Meghallgatás helyett lehallgatás

Irataim között keresgélve állapítom meg, hogy rengeteg szövegem elveszett. A párt központi bizottságához, a tanügyminisztériumhoz, megyei pártbizottságokhoz, személyekhez és közületekhez, külföldi államférfiakhoz írott folyamodvány, kérelem, levél, tiltakozás veszett el a szerkesztőségben, ahol azokat főleg románul megírtam és postáztattam. Kezdetben magam gépeltem ezeket a szövegeket, majd román szakos barátaim valamelyike segített a stilizálásban, a „romántalanságok” kiirtásában. (Ha van magyartalanság, miért ne lehetne romántalanság is?) Egy idő után már nem kértem senkinek a segítségét. Fogalmazványomat a szerkesztőség gépírónője alakilag és másolattal „tisztába tette”; a másolatokat egy darabig magam őriztem, később a szerkesztőség irattartóiba kerültek. Nagy okosan jóval a nyugdíjazásom, azaz felmondásom után jutott eszembe, hogy hasznos lenne előkeríteni azokat a régi szövegmásolatokat.

Szinte semmit sem találtam belőlük. Isten tudja, hogy mi lett velük. Annak idején, amikor egyre-másra törtek be a szerkesztőségbe, leginkább azzal törődtem, mit loptak el az én íróasztalomból a kétségtelenül különös hajlamú, irodalmár tolvajok. Tapasztalhattam tehát, hogy többek közt az amerikai és skandináviai úti följegyzéseim tűntek el, ottani barátaim címtárával együtt, ám arra már nem figyeltem eléggé: mi lett vajon a levélmásolataimmal? Mint kiderült: ezekből is kevés maradt meg. Véletlenül.

Ilyen-olyan okból ui. nagynéha elkértem egy-egy másolatot. Ha azután elfelejtettem visszaadni az „adminisztrációnak”: íróasztalom fiókjában hányódott, rongyolódott, míg 89 nyarán haza nem hordtam minden kacatot, ami három évtized alatt felgyűlt szerkesztőségi íróasztalom fiókjaiban meg a szekrényekben.

Elveszett írásos emlékek helyett az emlékezés segítségével elevenítem föl hát majdnem fél évtized fontosabb mozzanatait. Azokat persze, amelyek könyvem mondandójának szerves részei lehetnek. Naplót 1984-ig nemigen írtam. Maradandóbb élményeimet prózai munkáimban és drámáimban „lepárolt formában” próbáltam olvasóimmal, nézőimmel megosztani. Egyebekről meg azt mondtam magamban: minek az? Kinek az? Mi célból, mi végett? Az ember élete véges, az emberek szövegelése végtelen. Minek jegyezzem föl, hogy sokat aludtam, keveset aludtam, halkonzervet ettem, ide mentem, oda mentem? Kiszálltam, beszálltam, magamba szálltam. És ezt vagy azt láttam magamban. Erről viszont, az önvizsgálatról, drámában, esszében vallottam. Sorsomat hőseim sorsába menekítve, próbáltam elkerülni a halál tekintetét, hogy némi haladékhoz jutván mindenkinek elmondhassam: úgy, ahogy vagyunk, meg nem maradhatunk az alázat porában.

Erről azonban, a drámáim, prózai munkáim körül támadt politikai indítékú hadjáratokról másutt szóltam már. Ez a történet ugyanis csak közvetett módon jelzi kisebbségi létünk nyomorúságát.

Én pedig kimondottan politikai küzdelmekre emlékezve óhajtanék egyet-mást megörökíteni. A nyolcvanas évek közepe tájáig, mint említettem, nem írtam naplójegyzeteket. Később, 1984-gyel kezdődőleg, jóval azután, hogy felhagytam a memorandumos borsóhányással, már elkezdtem egyet-mást papírra vetni. Főleg prózai munkámhoz szükséges tényeket, eseteket rögzítettem. Szabályos naplót ezután sem vezettem. Nem volt türelmem hozzá. Így életemnek egy igen nyugtalan szakaszáról szólva, az emlékezet szárnyán kell ide-oda röpködnöm tovatűnt esztendők felett.

 

1970–1980. Egy évtized, amelyet harmatos reggelen így köszöntöttem magamban: kelj föl, betyár, ne aludjál, mert Anyám könnyű álmot ígér. Alkonyulatában pedig, mélységes csalódással kilépvén belőle, így szóltam hozzá: Évek, hazajáró lelkek! Évek és munkák, isten veletek! Az említett két könyv: két kapu az évtized elején és végén; egyik az újjászülető reményé, a másik a szellemi száműzetésé az önkénynek egy újabb, vadabb korszakában.

Anyám könnyű álmot ígér című könyvem az induló Kriterion legelső könyve. Évek, hazajáró lelkek című munkám – ugyancsak a Kriterion kiadásában – a legutolsó, mely itthon, mostoha pátriámban a fordulat előttig még megjelenhetett.

Ezzel kirugdaltak a hazai magyar irodalomból. Kiadók, színházak kapuit becsukták előttem. Ezen akkor sem csodálkoztam, ma sem ámuldozom. Holott annak idején még nem sejthettem, hogy a betiltatásban a titkos cenzorokon és irodalmi munkákat megbélyegző szerkesztőbesúgókon kívül a szekuritáté irodalmi szakértőinek is szerepük volt.

