Szemet szóért

(Dokumentumok – naplójegyzetek)

 

 

 

 

Előszó

Etnikai létének puszta megmentése végett háromnegyed évszázada vívja küzdelmét Romániában Erdély magyarsága. Aki e nép fiaként ugyancsak kisebbségi sorsban élve keresi létének értelmét, e közösségi küzdelemből nem vonhatja ki magát.

Ez erkölcsi és fizikai lehetetlenség.

Amikor a történelem egy nemzeti közösséget azzal büntet, hogy annak bizonyos ideig minden erejét a fennmaradásra kell koncentrálnia, akkor ez alól senki számára nincsen kibúvó. Az ítélet a közösség minden tagjára érvényes; így tehát az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges.

A lét és nemlét határmezsgyéjén küzdő-küszködő lelkek pedig az írástudóiktól várják a legnagyobb segítséget. E jogos várakozás felismeréseként vetettem papírra évtizedeken át azokat a szövegeket, amelyeknek csekély töredékét e könyvben kaphatja most kézhez az olvasó.

Van-e értelme mostani, új helyzetünkben régi kisebbségi nyomorúságokkal foglalkozni? A kérdésre az a társadalmi valóság válaszol, amelyben, íme, véres magyarellenes pogromok is lehetségesek. A Ceauşescu-féle diktatúra megdöntése után kialakult új helyzetben nemzetiségi-jogi kérdéseink a régiek maradtak, sőt véres támadások veszedelmeivel is gyarapodtak.

Ezért állapítom meg szomorúsággal, hogy könyvem mondandója, sajnos, semmit sem veszített időszerűségéből. Alapvető jogaink megszerzésének dolgában nagyrészt ott tartunk, ahol 1989 decemberében új reményekkel az égre fölnéztünk. A kezdeteknél tehát.

Ilyen körülmények között úgy gondolom, nem haszontalanság kisebbségjogi küzdelmünk mai lövészárkait összekapcsolni a tegnapiakkal. A múlt tanulságaira igen nagy szükségünk van. Közülök így szól az egyik: amivel tegnap kudarcot vallottunk, azzal ezután sem megyünk semmire. Kudarcok gazdag gyűjteményét kínálja ez a könyv ügyünk mai harcosainak – okulás végett. Ami viszont nem kudarc benne: az annak újbóli megtapasztalása, hogy sok évtizedes bénultságából fölserkenten küzdőképessé vált megint az erdélyi, a romániai magyarság. E több mint kétmilliós nemzeti közösség erejét a folyamatos menekülés vérveszteségei ellenére is növeli egy történelmi felismerés: nevezetesen, hogy 1989 véres karácsonyán maga is a halál szakadékából szabadult meg, hiszen félig-meddig elnyeletett már, ott fulladozott a kisebbségeket fölzabáló, nagynemzeti-kommunista óriáskígyó torkában.

Jajkiáltások a Boa constrictor szájából – írhatnám címként könyvem homlokára, ám ezzel teljesen a múlthoz kapcsolnám.

Holott följegyzéseim arról is hírt adnak, hogy történelmi esélyünk van immár a megmenekülésre. Ez a lehetőség persze nem úgy jön elibénk, mint valamilyen történelmi lakodalmas menet.

Áldozatot kíván inkább, némelykor véreset is. Ingyen jövendőre pedig hiába várnánk. Amikor az ilyet osztogatták, nem voltunk az Isten közelében.

 

S. A.

 

 

 

Jogtiprók összekacsintása

Így lehetne jellemezni azt a politikai gyakorlatot, amely ellen szót emeltem 1968-ban, Nicolae Ceauşescuhoz intézve szavaimat. Ez időben még nem fejeződött volt be az 1965-ben elhunyt Gheorghiu-Dej törvénysértéseinek bírálata. Ez visszafogott volt ugyan, sőt szemérmetes, ám ennek ellenére azt is lehetővé tette, hogy szóvá tegyük néhány nemzetiségi sérelmünket. Többek közt az említett jelenséget is: a jogtiprások fölött összekacsintó „párt- és állami káderek” garázdálkodását. Példát mondok mindjárt az elején. Az alkotmány szövege szerint faji, nyelvi, vallási megkülönböztetés alapján senkit sem volt szabad hátrányos helyzetbe kényszeríteni. Az alkotmány értelmezése pedig a rendkívüli hatalommal felruházott tartományi, majd később megyei párttitkárok esetében kinek-kinek a személyes felfogása szerint módosult. Amikor Szabó Lajos, a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rektora elhunyt, illetékesek nagy nyüsletésbe kezdtek, hogy megfelelő személyt állítsanak a helyébe. Jómagam az akkori megyei első titkárnak azt mondtam, hogy Harag Györgyöt kellene rektornak kinevezni.

Az akkor már országszerte jól ismert név hallatán fölkapta a fejét:

– Egy zsidót akar maga rektori székbe ültetni?

– Harag Györgyöt ajánlottam, akit külföldön is kiváló szakemberként, nagy rendezőként tartanak számon – mondtam.

– De zsidó! – replikázott élesen a titkár.

– És ha zsidó? Az alkotmány ugyanolyan jogokat biztosít neki is, mint akárki másnak – válaszoltam.

A titkár elnevette magát.

– Alkotmány! Tréfás kedvében van maga, hogy az alkotmánnyal példálódzik.

Ezzel lezárult Harag György rektorságának ügye.

Az alkotmányról pedig kiderült, hogy valóban egy kirakatpolitika eszköze. Valamirevaló nemzeti kommunistának szinte kötelessége volt azt megszegni.

Tették ezt főleg a nemzetiségeket érintő ügyekben. A tanügyben, a szakiskolai oktatásban, amelynek asszimilációs jellegét már a hatvanas években többek közt Balogh Edgár tette szóvá különböző folyamodványokban, tanácskozások keretében. Ezért nyilván őt is az ún. „sérelmi politika” képviselői közé sorolták, megpróbálták elszigetelni a közéletben, ahol „tévelygéseivel másokat is megfertőzhetett”. Elhallgattatásának egyik módja az volt, hogy mivel apai ágon szász származású, kitiltották a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsából. „Menjen a németekhez!” A Német Tanács vezetői meg azt mondták: „Menjen a magyarokhoz!” De ezt tették a Korunk főszerkesztőjével, Gáll Ernővel is. „Tiszteljük a zsidó elvtársakat, de ez Magyar Tanács” – mondták képmutató nyájassággal. A kiváló filozófus, a nemzetiségi ügyek elméleti szakértője így maradt ki a romániai magyarság említett fórumából.

Nem emlékszem, hogy amikor az alábbiakat elmondtam, az említettek ott voltak-e a meghívottak között, a Nicolae Ceauşescu által összehívott bukaresti tanácskozáson.

 

Igen tisztelt főtitkár elvtárs!

Engedtessék meg, hogy tanácskozásunk keretében az alábbiakat is szóvá tegyem. Választóim, a szülőfalu lakói, olvasóim, falun, városon egyaránt azt kérdezték régebben, és kérdik a mai napig: vajon nem kellene-e már nyíltan kimondani, hogy a romániai magyar – és általában a nemzetiségi – szakiskolai hálózat teljes megszüntetésével Gh. Gheorghiu-Dej, a párt volt főtitkára megsértette az ország alkotmányát? Én azt hiszem, hogy ezt határozottan ki kell mondanunk. Jól tudom persze, hogy ennek az intézkedésnek igazolása végett milyen ürügyek mögé húzódnak a tanügyminisztérium illetékesei. Többek közt a román nyelv elsajátításának elsődlegességét hangoztatják az anyanyelvi oktatás kárára. Én ezzel szemben mindannyiunk veszteségét tenném szóvá. Az ilyen jogfosztó intézkedések a testvériség szellemében elért eredményeinket is sújtják. A román–magyar közeledés ügyének pozitívumait teszik tönkre, a remény és bizalom légkörét rontják meg. Mert hiszen miért is erősítenék azoknak a fiataloknak a jövőbe vetett bizalmát, akik a román nyelvtanulás és -tudás már-már kizárólagos, elsődleges szempontja miatt nemzetiségi mivoltukban másodrendű polgárokra valló, hátrányos helyzetbe kerülnek? Azt kell tapasztalniok, hogy – bár őszinte igyekezettel tanulják a román nyelvet – a különböző felvételi vizsgákon elbuknak román társaikkal szemben, mivel nyelvtudásuk nem versenyezhet azok anyanyelvi tudásával. Így és ezért esnek el elemi lehetőségektől, hogy például gépkocsivezetők, villanyszerelők vagy kőművesek lehessenek. Ön, főtitkár elvtárs, a Nemzetiségi Tanács keretében nem egyszer hangoztatta, hogy a román nyelv elsajátításának kérdését nem szabad kampányszerűleg értelmezni; hogy az hosszadalmas folyamat, eszerint kell tehát megítélni. A tények mégis azt mutatják, hogy sok helyen éppenséggel gyors kampányként fogják föl; bármilyen áron és módon minden gyermek sajátítsa el azonnal a román nyelvet! Ennek a hajszának csak káros következményeit látjuk a tanügyben is. Ilyenformán azok a 14–18 éves fiatalok, akik a felvételi vizsgákon valamely román irodalmi vizsgán elbuknak, egyúttal elesnek attól a lehetőségtől is, hogy gépkocsivezetőkké, kőművesekké képezzék magukat, vagy elárusítók legyenek egy textilüzletben. A jelenségről sokat lehetne itt beszélni. Mondandómat rövidre fogva újból előterjesztem: vizsgálják felül a szakmai oktatást, tegyék lehetővé magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák létrehozatalát, azokban a román osztályokban pedig, ahol magyar ifjak is tanulnak, biztosítsák számukra a magyar nyelv és irodalom tanítását is.

Művelődési életünk egyéb kérdéseiről szólva a Romániai Írók Szövetségének kapcsán óhajtanám fölemlíteni a következőket.

Anyanyelvünk szabad használatának dolgában olyan szervezeti intézkedésekre van szükség, amelyek az elvi lehetőséget gyakorlattá változtatják. Szövetségünkben a román, magyar, német, szerb, ukrán és zsidó írók baráti kapcsolata, együttműködése, egyetértése valóban jónak mondható. Együttes jelenlétük, közös megnyilatkozásaik a szövetség változatos kereteiben szükségesek és hasznosak. Ettől függetlenül azonban elemi követelmény, hogy a nemzetiségek írói – magyarok, németek stb. – a maguk alkotói kérdéseit az anyanyelvükön is megvitathassák. Senki sem tagadhatja, hogy ki-ki a maga nemzeti nyelvén szólva fejezheti ki a legpontosabban gondolatait, fogalmazhatja meg íróként esztétikai gondjait. Az anyanyelven biztosított tanácskozási lehetőség: tartalmi és minőségi kérdésünk is; semmiképpen sem tekinthető formai ügynek. Akkor milyen elvi akadálya lehet annak, hogy az Írószövetség országos tanácskozásai, kongresszusai alkalmával a nemzetiségek írói a közös vitákon kívül saját nemzetiségi szervezeti kereteikben, a maguk nemzeti nyelvén is megvitassák az élet, az alkotás, a szövetségi élet kérdéseit? Ilyen elvi akadályról nem esett szó. Csak épp holmi elszigetelődési veszélyt látnak egyesek abban, hogy magyar vagy német írók az anyanyelvükön tanácskoznak. Az ilyen tanácskozás elemi jogaink közé tartozik. Úgy vélem, szükséges létrehozni többek között az Írószövetség nemzetiségi bizottságát, amely saját keretében tárgyalja meg mindazokat az elvi és gyakorlati kérdéseket, amelyek a nemzetiségek íróit foglalkoztatják. Ilyen például a minden esztendei írószövetségi díjak odaítélése, sajtónk, könyvkiadásunk helyzete.

Időszerű gondjaink dolgában hadd tegyem itt szóvá a párt főtitkára előtt, hogy régi óhaj és szükséglet immár egy új, magyar nyelvű művelődési folyóirat létrehozatala. A magyar értelmiségiek közlési lehetőségei rendkívüli módon megnövekednének egy olyan folyóirat vagy hetilap létrehozatalával, amely a Korunk, Utunk és az Igaz Szó mellett fölvállalná a művészet, a tudomány és a közírás megszaporodott gondjait.

Könyvkiadásunk irodalomcentrikus jellegét is megemlíteném. Fura jelenség, hogy példának okáért Gáll Ernőnek immár második, filozófiai tárgyú könyvét olvashatjuk román nyelven, amely különben magyarul íródott. S ugyanilyen abszurdum, hogy Bözödi György újabb történelmi tanulmányai csak román fordításban kerülnek kiadásra. A kérdés rendezetlensége folytán ma még nem jutnak kiadási lehetőséghez nyelvészeink, agrártudósaink, pszichológusaink, az orvostudományok művelői, a szociográfia, a fizika és megannyi más tudományág képviselői. Hellyel-közzel, véletlenszerűleg, az országos kiadók valamelyikénél megjelennek ugyan ilyen tárgyú munkák magyarul, ám ez ritkán esik meg. A szakosított kiadóknak elvileg magyar nyelvű munkákat is ki kellene hozniok, erről azonban megfeledkeztek.

Ennek az elvi előírásnak vagy lehetőségnek manapság leginkább gyakorlati csődjét tapasztaljuk. Ha akad igazgató, aki felkarolja a magyar kiadványok ügyét, akkor nincs hozzá szerkesztője, aki értené a nyelvet; ha itt-ott akad magyar szerkesztő, az rendszerint dilettáns, vagy éppenséggel közömbös saját nemzetiségi kultúrája iránt. Így gazolódott el a lehetőségünk is, hogy például zenei és képzőművészeti kiadványaink jelenjenek meg az illetékes kiadók keretében. Összegezésként el kell mondanom, hogy a nemzetiségi könyvkiadás ügyét alaposan tisztázott koncepció szerint kormányszinten kellene úgy rendezni, hogy a szellemi termés minden műfajban kiadási lehetőséghez jusson. Megítélésem szerint ennek legegyszerűbb és legbiztosabb módja egy univerzális jellegű, központosított nemzetiségi kiadónak a létrehozatala lenne, amelyet már régóta sürgetünk.

Addig is azonban meg kellene komolyan vizsgálni, hogy azok az állami kiadók, amelyeknek elvileg magyar nyelvű könyveket is ki kellene hozniok, ezt a feladatukat miért nem teljesítik. Miért nem hozták létre nemzetiségi szerkesztőségeiket? Az ilyen számbavételt, felülvizsgálatot megkönnyítené, ha a Művelődési Tanács (Consiliul Culturii) keretében magyar alelnököt is kineveznének, aki megfelelő munkacsoportokat szervezhetne a nemzetiségi művelődés gondjainak megoldása végett. Az országos művelődési szervekben működő nemzetiségi osztályok létrehozatalával rengeteg mulasztást kellene bepótolni. Ezek között hadd szóljak most a Román Rádió magyar nyelvű adásairól Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. Létszámát, intellektuális erőit tekintve, a romániai magyarságnak a mostaninál sokkalta bővebb hazai rádióadásra, anyanyelven sugárzott műsorra lenne szüksége. Szíveskedjenek odafigyelni, a Szabad Európa nevezetű nyugati adó egész napos magyar nyelvű műsort sugároz! Hirtelenében föl se tudnám sorolni, hogy London, Washington, Róma mellett hány nyugati ország sugároz még magyar rádióadást. A mostani 1-2 órás hazai kereteinket miért nem lehet egész napos adásra bővíteni? Mert ilyen bővítés nélkül el sem képzelhető például a rádiószínház a hazai magyar adásokban. Egyáltalában: a mostani szűk keretek között nem lehet koncepciózus, változatos, vonzó műsorpolitika kidolgozásáról beszélni. Arról sem, hogy a napi híranyag és riport mellett helyet kapjon benne művelődési és történelmi hagyományaink ápolásának oly régóta elhanyagolt feladata. Tovább sorolhatnám a hiányokat. Ehelyett elvi összegezésként szeretném itt újból elmondani, hogy az ország társadalmi életének egészén belül a nemzetiségeket foglalkoztató oktatásügyi és művelődési kérdések sajátos kérdések. Ezek az ország etnikai közösségeinek jellegéből adódnak.

Ilyen a nyelv, a művelődési, történelmi örökség kérdése például. Ezek megítéléséhez olyan felelős emberekre van szükség, akik lenini módon értik, értelmezik a nemzetiségi kérdést. De mi közük a leninizmushoz azoknak, akik mind gyakrabban beszélnek olyan nemzeti egységről, amelyben eltűnik a nemzetiség, amelyből mindinkább kifelejtik a sajátos kultúrát, hagyományt, nyelvet képviselő nemzetiségek, tehát jól meghatározható etnikai népcsoportok objektív jelenlétét? És mert kizárólag román nemzeti egységben gondolkoznak, gondolkodás nélkül állítják mindennapi vitáinkban, hogy nincs szükség szakmai oktatásra a nemzetiségek nyelvén, nincs szükség tudományos könyvek anyanyelvi kiadására, nincs szükség magyar lektorátusokra az egyetemeken. Azt is mondhatnák ilyenformán, hogy nincs szükség magyar nyelvű sajtóra, fölöslegesek a magyar színházak is. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy a nemzetiségi jogok gyakorlásának megítélésében rengeteg szubjektív elgondolás, felfogás érvényesül. Sok helyen, sokan rúgják föl az érvényes törvényeket is, amelyeknek egy része kezd már feledésbe menni a megyei szervek, hivatalok szintjén, de minisztériumokban is, ahogyan már említettem. Hogyan lehet ezen segíteni? Csakis törvényes módon, s a törvény erejével, amely lesújt mindazokra, akik a nemzetiségi egyenjogúság ellen vétenek. Nem olyan kérdés ez, amelyet kinek-kinek személyes értelmezésére lehet bízni, hogy falusi tanácselnöki vagy miniszteri hatalommal megbízottak úgy fogják föl, és olyanformán gyakorolják, ahogyan épp akarják. Hiszen ha törvény szabályozza az ipari vagy mezőgazdasági beruházás folyamatait, a társadalmi együttélés erkölcsi követelményeit, ugyanúgy törvénynek kellene őrködnie az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi jogok alkalmazása fölött is. Ezért javaslom újból egy olyan Nemzetiségi Statútum kidolgozását, amely az alkotmány megfelelő szakaszainak alapján összegezné az elszórtan megjelent nemzetiségi vonatkozású törvényes előírásokat. Ilyenformán a párt nemzetiségi politikájának minden részletkérdése a törvényes kötelezettség kereteibe illeszkedne. Mindenfajta torzulást és törvénysértést csakis így lehetne fölszámolni.

 

(1968)

 

Érveléseink közben Leninre hivatkoztunk persze. Akkor, azokban az években, amikor részben már kiderült Sztálin kegyetlensége, jogtiprásainak borzalma: nyilván Lenin került újból piedesztálra a pártmunkások között. Tapasztalhattuk nemegyszer, hogy a reá való hivatkozás eredménnyel kecsegtet. Iskolai ügyeinkben pl. számtalanszor próbáltuk elsütni a lenini töltényt, miszerint ha Leningrádban egyetlen zsidó gyerek akad, akkor annak is biztosítani kell az anyanyelvi iskoláztatást. Persze, ŐK is Leninre hivatkoztak, amikor „a szeparatizmus veszélye miatt” megszüntették az önálló magyar egyetemet, s létrehozták a közöset, a román–magyar jellegű Babeş–Bolyait. Így később sokkal könnyebbnek mutatkozott fokozatosan elsorvasztani a magyar oktatást.

Leninre azért is hivatkoztunk, mert „az elszakadás jogáig terjedő” önrendelkezési elvéből próbáltunk akármilyen csekély eredményt a magunk számára kicsikarni. Fönt a nagykutyáknál ezt a maszlagot nem vették be. Hivatkozásainkra komolyan rábólintottak, eltitkolták gúnyos mosolyukat, aztán folytatták, amit az asszimiláció terve szerint maguk elé tűztek.

De középkáderszinten Lenin úgy-ahogy hatott még. Bukarest azért némelykor engedményekkel javított a közhangulaton. Így pl. az én felszólalásomban is említett könyvkiadót Kriterion névvel egy év múlva létrehozták. Domokos Gézát bízták meg annak vezetésével. Tagadhatatlan, hogy ez a kiadó egyik fontos végvára lett a létéért küzdő romániai magyarságnak. 1980-nal kezdődőleg engem kitiltottak belőle; kerek évtizeden át egyetlen könyvemet sem hozhatta ki. A régi tiltás elmúltával 1990-ben még megjelent egy munkám a Kriterionnál (Lőtt lábú madár), de a jelek szerint újból kiestem az érdeklődési köréből.

Ama 68-as tanácskozás után bízták meg Huszár Sándort A Hét című bukaresti magyar hetilap szerkesztésével. Huszár reményteli indulása drámai fordulatot vett, amikor főszerkesztőként szembe mert szállni a párt központi bizottságánál dolgozó sajtó-Gauleiterekkel. Egyik napról a másikra leváltották, megbélyegezték, belügyi felügyelet alá helyezték. Végül eltávozott az országból.

Iskolai ügyekben semmire sem mentünk 68 után sem. Helyzetünk tovább romlott annak ellenére, hogy a főtitkár taktikai játékai folytán még éveken át föl-fölbukkant a pozitív fordulat csalóka lehetősége.

A Kriterion könyvkiadót a 80-as évek közepe táján valósággal megfojtották. Nemzeti kultúránk legszebb irodalmi értékeit moráldebilis cenzor-cerberusok tiltották le; Domokos Gézától megvontak minden bizalmat. Sovén félnótások kezdték őt támadni nacionalizmus vádjával, miközben az irányítók azt követelték, hogy a kiadó a dákológia és a nagynemzeti román eszmék szolgálatába szegődjék, megfelelő kiadványokkal.

1970-ben a Kriterion első kiadványa az én könyvem volt: Anyám könnyű álmot ígér. Rövid évtized alatt kiadónak, szerzőnek minden álma szertefoszlott. Csahos tények jelezték az elvadult román nacionalizmus utolsó rohamát. Az utolsót? Újabb jelek szerint a diktátor halálával a diktátor kisebbségi vonatkozású Endlösung-tervei nem hulltak hamvukba.

 

 

 

Imamalom

1990-ig a sajtóban cenzori engedély nélkül egyetlen szó sem jelenhetett meg. Annyi sem, hogy bükk vagy makk! Annyi sem, hogy Jucikánk meghalt, szombaton temetjük. Ha pedig az államelnök születésnapja netán szombatra esett, azon a napon gyászhír a sajtóban nem jelenhetett meg. De megjelenhetett pénteken vagy hétfőn, ami mégis szerencsés állapot a nemzetiséginek nevezett panaszok közlési lehetőségéhez képest.

Azokat ugyanis a sajtóban egyáltalán nem lehetett szóvá tenni.

Akinek volt mersze hozzá: levelet írt a kormányhoz, a párt vezetőihez.

Akinek lehetősége nyílt rá, szűkebb körű tanácskozásokon beszélt róluk annak tudatában, hogy a sajtó semmit sem fog mondandóiból lehozni. S abban is biztos lehetett, hogy jelenlétéről épp az ellenkezőjét olvashatja másnap, harmadnap a megyei vagy országos lapokban. „Tegnap értelmiségi dolgozóinknak egy csoportja újból hitet tett, miszerint…” stb. Az olvasó pedig így morfondírozott: „Már megint árulnak bennünket az akasztófára való hitvány karrieristák!”

Az olvasó részint az igazat mondta.

Hiszen a hangadók, a magánszorgalmú kutyák minden tanácskozáson kivívták maguknak a hatalom elismerését. De voltak ott mások is!

Az alábbi szöveg kapcsán azért említem az imamalmot, mert a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Maros Megyei Tanácsának ülésén szóvá tett ügyek, kérdések, Isten tudja hányadszor hangzottak el már részemről. Meg mások szájából is persze. Ismételtük magunkat, mert ügyünk jottányit sem mozdult előre. Sőt csak hanyatlott, hátrált az agresszív nacionalizmus sátáni terveinek áldozataként.

 

 

Kedves barátaim!

 

Gyakran hallani, hogy a nemzetiségi kérdést minálunk örökre megoldották. Holott azt nem lehet egyszer s mindenkorra meghatározott formák, örök időkre szóló megoldások példatárának tekinteni. Az életünk naponta vet föl új, megoldandó problémákat, amelyekkel korábban nem számoltak sem törvényhozók, sem politikusok. Arról nem szólva, hogy mennyi még mindig az elvi zűrzavar a nemzetiségek meghatározásában. Sokan nem akarják tudomásul venni, hogy semmilyen nemzetiséget nem lehet belesorolni a nemzet fogalmába. A romániai magyarságról szólva tudniok kellene pedig, hogy egy történelmileg kialakult, nemzeti nyelvében, kultúrájában meghatározott etnikai közösségről van szó. Amiként a nemzet, a román nemzet etnikai közösség, hasonlóképpen a magyar nemzetiség is a maga sajátos létfeltételeinek összességével van jelen a társadalomban. Ez a magyarság csak közösségi mivoltában teljesítheti ki önmagát a közös hazában. Jogait tekintve nem elegendő tehát az egyéni jogok számbavétele. Hiszen a szavazati jogról pl. elmondható, hogy egyszer s mindenkorra megoldott.

A közösségi jogokról azonban ez nem mondható el.

Mai tanácskozásunk értelmét, szükségességét épp az a tény szabja meg, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása is folyamat. A dolgok természete szerint mindenekelőtt a felépítményrendszerben, a művelődési intézmények terén zajló folyamat. Ezért óhajtanám fölemlíteni a következőket:

1. Amiként a nemzetnek, ugyanúgy a nemzetiségnek is van történelme és történelmi tudata. Ez utóbbi kétségtelenül a sok évszázados közös sorsban alakult, tehát sajátságos vonásokkal gazdagodott is, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a nemzetiség történelme: saját nemzetének történelme. Ilyen értelemben kritikailag kell felülvizsgálnunk a tankönyveket s mindazokat a kiadványokat, amelyeknek szerzői – pl. műemlékeink, városaink történetének vázolásában – a tényhamisítástól sem riadnak vissza. Folytatólag hadd tegyem hozzá e gondolatsorhoz: a történelem nem elektronika, nem atomfizika, hanem a nemzeti tudat alakításának is tényezője. Gyermekeinkkel történelmünket az anyanyelvükön kell megismertetni. Mióta mondjuk ezt! A magam részéről még mindig reménykedem abban, hogy a tanügyminisztérium végre megérti egyszer: az a tény, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláinkban a történelmet nem a gyermekek anyanyelvén adják elő, sem pedagógiailag, sem politikailag, sem semmilyen szempontból nem helyes! Elfogadhatatlan. A román nyelv elsajátításának követelményét nem lehet fölébe rendelni a történelmi oktatás követelményének.

2. Tanácsunk bukaresti plenáris ülésén elhangzott a bejelentés, miszerint mind a kolozsvári egyetemen, mind a marosvásárhelyi orvosi egyetemen biztosítani fogják a tantárgyak döntő többségének kétnyelvű előadását. (Román és magyar nyelven.) Jó intézkedésnek ígérkezik a magyar oktatási nyelvű szakmai iskolák hálózatának újbóli létrehozatala az alapvető, vagyis tömeges szakmákban. Marosvásárhely s a megye lakossága indokolt érdeklődéssel várja: milyen intézkedéseket hoznak azért, hogy minden gyermek az anyanyelvén tanulhasson. Ott is, ahol osztálylétszámuk kisebb a minisztérium által előírt létszámnál.

3. Meg szeretném kérni a mostani tanácskozásunkon jelenlévő Oláh Tibor professzort, mondja el, miként vélekedik arról, hogy abban a Pedagógiai Főiskolában, amelyet „a párt nemzetiségi politikájának szellemében” kétnyelvű (román–magyar) főiskolaként hoztak létre, néhány évvel ezelőtt önkényesen megszüntették a világirodalom magyar nyelvű előadását? Ennek a tantárgynak ugyanis épp Oláh Tibor az előadója. A kérdés szónoki, de föl kell tenni: az említett betiltásra kinek volt szüksége? S vajon nem arról van-e megint szó, hogy egy alkotmányos jogot alárendeltek a román nyelvtanulásnak?

4. Az anyanyelv szabad használatának, társadalmi érvényesítésének fogalomkörébe tartozik a kétnyelvű feliratok kérdése is. Tehát az ország magyarlakta részein a román mellett magyar nyelvű feliratok is szükségesek a kereskedelemben, intézmények homlokzatán, helységnévtáblákon stb. Ismétlem: mindenütt, ahol megfelelő százalékban magyar lakosság létezik. Bizonyos megyék, mint például Kovászna megye illetékesei máris végrehajtó bizottsági határozatot hoztak erre vonatkozólag, és azt a sajtóban is közölték. De másutt azt mondják: ez formális kérdés. Tehát nem kell a magyar felirat. Én pedig azt mondom: hagyják, hogy legyünk formalisták! De más is van itt. Ha elfogadjuk a tényt, miszerint az egyéni jogok mellett kollektív jogok is léteznek, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a szabad nyelvhasználat fogalmába beletartozik a nyelv közösségi használatának minden formája is. Nem abból az esetlegességből kell kiindulni, hogy valaki tudja, vagy nem tudja, mi az: textil, hotel, büfé stb. Ez a kérdésnek szatócsfelfogása. Mint az a megyei nemzetiségi tanácselnöké is, aki azt mondotta: Máramaros megyében mindenki jól beszél románul, tehát nem szükséges a rendelkezések kétnyelvű közlése, kinyomatása, kifüggesztése. Mert úgymond: így papírt spórolunk.

Saját anyanyelvének rovására papírt akar spórolni a derék ember. A derék magyar!

Pedig – ismétlem – nem pusztán adminisztratív kérdésről van szó. A nemzetiségek nyelvének nyilvános használata, történelmi örökségünk megbecsülésének lehetősége, emlékházaink, szobraink ügye, a nagyjaink nevét viselő utcanevek kérdése: a nemzetiségi politika kérdése. Ennek ellenére teszik lehetetlenné folyamatosan rengeteg jó kezdeményünk megvalósítását.

Példát mondok rá. Miután jómagam is, mások is kínos-keservesen elfogadtattuk azt a javaslatunkat, hogy Marosvásárhelyt Eminescu, román klasszikus költő szobrával egyidejűleg állítsanak szobrot Petőfi Sándornak is, általános öröm támadt a városban. Egy alkalommal, hogy ügyünk „megerősíttessék”, a párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs előtt is elmondtam a tervet. Amely most megvalósul. De miként? Csak részben. A román költő szobra elkészült, a Petőfiét levették napirendről.

Pedig e két szellemóriás, talán épp karnyújtásnyi közelben, közös örökség megbecsülésének lehetett volna a bizonyítéka.

 

(1970)

 

 

 

Legyen végre Nemzetiségi Statútum!

A második világháborút követő párizsi békeszerződések idejére a román hatalom ünnepire borotválkozott, frakkot öltött, hogy minél európaibb hatást keltsen a győztes hatalmak előtt. A nemzetiségek iránti demokratikus nagylelkűséget is bizonyítani akarta. Bizonyos tehát, hogy az ún. Nemzetiségi Statútum ezért készült el annak idején. Hogy aduként tehessék le a győztesek asztalára. De mint kiderült, csak ideiglenes bizonyítéknak kellett, nem alkalmazás végett. Az a Statútum megjelent a román kormány és a parlament Hivatalos Közlönyében, de soha többé nem esett szó róla, bár a mai napig sem vonta vissza senki, semmilyen fordulat alkalmával. Miután a nagyhatalmak Erdély ügyében teljesítették Románia követeléseit, a Statútum szerzői összenevettek, és kezüket dörzsölve vetették félre nagykeblű ígéreteiket.

Ebből is kiderül, hogy az első világháborút követő békediktátumok következményeiből okulva, 1946–47-ben a győztesek valamivel több figyelmet fordítottak a kelet-európai nemzetállamok kénye-kedvére jutott nemzetiségek sorsára. Különben 1947 februárjában Gh. Gheorghiu-Dej, a RKP főtitkára miért hangsúlyozta volna egy nagyváradi beszédében a következőket: Észak-Erdély sorsának megítélésében a nagyhatalmak nem annyira a történelmi jogot, mint inkább a román kormány nemzetiségi politikáját vették figyelembe.

A párizsi széptevésnek volt része tehát a Nemzetiségi Statútum is.

Ennek legendája élt köztünk, reményeinkben, érveléseinkben, amikor az átejtett győztesek hidegháborús elfoglaltsága közben a Groza-kormány által meghirdetett jogainknak már csak maradványai ingerelték a nemzeti kommunistákat. Ilyen körülmények között ült össze 1970-ben Bukarestben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa. Akkori hosszabb szövegemből mentem át most az alábbiakat.

 

 

Kedves barátaim!

 

Sajátos kérdéseinkről szólva azt szeretném hangsúlyozni újból, hogy valamely nemzet vagy nemzetiség kulturális fejlődését mindenkor annak iskolai hálózata határozta meg. Ezért fontos ügyünk az iskola, és azon belül főleg a szakiskolai oktatás. Mint jól tudják, erről sokszor, sok helyütt folytattunk már eszmecserét. Igényeinkről sokat vitáztunk a lehető legkevesebb eredménnyel. Ezért szólok újból az ügyről, mondván: mások felfogásával szemben továbbra is fenntartom azt a határozott véleményemet, hogy az 1948–58-as évek között, tehát egy évtizeden át működő magyar szakiskolák megszüntetése, beolvasztása a közös keretekbe helytelen volt, súlyos vétség volt. Az általános társadalmi nyugtalanságon kívül olyan károkat okozott, amelyeknek fölmérése lehetetlenség most egy fölszólalás keretében.

