Naplójegyzetek

1989. április 30.

Tegnap, szombaton hajnali két órakor érkeztünk meg három hónapos külföldi utunkról. Ez idő alatt nem vezettem naplót. Azóta, hogy a román határon botrányos körülmények között (mert magamból kikelve ordibáltam a belügyi tisztre) – elkobozták a munkanaplómat, külföldről egyetlen sor kéziratot sem hozok haza. Nyomtatott betűt sem. Ui. ezért küldik vissza százával – egy Ludas Matyi miatt is – a magyar állampolgárokat. Otthagytam hát – Budapesten – a kollégák dedikált könyveit, újságokat, folyóiratokat, a baráti találkozókon készült fényképeket, az Éva számára másolt videofilmeket stb.

Semmit sem hoztunk, amibe valaha is román vámos belekötött.

S tán éppen ezért ezúttal a vámos bele sem pillantott a csomagjainkba. Csak épp kirakatta velünk a rengeteg bőröndöt, tasakot a hírhedett kőasztalra, majd így szólt:

– Vissza!

Gyömöszöltünk hát mindent vissza az autóba.

 

Másfél órát bolyongtunk éjjel a vaksötétben Kolozsvárott; az új blokknegyed-pokolban egyetlen irányítótábla sincsen. Később Ludas előtt tévelyegtünk. Ott sincs eligazítótábla az újonnan nyitott-vágott, de be nem fejezett utak elején. Szakadékban végződő, befejezetlen útról kellett megtérnem két ízben is.

 

Itthon az élet sivárabb, mint volt. A tv-ben a főtitkárt dicsőítő dalok, szavalatok és kommentárok, a város tele rendőrrel és rommal. Ablakunk előtt: a szemközt ledózerolt házak falmaradványai. Mondják: szép kicsi családi házának helyén szinte naponta megjelenik egy kisírt szemű asszony, és bámulja szótlanul a földet. Új háza volt, szabályos engedély alapján építette.

Terjed a romvilág. Felénk közeledik. Lehetséges, hogy a mi házunk csak fél év múlva kerül lebontásra. Addig följegyzek még benne egyet-mást. (…)

Nos, itthon! Új botrányok küszöbén. A szerkesztőségben, a lakáshivatalban stb. Lemondási szándékom folyvást erősödik. Azt hiszem, néhány hét múlva itt kell hagynom ezt a szerkesztőséget.

Mintha kútba estünk volna vissza.

A riadt hallgatás gödrébe.

A kútmély népe vagyunk. (Babits)

És OTT? Egy európai jogállam körvonalait észlelni. Tisztességes és tehetséges államférfiak egész sora tűnt föl. Köztük alkalmatlanok is persze. (…) És a magyar átok: a széthúzás. (…)

Ma reggeli boldog álmom.

Ágnes lányomat átölelve kiáltottam: ó, drága gyermekem!

Szemem könnyel teli.

 

 

Május 3.

T. L. helyettes főszerkesztőnknél házkutatás volt. Az ürügy? Hogy fia tán lisztet lopott. Így hát földúlták a könyvtárát, majd elvitték két „nacionalista” vers kéziratát. Ezekért hívatják immár harmadik hete kihallgatásra. Koppándi máris kidobatja T. írásait a lapból. Hogy mi lesz? Csak sejteni lehet. N. P. meséli: M. A. kolozsvári írónk barátjával beült valahová sörözni. Két román polgár helyet kért az asztaluknál. Aztán sörözgettek. Aztán az új vendégek rájuk szóltak: ne beszéljenek magyarul. Ebből verekedés támadt. M. A. barátunkat alaposan helybenhagyták. Hát így megy a világ manapság.

 

B. szólt be ma reggel, mondván: szemközt bontják a maradék házakat is. Úgy van. Naponta két magyar családi házat bontanak le a volt Vörösmarty, ma Mărăşti utcában. Volt egy román szomszédunk is. Annak a lakását, miután megvásárolta, és szépen rendbe tette, már korábban eltüntették.

 

Újabb hírek erdélyi magyar írók, szerkesztők távozásáról az országból; Sz. G., O. L. stb.

 

Egész nap dózeroltak. Nem bírok aludni. Éjfélkor kimegyek a bontás helyére. Az éjjeliőr tüzet rakott, álldogál mellette. Az el nem szállított anyagot őrzi. Beszélgetünk. Parasztember, valahonnan Dicsőszentmárton környékéről került a városba. Csöndes iszonyodással beszél az iszonyatos pusztításról, mit modernizálás címen végeztek szülőföldjén a mezőgazdaságban. Kulákcsaládból való, mondja.

 

 

Május 7.

Sinkovits Imréhez írott nyílt levelem a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van. Alig ér véget a rádióműsor, máris levélkét találok a postaládában: „Köszönjük”. Aztán megszólal a telefon. „Köszönjük, köszönjük!” Legtöbben – okkal – nem mondják be a nevüket. Éva – gyermeket, unokát sirató szemével – rám néz, s azt mondja: „Most már bizonyos, hogy lakás nélkül maradunk.” Bólintok. – „A kocka el van vetve.” Pontosabban: ezt is elvetettük immár. De hát mi ez a levél? Kétségbeesett kiáltás a menekülők felé – a helybenmaradásért. Foglalata persze a menekülés okainak is. – Ezt – ha szól az ember – nem lehet megkerülni. Semmit, ami vesztünket okozza, nem lehet immár megkerülni.

 

Ma délután öt óra körül jelentkezett a telefonpatkány. (Régi, ismerős hang.) Levelemért halállal fenyegetett meg, mondván: „El fogjuk ütni!” S mert anyjába küldtem, újból visszahívott „bátran” két ízben is. Folytatta fenyegetéseit.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]