A nagyvilág megtévesztése

Az alábbi kis összefoglaló megírásával az volt a célom, hogy adatokkal, érvekkel segítsem azokat a magyar újságírókat, politikusokat, akik megpróbálták rádöbbenteni a nyugati közvéleményt a Ceauşescu-féle falurombolás embertelenségére és igazi céljára. Szokai Imrének mondok ezúttal köszönetet az akkori támogatásért, a szolidaritásért.

 

Aggasztó jelek mutatják, hogy az a nemzetközi felháborodás, amely a falurombolás és a megsemmisítésre – mert beolvasztásra – szánt nemzeti kisebbségek dolgában föllángolt, fokozatosan hamvába hull.

Nemzetközi küldöttségek jönnek-mennek, és máris „korrigálják” a világsajtóban kialakult képet ilyen nyilatkozatokkal: nem tapasztaltak jogtiprást, nem láttak lerombolt falvakat. Hát ez így van.

Röpke látogatások, protokolláris találkozások keretében a valót megismerni nem lehet. Ezért tudni kell a következőket:

 

1. A falurombolás, propagandanyelven területfejlesztés valójában második szakasza egy minden részletében ördögien kidolgozott stratégiai tervnek, amely látszólagosan az egész ország lakosságának gazdasági érdekeit „tartja szem előtt”, de valójában a nemzetiségi kérdés végleges megoldását, az Endlösungot szolgálja. Hogyan? Úgy, hogy az erdélyi magyarság utolsó kompakt településeit is fölszámolja, azok őslakóit az ország egész területén szétszórja. A szétszóratás ugyanis az asszimiláció legfőbb feltétele.

Mivel kezdődött ez a folyamat? Az ország területi átrendezésével, 1968-ban, mikor az új megyerendszer kiépítésének ürügyén fölszámolták a Magyar Autonóm Tartományt. Ebben már annak idején koszovói veszélyeket láttak, hiszen kb. 600 000 főnyi lakosságával ez a színmagyar tartomány a romániai összmagyarságnak – kétmilliónak – lehetett volna „belső anyaországa”, szellemi ösztönzője, a szórványmagyarság erkölcsi-politikai éltető ereje. Érthető, hogy az autonómiának minden pozitívuma az önrendelkezés veszélyeivel fenyegette az „egységes szocialista nemzet” nacionalista elvének híveit. Ehhez tudni kell, hogy a Magyar Autonóm Tartomány városai, melyek a romániai magyar kultúra új, teremtő gócai lehettek volna, nagyobbrészt színmagyar lakosságú városok voltak. Marosvásárhely kb. 85%-ban, Csíkszereda 100%-ban, Sepsiszentgyörgy kb. 90%-ban, Székelyudvarhely 100%-ban, s ugyanúgy a kisebb városok is, mint: Gyergyószentmiklós, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely. A stratégiai terv keretében először ezt a helyzetet kellett gyökeresen megváltoztatni. Minden idők legnagyobb méretű betelepítésével húsz év alatt Marosvásárhely magyar lakosságának aránya kb. 50%-ra csökkent, Csíkszeredáé kb. 65%-ra, Sepsiszentgyörgyé hasonlóképpen. Fölhozzák érvként, hogy ez a folyamat az iparosítás természetes velejárója. Nem igaz! Az új ipari kereteket – egyelőre Székelyudvarhely kivételével – nem az említett városok közvetlen külső körzeteinek ugyancsak magyar lakosságával töltötték föl, hanem távoli, román megyékből tömegesen, családostul szállított munkásokkal, a Mezőségről, Maros völgyéből verbuvált román parasztokkal stb. Hosszadalmas lenne a betelepítés folyamatának ördögien kieszelt módozatait ecsetelni. Tény, hogy ami a természetes urbanizálódás fél évezrede alatt nem ment végbe, azt egy totalitárius állam adminisztratív erejével, eszközeivel 20 év alatt el lehetett érni. Nagyvárad, Kolozsvár után a Székelyföld városai is romanizálódtak. A folyamat nem fejeződött be. A cél minden jel szerint az, hogy Erdély városaiban a magyarság aránya az ország egészén belül képviselt arányára csökkenjen, ez pedig nem magasabb 8-10%-nál. Ha a lakásépítkezések mérete, a betelepítések üteme, és ugyanakkor a szakiskolák magyar végzettjeinek kitelepítése a mai szinten marad, a kitűzött cél újabb 20 év alatt elérhető. Annál is inkább, mivel az egyszer túlsúlyba került román lakosság aránya a jövőben a betelepítések ütemének csökkenése esetén is felgyorsultan fog növekedni.