Erről érdemes lenne bővebben szólni, ha nem sajnálnám az olvasó idejét. Azt a bizonyos „kölcsönbe kapott időt”, amely Jean Paul Sartre találó megállapítása szerint az író létének feltétele. Efféle kölcsönidő ellenében az olvasó valamikori belügyi följelentéseket kapna tőlem cserébe. Ezeket azonban nem másolom ide, jól tudván: az olvasó rossz boltot kötne így velem. Diktatúrák, totalitárius rendszerek omlásai után a világot elárasztották a titkos levéltárakból utcára szórt, vagy más módon megkaparintott följelentések. Így magam is elolvashattam azokat a szövegeket – igen csekély részüket persze –, amelyekből kiderül: pisztolyos szellemi felügyelőink egy-egy írást, könyvet valóban úgy ítéltek meg, miként az imperialista kémeket, diverzánsokat, államellenes összeesküvőket szokták. E munkák megjelenése lázas nyüsletésre, értelmezésre, a pártnak küldött, figyelmeztető jelentések megírására késztette őket.

A figyelem, amellyel minden mozdulatunkat és szavunkat számon tartották: rendkívüli teljesítmény. Vérfagyasztó és szakmai ténykedésként elismerésre méltó. Amikor majd a bűnözőket, a terroristákat és kábítószer-kereskedőket oly tökéletes tájékozottsággal fogják szemmel tartani, amiként vigyázó szemeit reánk vetette volt a kommunista államvédelem: bizonyosan megfogyatkozik az emberi szenvedés.

De mifajta veszélyek elhárítására pazaroltak időt, energiát a hetvenes évek elején pl. Marosvásárhely kémelhárítói? A mindenkori megyei pártbizottsági első titkárnak küldött jelentéseik közül csak néhányat érdemes futólagosan megemlíteni. A hitelesség kedvéért az átiratok cégjelzését, dátumát, és valószínűleg titkos kódszámként feltüntetett adatait jegyzem ide, az érdekelt fél érthető szorgalmával.

Azt mondja tehát: Ministerul de interne – Inspectoratul Judetean Mureş – Nr. 003942/ – din 24. 09. 1973 – Strict secret ex. nr. 1. Műfordításomban ez így hangzik: A belügyminisztérium Maros Megyei Felügyelősége stb. Szigorúan titkos stb. 1. sz. példány. A kerek és lila színű pecséten a jelentést küldő ezredes aláírása.

A megyei első titkárt és általa Nicolae Ceauşescut tájékoztató átiratok mindegyike így kezdődik: „Jelentjük, hogy…”

Mit, miket jelentenek? Hol rövidebb, hol terjedelmesebb jelentésekben küldik figyelmeztetéseiket ilyen esetekről:

 

NOTA – 1973. 09. 22-én: Megjelent Sütő András Istenek és falovacskák című kötete, amelyben többek közt Nagyenyedi fügevirág című írása olvasható.

 

Következik az esszé leginkább „ellenségesnek minősíthető” részleteiből készült összeállítás román fordításban.

 

NOTA – 1973. 09. 22-én: Istenek és falovacskák címmel román nyelvű szöveg olvasható már említett könyvemről. A szemlélő igen jó érzékkel összegez olyan megállapításokat, amelyek aggodalmat kelthetnek a följelentés címzettjeiben. A szöveg végén ez olvasható: Szemelvények Kovács Sándor Iván magyar kritikus cikkéből, melyet a Kritika című folyóirat 1973. évi 12-es számában közölt.

 

NOTA – 1973. október 2. Jelentés arról, hogy Sütő András és Nagy Pál festő, legutóbbi kolozsvári útjuk alkalmával ottani értelmiségiek körében egyes magyar tannyelvű iskolák megszüntetéséről tárgyaltak. „Az eszmecsere befejezésekor Sütő András kijelentette, hogy a legmagasabb fórumoknál fog tiltakozni a magyar iskolák megszüntetése ellen.”

 

NOTA – 1974. 06. 12-én.

Terjedelmes jelentés Szakolczay Lajos budapesti kritikus erdélyi útjáról, találkozásairól a helyi írókkal, szerkesztőkkel. Egy De Gaulle, egy Nixon iránt sem tanúsíthattak volna odaadóbb figyelmet. A beszámoló minden találkozását, úgyszólván minden mondatát rögzíti. Két eset lehetséges: vele folytatott beszélgetéseinket magnószalag rögzítette, vagy besúgó jegyzetelte. Kiderül ilyenformán, hogy Kolozsvárról jött, majd városunkból Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre igyekszik. A Kortárs szerkesztőjeként kéziratokat próbál gyűjteni, amit viszont párthű kollégánk nem helyesel, sőt tiltakozik is az efféle törvénysértések ellen. Kéziratokat kizárólag a cenzúra engedélyével lehet külföldre juttatni. Magyarország pedig az erdélyi magyar írók számára: külföld. Ugyanolyan, mint Anglia, Pakisztán vagy a Fidzsi-szigetek. Beszélgetéseink egyik fontos témája: a romániai magyar irodalom ún. kettős kötöttsége. Az tehát, hogy részint a hazai kultúrához, részint az összmagyar irodalomhoz kapcsolódik. Párthű emberünk ez ellen ugyancsak tiltakozik. Ez a felfogás ui. arról árulkodik, hogy Magyarország bele akarja ütni az orrát Románia belügyeibe.