Megannyi tiltakozásunk után azt gondoltuk, hogy az új tanügyi törvény, amelyet nemrégen szavazott meg a Nagy Nemzetgyűlés, rendezni fogja sérelmes állapotunkat. Azt gondoltuk, hogy figyelmet szentel olyan megoldatlan kérdéseknek, mint amilyen a középfokú szakmai, technikai oktatás a nemzetiségek nyelvén, számunkra magyar nyelven. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen magyar iskolák a felszabadulás előtt is voltak az országban, sőt az egyházak keretében is működtek. Nem csupán személyes véleményem, hogy magyar tanítási nyelvű szakmai iskoláink megszüntetése: az Alkotmány megsértése volt. Javaslom a Tanácsnak, kérje föl a tanügyminisztériumot e kérdés alapos megvitatására. Az előnyök, melyeket ezek az iskolák most a román nyelv elsajátításának dolgában jelentenek, távolról sem ellensúlyozzák azokat a hátrányokat, azt a tudati torzulást, amelyeket az anyanyelvi oktatás hiánya okoz gyermekeink tízezreinek tömegében. Hol valljuk kárát e mai helyzetnek? Először: a felvételi vizsgákon tapasztalható nagy arányú kibukásban, másodszor: saját nemzeti kultúránk (nyelv, írástudás, olvasottság stb.) nagymérvű hanyatlásában, harmadszor pedig: a fogalmi szegénység, a szaknyelv egyoldalúságának olyan mérvű kialakulásában, amely rendkívüli torzulásokat okoz a személyiségfejlődésben. A családi kör kereteibe szűkülő anyanyelv elszegényedése folytán nemzedékek távolodnak el végzetesen saját nemzeti kultúrájuktól.

Továbbá: a tanügyminisztériumnak külön kellene tanulmányoznia az ún. szórványmagyarság gyermekeinek tanulási lehetőségét. Számtalan helyen, ahol nem telik ki belőlük a minisztérium által megszabott osztálylétszám, az elemi iskolák ötödik osztályától kezdve csak román nyelven folytathatják tanulmányaikat. Sajátos kérdés sajátos megoldást kíván! Akár a tankönyvek kérdése például. Lehetetlenségnek tartom, hogy a román iskolák számára írott-szerkesztett tankönyvek egyszerű lefordításával már biztosítottnak vélik az anyanyelvi oktatás követelményét. Magyarok által szerkesztett tankönyvek kellenek! A zenei anyanyelv kialakítása végett is. Úgy gondolom, senki sem vitatja a zenei anyanyelv kialakításának fontosságát. Miként a román gyermek zenei anyanyelvének szerves része egy Enescu művészete, ugyanúgy illeti meg a magyart, hogy nevelésének szerves része legyen pl. Bartók és Kodály életműve. De mi a teendő, mikor a románból lefordított zenei tankönyvek a minimálisnál is kevesebbet nyújtanak mindabból, ami a magyar zenei anyanyelvet jelenti. A válasz egyszerű: a nemzetiségek számára megfelelő zenei tankönyveket kell szerkeszteni!

Hasonló a helyzet a nemzetiségek történelmi oktatásának terén is. A mostani tankönyvszerkesztői koncepció következtében gyermekeink abba a feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek, hogy számukra a klasszikus magyar irodalom történelmi hátterét kizárólagosan a román nemzeti történelem jelenti. Ilyenformán a Bánk bán, Arany János Toldija vagy Petőfi költészetének történelmi háttere éppoly ködös marad számukra, akár egy shakespeare-i királydrámáé. A gyerekeink megtanulják Románia történelmét, de mindezidáig senki sem vette figyelembe, hogy ismerniük kell saját nemzeti történelmüket is. Ifjúságunk mai nemzedékei számára a magyar irodalom történelmi háttere éppoly távolivá, „külföldivé”; történelemfölöttivé ködösül, mint akár a perzsa vagy skandináv kultúra. […]

Újból és újból föl kell vetnem itt, hogy a nemzetiségek egyenjogúságát szolgáló törvények rendszeres megsértése úgyszólván napi jelenség. Elmaradott tudatú tisztviselők, egységvezetők a legváltozatosabb munkakörökben mellőzik a meglévő törvényes előírásokat is. Túlkapásokat azonban puszta nevelő munkával megszüntetni nem lehet. De meggyőződésem, hogy egy olyan Nemzetiségi Statútum, amely az alkotmányos előírásokat is összegezné, kötelező erejű, szabályozó törvényként a túlkapásoknak egy részét bár megakadályozná. Ha életünk sok más területén semmilyen állampolitikai elv érvényesítését nem bízzák csupán a „szocialista öntudatra”, miért engedik át szubjektív tényezőknek épp azt a sérülékeny teret, amilyen a nemzetiségi jogok védelme és gyakorlása? Miért?

 

(1970)

 

 

 

Volt egyszer egy Pedagógiai Főiskola

Minden drámai részletében már senki sem emlékszik nemzetiségi jogaink rövid ideig fennálló épületének barbár lerombolására, széthordására, végleges eltüntetésére. Van, aki azt mondja: itt nem is voltak nemzetiségi jogok. Ez tényhamisítás. Mert voltak, a már említett taktikai-politikai okok folytán. Voltak mindaddig, amíg Ceauşescu bizonyossá nem vette világtörténelmi súlyú szerepének megszilárdulását; míg meg nem győződött arról, hogy a nyugati hatalmak benne mindenekelőtt a szovjettel szembeforduló hőst látják, értékelik, és fütyülnek arra, mit művel az ország nemzetiségeivel. Vagy akár saját megtiport nemzetével is.

Amikor tehát Ceauşescu még nem volt a románok Napóleonja, Julius Caesarja, kénytelen-kelletlen oda-odahajított egy-egy engedményalamizsnát az erdélyi magyarságnak.

Így jó darabig elnézte a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola létét is. De ördögszekérként forgó agyában már 1970 táján megszületett e román–magyar intézmény megsemmisítésének a gondolata. Az ilyesmiben ő valóban mester volt; művésze a félrevezetésnek, a fokozatos leépítés módszerének, némelykor a kivárásnak is. Élete utolsó szakaszát kivéve semmilyen garázdaságában nem hebehurgyáskodott, semmit nem sietett el. És kiváltképp nagy gonddal készítette elő a kisebbségek fokozatos megsemmisítésének grandiózus tervét. Ebben is rendkívüli képességű mészárosnak bizonyult. Aki ebben kételkedik, gondolkozzék el azon, hogy az immár leleplezett sztálini népirtások után, az emberi jogok iránti komolyabb figyelem idején miként sikerülhetett neki fényes nappal, Európa s a nagyvilág szeme láttára, sőt annak cinkos segítségével kitakarítania Romániából a zsidókat, és az Erdélyben, Bánságban 800 éve honos német lakosságot.

Utánuk mi következtünk volna. Mi, magyarok. Bizonyos, hogy ha többször is megfogalmazott bizakodása szerint megérte volna a második évezred első éveit: nagyot haladt volna a számunkra kitervelt Endlösung véghezvitelében.

Nem üres szólam, hogy 1989 fordulata a romániai magyarságot a halál szakadékából mentette ki. Ezt elmondhatjuk annak ellenére is, hogy Ceauşescu tehetségtelen utódait, neveltjeit, szellemi fattyait csak az ország nyugati érdekei tartják vissza a szerb ihletésű „etnikai tisztogatástól”. Ez mostanság a népirtás meghatározása.

A diktátor utódait az égig üvöltő, tehát nem titkolt faji gyűlölet és a kontár türelmetlenség, a balkáni, vad mohóság jellemzi. Mesterük ellenben az aprómunkát is tisztelte, a verébléptű közelítést, miközben körültekintően vigyázott arra, hogy jogtiprásairól újabb és újabb szovjetellenesnek látszó csellel vonja el a nagyvilág figyelmét.

Ilyen „aprómunka” volt az említett marosvásárhelyi főiskola megsemmisítése is. Nem valószínű, hogy az akkori tanügyminisztérium a részletek dolgában is tőle, avagy feleségétől kapott utasítást. Az eljárás viszont, a kiszemelt áldozat fokozatos megfojtása, a bűntett nyomainak ravasz eltüntetése kétségtelenül a Vezér „útmutatásaira” vallott. Az ő sátáni szellemét jelezte az is, hogy a szándékával ellenkező tiltakozást figyelembe vette. Akár a tolvaj, aki nem siet a betöréssel; megvárja, míg a gazda elutazik. Ha nem muszáj, nem gyilkol, nem kelt pánikot a szomszédok körében.

A megszüntetés végett kiszemelt főiskolán először egyes tantárgyak anyanyelvi előadását tiltották be. Aztán rókaravaszsággal kezdtek érvelni, miszerint magyar tanárokból, tanítókból túltermelés mutatkozik. Holott a valóság az ellenkezőjét mutatta. A valóság fölmérésének joga azonban a hatalom kezében volt. Kedve szerint hamisíthatott.

Oláh Tibor, Izsák József hiába érvelt, hiába sorolt föl tényeket a garázda szándék ellen, velük szemben is a jól bevált módszert kezdték alkalmazni. Megrágalmazták, nacionalizmussal vádolták őket. A szekuritáte emberei általános hajszát indítottak a diákok ellen. Besúgókat, provokátorokat raktak közéjük, román–magyar konfliktusokat szerveztek azzal a céllal, hogy a szépen működő Pedagógiai Főiskola magyar osztályait, a „sovén szeparatizmus” fészkeiként fölszámolhassák. Már azt is nacionalista bűnként tartották számon, ha a Kossuth rádió műsorát hallgatták. Ha a főiskolai internátus valamelyik szobájában véletlenül csupa magyar diák kapott szállást, menten szétszórták őket, románokkal vegyítették, nehogy összeesküvést szőjenek. Nemzeti paranoia? Cinizmus inkább, a magyar beszéd elfojtásának szándéka minden lehetséges módon. Olyanformán is, hogy akadtak román szobatársak, akik sértésnek vették, ha jelenlétükben a magyar diákok anyanyelvükön társalogtak.

A törvényes formában gyakorolt kisebbségi szétszóratást a végzettek kinevezésével fejezték be. Magyar tanárok, tanárnők százait, ezreit kényszerítették ki Moldva falvaiba és kisvárosaiba. A száműzetést az ötvenes évek végén az orvosokkal kezdték. A pártbizottságok ekkor követték el azt a galádságot is, hogy gyenge jellemű, szeku zsarolta ifjúkommunisták bevonásával „hazafias mozgalmat” indítottak ezzel a jelszóval: „Kérjük minél többen a kihelyezésünket Moldovába!” Mentek is valóban a magyar diplomások, hiszen amúgyis a törvény szigorával küldték oda őket. Miközben Moldva, Munténia román értelmiségi tömegei folyamatosan érkeztek Erdélybe, s lepték el főleg a megyeszékhelyeket. Az ország keleti, legelmaradottabb területeire került magyar fiatalok jelentős része az évtizedek folyamán, keserves küzdelmek árán, visszaszivárgott Erdélybe, vagy kivándorolt az országból. Akik pedig – főleg vegyes házasságban – belenyugodtak a száműzetésbe, megadták magukat az asszimiláció követelményének is.

Sajnálatos mulasztása a romániai magyar közírásnak, hogy még csak meg sem kísérelte fölmérni azt az emberveszteséget, amivel csupán az utóbbi két évtizedben sújtott bennünket a többségi nacionalizmus.

A levél pedig, amelyet megőrzött a véletlen, a halálra ítélt Pedagógiai Főiskola már említett két magyar professzorának tájékoztatása alapján született. Velük, tanítványaikkal vállalt szolidaritásom jeleként írtam s küldtem el a pártközpont titkárának, akinek hatáskörébe tartoztak a magyar intézmények is. Miron Constantinescu a levelet megkapta, ügyünket, amennyire tőle tellett, felkarolta. Ilyenformán a főiskola életét néhány esztendővel sikerült meghosszabbítani.

A főtitkár ítéletét azonban nem vonhatta vissza senki. A bizantin képmutatásnak és balkáni mesterkedésnek egy újabb korszaka után 1981-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola megszűnt létezni.

Holott úgy, ahogy volt, beszédes példája volt a magyar oktatás ellen kiagyalt, sovén mesterkedésnek. Ugyanis: hiába akart valaki magyartanár lenni. Magyar nyelvtant, irodalmat csak romántanári képzettséggel taníthatott. A magyart nem tekintették fő szaknak, s ilyenformán a végzett magyartanár a kényszerűleg választott, kiegészítő, román szak alapján került Moldvába, romántanárként. Eredeti álmát, a magyartanárit szögre akaszthatta. Ám ennél is csúfosabban jártak a történelemszakosok. Egy későbbi belső rendelet alapján Románia történelmét csak román nemzetiségű tanárok taníthatták. Indok? A tantárgy maga szenvedélyt, hazafias lelkesedést kíván. Magyarán szólva: egy hézagos mitológia elhitetésének szenvedélyét. Ezzel pedig a tanügyminisztérium szerint a magyar tanárok nem rendelkeznek.

Az említett „belső rendelkezés” 1989-ben még érvényben volt.

 

 

Miron Constantinescu elvtársnak,

az RKP KB-titkárának

 

Bukarest

 

Tisztelt titkár elvtárs!

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának legutóbbi büró-ülésén örömmel vettük tudomásul azt a közlését, miszerint tanügyi kérdéseinkben közvetlenül önhöz fordulhatunk, a KB-nak ahhoz a titkárához, aki ügyeinket a párt legfelsőbb vezetése elé terjeszti. Az alábbiakban olyan tanügyi kérdésben szeretném önt tájékoztatni, amelynek megoldása igen sürgős lenne.

A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán az 1973–74-es tanévre a román–magyar szakon, valamint román–történelem szakon idén nem tartanak már felvételi vizsgát. A tanügyminisztérium úgy rendelkezett, hogy első évfolyam többé nem indulhat. Ezt a következőkkel indokolják:

a) Maros megye jelenlegi tanügyi hálózatának méretei fölöslegessé teszik újabb tanügyi személyzet kiképzését.

b) A városunkban működő Pedagógiai Főiskola tanárképző munkássága nem felel meg a mai minőségi követelményeknek.

Ezzel szemben az intézmény tanári kara alulírottal együtt azon a véleményen van, hogy a minisztérium intézkedését az említettekkel nem lehet indokolni, mivel:

1. A Marosvásárhelyt 1960-ban létrehozott Pedagógiai Főiskola nem csupán Maros megye számára képez tanárokat, hanem az egész ország számára, s ilyenformán azoknak a megyéknek is, ahol a román lakosság mellett magyar nemzetiségű tömegek léteznek. Az intézmény országos jellegét az is bizonyítja, hogy hallgatóinak 80–85 százaléka más megyékből verbuválódott.

2. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának tanári karát jórészt személyesen is ismerem. Meggyőződésem, hogy ezt olyan pedagógusok alkotják, akiknek tudományos, irodalmi és közügyi munkássága országos szinten is ismert s elismert.

3. A főiskola magyar tagozatának végzettjei – román–magyar szakosok és román–történelem szakos tanárok – Erdélyben s az ország más területein működve eddig is igazolták, hogy az általános oktatás mai követelményeinek megfelelő képzettséggel rendelkeznek; tisztességgel végzett munkájuk a testvériség szellemében fogant része, fontos tényezője az iskolai oktatásnak.

4. Hangsúlyoznunk kell, hogy román–magyar szakos tanárokat a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola kivételével sehol az országban nem képeznek. Ezek a fiatalok a két nyelv tökéletes ismeretében végzik oktatómunkájukat; jelenlétük a tanügyben minőségi tényezője az általános oktatásnak.

5. A „túltelítettség” érve ellen szól az is, hogy számos falusi iskolában olyanok oktatnak, akik nem rendelkeznek a törvényileg megkövetelt végzettséggel.

6. A tanügyminisztérium rendelkezése többek között azt sem vette figyelembe, hogy a magyar nemzetiségű, érettségizett fiatalok számára ezzel a tiltással teljes egészében elzárja a tanári pálya felé vezető utat, s ugyanúgy azt a lehetőséget is, hogy ilyen végzettséggel – főiskolai diplomával – újságírók, művelődési szakemberek lehessenek.

Tisztelettel kérem önt, Miron Constantinescu elvtárs, tájékoztassa a levelemben foglaltakról a párt legfelsőbb vezetőségét. Intézkedjenek, hogy a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a tanügyminisztérium biztosítsa továbbra is román–magyar szakos és román–történelem szakos tanárok képzését.

 

Marosvásárhely, 1973. június 27.

 

Tisztelettel:

Sütő András

 

Ui. Amikor ezt a levelet megírtam, bizonyos voltam benne, hogy a helyi pártbizottság illetékesei a régi nótát fogják ismételni, miszerint: a fejük fölött Bukarestbe juttatott panasz egyúttal a vásárhelyi hatalmasságok följelentése is. Annak igazolása, hogy egy galád tervet, amit rájuk bíztak, nem képesek a szükséges ravaszsággal, a közvélemény riasztása nélkül megvalósítani.

Jól számítottam. Néhány hét múltán a megyei pártbizottság első titkára hívatott, s vágta hozzám indulatos szemrehányásait az én „sérelmi politikát tükröző” levelem miatt. S mivel Bukarest haladékot adott a kiszemelt intézménynek, a titkár is úgy tett, mintha nagyszívű megértéssel kezelné az ügyet, amelyről úgymond „hiányosak voltak az értesülései”. Jól tudta pedig, hogy én is jól tudom, miszerint a főiskola megszüntetésének tervét először vele tárgyalták meg.

 

 

 

Tóth János esete a román nyelvtudással

Följegyzés 1973 tavaszán. Valaki azt mondja nekem: irigylésre méltó lapunk, az Új Élet népszerűsége. Azt kérdem: minek alapján mondja ezt? Hát mert valahányszor ellátogat a szerkesztőségbe, mindig rengeteg olvasót, vidékről bejött falusi embert, diákot, tanítót lát itten, arról nem szólva, hogy nálam, az én szobámban micsoda jövés-menés tapasztalható folyamatosan. Saját lapjánál ezt ő nem tapasztalja, ezért mondja, hogy kapcsolatunk az olvasókkal irigylésre méltó. Pedig nem az, mondom, hanem inkább kisebbségi helyzetünk állandó romlásának jele. Látogatóink döntő többsége panasszal állít be hozzánk, és leginkább hozzám. Némelykor annyian jönnek, hogy késő délutáni órában is őket hallgatom, ha lehet, vigasztalom, ha nem lehet, velük együtt káromkodom, aztán folyamodványokat, tiltakozásokat, kérvényeket fogalmazunk a hatalom fórumaihoz, leginkább tanügyi kérdésekben, de a jogtiprásnak más eseteiben is. S mi történik ilyenformán? Híre megy Erdély-szerte, hogy létezik egy szerkesztőség, ahol meghallgatják a panaszokat, de még kérvényt is fogalmaznak helyben, borítékolják is, küldik föl, Isten tudja kihez, mihez. Ez mindenképpen alkalmas eljárás a zsenge reménység ébren tartására. Annál rosszabb viszont az újságra nézve. Az emberek behurcolják ide a panaszt, fölháborodást, a rengeteg sérelmet, amiből azután semmit sem lehet nyomtatásban közölni. Cenzorunk a legcsekélyebb negatívumot is kitessékeli az Újnak nevezett Életből.

Íme, ezt a mai komédiát is csak magunknak játsszuk el, s még ilyenformán is bizonyos, hogy a belügyi felügyelő tiszt rövidesen megkérdi: mifajta sérelmes embert fogadtunk már megint?

Nos, Tóth Jánosnak hívják, 18 éves, szakképzetlen munkás, aki nagy nehezen odáig jutott, hogy a Maros vállalat igazgatósága meghallgatta könyörgéseit, és nehéz testi munkára, földmunkára alkalmazni fogja havi 1020 lejért. Ez kb. a fele egy eléggé sovány szerkesztői fizetésnek. A fiú így is örül neki, vagyis boldogan vette át László elvtársnak, a személyzeti osztály vezetőjének jóváhagyó okiratát. Ez a papír, hivatalos aláírással, pecséttel ellátva a vállalat vezetőségének döntését tartalmazza. A következő lépés lett volna a határozat végrehajtása, azaz Tóth János munkába állítása annál az egységnél, ahol bizonyos Marinescu elvtárs a vezető, az atyaisten. Nála jelentkezett emberünk, románul és kellő tisztelettel köszöntötte, kérvén a beosztását stb. Marinescu elvtárs azonban vizsgára fogta a fiút, hogy megállapítsa: tökéletesen beszél-e románul, vagy csak töri Decebal nyelvét? Székely lévén a legény, elbukott a vizsgán, a mérnök elzavarta lapátostul, amellyel az földet szeretett volna lapátolni a munkatelepen. Nyargalt vissza kétségbeesetten a személyzeti felelőshöz, aki a munkára jogosító papíron ezeket a szavakat olvashatta, románul persze: „Laszlo elvt. – e személyt nem sorolhatjuk be a munkaegységbe, mivel nem járatos a román nyelvben. Marinescu – 24. 03. 73.”

Micsoda? Ide azt a papírt! Válaszként ugyancsak románul ezt írta László elvtárs a papír jobb sarkába: „Marinescu elvt. Tóth János elvtársat nem tolmácsnak, hanem fizikai munkára alkalmaztuk. Esetleges kellemetlenségek vagy súlyos következmények elkerülése végett azonnal állítsa munkába – S. László.”

Tóth János felcsillanó reménnyel sietett vissza a mérnökhöz, aki fanatikus módon ragaszkodott ahhoz, hogy aki nem beszéli tökéletesen a román nyelvet, nem képes földet lapátolni. Így másodízben is elzavarta a fiút, mondván: őt nem érdekli saját magyar főnökének utasítása. A nemzeti önérzetnek azon a szintjén áll ő is, amelyről a minapában a helyi filharmónia kórusának egyik román tagja jelentette ki, hogy a többségi nemzet fia nem köteles alávetni magát a magyar karmester utasításainak. Neki jogában áll falcsul énekelni, vagy akár köhögni, sőt szellenteni is a kórusban, ha úgy látja jónak, ősiségéhez méltónak.

Tóth János végül kárvallottan és kétségbeesetten állított be hozzánk a szerkesztőségbe panaszt tenni a galád mérnök ellen. Az alkalmazását igazoló papírt menten lefényképeztettem, fotómásolatához levelet is írtam: íme, igen tisztelt Főtitkár elvtárs, miként alakul a gyakorlatban az egyenjogúság, a magyar munkások számára is meghirdetett esélyegyenlőség elve stb.

A levelet, a jogtiprás kétségtelen bizonyítékát borítékoljuk, iktatjuk, azután Vlád Marika viszi át sietve a megyei pártbizottsághoz, hogy onnan közvetlenül Nicolae Ceauşescuhoz küldjék pártpostával. Csak így lehet némi reményünk arra, hogy a fiú panaszát talán-talán orvosolni fogják.

Különben Tóth János kálváriája nem egyedi jelenség. Magyarok ezrei, tízezrei panaszolhatnák el, hogy „román nyelvi hiányosságaik” ürügyén mellőzik őket a társadalmi élet olyan területein is, ahol a tökéletes nyelvtudás nem elemi feltétele az elvégzendő munkának. Elkezdődött már, és fokozatosan szigorodik a magyar nemzetiségű intézményi, vállalati, iskolai, kórházi vezetők létszámának csökkentése, a „nemzeti arányosítás” nacionalista gyakorlata. Nacionalistának pedig azért nevezhető, mert képmutató magyarázkodások ellenére úton-útfélen kiderül, hogy vezető tisztségek betöltésénél elsődleges szempont a nemzeti hovatartozás. Mint látjuk, kizáró jellegű a fizikai munkások alkalmaztatásában is.

Mint alább látható, ilyen volt egy hivatalos alkalmaztatási okmány a Maros nevű vállalatnál, amely árvízvédelmi munkálatokat végzett. (Ide nevezte ki Tóth Jánost a személyzeti osztály vezetője.)

Az értesítés fotómásolatát elküldtem Nicolae Ceauşescunak.

 

 

Tóth János ÉRTESÍTÉS-e

 

Választ nem kaptam rá. Az is lehetséges, hogy küldeményemet már helyben elcsípték a szolgálatos levélelcsípők. „Minek ilyen badarságokkal az Elvtársat idegesíteni?!” Nem emlékszem, hogy Tóth János valaha is visszatért volna panaszával a szerkesztőségbe.

 

 

 

Jegyzőkönyvelt kálvária

Az alábbi jegyzőkönyv és hátterének vázlata csak egy a sok közül, melyeket az abszurd dráma műfajának változataiként olvastam számtalan erdélyi faluban és városban, ahol létéért küzd a magyarság. Miről van szó? Adott székelyföldi helységben viszonylag jó körülmények között működik óvoda, elemi iskola a helyi lakosság nyelvén, tehát magyarul. Telnek az évek, az oktatást nem zavarja semmilyen konfliktus, ám egy napon megyei és fővárosi tanfelügyelők jelennek meg, „tarthatatlan helyzetről” kezdenek füstöt okádni, s a régi rend fölborul, a község tanügyi közössége fenyegetések riadalmában kényszerül arra, hogy „segítsen” a sovén hivatalnak – az anyanyelvi oktatás csonkításában.

Az abszurd dráma kezdetét veszi. Háttere homályos, bár a mikóújfalusiak tudni vélik, hogy „valaki” a legfelsőbb szerveknél jelentette föl a „községet”, elpanaszolván, miszerint „nemzeti sérelem ténye forog fenn”; a magyar mellett nem működik román iskola is. De miért nem működik? Mert – miként egy jegyzőkönyvből is kiderül – nincs hozzá elegendő román tanuló. De hányan lehetnek mégis? A tanfelügyelők megjelenésével elkezdődött mikóújfalusi kálváriát rögzítő jegyzőkönyv egyetlenegy román gyermekről tesz említést. Még szó van benne egy ortodox papról és feleségéről. Mindketten aktív részesei a község életét felkavaró eseményeknek.

Lássuk, mit mond a krónika, amelyet tárgyszerű tisztességgel a mikóújfalusi tanügyi munkaközösség tagjai jegyeztek föl, és írtak alá.

 

1972. szeptember 15-én tartottuk a Kovászna megyei Mikóújfalu általános iskolájában az új tanév ünnepélyes megnyitását. Ez alkalommal a Megyei Főtanfelügyelőséget Szabó Gavril elvtárs, a pionírszervezetek megyei tanácsának elnöke képviselte. Ő hozta s nyújtotta át nekünk azt az okmányt, amely szerint 27 mikóújfalusi gyermek szülei kérik helyben román tanítási nyelvű osztályok létrehozatalát. Erről az óhajukról a tanévnyitás napjáig nem volt tudomásunk. Mint később megtudtuk, a kérvényt a helyi ortodox pap kezdeményezte, és bizonyos Pietraru nevezetű híve útján íratta alá a szülőkkel. Kinek kértek román osztályokat? 11 tanulónak az I–IV. osztályból, 1 tanulónak a VII. osztályból, 2 tanulónak a VIII.-ból, valamint 13 még nem iskolaköteles gyermek számára. (Köztük szerepelt 2 egyéves gyermek is.)

A tanévnyitó ünnepség befejeztével egybehívtuk a kérvényt aláíró szülők egy részét, és föltettük nekik a kérdést: valóban ragaszkodnak-e ahhoz, hogy gyermekeik számára román tanítási nyelvű osztályokat létesítsenek? A tíz megjelent szülőből egyetlenegy sem ismételte meg a kérvényben megfogalmazott óhajt; mindannyian azt mondták, hogy ragaszkodnak gyermekeik magyar anyanyelvi oktatásához. Erről jegyzőkönyvet készítettünk és átadtuk Szabó Gavril elvtársnak, a Megyei Főtanfelügyelőség képviselőjének.

1972. szeptember 22-én a Megyei Főtanfelügyelőség részéről Ion Bejan és Dávid Attila elvtárs kereste föl iskolánkat, Páll Sámuel iskolaigazgató társaságában. Listát nyújtottak át nekünk, amely 45 gyermek nevét tartalmazta; azokét, akik a nevük fölé írott szöveg szerint román nyelven óhajtják végezni tanulmányaikat. Ez alkalommal is jegyzőkönyvet készítettünk.

 

 

MÁSOLAT

 

Jegyzőkönyv, mely fölvétetett a mai napon, 1972. szept. 22-én, a mikóújfalusi általános iskolában, a román tagozat létrehozatalának kérdésében. A Megyei Főtanfelügyelőség részéről jelen vannak: Ion Bejan és Dávid Attila tanfelügyelő elvtársak, Páll Sámuel elvtárs, összekötő igazgató, valamint Jurián Lajos helyi iskolaigazgató. Jelen vannak továbbá azon személyek, akik I–IV. oszt. gyermekeik számára román osztályok létesítését kérték. Meghívásuk a mikóújfalusi iskola igazgatóságára azzal a céllal történt, hogy fenti óhajukat írásban is kifejezzék. Tizenkét meghívott szülőből 11-en vannak jelen, akiknek írásos nyilatkozata után megállapítottuk, hogy:

– 1, azaz egy szülő azt kérte, hogy gyermekét román osztályba írathassa,

– 10, azaz tíz szülő azt kérte, hogy gyermeke magyar tanítási nyelvű osztályban tanulhasson.

Mellékeljük a szülők által írásban leadott 11 nyilatkozatot.

 

K. m. f.

 

A föntebb említettek aláírása

 

A jegyzőkönyvet eljuttattuk a Megyei Főtanfelügyelőséghez.

1972 novemberében iskolánkat meglátogatta Rizescu elvtárs Bukarestből. Többek között azt kérdezte: mi lehet annak oka, hogy még mindig nem sikerült létrehozni Mikóújfaluban az iskola román osztályait? Elmondta, miszerint ő úgy értesült, hogy ilyen irányú óhajukról a helyi tanügyi káderek beszélték le a szülőket. Ez a felfogás azután elterjedt az egész megyében, ami ránk nézve igen kellemetlen.

1973 februárjában a Megyei Főtanfelügyelőség részéről azt a feladatot kaptuk, hogy március elsejével kezdődőleg hozzuk létre az óvoda román csoportját. Tekintettel arra, hogy kezdetben nem állt rendelkezésünkre megfelelő terem, továbbá, hogy a csoport összeverbuválásában nehézségeink voltak, az óvoda román részlege csak 1973. március 10-én kezdett el működni. Ide Cucu Dorinát, az ortodox pap feleségét nevezték ki óvónőnek, holott semmilyen pedagógiai képzettsége nincsen.

Az 1972–73-as iskolai év végén újból feladatul kaptuk, hogy a következő iskolai évre román tanítási nyelvű osztályt létesítsünk, amely 1973 szeptemberével kezdi el működését.

A nyári szünidő alkalmával, az iskolaköteles gyermekek összeírásakor a tanügyi káderek minden szülőt megkérdeztek afelől, hogy gyermekét román vagy magyar osztályba óhajtja-e beíratni? Az eredmény a következő volt: két gyermek számára kérték a román osztály létesítését, ezek az alábbiak:

1. Barbu Ioana II. osztályos,

2. András Piroska I. osztályos.

1973. szeptember elsejével az óvodai román csoporthoz Bokor Klára tanítónőt nevezték ki óvónőnek. Így ebbe a csoportba az iskolai év kezdetén 30 gyermeket írattak be a szülők.

1973 szeptemberében területi tanfelügyelőként Antal Rozália látogatta meg iskolánkat, és azt az utasítást közölte velünk, hogy azonnal létre kell hozni a román tanítási nyelvű részleget. Akkor újból összehívták a szülőket, és fáradságos meggyőző munkával – hogy pl. a román nyelv elsajátítása szempontjából mennyivel előnyösebb, ha gyermekeiket román osztályba íratják – a községi pártbizottság titkára: Bán Mihály jelenlétében két első osztályos gyermeket sikerült átíratni román osztályba.

Másnap megjelent iskolánkban Ion Titica elvtárs a tanügyminisztériumból, valamint Popa és Ion Bejan elvtárs a Megyei Főtanfelügyelőség részéről. Az elvtársak határozottan elítélték a román részleg létrehozatalában tapasztalt eredménytelenséget.

Titica elvtárs a munkamódszereinket bírálva azt az utasítást adta, hogy látogassunk meg minden egyes családot, személyes beszélgetést folytassunk mindazokkal a szülőkkel, akik korábban román részleg létrehozatalát kérték. Mi így cselekedtünk, de újabb eredményt nem értünk el.

1973 szeptemberében iskolánkban megkezdte működését a román tanítási nyelvű osztály 4 (négy) tanulóval. Tanítónőként Cucu Dorinát nevezték ki, de mivel képzett oktató káderre volt szükség, rövid idő múlva Bokor Klárát nevezték ki helyébe, őt pedig áthelyezték az óvodába, hogy a román csoporttal foglalkozzék. Amikor megkérdeztük Titica elvtársat, miért ragaszkodnak mindenáron ahhoz, hogy Cucu Dorina minden képesítés nélkül a tanügyben működjék, ezt felelte: Vannak utasítások, amelyeket ellenvetés nélkül végre kell hajtani.

Elkezdődött a gyermekek visszaszivárgása az óvoda magyar csoportjába. A kezdetben 30 taggal működő román csoportokban okt. 15-ig csak 19-en maradtak. Indoklásként a szülők azt hozták föl, hogy Cucu Dorina nem képes a rábízott nevelői munka elvégzésére. Azok a szülők, akik előzetesen román osztályok létesítését kérték, arra a kérdésünkre, hogy óhajukat miért nem tartják fenn, ilyen válaszokat adtak:

– A körözött listát a nagymama írta alá, mi nem is voltunk otthon.

– Miután a kérdést egymás között megtárgyaltuk a családban, úgy döntöttünk, hogy ragaszkodunk az anyanyelvi oktatáshoz.

– A listát aláírató személy azt mondotta: írjuk csak alá, utána pedig gyermekünk nyugodtan folytathatja tanulását a magyar osztályban.

(1974)

 

A tanügyi személyzet képviselőinek aláírása

 

Utóirat. A mikóújfalusi jegyzőkönyvelt kálvária nem volt elszigetelt eset. Hasonló példák százait jegyezték föl bátor krónikások. Igen, ehhez is bátorság, sőt vakmerőség kellett! A följegyzés: történelmi tanúskodás, amit pedig állati félelemmel próbált mindenütt megsemmisíteni a hatalom.

Ami Mikóújfaluban történt: jellemző mozzanata a helyi, nacionalista érdek és a legfelsőbb hatalmi erők együttműködésének. Az abszurd dráma középpontjában egy román gyermek áll, akinek anyanyelvi oktatása teljességgel jogosult igény bárhol az országban.

De miként próbálják ezt a jogot érvényesíteni, és miként fonódik ez össze a legocsmányabb személyi becsvággyal? Erről jegyeztek föl már-már hihetetlen történetet a krónikások, a jegyzőkönyv aláírói. Nevüket ma sem tanácsos közzétenni.

Sok minden változott 89 decembere óta, de nem annyira, hogy a hatalom tegnapi bitorlói ne gyakorolhatnák napjainkban is az üldözést, a bosszúállást.

Az abszurd játék első felvonásában kiderül, hogy az egyetlen szál román gyerek mellé a helyi „panaszos”, a megyei (sepsiszentgyörgyi) tanfelügyelőség, a tanügyminisztérium együttesen próbál egy egész osztályra való magyar gyermeket összeverbuválni. Ebben „meggyőző munkára” kényszerítik a magyar pedagógusok egy részét is.

A második felvonásban az erőszakkal, fenyegetéssel, kecsegtetéssel, hazudozással, okmányhamisítással létrehozott, létrekínozott, hivatalosan románnak nevezett iskolai osztály nevelését egy ortodox pap teljesen képzetlen feleségére, Cucu Dorinára bízzák. Arra tehát, akiért – egyetlen ártatlan gyermek ürügyén – az egész községet fölzaklató és fölháborító rágalomhadjárat indult. Az ortodox pap feleségének kinevezése érdekes módon nem kelt aggodalmat ateista pártkörökben sem. Akik a templombajárás, a klerikális ténykedés puszta szándékát is fegyelmivel büntetik, tiltják: ezúttal hallgatnak.

Miért? Mert jól tudják, mi következik a harmadik felvonásban.

Mikor maga a legfőbb atyaisten, Nicolae Ceauşescu lép közbe.

Mikor a „magyar nacionalisták által” magyar iskolába kényszerített gyerekek ügyében ő szólal meg, oroszláni hangon bömbölve új elnöki dekrétumot, a 278/1973-as végzést, melynek értelmében egyetlenegy román nemzetiségű gyermek esetén is kötelező román tanítási nyelvű osztály létrehozatala.

A megfélemlített, emberi méltóságukban megalázott, szégyenteljes „meggyőző munkára” kényszerített magyar tanítók, tanárok drámája pedig nem viseli el az abszurd műfaját. Ez már a tragédia területére tartozik.

 

 

 

Székely seriffek, román hercegecskék

1977 őszén hozták nyilvánosságra a módosított oktatásügyi törvénytervezetet. A sajtó fölkérte az állampolgárokat, hogy ezzel kapcsolatos észrevételeiket juttassák el a Nagy Nemzetgyűléshez. Hogy hányan ragadták meg ezt a lehetőséget: nem tudni. A törvénytervezetet saját szűk keretében a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának bürója is megvitatta. Hogyan? A szokásos módon, vagyis: a Tanács akkori elnöke a hála és elismerés zengzetes szavaival értékelte a törvénytervezetet. Egyetlen kritikai megjegyzést nem fűzött hozzá, ezzel szemben a testület néhány tagja módosításokat indítványozott. A párt Központi Bizottságának jelen lévő titkára, J. Cazacu természetesen minden felszólalást a Tanács elnökének lelkesedése alapján ítélt meg; sűrű közbeszólásaival figyelmeztette az úgynevezett „negátivistákat”, hogy észrevételeik, javaslataik a politikai tévelygés jelei. Alábbi megjegyzéseimről ugyancsak elhangzott ez alkalommal, hogy „nem konstruktívak”.

 

1. Javaslom, hogy a törvénytervezet I. fejezetének 2. szakaszában idéztessék az Alkotmány alábbi szövege: „Románia Szocialista Köztársaságban a nemzetiségek számára biztosított az anyanyelvi tanulás lehetősége az oktatás minden fokán.”

Ez ugyanis világos fogalmazás. Amennyiben ennek betartása kötelező, akkor a mindenkori tanügyminisztériumok a jól ismert csűrés-csavarással, kibúvókkal, és ilyen-amolyan előírások szubjektív értelmezésével az alapvető törvényt nem sérthetik meg, nem hagyhatják figyelmen kívül, amiként az manapság oly gyakran tapasztalható.

2. Az I. fejezet 11. szakaszában arról van szó, hogy az ifjúsággal meg kell ismertetni a „román nép történelmi múltját”. Hát ez természetes. Ám épp oly természetes követelmény, hogy példának okáért a magyar gyerekek ugyanúgy megismerjék saját népük történelmi múltját is. Ezért javasolom, hogy az említett szakasz szövegét ezzel a gondolattal egészítsék ki: a tanulókkal meg kell ismertetni a román nép és az együttélő nemzetiségek történelmi múltját, a közös történelmi hagyományokat. Köztudott ugyanis, hogy a romániai magyarság történelme: saját nemzetének történelme. A német lakosságét sem lehet egyszerűen beolvasztani a román nemzet történelmébe. Elképzelhetetlen, hogy ezek a népcsoportok ne ismerjék saját történelmi eredetüket, népük kialakulásának történetét. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni annak az abszurd tanügyi törekvésnek, hogy magyar és német gyermekekbe a románokéval azonos történelmi tudatot próbálnak sulykolni. „Bátor őseink, a dákok…” – magolják gyermekeink a leckét, miközben a szülők is közbeszólnak: a magyarok ősei nem a dákok voltak. Ez nem pedagógia! Ez a tudathasadás tudatos előkészítése a gyermeki lélekben!

(A tanácskozást vezető kb-titkár közbeszólása: – Nem szólhatna ön konstruktívabban a törvénytervezetről?

– De hiszen épp azt tekintem konstruktív eljárásnak, ha felhívjuk a figyelmet annak fogyatékosságaira!)

3. A IV. fejezet 85. szakaszában az olvasható, hogy az iskolai hálózat kiépítésének egységes szervezeti szabályai általános érvényűek, így tehát a nemzetiségi iskolákra nézve is kötelezők.

Ez azt jelenti, hogy csak a román osztályokéval azonos létszám esetén lehet nemzetiségi osztályokat is létesíteni. Tapasztalhattuk, hogy ez a merev létszámkövetelmény milyen következményekkel jár. Némelykor mindössze 2-3 hiányzó gyermek miatt lehetetlenség elemi szinten is magyar osztályokat létesíteni. Így jönnek létre azok a román osztályok, amelyeknek tagjai sok esetben 90%-ban magyarok. Aki tudja, hogy a romániai magyarságnak a felénél kevesebb része él kompakt tömegben, nagyobb része pedig vegyes lakosságú városokban és falvakban, sőt – mint például az erdélyi Mezőségen – szórványállapotban is, az fölmérheti, milyen következményekkel jár e területeken az a merev előírás, miszerint csak meghatározott létszámú tanuló esetén engedélyezik nemzetiségi osztályok létesítését. Ebből adódott az utóbbi években a legtöbb jogos panasz a szülők részéről.

Személyes tapasztalatom, hogy az osztályonkénti 25-ös létszám merev követelménye folytán tömegével szűntek meg – adott esetben 15-20 tanulóval is – magyar osztályok; ezzel szemben a Székelyföldön, amelynek lakossága nagyobbrészt színmagyar, 2-3 román gyermek kedvéért is létrehoztak román tanítási nyelvű osztályokat, mégpedig olyanformán, hogy hozzájuk csaptak 22–23 magyar gyermeket. Nos, ilyen esetekben indultak el – s indulnak mai napig is – alázatos kérelmeikkel a szülők, hogy alsóbb-felsőbb fórumokon módosítsanak a törvény merev szabályain. Ezért javasolom a következők beiktatását a törvénytervezetbe: „Ahol az előírt létszám követelménye a nemzetiségi osztályok létrehozatalában nem teljesíthető, ilyen osztályok, csoportok létesítését külön dekrétum szabályozza.” A törvénynek egy adott, objektív valósághoz kell igazodnia, annak tudomásulvételével, hogy sok helyütt elenyésző kisebbségben is élnek nemzetiségek. Arra gondolok, hogy ilyen esetben 15 tanulóval is lehessen magyar osztályokat létesíteni, óvodai csoportot pedig 10 gyermekkel is.

Ugyancsak a 85. szakasz szövegezését a következő módosítással kellene véglegesíteni: „Minden, nemzetiség lakta területen biztosítani kell a nemzetiségi anyanyelvi oktatás lehetőségét.” Látszólag a 85. szakasz most is ezt írja elő, de valóban csak látszólagosan. Miért? Mert a szóban forgó mondatban egy is szócska szerepel. A szakasz „a nemzetiségek nyelvén is működő oktatási egységekről” beszél, márpedig jól ismerjük immár a gyakorlatból, hogy az az is szócska micsoda szemfényvesztésre nyújt lehetőséget a tanügyminisztériumnak. Hosszú évek során ennek az ürügyén nyilatkoztatták ki sok helyütt, hogy a lakosság igényeinek megfelelően nemzetiségi oktatás is folyik; ezzel az is szócskával hadakozva védik a legnyíltabb törvénysértéseket is, hiszen ha valamely faluban, városkában 500 magyar gyermek helyett csak 50-nek, vagy éppenséggel 5-nek az anyanyelvi tanulását bizonyíthatták, azt már elkeresztelték egyenjogúságnak, általános érvényű anyanyelvi oktatásnak. Ez a gyakorlat számtalan helyen ellenőrizhető. Csakhogy – kis utánajárással – mindig megállapítható: a nemzetiségi oktatás számára biztosított keretek távolról sem elégítik ki a reális igényeket. Ám az is szócska más tekintetben is a legjobb eszköz a megtévesztésre. Mert úgynevezett magyar oktatási nyelvű osztályokon belül is arra nyújt alkalmat, hogy a minisztérium kénye-kedve szerint szaporítsa a román nyelven előadott tantárgyak számát. Amilyen jelenleg a földrajz és a történelem stb.

A törvényben szinte észrevétlenül meglapuló is szócska alapján ugyanis a csalás is lehetséges, hogy ha tíz tantárgyból kilencet románul, és egyetlenegyet magyarul adnak elő, azt már nemzetiségi anyanyelvi oktatásnak nevezzék. Értelmezésem szerint az Alkotmány előírásának szövegezői, akik „minden fokon biztosított anyanyelvi oktatást” írtak elő, nem efféle is szócskával kendőzött törvényszegési lehetőséget óhajtottak papírra vetni.

Nézzük a IV. fejezet 87. szakaszát. Ebben az olvasható, hogy magyar, német és más nemzetiségű tanulók az esetben, ha román tanítási nyelvű osztályokba iratkoznak, kérhetik, hogy tétessék lehetővé „nemzetiségük nyelvének tanulása is”. Nehezen hiszem el, hogy akik ezt így fogalmazták, ne lennének tisztában a való helyzettel. Hogy ne tudnák például: mit jelent akármely tantárgyat fakultatív tantárgyként kezelni, amely tehát nem kötelező, ám ha valakinek kedve támad hozzá, kérelmezheti magának. Hogy is van ez tehát? A román osztályba iratkozott magyar gyermek – ne vitassuk most, hogy miért volt kénytelen abba iratkozni – kötelező tantárgyként tanulja a román nyelvet és irodalmat, ezzel szemben nem kötelező saját nyelvének és nemzeti irodalmának tanulása, de kérheti annak tanulási lehetőségét. Nem tudom, milyen pedagógiai szempont alapján fogalmaztak így a törvény előkészítői. Komolyan gondolták vajon, hogy kötelező tantárgyaik mellé a gyermekek önkéntesen újabb tantárgyakat fognak kérni-követelni? Nem kell zseniális pedagógusnak lenni ahhoz, hogy tudhassa bárki: ez abszurd elgondolás. A román osztályokba jutott magyar gyermekek nem fognak fölös tantárgyat kérni, és így önhibájukon kívül maradnak félanalfabéták saját nemzeti kultúrájuk ismeretében. Persze ugyanilyen szintű elgondolás az is, hogy a román osztályba került magyar gyermekek majd összeülnek, felnőttek módjára megtanácskozzák anyanyelvi kívánságaikat, azokat papírra vetik, és az iskolaigazgató asztalára teszik, vagy esetleg deputációt alakítanak, hogy az kérjen kihallgatást a miniszternél stb. És mi történik, ha 15-ből csak 3 óhajtana plusz tantárgyat? Mi történik, ha fele-fele arányban szavaznak? És egyáltalában: kinek jutott eszébe, hogy oly ügyben, amelyet egy társadalmilag elfogadott iskolarendszernek kellene eldöntenie, 12-13 éves gyermekek szervezkedjenek, tanácskozzanak, intézkedjenek stb.? Avagy rendezzék a szülők ezt a kérdést? Hol, miként gyűljenek egybe? Ki indítson aláírásgyűjtést? És vajon nem tudjuk-e, hogy ilyen természetű aláírásgyűjtésért hány magyar szülőt vontak már felelősségre a belügyi szervek? Nem folytatom. Teljességgel világos, hogy a szövegezők maguk se vették komolyan, amit ilyen értelemben papírra vetettek.

Ugyancsak a IV. fejezetben összegezettekhez kapcsolódva szeretném elmondani a következőket: Nicolae Ceauşescu elvtárs, a párt főtitkára 1971. március 12-én, a Romániai Magyar Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén a következőket mondotta: a tanulási lehetőséget az oktatás minden fokán azon a nyelven kell biztosítani, amelyet a tanulók a legjobban ismernek. Nos, melyik az a nyelv, amelyet bármely gyermek a legjobban ismer? Nem az anyanyelve? Nem az a nyelv, amelyet az édesanyjától megtanult? Bármennyire is szónoki kérdés ez, úgy látszik, hogy a tanügyminisztérium mai napig is vitathatónak tartja ezt az elemi igazságot. Az utóbbi évek gyakorlatával is ezt igazolja. Tudomásom szerint szakiskolai szinten és líceumokban jelenleg több mint 40 000 magyar nemzetiségű tanuló kénytelen kizárólag román nyelven tanulni. Másként szólva: az anyanyelvi oktatás nincs biztosítva.

Senki sem mondhatja, hogy ez a 40 000 magyar gyermek önszántából vagy szüleinek határozata szerint mondott le az anyanyelvi oktatás lehetőségéről. Azt azonban ki kell itt hangsúlyoznunk, hogy a párt főtitkárának kijelentéseivel homlokegyenest ellenkező gyakorlatnak lehetünk tanúi. Hogy ez miként alakul ki, főleg megyei szinteken tapasztalható, ahol ugyanis a nemzetiségi osztályok létszámát nem a helyi lakosság reális igényeinek, a gyermekek létszámának megfelelően állapítják meg, hanem azzal a következetes törekvéssel, hogy folyamatosan szűkítsék az anyanyelvi oktatás kereteit. Így szaporodik állandóan az olyan román tanítási nyelvű osztályok száma, amelyeknek tanulói 70–80%-ban magyar nemzetiségűek. Hadd ismételjem: választásuk nem volt s nem lehetett önkéntes. Ezt a helyzetet kényszer teremti. A nemzetiségi oktatási keretekből kiszoruló magyar tanulók kénytelenek román osztályokba iratkozni. Ezért javasolom, hogy a törvénytervezet IV. fejezetében, az is szócskával homályossá lett 85. szakaszban a mostani szöveg helyett a következőket iktassák be: „A nemzetiségek számára biztosított az a jog, hogy gyermekeik anyanyelvi oktatásban részesüljenek annak minden fokozatán, az óvodától a felsőoktatásig.” Kivételt csak a felsőoktatásnak olyan különleges ágazatai képezhetnek, amelyekben a nemzetiségek még nem rendelkeznek megfelelően képzett egyetemi tanárokkal.

Folytatólag: a főtitkári kijelentéssel ugyancsak ellentétes az a hivatalos felfogás, minek következményeként a szakiskolai oktatásban a tulajdonképpeni szakmai tantárgyakat csak román nyelven adják elő, anyanyelven pedig csupán néhány mellékes jelentőségű tantárgyat engedélyeznek. Ehhez néhány megjegyzést kell fűznöm. Nem mondok újdonságot azzal a megállapítással, hogy a műszaki forradalom folyamatában nyelvünk is lényegesen módosul, gyarapszik az új tudományok fogalmainak ezreivel. Ezekkel a fogalmakkal azonban ifjúságunk nem az anyanyelvén ismerkedik meg, minek következtében annak ősi rétegeire az idegen fogalmaknak olyan hozadéka telepszik, amely nemzeti nyelvében szervi roncsolást okoz; a primitív kevertségnek, az önkifejezés gyatraságának olyan változatát teremti meg, amely épp annyira szánalmas, amennyire komikus is az épen maradt nyelvérzék számára. Más szóval: új, korszerű, sok tekintetben műszaki jellegű kultúra megszerzésének dolgában a honi magyar ifjúság nyelvileg törvényszerűleg lemarad, peremre szorul. Azt persze senki sem vitatja, hogy igen fontos a műszaki nyelv román változatának jó ismerete. Ebből azonban nem következik, hogy elegendő, ha anyanyelvét a tanuló a családi társalgás szintjén ismeri. Meggyőződésem, hogy a teljes anyanyelvi oktatás keretében a műszaki nyelvezet román változata tökéletesen elsajátítható. Ezt segítenék többek között a régen sürgetett román–magyar műszaki szótárak is, ám azok rendszeres kiadása ugyancsak óhaj maradt.

Az az állítólagos veszély, miszerint az anyanyelvi oktatás az érvényesülésben csak hátrányára lehet az ifjúságnak: teljességgel alaptalan és fölháborító. A román nyelv elsajátításának a társadalom változatos kereteiben, s a mindennapi együttélésben annyi lehetősége nyílik, amennyi éppen szükséges; ezért nem az anyanyelvi oktatást kell lehetetlenné tenni. Márpedig a tanügyminisztérium ezt teszi. Az a folyamatos szűkítés, csökkentés, melyet a szakoktatás terén az anyanyelvi tanulás dolgában véghezvittek az utóbbi években: valójában az Alkotmány súlyos megsértését jelenti; általános elégedetlenséget okozott, társadalmi feszültségeket teremtett. Most, az új törvény hozatalával, itt az alkalom, hogy ezen a helyzeten gyökeresen változtassanak.

 

(1977)

 

Javaslataim, kifogásaim hallatán a KB-titkár elmordult, elszontyolodott. Nyilván nem örült annak, hogy arról, amit hallott, jelentést kell tennie Ceauşescunak. Meg arról is persze, hogy ő maga mit szólt az efféle hőbörgéshez, miként „ültette le”, „verte szájba”, „oktatta ki” a negátivistákat. Tapasztalatom szerint Cazacu nem volt fanatikus „kinyíró”, helyben megbélyegző aktivista. Velem szemben megüthetett volna szigorúbb hangot is, hiszen a főtitkár kijelentéseivel szembeállított valóság dolgában kutya kötelessége lett volna fennen hangoztatni: ha egyszer a főtitkár kijelent valamit, akkor az úgy van! Aki pedig kétségbevonja: az ilyen meg amolyan stb. Ezt nem tette, csupán kedvetlenségét jelezte több ízben is, mondván, hogy konstruktívabban kellene szólni a törvénytervezetről.

Mondandóm kifejezése után sem próbálta bizonyítani a törvénytervezet tökéletességét. Láthatólag kerülte a vitát, így a tanácskozás eljelentéktelenedett, vagyis nem vert föl nagy port, nem támadt olyan csetepaté, amire Ceauşescu is fölfigyelt volna. Meg aztán: a legfontosabb magyar személy, a Nemzetiségi Tanács elnöke elismerőleg, szépen, hálásan vélekedett a tanügyi törvénytervezetről.

Azt mondanom sem kell, hogy módosító javaslataimból egyet sem fogadtak el az illetékesek. Falra hányt borsó maradt a fejtegetésem.

A törvénytervezet, amelyet elfogadott a parlament, későbbi galád intézkedések kendőzéséhez biztosított „törvényes” indoklási lehetőséget.

Az is kötőszó, amelyet megcéloztam, mert gyanús szándékokról árulkodott, néhány esztendő múltán újabb tanügyi sérelmeink okozóinak nyújtott mentséget. Ahol száz magyar gyerek közül már csak három tanulhatott az anyanyelvén, ott a nemzetiségi oktatás hóhérai még mindig fennen bizonygatták ország-világnak, hogy hiszen magyarul is tanulhatnak a nebulók. Miközben erőszakkal szaporították mindenütt a magyar tanulókkal működő román osztályokat.

Ebben nagy segítségükre volt az az Elnöki Dekrétum, amelyről már említést tettem a Jegyzőkönyvelt kálvária című följegyzésben.

Nicolae Ceauşescu törvényerejű rendeletét országszerte, de főleg Erdélyben, a Bánságban és a Királyhágón túli részeken kegyetlen szigorral kezdték alkalmazni. Nem sokkal a megjelenése után már küldték is Székelyföldről a híreket, beszámolókat a kis magános román gyerekekről – „hercegecskékről” –, meg az egyszemélyes oktatás végett melléjük kirendelt „állami magántanítókról és magántanárokról”. Eleinte túlzásnak véltük a dolgot, de szerkesztőségünk riporterei saját szemükkel győződhettek meg a tényekről. Valóban működtek az 1-2-3 személyes román osztályok. Ezek ellen senki sem tiltakozott, hiszen a magyarok, főleg szórványállapotban, maguk is ilyen lehetőségről álmodoztak. Csakhogy az Elnöki Dekrétum kizárólag román gyerekek számára írt elő különleges eljárást; a nem román iskolások osztálylétszáma továbbra is kötelező maradt. A 278/1973-as elnöki rendelet különben példátlan a maga nemében. A nemzeti előjogok történelmi példatárában is a ritkaságok közé sorolható.

Az egyszemélyes demokrácia országában létrejöttek tehát az egyszemélyes iskolai osztályok is. Székely falvakban pl. a milicista gyerekének, az állomásfőnök kislányának magántanáraival beszélgetett el lapunk riportere. A jelenségről persze nem volt szabad írni: cenzorunk nem engedélyezte. A fotóművész ténykedését ellenben maguk az érintettek tiltották meg. Egyik román tanítónő joggal mondta, hogy sem tanítványa, sem ő maga nem tehet a rendelet folytán kialakult „kínos helyzetről”; vagyis arról, hogy egy egész osztálytermet, 25 személyeset biztosítottak kettejüknek, míg a szomszédos teremben 35–40 magyar nebuló szorongott a rozoga padokban.

Ám ezek ellenére is jogos volt a milicista apa, tehát a román szülő vélekedése, mely így szólt: mit tehet ő arról, hogy színromán szülőföldjéről színmagyar erdélyi községbe rendelték-helyezték őt fegyveres hatóságnak, milicista őrmesternek? És miért kellene ezért a gyerekének magyar iskolában tanulnia?

Valóban: miért kellene?

Akkor tehát mi a kiút?

Normális elme számára a válasz egyszerű: nem kell a rendőrt, a milicistát kiszakítani saját, természetes nemzeti környezetéből.

De mi lesz akkor a székely-magyarokkal? Erre is van évszázados gyakorlatban bevált megoldás. Ennek mintájára az erdélyi magyarok, ahol többségben élnek, úgy járhatnak el, amiként a nyugati demokráciákban szokás: seriffet választanak maguknak, maguk közül.

Jól tudom, e gondolattól ma még sokan rángógörcsös idegrohamot kapnak.

Vigaszul csak annyit mondhatunk nekik, hogy miként a kábítószerekről, azonképpen a nemzeti előjogok élvezetéről is le lehet szokni.

 

 

 

Az örökös újrakezdés kényszerében

1978-as amerikai útja előtt Ceauşescu újból megszólaltatta boldogságunk wagneri kürtjeit. A sajtó, a rádió, a televízió azt kapta feladatul, hogy ország-világ előtt bizonyítsa, miszerint a romániai nemzetiségek a világ legboldogabb népcsoportjai. Jogaikat a román állam alkotmányosan biztosította, anyagi és szellemi virágzásuk irigylésre méltó, amit főleg Nicolae Ceauşescu elvtárs emberséges, bölcs politikájának, gondoskodásának köszönhetnek. Azok az országok, amelyeknek határain belül nemzeti kisebbségek is élnek, minden tekintetben példát vehetnek Romániától.

Az ügyünkben támadt nyüsletés, lótás-futás, bizonykodás, dicsekvés már-már gyanút keltő lehetett volna. Az eljárást azonban jól ismertük. Valahányszor olyan országba utazott a főtitkár, ahol kisebbségi ügyek is szóba jöhettek, az effajta komédiára mindig sor került. De most – nyilván kósza hírek alapján – sejteni lehetett, hogy az amerikai utazás alkalmából tartani kell valamitől, valakiktől. Botránytól, számonkéréstől, provokációtól? Nem tudhattuk, csak reméltük, mondván: adja Isten, hogy úgy legyen.

Az utazást megelőző nagy előkészületnek volt része az a „tanácskozás” is, amelyet rendkívüli módon, sürgősen hívtak össze. Bukarestben, a KB tanácstermében magyar értelmiségiek, munkások, földművesek gyülekeztek ez alkalommal, amelyet úgy hívtak: találkozás a főtitkárral.

Lehettünk talán 250-en. Ceauşescu a legfelsőbb vezetés egész csapatával jelent meg az emelvényen. Ott volt Ion Gh. Maurer, a Nagy Nemzetgyűlés akkori elnöke is, akit más alkalommal nemigen láttunk „magyar összejövetelen”. Bizonyos, hogy jelenlétével a szász eredetű, erdélyi születésű és nagyhírű politikusnak ugyancsak a nemzetiségek számára biztosított, általános esélyegyenlőséget kellett illusztrálnia. Tudják csak meg Washingtonban: jól vagyunk, virágzunk.

Az ülés, vagyis az ünnep kezdetén jelentés hangozott el az ország rohamos fejlődéséről, meg arról, hogy ennek gyümölcseit élvezik a nemzetiségek is. Hálából, akár a nemzet, ők is „egy emberként” sorakoznak föl a párt bel- és külpolitikája, valamint a forrón szeretett Vezér, Nicolae Ceauşescu mellé és mögéje is persze, ha valakinek a két oldalán nem jutna hely. Továbbá: abszolút bizonyos, hogy az egyenjogúságunkat tagadó imperialista körök galád mesterkedései csúfos kudarcot fognak vallani.

Nemzetiségi Tanácsunk elnöke, aki mindezt kétmillió magyar nevében elmondta, a hálaadó istentiszteletet pontosan úgy celebrálta, ahogyan a mindenkori felszólalók szokták. Szavait főleg, sőt kizárólag az államelnökhöz és főtitkárhoz intézte. Ez alkalommal indokoltan, mivel a meghívás, pontosabban a megyei pártbizottságok útján közvetített riasztás így szólt: találkozó a párt főtitkárával.

Találkozó, megszakításokkal. Mert így szokott ez lezajlani. Miközben a szónoki emelvényen egymást váltották a jelentést és fogadalmat tevők, Ceauşescu időnként el-eltűnt, majd újból visszatért, elfoglalta helyét az elnöki székben, és folytatta szorgalmas jegyzeteléseit. Hogy odakint merre járt, mit csinált, rendszerint másnap tudtuk meg az újságokból. Kitüntetéseket osztott, küldöttségeket fogadott, ilyen-amolyan kongresszusokat nyitott meg stb. A szimultán sakkjáték mintájára dolgozta ki sajátos munkastílusát is: a szimultán nyüsletést az államvezetésben. Ezt azonban oly nagy rutinnal gyakorolta, hogy pl. a zeneszerzőknek és vetőgép- (aknavetőgép-) gyártóknak adott indikációk után minden fennakadás nélkül merült el újból körünkben a jegyzetelésben. Mit írt vajon? Amit máskor is. Konklúziót, összegzést. Minden tanácskozás kezdetén, a legelső felszólalóra sem figyelve, írta máris a végkövetkeztetést. Titkos gombnyomásra időnként megjelent mögötte egy emberi árnyék, átvette a teleírt papírlapokat, majd eltűnt. Későbben visszajött az árnyékember, letették asztalára a „slágvortjaiból” kikerekített, tematikailag gondosan fölépített, nyomdakész beszéd szövegét. Volt eset rá, hogy a konklúziókat rejtő piros vagy fekete mappával a szellemember jóval a munkálatok berekesztése előtt tűnt föl. Ilyenkor azon tűnődtünk: vajon mit mondtunk el abból, amit el fogunk mondani. Vagy amire sor sem fog kerülni, ha netán így szól Ceauşescu: „Tekintettel arra, hogy minden lényeges kérdést fölvetettünk már, javasolom, hagyjuk abba…”

De most ez igen korai lett volna. Szépen, olajozottan zajlott a ceremónia. Papírjai közül a főtitkár csak néha kapta föl a fejét, ha a szónok elakadván, csönd borula reánk, a bedöglött vízimalom csendje, amitől a szundikáló molnár fel szokott ébredni.

A mi elnökünk, akiről nem mondhattuk el, hogy épp a mi emberünk lenne, rengeteget bakizott ugyan, mégis ügyesen, fürgén jutott el a román szöveg végére, amely a megszabott időnek csak a felét emésztette fel, miáltal hálás tapsot kapott. Akkoriban már ott tartottunk a szónoklatok utálatában, hogy az kapta mindig a legnagyobb tapsot, aki az ülepét laposító székből felállva így szólt: „Tárgyamat kimerítették, nem kívánok szólni.”

Nemzetiségi tanácsunk elnökének azonban hivatali kötelessége volt szólni, azaz egy kezébe nyomott szöveget prima vista felolvasni. S mivel az előterjesztés meglepően tömörnek bizonyult, a szünetben még gratulációt is kapott. A lényegre törés korszakába léptünk, mondta valaki. Elnökünket a gutaütés akkor kezdte kerülgetni, mikor a KB illetékes beszédírója bevallotta neki, hogy elfelejtette figyelmeztetni, miszerint újabban, takarékosságból, a papírlapoknak mindkét oldalát tele kell gépelni; a színét is, a fonákját is. Baj azért nem történt. Senki sem észlelte, hogy a lelkes beszámolónak a fonákja elmaradt.

Záróbeszédében Ceauşescu elmondta, hogy minden, ami elhangzott, a román nép és az együttélő nemzetiségek tökéletes, megbonthatatlan egységének ékes bizonyítéka.

Egyebekről nem nyilvánított véleményt. Arról sem, amit én mondtam el, amint alább következik.

 

Tisztelt Nicolae Ceauşescu elvtárs!

E mostani tanácskozás alkalmával újból szóvá szeretném tenni ön előtt a romániai magyarságot nyugtalanító kérdéseket; azokat, amelyekről nemegyszer szóltam már a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésein, legutóbb pedig szűkebb körben is, amikor hazai magyar értelmiségieknek egy csoportját hívta meg ön, hogy elmondhassuk jóról is, aggasztó bajokról is a véleményünket.

E mai tanácskozáson újból kifejtették a felszólalók, hogy milyen fontosnak tartják az ország valamennyi megyéjének egyenlő gazdasági fejlesztési tervét, minek eredményeképpen elmaradott vidékek jutnak korszerű iparhoz, fejlettebb közlekedési hálózathoz, munkalehetőséghez. Egyesek felfogása szerint ez a folyamat automatikusan teremti meg a nemzetiségek egyenjogúságának jobb feltételeit is. Én ezt dogmatikus megítélésnek tartom. Teljességgel téves szemléletnek. Állításomat elsősorban a tanügy és az általános művelődés terén tapasztalható negatívumokkal, megoldatlan kérdések tömkelegével igazolhatom. Olyanokkal, amelyek a magyar lakosság elégedetlenségét váltják ki a mai napig is.

Közülök a következőket szeretném újból fölemlíteni.

Közismert, hogy az anyanyelvi oktatás dolgában rögtön a felszabadulás után nagy jelentőségű kormányhatározatok születtek, amelyeknek eredményeként Romániában majdnem teljesnek mondható magyar iskolai hálózat jött létre az óvodától a főiskolai szintig, a Kolozsvárott működő Bolyai Egyetemig.

A nemzetiségi oktatásnak ilyen megoldására büszkék voltunk, példaszerűségét ország-világnak hirdettük, hogy azután az iskolák egyesítése folytán létrejött helyzetben egyre növekvő aggodalommal észleljük az anyanyelvi oktatás kereteinek fokozatos, következetes leszűkítését.

