Emlékezés egy BÉBÉEMKÁ-ra (Bárók, Börtönviseltek és Máshonnan Kirúgottak Társasága)

Amint említettem, Fazekas Jánosnak köszönhetőleg ún. 56-os „bűnök” miatt Marosvásárhelyt tudtommal senkit nem tartóztattak le. Ezzel azonban a törvénytelenségek ügyére nem lehet pontot tenni. Későbben, más személyek, más erők léptek porondra, és rendeztek a Székelyföldön is kegyetlen boszorkányüldözést. Ekkor szervezték Marosvásárhelyt – talán 1957 elején – a kultúrpalota nagytermében azt a politikai tanácskozásnak nevezett szolgahadbömbölést, amelynek emlékétől ma is megfagy bennem a vér. Máig eltűnődöm azon: honnan volt képes a tartományi pártvezetés oly rengeteg fanatikusan gyűlölködő, gerinctelen „kádert” összegyűjteni. Az életnek miféle sötét odúiból jött elé a karrieréhségben elvadult hitvány gazembereknek az a gyülekezete? Az a csorda, amely a párthűségben kannibalizmusra is képes lett volna. Akkor és ott embert nem ettek ugyan, de tisztességes polgári mivoltukban sokakat megsemmisítettek. Egyetemi professzorokat aláztak meg, és ütemes ordibálás közepette kergették ki a teremből Kóródi Ferencet, az egyetem egyik akkori orosztanárát és ifjúsági vezéregyéniségét. Ezt az embert akkor letartóztatták, majd hosszú évekre börtönbe zárták. Szédülve és iszonyodva hagytam el a termet, amely akkor már büdös is volt: sakálszagú. Borzalmas volt látni-hallani, hogy az embervadászat kopóinak élén maga az egyetemi rektor a főcsahos, a legvérszomjasabb az üldözők között.

Hasonló embervadászat zajlott le 57-ben Kolozsvárott és Temesvárt is. A börtönök felé vezető utak „politikai tanácskozások” termeiből indultak. A párt legszűkebb vezetésének Haynau-lelkületű tagjai ott kezdték el üvölteni azokat a vádbeszédeket, amelyeknek folytatásáról azután katonai bírók és ügyészek gondoskodtak.

Valójában még nem történt meg az 56-os elítéltek alapos számbavétele. Az utókor teljesen tájékozatlanul tekint azokra a vészes esztendőkre. De csak részleges a kortársak tényismerete is. A letartóztatások, a pörök nagy része titokban zajlott le. A hóhérok tökéletes elszigeteltségben, mintegy éjszakai csöndben működtek, zaj nélkül, még gyanút sem keltve a megfélemlített társadalomban.

Az epilepsziás rohamban rángó hatalom garázdálkodásainak hírét főleg írói-értelmiségi körökből kaptuk. Barátaimat, sorstársaimat ítélték el nehéz börtönévekre. Sajgó lelkiismerettel gondolok arra, hogy sem én, sem nagynevű írókollégáim még csak meg sem mukkanhattunk az érdekükben. Az ellenük indított eljárások, katonai bíróságok keretében statáriális jellegűek voltak. Ügyükben senki, semmilyen megértést ki nem tudott könyörögni, sehol az égadta világon.

Dermedtségében, tetszhalott állapotában az erdélyi magyar társadalom önvédelmi reflexei tovább gyöngültek, amikor az 58-as esztendővel kezdődőleg újabb brutális támadás ért bennünket.

Egyesítették az iskolákat, megszüntették a Bolyai Egyetemet.

Egy évvel később – 59 tavaszán – Szabédi László öngyilkosságának híre csapott föl vádként az égig, az Isten ablakáig – eredménytelenül. Mártírunk levelét, amelyben vádjait minden bizonnyal a hatalom szeme közé vágta: a címzett, a párt eltitkolta, és valószínűleg titok marad az örök időkre.

Ám ezen akkor már semmi sem múlott. Ha plakátok, fénybetűk hirdették volna Szabédi vádpontjait: az Endlösung kitervelőit az sem riasztotta volna vissza. És bármi történt is azóta: a befejezéséről nem akarnak lemaradni.