Részletes helyszíni közvetítés arról, hogy Szakolczay meglátogatott engem az Új Élet szerkesztőségében. Sőt, novellát is kért folyóirata számára. Ez idő alatt két másik külföldi személy tűnik föl Marosvásárhelyt, ugyancsak „diverziós célokkal”. Siménfalvi Orsolya, a budapesti Magyar Televízió képviseletében valamilyen közös film elkészítésére kéri fel Sütőt, aki az ajánlatot „úgy tűnik”, elfogadta. Szécsi András festőművész lakásán ugyancsak Sütő fölajánlja Tóth Csaba amerikai állampolgárnak, hogy lakásán szállást ad neki. Párthű emberünk mindkét esetben helyteleníti Sütő törvénysértő magatartását, aki fölháborodván, nagy skandalumot csapva jelenti ki a következőket: nincs ideje arra, hogy minden külföldi vendégének fogadásához pártengedélyekért futkorásszon, nem tűri az efféle bábáskodást a személye fölött, lemond állásáról, társadalmi funkcióiról, és elköltözik a városból.

A jelentés írói arról is tudnak, hogy rövidesen Marosvásárhelyre érkezik Püski Sándorné és Fekete Pálné, mindketten amerikai állampolgárok, az „ottani magyar emigráció markáns egyéniségei”. Sütő nekik is megígérte, hogy lakásán fogja őket elszállásolni. (Az idegenek befogadását tiltó szállástörvény ellenére.) Ám ennél is figyelemre méltóbb, hogy Püskiné ekkor (június 12-én) még New Yorkban vagy Budapesten lehetett, mégis tudták róla, hogy pontosan 8 napos utazást tervez Erdélyben.

Nem érdektelen a zárszó sem: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a megyénkbe látogató idegen állampolgárok itteni ténykedéséről részletes információkat gyűjtsünk. Ilyen értelemben tájékoztattuk a belügyminisztérium illetékes ügyosztályát is.”

Kódjelzés: 4 pld. TN/GM–0040/282

 

NOTA – 62. sz. 1974. 06. 12-én.

A felügyelőség értesülései szerint Sütő Andrásnak szándékában áll Bécsbe utazni. Meghívást SZÉPFALUSI, a „Bornemisza Egyesület irodalmi titkára” (sic) küldött neki. Ez az egyesület különben, amely Románia ellen „fenekedik”, az amerikai kémhálózat bécsi „leányvállalata”.

Szépfalusi Istvánról és a Bornemisza Társaságról különben mindenkori vitáink alkalmával így vélekedett B. ezredes is. Abszurd információit minden bizonnyal olyan magyar irodalmártól szerezte be, akit Szépfalusi soha nem volt hajlandó meghívni bécsi szereplésre. Ám az sincs kizárva, hogy az akkori „internacionalista” együttműködés folytán a Magyarországról kitiltott Szépfalusi Istvánról ÁVH-rágalmakat juttattak el a román államvédelemhez.

Egy másik, vele kapcsolatos szöveg így hangzik: „Szépfalusi nemrégen a romániai magyar írók német nyelvű antológiáját adta ki, amelynek előszavát Sütő András írta. Ezek után meghívta őt Ausztriába, ám jól tudván, hogy személye kifogásolható, hírneve igen rossz hazánkban, cselhez folyamodott: a meghívást nem saját nevében, hanem az antológia kiadójának részéről küldette el Sütőnek. Ezt abban a reményben tette, hogy az utazás jóváhagyása ilyenformán megkönnyíthető.”

Záróbekezdés: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a további fejlemények figyelemmel tartása végett…” stb.

 

NOTA – 67. sz. 1974. 07. 12-én.

Tímár Máté magyarországi író látogatásának részletes krónikája. Követői, megfigyelői, a bizonyára köztünk lévő besúgók is napról napra, óráról órára szóló beszámolót alkottak a felügyelőségnek. Nem csupán tartalmilag, de szó szerint is rögzítették a vendégnek minden mondatát, s ugyanúgy a vendéglátókét is. A lehallgatás tökéletes volt: szerkesztőségben, vendéglőben, magánlakásokban, de még az utcán is.

Füleseink fontos információként értékelték Tímár Máténak azt a közlését, hogy Illyés Gyulát rendkívüli módon foglalkoztatják a magyar nemzeti gondok. „Ezzel pedig Sütő mélységesen egyetért.” Azonos véleményen van „Páskándy (sic) Gézával is, akinek meg az okoz súlyos aggodalmat, hogy a románok megpróbálják »külön etnikumként« feltüntetni a székelységet. Ennek célja nyilván a romániai magyarság feldarabolása.”

Tímár Máté kifejtette, hogy tudomása szerint az erdélyi magyar írók és kivált Sütő A. gyakori konfliktusba keverednek a párt- és állami szervekkel. „Az állítást Sütő helyénvalónak tartotta, elmagyarázván a konfliktusok okait is.” Másutt, Bernáth Ernő – „ugyancsak ellenséges érzületű személy” – lakásán a külföldi vendég közölte, hogy a Szovjetunió valószínűleg korridort fog biztosítani magának Románia délkeleti részén, hogy közvetlen, szárazföldi kapcsolata legyen Bulgáriával.

Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás…

„Minden intézkedést megtettünk, hogy Tímár Máté további látogatásairól, ténykedéséről…” stb.

Kódjelzés: RD. 955/1085.