Ez a leszűkítés a magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák majdnem teljes fölszámolásával kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az egyesített Babeş–Bolyai Egyetem keretében legnagyobbrészt megszűnt az oktatási programban szereplő tudományszakok magyar nyelvű előadása. Az anyanyelvi oktatás kereteinek szűkítésében döntő fordulatot jelentett az iskolai hálózatban tavaly végrehajtott átszervezés az iparosítás követelményei szerint.

A történtek megítélésében nem indulhatok ki másból, mint a világ bármely nemzetiségének, népcsoportjának abból a természetes igényéből, hogy anyanyelvi oktatása biztosítva legyen, és nem részlegesen, hanem teljességében. Másként egy nemzetiség sem tekintheti magát a nemzettel egyenjogúnak; hátrányos helyzetbe kerül. Ez a folyamat, hátrányos helyzetünk kialakulása megy most végbe a párt meghirdetett politikája és az Alkotmány előírásainak ellenére.

Így például megállapítható, hogy az új oktatásügyi intézkedések időszakában, 1977-ben középiskolai szinten a magyar tanulóifjúság 50%-a már kizárólag román tanítási nyelvű osztályokba kényszerült. A tavalyi átszervezések folytán az anyanyelvi oktatásból kiszorultak száma jelentősen megnövekedett; a jelenlegi helyzetről ilyen tekintetben csakis a tanügyminisztérium tudná önt pontosan tájékoztatni, ám ez a tájékoztatás továbbra is megtévesztő lesz, ha az eddigi gyakorlat szerint csupán azt közlik: hány magyar gyermek részesül anyanyelvi oktatásban, azt azonban elhallgatják, hogy hányan nem részesülnek anyanyelvi oktatásban.

Sommásan szólva tehát: a középiskolai szintű nemzetiségi oktatás a minimumra fogyatkozott, a főiskolai oktatás magyar nyelvű részlegei pedig a marosvásárhelyi orvosi egyetem kivételével legnagyobbrészt megszűntek. Az a néhány diszciplína, melyet itt-ott még anyanyelven adnak elő, már csak egy látszatvalóság propagandisztikus igazolásához szolgálnak példaként.

Ilyenformán magyar nemzetiségű gyermekek tíz meg tízezrei maradnak analfabéták az anyanyelvi írás-olvasás dolgában. Azokban a falvakban, ahol a magyar lakosság számaránya nem haladja meg a 10–20 százalékot, a 4 elemi osztály elvégzése után már megszűnik a gyermekek további anyanyelvi oktatási lehetősége. (A ritka kivételek az általános helyzeten semmit sem változtatnak.) Ahol pedig a szülők az ötödik elemi osztályban is gyermekeik magyar nyelvű oktatásához ragaszkodnak, ott siralmas és fölháborító állapotoknak lehetünk tanúi: 11 éves gyermekek indulnak naponta sötét hajnalban, hogy gyalog, nagy ritkán busszal, alkalmi szekeren, traktorokra kapaszkodva, hogy eljussanak 10-15 km-es körzetben a legközelebbi iskoláig, ahol magyar nyelvű ötödik osztály működik.

Mint tudjuk, évek óta alkalmazzák a 278/1973-as dekrétumot, amelynek előírása szerint minden olyan iskolában, ahol igény van rá, román osztályt vagy osztályokat kell létesíteni, függetlenül a román nemzetiségű tanulók létszámától. Így tehát ott is, ahol netán egyetlenegy ilyen gyermek létezik. Az intézkedést nem lehet kifogásolni. Abszurd lenne, hogy Romániában román gyermek ne tanulhasson a saját anyanyelvén. A dekrétumnak azonban megkülönböztető jellege van; ugyanezt a jogot nem írja elő a nemzetiségek számára is, holott rájuk nézve ugyanúgy érvényes az emberi jogi követelmény, miszerint a tanulók létszámától függetlenül anyanyelvi – tehát magyar, német stb. – oktatásban kell részesülniük. Egy Hargita megyei faluban tapasztalhattuk: mindössze két román gyermek számára neveztek ki tanítónőt, hogy a helyi iskola külön termében oktassa őket. Ezzel szemben a szülőfalumban, ahol 300 éven át működött magyar iskola, megszűnőfélben az anyanyelvi oktatás, holott ahhoz nem 2 gyermek, hanem 30 ragaszkodna, ők azonban a negyedik osztály elvégzése után az ötödik osztályt már csak román nyelven folytathatják. Természetes lenne tehát, hogy az említett dekrétum rájuk nézve is érvényes legyen. Hosszadalmas lenne fölvázolni azt a helyzetet, amelyben például az erdélyi Mezőség falvainak magyar gyermekei küszködnek, hogy anyanyelvükön is tanulhassanak valamicskét. Sok esetben református, római katolikus lelkészek vállalkoznak arra, hogy megtaníthassák őket magyarul írni-olvasni. Ezért aztán a belügy (securitate) emberei zaklatják, vádolják, faggatják megfélemlítő kérdésekkel a papokat és családtagjaikat.

Tisztelt főtitkár elvtárs! Íróként, lapszerkesztőként igen sok levelet, kérvényt, panaszos folyamodványt kapok, amelyekben magyar szülők, tanítók, tanárok az anyanyelvi oktatás ellen foganatosított intézkedésekről tájékoztatnak. Változatos összetételű küldöttségek keresnek föl, és kérik segítségemet, közbenjárásomat, hogy városon, falun megszüntetett magyar tanítási nyelvű osztályokat állítsanak vissza a megyei tanfelügyelőség, a tanügyminisztérium illetékesei. És nemcsak panaszolják, de követelik is, hogy vessenek már véget annak a sorvasztó gyakorlatnak, miszerint nagyobbrészt magyar lakosságú falvakból 200–300 éves magyar iskolákat helyeznek át nagyobbrészt román lakosságú községekbe, amelyek adminisztratív központok lesznek. Az ilyen falvakból 10-11 éves zsenge gyermekek mindennapi, hosszadalmas utazásra, gyalogolásra kényszerülnek, ami téli időszakban sokszor életveszélyes is. Ám ennél is keservesebb tény, hogy szaporodnak az ilyenszerű szülői panaszok: „Iskolánk igazgatója az idei tanévnyitás alkalmából is útnak eredt a faluban, oldalán a milicistával, hogy meggyőzze a magyar szülőket, hogy előnyösebb, ha gyermekeiket román osztályba íratják.” Évente ismétlődő kálvária, mikor Kolozsvárott, Nagyváradon vagy Aradon és másutt óvodás korú gyermekek szülei valóságos nyomorgó munkát végeznek városuk kerületeiben, hogy a szórványosan működő magyar óvodai csoportok valamelyikében bár egyetlenegy gyermeknek is helyet találjanak. Amikor pedig más kiutat nem találva néhányan összefognak, és kollektív kérvényt fogalmaznak s írnak alá, máris nyakukon a belügy (securitate) a szigorú számonkéréssel. Tudják-e, hogy az aláírásgyűjtés államellenes cselekedet? És ez még az enyhébb eljárás. Szinte naponta hallom marosvásárhelyi és más városbeli tanárok panaszát arról, hogy egyik vagy másik líceumban újabb 4-5 román osztályt indítottak, magyar tanítási nyelvűt csak egyet vagy egyet sem; sőt, a megmaradtak létszámát is csökkentik minden esztendőben, így a magyar tanulók 80%-a román osztályba kényszerül, és e kényszerűségnek azt a nevet adják, hogy szülők, tanulók önkéntes választása. Példa rá a marosvásárhelyi Bolyai Líceum, amelynek román osztályaiban a tanulók döntő többsége magyar nemzetiségű. Ezek szülei egyöntetűleg tanúsítják, hogy gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához ragaszkodnak, ám annak lehetősége fokozatosan megszűnik. Székelyföldi iskolákban tapasztalható, hogy kizárólag román tannyelvűnek nyilvánított osztályokban, amelyek tanulói egytől egyig magyarok, egyes tantárgyakhoz a tanárok megpróbálnak anyanyelvi magyarázatot is adni, ám ezt csak titokban és büntetéstől rettegve tehetik. A magyar diákok előtt magyarul is megszólaló magyar pedagógusokat éber igazgatók, tanfelügyelők pedagógiai kihágásért vonják felelősségre. Ilyen körülmények között hagyják el az iskola padjait szüntelen növekvő tömegben olyan magyar fiatalok, akik anyanyelvi írás-olvasás dolgában félanalfabéták.

És ha mindezeket látva bárki fölemeli szavát az anyanyelvi oktatás elsorvasztása ellen, párt- és állami aktivisták, tanügyi felügyelők részéről azt a választ kapja, hogy nincs ebben semmi erőszak! A magyar szülők kezdik végre megérteni, hogy gyermekeik így „jobban fognak érvényesülni a román társadalomban”. A mai tanügy irányítói szerint a román nyelv tökéletes elsajátítása mindennél előbbre való; az államnyelv megtanulásának pedig legbiztosabb módja a gyerekek átíratása román tannyelvű osztályokba. Mások szerint ennél is szerencsésebb megoldás: teljesen lemondani az anyanyelvi oktatásról. A legszebb karrier biztosítéka: a román tannyelvű iskolai végzettség.

Kisebbségi állapotunk történetének folyamán ritkán agyaltak ki ennél abszurdabb és fölháborítóbb hazugságot. Célja nem egyéb, mint igazolni, azaz kendőzni valamiképpen a gyermekeinket sújtó igazságtalanságot.

Szólnom kell egy másik jelenségről is. Egy idő óta ugyancsak tanügyi körökben mind gyakrabban hallani olyan érvelést, hogy az anyanyelvi oktatás a IV-ik elemi osztályon felül ma már fölösleges. Miért? Azért, mert négy esztendő alatt megtanul a gyermek magyarul írni-olvasni, a továbbiakhoz azonban, az esélyegyenlőség megszerzéséhez román tannyelvű oktatásra van szüksége. Túlságosan ismerős már ez a demagógia, amely szerint emberi-nemzetiségi jogaink gyakorlásának legfőbb feltétele a román nyelv ismerete.

Ezért hangsúlyozzuk újból és újból: valódi egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha megőrizhetjük saját nemzeti nyelvünket. Ha azt nem csupán a magánéletben, és nyelvhez kötött művelődési keretekben, hanem a társadalmi-közösségi élet minden terén használhatjuk. Ennek viszont előfeltétele, hogy magyar tannyelvű oktatásunk teljes hálózata az óvodától az egyetemig biztosított legyen.

Ám ez a hálózat a maga teljességében már nem létezik. Ezért a szülők, akik gyermekeik sorsáért felelősek, mind súlyosabb erkölcsi ellentmondásba kerülnek: milyen engedmények árán taníttassák őket? Mit tegyenek, mikor azt tapasztalják, hogy minél inkább ragaszkodnak alsó- és középszinten gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához, annál inkább csökken azok esélyegyenlősége a főiskolai felvételi vizsgákon. Ezért sokan úgy vélik: az a legokosabb, ha már az elemi oktatás idején fölhagynak anyanyelvi álmaikkal. Figyeljük meg tehát a jogtiprók ravasz mesterkedéseit: először lehetetlenné teszik az esélyegyenlőséget, majd azután azt kezdik el énekelni, hogy a magyar gyermeknek saját érdekében nem érdeke a IV-ik elemi osztályon túl az anyanyelvén tanulnia. Ezt sokan fölismerték, levonták a szükséges következtetéseket, és másként cselekszenek: elhagyják végleg az osztályokat. A Magyarországra távozók döntő többsége pedig így érvel: „Azért megyünk el, hogy a gyermekeink magyarul tanulhassanak.”

Nem először szólok ezekről a kérdésekről. A nemzetiségi ügyekkel éveken át foglalkozó ad hoc munkacsoport keretében, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsában, majd annak szűkebb vezetőségében minden lehető alkalommal kitértem rájuk, a romló helyzet újabb s újabb dokumentumait ismertettem mindazokkal, akik illetékesek lettek volna a bajok orvoslásában. És az eredmény? Minden esetben az ellentámadás. Igen magas beosztású pártaktivisták arról próbáltak meggyőzni, hogy kérdésfelvetéseim teljességgel helytelenek, valóságszemléletem hamis, szubjektivista stb.

Az a testület, amelynek feladata lett volna a felhozott negatívumokat ön elé terjeszteni, éppenséggel az aggasztó sérelmeket, bajokat fölvető személyeket vette tűz alá, s az ilyen „ellentámadásban” azok a felelős, magyar nemzetiségű aktivisták vezettek, akik teljességgel elszakadtak saját nemzetiségüktől, a romániai magyarságtól, annak semmilyen gondjában nem osztoznak, amiről meg tudomásuk lenne, arról nem mernek szólni, nehogy bárki rájuk üsse az „illojalitás”, a „nacionalizmus” bélyegét. Egyébként a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ma már teljességgel formalisztikus testület, ténykedése kimerül az ünnepi deklarációkban, a romániai magyarság kezdeti bizalmát elvesztette.

A megyei tanácsok többségükben ugyancsak elsorvadtak, cselekvésképtelenek, nincs sem irodahelyiségük, sem egyetlen, fizetéses ügyvezetőjük; ilyenformán képtelenek arra, hogy a magyar lakosság sajátos kérdéseivel, igényeivel foglalkozzanak.

Igen fontos lenne tehát, hogy a megyei nemzetiségi tanácsok munkalehetőséget biztosítsanak, amihez székházakra és alkalmazott szakemberekre lenne szükség, és nem csupán a megyeszékhelyeken. Úgy vélem, hogy városon és falun, ahol nemzetiségi lakosság él, mindenütt létre kell hozni a helyi nemzetiségi (magyar, német, szerb stb.) tanácsokat, hogy azok folyamatosan foglalkozzanak az említett etnikumok sajátos kérdéseivel. A szokásos ellenvetésre pedig, miszerint a helyi néptanácsok, pártbizottságok eleget foglalkoznak e sajátos kérdésekkel, tapasztalatok alapján válaszolhatom: segítő szándékkal nem foglalkoznak eleget! Olyan helységekben, ahol a magyar lakosság aránya csekély, annak művelődési élete fokozatosan sorvad, és főleg az úgynevezett „százalékarányos koncepció” folytán. Ennek gyakorlata pedig azt jelenti, hogy például valamely falu, község 5-10 százaléknyi magyar lakossága ugyanilyen arányban jut szóhoz, dalhoz, tánchoz a kötelezővé tett, közös művelődési megnyilatkozásokban. Vajon kell-e indokolni akármely nemzetiségnek azt a természetes igényét, hogy művelődési életét saját anyanyelvén élje? Hogy annak megnyilatkozási lehetőségeit ne százalékolják lakóhelyének nemzetiségi arányai szerint! Pedig ez történik. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyén tömegével szüntették meg a magyar kórusokat, színjátszó csoportokat, táncegyütteseket. Olyan helyeken pedig, ahol a lakosság színmagyar, és ahol ilyenformán az elszigetelődés veszélyének ürügye nem hozható föl, megyei irányítók, művelődési inspektorok másfajta módozatokat találnak arra, hogy kedvét szegjék a műkedvelő ifjúságnak: magyar tánccsoportok szereplését csak úgy engedélyezik, ha azok a kötelező román táncszámokhoz román nemzeti viseletet csináltatnak. Magyar kórusok pedig román kórusszámok nélkül betiltatnak, nem énekelhetnek. Mondanom sem kell, hogy román dalkartól magyar éneket nem követelnek. Ha valaki megtenné, elmebajosnak néznék. (Erre vonatkozólag elegendő lenne a Maros megyei Jobbágytelke műkedvelő együttesének kálváriás sorsát fölvázolni.) Mindez abszurd és lélekölő gyakorlat! Művelőinek galádságát azonban nehéz bárkivel is megértetni a felsőbb fórumoknál. Szülőfalum magyar lakói joggal panaszolják a következőket: számukra ma már teljességgel lehetetlenné vált az anyanyelvi művelődés lehetősége. A kötelező közös megnyilatkozásokban – ha egyáltalában akad még ilyen – magyar szöveg, magyar dal hallatán a román közönség nagy zajongással türelmetlenkedik, „saját számaira várva”. De még magyar táncot, bált sem szervezhetnek, nem kapnak rá engedélyt. Az „elszigetelődéstől mentes”, obligát, közös tánc rendezői pedig zsebórájukon mérik, nehogy a 20 százaléknyi, helyi magyarság létszámbeli arányán felül táncoljon csárdást. Minden kerek órából 12 perc az övék. Tragikomikus panaszaikat rendszerint ezzel fejezik be: „Amíg létezett a Magyar Népi Szövetség, annak keretében összegyűlhettünk énekelni, szavalni, magyar táncot járni, de ma már ez nem lehetséges.”

Ezerszám hozhatnék föl hasonló példákat. Föl kellene említenem, hogy azokban a községekben, falvakban, ahol a magyar lakosság százalékaránya nem haladja meg az 5–10–20 százalékot, nagyobbrészt megszűntek a magyar nyelvű művelődési körök, változatos tanfolyamok is. A „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyével szüntették meg a magyar nyelvű közép- és főiskolai diáklapokat, ennek a jegyében alakult át a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes Állami Román Népi Együttessé, holott indokolt lenne, hogy egy közel kétmilliós nemzetiség önálló intézmény keretében ápolja népzenei hagyományait. Annak igazolásaként, hogy mint nemzetiségi művelődési intézmény, valóban megszűnt az említett Székely Népi Együttes, hadd említsem meg a következőket: legutóbbi külföldi, szovjetunióbeli és indiai vendégszereplése alkalmával 180 perces, nagyobbrészt román műsorának keretében egyetlenegy, és mindössze négy (4) percig tartó magyar számot engedélyeztek.

Az említettekre való tekintettel és egyebek miatt is a következő intézkedéseket javaslom:

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa alakítson bizottságot, amelynek feladata lenne, hogy azoknak az elveknek alapján is, amelyeket ön egy régebbi, 1971. március 12-én tartott beszédében leszögezett, megszerkessze a Nemzetiségi Statútumot. Ezek az emberi jogi és sajátosan nemzetiségjogi elvek ugyanis a párt és az állam központi, megyei és alsóbb szerveinek szintjén egyaránt mindinkább kiszorulnak a gyakorlatból. Azok, akiknek megannyi meghirdetett szép elvet, jogot alkalmazniuk kellene, nemzeti előítéleteik, tehát kényük-kedvük szerint járnak el büntetlenül. Ha pedig a nemzetiségi jogokat összegező szabályrendelet, elnöki dekrétummal megerősítve a megfelelő büntetési módozatokat is előírja majd, bizonyos, hogy fordulatot hozhat számunkra. Ha a Statútum bármely pontjának megszegőit törvényes úton lehet felelősségre vonni, a törvénysértések jelentősen csökkenni fognak.

Javaslom továbbá, hogy büntetőjogi szempontból is alátámasztott törvény biztosítsa számunkra:

a) az általános anyanyelvi oktatást annak minden fokán;

b) a nemzetiségek nyelvének szabad használati jogát a társadalmi élet minden területén, beleértve a helységnevek, utcaelnevezések és egyéb nyilvános feliratok nem román változatának használatát is a Nemzetiségi Statútumban megszabott feltételek alapján;

c) a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának – e kinevezett testületnek – tömegszervezetté való átalakítását.

Ha a fentieket a köztársasági elnök, Nicolae Ceauşescu elvtárs személyes támogatása is kiegészíti, bizonyos, hogy helyzetünkben lényeges javulás állhat be. Köszönöm a figyelmet.

 

UTÓIRAT

 

Két évtizedig tartó, teljhatalmú uralkodása után, 1965. március 19-én meghalt Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára, az Államtanács elnöke. Három nappal később megválasztották az utódját. Nicolae Ceauşescura szállt a roppant hatalom.

Meghalt a Főtitkár! Éljen a Főtitkár!

Az ország föllélegzett: „egy rossz korszaknak talán vége lett”!

Az országot reménység járta át: „talán jobb idők jönnek”!

A látszatok ezt mutatták. Az új főtitkár óvatosan ugyan, de leszedte a keresztvizet az elhunyt diktátorról. Ország-világ elé tárta a törvénysértéseit, gazdasági baklövéseit, a nemzeti történelem dicsőségének dolgában elkövetett megalkuvásait.

Holott Tito és Mao Ce-tung mellett Dej az egyetlen kommunista vezető volt a szocialista táborban, aki a sztálini, hruscsovi internacionalizmus követelményeivel szemben is érvényre juttatta részlegesen a „nemzeti vonal” törekvéseit, a nyílt vagy burkolt nacionalizmusét is persze.

A Ceauşescu által később oly fennen hangoztatott nemzeti függetlenség gondolatának szovjetellenes vonásai már Gheorghiu-Dej koncepciójában is észrevehetők. Sztálin halála után ezek felerősödtek és Gheorghiu-Dej politikai gyakorlatában szerencsés módon érvényesültek. Ennek nem csekély bizonyítéka az, hogy 1958 júniusában a szovjet csapatokat végleg visszavonták Románia területéről.

Az új főtitkár egyebekben is „hasznos örökséget” vett át elődjétől. Ilyen volt pl. a pártvezetésben, kormányban, belügyben már Gheorghiu-Dej által elkezdett „vérségi tisztogatás”. Magyarán szólva: Nicolae Ceauşescunak „csupán” folytatnia kellett a zsidók és magyarok, vagy a velük rokonságba keveredett románok kiseprűzését a „bizalmas állásokból”.

Antiszemitizmus Romániában? Abban az országban, amely mindvégig megtagadta Hitler követelését, és nem szolgáltatta ki neki a zsidó lakosságot? „Micsoda rágalom!” De hiszen Antonescu marsall, Hitler kedvenc román szövetségese és stratégája 250 000 zsidót végeztetett ki a keleti front körzeteiben. Ennek előtte tizenvalahány ezret a moldvai Iaşi városban és környékén gyilkoltak le borzalmas bestialitással. Ion Antonescu, akit annak idején háborús bűnösként végeztek ki, napjainkban nemzeti mártír lett. Az ország több városában utcanevet kapott. Így Marosvásárhelyt is. „Az Antonescu-kérdés Romániában rendkívül bonyolult, nemzeti sorsfeladvány. A háborús bűnösök, tömeggyilkosok ügye Európa-szerte világos, egyszerű kérdés. Nálunk ellenben sajátos vetületei vannak.” Ezt, a jelek szerint a romániai zsidóság vezető köreiben is „elfogadták”! Egyetértettek román történetírókkal például abban, hogy Románia mind a világháború éveiben, mind az utána következő évtizedekben a zsidóság menedékhelye volt. Ennek ellenére az elmúlt három évtizedben a maradék zsidóság elhagyta az országot, főleg Izraelbe távozott, fejpénz ellenében. Akár a több mint félmilliónyi németajkú szász és sváb lakosság, amely 800 esztendő után volt kénytelen – ugyancsak fejpénz ellenében – hátat fordítani a valamikori tolerancia földjének. Bizalmas körökben mondogatta Ceauşescu: „Olaj, zsidók, németek – a legjobb exportcikkek!”

E kis gondolati kitérővel is jelezni óhajtom, hogy a tizenéves Ceauşescu nem ok nélkül volt már a királyi Románia börtönében is Gheorghiu-Dej kedvence. Közös vonásuk volt az idegengyűlölet, bár a Mester kétségtelenül józanabb, mérsékeltebb volt a pártvezetés, a belügy és az államhatalom szintjén már az ötvenes évek végén (!) elkezdett „zsidó–magyar csökkentésben”.

Közben azért őrizni kellett a látszatot is. „Minden szép, minden jó. A nemzetiségek boldogan élnek Romániában.”

Gheorghiu-Dej a párt VIII. kongresszusán, 1960-ban előterjesztett jelentésében már egyetlen sovány bekezdést sem szánt a nemzetiségi kérdésnek. Annak előjele volt ez, hogy rövidesen bejelentik a „nemzetiségmentes”, egységes szocialista román nemzet létrejöttét. Ehhez azonban először föl kellett számolni a Maros Magyar Autonóm Tartományt, létre kellett hozni az új megyerendszert, a kompakt lakosságú Székelyföld feldarabolásának előfeltételét.

E „történelmi” feladatok azonban Gheorghiu-Dej korai halálával N. Ceauşescura maradtak.

A kommunizmus nemzetköziségének cégére alatt működő erdélyi nacionalistát az ó-romániai – scorniceşti – eredetű, nyíltan nemzeti kommunista, sőt bevallottan nacionalista pártfőtitkár váltotta fel a társadalmi feszültségektől terhes, morálisan leromlott országban.

Természetes, hogy ténykedését nem ott kezdte, ahol Dej abbahagyta. Először azt a látszatot kellett megteremteni, hogy véget vet minden igazságtalanságnak; hogy szigorúan felülvizsgálja az előző pártvezetés tevékenységét, föltárja vétkeit, a szovjet ideológiának és történelmi szemléletnek tett engedményeit.

Így lett belőle három hónap alatt nemzeti hős. Röviddel főtitkárrá választása után összehívta az RKP IX. kongresszusát, annak szónoki emelvényéről pedig a nemzeti megújulásnak olyan programját hirdette meg, amely reménnyel töltötte el a románok nagy tömegeit.

Nem állítható, hogy bennünket, magyarokat is.

Azt azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy elődjével szemben Ceauşescu komoly figyelmet szentel a nemzetiségi kérdésnek. Fölismerte ugyanis, hogy Gheorghiu-Dej a dolgot elhamarkodta; túl korán jutott arra a meggyőződésre, hogy kész immár a nemzeti állam, a kisebbségek ügyét leveheti a napirendről.

Éppen ezért Ceauşescu azt kezdte hangoztatni, hogy miként a nemzetnek, a nemzetiségnek is hosszú történelmi pályát kell még befutnia, míg valamikor a ködös jövendőben bekövetkezik a Lenin jósolta emberiség-nemzet.

De szovjet politikusok, történészek fölfogásával szemben is hangsúlyozni kellett a nemzeti lét, a nemzeti történelem, a nemzeti függetlenség rendkívüli fontosságát.

Akkor tette ezt, amikor a pártpolitikában, az oktatásban és román történészkörökben már gyökeret vert Gheorghiu-Dej nacionalista felfogásának a következménye is. Az a felfogás tehát, hogy a román nemzet szerves részeiként kezelt nemzetiségek valójában már nincsenek. Ami nincs, nem okoz fejtörést.

Ceauşescu nyilván már korábban fölmérte, hogy olyan ország, amely a Nyugattal szeretne együttműködni, annak kegyeibe óhajt férkőzni, nem seperheti az ágy alá a nemzetiségeit. De nem is szükséges ez – vélte –, amikor busás haszonnal lehet majd túladni rajtuk.

Ilyen helyzetben a magyarság nem maradhatott passzív. Az előző főtitkár utolsó éveinek kisebbségi némaságából, a kényszerű hallgatás cellájából kilépve elkezdte hát újból megfogalmazni jogos igényeit, követelményeit. Ezeket – Fazekas János kivételével – sajnos nem azok tárták föl a román vezetés előtt, akik a magyar vagy német nemzetiség képviseletében kerültek fontos állami és pártfunkciókba. A romániai magyarság igényeit, sérelmeit leginkább írók, költők, színészek, tanárok, lelkészek fogalmazták meg, és próbálták elfogadtatni a hatalom változatos köreiben.

E tényfeltáró munkában, a megfogalmazásban és számtalan sérelem orvoslásában mindig önzetlen, bátor segítőjük volt Fazekas János akkori miniszterelnök-helyettes irodavezetője, Blénesi Ernő is. Ha ma mindazok összegyűlnének, akik oly sok éven át közügyi vagy személyes panaszukkal a kisebbségi üldöztetés megannyi bizonyítékával kettejüknél megfordultak, és tőlük segítséget, bátorítást kaptak, bizony nehezen férnének el Székelyudvarhely főterén. De hát: tempora mutantur…

A hetvenes évek közepe táján Király Károly megszólalása keltett pánikot Ceauşescu udvarában, és szenzációt a nyugati világban. A hivatásos politikus, aki minden magas funkciójáról lemondva a külföldi sajtó útján is közzétette a romániai nemzetiségeket sújtó elnyomatás tényeit, egészen a véres fordulatig, 1989 decemberéig nézett farkasszemet a halállal. Ion Mihai Pacepa, disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből tudjuk, hogy Ceauşescu csak a megfelelő alkalmat várta Király Károly meggyilkoltatására. Életét valószínűleg annak köszönheti, hogy a főtitkár hozzávetőleg 2000-ben, tehát 82 éves korában, vagy valamivel későbben akarta csak átadni Nicu nevezetű fiának a „köztársasági trónszéket”, a hatalmat. Reménye szerint volt ideje kivárni, hogy Király Károly pl. radioaktív sugárzás okozta májrákban haljon meg, politikai botrányok nélkül.

1968 novemberében megalakult a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Az indulás biztató volt, hiszen azokat a panaszokat, amelyeket annak előtte hosszú éveken át főleg csak egymásnak mondtunk el, végre pontokba foglalhattuk, nyilvánosan szóvá tehettük a főtitkár előtt is. Így történt, hogy 1971 márciusában Ceauşescu mindenkit meglepő nagykeblűséggel válaszolt legfontosabb indítványainkra. Így pl. helyesnek ítélte, megvalósíthatónak tartotta:

– a főiskolai oktatás nemzetiségi kereteinek bővítését,

– magyar oktatási nyelvű szakiskolák létrehozatalát,

– a nemzetiségi – tehát magyar, német, szerb stb. – kultúra fejlesztésének új követelményeit,

– a nemzetiségek nyelvének használati jogát az államigazgatásban, a törvények közzétételében, főiskolai felvételi vizsgákon az ország összes egyetemein.

Mivel az akkori sajtó semmit sem közölt a tanácskozáson fölvetett kérdéseinkről, emlékezetből most csak a fentieket idézem föl. Meg azt az elvi jelentőségű főtitkári kijelentést is, miszerint ő maga is a többségi nacionalizmust tartja veszélyesebbnek. Ez később különösen nagy pánikot keltett román nacionalista körökben. Kijelentését a főtitkár soha többé nem ismételte meg.

Saját fanatikus híveinek nyomására, vagy tán feleségének követelésére az említett ígéreteiből is visszavont néhányat, ám lehetséges, hogy azzal a szenzációsnak tűnő beszéddel csak ámított bennünket; arra volt kíváncsi, miként fogadják Nyugaton.

Természetesen jól fogadták, Románia piros pontokat kapott a demokrácia felügyelőitől.

Mi pedig, akik jól tudtuk, hogy Ceauşescu taktikai bűvészmutatványokat produkál, kénytelenek voltunk mindent megkísérelni azért, hogy ígéreteivel egyszer szaván foghassuk; hogy a legcsekélyebb kisebbségjogi haszonnal is az erőnket gyarapítsuk.

Ezek után talán érthetőbbé válik a mai olvasó számára, hogy miért ismételtük magunk oly sok esetben, ugyanazt a vasat ütve reménnyel, majd reménytelenül is. Sok szép ígéretéből, amelyek 1971 márciusában hangzottak el, Ceauşescu alig néhányat váltott be, azt is rövid időre.

Ezért voltam kénytelen 1978-ban is azt kérni, hogy Nemzetiségi Statútum szabályozza a kisebbségi jogokat. Ezt kértem? És ebben reménykedtem? Dehogyis. Hisz jól tudtam, hogy épp a jogtiprás védelmében halogatnak bármilyen Statútumot, amely büntetné is a jogtiprókat. Azt is tudtuk mindannyian, akik törvénysértőkről beszéltünk, hogy a legfőbb törvényszegő és jogtipró ő maga: a pártfőtitkár, az államtanács elnöke, az ország elnöke, a legfőbb hadúr stb.

Akkor hát miért kértünk tőle Statútumot?

Mert akkor, az adott körülmények között senki mástól nem kérhettük. Továbbá: egy idő után azért is kértük, hogy újból és újból megtudja a világ: mit utasított vissza már megint a román államelnök.

Javaslatomat, hogy Nemzetiségi Tanácsunkat alakítsuk át, bővítsük a romániai összmagyarságot átfogó, politikai tömegszervezetté, több alkalommal is elmondtam „a legmagasabb helyen”. Két ízben kaptam választ rá. Egyiket Nicolae Ceauşescutól, mikor azt mondta nekem: ha javaslatomat elfogadná, akkor a csíkszeredai románok (!) kérésének is eleget kéne tennie, mert ők viszont Román Nemzeti Tanácsot szeretnének létrehozni. Más alkalommal a párt X. kongresszusához fordultam e kéréssel, amire az Atya helyett a fiú válaszolt, Nicu Ceauşescu, mondván: „Az elszabadult szeparatista tévelygések ellen határozottan tiltakozni kell.”

A kísérletezést én ezzel befejeztem. Mármint a nemzetiségi tömegszervezet dolgában. Hiszen egyebekben ugyancsak időszerű maradt minden nyomorúságunk.

Akinek pedig nem áll módjában másfajta küzdelem: vállalnia kell Sziszüphosz sziklagörgető kínját, az örökös újrakezdés kegyetlen parancsát is.