Szabédi önkéntes haláláról szólva személyes bántalmat, sérelmet is megemlíteni: kegyeletsértés. Aránytévesztés is. Annak vétke alól, hogy az ő áldozata mellett apró sérelmekről is szót ejt az ember: csak ő oldozhat föl. Hallom is meleg, baráti hangját hajdani, éjszakákba nyúló beszélgetéseink zsivajából; az igazság megszállottjának tanácsát hallom az ő szavaival: ha ma feladsz egy ágacskát, holnap az egész fát feladod.

Ágacskákról is szólnom kell tehát.

Arról, hogy 56 után még két esztendeig verték négyünkön a port, nem bocsátották meg a kispolgári, revizionista tévelygést, miegyebet. Ám ennél szigorúbb büntetés volt, hogy betiltották a Félrejáró Salamon című kisregényem alapján készített filmet. Rendezőjét, Turcu Gheorghe-Gyurit sajtóban és gyűléseken ugyancsak megbélyegezték. („Negátivista! Destruktív!”) A filmet elismerőleg méltató bukaresti román újságírókat ugyancsak elővették, rájuk húzták a politikai vizeslepedőt.

Leonte Răutu, a Párt Központi Bizottságának ideológiai titkára a magyar 56 szellemiségének bomlasztó hatásáról szólva, Félrejáró Salamonom – könyv- és filmbeli – anarchikus tetteinek egyikét népes tanácskozás keretében imigyen emlegette föl: „Pártaktivistára bottal rátámadni, annak biciklijét összetörni?! Mi ez, ha nem nyílt buzdítás ellenforradalmi felkelésre?!”

Többé senki sem látta moziban azt a filmet.

Rendezője, Turcu Gyuri hosszú ideig pangott a „tévelygők” listáján. Idén halt meg, 93-ban, meddőn maradt álmokkal a párnája alatt. Isten nyugtassa meg!

A váratlan megszakadt tervek, lehetőségek áldozataként kell megemlékeznem itt Kemény Jánosról is. Az olvasó azt kérdezhetné: vajon a szerző nem feledkezett meg eredeti szándékáról? Irodalmon kívüli gondokról ígért megemlékezést; kisebbségjogi küzdelmek változatairól, kudarcairól. Akkor miként kerül ide Kemény János? Úgy, kedves olvasóm, hogy báró Kemény János sorsával a sorsom éppenséggel irodalmon kívüli gondokban, az erdélyi magyar lét nyomorúságában találkozott s fonódott egybe. Az összefonódás nem szűnt meg az ő halálával sem. Íme, három esztendeje már, hogy azért küszködöm: szereznők vissza valamiképpen Kemény János vécsi kastélyát, az erdélyi magyar irodalom bölcsőhelyét a húszas években, a Helikoni Munkaközösség működésének emlékezetes színhelyét. Szerezzük vissza az erdélyi magyarság történelmi múltjának és irodalmi-művelődési hagyományainak ezt az elorozott kincsét. Szívünkből szánjuk a marosvécsi kastélyban otthonra lelt debilis gyermekek és elméjükben megzavarodott más személyek állapotát. Ámde miféle humánum az, amely szerint az ilyen szerencsétlen emberi lények otthonát műemlék értékű, félezer éves erdélyi magyar kastélyokban kell berendezni? Marosvécs: az erdélyi magyarság kultúrájának, múltbeli és mai irodalmi-művészeti értékeinek szentséges szimbóluma. Olyan, mint például a román kultúra számára a csucsai Goga-kastély.

Mit szólnának a román kultúra képviselői, ha valakinek az a borzalmas ötlete támadna, hogy Octavian Goga csucsai kastélyát debilis gyermekek és a delírium tremens áldozatainak állami otthonává nyilvánítsák?!

Az abszurd kérdés csak azért tehető fel, mert a marosvécsi Helikon-kastélyt bolondokházaként működtetni: a legtermészetesebb eljárásnak látszik. Az illetékes román minisztérium fejében ezzel kapcsolatosan meg sem fordul, meg sem rebben a blaszfémia fogalma.