A kompakt magyar lakosság léte tehát – ha csupán 1977-es arányait is nézzük – urbánus szinten immár a múlté.

De maradtak a falvak! Úgyszólván érintetlen kompaktságban megmaradt a Székelyföld falusi lakossága, sok helyütt 5-8 ezres lélekszámú településeivel. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” hangoztatói szerint a nacionalizmus fészke mindahány! Ősi szokások őrzői, ugyancsak „nacionalista tüntetésként” értékelt székely kapuk faragói élnek e falvakban. Nem beszélik tökéletesen a román nyelvet, nincsenek mellettük román munkatársak a nyelvi gyakorláshoz; színmagyar nyelvi közegben a kihelyezett román tanítók, tanárok léte magányos, közérzetük rossz, visszavágyódnak szülővárosukba. Ráadásul ezekbe a falvakba egyelőre nem lehet román tanácselnököket, titkárokat kinevezni, mivel a helyi lakosság nem szavazná meg őket. Nincs elegendő román gyermek szabályos román osztályok létrehozatalához. Így és ezért hozta hírhedett 273/1973-as dekrétumát az államelnök arról, hogy román osztály létesítéséhez egyetlen (1) román nemzetiségű gyermek is elegendő. Ilyenformán, legalábbis az oktatás alsó szintjén megoldódott a székely falvakba kihelyezett román tisztviselők, milíciaparancsnokok panasza. Van helység, ahol az elviselhetetlenségig zsúfolt „magyar tanterem” szomszédságában, a „román tanteremben” egy szál tanító oktatja az állomásfőnök két szál gyermekét. Vegyes vidékeken viszont 15-20 magyar gyermek sem elegendő az előírások szerinti magyar osztály létesítéséhez.

Továbbá: a Székelyföld a mai magyar turisztika legfőbb vonzereje. Magyarországi ifjak ezrei jöttek, jönnek rokoni látogatóba vagy tájat csodálni, folklórt gyűjteni stb. Ezek a helyi lakossággal elvegyülve, sátorozva, barátoknál is megszállva mind nagyobb gondot kezdtek jelenteni a rendőrség és a belügy számára. Évek tapasztalatait összegezve az államfő végül is arra a bölcs következtetésre jutott, hogy a magyar turisztika, és főleg a Székelyföldön, nem egyéb tömeges méretű nacionalista izgatásnál, kémkedésnél, aminek radikálisan kell véget vetni. És úgy cselekedett. Kibocsátotta másik hírhedetté vált törvényét, amely 5–15 000 lejjel bünteti mindazokat, akik idegen állampolgárnak akár egy fél éjszakára is szállást nyújtanak.

A 225/1974-es államtanácsi dekrétum első paragrafusának indokló szövege kabaréba illő; a szigorú tiltást, a statáriális eljárást mindazokkal szemben, akik akár unokatestvérüket is házukba fogadják, azzal indokolja, hogy a külföldi turistáknak a lehető legjobb szálláskörülményeket kell biztosítani. Így tehát kötelesek a megyeszékhelyeken lévő szállodákat igénybe venni, s adott esetben onnan utazni vissza naponta falusi rokonaikhoz vagy barátaikhoz, ha épp velük óhajtanak együtt lenni.

