HelységnévháborúTudtuk, hogy ez is bekövetkezik. Az új támadás maradék jogaink ellen, a magyar helységnevek sajtóbeli használatának betiltása végett. Ez a gond ugyanis Trianon óta folyamatosan gyötörte a román kormányokat. A háború után, a Groza-kormány ígéretei alapján új korszak kezdetét reméltük; azt is tehát, hogy többé nem lesz az országban „helységnévháború”. Újságjainkban nyugodtan leírhatjuk falvaink és városaink magyar nevét; azokat a fogalmakat tehát, amelyek nem a román „keresztelő bizottságok” műveként kerültek az új térképekre, hanem korábbról is ismertek voltak: a honfoglalás idejéből. Hosszú éveken át ilyen ügyben konfliktus nem támadt. A román újságok azt írták pl., hogy Cluj, a magyarok meg Kolozsvárt mondtak. Tartott ez a nyugalom a hetvenes évek elejéig. Akkor ugyanis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunista szellemiség erősödésével újból terítékre került a helységnevek magyar változatának használati joga; vagyis e jog gyakorlásának korlátozása, bizonyos helységnevek általános betiltása. A párt akkori magyar eredetű janicsárja közölte velünk, lapszerkesztőkkel, hogy melyek azok a magyar helységnevek, amelyeket tilos kinyomtatni. Ilyen volt többek közt Dicsőszentmárton és Szamosújvár. Miért? Az érvelés figyelemre méltó: azért nem írhatunk Dicsőszentmártont, mert a város eredeti(!), azaz román neve Tîrnaveni. A magyarok pedig azzal, hogy ezt Dicsőszentmártonra fordították, nagyon eltávolodtak az eredeti fogalomtól. Hasonló érvelést hallhattunk Szamosújvár kapcsán is. Mármost: az „eredeti román” név, a Tîrnaveni mindössze 56 éves volt, annak „rosszul sikerült magyar fordítása” pedig 700 (hétszáz) esztendős. A Kis-Küküllő mentén felépített erdélyi magyar városka legelső hivatalos említése 1278-ból való (Tycheu Sent Martun). Ezután sok év telt el, míg újból fölmerült a pártközpontban a magyar helységnevek használatának kérdése. Ezúttal általános érvényű és kíméletlen volt az intézkedés. Nem lehetett és nem is volt kivel megvitatni. A statáriális jellegű határozatot nem adták írásba, nem volt hajlandó senki arról nyilatkozni, hogy valójában ki, azaz kik döntöttek ilyenformán. Jómagam először rövid levélben tiltakoztam a KB illetékes titkáránál a magyar helységnevek sajtóbeli használatának megtiltása ellen. Választ nem kaptam rá. Második levelemben, amelynek eredeti román szövege megmaradt a szerkesztőség iratai között, a személyes véleményem kifejtése mellett az intézkedés következményeire is kitértem, nyilván figyelmeztetőleg. Ne gondolják, hogy a betiltás csak egy-két „hőbörgőt” háborított föl. Csodát nem reméltem ettől sem. Ezúttal sem méltattak válaszra. Maradt minden úgy, ahogy elrendeltetett Ceauşescu által. A címzett, akinek levelemet eljuttattam, a legjobb indulattal sem módosíthatott volna a Főtitkár utasításán. Akkor minek küldtem el neki? Abban a reményben, hogy tájékoztatja róla Ceauşescut. Ez utóbbi pedig visszavonta volna a rendelkezését? Akkor talán, ha a romániai magyar és német szerkesztők egységesen és határozottan lépnek föl ellene. Erre nem került sor. Arról sem értesültem, hogy mások, más lapoktól küldtek-e tiltakozó levelet, folyamodványt a párt vagy a kormány illetékeseihez.
MITEA Constantin elvtársnak, az RKP KB titkárának Bukarest
Tisztelt Mitea elvtárs!