Ha tehát azt mondom: Kemény János, máris a nemzetiségi gondok egész raja röppen föl jelenből és múltból egyaránt.

Hányszor tűnik föl emlékeimben szép, szelíd arca, mosolygásában is mélységesen szomorú tekintete. Vajon ki volt ő, kérdik még a közelmúltunkban is teljességgel tájékozatlanok, a hazugság iskoláiban félreneveltek. Nekik mondom tehát: a „felszabadulásban” mélységesen megalázott, kifosztott, családjával együtt szótlan szenvedésben küszködő, Krisztus-türelmű báró Kemény János, az erdélyi magyar kultúra legnagyobb mecénása volt a huszadik században.

Másutt, más alkalommal is írtam róla, s egyik könyvem őrzi a ravatalánál mondott búcsúztatómat is. Úgy emlékszem azonban, hogy az alábbiakról nem emlékeztem meg. Följegyzésem azért kerül e könyv anyagába, mert úgy véltem: a hetvenes évek önvédelmi, értékmentő kísérleteinek része. A maga nemében tehát kordokumentum is. Jóhiszeműségem föltételezi tehát, hogy Kemény Jánosról és néhány, ugyancsak sokat szenvedett barátomról szólva nem nyúlkálok olyan dicsőség után, mely a keresőt amúgy is elkerüli.

Amikor 1958-ban újabb alamizsnát kaptunk a kormánytól, vagyis megengedték, hogy művészeti képeslapot indítsunk Marosvásárhelyt: jó néhány kollégám, köztük a nagytekintélyű Kovács György javaslatára engem bíztak meg a főszerkesztői teendőkkel. Azonkívül, hogy ezen elcsodálkoztam, feltételeket is szabtam: hagyják, hogy magam válogassam össze az új lap munkaközösségét.

Beleegyeztek. Mintha sejtettek volna valamit az írás titkaiból. A kegyelemből, amely nem adatott meg nekik.

Munkatársat azért ajánlottak nem is egyet, biztonság okából. „Legyen, aki éberen vigyáz a helyes vonalra!” Jórészük obsitos aktivista volt, nem fogadhattam el őket. Nemhogy tehetségük, de csöppnyi íráskészségük sem volt; amit fölajánlottak, az főleg harci készségük volt a kulákság ellen, a kollektivizálás érdekében.

Lapszerkesztésben hasznosítható ember végett az akkor oly gyakori „kádertisztogatások” áldozatai között kellett keresgélni.

Így találtam Kemény Jánosra, aki valamivel korábban mészégető munkásként dolgozott, majd a Színművészeti Főiskola könyvtárosa lett, ahol viszont 57 nyarától kezdve már kifelé állt a szekere rúdja. Ocsmány sajtótámadás érte őt is, pártfogóját is, Szabó Lajost, a főiskola rektorát. „Mit keres báró úr a szocialista nevelés frontján?” stb.

Boldogan invitáltam tehát magam mellé, színikritikusnak, művelődési rovatvezetőnek, Zsuzsa nevű lányát pedig gépírónőnek. Ezután, a politikailag a megbélyegzettek közül sikerült összeverbuválnom még jó néhány tehetséges embert: a politikai büntetésből címtáblafestőként működő Polgár István újságírót, aki ugyancsak boldogan hagyta ott kényszerszakmáját. Annyit értett hozzá, mint én a matematikához és a gyanakváshoz.

Keressetek és találtok! Ezzel a jelszóval nyüsletve sikerült még kihalásznom néhány száműzött tollforgatót. Így 1958 végén lapunkat megjelentettük. Idő múltával új munkatársakkal is gyarapodtunk, s megint olyanokkal, akik miatt egy szép napon kétségbeesetten hívatott engem a tartományi pártbizottság káderese:

– Mit csinál ott maga, hallja, abban a szerkesztőségben?

– Lapot csinálok.

– Egy francot csinál maga lapot! Csupa kihágás, amit elkövet.