 

NOTA – 70. sz. 1974. július 17-én.

„Jelentjük, hogy… július végén vagy augusztus elején a Magyar Népköztársaságból a Kortárs folyóirat küldöttsége érkezik hazánkba. A küldöttség egyik tagja Szakolczay Lajos lesz.”

„Az említettek elő akarják készíteni Sütő András kitüntetését a magyar állam részéről. Ez nyilvánvalóan beavatkozás a román állam belügyeibe. Párja ama másik beavatkozásnak, amikor Nagy István kolozsvári írót tüntették ki a Sarló és Kalapács rendjelével.”

Ennél is aggasztóbb, hogy nem csupán a budapestiek, de már a romániai magyar írók, értelmiségiek is beavatkoznak a román állam belügyeibe. Teszik ezt többféleképpen is: a) nyugtalankodnak, pánikot keltenek Kallós Zoltán kolozsvári folklorista letartóztatása miatt. Az ügynek mindenképpen politikai jelleget akarnak tulajdonítani, holott az eljárás oka: homoszexualitás.

„Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Sütő András tiltakozó levelet szándékszik küldeni a párt- és államvezetés legfelsőbb fórumaihoz Kallós védelmében…”

Egy megírt szöveget belügyiek részéről megismerni: nem nagy teljesítmény. Ám a megírás szándékáról is tudni, s netán a szándékot sugalló gondolatokról is idejében értesülni: az már valami, a szakmának tökéletes tudása és gyakorlása. Elképzelem: mily fölényes mosollyal vehették kézbe odafönt a Kallós ügyében írott levelemet, amelynek tartalmát már akkor ismerték, amikor még meg sem írtam volt.

Föltehetőleg Márton Áron püspökünk sem tudhatta, hogy bérmálási körútjának puszta szándékát is a 436/1974-es számú titkos jelentés tartalmazza, módosító kiegészítéssel. Ez úgy szól, hogy „ismeretlen okból kifolyólag” a püspök utazása elmarad, helyette pedig dr. Jakab Antal indult el bérmálni. A püspökhelyettesnek Dicsőszentmártonban és Szentpál községben celebrált miséjéről pontos, részletes beszámolót készítettek a megfigyelők. Kiderül belőle, hogy a főtisztelendő püspökhelyettes úr ellenséges propagandát folytat: Szentpálon az ifjúságot óva intette a „világi örömöktől”. A megfigyelés logikailag kiegészítve így nyerheti el valódi értelmét: a világi örömök forrása pedig a párt iránti hűség, a hazaszeretet és Nicolae Ceauşescu elvtárs eszméinek elsajátítása.

Végezetül: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy dr. Jakab Antal ezutáni prédikációinak tartalmát megismerjük.”

Kódjelzés: RD. 436/1974.

 

NOTA 52222. sz. 1973. december 27-én.

„Az alábbiakban dialógus formájában rögzítve továbbítjuk azt a beszélgetést, amelyet az ellenséges érzületű Bernáth Ernő, annak felesége, Bors Márta és Sütő András folytatott e hónap dec. 21-én Bernáth lakásán.”

Jól emlékszem erre a beszélgetésre. A lehallgatókészülék tökéletesen működött; kiváló minőségű felvétel alapján készíthették el ezt a kis egyfelvonásost az első titkárnak. Azonkívül, hogy szórakozhatott is a műfaj elevenségén, megtudhatta belőle, amit amúgy is tudott.

Azt tárgyaltuk ugyanis, hogy egyik irodalmárunk 1974 nyarán a KB illetékes titkáránál följelentette mindazokat, akik előzetes minisztériumi engedély nélkül magyarországi újságokban, folyóiratokban közölték az írásaikat. Két-három „hasonszőrű” kolléga mellett főleg jómagam voltam az a „mindazok”, mivel én juttattam át „illegálisan” a legtöbb kéziratot Budapestre.

Ez pedig az első titkár számára azért nem lehetett meglepő újdonság, mivel a „törvénytelenség útjára lépett” szerzők névsorát – megbízható személy állítása szerint – ő maga készíttette el a szorgalmas magyar följelentővel.

 

NOTA – 1974. XII. 4-én.

Egy másik lehallgatott egyfelvonásos ugyancsak Bernáth Ernő lakásán. Szereplők: a házigazda és dr. Demeter Ioan. (Aki Jenő volt, mi pedig Dömének is hívtuk, ám lehetséges, hogy a magnószalag hangzavarából Jenő helyett Jánost szűrtek ki, hogy azután a nemzeti szellem követelménye alapján Ioant csináljanak belőle.) Beszélgetésük egyik részlete így hangzik:

DR. DEMETER: Hát igen. Sütő barátja egy karrierista.

BERNÁTH E.: Kétségtelenül. Lehetséges, hogy ezúttal nem akart ártani Andrásnak, de ne feledd, hogy 1956-ban tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni. Ezt nekem Kovács György mondta, és megtudta persze Sütő is.

Ez sem lehetett újdonság az első titkár számára. Hiszen az 56-os események részletes krónikája, összegzése, kiértékelése ott volt a páncélszekrényében. Beiktatásakor első dolga volt arról tájékozódni, hogy a város ismertebb személyiségei közül ki miként szerepelt, viselkedett, nyilatkozott ama háborús hangulatú októberi-novemberi napokban. Nemcsak azt tudta tehát, hogy a „kollégám és barátom” be akart engem csukatni, hanem azt is, hogy nevem ott szerepelt a belügyminiszter által lefogatásra kiszemeltek listáján.