Tájékoztatni szeretném önt a következőkről: 1. Annak következtében, hogy az RKP KB Sajtó- és Propagandaosztályának utasítása szerint ezután tilos az ország helységneveinek magyar és német nyelvű használata, a mi lapunk is katasztrofális helyzetbe került. Az intézkedés fogadtatásának első indokolt jeleként külső munkatársaink is határozottan tiltakoznak az ellen, hogy a lapnak elküldött cikkeikben, riportjaikban a helységneveket módosítsák. Azt is tudomásunkra hozták számosan, hogy megígért írásaikra ilyen körülmények között ne számítsunk. Íróink közül, akik rendszeresen közöltek lapunkban, a legtöbben visszavonták ígéreteiket. Van, aki úgy döntött, hogy munkásságára végképp pontot tesz. Tollforgatóink olyan kényszerhelyzetbe kerültek, amelyre joggal hivatkoznak azok is, akik végleg elhagyják az országot. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy anyanyelvünk korlátozása az élet minden területén immár elviselhetetlen. Az intézkedés jogosságára nézve nincs egyetlen elfogadható érv sem. Ezt semmivel indokolni nem lehet. Egyes pártaktivistáknak az a vélekedése, miszerint: „így kell ennek lennie, mivel Romániában élünk”, cinikus és felelőtlen vélekedés; ezt halljuk minden esetben, ha anyanyelvünk használata ellen merényletet követnek el. Ez pedig nem ésszerű vitalehetőség. 2. Az intézkedés valójában nem egyéb, mint visszatérés a királyi diktatúra hírhedett törvényéhez, amelyet 1938. február 11-én léptettek életbe. Megítélésem szerint enyhén szólva is elképesztő ez a lépés az illetékesek részéről. Bizonyos, hogy káros következményei lesznek minden tekintetben. Anyanyelvünk szóbeli és írásos használatának jogát az Alkotmány biztosítja. Az a törvény pedig (2/1968), amelyre most hivatkoznak, az ország területi-közigazgatási beosztását szabályozza, és még csak utalás sem történik benne a helységnevek ilyen vagy amolyan használatára vonatkozólag. Ez a törvény a nemzetiségek számára nem tiltotta be a helységnevek anyanyelvi használatának jogát. Hogyan is tehette volna? Helységneveink fogalmi rendszerének univerzuma nem egyik napról a másikra született. Eredetét az ezredév hajnalán kell keresnünk, figyelembe véve, hogy idők folyamán ez éppoly szerves részévé lett Erdélyben a román nyelvnek, amiként szerves része a magyar nyelvnek is. Fölösleges hozzátennünk, hogy helységneveink csak e nemzeti nyelvekkel együtt fognak megszűnni. Ha pedig sajtónk azt próbálná igazolni, hogy kétnyelvűségük nem létezik: abszurd helyzetbe kerül. Mindennek ellenére: a helységnevek anyanyelvi használata a tömegek mindennapi életében élő-eleven valóság marad. Sajtókiadványaink szerkesztőit és a tollforgatókat általában most arra kényszerítik, hogy újból alávessék magukat a harmincas évek szégyenteljes és megalázó intézkedéseinek. Az ügynek súlyos következményei lesznek: tömeges erkölcsi megvetés fogja sújtani őket. A lapszerkesztők pedig nem csupán az Alkotmányra fognak hivatkozni, hanem arra is, hogy a mostani tiltás szigora meghaladja ama régit, amelyet – amint említettem már – 1938. február 11-én léptettek életbe. Azt ugyanis az akkori román kormány 1938. augusztus 4-én már visszavonta. A Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial) 178-as számában – fenti dátummal – ez olvasható: „Újságok, folyóiratok és egyéb sajtókiadványok címfeliratában azok a helységek, ahol e kiadványok megjelennek, a szóban forgó nemzeti kisebbség nyelvén is megjelölhetők. E kiadványok belső oldalain azonban a helységnevek csakis a nemzeti kisebbségek nyelvén közölhetők.” (18. szakasz) Tisztelt titkár elvtárs! Immár négy évtizede, hogy írói munkásságomban magam is felkaroltam a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségének ügyét. Azt a nemes célt, amely köztudomásúlag csakis a teljes egyenjogúság alapján érhető el. Az anyanyelv szabad használata pedig a legelemibb emberi jogok egyike. Minden eddigi merénylet, amit e jog ellen eddig elkövettek, mintegy előkészítője volt a mostani rendelkezésnek. Olvasóink számára is világos ez az összefüggés. Helységneveink magyar nyelvű használatának e mostani betiltása tovább fokozta a romániai magyarság nyugtalanságát és félelmét. Újabb okot szolgáltat egyúttal minden emigrációs törekvéshez is. Kérem önt, Mitea elvtárs, észrevételeimről tájékoztassa a legfelsőbb pártvezetést. Tegyék lehetővé, hogy megfelelő tanácskozás keretében a tiltó intézkedés felülvizsgáltassék.
Marosvásárhely, 1988. május 11-én Tisztelettel Sütő András, az Új Élet főszerkesztője |