Maradok, másként nem tehetek!
|
|
Segesvár magyar nevét a fehéregyházi síkon kiontott vérével törvényesíti számunkra Petőfi Sándor, és vele kánonban mond Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt egy másik lángelme: Bolyai János, Zágonról Mikes Kelemen, Farkaslakáról Tamási Áron szól oly szépen és örökérvényűen, hogy e szívünkbe költözött falvakat semmilyen erő le nem rombolhatja, az idők homályában született nevüket cenzor el nem orozhatja.
De vajon így van ez? Nem öncsalás ez? Nem hasonlítunk-e vajon Arany János epedő, balga gyermekéhez, aki szivárványkaput hajszol hasztalan? Talán így lenne, ha nemzetiségi létünk csak azon múlna, hogy minek neveznek bennünket. Ha Nagyszentmiklós nem maradna nevefosztottan is Bartók Béla szülőfaluja; ha Temesvár nem látta volna Dózsa György tüzes koronáját; ha Marosvásárhely valaha is megtagadná Rákóczi szabadságharcos emlékét. Erdélyi múltunk Európa múltjának is része, és ez már tény, nem remény, nem szivárványkáprázat.
A világ könyvtárait pedig átírni nem lehet.
Ezért újból azt mondom magamban: én maradok, másként nem tehetek.
Mert sokan vallják még: mi maradunk, másként nem tehetünk! Maradunk, és küzdeni fogunk a fennmaradásunkért, elmondván újból a költővel, ama hajdani kolozsvárival: ahogy lehet!
Ahogy lehet – bármi lehet, csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amely kivezet a szülőföldről, és vissza már soha nem vezet.
Ahogy lehet – bármi lehet, csak azt ne énekeljétek, hogy kezem fejemre kulcsoltam, szegény Csíkot úgy sirattam, jaj! Mert akik hajdan így búcsúztak, Amerikából s a világnak bármely tájáról még visszatérhettek, ha bánatuk úgy tartotta; beszögezett ablakaikat Székelyföldön újra kinyithatták, ám aki most kesergi el, hogy színem se volt, úgy búsultam, jaj! – aki most hagyja kihűlni tűzhelyét, erre többé soha nem számíthat. Elhagyott házának új lakói, tulajdonosai ajtót nem fognak nyitni előtte.
Ahogy lehet – bármi lehet, csak az lehetetlenség, hogy amit hosszú századok alatt Erdély népei felépítettek, és amit úgy hívtunk eddig: jóban, rosszban közös otthonunk, most riadalmas évek értelmetlenné nyomorítsák, és megtagadtassák azt velünk.
Mert ahonnan világgá szóródik egy nemzetiség: ott kinek terítheti meg majd akár isteni csoda is az áhított jognak asztalát?
Ahonnan tanáraik, művészeik, íróik, orvosaik után elvándorolnak a falvak lakói is, könnyebb dolga lesz ott a buldózernek is, amikor faragott székely kapukkal együtt üres házakat, őrizetlen temetőket és Árpád-kori templomokat kever majd el a földdel, amely apáink arcának porát és emlékét őrzi. S akkor mifajta vigaszt nyújthat a búbánatos emlékezés, a hosszú útnak porát fújdogáló jó szél, s a történelmi sebek mutogatása?
Kérdem ezt minden sorstársamtól ítélet és elítélés nélkül, mert jól tudom: ki-ki a saját keresztjét hordozza, és e kálváriás gondot mindenekelőtt úgy hívják: Gyermek.
Gyermek és anyanyelv, így tehát mentésre szorult jövendő.
Gyermek és nemzeti kultúra, gyermek és annak jogos, indokolt féltése a mindennapok kisebbségi megaláztatásaitól, sőt szaporodó tragédiáktól is a nyelvi megbélyegzettségben.
Személyes veszteségeim sebeivel kérdem mégis a végleg távozóktól: ha teljesen kifordul sarkából az az etnikai univerzum, amelyet úgy hívunk: erdélyi-romániai magyarság; ha Szeben és Brassó alapítóinak németajkú utódai mind egy szálig elhagyják maguk is a szülőföldet, akkor hol és kibe kapaszkodjék a kisebbségi állapotok jobbulásának reménye? Kivel és miként induljon új küzdelem a nemzetiségi jogokért? – mindazért, aminek hiánya rettegést kelt most a szívekben; rettegést és kimondhatatlan fájdalmat nemzeti kultúránk, közösségi, nyelvi kereteink omlásában, százszor elismert és mára újból megtagadott nemzetiségi identitásunk szétmorzsolásának láttán fényes nappal Európában, a huszadik század utolsó éveiben, mikor az emberi jogok új tavaszát reméli már a nagyvilág Keleten s Nyugaton egyaránt.
Jól tudom persze, hogy e némaságos vitában érvelésemnél erősebb a ragaszkodásom, amely nem csupán az enyém, de – hadd mondom újból – még sokaké Erdély-szerte, milliónyi szívnek szándéka a helybenmaradásra. Ezért mondhatom el többes számban is: mi maradunk, másként nem tehetünk! Ha pedig elhatározásomban a menekülők láttán gyöngeség fog el, hunyt pilláim alatt, akár egy néma tüntetés, elvonul előttem újból és újból a szülőföld, amely bölcsőmnek tövises fáját termette, és az az emberi közösség, amelytől lélekcsonkulás nélkül elszakadni lehetetlenség. És újból látom ilyenkor e földnek minden ismerős hajlatát, zegét-zugát, meleg szegletét, a gyermekkor kedves búvóhelyeit, férfikorom küzdelmeinek színhelyét, játék és munka és halál szelíden hullámzó tereit az idő végtelenségében.
De nem csupán személyes múlt: közösségi történelmünk is ez a néma tüntetés, nemzedékek végtelen láncolatának önvédelmi harca, szenvedése, otthonteremtő, áldozatos fáradalma, a román néppel együtt megélt századaink tanulsága – örökség is tehát, amely ránk bízatott, s amely csak velünk, általunk létezhet a jövő számára. E feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nemcsak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok.
Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett – ahogy lehet, amíg lehetséges.
Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében