Jogtiprók összekacsintása

Igen tisztelt főtitkár elvtárs!

Engedtessék meg, hogy tanácskozásunk keretében az alábbiakat is szóvá tegyem. Választóim, a szülőfalu lakói, olvasóim, falun, városon egyaránt azt kérdezték régebben, és kérdik a mai napig: vajon nem kellene-e már nyíltan kimondani, hogy a romániai magyar – és általában a nemzetiségi – szakiskolai hálózat teljes megszüntetésével Gh. Gheorghiu-Dej, a párt volt főtitkára megsértette az ország alkotmányát? Én azt hiszem, hogy ezt határozottan ki kell mondanunk. Jól tudom persze, hogy ennek az intézkedésnek igazolása végett milyen ürügyek mögé húzódnak a tanügyminisztérium illetékesei. Többek közt a román nyelv elsajátításának elsődlegességét hangoztatják az anyanyelvi oktatás kárára. Én ezzel szemben mindannyiunk veszteségét tenném szóvá. Az ilyen jogfosztó intézkedések a testvériség szellemében elért eredményeinket is sújtják. A román–magyar közeledés ügyének pozitívumait teszik tönkre, a remény és bizalom légkörét rontják meg. Mert hiszen miért is erősítenék azoknak a fiataloknak a jövőbe vetett bizalmát, akik a román nyelvtanulás és -tudás már-már kizárólagos, elsődleges szempontja miatt nemzetiségi mivoltukban másodrendű polgárokra valló, hátrányos helyzetbe kerülnek? Azt kell tapasztalniok, hogy – bár őszinte igyekezettel tanulják a román nyelvet – a különböző felvételi vizsgákon elbuknak román társaikkal szemben, mivel nyelvtudásuk nem versenyezhet azok anyanyelvi tudásával. Így és ezért esnek el elemi lehetőségektől, hogy például gépkocsivezetők, villanyszerelők vagy kőművesek lehessenek. Ön, főtitkár elvtárs, a Nemzetiségi Tanács keretében nem egyszer hangoztatta, hogy a román nyelv elsajátításának kérdését nem szabad kampányszerűleg értelmezni; hogy az hosszadalmas folyamat, eszerint kell tehát megítélni. A tények mégis azt mutatják, hogy sok helyen éppenséggel gyors kampányként fogják föl; bármilyen áron és módon minden gyermek sajátítsa el azonnal a román nyelvet! Ennek a hajszának csak káros következményeit látjuk a tanügyben is. Ilyenformán azok a 14–18 éves fiatalok, akik a felvételi vizsgákon valamely román irodalmi vizsgán elbuknak, egyúttal elesnek attól a lehetőségtől is, hogy gépkocsivezetőkké, kőművesekké képezzék magukat, vagy elárusítók legyenek egy textilüzletben. A jelenségről sokat lehetne itt beszélni. Mondandómat rövidre fogva újból előterjesztem: vizsgálják felül a szakmai oktatást, tegyék lehetővé magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák létrehozatalát, azokban a román osztályokban pedig, ahol magyar ifjak is tanulnak, biztosítsák számukra a magyar nyelv és irodalom tanítását is.

Művelődési életünk egyéb kérdéseiről szólva a Romániai Írók Szövetségének kapcsán óhajtanám fölemlíteni a következőket.

Anyanyelvünk szabad használatának dolgában olyan szervezeti intézkedésekre van szükség, amelyek az elvi lehetőséget gyakorlattá változtatják. Szövetségünkben a román, magyar, német, szerb, ukrán és zsidó írók baráti kapcsolata, együttműködése, egyetértése valóban jónak mondható. Együttes jelenlétük, közös megnyilatkozásaik a szövetség változatos kereteiben szükségesek és hasznosak. Ettől függetlenül azonban elemi követelmény, hogy a nemzetiségek írói – magyarok, németek stb. – a maguk alkotói kérdéseit az anyanyelvükön is megvitathassák. Senki sem tagadhatja, hogy ki-ki a maga nemzeti nyelvén szólva fejezheti ki a legpontosabban gondolatait, fogalmazhatja meg íróként esztétikai gondjait. Az anyanyelven biztosított tanácskozási lehetőség: tartalmi és minőségi kérdésünk is; semmiképpen sem tekinthető formai ügynek. Akkor milyen elvi akadálya lehet annak, hogy az Írószövetség országos tanácskozásai, kongresszusai alkalmával a nemzetiségek írói a közös vitákon kívül saját nemzetiségi szervezeti kereteikben, a maguk nemzeti nyelvén is megvitassák az élet, az alkotás, a szövetségi élet kérdéseit? Ilyen elvi akadályról nem esett szó. Csak épp holmi elszigetelődési veszélyt látnak egyesek abban, hogy magyar vagy német írók az anyanyelvükön tanácskoznak. Az ilyen tanácskozás elemi jogaink közé tartozik. Úgy vélem, szükséges létrehozni többek között az Írószövetség nemzetiségi bizottságát, amely saját keretében tárgyalja meg mindazokat az elvi és gyakorlati kérdéseket, amelyek a nemzetiségek íróit foglalkoztatják. Ilyen például a minden esztendei írószövetségi díjak odaítélése, sajtónk, könyvkiadásunk helyzete.

Időszerű gondjaink dolgában hadd tegyem itt szóvá a párt főtitkára előtt, hogy régi óhaj és szükséglet immár egy új, magyar nyelvű művelődési folyóirat létrehozatala. A magyar értelmiségiek közlési lehetőségei rendkívüli módon megnövekednének egy olyan folyóirat vagy hetilap létrehozatalával, amely a Korunk, Utunk és az Igaz Szó mellett fölvállalná a művészet, a tudomány és a közírás megszaporodott gondjait.

Könyvkiadásunk irodalomcentrikus jellegét is megemlíteném. Fura jelenség, hogy példának okáért Gáll Ernőnek immár második, filozófiai tárgyú könyvét olvashatjuk román nyelven, amely különben magyarul íródott. S ugyanilyen abszurdum, hogy Bözödi György újabb történelmi tanulmányai csak román fordításban kerülnek kiadásra. A kérdés rendezetlensége folytán ma még nem jutnak kiadási lehetőséghez nyelvészeink, agrártudósaink, pszichológusaink, az orvostudományok művelői, a szociográfia, a fizika és megannyi más tudományág képviselői. Hellyel-közzel, véletlenszerűleg, az országos kiadók valamelyikénél megjelennek ugyan ilyen tárgyú munkák magyarul, ám ez ritkán esik meg. A szakosított kiadóknak elvileg magyar nyelvű munkákat is ki kellene hozniok, erről azonban megfeledkeztek.

Ennek az elvi előírásnak vagy lehetőségnek manapság leginkább gyakorlati csődjét tapasztaljuk. Ha akad igazgató, aki felkarolja a magyar kiadványok ügyét, akkor nincs hozzá szerkesztője, aki értené a nyelvet; ha itt-ott akad magyar szerkesztő, az rendszerint dilettáns, vagy éppenséggel közömbös saját nemzetiségi kultúrája iránt. Így gazolódott el a lehetőségünk is, hogy például zenei és képzőművészeti kiadványaink jelenjenek meg az illetékes kiadók keretében. Összegezésként el kell mondanom, hogy a nemzetiségi könyvkiadás ügyét alaposan tisztázott koncepció szerint kormányszinten kellene úgy rendezni, hogy a szellemi termés minden műfajban kiadási lehetőséghez jusson. Megítélésem szerint ennek legegyszerűbb és legbiztosabb módja egy univerzális jellegű, központosított nemzetiségi kiadónak a létrehozatala lenne, amelyet már régóta sürgetünk.