 

 

 

Meghallgatás helyett lehallgatás

 

Irodalmi szakemberek a kémelhárításban

Irataim között keresgélve állapítom meg, hogy rengeteg szövegem elveszett. A párt központi bizottságához, a tanügyminisztériumhoz, megyei pártbizottságokhoz, személyekhez és közületekhez, külföldi államférfiakhoz írott folyamodvány, kérelem, levél, tiltakozás veszett el a szerkesztőségben, ahol azokat főleg románul megírtam és postáztattam. Kezdetben magam gépeltem ezeket a szövegeket, majd román szakos barátaim valamelyike segített a stilizálásban, a „romántalanságok” kiirtásában. (Ha van magyartalanság, miért ne lehetne romántalanság is?) Egy idő után már nem kértem senkinek a segítségét. Fogalmazványomat a szerkesztőség gépírónője alakilag és másolattal „tisztába tette”; a másolatokat egy darabig magam őriztem, később a szerkesztőség irattartóiba kerültek. Nagy okosan jóval a nyugdíjazásom, azaz felmondásom után jutott eszembe, hogy hasznos lenne előkeríteni azokat a régi szövegmásolatokat.

Szinte semmit sem találtam belőlük. Isten tudja, hogy mi lett velük. Annak idején, amikor egyre-másra törtek be a szerkesztőségbe, leginkább azzal törődtem, mit loptak el az én íróasztalomból a kétségtelenül különös hajlamú, irodalmár tolvajok. Tapasztalhattam tehát, hogy többek közt az amerikai és skandináviai úti följegyzéseim tűntek el, ottani barátaim címtárával együtt, ám arra már nem figyeltem eléggé: mi lett vajon a levélmásolataimmal? Mint kiderült: ezekből is kevés maradt meg. Véletlenül.

Ilyen-olyan okból ui. nagynéha elkértem egy-egy másolatot. Ha azután elfelejtettem visszaadni az „adminisztrációnak”: íróasztalom fiókjában hányódott, rongyolódott, míg 89 nyarán haza nem hordtam minden kacatot, ami három évtized alatt felgyűlt szerkesztőségi íróasztalom fiókjaiban meg a szekrényekben.

Elveszett írásos emlékek helyett az emlékezés segítségével elevenítem föl hát majdnem fél évtized fontosabb mozzanatait. Azokat persze, amelyek könyvem mondandójának szerves részei lehetnek. Naplót 1984-ig nemigen írtam. Maradandóbb élményeimet prózai munkáimban és drámáimban „lepárolt formában” próbáltam olvasóimmal, nézőimmel megosztani. Egyebekről meg azt mondtam magamban: minek az? Kinek az? Mi célból, mi végett? Az ember élete véges, az emberek szövegelése végtelen. Minek jegyezzem föl, hogy sokat aludtam, keveset aludtam, halkonzervet ettem, ide mentem, oda mentem? Kiszálltam, beszálltam, magamba szálltam. És ezt vagy azt láttam magamban. Erről viszont, az önvizsgálatról, drámában, esszében vallottam. Sorsomat hőseim sorsába menekítve, próbáltam elkerülni a halál tekintetét, hogy némi haladékhoz jutván mindenkinek elmondhassam: úgy, ahogy vagyunk, meg nem maradhatunk az alázat porában.

Erről azonban, a drámáim, prózai munkáim körül támadt politikai indítékú hadjáratokról másutt szóltam már. Ez a történet ugyanis csak közvetett módon jelzi kisebbségi létünk nyomorúságát.

Én pedig kimondottan politikai küzdelmekre emlékezve óhajtanék egyet-mást megörökíteni. A nyolcvanas évek közepe tájáig, mint említettem, nem írtam naplójegyzeteket. Később, 1984-gyel kezdődőleg, jóval azután, hogy felhagytam a memorandumos borsóhányással, már elkezdtem egyet-mást papírra vetni. Főleg prózai munkámhoz szükséges tényeket, eseteket rögzítettem. Szabályos naplót ezután sem vezettem. Nem volt türelmem hozzá. Így életemnek egy igen nyugtalan szakaszáról szólva, az emlékezet szárnyán kell ide-oda röpködnöm tovatűnt esztendők felett.

 

1970–1980. Egy évtized, amelyet harmatos reggelen így köszöntöttem magamban: kelj föl, betyár, ne aludjál, mert Anyám könnyű álmot ígér. Alkonyulatában pedig, mélységes csalódással kilépvén belőle, így szóltam hozzá: Évek, hazajáró lelkek! Évek és munkák, isten veletek! Az említett két könyv: két kapu az évtized elején és végén; egyik az újjászülető reményé, a másik a szellemi száműzetésé az önkénynek egy újabb, vadabb korszakában.

Anyám könnyű álmot ígér című könyvem az induló Kriterion legelső könyve. Évek, hazajáró lelkek című munkám – ugyancsak a Kriterion kiadásában – a legutolsó, mely itthon, mostoha pátriámban a fordulat előttig még megjelenhetett.

Ezzel kirugdaltak a hazai magyar irodalomból. Kiadók, színházak kapuit becsukták előttem. Ezen akkor sem csodálkoztam, ma sem ámuldozom. Holott annak idején még nem sejthettem, hogy a betiltatásban a titkos cenzorokon és irodalmi munkákat megbélyegző szerkesztőbesúgókon kívül a szekuritáté irodalmi szakértőinek is szerepük volt.

Erről érdemes lenne bővebben szólni, ha nem sajnálnám az olvasó idejét. Azt a bizonyos „kölcsönbe kapott időt”, amely Jean Paul Sartre találó megállapítása szerint az író létének feltétele. Efféle kölcsönidő ellenében az olvasó valamikori belügyi följelentéseket kapna tőlem cserébe. Ezeket azonban nem másolom ide, jól tudván: az olvasó rossz boltot kötne így velem. Diktatúrák, totalitárius rendszerek omlásai után a világot elárasztották a titkos levéltárakból utcára szórt, vagy más módon megkaparintott följelentések. Így magam is elolvashattam azokat a szövegeket – igen csekély részüket persze –, amelyekből kiderül: pisztolyos szellemi felügyelőink egy-egy írást, könyvet valóban úgy ítéltek meg, miként az imperialista kémeket, diverzánsokat, államellenes összeesküvőket szokták. E munkák megjelenése lázas nyüsletésre, értelmezésre, a pártnak küldött, figyelmeztető jelentések megírására késztette őket.

A figyelem, amellyel minden mozdulatunkat és szavunkat számon tartották: rendkívüli teljesítmény. Vérfagyasztó és szakmai ténykedésként elismerésre méltó. Amikor majd a bűnözőket, a terroristákat és kábítószer-kereskedőket oly tökéletes tájékozottsággal fogják szemmel tartani, amiként vigyázó szemeit reánk vetette volt a kommunista államvédelem: bizonyosan megfogyatkozik az emberi szenvedés.

De mifajta veszélyek elhárítására pazaroltak időt, energiát a hetvenes évek elején pl. Marosvásárhely kémelhárítói? A mindenkori megyei pártbizottsági első titkárnak küldött jelentéseik közül csak néhányat érdemes futólagosan megemlíteni. A hitelesség kedvéért az átiratok cégjelzését, dátumát, és valószínűleg titkos kódszámként feltüntetett adatait jegyzem ide, az érdekelt fél érthető szorgalmával.

Azt mondja tehát: Ministerul de interne – Inspectoratul Judetean Mureş – Nr. 003942/ – din 24. 09. 1973 – Strict secret ex. nr. 1. Műfordításomban ez így hangzik: A belügyminisztérium Maros Megyei Felügyelősége stb. Szigorúan titkos stb. 1. sz. példány. A kerek és lila színű pecséten a jelentést küldő ezredes aláírása.

A megyei első titkárt és általa Nicolae Ceauşescut tájékoztató átiratok mindegyike így kezdődik: „Jelentjük, hogy…”

Mit, miket jelentenek? Hol rövidebb, hol terjedelmesebb jelentésekben küldik figyelmeztetéseiket ilyen esetekről:

 

NOTA – 1973. 09. 22-én: Megjelent Sütő András Istenek és falovacskák című kötete, amelyben többek közt Nagyenyedi fügevirág című írása olvasható.

 

Következik az esszé leginkább „ellenségesnek minősíthető” részleteiből készült összeállítás román fordításban.

 

NOTA – 1973. 09. 22-én: Istenek és falovacskák címmel román nyelvű szöveg olvasható már említett könyvemről. A szemlélő igen jó érzékkel összegez olyan megállapításokat, amelyek aggodalmat kelthetnek a följelentés címzettjeiben. A szöveg végén ez olvasható: Szemelvények Kovács Sándor Iván magyar kritikus cikkéből, melyet a Kritika című folyóirat 1973. évi 12-es számában közölt.

 

NOTA – 1973. október 2. Jelentés arról, hogy Sütő András és Nagy Pál festő, legutóbbi kolozsvári útjuk alkalmával ottani értelmiségiek körében egyes magyar tannyelvű iskolák megszüntetéséről tárgyaltak. „Az eszmecsere befejezésekor Sütő András kijelentette, hogy a legmagasabb fórumoknál fog tiltakozni a magyar iskolák megszüntetése ellen.”

 

NOTA – 1974. 06. 12-én.

Terjedelmes jelentés Szakolczay Lajos budapesti kritikus erdélyi útjáról, találkozásairól a helyi írókkal, szerkesztőkkel. Egy De Gaulle, egy Nixon iránt sem tanúsíthattak volna odaadóbb figyelmet. A beszámoló minden találkozását, úgyszólván minden mondatát rögzíti. Két eset lehetséges: vele folytatott beszélgetéseinket magnószalag rögzítette, vagy besúgó jegyzetelte. Kiderül ilyenformán, hogy Kolozsvárról jött, majd városunkból Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre igyekszik. A Kortárs szerkesztőjeként kéziratokat próbál gyűjteni, amit viszont párthű kollégánk nem helyesel, sőt tiltakozik is az efféle törvénysértések ellen. Kéziratokat kizárólag a cenzúra engedélyével lehet külföldre juttatni. Magyarország pedig az erdélyi magyar írók számára: külföld. Ugyanolyan, mint Anglia, Pakisztán vagy a Fidzsi-szigetek. Beszélgetéseink egyik fontos témája: a romániai magyar irodalom ún. kettős kötöttsége. Az tehát, hogy részint a hazai kultúrához, részint az összmagyar irodalomhoz kapcsolódik. Párthű emberünk ez ellen ugyancsak tiltakozik. Ez a felfogás ui. arról árulkodik, hogy Magyarország bele akarja ütni az orrát Románia belügyeibe.

Részletes helyszíni közvetítés arról, hogy Szakolczay meglátogatott engem az Új Élet szerkesztőségében. Sőt, novellát is kért folyóirata számára. Ez idő alatt két másik külföldi személy tűnik föl Marosvásárhelyt, ugyancsak „diverziós célokkal”. Siménfalvi Orsolya, a budapesti Magyar Televízió képviseletében valamilyen közös film elkészítésére kéri fel Sütőt, aki az ajánlatot „úgy tűnik”, elfogadta. Szécsi András festőművész lakásán ugyancsak Sütő fölajánlja Tóth Csaba amerikai állampolgárnak, hogy lakásán szállást ad neki. Párthű emberünk mindkét esetben helyteleníti Sütő törvénysértő magatartását, aki fölháborodván, nagy skandalumot csapva jelenti ki a következőket: nincs ideje arra, hogy minden külföldi vendégének fogadásához pártengedélyekért futkorásszon, nem tűri az efféle bábáskodást a személye fölött, lemond állásáról, társadalmi funkcióiról, és elköltözik a városból.

A jelentés írói arról is tudnak, hogy rövidesen Marosvásárhelyre érkezik Püski Sándorné és Fekete Pálné, mindketten amerikai állampolgárok, az „ottani magyar emigráció markáns egyéniségei”. Sütő nekik is megígérte, hogy lakásán fogja őket elszállásolni. (Az idegenek befogadását tiltó szállástörvény ellenére.) Ám ennél is figyelemre méltóbb, hogy Püskiné ekkor (június 12-én) még New Yorkban vagy Budapesten lehetett, mégis tudták róla, hogy pontosan 8 napos utazást tervez Erdélyben.

Nem érdektelen a zárszó sem: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a megyénkbe látogató idegen állampolgárok itteni ténykedéséről részletes információkat gyűjtsünk. Ilyen értelemben tájékoztattuk a belügyminisztérium illetékes ügyosztályát is.”

Kódjelzés: 4 pld. TN/GM–0040/282

 

NOTA – 62. sz. 1974. 06. 12-én.

A felügyelőség értesülései szerint Sütő Andrásnak szándékában áll Bécsbe utazni. Meghívást SZÉPFALUSI, a „Bornemisza Egyesület irodalmi titkára” (sic) küldött neki. Ez az egyesület különben, amely Románia ellen „fenekedik”, az amerikai kémhálózat bécsi „leányvállalata”.

Szépfalusi Istvánról és a Bornemisza Társaságról különben mindenkori vitáink alkalmával így vélekedett B. ezredes is. Abszurd információit minden bizonnyal olyan magyar irodalmártól szerezte be, akit Szépfalusi soha nem volt hajlandó meghívni bécsi szereplésre. Ám az sincs kizárva, hogy az akkori „internacionalista” együttműködés folytán a Magyarországról kitiltott Szépfalusi Istvánról ÁVH-rágalmakat juttattak el a román államvédelemhez.

Egy másik, vele kapcsolatos szöveg így hangzik: „Szépfalusi nemrégen a romániai magyar írók német nyelvű antológiáját adta ki, amelynek előszavát Sütő András írta. Ezek után meghívta őt Ausztriába, ám jól tudván, hogy személye kifogásolható, hírneve igen rossz hazánkban, cselhez folyamodott: a meghívást nem saját nevében, hanem az antológia kiadójának részéről küldette el Sütőnek. Ezt abban a reményben tette, hogy az utazás jóváhagyása ilyenformán megkönnyíthető.”

Záróbekezdés: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a további fejlemények figyelemmel tartása végett…” stb.

 

NOTA – 67. sz. 1974. 07. 12-én.

Tímár Máté magyarországi író látogatásának részletes krónikája. Követői, megfigyelői, a bizonyára köztünk lévő besúgók is napról napra, óráról órára szóló beszámolót alkottak a felügyelőségnek. Nem csupán tartalmilag, de szó szerint is rögzítették a vendégnek minden mondatát, s ugyanúgy a vendéglátókét is. A lehallgatás tökéletes volt: szerkesztőségben, vendéglőben, magánlakásokban, de még az utcán is.

Füleseink fontos információként értékelték Tímár Máténak azt a közlését, hogy Illyés Gyulát rendkívüli módon foglalkoztatják a magyar nemzeti gondok. „Ezzel pedig Sütő mélységesen egyetért.” Azonos véleményen van „Páskándy (sic) Gézával is, akinek meg az okoz súlyos aggodalmat, hogy a románok megpróbálják »külön etnikumként« feltüntetni a székelységet. Ennek célja nyilván a romániai magyarság feldarabolása.”

Tímár Máté kifejtette, hogy tudomása szerint az erdélyi magyar írók és kivált Sütő A. gyakori konfliktusba keverednek a párt- és állami szervekkel. „Az állítást Sütő helyénvalónak tartotta, elmagyarázván a konfliktusok okait is.” Másutt, Bernáth Ernő – „ugyancsak ellenséges érzületű személy” – lakásán a külföldi vendég közölte, hogy a Szovjetunió valószínűleg korridort fog biztosítani magának Románia délkeleti részén, hogy közvetlen, szárazföldi kapcsolata legyen Bulgáriával.

Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás…

„Minden intézkedést megtettünk, hogy Tímár Máté további látogatásairól, ténykedéséről…” stb.

Kódjelzés: RD. 955/1085.

 

NOTA – 70. sz. 1974. július 17-én.

„Jelentjük, hogy… július végén vagy augusztus elején a Magyar Népköztársaságból a Kortárs folyóirat küldöttsége érkezik hazánkba. A küldöttség egyik tagja Szakolczay Lajos lesz.”

„Az említettek elő akarják készíteni Sütő András kitüntetését a magyar állam részéről. Ez nyilvánvalóan beavatkozás a román állam belügyeibe. Párja ama másik beavatkozásnak, amikor Nagy István kolozsvári írót tüntették ki a Sarló és Kalapács rendjelével.”

Ennél is aggasztóbb, hogy nem csupán a budapestiek, de már a romániai magyar írók, értelmiségiek is beavatkoznak a román állam belügyeibe. Teszik ezt többféleképpen is: a) nyugtalankodnak, pánikot keltenek Kallós Zoltán kolozsvári folklorista letartóztatása miatt. Az ügynek mindenképpen politikai jelleget akarnak tulajdonítani, holott az eljárás oka: homoszexualitás.

„Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Sütő András tiltakozó levelet szándékszik küldeni a párt- és államvezetés legfelsőbb fórumaihoz Kallós védelmében…”

Egy megírt szöveget belügyiek részéről megismerni: nem nagy teljesítmény. Ám a megírás szándékáról is tudni, s netán a szándékot sugalló gondolatokról is idejében értesülni: az már valami, a szakmának tökéletes tudása és gyakorlása. Elképzelem: mily fölényes mosollyal vehették kézbe odafönt a Kallós ügyében írott levelemet, amelynek tartalmát már akkor ismerték, amikor még meg sem írtam volt.

Föltehetőleg Márton Áron püspökünk sem tudhatta, hogy bérmálási körútjának puszta szándékát is a 436/1974-es számú titkos jelentés tartalmazza, módosító kiegészítéssel. Ez úgy szól, hogy „ismeretlen okból kifolyólag” a püspök utazása elmarad, helyette pedig dr. Jakab Antal indult el bérmálni. A püspökhelyettesnek Dicsőszentmártonban és Szentpál községben celebrált miséjéről pontos, részletes beszámolót készítettek a megfigyelők. Kiderül belőle, hogy a főtisztelendő püspökhelyettes úr ellenséges propagandát folytat: Szentpálon az ifjúságot óva intette a „világi örömöktől”. A megfigyelés logikailag kiegészítve így nyerheti el valódi értelmét: a világi örömök forrása pedig a párt iránti hűség, a hazaszeretet és Nicolae Ceauşescu elvtárs eszméinek elsajátítása.

Végezetül: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy dr. Jakab Antal ezutáni prédikációinak tartalmát megismerjük.”

Kódjelzés: RD. 436/1974.

 

NOTA 52222. sz. 1973. december 27-én.

„Az alábbiakban dialógus formájában rögzítve továbbítjuk azt a beszélgetést, amelyet az ellenséges érzületű Bernáth Ernő, annak felesége, Bors Márta és Sütő András folytatott e hónap dec. 21-én Bernáth lakásán.”

Jól emlékszem erre a beszélgetésre. A lehallgatókészülék tökéletesen működött; kiváló minőségű felvétel alapján készíthették el ezt a kis egyfelvonásost az első titkárnak. Azonkívül, hogy szórakozhatott is a műfaj elevenségén, megtudhatta belőle, amit amúgy is tudott.

Azt tárgyaltuk ugyanis, hogy egyik irodalmárunk 1974 nyarán a KB illetékes titkáránál följelentette mindazokat, akik előzetes minisztériumi engedély nélkül magyarországi újságokban, folyóiratokban közölték az írásaikat. Két-három „hasonszőrű” kolléga mellett főleg jómagam voltam az a „mindazok”, mivel én juttattam át „illegálisan” a legtöbb kéziratot Budapestre.

Ez pedig az első titkár számára azért nem lehetett meglepő újdonság, mivel a „törvénytelenség útjára lépett” szerzők névsorát – megbízható személy állítása szerint – ő maga készíttette el a szorgalmas magyar följelentővel.

 

NOTA – 1974. XII. 4-én.

Egy másik lehallgatott egyfelvonásos ugyancsak Bernáth Ernő lakásán. Szereplők: a házigazda és dr. Demeter Ioan. (Aki Jenő volt, mi pedig Dömének is hívtuk, ám lehetséges, hogy a magnószalag hangzavarából Jenő helyett Jánost szűrtek ki, hogy azután a nemzeti szellem követelménye alapján Ioant csináljanak belőle.) Beszélgetésük egyik részlete így hangzik:

DR. DEMETER: Hát igen. Sütő barátja egy karrierista.

BERNÁTH E.: Kétségtelenül. Lehetséges, hogy ezúttal nem akart ártani Andrásnak, de ne feledd, hogy 1956-ban tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni. Ezt nekem Kovács György mondta, és megtudta persze Sütő is.

Ez sem lehetett újdonság az első titkár számára. Hiszen az 56-os események részletes krónikája, összegzése, kiértékelése ott volt a páncélszekrényében. Beiktatásakor első dolga volt arról tájékozódni, hogy a város ismertebb személyiségei közül ki miként szerepelt, viselkedett, nyilatkozott ama háborús hangulatú októberi-novemberi napokban. Nemcsak azt tudta tehát, hogy a „kollégám és barátom” be akart engem csukatni, hanem azt is, hogy nevem ott szerepelt a belügyminiszter által lefogatásra kiszemeltek listáján.

 

1956. októberi éjszakáinak aknamezején

Nagy volt a riadalom a Magyar Autonóm Tartomány vezetőinek körében is. A budapesti események hírére helyben is megmozdult a főiskolások tömege, s egyik-másik üzemben részlegesen a munkásság is. A legfelsőbb pártvezetés tagjaira egy-egy tartományt bíztak különleges felhatalmazással. Statáriális jogokat gyakorolhattak – tán még a lövetés jogát is – a csend, rend és a párt iránti hűség érdekében.

Marosvásárhelyre Fazekas Jánost, a párt egyik akkori KB-titkárát küldték ilyen megbízatással.

Nem lehet most célom beszámolni arról, hogy mi történt Marosvásárhelyt 1956. október 23-a és november 4-e között. Ha akarnám, se tehetném, hisz főleg csak személyes élményekről szólhatnék. Ama drámai hetek tárgyilagos krónikáját még senki sem írta meg; 1989 decemberéig ennek puszta szándéka is életveszélyes volt. Remélhetőleg akadnak majd történészek, akik még idejében – a legfőbb tanúk végleges távozása előtt – pótolni fogják ezt a kényszerű mulasztást.

Jómagam a belügynek abból a följegyzéséből kiindulva, miszerint engem 1956 októberében le akartak tartóztatni, csak rövid kitérőt óhajtok tenni. Két „írói kiáltvány” történetének legfontosabb mozzanatait kell megörökítenem, még mielőtt ki nem osztja nekem is az IDŐ a legdemokratikusabb, nemesi előnevet, mely így hangzik: NÉHAI.

Olyan időben, mikor az elmúlt évtizedek krónikásai oly gyakran lövik bokrostul a nyulat, mikor a kötelező számbavételek folyamán oly gyakran tévednek maguk az emlékezők is: hasznos lehet néhány adalék följegyzése.

A már említett – és persze csak jóval később tisztázódott – letartóztatási szándék előzményeiről is szólnom kell. 1954-ben Bukarestben azért mondtam le a Falvak Népe nevű hetilapnál betöltött főszerkesztői állásomról, mert végleg meggyőződtem, hogy az ún. parasztkérdésben más a kotta, s más a hang. Írócsemeteként azt is kezdtem tapasztalni, hogy a hosszadalmas bukaresti tartózkodás nyelvi károsodást kezd okozni bennem.

Ezért választottam új lakhelyemül Marosvásárhelyt, a Székelyföld fővárosát. Ebben kedvezőnek mutatkozott Hajdú Győző ajánlata, hogy vállalnék szerkesztői munkát az Igaz Szó című havi irodalmi folyóiratnál.

1955-ben így már ez a folyóirat közölhette Félrejáró Salamon című kisregényemet. Az írást – kulákká nyilvánított apám kálváriájának történetét – politikai-ideológiai tévelygésként tárgyalták egyes pártkörökben. Az osztályharc címén zajló parasztüldözések nyilvános szóvátételével, kritikai hangvételű cikkeimmel csak növeltem a fanatikus pártaktivisták ellenszenvét, gyanakvását szerény személyemmel szemben.

Érthető, hogy 56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomét is, akik közös szellemiségű politikai föllépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor.

Fazekas János mindazok között, akik ez időben az erdélyi tartományokat „politikailag felügyelték”, a leghumánusabb módon, az érvek-ellenérvek meghallgatásával, sűrűn szervezett eszmecserék útján próbálta megbízatását teljesíteni. „A politikai vitát ne helyettesítsük letartóztatással!” Ilyen meggondolások alapján kezdeményezte pl. a Magyar Autonóm Tartomány íróinak együttes megnyilatkozását, a Román Munkáspárt álláspontjának elfogadtatását a magyarországi események értékelésében is.

Így szakadt azután kétfelé a helyi írói közösség.

Ellenforradalom vagy jogos népfelkelés? Ezt vitattuk napokon át, némelykor éjszakai órákban is, amikor váratlanul hívattak be négyünket – az említett tévelygőket – a tartományi pártbizottság titkárságának magas színe elé.

A tervezett kiáltvány szerkesztőinek kis közösségébe Kemény Jánossal együtt engem is bevontak, majd csendben kihagytak, miután napokig tartó válságos konfliktus okozója lettem. Váltig ragaszkodtam ugyanis a magam fogalmazta kezdőmondathoz, miszerint a Magyarországon kirobbant események a magyar népet sújtó törvénytelenségek következményei. Valójában Nagy Imre egyik fontos megállapítását hangoztattam én is: „Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevői vagyunk.” Akkor egy darabig még hivatkozhattunk rá; későbben, fanatikus vitafeleink a törvényes magyar miniszterelnököt már „közönséges nemzetárulónak, csirkefogónak” stb. titulálták.

Végül az én sokat vitatott mondatom meghagyásával távollétemben is kompromisszumos egyetértés született. A Tartomány íróinak első levele végleges formát nyert, közlés végett elküldték Robotos Imrének, a Bukarestben megjelenő Előre című napilap főszerkesztőjének.

Ezután történt, hogy jómagam és említett barátaim Kádár János rádióbeszédét hallgatva arról értesültünk, miszerint győzött a nemzeti felkelés, vége az egypártrendszernek! A többpártrendszer alapján nemzeti kormány alakult.

A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között.

Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk! A főszerkesztő ezt tudomásul vette. Közölte velem, hogy ilyenformán a szöveg kinyomatását azonnal leállítja, de miért? Hiszen azt huszonvalahány személy írta alá! Négyünk kivételével a többi vállalja, amit aláírt. Robotos ennek ellenére a levelet nem merte, vagy nem akarta közölni.

Utólagos értesülésünk szerint fölment Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárhoz. Többek közt a levélügyet is megbeszélni vele. Normális eszmecserére azonban nem kerülhetett sor. Az őrjöngő diktátor Robotost lehordta-mocskolta, mint vadász az agarát, majd lezsidózta és kirúgta. Talán már másnap leváltották, és többé soha nem került vissza a sajtóba. Nagyváradon lakástisztviselőként, majd nyugdíjazottan tengette az életét, míg át nem települt Magyarországra.

Négyünk ellen, akik az 56-os nyilatkozatot „megtorpedóztuk”, nagy hajtás indult. Föltehetőleg helyi javaslatra Bukarest úgy döntött, hogy engem le kell tartóztatni. Ezt Fazekas János akadályozta meg. Talán szerencsés véletlen volt, hogy épp azokban a napokban hívta őt telefonon Belgrádból Gheorghiu-Dej, a vásárhelyi állapotok felől érdeklődni. Fazekas Jánosnak, mint azt később nekem elmondta, sikerült megnyugtatni a főtitkárt. Marosvásárhelyen nincs ellenforradalmi veszély, mondta, az én letartóztatásom tehát fölösleges; ő pedig garantálja a még fennálló konfliktusok békés föloldását.

Kezdődött tehát minden elölről.

Egy második levél, kiáltvány megfogalmazására új bizottságot alakítottak. Élén Kovács György és Hajdú Zoltán állott. Hogy pedig a négyek bandája ne okvetetlenkedjék megint: titokban dolgoztak, az elkészült szöveget egyenként, munkahelyükön íratták alá a delikvensekkel. Bizonyos, hogy Tompa László és Tomcsa Sándor például Székelyudvarhelyről semmit sem írt alá; legföljebb hozzájárultak, hogy nevüket bármilyen szöveg alá „odabiggyesszék”. („Hiszen megbízható írókollégák kérik!”)

Az új módszert, az együttes föllépés „veszedelmeinek” elkerülését négyünkkel szemben is alkalmazták. A puhítást egyenként folytatták. Hol éjféli, hol kora hajnali időben vertek föl, és „kérettek” a tartományi pártbizottság székházába „káros nézeteimet” tisztázni. Aztán csak elmenőben, két-három óra múltán, futottam szembe pl. Gálfalvival a folyosón vagy az utcán. Csupor Lajos, közvetlen munkatársaival együtt szívósan küzdött a nyilatkozat mihamarabbi közlése végett. Holott ez az írói levél csak egy volt ama harmincvalahányból, amelyet a mienkkel egyidejűleg írtak, írattak, olvastak föl, írattak alá a tartomány egész területén. A feladat s a cél az volt, hogy a társadalom minden rétege, csoportosulása, a Magyar Autonóm Tartomány minden fontosabb települése, üzeme elítélje az ellenforradalmat.

A helyi napilap 1956. november 2-án közölte a tartomány íróinak, valamint a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak, 24 személynek a Román Munkáspárt Központi Vezetőségéhez címzett levelét. Engem valamikor éjféli időben hívattak, hogy elolvassam és aláírjam a szöveget, amely már nyomás előtt állt a szerkesztőség rotációs géptermében. (Ezt másnap tudtam csak meg.) A vitát ott folytattam, ahol két héttel korábban abbahagytuk, vagyis az első mondatnál. „A magyar nép ellen elkövetett súlyos törvénytelenségek következtében kirobbant jogos felkelés…” stb. Válaszként azt bizonygatták, hogy ez a gondolat valójában helyet kapott a szövegben, ám ennél fontosabb arra vetni a hangsúlyt, ami azóta történt.

A levél főleg azokat a borzalmakat összegezte, amelyekről folyamatosan ontotta híreit az egész román mass media, de még a személyes tanúk megdöbbentő vallomásainak sorozata is a magyar lapokban. Vitafeleim érveinek zuhogása közben az is megjárta agyamat, ami ellen már Budapesten is elhangzottak volt drámai hangú tiltakozások. A lincselés, a vérengzés, az önbíráskodás borzalmaitól féltette immár az országot például Nagy Imre, Németh László, Szabó Lőrinc, Háy Gyula, Tamási Áron. (A „rontó harcok megszűnjenek!, igazságtalan ítélet senkit ne sújtson”!) Ezekről nyilván nem szóltak a levél szövegezői név szerinti hivatkozásokban. Hiszen csak rádió útján értesültem magam is irodalmi mestereim aggodalmáról. A vásárhelyi levél szerzői pedig azt a Szovjetuniót vették erkölcsi védelem alá, amelynek fegyveres erői csak két nappal később, november 4-én reggel (hajnalban?) vonultak föl Budapest utcáin, terein, hogy „fölszámolják az ellenforradalmat”.

Mikor azután hősi és reménytelen önvédelemben patakzott a magyar forradalmárok vére, iszonyatos volt arra gondolnom: Istenem, az önbíráskodást véltük a legfőbb veszélynek!

A megtörtént-en változtatni nem lehetett.

Ama második levelet magam is aláírtam, mert elszigeteltségünkben reményem odalett, érveimből kifogytam, a szemem közé vágott, mestereim erkölcsi hitelével támogatott tények hallatán. Ama november másodikára virradó hajnalon már csak fájdalmasan bizonytalankodó sejtelem dobott föl mind gyengébb ellenérveket a nyelvem hegyére.

Végül persze nem az a szöveg jelent meg, amit árnyalatilag még módosítottunk, ám ennek semmi jelentősége nincsen.

Annak sincs, hogy „levelünk” aláírása ellenére, még 1958 tavaszán is szapult engem és három társamat a sajtó. („A kispolgári opportunizmus, az eszmei zűrzavar képviselői” stb.)

Évek során azt is megkérdezték tőlem: vajon nem az hatott-e rám megfélemlítőleg, hogy le akartak tartóztatni? Talán hatott volna, de akkor nem tudtam róla. A szigorúan titokban tartott feketelistáról csak évek múlva értesültem, amikor Gheorghiu-Dej belügyminiszterének bűneit teregették ki nyilvános gyűlésen Marosvásárhelyt a Kultúrpalotában.

Fazekas János akkor szólt erről tényszerűleg, miközben belügyi tisztek dühösen jegyezték meg: „Miért kell államtitkokat kifecsegni?” Fazekas közlését később megerősítette az az államvédelmi tiszt is, akit „megbízhatatlan” magyar zsidóként bocsátottak el az állományból.

Sok hasonló kérdés tehető föl még. A marosvásárhelyi írók 56-os levelével, amely egyike volt az akkoriban megjelent számos hasonló „írói levélnek”, mind gyakrabban foglalkoznak olyanok, akik efféléket maguk is aláírtak. Hogyan? Úgy például, hogy: „Tudtom nélkül került nevem a listára!” Vagy pedig: „Otthon sem voltam, mikor az ívet körözték. Anyósom írta oda a nevemet, azt gondolta, hogy a villanyszámla.”

Ez is elmúlik majd. A történelem kibiceinek bíráskodása.

Az én sorsomon nem módosít semmit. Sem visszamenőleg, sem holnapra menőleg.

A lényeg: hogy magam is aláírtam valamit, aminek emberszelídítő hatásában hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félrevezetés tudományában utolérhetetlen zsarnokság mesterműve.

Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagyarázni.

Hanem egy életet kell vele szembeállítani!

Én ezt megtettem attól a pillanattól kezdve, hogy 56 vérbefojtói cinikusan szembekacagtak bennünket is, akiknek tisztánlátását átmenetileg sikerült elhomályosítani egy szögesdrót övezte koncentrációstábor-országban.