Kitérőnket csak azért tettük, hogy a szállástörvénnyel is érzékeltessük: mifajta gondokat okoz a Székelyföld az államelnöknek, általában a legfelsőbb vezetésnek. Az ilyen gondok, aggodalmak legfőbb ellenszere a Székelyföld etnikai jellegének gyökeres megváltoztatása a községek és falvak szintjén is. Nem titok, hogy ez a terv a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg született, a nagyrészt színmagyar városok vegyessé tételét követő általános homogenizálás második szakaszának elkezdése végett. Hogy ez ma már a balkáni módon elmaradott óromán vidékek palatetős viskóinak lerombolásával egybeeső terv és elkezdett gyakorlat: az a román vezetés tényleges előnye a nemzetközi vádak visszaverésében. Mindazok, akik e helyeket meglátogatják, rábólintanak az új tömbházakra, és azt gondolják, hogy hasonló látvány fogadná őket Erdélyben, például a Székelyföldön is. Nem így van! A Székelyföldön nem balkáni jellegű, palatetős viskók épültek, hanem – szász hatásra is – határozott építészeti stílust hordozó, európai szintű családi házak. Ezeknek lebontását a román vezetés nem merné idegen vendégeknek úgy bemutatni, mint a Bukarest környéki vagy baragani, lebontásra ítélt nyomortanyákat. Mint ahogy azt is titkolni kell, hogy az erdélyi magyar városokban a régi épületek – főleg lakóházak – jelentős részét már lerombolták. Ezzel valójában az erdélyi magyar polgárság sok évszázados építőmunkájának bizonyítékait tüntetik el folyamatosan.

A nemzetközi érdeklődést olyannyira lekötötték a bukaresti rombolások, hogy közben szinte teljesen észrevétlen maradt az erdélyi városokban véghezvitt rombolás, amely 90%-ban a magyar lakosságot sújtotta. Ez még mindig folytatódik. Így azután féltucatnyi kertes magyar családi ház és villa helyére olyan tömbházak épülnek, amelyek egyenként 20-25 betelepített román családnak biztosítanak otthont. A lakosság tudni véli, hogy a távoli óromániai megyékből Marosvásárhelyre telepített román családok 30 000 lej segélyt kapnak az államtól. (Az összeg egy munkás évi jövedelme.) A már elkészült, és a pártfőtitkártól jóváhagyott építészeti tervek szerint Marosvásárhely régi épületeinek kb. csak 20%-a marad meg. A román lakosság betelepítését titkos bizottság irányítja, élén a mindenkori megyei pártbizottsági első titkárral. Az ő kézjegye nélkül senki nem juthat lakáskiutaláshoz és városi személyi igazolványhoz.

Nos, ennek a gyakorlatnak a kiterjesztését szolgálják az ún. agráripari centrumok. Ezek felépítésével mindenekelőtt a Székelyföldön folytatni lehet a magyarság etnikai egységének megbontását. Az új centrumok ipari kereteit – az említett városok mintájára – román szakemberek, technikusok újabb tömegeivel lehet betölteni. Távoli román megyékből mezőgazdasági szakiskolák végzettjeinek csapatait lehet majd tömbházakba költöztetve a Székelyföldön letelepíteni. Székelyföldön a tömbházépítés legfőbb célja, hogy falun is helyhez kössék, stabilizálják a kihelyezett román tanárokat, tanítókat, agráripari szakembereket stb. A jelszó az urbanizálás, a cél: a betelepítés. Hiszen a helyi lakosságból kikerülő szakemberek meglehetnének saját családi körükben, házukban.

Így tehát annak a stratégiai tervnek alapján, amely falvak ezreit szándékozik eltüntetni, még ne keressen senki lerombolt falut Erdélyben. Ez gyakorlatilag még nem kezdődött el, csak szórványosan. Ezzel szemben a Székelyföld minden megyeszékhelyén elkészültek már azok a tervek, amelyek megszabják: hány község marad meg agráripari központként, és hány falu van halálra ítélve. Hogyan? Azonnali lebontás útján? Nem. Hanem olyanformán, hogy mindazok a fejlesztési tervek, amelyek eleddig az összes falvak javára készültek, ezután a kiszemelt agráripari centrumok kiépítését fogják elősegíteni, a fölöslegesnek nyilvánított települések pedig a létükhöz nélkülözhetetlen anyagi ráfordítások megvonása folytán fokozatosan elhalnak. Lakóik kényszerűleg elköltöznek, távoli munkahelyekre vándorolnak, a városi szakiskolákban végzett gyermekeiket Moldvába, Munténiába helyezik el, szülőfalujukba soha vissza nem kerülnek – s ilyenformán jön el majd az idő, mikor munkába állhatnak a buldózerek „szántóterületet visszahódítani”.