– Pénzügyi?

– Annál súlyosabb! Káderügyi.

– Ezt a dolgot reám bízták.

– Bíztuk, de nem éppen ennyire. Mert ön a káderek kiválogatásában eltévelygett, letért a párt vonaláról.

Tudtam már, mi a baj.

– Hogy a csudába lehet az? – kérdeztem.

Káderesünk, aki különben nem volt túlságosan mord ember, s a kultúrpalota orgonáját klerikális hangszernek nevezte, kirukkolt bűnöm lényegével:

– Ön, kérem, egy megbízható kommunista kollektíva helyett létrehozta a BBMK marosvásárhelyi egyesületét.

– Bébéemká?

– Bizony! Bébéemká! Bárók, Börtönviseltek és Máshonnan Kirúgottak társaságát.

Megjátszott csodálkozásomra ujjain kezdte számolni a fölháborító példákat:

– Kemény János?

– Igen – mondtam. – Hát ő valóban Kemény János.

– Ne tréfáljon, elvtárs! Osztályszempontilag kérdem.

– Báró – ismertem el.

– Nagyon báró – tette hozzá a káderes.

– Erősen az – mondtam én is –, mivelhogy néhány tízezer hold erdejét áldozta a kolozsvári Magyar Színház fönntartására.

Legyintett, s pattintotta ki a második ujját:

– És a báróné?

– Bárónénk nincsen – mondtam.

– Hát a gépírónő? Nem báró Kemény János lánya?

– Az igaz – mondtam –, de nem báróné, hanem bárónő. Mert az úgy van, hogy ha valaki polgárlány és báróhoz megy férjhez, akkor báróné, de még nem bárónő. Kemény Zsuzsa viszont Kemény János lánya, minek folytán bárónő, de férje után Nagy Pálné. Így tehát válogatni lehet: a bárónőt vettük-e fel, vagy annak a szegény festőnek a feleségét, Nagy Palinét.

Főnökünk ideges legyintése azt jelezte, hogy szamárságokat beszélek, mikor az ő marka tele van tromfokkal.

– És a börtöntöltelékek?

– Börtönviseltek – helyesbítettem. – Hiszen már kiengedték őket. Már nem töltelékek!

Papírlapjáról piros kérdőjeles neveket sorolt:

– Szekernyés László! Balázs Imre! Bartis Ferenc! Börtönből szabadult mindenik. És mindahány politikai.

– Mert ugyebár – mondtam –, ha csak sikkasztás, lopás miatt ültek volna… Ezek viszont 56-os ügyek miatt… Sajnos…

Jól tudhattam volna, hogy ilyenformán csak fölháborítom, mert végül azt is a fejemhez vágta, hogy a párt osztálypolitikájának fölrúgása részemről nem éppen véletlen. Kérdésemre, hogy ezzel mit akar mondani, íróasztalának fiókjából elővette Félrejáró Salamon című kisregényemet, amely 1955-ben jelent meg. Fölmutatván így szólt:

– Ennek a könyvnek a szimpatikus hőse, aki cséplőgép-tulajdonos meg kulák is… az ön édesapja?

– Igen – mondtam. – Minden galiba vele történt meg.

– Jól sejtettem – mondta, majd a vélekedést többesre módosítva, megismételte: – Jól sejtettük.

A tárgyalásunk ezzel véget ért.

Utasítást ilyenformán nem kaptam, csak célzás, figyelmeztetés formájában. Az ilyesmihez pedig hozzá voltam szokva. Nem vettem komolyan.