Megtettem akkor, amikor a magyar forradalom halálra ítélt kiskorú hősét, édes gyermekemként a szívembe mentettem át. Legyen ő számomra – Mansfeld Péter*, alias Hoffmann Tomi* – örök mementó a hitben fogant tévedések dolgában is, így szólván hozzám életem végéig Az álomkommandó rabjaként: „Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Altató szavaid vannak, apa! És engem börtönbe visznek! Andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat… Szavakba menekülsz!” Én pedig mindannyiszor azzal vigasztalom őt: „Bocsáss meg, fiam… ne nézz engem óriásnak. De nem hagylak el. Többé nem hagylak el.”

 

Kitérőként ennyivel kellett kiegészítenem a belügyi felügyelőség pecsétes papírján olvasható mondatot, amely ekképpen rögzíti Bernáth Ernő szívbéli barátom és sorstársam vallomását a börtönveszélyről (és halálról?), amely 1956 őszén elrohant mellettem: „…de ne feledd, hogy (barátjának vélt kollégája) tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni.”

A lehallgatott egyfelvonásosnak utóirata is van, mely így szól: NOTA-Megjegyzés. – „Bernáth Ernest (magyarul Ernő) 74 éves, nyugdíjas újságíró. Értelmiségi körökben rendkívül kiterjedt kapcsolatai vannak. A lakásán rendezett összejövetelek alkalmával destruktív és ellenséges beszélgetések hangzanak el.”

 

Az együttérzés hatalmáról

Közel két évtizede, hogy e sorokat leírták a szeku titkos irodáiban. Olyan embert rágalmaztak meg újból és így is, aki a két világháború között és 1945 után az erdélyi magyar művelődési élet mindenese, fáradhatatlan munkása volt sok évtizeden át. Ha igaz – márpedig az –, hogy az együttérzés: hatalom, akkor Bernáth Ernő nagyhatalmú férfiú volt. Az ártatlanul üldözöttek bátor segítője, támogatója. Kivételes erkölcsi tekintélyének hatósugarában megzavarodtak, elbátortalanodtak a júdáslelkületű képmutatók, a hitvány karrieristák és nemzetárulók. Mert szelíd és megbocsátó volt az emberi esendőség láttán, de kíméletlenül szégyenítette meg a karrierért anyját is áruba bocsátó janicsárt. Baráti, fiúi érzülettel szerettem és csodáltam őt ama naptól kezdve, hogy 1948-ban Kolozsvárott megismerkedtünk. A Falvak Népe nevű hetilapnál bábáskodtunk: jómagam szerkesztőként, Ernő a kiadás, a terjesztés, a pénzügyek igazgatójaként. Annak előtte 8–10 000 példányban készült ez az újság, miután pedig ügyét Bernáth Ernő vette kézbe, mindössze 4-5 év alatt már 115–120 ezret nyomattunk belőle. Amiből egyetlen maradékpéldány sem került zúzdába! Közös sikereink csúcsán ért azután bennünket a kiélezett osztályharc csapása. Elhagytam a lapot és Bukarestet, s velem egyidejűleg politikai rágalmak özönében Ernő is fölhagyott a sajtóterjesztés, könyvkiadás gondjaival. Büszkeségünk pedig, a Falvak Népe, a Magyar Népi Szövetség fölszámolásának következményeként összeomlott, albérletbe került. Haldoklása hosszadalmas volt; a megfogyatkozott csapat, mely lelket próbált lehelni belé, fájdalmas szomorúsággal emlegette föl azt a szépszál embert, akit az ostoba önkény s a paranoiás gyanakvás elűzött a magyar közművelődés területéről.

Marosvásárhelyt a hetvenes évek elején a már nyugdíjas Bernáth Ernőt sikerült meggyőznöm arról, hogy karolja föl képeslapunk, az Új Élet föllendítésének ügyét.

Kedvemért és lankadatlanul fiatalos munkakedvében ajánlatomat elfogadta. Mikor pedig már-már ott tartottunk, hogy merész terveinek gyümölcseit betakarítsuk: az említett belügyi jellemzés folytán így szólt hozzám a megyei pártbizottság első titkára:

– Bernáth Ernőt azonnal el kell bocsátani.

– Nem lehetséges – mondtam.

– Akkor két változat közül az első lép életbe.

– Melyik az első? – kérdeztem.

– Bernáth Ernőt két napon belül le fogják tartóztatni – mondta a titkár. – Emberségből, elnézés alapján azért ajánlom önöknek a második megoldást. El kell bocsátani.

Semmilyen egyezkedési lehetőségem nem lévén, Ernővel dugtuk össze a fejünket: mit cselekedjünk? Próbáljunk-e a galádsággal szembeszállni? Vállalhatja-e a letartóztatás következményeit? Hogy a hetvennégy éves, törékeny egészségű embert a kihallgatói agyonverjék? És ha nem verik agyon, koholt vádakkal börtönbe vessék?

Újból fölkerestem az első titkárt. Megpróbáltam megtudni tőle, hogy mi a bűne Bernáth Ernőnek. Mivel vádolják? Nem volt hajlandó semmit elárulni. De megismételte szigorú fölszólítását: ha huszonnégy órán belül nem jelentheti illetékeseknek, hogy Bernáth Ernő egyszerű nyugdíjas, nem szerepel a szerkesztőség alkalmazottainak névsorában, akkor letartóztatják.

Megegyeztünk tehát Ernővel, hogy „hivatalosan” megválik a szerkesztőségtől. Baráti kapcsolatunk azonban a réginél is szorosabb lett; újabb közös tervek, álmok titkos röpterévé. Így lett azután egy ötletszerű játszi gondolatából erős és konok elszánás: fölkutatni, egybegyűjteni és kiadatni Tamási Áron publicisztikai hagyatékából mindazt, ami a két világháború között Erdélyben megjelent. Azt a fáradságos, hatalmas, némelykor valóságos nyomozást igénylő munkát pedig életének nagy vigaszával, minden gondjában osztozó társával, a feleségével: Bors Mártával együtt végezte. Évekig járták ketten, folyamatos belügyi megfigyelés alatt Erdély városait, könyvtárait, levéltárait, hogy összegyűjtsék – akkor még fénymásoló hiányában – Tamási Áron publicisztikájának erdélyi gyöngyszemeit. A könyv Tiszta beszéd címmel 1981-ben jelent meg. Utószavában többek közt ezt írja Ernő: „De lehet-e kedvesebb foglalatossága a nyolcvanadik évét taposó embernek, mint hogy felkutassa barátjának kötetben még meg nem jelent írásait? Úgy hiszem, nem.”

Amikor ez a könyv megjelent, Ceauşescu már életünk minden területén elindította vad támadásait a magyar kultúra ellen. Csoda, hogy napvilágot láthatott. Az önkény dühöngéseinek rettegéssel teli napjaiban nagy szenzációt keltett; vigaszt, új reményt lopott a szívekbe. Egy nyolcvanéves férfiú, fiatalokat megszégyenítő teljesítménnyel, az örök csak azért is konokságával adott újból választ üldözőinek. Akik még halálában is rettegtek tőle. Nyíltan és álcázottan ott ólálkodtak, sündörögtek, füleltek a koporsója körül, a gyászolók tömegében.

 

Az elmondottak korhangulatát hitelesítsük itt néhány illusztrációval. Ezek ijesztőek is, nevetségesek is. Hiszen annak idején emberi sorsokat rontottak meg, ártatlanokat juttattak börtönbe. Csak véletlen persze, hogy e szövegfoszlányokban az én nevem is oly gyakran olvasható. A fordulat napjaiban – 1989 decemberében – százával, talán ezrével fújdogált a szél ilyen papírokat Marosvásárhely utcáin, a földúlt belügyi irodák, pártházak környékén. Véletlen, hogy valakik az én nevemre is fölfigyeltek rajtuk.

 

 

„Ismertető” a Nagyenyedi fügevirágról

 

 

A belügyiek gondosan recenzálták a könyveinket – figyelemmel kísérték utazásainkat

 

 

 

Emlékezés egy BÉBÉEMKÁ-ra (Bárók, Börtönviseltek és Máshonnan Kirúgottak Társasága)

Amint említettem, Fazekas Jánosnak köszönhetőleg ún. 56-os „bűnök” miatt Marosvásárhelyt tudtommal senkit nem tartóztattak le. Ezzel azonban a törvénytelenségek ügyére nem lehet pontot tenni. Későbben, más személyek, más erők léptek porondra, és rendeztek a Székelyföldön is kegyetlen boszorkányüldözést. Ekkor szervezték Marosvásárhelyt – talán 1957 elején – a kultúrpalota nagytermében azt a politikai tanácskozásnak nevezett szolgahadbömbölést, amelynek emlékétől ma is megfagy bennem a vér. Máig eltűnődöm azon: honnan volt képes a tartományi pártvezetés oly rengeteg fanatikusan gyűlölködő, gerinctelen „kádert” összegyűjteni. Az életnek miféle sötét odúiból jött elé a karrieréhségben elvadult hitvány gazembereknek az a gyülekezete? Az a csorda, amely a párthűségben kannibalizmusra is képes lett volna. Akkor és ott embert nem ettek ugyan, de tisztességes polgári mivoltukban sokakat megsemmisítettek. Egyetemi professzorokat aláztak meg, és ütemes ordibálás közepette kergették ki a teremből Kóródi Ferencet, az egyetem egyik akkori orosztanárát és ifjúsági vezéregyéniségét. Ezt az embert akkor letartóztatták, majd hosszú évekre börtönbe zárták. Szédülve és iszonyodva hagytam el a termet, amely akkor már büdös is volt: sakálszagú. Borzalmas volt látni-hallani, hogy az embervadászat kopóinak élén maga az egyetemi rektor a főcsahos, a legvérszomjasabb az üldözők között.

Hasonló embervadászat zajlott le 57-ben Kolozsvárott és Temesvárt is. A börtönök felé vezető utak „politikai tanácskozások” termeiből indultak. A párt legszűkebb vezetésének Haynau-lelkületű tagjai ott kezdték el üvölteni azokat a vádbeszédeket, amelyeknek folytatásáról azután katonai bírók és ügyészek gondoskodtak.

Valójában még nem történt meg az 56-os elítéltek alapos számbavétele. Az utókor teljesen tájékozatlanul tekint azokra a vészes esztendőkre. De csak részleges a kortársak tényismerete is. A letartóztatások, a pörök nagy része titokban zajlott le. A hóhérok tökéletes elszigeteltségben, mintegy éjszakai csöndben működtek, zaj nélkül, még gyanút sem keltve a megfélemlített társadalomban.

Az epilepsziás rohamban rángó hatalom garázdálkodásainak hírét főleg írói-értelmiségi körökből kaptuk. Barátaimat, sorstársaimat ítélték el nehéz börtönévekre. Sajgó lelkiismerettel gondolok arra, hogy sem én, sem nagynevű írókollégáim még csak meg sem mukkanhattunk az érdekükben. Az ellenük indított eljárások, katonai bíróságok keretében statáriális jellegűek voltak. Ügyükben senki, semmilyen megértést ki nem tudott könyörögni, sehol az égadta világon.

Dermedtségében, tetszhalott állapotában az erdélyi magyar társadalom önvédelmi reflexei tovább gyöngültek, amikor az 58-as esztendővel kezdődőleg újabb brutális támadás ért bennünket.

Egyesítették az iskolákat, megszüntették a Bolyai Egyetemet.

Egy évvel később – 59 tavaszán – Szabédi László öngyilkosságának híre csapott föl vádként az égig, az Isten ablakáig – eredménytelenül. Mártírunk levelét, amelyben vádjait minden bizonnyal a hatalom szeme közé vágta: a címzett, a párt eltitkolta, és valószínűleg titok marad az örök időkre.

Ám ezen akkor már semmi sem múlott. Ha plakátok, fénybetűk hirdették volna Szabédi vádpontjait: az Endlösung kitervelőit az sem riasztotta volna vissza. És bármi történt is azóta: a befejezéséről nem akarnak lemaradni.

Szabédi önkéntes haláláról szólva személyes bántalmat, sérelmet is megemlíteni: kegyeletsértés. Aránytévesztés is. Annak vétke alól, hogy az ő áldozata mellett apró sérelmekről is szót ejt az ember: csak ő oldozhat föl. Hallom is meleg, baráti hangját hajdani, éjszakákba nyúló beszélgetéseink zsivajából; az igazság megszállottjának tanácsát hallom az ő szavaival: ha ma feladsz egy ágacskát, holnap az egész fát feladod.

Ágacskákról is szólnom kell tehát.

Arról, hogy 56 után még két esztendeig verték négyünkön a port, nem bocsátották meg a kispolgári, revizionista tévelygést, miegyebet. Ám ennél szigorúbb büntetés volt, hogy betiltották a Félrejáró Salamon című kisregényem alapján készített filmet. Rendezőjét, Turcu Gheorghe-Gyurit sajtóban és gyűléseken ugyancsak megbélyegezték. („Negátivista! Destruktív!”) A filmet elismerőleg méltató bukaresti román újságírókat ugyancsak elővették, rájuk húzták a politikai vizeslepedőt.

Leonte Răutu, a Párt Központi Bizottságának ideológiai titkára a magyar 56 szellemiségének bomlasztó hatásáról szólva, Félrejáró Salamonom – könyv- és filmbeli – anarchikus tetteinek egyikét népes tanácskozás keretében imigyen emlegette föl: „Pártaktivistára bottal rátámadni, annak biciklijét összetörni?! Mi ez, ha nem nyílt buzdítás ellenforradalmi felkelésre?!”

Többé senki sem látta moziban azt a filmet.

Rendezője, Turcu Gyuri hosszú ideig pangott a „tévelygők” listáján. Idén halt meg, 93-ban, meddőn maradt álmokkal a párnája alatt. Isten nyugtassa meg!

A váratlan megszakadt tervek, lehetőségek áldozataként kell megemlékeznem itt Kemény Jánosról is. Az olvasó azt kérdezhetné: vajon a szerző nem feledkezett meg eredeti szándékáról? Irodalmon kívüli gondokról ígért megemlékezést; kisebbségjogi küzdelmek változatairól, kudarcairól. Akkor miként kerül ide Kemény János? Úgy, kedves olvasóm, hogy báró Kemény János sorsával a sorsom éppenséggel irodalmon kívüli gondokban, az erdélyi magyar lét nyomorúságában találkozott s fonódott egybe. Az összefonódás nem szűnt meg az ő halálával sem. Íme, három esztendeje már, hogy azért küszködöm: szereznők vissza valamiképpen Kemény János vécsi kastélyát, az erdélyi magyar irodalom bölcsőhelyét a húszas években, a Helikoni Munkaközösség működésének emlékezetes színhelyét. Szerezzük vissza az erdélyi magyarság történelmi múltjának és irodalmi-művelődési hagyományainak ezt az elorozott kincsét. Szívünkből szánjuk a marosvécsi kastélyban otthonra lelt debilis gyermekek és elméjükben megzavarodott más személyek állapotát. Ámde miféle humánum az, amely szerint az ilyen szerencsétlen emberi lények otthonát műemlék értékű, félezer éves erdélyi magyar kastélyokban kell berendezni? Marosvécs: az erdélyi magyarság kultúrájának, múltbeli és mai irodalmi-művészeti értékeinek szentséges szimbóluma. Olyan, mint például a román kultúra számára a csucsai Goga-kastély.

Mit szólnának a román kultúra képviselői, ha valakinek az a borzalmas ötlete támadna, hogy Octavian Goga csucsai kastélyát debilis gyermekek és a delírium tremens áldozatainak állami otthonává nyilvánítsák?!

Az abszurd kérdés csak azért tehető fel, mert a marosvécsi Helikon-kastélyt bolondokházaként működtetni: a legtermészetesebb eljárásnak látszik. Az illetékes román minisztérium fejében ezzel kapcsolatosan meg sem fordul, meg sem rebben a blaszfémia fogalma.

Ha tehát azt mondom: Kemény János, máris a nemzetiségi gondok egész raja röppen föl jelenből és múltból egyaránt.

Hányszor tűnik föl emlékeimben szép, szelíd arca, mosolygásában is mélységesen szomorú tekintete. Vajon ki volt ő, kérdik még a közelmúltunkban is teljességgel tájékozatlanok, a hazugság iskoláiban félreneveltek. Nekik mondom tehát: a „felszabadulásban” mélységesen megalázott, kifosztott, családjával együtt szótlan szenvedésben küszködő, Krisztus-türelmű báró Kemény János, az erdélyi magyar kultúra legnagyobb mecénása volt a huszadik században.

Másutt, más alkalommal is írtam róla, s egyik könyvem őrzi a ravatalánál mondott búcsúztatómat is. Úgy emlékszem azonban, hogy az alábbiakról nem emlékeztem meg. Följegyzésem azért kerül e könyv anyagába, mert úgy véltem: a hetvenes évek önvédelmi, értékmentő kísérleteinek része. A maga nemében tehát kordokumentum is. Jóhiszeműségem föltételezi tehát, hogy Kemény Jánosról és néhány, ugyancsak sokat szenvedett barátomról szólva nem nyúlkálok olyan dicsőség után, mely a keresőt amúgy is elkerüli.

Amikor 1958-ban újabb alamizsnát kaptunk a kormánytól, vagyis megengedték, hogy művészeti képeslapot indítsunk Marosvásárhelyt: jó néhány kollégám, köztük a nagytekintélyű Kovács György javaslatára engem bíztak meg a főszerkesztői teendőkkel. Azonkívül, hogy ezen elcsodálkoztam, feltételeket is szabtam: hagyják, hogy magam válogassam össze az új lap munkaközösségét.

Beleegyeztek. Mintha sejtettek volna valamit az írás titkaiból. A kegyelemből, amely nem adatott meg nekik.

Munkatársat azért ajánlottak nem is egyet, biztonság okából. „Legyen, aki éberen vigyáz a helyes vonalra!” Jórészük obsitos aktivista volt, nem fogadhattam el őket. Nemhogy tehetségük, de csöppnyi íráskészségük sem volt; amit fölajánlottak, az főleg harci készségük volt a kulákság ellen, a kollektivizálás érdekében.

Lapszerkesztésben hasznosítható ember végett az akkor oly gyakori „kádertisztogatások” áldozatai között kellett keresgélni.

Így találtam Kemény Jánosra, aki valamivel korábban mészégető munkásként dolgozott, majd a Színművészeti Főiskola könyvtárosa lett, ahol viszont 57 nyarától kezdve már kifelé állt a szekere rúdja. Ocsmány sajtótámadás érte őt is, pártfogóját is, Szabó Lajost, a főiskola rektorát. „Mit keres báró úr a szocialista nevelés frontján?” stb.

Boldogan invitáltam tehát magam mellé, színikritikusnak, művelődési rovatvezetőnek, Zsuzsa nevű lányát pedig gépírónőnek. Ezután, a politikailag a megbélyegzettek közül sikerült összeverbuválnom még jó néhány tehetséges embert: a politikai büntetésből címtáblafestőként működő Polgár István újságírót, aki ugyancsak boldogan hagyta ott kényszerszakmáját. Annyit értett hozzá, mint én a matematikához és a gyanakváshoz.

Keressetek és találtok! Ezzel a jelszóval nyüsletve sikerült még kihalásznom néhány száműzött tollforgatót. Így 1958 végén lapunkat megjelentettük. Idő múltával új munkatársakkal is gyarapodtunk, s megint olyanokkal, akik miatt egy szép napon kétségbeesetten hívatott engem a tartományi pártbizottság káderese:

– Mit csinál ott maga, hallja, abban a szerkesztőségben?

– Lapot csinálok.

– Egy francot csinál maga lapot! Csupa kihágás, amit elkövet.

– Pénzügyi?

– Annál súlyosabb! Káderügyi.

– Ezt a dolgot reám bízták.

– Bíztuk, de nem éppen ennyire. Mert ön a káderek kiválogatásában eltévelygett, letért a párt vonaláról.

Tudtam már, mi a baj.

– Hogy a csudába lehet az? – kérdeztem.

Káderesünk, aki különben nem volt túlságosan mord ember, s a kultúrpalota orgonáját klerikális hangszernek nevezte, kirukkolt bűnöm lényegével:

– Ön, kérem, egy megbízható kommunista kollektíva helyett létrehozta a BBMK marosvásárhelyi egyesületét.

– Bébéemká?

– Bizony! Bébéemká! Bárók, Börtönviseltek és Máshonnan Kirúgottak társaságát.

Megjátszott csodálkozásomra ujjain kezdte számolni a fölháborító példákat:

– Kemény János?

– Igen – mondtam. – Hát ő valóban Kemény János.

– Ne tréfáljon, elvtárs! Osztályszempontilag kérdem.

– Báró – ismertem el.

– Nagyon báró – tette hozzá a káderes.

– Erősen az – mondtam én is –, mivelhogy néhány tízezer hold erdejét áldozta a kolozsvári Magyar Színház fönntartására.

Legyintett, s pattintotta ki a második ujját:

– És a báróné?

– Bárónénk nincsen – mondtam.

– Hát a gépírónő? Nem báró Kemény János lánya?

– Az igaz – mondtam –, de nem báró, hanem báró. Mert az úgy van, hogy ha valaki polgárlány és báróhoz megy férjhez, akkor báróné, de még nem bárónő. Kemény Zsuzsa viszont Kemény János lánya, minek folytán bárónő, de férje után Nagy Pál. Így tehát válogatni lehet: a bárónőt vettük-e fel, vagy annak a szegény festőnek a feleségét, Nagy Palinét.

Főnökünk ideges legyintése azt jelezte, hogy szamárságokat beszélek, mikor az ő marka tele van tromfokkal.

– És a börtöntöltelékek?

– Börtönviseltek – helyesbítettem. – Hiszen már kiengedték őket. Már nem töltelékek!

Papírlapjáról piros kérdőjeles neveket sorolt:

– Szekernyés László! Balázs Imre! Bartis Ferenc! Börtönből szabadult mindenik. És mindahány politikai.

– Mert ugyebár – mondtam –, ha csak sikkasztás, lopás miatt ültek volna… Ezek viszont 56-os ügyek miatt… Sajnos…

Jól tudhattam volna, hogy ilyenformán csak fölháborítom, mert végül azt is a fejemhez vágta, hogy a párt osztálypolitikájának fölrúgása részemről nem éppen véletlen. Kérdésemre, hogy ezzel mit akar mondani, íróasztalának fiókjából elővette Félrejáró Salamon című kisregényemet, amely 1955-ben jelent meg. Fölmutatván így szólt:

– Ennek a könyvnek a szimpatikus hőse, aki cséplőgép-tulajdonos meg kulák is… az ön édesapja?

– Igen – mondtam. – Minden galiba vele történt meg.

– Jól sejtettem – mondta, majd a vélekedést többesre módosítva, megismételte: – Jól sejtettük.

A tárgyalásunk ezzel véget ért.

Utasítást ilyenformán nem kaptam, csak célzás, figyelmeztetés formájában. Az ilyesmihez pedig hozzá voltam szokva. Nem vettem komolyan.

Később mégis fölszólítottak, hogy „javítsam föl a szerkesztőség osztályösszetételét”. Javítunk a helyzetünkön, folyvást javítunk, mondtam; a tovább szaporodó kifogásolt személyek pedig, a BÉBÉEMKÁ tagjai addig maradtak a lap belső munkatársai, míg éltek, vagy az országból ki nem vándoroltak a nyolcvanas évek közepe táján. Az említett káderes helyét újak, szigorúbbak vették át, a pártvezetőség – egy-két személy kivételével – csupa román aktivistából került ki. Számukra immár román nyelven írott, drámai hangvételű szövegekben kellett bizonygatnom hosszú időn át, minden év elején, a „politikai nagytakarítások” alkalmával, hogy a BÉBÉEMKÁ „problematikusai” tisztességes, hasznos emberek. Éjszakákba nyúló magyarázkodások közepette kellett hallgatnom valamely maradék magyar pártember ilyen vélekedését: „Ismerem én ezt az ötvenhatos revizionistát, elvtárs! Én mondom magának: ez egy nagy stikli. Ami pedig a múltját illeti: nagyon kétes exisztenciákat hallottam róla.”

 

Ilyen cerberusok szeme előtt nehéz volt már új embert a laphoz becsempészni. Kivált, ha nacionalizmussal vádolták jogtalanul, és földbirtokos származását emlegették indokoltan; mert az én Kóti Pál barátom ilyen volt. Nagy szükségünk volt rá a lap terjesztési hálózatának megteremtésében. De borzalmas lett volna az említett rágalmakat tartalmazó dossziéját a megyei káderes kezébe adni. Úgy rendeztem hát Kóti Pál fölvételét, hogy a nagy nehezen megkaparintott aktacsomó „eltűnt”; elégettem, majd későbbi káderes-zaklatásokra azt válaszoltuk mindig: azok a régi papírok elvesztek a postán, mert ilyen a mi postánk stb. Máskor majd elmondom: mily csodálatos érzés volt látni, hogy a Kóti Pál személyét mocskoló, kézzel és géppel írott, gondosan megszámozott, kapcsos irattartóba fűzött vádiratok miként semmisültek meg egy cserépkályha gázlángja fölött.

 

„Kétes exisztenciákat hallottunk róla.” Efféléket mondtak Kemény Jánosról is, amikor újból fokozni kellett a sajtóban az osztályharcot. A forradalmi éberség magánszorgalmú kutyái (Illyés Gyula telitalálata) meg-megugatták őt a mi lapunknál is. Névtelen följelentések mentek a helyi és a bukaresti pártszervekhez, ahonnan néha felhívott valamelyik felügyelőnk telefonon János felől érdeklődni: „Milyen ember az az ember?” „Hát az kérem olyan ember, nagyon rendes ember. Olvassák el a könyveit! Vagy kérdezzék meg Kovács Györgyöt, a KB tagját, a Nagy Nemzetgyűlés alelnökét.”

Kovács György, akit prózaíróként Móricz Zsigmond is nagyra becsült, a népi írók táborában vallott plebejus nézeteiből „kiugorva”, cikkeiben a kommunista baloldalnak is a baloldalára penderült. Ám ennek ellenére is melegszívű, segítőkész ember maradt. Annak idején nem volt helikonista, nem vendégeskedett a vécsi várkastélyban, mégis a védelmére kelt Kemény Jánosnak, mikor a segítségét kértem. Ezzel szemben a megfélemlítettség szánalmas jeleként tapasztalhattam egyebet is. „Kedves barátom – mondtam egy volt helikonistának 58-ban –, talán emlékszel még arra, hogy a marosvécsi kastélyban magad is gyakori vendége voltál Kemény Jánosnak. Borát ittad, kenyerét etted, és ő most kenyérnélküli, üldözött ember. Írjál nekem néhány jó szót róla. Csillapítanom kell a kádereseket.” Az én emberem elvörösödött, majd így szólt indulatosan: „Ami volt, elmúlt! Ne kívánd, hogy egy mágnásról dicsérő véleményt írjak.” „Hát elmarasztalót írnál-e, bátyám?” „Olyat se! Nem vagyok én bosszúálló! Jánoska nagyszívű mecénásunk volt, ám én ilyesmivel nem állhatok oda a párt elé!”

Ravaszkodni kellett tehát. Valamiképpen le kellett csillapítani a leleplezésre, tisztogatásra mindig kész bukaresti káderesek buzgalmát is. Mert küldték egyre-másra nekem a központi személyi nyilvántartó hivatal kérdőíveit is. Láttukon az én embereim joggal riadtak meg, sápadtak el. Már amelyiknek „olyan bűne” volt. Ezek a „személyi lapok” fölértek egy belügyi kihallgatással, rendőri motozással. „Hát erre mit tudjak én most válaszolni?!” Újabb följelentés folytán ezt kérdezte tőlem Kemény János is, amikor 1962 tavaszán megint kérdőívet kellett kitöltenie. Akkor összedugtuk ketten a fejünket, átböngésztük a vallató papír háromszázvalahány indiszkrét kérdését, majd megegyeztünk: „Igaz legyen minden, amit beleír, de ne írjon bele mindent, ami igaz, ami miatt aztán megint visszakergetik mészégetőnek.”

– Ezeknek nincs semmi szégyenük, az ember fundusát is megkutatnák, a franc a belükbe!

Egy nekem dedikált könyvének lapjai közül János személyi lapja került most elé. Saját kezűleg töltötte ki; ezt is úgy, ahogy megbeszéltük. Hogy a bukaresti román káderes bele ne köthessen. A fejedelmi leszármazott, nagybirtokos főnemesről kiderül ilyenformán, hogy az amerikai Pittsburgban született, vagyontalan, sőt szegény család gyermekeként. Apja: Kemény István tisztviselő, anyja háztartásbeli. Vagyontalan szülőnek pedig nem lehet vagyonos gyermeke, így tehát az 1944 előtti állapotokra vonatkozó kérdés elhanyagolható. Ugyanígy az a kérdés is, amely akörül piszkálódik: milyen volt a delikvens 1944 utáni vagyoni helyzete? Mivel rendelkezett? Elvettek-e tőle valamit? Semmit sem vettek el, mivel Kemény János bölcs előrelátással már 1946 táján mindenét: kastélyát, birtokát, kaszálóit és erdeit átadta önként az államnak. Akitől pedig – a későbbi kisajátítások alkalmával – nem vettek, mert nem vehettek el semmit, annak nem is volt semmije. Másik kérdés a válaszokkal: párttag-e? Nem. (Nu este cazul – a kérdés tárgyalása fölösleges.) Volt-e párttag? Nem. Kizárt párttag-e? Isten őrizzen! A kizárt párttagok voltak a társadalom leprásai. Holott Kemény János, a Székely Színház irodalmi titkáraként egy ideig tagja volt a Román Kommunista Pártnak. Nem tudni, miként vonszolták be maguk közé a barátai, munkatársai vagy feljebbvalói. A kérdésre adott nemleges válaszok mégis az igazat mondják. Mert Jánost – báróként, volt kizsákmányolóként – eltávolították ugyan a pártból, de mivel oly nagyon tisztelte-szerette mindenki, nem a megbélyegző kizárás útján, hanem azzal az indokkal, hogy tévesen sorolták őt a párttagok közé. Ezt a kegyet a szervezeti szabályzat is lehetővé tette. (Încadrare greşită – téves besorolás.)

Joggal okoskodtunk tehát ilyenformán a kérdőív felett:

– ha csak besorolták, nem állítható, hogy belépett,

– ha nem lépett be, nem is zárhatták ki,

– aki nem tekinthető sem párttagnak, sem kizárt párttagnak, az nyugodtan válaszolhatja: nu este cazul – a kérdés figyelembevétele, következésképp a tárgyalása is: indokolatlan.

Még nevettünk is ezen Jánossal. Holott súlyos aggodalmait a mi hamiskodásunk sem enyhítette. Életének drámáját, mérhetetlen szomorúságát mégis úgy hordta-viselte, hogy abból egyetlen árva zokszót sem osztott meg soha senkivel. Nem zárkózottságból, hanem tapintatból.

Egyetlenegyszer láttam őt lelkileg összeomlottan, könnyet is hullatva: amikor a hatvanas évek közepe táján „borzalmas” levelet kapott Szilágyi Domokostól, akit költőként igen nagyra becsült. Emlékszem, egyedül ültem szerkesztőségi szobámban, amikor János bekopogott, majd arra kért, olvassam el magam is Domokos levelét, amelyben őt a havasok világáról írott munkáinak ürügyén íróilag, emberileg megsemmisíti. Persze nem volt az levél. Az idegileg súlyosan beteg, fiatal költő – valószínűleg delírium hatása alatt – úgy lemocskolta a „havasi birtokait visszasíró”, a valamikori gyűlölt kizsákmányoló, parasztnyúzó, kontár „báró urat”, hogy az valóban hihetetlennek tűnt. „Nem hiszek a szememnek!” – mondta János. A blaszfémia pedig, a humánum megcsúfolása, hiteles szöveg volt, a költő jól ismert aláírásával zárva.

Döbbenten hallgattam magam is. János zsebkendőjével a könnyét törülgette.

– Mit lehet erre válaszolni? – tűnődtem leverten.

– A következőket – mondta János, előhúzva zsebéből a válaszlevelet, amelynek tartalmát sajnos csak emlékezetből idézhetem.

Kedves barátom, Szilágyi Domokos! Leveledet mélységes szomorúsággal olvastam. Örök rejtély marad számomra, hogy mi késztetett téged a megírására. Megvető és gyűlölködő szavaid ellenére én a te verseidnek változatlan csodálója, hű olvasója maradok. Soraimmal együtt leveledet is visszaküldöm tisztelettel. Kemény János.

Valahol talán megemlékeztem arról, hogy 1971 októberében, haldoklása közben, a fuldoklás röpke szüneteiben János különös szavakat mormolt: „Boldogság-ország… Hol lehet vajon a boldogság-ország?” A fénytiszta humánum, az emberi megértés országa, amelyről, ha sor kerül rá, a feltámadás napján is elmondhatjuk majd a marosvécsi tölgyek közül kilépő Kemény Jánosnak: amire vágytál, azóta sem jött el. Tán soha nem is fog eljönni.

 

Falra hányt borsó, mondtam könyvem elején a hatalomhoz intézett kérvényeimről, folyamodványokról. Ám a kudarc nem volt jellemző minden egyes próbálkozásomra. Amikor Kemény János meghalt, a családnak az volt a kívánsága, hogy Marosvécsen, helikoni álmainak színhelyén temessék el. Csakhogy minden, ami valaha tulajdona volt, a román államé lett: a várkastély, annak udvara, kertje, parkja, a hozzá tartozó tölgyessel, bükkös erdővel.