Nagy volt a riadalom a Magyar Autonóm Tartomány vezetőinek körében is. A budapesti események hírére helyben is megmozdult a főiskolások tömege, s egyik-másik üzemben részlegesen a munkásság is. A legfelsőbb pártvezetés tagjaira egy-egy tartományt bíztak különleges felhatalmazással. Statáriális jogokat gyakorolhattak – tán még a lövetés jogát is – a csend, rend és a párt iránti hűség érdekében.

Marosvásárhelyre Fazekas Jánost, a párt egyik akkori KB-titkárát küldték ilyen megbízatással.

Nem lehet most célom beszámolni arról, hogy mi történt Marosvásárhelyt 1956. október 23-a és november 4-e között. Ha akarnám, se tehetném, hisz főleg csak személyes élményekről szólhatnék. Ama drámai hetek tárgyilagos krónikáját még senki sem írta meg; 1989 decemberéig ennek puszta szándéka is életveszélyes volt. Remélhetőleg akadnak majd történészek, akik még idejében – a legfőbb tanúk végleges távozása előtt – pótolni fogják ezt a kényszerű mulasztást.

Jómagam a belügynek abból a följegyzéséből kiindulva, miszerint engem 1956 októberében le akartak tartóztatni, csak rövid kitérőt óhajtok tenni. Két „írói kiáltvány” történetének legfontosabb mozzanatait kell megörökítenem, még mielőtt ki nem osztja nekem is az IDŐ a legdemokratikusabb, nemesi előnevet, mely így hangzik: NÉHAI.

Olyan időben, mikor az elmúlt évtizedek krónikásai oly gyakran lövik bokrostul a nyulat, mikor a kötelező számbavételek folyamán oly gyakran tévednek maguk az emlékezők is: hasznos lehet néhány adalék följegyzése.

A már említett – és persze csak jóval később tisztázódott – letartóztatási szándék előzményeiről is szólnom kell. 1954-ben Bukarestben azért mondtam le a Falvak Népe nevű hetilapnál betöltött főszerkesztői állásomról, mert végleg meggyőződtem, hogy az ún. parasztkérdésben más a kotta, s más a hang. Írócsemeteként azt is kezdtem tapasztalni, hogy a hosszadalmas bukaresti tartózkodás nyelvi károsodást kezd okozni bennem.

Ezért választottam új lakhelyemül Marosvásárhelyt, a Székelyföld fővárosát. Ebben kedvezőnek mutatkozott Hajdú Győző ajánlata, hogy vállalnék szerkesztői munkát az Igaz Szó című havi irodalmi folyóiratnál.

1955-ben így már ez a folyóirat közölhette Félrejáró Salamon című kisregényemet. Az írást – kulákká nyilvánított apám kálváriájának történetét – politikai-ideológiai tévelygésként tárgyalták egyes pártkörökben. Az osztályharc címén zajló parasztüldözések nyilvános szóvátételével, kritikai hangvételű cikkeimmel csak növeltem a fanatikus pártaktivisták ellenszenvét, gyanakvását szerény személyemmel szemben.

Érthető, hogy 56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomét is, akik közös szellemiségű politikai föllépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor.

Fazekas János mindazok között, akik ez időben az erdélyi tartományokat „politikailag felügyelték”, a leghumánusabb módon, az érvek-ellenérvek meghallgatásával, sűrűn szervezett eszmecserék útján próbálta megbízatását teljesíteni. „A politikai vitát ne helyettesítsük letartóztatással!” Ilyen meggondolások alapján kezdeményezte pl. a Magyar Autonóm Tartomány íróinak együttes megnyilatkozását, a Román Munkáspárt álláspontjának elfogadtatását a magyarországi események értékelésében is.

Így szakadt azután kétfelé a helyi írói közösség.

Ellenforradalom vagy jogos népfelkelés? Ezt vitattuk napokon át, némelykor éjszakai órákban is, amikor váratlanul hívattak be négyünket – az említett tévelygőket – a tartományi pártbizottság titkárságának magas színe elé.

A tervezett kiáltvány szerkesztőinek kis közösségébe Kemény Jánossal együtt engem is bevontak, majd csendben kihagytak, miután napokig tartó válságos konfliktus okozója lettem. Váltig ragaszkodtam ugyanis a magam fogalmazta kezdőmondathoz, miszerint a Magyarországon kirobbant események a magyar népet sújtó törvénytelenségek következményei. Valójában Nagy Imre egyik fontos megállapítását hangoztattam én is: „Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevői vagyunk.” Akkor egy darabig még hivatkozhattunk rá; későbben, fanatikus vitafeleink a törvényes magyar miniszterelnököt már „közönséges nemzetárulónak, csirkefogónak” stb. titulálták.

Végül az én sokat vitatott mondatom meghagyásával távollétemben is kompromisszumos egyetértés született. A Tartomány íróinak első levele végleges formát nyert, közlés végett elküldték Robotos Imrének, a Bukarestben megjelenő Előre című napilap főszerkesztőjének.

Ezután történt, hogy jómagam és említett barátaim Kádár János rádióbeszédét hallgatva arról értesültünk, miszerint győzött a nemzeti felkelés, vége az egypártrendszernek! A többpártrendszer alapján nemzeti kormány alakult.

