Tóth János esete a román nyelvtudással

Följegyzés 1973 tavaszán. Valaki azt mondja nekem: irigylésre méltó lapunk, az Új Élet népszerűsége. Azt kérdem: minek alapján mondja ezt? Hát mert valahányszor ellátogat a szerkesztőségbe, mindig rengeteg olvasót, vidékről bejött falusi embert, diákot, tanítót lát itten, arról nem szólva, hogy nálam, az én szobámban micsoda jövés-menés tapasztalható folyamatosan. Saját lapjánál ezt ő nem tapasztalja, ezért mondja, hogy kapcsolatunk az olvasókkal irigylésre méltó. Pedig nem az, mondom, hanem inkább kisebbségi helyzetünk állandó romlásának jele. Látogatóink döntő többsége panasszal állít be hozzánk, és leginkább hozzám. Némelykor annyian jönnek, hogy késő délutáni órában is őket hallgatom, ha lehet, vigasztalom, ha nem lehet, velük együtt káromkodom, aztán folyamodványokat, tiltakozásokat, kérvényeket fogalmazunk a hatalom fórumaihoz, leginkább tanügyi kérdésekben, de a jogtiprásnak más eseteiben is. S mi történik ilyenformán? Híre megy Erdély-szerte, hogy létezik egy szerkesztőség, ahol meghallgatják a panaszokat, de még kérvényt is fogalmaznak helyben, borítékolják is, küldik föl, Isten tudja kihez, mihez. Ez mindenképpen alkalmas eljárás a zsenge reménység ébren tartására. Annál rosszabb viszont az újságra nézve. Az emberek behurcolják ide a panaszt, fölháborodást, a rengeteg sérelmet, amiből azután semmit sem lehet nyomtatásban közölni. Cenzorunk a legcsekélyebb negatívumot is kitessékeli az Újnak nevezett Életből.

Íme, ezt a mai komédiát is csak magunknak játsszuk el, s még ilyenformán is bizonyos, hogy a belügyi felügyelő tiszt rövidesen megkérdi: mifajta sérelmes embert fogadtunk már megint?

Nos, Tóth Jánosnak hívják, 18 éves, szakképzetlen munkás, aki nagy nehezen odáig jutott, hogy a Maros vállalat igazgatósága meghallgatta könyörgéseit, és nehéz testi munkára, földmunkára alkalmazni fogja havi 1020 lejért. Ez kb. a fele egy eléggé sovány szerkesztői fizetésnek. A fiú így is örül neki, vagyis boldogan vette át László elvtársnak, a személyzeti osztály vezetőjének jóváhagyó okiratát. Ez a papír, hivatalos aláírással, pecséttel ellátva a vállalat vezetőségének döntését tartalmazza. A következő lépés lett volna a határozat végrehajtása, azaz Tóth János munkába állítása annál az egységnél, ahol bizonyos Marinescu elvtárs a vezető, az atyaisten. Nála jelentkezett emberünk, románul és kellő tisztelettel köszöntötte, kérvén a beosztását stb. Marinescu elvtárs azonban vizsgára fogta a fiút, hogy megállapítsa: tökéletesen beszél-e románul, vagy csak töri Decebal nyelvét? Székely lévén a legény, elbukott a vizsgán, a mérnök elzavarta lapátostul, amellyel az földet szeretett volna lapátolni a munkatelepen. Nyargalt vissza kétségbeesetten a személyzeti felelőshöz, aki a munkára jogosító papíron ezeket a szavakat olvashatta, románul persze: „Laszlo elvt. – e személyt nem sorolhatjuk be a munkaegységbe, mivel nem járatos a román nyelvben. Marinescu – 24. 03. 73.”

Micsoda? Ide azt a papírt! Válaszként ugyancsak románul ezt írta László elvtárs a papír jobb sarkába: „Marinescu elvt. Tóth János elvtársat nem tolmácsnak, hanem fizikai munkára alkalmaztuk. Esetleges kellemetlenségek vagy súlyos következmények elkerülése végett azonnal állítsa munkába – S. László.”

Tóth János felcsillanó reménnyel sietett vissza a mérnökhöz, aki fanatikus módon ragaszkodott ahhoz, hogy aki nem beszéli tökéletesen a román nyelvet, nem képes földet lapátolni. Így másodízben is elzavarta a fiút, mondván: őt nem érdekli saját magyar főnökének utasítása. A nemzeti önérzetnek azon a szintjén áll ő is, amelyről a minapában a helyi filharmónia kórusának egyik román tagja jelentette ki, hogy a többségi nemzet fia nem köteles alávetni magát a magyar karmester utasításainak. Neki jogában áll falcsul énekelni, vagy akár köhögni, sőt szellenteni is a kórusban, ha úgy látja jónak, ősiségéhez méltónak.

Tóth János végül kárvallottan és kétségbeesetten állított be hozzánk a szerkesztőségbe panaszt tenni a galád mérnök ellen. Az alkalmazását igazoló papírt menten lefényképeztettem, fotómásolatához levelet is írtam: íme, igen tisztelt Főtitkár elvtárs, miként alakul a gyakorlatban az egyenjogúság, a magyar munkások számára is meghirdetett esélyegyenlőség elve stb.

A levelet, a jogtiprás kétségtelen bizonyítékát borítékoljuk, iktatjuk, azután Vlád Marika viszi át sietve a megyei pártbizottsághoz, hogy onnan közvetlenül Nicolae Ceauşescuhoz küldjék pártpostával. Csak így lehet némi reményünk arra, hogy a fiú panaszát talán-talán orvosolni fogják.

Különben Tóth János kálváriája nem egyedi jelenség. Magyarok ezrei, tízezrei panaszolhatnák el, hogy „román nyelvi hiányosságaik” ürügyén mellőzik őket a társadalmi élet olyan területein is, ahol a tökéletes nyelvtudás nem elemi feltétele az elvégzendő munkának. Elkezdődött már, és fokozatosan szigorodik a magyar nemzetiségű intézményi, vállalati, iskolai, kórházi vezetők létszámának csökkentése, a „nemzeti arányosítás” nacionalista gyakorlata. Nacionalistának pedig azért nevezhető, mert képmutató magyarázkodások ellenére úton-útfélen kiderül, hogy vezető tisztségek betöltésénél elsődleges szempont a nemzeti hovatartozás. Mint látjuk, kizáró jellegű a fizikai munkások alkalmaztatásában is.

Mint alább látható, ilyen volt egy hivatalos alkalmaztatási okmány a Maros nevű vállalatnál, amely árvízvédelmi munkálatokat végzett. (Ide nevezte ki Tóth Jánost a személyzeti osztály vezetője.)

Az értesítés fotómásolatát elküldtem Nicolae Ceauşescunak.

 

 

Tóth János ÉRTESÍTÉS-e

 

Választ nem kaptam rá. Az is lehetséges, hogy küldeményemet már helyben elcsípték a szolgálatos levélelcsípők. „Minek ilyen badarságokkal az Elvtársat idegesíteni?!” Nem emlékszem, hogy Tóth János valaha is visszatért volna panaszával a szerkesztőségbe.