A család óhaja természetes volt; a megyei pártbizottság illetékeseinek válasza a megszokott hitványság. Hajdani saját kastélya mellé az elhunytat csak a mezőgazdasági miniszter engedélyével lehet eltemetni.

Akkor Írói Egyesületünk nevében kérvényt írtam s küldtem el a miniszternek az ún. pártposta útján, amely a civil nép postájánál fürgébb volt ugyan, de nem éppen villámgyors. Könyörgésemre a megyei mezőgazdasági igazgató előlegezte hát a miniszter jóindulatát; így kaptunk engedélyt arra, hogy Kemény Jánost a vécsi kastély udvarának északi fertályán lévő családi temetőkertecskében temessük el. „Ott és nem másutt! Egy méterrel sem odébb, az állam területén!” Így szólt a figyelmeztetés.

Áthágtuk gondolkodás nélkül! Merészelje majd a miniszter exhumáltatni!

Kemény János sírját ott ásták meg, az engedélyezett helytől jóval távolabb, a Kós Károly tervezte helikoni kőasztal közvetlen közelében; hajnalittas őzek tisztásának szélén, azon a helyen, amelyet 1936-ban, a helikoni munkaközösség tizedik évfordulóján maga Kemény János szemelt ki kegyeleti és ünnepi emlékezés végett. A kegyelet az akkor már öt éve halott Kuncz Aladár nevét örökítette meg Kós Károly asztalán.

Asztalán? Annak romjain maholnap, ha fejszés-baltás korunk meg nem szelídül valamiképpen a Maros völgyében is.

 

 

A káderosztály kérdőíve, amely, akár egy rendőr, faggatta Kemény Jánost.

 

 

 

Kézfogások Illyés Gyulával

 

„Osztályvonal és nemzeti irányzat”

Ha megpróbálom számba venni, hogy az erdélyi valóságnak mindinkább erősbödő jajkiáltásai mellett mi hatott rám leginkább az ötvenes évek második felében: Illyés Gyula szellemiségét kell fölemlítenem. Máig is eleven bennem azoknak a napoknak a nyugtalansága, amikor Kézfogások című kötetének verseit baráti körben olvastuk, vitattuk, már-már Kemény Zsigmond rajongóinak szenvedélyével.

Illyést Erdélyben már a harmincas évektől kezdve úgyszólván egyöntetű, általános elismeréssel méltatták korunkosok és helikonisták egyaránt. A puszták népének szociális nyomora s a Trianonnal megcsonkított nemzet tragédiája szólalt meg általa kánonban, komor dallamainak együttes jajongásában, vagy szerves egymásutánisággal, múltat és jelent faggató remekműveiben. A nagy összegzés igényét mutató Illyés képének rámáját versengve aranyozták tehát az ún. „osztályvonal” és a „nemzeti irányzat” képviselői; trombitaszóval köszöntötte őt Gaál Gábor ugyanúgy, mint Tamási Áron vagy Kuncz Aladár; 56-ban pedig rab népek gyülekezete mormolta vele világhíressé lett versét – Egy mondat a zsarnokságról –, méltó párját Petőfi Nemzeti dalának.

Talán ezért is döbbentett meg mindannyiunkat, akik Illyés hívei és tanítványai voltunk, egy otromba támadás, Illyés „nacionalizmusának leleplezése” Kolozsvárott, az Utunkban. A cikk szerzője Tamás Gáspár volt, valamelyes munkásmozgalmi múlttal repkénykoszorúzott publicistánk, nekem atyai barátom is még abból az időből, amikor diákriporterként „beosztottja” voltam a Világosság nevű napilapnál.

Illyés Kézfogások című kötetéről volt szó. Gazsi bátyám támadására, amelyben úgy esett szó valamilyen elveszített iránytűről, tévelygésről, hogy egy füst alatt költő és méltatója – Gálfalvi Zsolt – egyként elmarasztaltatott: én próbáltam válaszolni. Már ahogy a cenzúra vércsepillantásai között lehetséges volt. Hiszen már akkor, kényszerűleg visszafogott hangvételű cikkem megjelenésének esztendejében (1957) is mit tapasztaltam? Illyés Gyulát balról indított támadások ellen a cenzúra félszóval sem védelmezte, ezzel szemben mindig megvédte attól, hogy „jobbról” a védelmére keljünk.

Ennek ellenére tán sikerült olvasóimat figyelmeztetni: Tamás Gáspár az akkori, és 1989-ig érvényben maradt román pártpolitika követelményei szerint vélekedett Illyés Gyuláról. Meg a verseit méltató Gálfalvi Zsoltról is persze. Növeli, ki elfödi a bajt! – idéztük már akkor szinte naponta, bátorításul is a meghunyászkodás tapsifüleseinek. Negátivizmus! – aggodalmaskodott a cikkíró. „Hát akkor elő az udvari lantokkal – írtam válaszként –, halott anyánk koporsójánál a dalt Zerkovitz zengje!” Meg aztán: elsődleges az osztálykategória, amelyről Illyés megfeledkezett volna? „Osztály és nemzet fogalma akkor sem fogja egymást kizárni.”

Állítottam és reméltem, hogy így van, és így lesz.

De már nem úgy volt, s nem úgy lett, főleg későbben. A nemzet, a nemzeti fogalma a román többség számára gyors metamorfózis útján minden szentségek szentségévé lett.

Bennünket pedig, 56 „bűneivel” is megterhelt magyarokat, megpróbáltak minden módon megfélemlíteni. És húzták ránk, ahol csak lehetett az „internacionalista osztálykategória” kényszerzubbonyát.

E törekvések ellen szólva szegődtünk néhányan Erdélyben is Illyés Gyula mellé, akiről ki kell már egyszer mondani: a magyar nemzet egységéből kiszakított, keserves kisebbségi sorsra jutott romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarok védelmében elsőként szólalt meg már a hatvanas években. Elárultatásunk némaságos korszakában Magyarországon egyedül neki volt mersze megszegni a szigorú tilalmat, felrúgni egy szégyenben és gyalázatban törvényesített „szocialista tabut”: a kizárólag belügynek nyilvánított, román, szlovák, cseh és szerb meg orosz és ukrán nemzeti-kommunista hóhérokra bízott kisebbségi kérdést. Több mint hárommillió magyar drámája volt ez (és maradt azóta is).

Illyés Gyula, ha nem tévedek, először 1963-ban szólalt meg a Nyugat nyilvánossága előtt érettünk, védelmünket kérve, a párizsi L’Express hasábjain. Hangja, aggodalma akkor nem jutott el hozzánk, akik oly tökéletes elszigeteltségben éltünk, mint korábban a gyűjtőtáborok lakói. Illyés Gyula nyilatkozatáról nem vett tudomást a magyarországi sajtó sem. Az akkori pártvezetés nyilván ezt is politikai kihágásnak tekintette.

Ezen nincs mit csodálkozni. Hiszen még 1976 januárjában is ilyet kénytelen naplójában följegyezni:

„Szellemi életünk szellemi reflexeit és így lényegbeli működését nemcsak szerzőink írásos műveiből ismerhettem meg. Abból, hogyan beszéltek a magyarság helyzetéről az ide látogató külföldi kartársaknak. Ezek a velük való eszmecsere után engem is fölkerestek. Itt értesülvén, elcsodálkoztak például azon, hogy a magyar nép egyharmada az országon kívül él, megfosztva minden szellemi tevékenységtől, egy hanggal sem tiltakozhatván az anyanyelvi elnyomás ellen. A legtöbb külföldi itt – tőlem – értesült, hogy Magyarország nem volt, mégpedig lelkesen, Hitler utolsó csatlósa – és mindarról, amit ma már a magyarellenes propaganda is csak áttételesen terjeszt. Így volt. Magam sem hinném, ha nem utasítottam volna rendre épp ilyen »fölvilágosítás« után egyik ilyen szellemi emberünket egy díszvacsorai asztalnál a kaviár és a fogolypecsenye közt.”

Igen, Illyés még ekkor is kevesekre számíthatott érettünk kezdett harcában. S ha még 1976-ban is azt kellett följegyeznie, hogy „szellemi emberek” rágalmazzák saját nemzetüket: az árulásnak, a kisebbségek iránti közönynek milyen mocsokáradatai zúdulhattak le korábban a magyar közéletben!

Illyés Naplójegyzeteiben olyan adalékokra bukkan az olvasó, amelyek rendkívüli tájékozottságát bizonyítják kisebbségi létünk dolgában is. A hetvenes években hihetetlennek tűnt például, hogy Csángóföldön – de másutt is – szigorú hatósági rendelkezés tiltja a népdalgyűjtést. „Nemzeti érték, a román nép tulajdona, nem tűrhető, hogy magyar folkloristák kilopkodják dallamainkat, e fölmérhetetlen értékű szellemi keményvalutát.”

Ha csak erről, a folkloristák kálváriás éveiről kellene szólnom: egymagában is lehetetlenség. Krónikások hadai sem győznék egybegyűjteni, összegezni a megannyi drámát, galádságot, jogtiprást, letartóztatást, ami Csángóföldön is megesett erdélyi vagy magyarországi néprajzosokkal a téboly éveiben. Egész könyvre való, amit csupán Kovásznán Gazda József barátom mesélt el személyes bántalmaiból. Hogy miként kobozták el gyűjtőútjainak magnószalagra rögzített anyagát, fényképezőgépét, filmjeit, magnóját, jegyzeteit. Aztán, hogy mennyit fáradozott, könyörgött írásban és szóban a belügyi szerveknél elkobzott javainak részleges megmentése végett! Miközben bárdolatlan, félanalfabéta, fegyveres pribékek csúfolkodtak vele, ilyesmit ordibálva: „Népi emlékeket gyűjtöget, hogy kilopja Magyarországra!”

Akkor is úgy éreztük: mindenben magunkra vagyunk hagyatva. De lám – utólag derül ki! – akkori keserves gondjaink, mindennapi fölháborodásaink rendszeresen eljutottak Illyés Gyulához. Egy magányos férfi, álmatlan óráiban az erdélyi magyar sors fájdalmait, abszurd mozzanatait vetette papírra folyamatosan a naplójába.

„1975. május 21.

Aczél telefonja – Flóra veszi föl a hallgatót –, a románok holnap szabadon engedik Kallós Zoltánt. Szakmáját – a népdalgyűjtést – persze már nem folytathatja. A népdal is valutaérték – mert kinyomtatható, könyvben árusítható – s megnézik, ki kaphat gyűjtési engedélyt. Egy kalap alá veszik – egy minisztériumba – a bányakitermelési és a vadászati joggal. Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben. És ha valaki, ő maga ír egy verset (mondjuk, népdal formájában), azt kihozhatja? Mindez persze a magyarokat célozza, a nacionalizmus ámokfutási szintjén.”

„Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben.”

Illyés sejtelme: a valónak tökéletes érzékelése volt ebben is, akkor is. Mármint a román nacionalizmus ámokfutási szintjének fölmérésében. Ha emlékezetem nem csal, épp ez idő tájt keresett föl engem László Ferenc, kolozsvári muzikológus. Ő mesélte el a következőket: a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségének kis munkacsapatával Bartók erdélyi utazásainak nyomába eredve Idecspatakára is eljutott. Bartók 1914-ben ebben a Szászrégen környéki román faluban – Idicel – bukkant ama csodálatos vadászkolindára, amelynek metaforikus gondolatiságából lobbant föl később a remekmű: a Cantata Profana. Ennek tudatában László Ferenc a falu legöregebbjeit faggatva próbált Bartók-emlékeket megörökíteni.

A faluban jövő-menő „valutagyűjtőkről” értesülve kirontott sárkányodújából a falu hatalmi embere. Félig részeg volt, vagy tán egészen az, ám elborult elmével is a valóban hivatalos őrültséget testesítette meg, mondván: román nemzeti értéket, akár aggastyánok emlékei formájában is tilos a faluból kivinni, kilopni. Elzavarta hát László Ferencet és munkatársait.

E rémtörténet alapján magam is nagy lótás-futásba, tiltakozásba kezdtem, eljutván a megyei pártbizottság első titkáráig, aki hajlandónak mutatkozott „lecsillapítani” az idecspataki pszichopatát.

 

1977 táján, a nyugati sajtónak szánt szövegével Király Károly is Illyés Gyulát látogatta meg. Közvetítő segítségét, nemzetközi tekintélyének latba vetését kérte.

Illyés nem ismerte Királyt, aki engem kért meg, segítsem abban, hogy személyesen találkozhassék a költővel. Utazása előtt okkal aggódtunk amiatt, hogy a volt politikai bizottsági póttag, megyei első titkár stb. netán bizalmatlanságot kelt Illyésben. Azt nem tudhattuk, hogy Király lemondása után személyéről, szándékainak őszinteségéről milyen hírek jutottak el Illyés Gyulához. Akinél egyébként is tömegével fordultak meg erdélyiek, főleg értelmiségiek, s még inkább írók, költők, irodalmárok. Ezek között számosan kizárólag saját itthoni „hőstetteikkel” és kollégáik mocskolásával rabolták a véghetetlen türelmű Gyula bátyánk drága idejét.

Végül úgy egyeztünk meg Király Károllyal, hogy az én ajánló levelemmel keresi föl Illyést Budapesten.

Így történt.

Illyés Királyt bizalommal és azonnali segítő szándékkal fogadta.

Levelét, annak fordítását, Nyugatra való kijuttatását, megjelentetését ő maga szervezte, természetesen a vele mindenben egyetértő családtagjainak áldozatos segítségével.

Mi több: Királynak Nyugaton megjelent szövegeit Illyés lelkesebben üdvözölte, hatásukra jobban odafigyelt, mint sokan az itthoniak közül, akik gyávaságukat pl. Király „reformkommunistaságával” mentegették. Tény persze, hogy Király akkor, a diktátor uralmának kegyetlen viszonyai között nem léphetett föl radikálisabban. Ezt csak emigrációban tehette volna meg. Ő pedig úgy döntött, hogy az országot semmilyen körülmények között nem hagyja el.

Ebben is Illyés példája erősíthette.

Mint sokunkat, akik az itthon maradás mellett döntöttünk, megértvén egyúttal a távozókat is. Felfogásom szerint az emigrációs magyarság erőit az itthoni önvédelemmel egyesítve kellett cselekednünk.

Ebben talán nem tévedtem.

 

Lázongás befelé, üzenet kifelé

Rövid kitérőt kell tennem, anélkül azonban, hogy Illyés-emlékeimtől eltávolodnék. Egy szívós életű rágalomról van szó, amelyet Királyról kezdtek el terjeszteni a hetvenes években. Ez úgy szólt, hogy leveleit, nyilatkozatait nem maga írta, hanem valaki más, aki nem meri fölfedni magát. Ilyen értelemben került szóba az én nevem, és horribile dictu! – az Illyés Gyuláé is. Mondanom sem kell, hogy a rémhírt főleg belügyi körök és magyar besúgók terjesztették. Illyés nevének hallatán valóban félelem töltött el nem egy román nacionalistát. Őt azonban azzal rágalmazni, hogy más neve alatt – nevezetesen Király álnéven – lépett volna küzdőtérre a mi védelmünkben: primitív, sőt agyalágyult spekulációra vallott. Egyúttal a hosszan tartó döbbenetet is jelezte; párt- és belügyi körök sok ideig hihetetlennek tartották, hogy a Ceauşescu „kedvenceként” számon tartott Király szembe mert fordulni nagy Mentorával. Szívósan kutatták hát: kik, milyen szellemi erők állhatnak mögötte. A rágalom, miszerint „fogalmazói vannak”, kettős célt szolgált: egyrészt személyének jelentőségét csökkenteni, másrészt pedig Illyés emlegetésével a magyar ellenségképet fölerősíteni.

S mivel a régi rágalmak napjainkban újból lábra keltek, újból és határozottan kijelentem: tudomásom szerint Király Károly mindig, minden levelét, szövegét, beadványát, folyamodványát, tiltakozását maga fogalmazta.

Ő maga írta már csak azért is, mert életveszélyes volt bárkit beavatni, „bűntársként bekapcsolni” az efféle munkába.

Életveszélyes volt a vele fenntartott puszta ismeretség is!

Egyszer majd érdemes lesz megírni, közzétenni a Király köréből vallatás, állandó megfigyelés végett kiszemeltek kálváriáját.

A testvéreiét mindenekelőtt!

Húgának, Király Ibolyának az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Öccsének, Király Istvánnak az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Vele szolidáris barátjának, Lokodi Ernőnek az üldöztetését, letartóztatását, embertelen vallatását, hamis gazdasági jellegű vádak alapján, de valójában a Királlyal fenntartott kapcsolata miatt.

Orvos fiamnak és családjának elüldöztetését az országból, egy Király miatt és körülötte támadt politikai konfliktus következtében.

(Erről Naplójegyzetek című könyvemben számoltam be részletesen.)

Kitérőt említettem, Illyés-emlékek körén belül maradva mégis. Így tehát annak följegyzése is ide kívánkozik, hogy az Illyés család nem egy ízben nyújtott hajlékot Budapesten erdélyi menekülteknek. Ágnes lányomnak és családjának, éppúgy, mint az Ellenpontok című erdélyi szamizdat üldözött szerkesztőjének. (Budapesten, a Vérhalom utcában lévő emeletes kis házban talán azóta is egymást váltják a kelet-európai neonácizmus üldözöttjei.)

 

Föltéve, de nem megengedve, hogy Király rágalmazóinak igaza lenne: világszerte ismertté vált neve, kockázatvállalása némelykor a Diktátorhoz, a kormányhoz címzett leveleinek tartalmánál is fontosabbnak bizonyult.

Álnéven közzétett, anonim szövegekre a külvilág nem volt már kíváncsi. De még az itthoni „szamizdatolvasó” sem. Személyes tapasztalatból mondom ezt. Mind tragikusabbá váló helyzetünkről a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején magam is közzétettem Nyugaton néhány álnévvel jegyzett cikket. Annyit sem ért, mint kutyaugatás a holdnak. Ugyan, ki az a kispéter, nagypéter, kolozsvári, hargitai?! Tapasztalatom ez volt: nemcsak untatta, de bosszantotta is az embereket, hogy közismert ügyeinkről közismeretlen személyek vakmerő Anonymusokként ismételték el mindazt, amit így-amúgy kinek-kinek a szájából hallani lehetett. (Leszámítva persze a besúgókat, a karrieristákat s az „elvből” nem politizáló, panasz esetén gyorsan odébbálló tapsifüleseket.)

Ezért vélekedtem Király bátorságáról, sőt vakmerőségéről a legnagyobb elismeréssel. Felejtvén azt is, hogy évekkel korábban enyhe konfliktus is támadt köztünk. Kisebbségi panaszáradatomra – népes tanácskozáson – akkor még a legfelsőbb pártvezetés tagjaként szólt rám, „negátivizmusomat” kifogásolva. De lehettem magam is, lehettünk csoportosan is kemény bírálói a közállapotoknak: Király mindannyiunkat megelőzött a radikálisabb föllépésben. Befelé mondott kritikám lehetett talán élesebb, indulatosabb is; ő viszont a kifelé szólással – enyhébb, „reformista” fogalmazásban is – az életét tette kockára.

Nem ő találta ki, hogy Ceauşescu utasítására valóban rálőttek. Életét akkor az mentette meg, hogy gépkocsijának szélvédőjén a puskagolyó gellert kapott.

Ez pedig csak az egyik kísérlet volt arra, hogy eltegyék őt láb alól, majd hitelesen igazolhassák, hogy „sajnálatos baleset” áldozata lett.

 

Egyik terjedelmesebb levelét, amely rángógörcsös őrjöngésbe sodorta Ceauşescut, Király elsőként velem olvastatta el. Akkor még Vörösmarty utcabeli lakásunkon találkoztunk, amivel csak azt jelzem, hogy utcánk nevétől még nem fosztottak volt meg. Király akkor már évek óta nem volt ún. nagy funkcionárius. Lemondása után nem kezdett mindjárt tiltakozó szövegeket írni. Át kellett vészelnie a puszta lemondás keltette politikai vihart. Készülődésének idejéről, okáról, fokáról nyilván ő fog majd hitelesen szólni, ha fontosnak tartja.

Jött hát a levelével, azt gyorsan elolvastam, majd együtt néztük át újból és újból; nyelvileg – román tudásunk szerint – fésülgettük, itt-amott hangsúlyt módosítottunk, egy-egy állítást kiegészítő példával erősítettünk föl stb. Ilyen közös kéziratjavító munkát azonban többé nem végeztünk. Király több ízben is elolvastatta velem a szövegeit; azokon azonban nem kellett javítani-módosítani. Föltételezem, hogy olyan román barátai is voltak, akik – ha nyelvtani hibát vétett – nálamnál hasznosabb segítői lehettek. Segítői, de nem íródeákjai. Nem leveleinek háttérben maradó, névtelen szerzői!

Ama botránykeltő beadványához Királlyal közös, kínos emlékünk is kapcsolódik. Az történt, hogy mielőtt szövegét a KB illetékeseihez beadta volna, elolvastatta még néhány barátjával, akik mind egyetértettek vele, tartalmával, szándékával. Persze nem bizonyos, hogy azt is hozzátették: „Mondd, hogy ezt nevünkben is mondod, állítod, követeled” stb.

Király jól ismerte a hatalom paranoiás természetét, állati félelmét az összeesküvésektől, a csoportos föllépés nemzetközi visszhangjától, következményeitől. Arra is számított tehát, hogy legelső kérdésük ez lesz: ki ismeri még ama fölháborító, „pártellenes” levelet? Föltételezem, hogy némi reményt fűzött a kollektív föllépés, vagy legalábbis közös vélekedés védelmező erejéhez. Erről azonban előzetesen kellett tárgyalni mindazokkal, akik szövegét olvasták. Így – gondolom – mulasztására a pártközpontban, a kérdés elhangzásakor döbbent rá. „Ki ismeri még ezt a levelet?” Király a válaszadáshoz rövid haladékot kérve, telefonon kérdezte meg barátait: nevüket fölsorolhatja-e faggatói előtt?

Egy kivételével nemet mondott mindahány.

Ez most nem vád! De nem óhajtok persze védőbeszédet sem mondani azok mellett, akik egyetértettek Király szövegével, ám úgy vélhették: ebből nem következik azonnali erkölcsi parancsként, hogy mint társszerzők induljanak menten ama kihallgató bizottság elé, amely Királyt megidézte. Hiszen lehetséges, hogy ki-ki más módon, személyes alkatának, lehetőségeinek megfelelő eszközökkel akarta elkezdeni, vagy folytatni küzdelmét a jogtiprás ellen.

Az ügyről tehát nem lehet, nem szabad a személyes indokok, részletek nélkül sommásan ítélkezni. Ezért a Király közölte tényt rögzítem csupán: kérdésére, hogy rájuk hivatkozhat-e, egy híján nemet mondtak.

Utolsónak engem hívott föl telefonon, Marosvásárhelyt.

Letörten közölte, mi történt, majd hozzátette: nem veszi rossz néven, ha kérését én is elhárítom. „Miért tenném ezt? Hiszen a levelet nemcsak ismerem, de saját kezűleg bele is javítottam.” Azt mondtam továbbá: ha segíteni kell az érvelésben, hívjanak engem is. A levélnek minden állításához százával viszem az „élettényeket”.

Nem hívtak vitatkozni.

Jól tudták, hogy Király ellen engem nem tudnak kijátszani.

Sértő módon, szavában kételkedve mégis ellenőrizték az állítását. Telefonon hívtak föl Bukarestből a kérdéssel: így van-e, úgy van-e? Így van és úgy van, mondtam, sőt ki is egészíthetem azokat a panaszokat. „Másról van szó” – mondta sokat sejtetőleg a KB aktivistája.

Akkor nem tudhattuk, hogy mily dührohamot keltett Király levele Ceauşescuban és közvetlen környezetében.

Mint jóval későbben kiderült: lakásomon bennünket már akkor lehallgattak, amikor Király levelét ketten megtárgyaltuk, javítgattuk. Ez lehet egyik oka annak, hogy akkori és későbbi szövegeinek hitelességét, szerzőségét kétségbevonták. Ezt főleg belügyiek terjesztették róla. „Elhiszi ön, hogy Király így tud fogalmazni?” – szegezte nekem többször is a kérdést B. ezredes, miközben gyanakodva, merőn a szemembe nézett.

 

Nem kellett színlelnem a meggyőződésemet: igen, elhiszem.

Király szövegei, akár románul, akár magyarul írta őket, nem voltak stílusremeklések. Ám ez semmit sem vont le értékükből, nem csökkentette politikai jelentőségüket. Hiszen a tényeket, az igazat mondták. Vaskorszakra jellemző tényeket soroltak föl az aranykorszaknak énekelt időkben.

Hogy miként hatottak ezek Ceauşescura: Ion Mihai Pacepa disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből is tudjuk. Azok számára, akik Király Károly másfél évtizedes ellenzéki küzdelmét pártfunkcionáriusi múltja miatt lebecsülik, azoknak, akik őt a temesvári Nyilatkozat bizonyos követelményei alapján „volt nómenklaturistaként” támadják, hadd idézzek néhány passzust Pacepa emlékiratából.

 

„Király idióta! Kádár zsidó disznó!” (N. Ceauşescu ő üvöltéseiből.)

„– Mikor lettél CIA-ügynök? – robbant ki Ceauşescu, rémes dühkitöréseinek jellegzetes hebegésével. – Vedd ezt a papírlapot és írj le mindent, méghozzá ebben a percben! Mindent írj le magadról – s ordítva ledobott egy köteg papírlapot a földre.

A belügyminiszter, Theodor Coman, első helyettese, Nicolae Plesita, és én némán álltunk Ceauşescu irodájának közepén. Ceauşescu, mint tigris a ketrecben, le s fel szaladgált, és dühödten újrakezdte:

– Megparancsolom, hogy Király minden szobájába mikrofonokat helyezzenek, s hogy rögzítsenek minden terhelő adatot róla! Figyeljék éjjel és nappal. Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött Comanra, aki csak állt néma döbbenettel. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra? – visította, mint valahányszor, amikor megfeledkezett gyenge torkáról és beteges hangszálairól. – Mennyit fizetett a CIA, hogy ne fogd el a levelét? Hogy egy újságíró kezébe jusson? – öntötte rám ezután a dühét.

Aztán egy idő után lecsillapodott, de még ezt megelőzően kijelentette, hogy a külügy- és az igazságügy-miniszter – akiket később szintén behívott – ugyancsak a CIA ügynökei. Comanhoz lépett:

– Király egy idióta – jelentette ki igen komolyan. Egy csapásra elmúlt a hebegése, visítozása. – Egy idióta, aki valamit nem tanult meg. Megpróbáltam nagyvonalú lenni vele, meghagytam tagságát a Nagy Nemzetgyűlésben, szabadon járhatott-kelhetett, de ez a barom nem volt képes felfogni, hogy az én türelmemnek is van határa.

Ceauşescu parancsot adott, hogy Királyt azonnal helyezzék át az ország másik végébe, a jugoszláv határ mellé, a magyarjaitól messzire. Hogy a nap huszonnégy órájában tartsák megfigyelés alatt, „nyíltan és brutálisan”. Félelmek közepette és állandó nyomás alatt, hogy egyszer s mindenkorra megértse: nem packázhat a proletariátus diktatúrájával.

– És verjétek agyon, ha szökni próbál, vagy ha újabb levelet küldene ki! – Végezetül Ceauşescu megparancsolta, hogy találjanak valamilyen nem politikai okot Király letartóztatására. – S ha már a cellában lesz, az első naptól fogva adjatok neki „Radu”-t – utasította a belügyminiszterét. „Radu” volt a kódolt neve egy halált okozó szernek, mellyel a rendszer bírálóit – miután börtönbe kerültek – örökre elnémították.

– Az első naptól fogva, hogy börtönben lesz, Királynak azonnal „Radu”-t adhattok – mondta Ceauşescu azon a napon, 1972-ben. E parancskiadást a belügyminiszternek szánt konspiratív kacsintással zárta.

 

Hosszú időn keresztül a mikrofonok Királyról semmi érdemit nem árultak el. Sem politikai diskurzusokat, sem kompromittáló ténykedést, semmit. Egészen 1977 szeptember végéig, amikor is megszaporodtak a híradások Király mély aggodalmáról, hogy nem találkozhat Ceauşescuval, nem tárhatja föl előtte a magyarok ismert romániai diszkriminációját. Erről Király egy memorandumot kezdett szerkeszteni, amelyben dokumentálta volna a kormány korábbi visszaéléseit és elnyomó intézkedéseit a magyar, német és zsidó kisebbség ellen. Coman belügyminiszter és jómagam ismét tanúi lehettünk Ceauşescu dühének, amikor minderről tudomást szerzett. Tüstént odarendelte a miniszterelnököt, Ilie Verdetet, s megparancsolta neki, hogy haladéktalanul találkozzék Királlyal, és csillapítsa le.

– Próbáld kiszedni belőle jövőbeli terveit, s ígérj meg neki mindent, bármit kérjen is, hogy azonnal megnyugodjék. Később, ki tudja?! Még hasznavehető emberek is meghalhatnak valami vadászszerencsétlenségben. Vagy – tette hozzá – ledöntheti őket a rák is.

 

1977. október 4-én Királyt fogadta Verdet, valamint a Politikai Végrehajtó Bizottság tagja, Petre Lupu, Teodor Coman miniszter és Ion Vinte, egy magyar származású öreg párttag, aki a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökhelyettese volt (valójában Vincze Jánosról van szó). E találkozó során – melyet magnetofonszalagra rögzítettek – Királyt rávették, hogy adja át Verdetnek a készülő memorandum tervezetét a romániai magyarság helyzetéről.

– A párt lépéseket tesz az elkövetett hibák orvoslására – ígérte Verdet, hogy lecsendesítse Királyt, de szavait persze maga sem vette komolyan.

 

1978 januárjában a Királyra ráállított mikrofonok egyszer csak elnémultak. Amikor január 24-én securitate-ügynökök Bukarest egyik eldugott kis szállodájában Király hollétét felfedték, már túl késő volt. Ugyanazon a napon a londoni Times és a manchesteri Guardian Belgrádból egy időben jelentette, hogy egy Romániából kicsempészett levélben Király Károly tiltakozik, amiért a Román Kommunista Párt és a kormány diszkriminációs politikát folytat a magyar és más, Romániában élő kisebbségekkel szemben. Következő nap már az egész nyugati sajtó cikkezett erről, és a Szabad Európa Rádió részleteket olvasott fel újra és újra Király leveléből. Teodor Coman belügyminisztert és két helyettesét – magamat is beleértve – azonnal Ceauşescu elé rendelték. Ceauşescu még aznap értesült arról is, hogy Király levelét teljes terjedelmében megkapta az Egyesült Államok Kongresszusa, amely megszavazta Romániának a „legnagyobb kedvezményt”, és hogy a kongresszus tagjai most megütközéssel és felháborodással vették tudomásul, milyen következményekkel is járt szavazásuk.

Hirtelen a rádiótelefon szakított ki tűnődéseimből:

– Hatvankettes, jelentkezz azonnal a zéró-egyen! (Zéró-egy: Ceauşescu kódja.) Hatvankettes, jelentkezz a zéró-egynél.

 

Dimitru Popescu, a Központi Bizottság sajtó- és propagandaosztályának titkára várt rám Ceauşescu ajtaja előtt. Amikor beléptünk irodájába, Ceauşescu épp a kihalt utcát bámulta. Az irodájával szemben lévő széles sugárút le van zárva a forgalom elől. Felénk fordulva megparancsolta, hogy a romániai sajtó azonnal „legyen elárasztva” olyan cikkekkel, melyek a romániai kisebbségek jogegyenlőségéről szólnak, s nem kevésbé számarányuknak megfelelő képviseletükről a politikai és kormányszervekben, a Központi Bizottságtól, a Nagy Nemzetgyűléstől le egészen az egyes kolhozokig.

– Használják fel azokat az adatokat, amelyeket tegnap adtam Wallachnak – mondta Ceauşescu, s felemelt egy papírlapot íróasztaláról, amin interjújának szövege állt, s amelyet sebtében egy, a Hearts Newspaperstől jött amerikai újságírónak, John Wallachnak adott; aztán – a papírba pillantva – gyorsan diktálni kezdett:

– A Nagy Nemzetgyűlés összetétele végeredményben a következő: 349 tagja közül 29, azaz 8,2% magyar; 8, azaz 2,21% német és 3, azaz 0,9% más nemzetiséghez tartozó.

Ceauşescu kiemelte, hogy ezek a számok csoportonként nagyon pontosan tükrözik a lakossági százalékot. Elkezdett újabb, zömében túlzó számadatokat diktálni, amelyekkel előzőleg teletűzdelte interjúját.

– Bizonyosodj meg arról, hogy az amerikai sajtó teljes egészében közli-e Wallach interjúját – mondta Ceauşescu végezetül nekem.

Miután Popescu elment, Ceauşescu megragadta karomat, és körbevezetett dolgozószobájában.

– Nem is Király az, aki bosszant engem. Bármelyik pillanatban szétnyomhatom, akár egy tetvet, hanem Kádár! Tudom, hogy ez a zsidó disznó áll az egész ügy mögött. Szinte érzem szuszogását a tarkómon. Azt akarja, hogy Erdély visszakerüljön Magyarországhoz. De háború nélkül ezt nem fogja megúszni. Az első és második világháborúban a románok elfoglalták Budapestet. Ezt harmadszor is megkaphatják tőlünk.