Kezdetben a pártfőtitkár ezt a folyamatot rövidebbre tervezte. Még éltében szerette volna látni, hogy álma: az erdélyi magyar lakosság szívét-lelkét alkotó, kompakt székelység teljes szétszóratása megvalósult. Későbben, nem sokkal az aradi csúcstalálkozó előtt, némileg módosított elgondolásán, azt hangoztatva a pécskai parasztok előtt, hogy agrárterület-fejlesztési tervét nem néhány esztendő alatt, hanem az ezredfordulóig kell megvalósítani. Ezt két okból hangsúlyozhatta: részint a nemzetközi közfelháborodás miatt, másrészt annak okából, hogy a végrehajtás iszonyatos mennyiségű építőanyagot igényel. Közben folytatódnak még a gigantikus méretű bukaresti átalakítások; az elnöki palota sincs készen, s még nem fejeződött be az erdélyi városok etnikai arculatának radikális megváltoztatása, amihez ugyancsak sok tízezer tömbházlakást kell még felépíteni.

Mindezt figyelembe véve elhamarkodott minden olyan értékelés, miszerint a falurombolás ügyében „nem voltunk eléggé tájékozódva” stb.

Az ördögi tervet nem adták és nem adják föl, csak véghezvitelében folyamodnak óvatosabb rendszabályokhoz.

2. Számolni kell azzal, hogy a megtévesztés zseniálisnak mondható módszereivel fokozatosan lecsillapíthatják a Romániába utazó küldöttségek nyugtalanságát. Máris hallani nyilatkozatokat, miszerint nyugati diplomaták „nem tapasztaltak jogtiprást”. Hogyan is tapasztaltak volna? A jogtiprás nincs a házak falára írva, sem a megtiportak homlokára. Így tehát a magyar nyelvű oktatásnak majdnem teljes megszüntetése, a magyar kultúra ellen hozott intézkedések sorozata, a felkorbácsolt román nacionalizmus mindennapi megnyilatkozásainak milliónyi jelensége, az ifjúság szervezett szétszóratása, a maradék nemzetiségi intézmények fölszámolása: idegen szem által nemigen érzékelhető valóság. Ugyanúgy nehezen fedhető fel a magyar vagy német tömegek kivándorlásának, menekülésének, szökésének ezeregy oka is. Emberi tragédiák végtelen sorozata rejlik a jelenség mögött, ám ez még azok számára is fölmérhetetlen, akik helybéliek. A külföldiek tájékozódásának lehetetlenségét csak növeli az a szomorú tény, hogy még ma is akadnak Romániában magyar értelmiségiek, funkcionáriusok, megfélemlített személyek, akik a nyílt nemzetárulás útjára lépve képesek cáfolni a cáfolhatatlant: az égbekiáltó jogtiprások tragikus következményeit. Az úgynevezett Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók központi és megyei tanácsainak hangadó tagjai a legelemibb emberi erkölcsök arculköpésével, a karrieristák gátlástalan cinizmusával képesek nyilvánosság elé állni és mint saját véleményüket, felolvasni a párt propagandaosztályain fogalmazott deklarációkat, hűségnyilatkozatokat és Magyarország ellen szóló rágalmakat. Nyilván, a magyarság soraiban a gyermek is tisztában van a politikai manipulációnak e primitív, átlátszó jellegével. A külföldiek azonban megtéveszthetők! A nyugatiak különösen! Többek közt ezért szükséges fokozni a drámai tények ismertetését a nyugati sajtóban és rádióban. Ennek pedig ma már – sajnos – legbiztosabb módja a menekültek megszólaltatása. Igen fontos lenne nemzetközi sajtókonferenciákat szervezni, s a nagyvilág elé tárni, hogy mi történik ma Romániában.