A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között.

Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk! A főszerkesztő ezt tudomásul vette. Közölte velem, hogy ilyenformán a szöveg kinyomatását azonnal leállítja, de miért? Hiszen azt huszonvalahány személy írta alá! Négyünk kivételével a többi vállalja, amit aláírt. Robotos ennek ellenére a levelet nem merte, vagy nem akarta közölni.

Utólagos értesülésünk szerint fölment Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárhoz. Többek közt a levélügyet is megbeszélni vele. Normális eszmecserére azonban nem kerülhetett sor. Az őrjöngő diktátor Robotost lehordta-mocskolta, mint vadász az agarát, majd lezsidózta és kirúgta. Talán már másnap leváltották, és többé soha nem került vissza a sajtóba. Nagyváradon lakástisztviselőként, majd nyugdíjazottan tengette az életét, míg át nem települt Magyarországra.

Négyünk ellen, akik az 56-os nyilatkozatot „megtorpedóztuk”, nagy hajtás indult. Föltehetőleg helyi javaslatra Bukarest úgy döntött, hogy engem le kell tartóztatni. Ezt Fazekas János akadályozta meg. Talán szerencsés véletlen volt, hogy épp azokban a napokban hívta őt telefonon Belgrádból Gheorghiu-Dej, a vásárhelyi állapotok felől érdeklődni. Fazekas Jánosnak, mint azt később nekem elmondta, sikerült megnyugtatni a főtitkárt. Marosvásárhelyen nincs ellenforradalmi veszély, mondta, az én letartóztatásom tehát fölösleges; ő pedig garantálja a még fennálló konfliktusok békés föloldását.

Kezdődött tehát minden elölről.

Egy második levél, kiáltvány megfogalmazására új bizottságot alakítottak. Élén Kovács György és Hajdú Zoltán állott. Hogy pedig a négyek bandája ne okvetetlenkedjék megint: titokban dolgoztak, az elkészült szöveget egyenként, munkahelyükön íratták alá a delikvensekkel. Bizonyos, hogy Tompa László és Tomcsa Sándor például Székelyudvarhelyről semmit sem írt alá; legföljebb hozzájárultak, hogy nevüket bármilyen szöveg alá „odabiggyesszék”. („Hiszen megbízható írókollégák kérik!”)

Az új módszert, az együttes föllépés „veszedelmeinek” elkerülését négyünkkel szemben is alkalmazták. A puhítást egyenként folytatták. Hol éjféli, hol kora hajnali időben vertek föl, és „kérettek” a tartományi pártbizottság székházába „káros nézeteimet” tisztázni. Aztán csak elmenőben, két-három óra múltán, futottam szembe pl. Gálfalvival a folyosón vagy az utcán. Csupor Lajos, közvetlen munkatársaival együtt szívósan küzdött a nyilatkozat mihamarabbi közlése végett. Holott ez az írói levél csak egy volt ama harmincvalahányból, amelyet a mienkkel egyidejűleg írtak, írattak, olvastak föl, írattak alá a tartomány egész területén. A feladat s a cél az volt, hogy a társadalom minden rétege, csoportosulása, a Magyar Autonóm Tartomány minden fontosabb települése, üzeme elítélje az ellenforradalmat.

A helyi napilap 1956. november 2-án közölte a tartomány íróinak, valamint a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak, 24 személynek a Román Munkáspárt Központi Vezetőségéhez címzett levelét. Engem valamikor éjféli időben hívattak, hogy elolvassam és aláírjam a szöveget, amely már nyomás előtt állt a szerkesztőség rotációs géptermében. (Ezt másnap tudtam csak meg.) A vitát ott folytattam, ahol két héttel korábban abbahagytuk, vagyis az első mondatnál. „A magyar nép ellen elkövetett súlyos törvénytelenségek következtében kirobbant jogos felkelés…” stb. Válaszként azt bizonygatták, hogy ez a gondolat valójában helyet kapott a szövegben, ám ennél fontosabb arra vetni a hangsúlyt, ami azóta történt.

A levél főleg azokat a borzalmakat összegezte, amelyekről folyamatosan ontotta híreit az egész román mass media, de még a személyes tanúk megdöbbentő vallomásainak sorozata is a magyar lapokban. Vitafeleim érveinek zuhogása közben az is megjárta agyamat, ami ellen már Budapesten is elhangzottak volt drámai hangú tiltakozások. A lincselés, a vérengzés, az önbíráskodás borzalmaitól féltette immár az országot például Nagy Imre, Németh László, Szabó Lőrinc, Háy Gyula, Tamási Áron. (A „rontó harcok megszűnjenek!, igazságtalan ítélet senkit ne sújtson”!) Ezekről nyilván nem szóltak a levél szövegezői név szerinti hivatkozásokban. Hiszen csak rádió útján értesültem magam is irodalmi mestereim aggodalmáról. A vásárhelyi levél szerzői pedig azt a Szovjetuniót vették erkölcsi védelem alá, amelynek fegyveres erői csak két nappal később, november 4-én reggel (hajnalban?) vonultak föl Budapest utcáin, terein, hogy „fölszámolják az ellenforradalmat”.

Mikor azután hősi és reménytelen önvédelemben patakzott a magyar forradalmárok vére, iszonyatos volt arra gondolnom: Istenem, az önbíráskodást véltük a legfőbb veszélynek!