Később mégis fölszólítottak, hogy „javítsam föl a szerkesztőség osztályösszetételét”. Javítunk a helyzetünkön, folyvást javítunk, mondtam; a tovább szaporodó kifogásolt személyek pedig, a BÉBÉEMKÁ tagjai addig maradtak a lap belső munkatársai, míg éltek, vagy az országból ki nem vándoroltak a nyolcvanas évek közepe táján. Az említett káderes helyét újak, szigorúbbak vették át, a pártvezetőség – egy-két személy kivételével – csupa román aktivistából került ki. Számukra immár román nyelven írott, drámai hangvételű szövegekben kellett bizonygatnom hosszú időn át, minden év elején, a „politikai nagytakarítások” alkalmával, hogy a BÉBÉEMKÁ „problematikusai” tisztességes, hasznos emberek. Éjszakákba nyúló magyarázkodások közepette kellett hallgatnom valamely maradék magyar pártember ilyen vélekedését: „Ismerem én ezt az ötvenhatos revizionistát, elvtárs! Én mondom magának: ez egy nagy stikli. Ami pedig a múltját illeti: nagyon kétes exisztenciákat hallottam róla.”

 

Ilyen cerberusok szeme előtt nehéz volt már új embert a laphoz becsempészni. Kivált, ha nacionalizmussal vádolták jogtalanul, és földbirtokos származását emlegették indokoltan; mert az én Kóti Pál barátom ilyen volt. Nagy szükségünk volt rá a lap terjesztési hálózatának megteremtésében. De borzalmas lett volna az említett rágalmakat tartalmazó dossziéját a megyei káderes kezébe adni. Úgy rendeztem hát Kóti Pál fölvételét, hogy a nagy nehezen megkaparintott aktacsomó „eltűnt”; elégettem, majd későbbi káderes-zaklatásokra azt válaszoltuk mindig: azok a régi papírok elvesztek a postán, mert ilyen a mi postánk stb. Máskor majd elmondom: mily csodálatos érzés volt látni, hogy a Kóti Pál személyét mocskoló, kézzel és géppel írott, gondosan megszámozott, kapcsos irattartóba fűzött vádiratok miként semmisültek meg egy cserépkályha gázlángja fölött.

 

„Kétes exisztenciákat hallottunk róla.” Efféléket mondtak Kemény Jánosról is, amikor újból fokozni kellett a sajtóban az osztályharcot. A forradalmi éberség magánszorgalmú kutyái (Illyés Gyula telitalálata) meg-megugatták őt a mi lapunknál is. Névtelen följelentések mentek a helyi és a bukaresti pártszervekhez, ahonnan néha felhívott valamelyik felügyelőnk telefonon János felől érdeklődni: „Milyen ember az az ember?” „Hát az kérem olyan ember, nagyon rendes ember. Olvassák el a könyveit! Vagy kérdezzék meg Kovács Györgyöt, a KB tagját, a Nagy Nemzetgyűlés alelnökét.”

Kovács György, akit prózaíróként Móricz Zsigmond is nagyra becsült, a népi írók táborában vallott plebejus nézeteiből „kiugorva”, cikkeiben a kommunista baloldalnak is a baloldalára penderült. Ám ennek ellenére is melegszívű, segítőkész ember maradt. Annak idején nem volt helikonista, nem vendégeskedett a vécsi várkastélyban, mégis a védelmére kelt Kemény Jánosnak, mikor a segítségét kértem. Ezzel szemben a megfélemlítettség szánalmas jeleként tapasztalhattam egyebet is. „Kedves barátom – mondtam egy volt helikonistának 58-ban –, talán emlékszel még arra, hogy a marosvécsi kastélyban magad is gyakori vendége voltál Kemény Jánosnak. Borát ittad, kenyerét etted, és ő most kenyérnélküli, üldözött ember. Írjál nekem néhány jó szót róla. Csillapítanom kell a kádereseket.” Az én emberem elvörösödött, majd így szólt indulatosan: „Ami volt, elmúlt! Ne kívánd, hogy egy mágnásról dicsérő véleményt írjak.” „Hát elmarasztalót írnál-e, bátyám?” „Olyat se! Nem vagyok én bosszúálló! Jánoska nagyszívű mecénásunk volt, ám én ilyesmivel nem állhatok oda a párt elé!”

