Naplójegyzetek1989. április 30. Tegnap, szombaton hajnali két órakor érkeztünk meg három hónapos külföldi utunkról. Ez idő alatt nem vezettem naplót. Azóta, hogy a román határon botrányos körülmények között (mert magamból kikelve ordibáltam a belügyi tisztre) – elkobozták a munkanaplómat, külföldről egyetlen sor kéziratot sem hozok haza. Nyomtatott betűt sem. Ui. ezért küldik vissza százával – egy Ludas Matyi miatt is – a magyar állampolgárokat. Otthagytam hát – Budapesten – a kollégák dedikált könyveit, újságokat, folyóiratokat, a baráti találkozókon készült fényképeket, az Éva számára másolt videofilmeket stb. Semmit sem hoztunk, amibe valaha is román vámos belekötött. S tán éppen ezért ezúttal a vámos bele sem pillantott a csomagjainkba. Csak épp kirakatta velünk a rengeteg bőröndöt, tasakot a hírhedett kőasztalra, majd így szólt: – Vissza! Gyömöszöltünk hát mindent vissza az autóba.
Másfél órát bolyongtunk éjjel a vaksötétben Kolozsvárott; az új blokknegyed-pokolban egyetlen irányítótábla sincsen. Később Ludas előtt tévelyegtünk. Ott sincs eligazítótábla az újonnan nyitott-vágott, de be nem fejezett utak elején. Szakadékban végződő, befejezetlen útról kellett megtérnem két ízben is.
Itthon az élet sivárabb, mint volt. A tv-ben a főtitkárt dicsőítő dalok, szavalatok és kommentárok, a város tele rendőrrel és rommal. Ablakunk előtt: a szemközt ledózerolt házak falmaradványai. Mondják: szép kicsi családi házának helyén szinte naponta megjelenik egy kisírt szemű asszony, és bámulja szótlanul a földet. Új háza volt, szabályos engedély alapján építette. Terjed a romvilág. Felénk közeledik. Lehetséges, hogy a mi házunk csak fél év múlva kerül lebontásra. Addig följegyzek még benne egyet-mást. (…) Nos, itthon! Új botrányok küszöbén. A szerkesztőségben, a lakáshivatalban stb. Lemondási szándékom folyvást erősödik. Azt hiszem, néhány hét múlva itt kell hagynom ezt a szerkesztőséget. Mintha kútba estünk volna vissza. A riadt hallgatás gödrébe. A kútmély népe vagyunk. (Babits) És OTT? Egy európai jogállam körvonalait észlelni. Tisztességes és tehetséges államférfiak egész sora tűnt föl. Köztük alkalmatlanok is persze. (…) És a magyar átok: a széthúzás. (…) Ma reggeli boldog álmom. Ágnes lányomat átölelve kiáltottam: ó, drága gyermekem! Szemem könnyel teli.
Május 3. T. L. helyettes főszerkesztőnknél házkutatás volt. Az ürügy? Hogy fia tán lisztet lopott. Így hát földúlták a könyvtárát, majd elvitték két „nacionalista” vers kéziratát. Ezekért hívatják immár harmadik hete kihallgatásra. Koppándi máris kidobatja T. írásait a lapból. Hogy mi lesz? Csak sejteni lehet. N. P. meséli: M. A. kolozsvári írónk barátjával beült valahová sörözni. Két román polgár helyet kért az asztaluknál. Aztán sörözgettek. Aztán az új vendégek rájuk szóltak: ne beszéljenek magyarul. Ebből verekedés támadt. M. A. barátunkat alaposan helybenhagyták. Hát így megy a világ manapság.
B. szólt be ma reggel, mondván: szemközt bontják a maradék házakat is. Úgy van. Naponta két magyar családi házat bontanak le a volt Vörösmarty, ma Mărăşti utcában. Volt egy román szomszédunk is. Annak a lakását, miután megvásárolta, és szépen rendbe tette, már korábban eltüntették.
Újabb hírek erdélyi magyar írók, szerkesztők távozásáról az országból; Sz. G., O. L. stb.
Egész nap dózeroltak. Nem bírok aludni. Éjfélkor kimegyek a bontás helyére. Az éjjeliőr tüzet rakott, álldogál mellette. Az el nem szállított anyagot őrzi. Beszélgetünk. Parasztember, valahonnan Dicsőszentmárton környékéről került a városba. Csöndes iszonyodással beszél az iszonyatos pusztításról, mit modernizálás címen végeztek szülőföldjén a mezőgazdaságban. Kulákcsaládból való, mondja.
Május 7. Sinkovits Imréhez írott nyílt levelem a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van. Alig ér véget a rádióműsor, máris levélkét találok a postaládában: „Köszönjük”. Aztán megszólal a telefon. „Köszönjük, köszönjük!” Legtöbben – okkal – nem mondják be a nevüket. Éva – gyermeket, unokát sirató szemével – rám néz, s azt mondja: „Most már bizonyos, hogy lakás nélkül maradunk.” Bólintok. – „A kocka el van vetve.” Pontosabban: ezt is elvetettük immár. De hát mi ez a levél? Kétségbeesett kiáltás a menekülők felé – a helybenmaradásért. Foglalata persze a menekülés okainak is. – Ezt – ha szól az ember – nem lehet megkerülni. Semmit, ami vesztünket okozza, nem lehet immár megkerülni.
Ma délután öt óra körül jelentkezett a telefonpatkány. (Régi, ismerős hang.) Levelemért halállal fenyegetett meg, mondván: „El fogjuk ütni!” S mert anyjába küldtem, újból visszahívott „bátran” két ízben is. Folytatta fenyegetéseit. |