A megtörtént-en változtatni nem lehetett.

Ama második levelet magam is aláírtam, mert elszigeteltségünkben reményem odalett, érveimből kifogytam, a szemem közé vágott, mestereim erkölcsi hitelével támogatott tények hallatán. Ama november másodikára virradó hajnalon már csak fájdalmasan bizonytalankodó sejtelem dobott föl mind gyengébb ellenérveket a nyelvem hegyére.

Végül persze nem az a szöveg jelent meg, amit árnyalatilag még módosítottunk, ám ennek semmi jelentősége nincsen.

Annak sincs, hogy „levelünk” aláírása ellenére, még 1958 tavaszán is szapult engem és három társamat a sajtó. („A kispolgári opportunizmus, az eszmei zűrzavar képviselői” stb.)

Évek során azt is megkérdezték tőlem: vajon nem az hatott-e rám megfélemlítőleg, hogy le akartak tartóztatni? Talán hatott volna, de akkor nem tudtam róla. A szigorúan titokban tartott feketelistáról csak évek múlva értesültem, amikor Gheorghiu-Dej belügyminiszterének bűneit teregették ki nyilvános gyűlésen Marosvásárhelyt a Kultúrpalotában.

Fazekas János akkor szólt erről tényszerűleg, miközben belügyi tisztek dühösen jegyezték meg: „Miért kell államtitkokat kifecsegni?” Fazekas közlését később megerősítette az az államvédelmi tiszt is, akit „megbízhatatlan” magyar zsidóként bocsátottak el az állományból.

Sok hasonló kérdés tehető föl még. A marosvásárhelyi írók 56-os levelével, amely egyike volt az akkoriban megjelent számos hasonló „írói levélnek”, mind gyakrabban foglalkoznak olyanok, akik efféléket maguk is aláírtak. Hogyan? Úgy például, hogy: „Tudtom nélkül került nevem a listára!” Vagy pedig: „Otthon sem voltam, mikor az ívet körözték. Anyósom írta oda a nevemet, azt gondolta, hogy a villanyszámla.”

Ez is elmúlik majd. A történelem kibiceinek bíráskodása.

Az én sorsomon nem módosít semmit. Sem visszamenőleg, sem holnapra menőleg.

A lényeg: hogy magam is aláírtam valamit, aminek emberszelídítő hatásában hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félrevezetés tudományában utolérhetetlen zsarnokság mesterműve.

Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagyarázni.

Hanem egy életet kell vele szembeállítani!

Én ezt megtettem attól a pillanattól kezdve, hogy 56 vérbefojtói cinikusan szembekacagtak bennünket is, akiknek tisztánlátását átmenetileg sikerült elhomályosítani egy szögesdrót övezte koncentrációstábor-országban.

Megtettem akkor, amikor a magyar forradalom halálra ítélt kiskorú hősét, édes gyermekemként a szívembe mentettem át. Legyen ő számomra – Mansfeld Péter^*, alias Hoffmann Tomi^* – örök mementó a hitben fogant tévedések dolgában is, így szólván hozzám életem végéig Az álomkommandó rabjaként: „Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Altató szavaid vannak, apa! És engem börtönbe visznek! Andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat… Szavakba menekülsz!” Én pedig mindannyiszor azzal vigasztalom őt: „Bocsáss meg, fiam… ne nézz engem óriásnak. De nem hagylak el. Többé nem hagylak el.”

 

Kitérőként ennyivel kellett kiegészítenem a belügyi felügyelőség pecsétes papírján olvasható mondatot, amely ekképpen rögzíti Bernáth Ernő szívbéli barátom és sorstársam vallomását a börtönveszélyről (és halálról?), amely 1956 őszén elrohant mellettem: „…de ne feledd, hogy (barátjának vélt kollégája) tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni.”

A lehallgatott egyfelvonásosnak utóirata is van, mely így szól: NOTA-Megjegyzés. – „Bernáth Ernest (magyarul Ernő) 74 éves, nyugdíjas újságíró. Értelmiségi körökben rendkívül kiterjedt kapcsolatai vannak. A lakásán rendezett összejövetelek alkalmával destruktív és ellenséges beszélgetések hangzanak el.”

Közel két évtizede, hogy e sorokat leírták a szeku titkos irodáiban. Olyan embert rágalmaztak meg újból és így is, aki a két világháború között és 1945 után az erdélyi magyar művelődési élet mindenese, fáradhatatlan munkása volt sok évtizeden át. Ha igaz – márpedig az –, hogy az együttérzés: hatalom, akkor Bernáth Ernő nagyhatalmú férfiú volt. Az ártatlanul üldözöttek bátor segítője, támogatója. Kivételes erkölcsi tekintélyének hatósugarában megzavarodtak, elbátortalanodtak a júdáslelkületű képmutatók, a hitvány karrieristák és nemzetárulók. Mert szelíd és megbocsátó volt az emberi esendőség láttán, de kíméletlenül szégyenítette meg a karrierért anyját is áruba bocsátó janicsárt. Baráti, fiúi érzülettel szerettem és csodáltam őt ama naptól kezdve, hogy 1948-ban Kolozsvárott megismerkedtünk. A Falvak Népe nevű hetilapnál bábáskodtunk: jómagam szerkesztőként, Ernő a kiadás, a terjesztés, a pénzügyek igazgatójaként. Annak előtte 8–10 000 példányban készült ez az újság, miután pedig ügyét Bernáth Ernő vette kézbe, mindössze 4-5 év alatt már 115–120 ezret nyomattunk belőle. Amiből egyetlen maradékpéldány sem került zúzdába! Közös sikereink csúcsán ért azután bennünket a kiélezett osztályharc csapása. Elhagytam a lapot és Bukarestet, s velem egyidejűleg politikai rágalmak özönében Ernő is fölhagyott a sajtóterjesztés, könyvkiadás gondjaival. Büszkeségünk pedig, a Falvak Népe, a Magyar Népi Szövetség fölszámolásának következményeként összeomlott, albérletbe került. Haldoklása hosszadalmas volt; a megfogyatkozott csapat, mely lelket próbált lehelni belé, fájdalmas szomorúsággal emlegette föl azt a szépszál embert, akit az ostoba önkény s a paranoiás gyanakvás elűzött a magyar közművelődés területéről.