Ravaszkodni kellett tehát. Valamiképpen le kellett csillapítani a leleplezésre, tisztogatásra mindig kész bukaresti káderesek buzgalmát is. Mert küldték egyre-másra nekem a központi személyi nyilvántartó hivatal kérdőíveit is. Láttukon az én embereim joggal riadtak meg, sápadtak el. Már amelyiknek „olyan bűne” volt. Ezek a „személyi lapok” fölértek egy belügyi kihallgatással, rendőri motozással. „Hát erre mit tudjak én most válaszolni?!” Újabb följelentés folytán ezt kérdezte tőlem Kemény János is, amikor 1962 tavaszán megint kérdőívet kellett kitöltenie. Akkor összedugtuk ketten a fejünket, átböngésztük a vallató papír háromszázvalahány indiszkrét kérdését, majd megegyeztünk: „Igaz legyen minden, amit beleír, de ne írjon bele mindent, ami igaz, ami miatt aztán megint visszakergetik mészégetőnek.”

– Ezeknek nincs semmi szégyenük, az ember fundusát is megkutatnák, a franc a belükbe!

Egy nekem dedikált könyvének lapjai közül János személyi lapja került most elé. Saját kezűleg töltötte ki; ezt is úgy, ahogy megbeszéltük. Hogy a bukaresti román káderes bele ne köthessen. A fejedelmi leszármazott, nagybirtokos főnemesről kiderül ilyenformán, hogy az amerikai Pittsburgban született, vagyontalan, sőt szegény család gyermekeként. Apja: Kemény István tisztviselő, anyja háztartásbeli. Vagyontalan szülőnek pedig nem lehet vagyonos gyermeke, így tehát az 1944 előtti állapotokra vonatkozó kérdés elhanyagolható. Ugyanígy az a kérdés is, amely akörül piszkálódik: milyen volt a delikvens 1944 utáni vagyoni helyzete? Mivel rendelkezett? Elvettek-e tőle valamit? Semmit sem vettek el, mivel Kemény János bölcs előrelátással már 1946 táján mindenét: kastélyát, birtokát, kaszálóit és erdeit átadta önként az államnak. Akitől pedig – a későbbi kisajátítások alkalmával – nem vettek, mert nem vehettek el semmit, annak nem is volt semmije. Másik kérdés a válaszokkal: párttag-e? Nem. (Nu este cazul – a kérdés tárgyalása fölösleges.) Volt-e párttag? Nem. Kizárt párttag-e? Isten őrizzen! A kizárt párttagok voltak a társadalom leprásai. Holott Kemény János, a Székely Színház irodalmi titkáraként egy ideig tagja volt a Román Kommunista Pártnak. Nem tudni, miként vonszolták be maguk közé a barátai, munkatársai vagy feljebbvalói. A kérdésre adott nemleges válaszok mégis az igazat mondják. Mert Jánost – báróként, volt kizsákmányolóként – eltávolították ugyan a pártból, de mivel oly nagyon tisztelte-szerette mindenki, nem a megbélyegző kizárás útján, hanem azzal az indokkal, hogy tévesen sorolták őt a párttagok közé. Ezt a kegyet a szervezeti szabályzat is lehetővé tette. (Încadrare greşită – téves besorolás.)

Joggal okoskodtunk tehát ilyenformán a kérdőív felett:

– ha csak besorolták, nem állítható, hogy belépett,

– ha nem lépett be, nem is zárhatták ki,

– aki nem tekinthető sem párttagnak, sem kizárt párttagnak, az nyugodtan válaszolhatja: nu este cazul – a kérdés figyelembevétele, következésképp a tárgyalása is: indokolatlan.

Még nevettünk is ezen Jánossal. Holott súlyos aggodalmait a mi hamiskodásunk sem enyhítette. Életének drámáját, mérhetetlen szomorúságát mégis úgy hordta-viselte, hogy abból egyetlen árva zokszót sem osztott meg soha senkivel. Nem zárkózottságból, hanem tapintatból.