Addig is azonban meg kellene komolyan vizsgálni, hogy azok az állami kiadók, amelyeknek elvileg magyar nyelvű könyveket is ki kellene hozniok, ezt a feladatukat miért nem teljesítik. Miért nem hozták létre nemzetiségi szerkesztőségeiket? Az ilyen számbavételt, felülvizsgálatot megkönnyítené, ha a Művelődési Tanács (Consiliul Culturii) keretében magyar alelnököt is kineveznének, aki megfelelő munkacsoportokat szervezhetne a nemzetiségi művelődés gondjainak megoldása végett. Az országos művelődési szervekben működő nemzetiségi osztályok létrehozatalával rengeteg mulasztást kellene bepótolni. Ezek között hadd szóljak most a Román Rádió magyar nyelvű adásairól Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. Létszámát, intellektuális erőit tekintve, a romániai magyarságnak a mostaninál sokkalta bővebb hazai rádióadásra, anyanyelven sugárzott műsorra lenne szüksége. Szíveskedjenek odafigyelni, a Szabad Európa nevezetű nyugati adó egész napos magyar nyelvű műsort sugároz! Hirtelenében föl se tudnám sorolni, hogy London, Washington, Róma mellett hány nyugati ország sugároz még magyar rádióadást. A mostani 1-2 órás hazai kereteinket miért nem lehet egész napos adásra bővíteni? Mert ilyen bővítés nélkül el sem képzelhető például a rádiószínház a hazai magyar adásokban. Egyáltalában: a mostani szűk keretek között nem lehet koncepciózus, változatos, vonzó műsorpolitika kidolgozásáról beszélni. Arról sem, hogy a napi híranyag és riport mellett helyet kapjon benne művelődési és történelmi hagyományaink ápolásának oly régóta elhanyagolt feladata. Tovább sorolhatnám a hiányokat. Ehelyett elvi összegezésként szeretném itt újból elmondani, hogy az ország társadalmi életének egészén belül a nemzetiségeket foglalkoztató oktatásügyi és művelődési kérdések sajátos kérdések. Ezek az ország etnikai közösségeinek jellegéből adódnak.

Ilyen a nyelv, a művelődési, történelmi örökség kérdése például. Ezek megítéléséhez olyan felelős emberekre van szükség, akik lenini módon értik, értelmezik a nemzetiségi kérdést. De mi közük a leninizmushoz azoknak, akik mind gyakrabban beszélnek olyan nemzeti egységről, amelyben eltűnik a nemzetiség, amelyből mindinkább kifelejtik a sajátos kultúrát, hagyományt, nyelvet képviselő nemzetiségek, tehát jól meghatározható etnikai népcsoportok objektív jelenlétét? És mert kizárólag román nemzeti egységben gondolkoznak, gondolkodás nélkül állítják mindennapi vitáinkban, hogy nincs szükség szakmai oktatásra a nemzetiségek nyelvén, nincs szükség tudományos könyvek anyanyelvi kiadására, nincs szükség magyar lektorátusokra az egyetemeken. Azt is mondhatnák ilyenformán, hogy nincs szükség magyar nyelvű sajtóra, fölöslegesek a magyar színházak is. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy a nemzetiségi jogok gyakorlásának megítélésében rengeteg szubjektív elgondolás, felfogás érvényesül. Sok helyen, sokan rúgják föl az érvényes törvényeket is, amelyeknek egy része kezd már feledésbe menni a megyei szervek, hivatalok szintjén, de minisztériumokban is, ahogyan már említettem. Hogyan lehet ezen segíteni? Csakis törvényes módon, s a törvény erejével, amely lesújt mindazokra, akik a nemzetiségi egyenjogúság ellen vétenek. Nem olyan kérdés ez, amelyet kinek-kinek személyes értelmezésére lehet bízni, hogy falusi tanácselnöki vagy miniszteri hatalommal megbízottak úgy fogják föl, és olyanformán gyakorolják, ahogyan épp akarják. Hiszen ha törvény szabályozza az ipari vagy mezőgazdasági beruházás folyamatait, a társadalmi együttélés erkölcsi követelményeit, ugyanúgy törvénynek kellene őrködnie az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi jogok alkalmazása fölött is. Ezért javaslom újból egy olyan Nemzetiségi Statútum kidolgozását, amely az alkotmány megfelelő szakaszainak alapján összegezné az elszórtan megjelent nemzetiségi vonatkozású törvényes előírásokat. Ilyenformán a párt nemzetiségi politikájának minden részletkérdése a törvényes kötelezettség kereteibe illeszkedne. Mindenfajta torzulást és törvénysértést csakis így lehetne fölszámolni.