Marosvásárhelyt a hetvenes évek elején a már nyugdíjas Bernáth Ernőt sikerült meggyőznöm arról, hogy karolja föl képeslapunk, az Új Élet föllendítésének ügyét.

Kedvemért és lankadatlanul fiatalos munkakedvében ajánlatomat elfogadta. Mikor pedig már-már ott tartottunk, hogy merész terveinek gyümölcseit betakarítsuk: az említett belügyi jellemzés folytán így szólt hozzám a megyei pártbizottság első titkára:

– Bernáth Ernőt azonnal el kell bocsátani.

– Nem lehetséges – mondtam.

– Akkor két változat közül az első lép életbe.

– Melyik az első? – kérdeztem.

– Bernáth Ernőt két napon belül le fogják tartóztatni – mondta a titkár. – Emberségből, elnézés alapján azért ajánlom önöknek a második megoldást. El kell bocsátani.

Semmilyen egyezkedési lehetőségem nem lévén, Ernővel dugtuk össze a fejünket: mit cselekedjünk? Próbáljunk-e a galádsággal szembeszállni? Vállalhatja-e a letartóztatás következményeit? Hogy a hetvennégy éves, törékeny egészségű embert a kihallgatói agyonverjék? És ha nem verik agyon, koholt vádakkal börtönbe vessék?

Újból fölkerestem az első titkárt. Megpróbáltam megtudni tőle, hogy mi a bűne Bernáth Ernőnek. Mivel vádolják? Nem volt hajlandó semmit elárulni. De megismételte szigorú fölszólítását: ha huszonnégy órán belül nem jelentheti illetékeseknek, hogy Bernáth Ernő egyszerű nyugdíjas, nem szerepel a szerkesztőség alkalmazottainak névsorában, akkor letartóztatják.

Megegyeztünk tehát Ernővel, hogy „hivatalosan” megválik a szerkesztőségtől. Baráti kapcsolatunk azonban a réginél is szorosabb lett; újabb közös tervek, álmok titkos röpterévé. Így lett azután egy ötletszerű játszi gondolatából erős és konok elszánás: fölkutatni, egybegyűjteni és kiadatni Tamási Áron publicisztikai hagyatékából mindazt, ami a két világháború között Erdélyben megjelent. Azt a fáradságos, hatalmas, némelykor valóságos nyomozást igénylő munkát pedig életének nagy vigaszával, minden gondjában osztozó társával, a feleségével: Bors Mártával együtt végezte. Évekig járták ketten, folyamatos belügyi megfigyelés alatt Erdély városait, könyvtárait, levéltárait, hogy összegyűjtsék – akkor még fénymásoló hiányában – Tamási Áron publicisztikájának erdélyi gyöngyszemeit. A könyv Tiszta beszéd címmel 1981-ben jelent meg. Utószavában többek közt ezt írja Ernő: „De lehet-e kedvesebb foglalatossága a nyolcvanadik évét taposó embernek, mint hogy felkutassa barátjának kötetben még meg nem jelent írásait? Úgy hiszem, nem.”

Amikor ez a könyv megjelent, Ceauşescu már életünk minden területén elindította vad támadásait a magyar kultúra ellen. Csoda, hogy napvilágot láthatott. Az önkény dühöngéseinek rettegéssel teli napjaiban nagy szenzációt keltett; vigaszt, új reményt lopott a szívekbe. Egy nyolcvanéves férfiú, fiatalokat megszégyenítő teljesítménnyel, az örök csak azért is konokságával adott újból választ üldözőinek. Akik még halálában is rettegtek tőle. Nyíltan és álcázottan ott ólálkodtak, sündörögtek, füleltek a koporsója körül, a gyászolók tömegében.

 

Az elmondottak korhangulatát hitelesítsük itt néhány illusztrációval. Ezek ijesztőek is, nevetségesek is. Hiszen annak idején emberi sorsokat rontottak meg, ártatlanokat juttattak börtönbe. Csak véletlen persze, hogy e szövegfoszlányokban az én nevem is oly gyakran olvasható. A fordulat napjaiban – 1989 decemberében – százával, talán ezrével fújdogált a szél ilyen papírokat Marosvásárhely utcáin, a földúlt belügyi irodák, pártházak környékén. Véletlen, hogy valakik az én nevemre is fölfigyeltek rajtuk.

 

 

„Ismertető” a Nagyenyedi fügevirágról

 

 

A belügyiek gondosan recenzálták a könyveinket – figyelemmel kísérték utazásainkat