Egyetlenegyszer láttam őt lelkileg összeomlottan, könnyet is hullatva: amikor a hatvanas évek közepe táján „borzalmas” levelet kapott Szilágyi Domokostól, akit költőként igen nagyra becsült. Emlékszem, egyedül ültem szerkesztőségi szobámban, amikor János bekopogott, majd arra kért, olvassam el magam is Domokos levelét, amelyben őt a havasok világáról írott munkáinak ürügyén íróilag, emberileg megsemmisíti. Persze nem volt az levél. Az idegileg súlyosan beteg, fiatal költő – valószínűleg delírium hatása alatt – úgy lemocskolta a „havasi birtokait visszasíró”, a valamikori gyűlölt kizsákmányoló, parasztnyúzó, kontár „báró urat”, hogy az valóban hihetetlennek tűnt. „Nem hiszek a szememnek!” – mondta János. A blaszfémia pedig, a humánum megcsúfolása, hiteles szöveg volt, a költő jól ismert aláírásával zárva.

Döbbenten hallgattam magam is. János zsebkendőjével a könnyét törülgette.

– Mit lehet erre válaszolni? – tűnődtem leverten.

– A következőket – mondta János, előhúzva zsebéből a válaszlevelet, amelynek tartalmát sajnos csak emlékezetből idézhetem.

Kedves barátom, Szilágyi Domokos! Leveledet mélységes szomorúsággal olvastam. Örök rejtély marad számomra, hogy mi késztetett téged a megírására. Megvető és gyűlölködő szavaid ellenére én a te verseidnek változatlan csodálója, hű olvasója maradok. Soraimmal együtt leveledet is visszaküldöm tisztelettel. Kemény János.

Valahol talán megemlékeztem arról, hogy 1971 októberében, haldoklása közben, a fuldoklás röpke szüneteiben János különös szavakat mormolt: „Boldogság-ország… Hol lehet vajon a boldogság-ország?” A fénytiszta humánum, az emberi megértés országa, amelyről, ha sor kerül rá, a feltámadás napján is elmondhatjuk majd a marosvécsi tölgyek közül kilépő Kemény Jánosnak: amire vágytál, azóta sem jött el. Tán soha nem is fog eljönni.

 

Falra hányt borsó, mondtam könyvem elején a hatalomhoz intézett kérvényeimről, folyamodványokról. Ám a kudarc nem volt jellemző minden egyes próbálkozásomra. Amikor Kemény János meghalt, a családnak az volt a kívánsága, hogy Marosvécsen, helikoni álmainak színhelyén temessék el. Csakhogy minden, ami valaha tulajdona volt, a román államé lett: a várkastély, annak udvara, kertje, parkja, a hozzá tartozó tölgyessel, bükkös erdővel.

A család óhaja természetes volt; a megyei pártbizottság illetékeseinek válasza a megszokott hitványság. Hajdani saját kastélya mellé az elhunytat csak a mezőgazdasági miniszter engedélyével lehet eltemetni.

Akkor Írói Egyesületünk nevében kérvényt írtam s küldtem el a miniszternek az ún. pártposta útján, amely a civil nép postájánál fürgébb volt ugyan, de nem éppen villámgyors. Könyörgésemre a megyei mezőgazdasági igazgató előlegezte hát a miniszter jóindulatát; így kaptunk engedélyt arra, hogy Kemény Jánost a vécsi kastély udvarának északi fertályán lévő családi temetőkertecskében temessük el. „Ott és nem másutt! Egy méterrel sem odébb, az állam területén!” Így szólt a figyelmeztetés.

Áthágtuk gondolkodás nélkül! Merészelje majd a miniszter exhumáltatni!

Kemény János sírját ott ásták meg, az engedélyezett helytől jóval távolabb, a Kós Károly tervezte helikoni kőasztal közvetlen közelében; hajnalittas őzek tisztásának szélén, azon a helyen, amelyet 1936-ban, a helikoni munkaközösség tizedik évfordulóján maga Kemény János szemelt ki kegyeleti és ünnepi emlékezés végett. A kegyelet az akkor már öt éve halott Kuncz Aladár nevét örökítette meg Kós Károly asztalán.

Asztalán? Annak romjain maholnap, ha fejszés-baltás korunk meg nem szelídül valamiképpen a Maros völgyében is.

 

 

A káderosztály kérdőíve, amely, akár egy rendőr, faggatta Kemény Jánost.