Ha Ceauşescu magyar ügyekben elveszti türelmét, vagy dührohamot kap, a magyarokat és zsidókat csak gúnynevükön gyalázva említi. Ahelyett pl., hogy Királyt magyarként román szóval ungurnak (maghiarnak) nevezné, boanghint mond, Kádárt pedig nem evreuként, hanem zsidózva, tehát zsidánnak említi. (…)”

 

(Az idézetek Pacepa említett könyvének IX. fejezetéből valók.)

 

Két megjegyzés kívánkozik ide.

1. Ceauşescu Kádár Jánossal egyazon táborban és katonai szövetségben működött az emberiség „aranyálmának”; a kommunizmusnak megvalósításáért. Az 56-os forradalom leverése után Romániában tett látogatása alkalmával Kádár újból megerősítette a korábbi magyar vezetés ünnepélyes kijelentését, miszerint Magyarországnak semmilyen területi problémája, követelése nincs Romániával szemben.

S elhangzott ez későbben is, nem egy alkalommal.

Ennek ellenére Ceauşescut is elkapta a hungarofóbia, amely egész családjának betegsége volt. Ez az újabb magyar területek meghódításának lázálmával párosuló paranoid agresszivitás robbant ki némelykor Ceauşescuból. Olyanformán persze, hogy „puszta védekezésből” lesz kénytelen Budapestet újból elfoglalni. Grósz Károllyal Aradon azt is érzékeltette, hogy szükség esetén a román hadiipar atomfegyver előállítására is képes. Vigyázzon tehát Budapest!

Ceauşescu fia, Nicu, a Román Televízió útján a börtönből is ezt üzente figyelmeztetőleg szeretett népének: A magyarok Erdélyt akarják!

Azóta már szabadon hirdetheti atyjának eszméit.

A Ceauşescu-klán tagjai, híveikkel egyetemben hetven év után sem nyugodtak bele abba, hogy Erdélyt a románok megszerezték, mégis maradt egy országocska, amelyet úgy hívnak: Magyarország, és annak történelmi múltja van, okmányokkal igazolható ezeregyszáz esztendeje. Győzelmüket két háború végén békeszerződések szentesítették, a történelmi örömbe üröm vegyül mégis: a cirkuláris elmezavarnak az a fajtája, amelynek áldozatai nemzeti megnyugvás helyett a fenyegetettség örökös nyugtalanságát szítják. Paranoid rohamaik enyhébb eseteiben a romániai magyarság kiűzetését, súlyosabb idegállapotban Budapest harmadízbeni megszállását, kifosztását, netán egész Magyarország bekebelezését hirdetik meg. Három nappal a kivégzése előtt Ceauşescu még mindig Budapest felé mutatva harsogott az örök ellenség ellen, így remélvén bőrének mentését, és nemzeti nyugalmat a románság számára. Aki e kórismét tévesnek tartaná, olvassa figyelemmel a Nagyrománia Párt, avagy a Vatra Romănească sajtóját, hallgassa szenátoraikat és képviselőiket, akik az üvöltés mellett még a dadogást is Mesterüktől sajátították el.

2. Ismételjük hát a diktátor parancsát, mely így szólt: az ország egész sajtója álljon rá a nemzetiségek jogainak igazolására, dicséretére. Lássa a nagyvilág, lássa Amerika! Ugyanis épp oda készült Ceauşescu látogatóba.

De miért kell ezt most újból fölidézni?

Mert ló döglik, hám ürül, a szekér elé új paripa kerül, a kocsis pedig az marad, aki volt. A diktátor letűnt a színről, utódai pedig jottányit sem adtak föl a nemzetiségekkel kapcsolatos elképzeléseiből. A homogenizálásról például. A külügyminisztérium ugyanúgy hazudik össze a Nyugat számára idillikus Fehér Könyveket, ugyanolyan gátlástalanul hirdetik „példaszerűen biztosított oktatási jogainkat”, mint Ceauşescu éveiben.

Az ország elnöke, nemzetiségi jogainkról szólva gyakorta szó szerint ugyanazt mondja, mint elődje, és annak propagandistái. Jöjjön ide a nagyvilág, lásson csodát, olyan egyenjogúságot, amelyre nemigen akad példa sehol a világon!

Aki pedig ezt tagadni meri: az ország ellensége.

 

– Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött belügyminiszterére Ceauşescu. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra?

Ha tudta volna, hogy Illyés Gyula volt a „főbűnös”, a közlemények megjelentetője nyugati lapokban; ha sejtette volna, hogy azokat kezdetben Illyés lánya, Ika és veje, Kodolányi Gyula fordította angolra, nyilván parancsba adta volna: „Megölni őket is! Valamennyiüket eltenni láb alól!”

 

A nagy ijedelmekben visszavont költő

Illyés Gyula naplója tanúsítja, hogy életének utolsó esztendeiben a súlyos betegség testi fájdalmainál is kegyetlenebbül gyötörte őt a környező országok magyar lakosságának üldöztetése. Följegyzéseiből tudjuk: mennyit fáradozott azért, hogy Európa szunnyatag lelkiismeretét ügyünkben fölrázza. Itthoni, erdélyi körökben, bukaresti magyar szerkesztőségekben csak ún. belső bulletinek útján tudott meg egyet-mást a szerencsés magyar böngésző pl. Király leveleinek külföldi visszhangjáról. Annál bővebb információhoz juthatunk most Illyés Gyula följegyzéseiből. Közelmúltunk teljesebb ismerete sínyli meg a közönyt, amellyel erdélyi krónikásaink tovasiklanak e posztumusz kiadványok fölött.

Házában éveken át egymásnak adták a kilincset Erdély írói, költői, lapszerkesztői. Ilyenformán Illyés, ha nem jöhetett is Romániába, az ország állapotának, a kisebbségi létnek minden fontosabb kérdését megismerhette. De nemcsak magyarok, hanem románok is meglátogatták őt, a szellem embereihez méltó gonddal: a két nép közeledésének módozatait kutatva.

Ilyen volt Don Culcer, aki interjút is készített vele; Ioan Alexandru, akit Kányádi Sándor mutatott be neki a román–magyar egyetértés istenes híveként. Jómagam, valamikor a hatvanas évek közepe táján Anatol Baconskyt győztem meg: írjon előszót az Illyés legszebb verseiből készült válogatásomhoz. S mivel őt akkor „mint nacionalistát” már ugatni kezdték, itthoni kiadását tekintélyes, jónevű román költő előszavával próbáltam megkönnyíteni. Jól számítottam! Fejcsóváló, sunyi cenzorok morgolódtak ugyan: mit nekünk Illyés meg az ő csicskása, Sütő! – Baconsky nevének láttán, vallomásos előszavának olvastán megenyhültek. „Élvonalbeli román! Ne haragítsuk magunkra!”

Illyés levélben jelezte örömét, hogy versei nálunk is megjelenhettek, a köszönet és az elismerés meleg szavait bízva rám: adjam át Baconskynak, aki valóban européer volt, az egyetemes irodalom szerelmese, román közvetítője. Szellemi nyitottságáért kezdetben a zsdanovisták, azután a dilettáns nacionalisták verték el rajta minden „hazaffyas vizit” alkalmával a port. Függetlenségében Baconsky minden fanatikus kurzust kibírt. 1977-ben földrengés áldozata lett.

Ez idő tájt kezdődött a még vadabb hajsza Illyés ellen is. Válasz Herdernek és Adynak című esszéje 1977-ben akkora pánikot keltett Bukarestben, mintha nagyhatalmi ígéret hangzott volna el javunkra határkérdésekben. Mihnea Gheorghiu, akiről annak előtte úgy gondoltuk, hogy a primitív xenofóbia pestisjárványában ellenállóképes; meg akiről úgy tudtuk, hogy ha irodalmi művekről szól, azokat el is olvasta, nos, ez az akadémikus pózban finomkodó pártideológus világirodalmár elképesztő tájékozatlansággal támadt Illyés Gyulára. Az is lehet persze, hogy hamisítatlan balkáni korrupcióról kellene beszélni. Ugyanis nehéz elképzelnünk: miként „leplezte le” Gheorghiu Illyés Gyulát a Hunok Párizsban című regénye alapján, amelyet a második világháború után nyugatra menekült magyar fasiszták apológiájaként mutatott be jobb sorsra érdemes román olvasóinak. Az Illyés-művek olvasásától eltiltottak kedvéért: ezt a regényt a második világháború elején, Franciaország német megszállása, Párizs eleste után kezdte el írni. Folytatásos közlését a Magyar Csillagban kezdte el 1943-ban. Nagyobb szabású vállalkozás első köteteként 1946-ban jelent meg. A regény helyszíne: Párizs, szereplői a korszak művészforradalmárai és a Magyar Tanácsköztársaság menekültjei. Az idő, amelyet átfog: az 1923–1924-es évek fordulója.

Amikor erről Mihnea Gheorghiu elvtársat – számtalan párt- és állami funkció viselőjét – tájékoztattam, orcája meg sem rezdült a szégyentől. „Érdekes!” (Interesant) – mondta enyhe iróniával. Felfogása szerint tehát: érdekes, hogy valami, amiről ő cinikus hazugságot terjeszt, az valami más is lehet! Egy tényhamisítás cáfolata.

Méltó szövetségese volt Illyés mocskolásában Eugen Barbu is. Mindkettejükkel az Írószövetség szűkebb vezetőségének ülésén szálltam vitába hasztalanul, ám újabb tanulsággal gyarapodva, miszerint: eredeti felfogásukban az igazság és hazugság nem egymást kizáró fogalmak, hanem egy sajátos alternatíva lehetőségei.

Attól kezdve, hogy Illyés megszólalt az elnyomott magyar kisebbségek ügyében: Kelet-Európa táján nyugtalan politikai széljárás, de még vihar is támadt. Kádár fölfogásában, a magyar pártvezetés bizonyos köreinek magatartásában ugyancsak módosulást tapasztalhattunk. Nem gyökereset, nem látványos-radikálisat, de mindenképpen javunkra szólót az emberi jogok tekintetében.

Sokak nevét kellene itt megemlíteni. Nem teszem, nem tehetem. A fordulat, a jelenség tárgyszerű és sokoldalú felmérése, számbavétele nélkül a tévedés elkerülhetetlen. Nem áll módomban igazságosan összegezni minden személyi és közösségi erőfeszítést, aminek eredményeként egy örökre megoldottnak nyilvánított kérdés, a fokozatos megsemmisítésre ítélt magyar kisebbségi tömegek tragikus ügye bekerült a nemzeti és nemzetközi köztudatba.

Személyes emlékeimet röppentem föl régmúlt esztendők horizontjáról. Ezek jórésze Illyés Gyula nevét zengi, bátorságát, kitartását élete végéig ügyünk felvállalásában.

Amihez a reményt is társította. „Ősi hiedelem – írta –, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Pirkadás jött ugyan, de nem a magyar nemzet testéből kiszakított kisebbségi magyarokra. Állhatatos szembenézésektől az oroszlán (oroszlán? – Boa constrictor!) még csak vadabbul vetette rá magát áldozataira.

Illyés Gyula pedig támadások pergőtüzében folytatta, amit „irodalmon kívüli” ügyekben elkezdett.

A válasz?

Támadások érték az akkori magyar vezetés „internacionalista” köreiből.

Cikkeinek közlését gyakran betiltották, húzták-halasztották, szövegeit megcsonkították.

Janics Kálmán könyvéhez írott előszava miatt személye körül újabb politikai botrányok támadtak. (A szlovákiai szerző munkájáról többek közt ezt írta: „Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ lelkiismerete.”)

A New Yorkban működő Magyar Emberi Jogok Alapítványának (Hungarian Human Rights Foundation) Hámos László vezette küzdelmeit nyíltan támogatva Illyés ugyancsak pánikot keltett Ceauşescu szűkebb és tágabb környezetében.

Az időben nagyot ugorva itt kell megjegyeznem, hogy Illyés példájához méltó módon cselekedett Csoóri Sándor is, amikor az ugyancsak csehszlovákiai Duray Miklós könyvéhez írt előszót. S micsoda szégyen és gyalázat, hogy ez ellen – és persze Duray ellen is – Budapesten hangzott el a legélesebb tiltakozás. Az akkori pártpublicisztika janicsárjai közül támadtak hitvány tiltakozók. Ki az a Duray, és mit akar? – kérdezték. Csoóri nacionalista szelet vet, és ellenforradalmi vihart fog aratni! – mondták, mint akiknek semmi, de semmi közük a Boa constrictor torkában fuldokló kisebbségi magyarokhoz.

Szégyen és gyalázat, hogy az ugyancsak üldözött jugoszláviai magyarság „nevében” támadt Illyés Gyula ellen a szánalmas bértollnok, titoista megbízóinak üzenetét is tolmácsolva: a költő ne üsse orrát az ottani magyarok boldogságába.

Hasonszőrű renegátok ugatták meg Illyést Romániából is. Méghozzá református püspök képében támadt ellene a sovén párthatalom. Pap László egyházi folyóiratban, istenes szövegek között bélyegezte meg útszéli hangon a „nacionalista” Illyés Gyulát. Mocskolódásai ellen Tőkés László tiltakozott más református lelkészekkel együtt. A püspök úr a szekuritáté kezére juttatta őket.

Gyula bátyánk pedig mindezek ellenére mondta, írta a magáét, igazát, igazunkat. A román hatóságok egyre dühödtebben és növekvő riadtsággal tapasztalhatták cikkeinek világvisszhangját. A Nyugaton jól ismert, immár Nobel-díjra is fölterjesztett költő már régen kinőtt fojtogató, hazai isteneinek markából. Honi politikai vezérek legföljebb vitába szálltak vele, vagy megakadályozták írásainak a közlését. Könyvét is betiltották, tíz éven át nem engedélyezték a forgalmazását. A Szellem és erőszak című esszégyűjteményétől a „szocialista tábor egységét” féltették. Azt azonban nem tehették meg vele, amit később Csoóri ellen elkövettek. Őt nem ítélhették hallgatásra.

Nyugati politikusok, miniszterek, világhírű költők, írók fordultak meg Illyés házában, s vitték magukkal közönyös hazájukba, kormányköreikbe sorsunk jajkiáltásait.

Valamikor a hetvenes évek végén Ceauşescu utasítására újabb szigorú intézkedést hoztak ellene. Összes műveit betiltották az országban. Könyveit kivonták a forgalomból, anatéma alá vetették közkönyvtárakban és magánkönyvtárakban is. Valamely házkutatás közben előkerült Illyés-kötet súlyosan esett a latba.

E statáriális szellemi nagytakarítást az egész országban el kellett végezni. Illyésnek néhány munkáját román fordításban is árulták Szatmáron ugyanúgy, mint Bukarestben vagy Iaşi városában. A Bukarestből – a Szövetkezeti Szövetség útján – szétküldött utasítás szerint záros határidőn belül kellett fölkutatni és eltüntetni az Illyés-műveket. Nagy bolondulás volt! A tisztogatóknak közel negyven év terméséből kellett leltárba venni, és jegyzőkönyvileg zúzdába irányítani klasszikus értékű műveket.

– Úristen! – hüledeztek a könyvesboltokban, a könyvtárakban serénykedő román alkalmazottak. – Ugyan ki ez az ijjés, mi a bajunk vele? – kérdezték magyar kartársaiktól, akik meg rémülten találgatták és tárgyalták egymás között: vajon mit követett el, hogy akkora port vernek körötte, mintha maga lenne az új Gavrilo Princip?!

Az Illyés-művek hosszú listáját tartalmazó rendelkezést egy könyvárustól megszereztem, közzé szerettem volna tenni, külföldön persze. Nem sikerült. Az okmány titkos volt, el kellett számolni vele. Fényképmásolatot nem készíthettem róla; szerkesztőségünk fotográfusa kerülhetett volna veszélybe. Azt is tudtam, hogy egy sajtóban közölt fotokópia alapján a belügyiek könnyűszerrel csaphatnak le az „államtitok” továbbítójára. Ha írógéppel másoltuk volna le: az akkori nyilvántartás viszonyai között néhány órán belül már fülön csíphették volna az írógép tulajdonosát.

Én viszont annak láttam volna értelmét, hogy a rendelkezés eredeti formájában, pecsétestül, aláírással lásson napvilágot. Egy ilyen példányt szerettem volna eljuttatni Illyés Gyulának is. De végül csak szóban mondhattam el neki, mi történt.

– Nem szeretnélek elszomorítani a hírrel, de országnyi népség tárgyalja már. A titkolódzás értelmetlenség lenne. Romániában téged betiltottak, minden munkádat kivonták a forgalomból.

Illyés Gyula keserűen elmosolyodott, legyintett:

– Valamitől félnek, sőt rettegnek – mondta.

Valóban retteg már a hóhér, tárgyaltuk azután. Eddigelé titokban garázdálkodott politikai cinkosainak segédletével. „Nem avatkozunk egymás belügyeibe!” De vége a titkolódzásnak is!

A világ szemét nyitogató bátor, sőt vakmerő férfiak között a legelső helyek egyike az Illyés Gyuláé.

Halálának hírét Ceauşescu és bandája megkönnyebbüléssel, sőt örömmel fogadta.

Flóra, Ika és Kodolányi Gyula kívánsága volt, hogy az erdélyi magyarok nevében a nemzet nagy halottját én búcsúztassam. Amikor csodaszámba ment, ha nagynéha, évekig tartó kérelmezések útján útlevélhez juthattam.

De mostan? A kormányszinten Marosvásárhelyre eljuttatott családi kérelem soha nem tapasztalt megértést, segítőkészséget váltott ki belügyi körökben. A belügyminisztérium helyi felügyelőségének tábornok-igazgatója személyesen hívott föl telefonon, rendkívüli udvariassággal kérdezvén: elutazom-e Budapestre. És mikor óhajtok indulni? Aztán gépkocsit küldött értem. Irodájában egy csésze kávé mellett intéztük gyorsan a formaságokat. Az útlevélkérvény százvalahány kérdése közül mindössze csak arra válaszoltam, mi a nevem, hányban születtem, és hová óhajtok utazni. Feleségem nevében a kérést csak épp aláfirkantottam, és szállított vissza máris a gépkocsi, zsebemben az útlevelekkel.

A hírhedett székházból kifelé jövet magas rangú belügyi tisztek némelyike az én gyásznapomat boldog mosollyal köszöntve iktatta nemzeti örömünnepei közé. A félelmetes ellenfél kidőlt a sorból!

Fájdalmas napok zuhogtak ránk, rosszabb kornak jöttét is jelezve.

Omló egek alatt, mikor a hatalom már csak gúnyos kacajjal válaszolt a panaszainkra, rendre távozó nagyjainkat búcsúztatva, koporsók mellett – belügyi megfigyelők rejtett mikrofonjainak közelében szólva – égtartó embereink sorsának tanulságaival próbáltam erősíteni magam. Magamat és társaimat a gyászban és a veszteségben.

 

Nyugati kalandozások – láthatatlan fülesekkel

Folytatólag a Nyugat kér szót bennem a hetvenes években engedélyezett utazásaink dolgában. Bécs, Nyugat-Berlin, Oslo, Stockholm és Helsinki. A vasfüggönyön túli mesevilág! Így kell neveznem a nagyvilágnak azt a részét, amely a „végnapjait élő kapitalizmus” sátánképű kísérteteként szerepelt az egész keleti tábor sajtójában, és ragadt meg az emberi ostobaság köreiben is.

Ha azt próbálom megállapítani: milyen erkölcsi erő, mifajta emberi szolidaritás, a kisebbségi lét iránti komoly érdeklődésnek honnan eredő jelei, hívásai mozdítottak ki engem is Nyugat felé, akkor Szépfalusi István nevét kell elsőnek leírnom. Az első hívás tőle jött, Bécsnek ege alatt István és Márta meleg otthonában kaptunk szállást, jó szót és rengeteg merész elgondolást az egyetemes magyar szellemi égboltról szőtt álmainkhoz.

Akkori utazásaimról a Rigó és apostol című könyvecském folytatásaként újabb beszámolót szerettem volna írni. Följegyzéseimet, mint említettem már, írói naplókat gyűjtő „betörők” lopták el az Új Élet szerkesztőségéből. A tolvajokat nyilván az érdekelte: kik voltak vendéglátóink? Miként vélekedtek Romániáról? És szükségük volt persze a címükre, telefonszámukra is. Szamár fejemmel mindezt íróasztalom fiókjában őriztem más fontos iratokkal együtt, amelyeknek ugyancsak lába kelt a betörésnek álcázott hatósági kutatások alkalmával.

Tervezett útikönyvemben főleg azt szerettem volna közölni itthoni olvasóimmal: milyen valójában a kisebbségi jognak is nevezett másság tisztelete, törvényekben, alkotmányokban szabályozott elismerése, érvényesítése.

Kányádi Sándorral együtt utazva gyűjtögettem magam is mohón és lelkesen az emberi jogoknak idehaza teljességgel ismeretlen bizonyítékait. Mindenki mástól, aki kettőnket vendégül látott, bocsánatot kérve hadd említsem föl csupán akkori, 1971-beli utazásunk forspontjainak gazdáit: a müncheni Molnár Jóskát, a berlini Balla Bálintot, az oslói Sulyok Vincét, a stockholmi Thinsz Gézát és Poros Lászlót. Emberségük, önzetlenségük évtizedek távolából is változatlan jó érzéssel melegíti a szívemet.

Mondanom sem kell talán, hogy mit hoztam haza magamban e legelső nyugati utamról. Mindenekelőtt és -fölött: az emberi jogok, így tehát a kisebbségi, nemzetiségi, társnemzeti jogok gyakorlati megvalósításának egész példatárát; meg annak is felerősödött szándékát, hogy itthoni magyarfalóink szeme közé vághatom a tagadhatatlan tényeket; a finnországi svédek hihetetlennek tűnő jogait, amelyeknek hallatán – ezt tárgyalgattuk Kányádival is – epilepsziás rohamot kapnak majd a nemzeti homogenizálás fanatikusai.

Stockholmból Poros Laci cserebogár-autójával indultunk Finnország felé, s áthajózván a Botteni-öböl déli részén, Turkuban kötöttünk ki. Bámulnivaló látvány, és emlékezetes mozzanat eddig is akadt számtalan; ám igazában akkor képedtem el, amikor Finnország fővárosának kapujában hatalmas fénybetűk ilyképpen jelezték az utazónak, hogy megérkezett… hová is? HELSINKIBE és egyúttal HELSINGFORSBA. A kétnyelvűség városába! Finnek és svédek közös hazájába, amelynek hivatalos nyelve: a finn és a svéd.

Többségiek és kisebbségiek áldatlan vitájában ezt nevezzük azóta is finn modellnek. Az igazi tolerancia megvalósult példaképének. Kultúremberek művének az intolerancia, a primitív nemzeti gőg, sőt a nagynemzeti kannibalizmus szomszédságában, egyazon kontinens földjén, Európában.

Aztán a várossal ismerkedve, utcáin, terein bolyongva lépten-nyomon a természetest, az ottani megszokottat bámultuk-fényképeztük csodaként, már-már abszurdumként, amit Kolozsvárott vagy Bukarestben „senki sem fog nekünk elhinni”!

De nem bizony!

Hisz mindennek ideje és ellenideje vagyon! Mi pedig akkor, a Maros Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése utáni harmadik esztendőben a kétnyelvűség ellenidejét éltük, a magyar feliratok eltüntetésének, leveretésének gloriózus hónapjait.

Akkor hát vigyünk jelt Skandináviából, emberségeset, meggondolkoztatót az agyaveszettségben garázdálkodóknak!

Kapjunk lencsevégre minden kétnyelvű feliratot utcanévtáblán, műemléken, színházi plakátokon, pénzegységen és templomok istentiszteleti programjában.

Mindez pedig szép is, jó is, de külszíni jelenség; próbáljunk a belsejébe pillantani, mondtuk. Feliratok helyett embert faggassunk: hogy is van ez, uram?

– Hát akkor csak úgy találomra! – mondta Poros Laci, megállítván az utcán egy diákforma fiatalembert, aki türelmesnek bizonyult, hagyta magát kifaggatni. Nemzetisége? Finn. De jól beszélte a svéd nyelvet is, különben az akkor még stockholmi Poros Laci sem boldogult volna vele a Modell eleven bemutatásában. Hol tanult meg svédül? Iskolában. Minden ellenkezés nélkül? Hiszen a svédek ugyebár hajdan… a finnek elnyomói… Ó, hagyjuk ezt, uram! A történelem sírkamráit. A vádaskodások kriptaszökevényeit. Itt vagyunk, finnek, svédek, lappok, a huszadik században, Európában. Nem cselekszünk semmi különöset, csak ami javunkra válik. Ennek része pedig, hogy egymás nyelvét megtanuljuk. Ördöngös dolog ez?

A fiatalember úgy nézett ránk, mintha arról faggattuk volna: iszik-e vizet, eszik-e kenyeret?

Mondanom sem kell, hogy a fényképeket, amelyeken Kányádival fölváltva mutogatjuk itthoni írás- és demokráciatudatlan Gauleitereinknek a kétnyelvűséget, annak dokumentumait, egyetlen újság sem közölhette. De még szembe is röhögtek, mondván: mi ez a mániákus igyekezet idegen példák merev követése végett? Ami megterem a havas alján, nem kap életmagra a havas tetején. Nem igaz? Ó, nagyon is igaz! De én úgy gondoltam, hogy az ember világát nem lehet egy kalap alá venni a növény- és állatvilággal.

Nem kaphatott helyet újságban a finn alkotmány ismertetése sem.

Amikor is ilyenformán közelítettem a számomra csodás jelenséghez – matematikailag. (Akkori adatok szerint, amelyek némileg különböznek a maiaktól, de nem lényegesen.) Így tehát: Finnország lakosságának létszáma: 4 926 000. Ennek 93,6%-a finn, 6,2%-a svéd nemzetiségű. (A lappok létszáma 30 000.) Ezek tehát az etnikai arányok, amelyek Finnország alkotmányos jogrendszerét meghatározzák.

Nem vállalkozhatom ennek ismertetésére. Alkotmányjogászainkra bíznám a dolgot. Csupán azt tenném itt szóvá, hogy egy olyan alkotmány csakis a Bibó álmodta demokráciában jöhet létre: olyan társadalomban tehát, ahol nincs már táptalaja a félelemnek, a nemzeti paranoia tüneteinek. A finn társadalom pedig ilyennek mutatkozik.

Különben nem lenne olyan törvénye is, amely a finn hadsereg kebelén belül svéd nemzetiségű fiataloknak, ha óhajtják, lehetővé teszi anyanyelvükön is a katonai kiképzést.

Itt most iszonyatos üvöltést hallok balkáni irányból: micsoda? Katonai nyelvezet – anyanyelvezeten? Ki merészel ilyet csak el is gondolni?! Ügyészt, bírót, hóhért ide menten!

Nevetséges aggodalom, mondták vendéglátóink, amikor szóba került a káosz, a bábeli zűrzavar veszedelme. „Hiszen minálunk svédek, finnek mindkét nyelvet jól beszélik. Mindkét nyelv oktatása kötelező az ország összes iskoláiban.”

Akkor tehát a finn modell másutt is elképzelhető. Romániában például. Módosításokkal persze. Mondjuk a fokozatosság elvének alapján. Meggondolván, hogy az emberi jogok közül melyiket nyilvánítsuk sürgősebbeknek. Azt például, hogy nemzetiség lakta területeken állami, közügyi tisztviselők nem alkalmazhatók, ha nem ismerik a nemzetiségek nyelvét. Olyan követelmény ez, amelyet, ha részlegesen is, a legkegyetlenebb gyarmattartók is figyelembe vettek.

No de maradjunk a lelkesítő tapasztalatnál, amely itthoni megítélés alapján már borongósabbnak látszik. A finn alkotmány érvényesítéséhez ugyanis mindenekelőtt finnek kellenek. Nélkülük pedig a tolerancia szellemét igyekezzünk „finnesíteni”. Miközben a svéd jogokra égi csodaként bámuló romániai magyar: több mint kétmilliónyi. S mit gondol az olvasó, hányan élnek svédek Finnországban? „Mindössze” 295 000-en! De próbálná meg ott valaki efféle „mindössze”-alapon a jogaikat megkérdőjelezni! Próbálná meg akár kocsmában is, részegen is az egy akol, egy pásztor, nemzetállam, államnemzet fogalmát bárkinek fejéhez vágni!

Kényszerzubbony vár ott az ilyenekre – mondták nekünk finn barátaink.

 

Másolat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A régeni alsó járás főszolgabírájától . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

5686/1941 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Az 1940. XXVI. tc. 3. §-ában kapott felhatalmazásra kiadott 78 000–1940. ME. számú rendelet 14. §-ának 4. pontja alapján kinevezem Önt Maros–Torda vármegye felsőköhéri közjegyzőségéhez díjnokká, 1941. november hó l-jei hatállyal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Ez a kinevezés ideiglenes, bármikor visszavonható és hatálya legfeljebb addig tart, amíg a rendes szabályok szerint megalakuló képviselőtestület ezt az állást választás útján be nem tölti . . . . . . . . . . . .

– Figyelmeztetem, hogy a román nyelvben szükséges jártasságot egy év alatt megszerezni köteles; amennyiben erről egy év leforgása után bizonyosságot nem tesz, kinevezését visszavonom.

– Felhívom, hogy hivatalát az eskü letétele után azonnal foglalja el . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Szászrégen, 1941. október hó 24-én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Olvashatatlan aláírás – főszolgabíró P. H.  . . . . . . . . . . . . . .  . . .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Özv. Tamás Istvánné szül. Kelemen Margit úrnőnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Felsőköhér . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

 

Megjegyzés. A fenti kinevezést kibocsátó főszolgabíró úr valószínűleg értesült arról, hogy a régeni alsójárás lakosságának tekintélyes része román. Ha meg statisztikát is olvasott, láthatta, miszerint Felsőköhér községnek már 1920-ban is csak 10%-a volt magyar. A lakosság döntő többsége, 9 zsidót leszámítva, román volt. Ezért kötelezte a közjegyzőség alkalmazottait a román nyelv elsajátítására.

Fentiekhez érdekes adalékul szolgál, hogy napjainkban 98%-os magyar lakosságú helységekben román tisztviselők így vélekednek: „Nem kötelességem a magyar nyelvet ismerni, mert Románia a románoké, nem pedig idegeneké. Tinektek, magyaroknak viszont kutyakötelességetek a román nyelvet tökéletesen beszélni!”

 

Századok folyamán erdélyi magyarok: diákok, mesteremberek, papok, főurak és szegénylegények ezrével vették maguk elé Nyugat országútjait, járták be városait, látogatták egyetemeit. Valósággal dézsmálták azokat az ismeretek szerzésében, hiszen a szegényebbje csakugyan lopva gyűjtögetett világi és egyházi tudományokat. Mutatis mutandis, valahogy így indultunk el magunk is néhányan, Bethlen Gábor népének fiai, Mikes Kelemen tanítványai, Nyugat irányába.

Mint említettem: először Bécsbe a Szépfalusi vezette Bornemisza Társaság vendégeiként, aztán 1973-ban Amerikába, Püski Sándor hívására. Oda már heten mentünk erdélyiek, hogy Amerika és Kanada magyar közösségei előtt sok-sok városban szóljunk magunkról, sorsunkról Romániában. Jómagam a Nagyenyedi fügevirág című írásomat olvastam fel mindenütt, úgy gondolván: az ottani kérdések özönében a hogy és mint vagyunkra ez tán a legtalálóbb válasz.

Bizonyos, hogy az amerikai és kanadai román követség megbízottai mindvégig a nyomunkban voltak, minden elhangzott szavunkról jelentést küldtek. Utazásunk 1973 május–júniusában zajlott. A belügy „műfordítói” pedig már 1973 szeptemberében figyelmeztették a megyei pártbizottság első titkárát és általa Ceauşescut írásom „veszélyes, államellenes” részleteire.

Olvasás közben a titkár a gépelt szöveg margóján jelezte tollával a kényesebbnek vélt részeket, mint például:

„De mondja meg Kegyelmed (Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelmünk), mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiot?”

Vagy például:

„Hasas őrmesterünk egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket – az elapadhatatlant –, hanem csontunkból a velőt, a pótolhatatlant áhítja.”

És továbbá:

„A betűvetésnek az egyházak sovány kebelére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája…”

Folytatólag a fordító, fölrúgván minden szövegbeli összefüggést, már csak fölkiáltó mondatokat vetett oda ijesztésül gazdáinak.

„Iskoláinkat bezárják?”

„Ájtatosan meghirdetett jogaink, mint akasztott emberek lógnak az út menti fákon.”

„A nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani, vagy legalábbis a torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják…”

„Ne csodálkozzék hát Kegyelmed mostani nótárius urunkon, aki… nevünk hallatára szigorú parancsba adja az írnoknak, hogy… a Jánosokat Iuonokra, a Tivadarokat Teodorocra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki… Asztalt döngetve ordibál: hát ez mifajta név, átkozott jövevény?!”

A securitate fordítója nem lehetett ostoba ember. Szövegemből a fontosat, a lényegeset emelte ki elrettentő példaként fölöttesei számára. Lelki fülem a morfondírozásait is hallja: „Minek a sok mellébeszélés, uram? Miért néz bennünket hülyéknek a ravasz csomagolással? Bethlen Gábor jótéteményeivel a románok érdekében; a bibliafordíttatással, magyar és román jobbágyok közös nyomorúságával! Mindezt, jól tudjuk, átejtésünk végett írta, meg a cenzor éberségének csökkentése miatt. S nem egy passzusát nyilván főszerkesztő kívánságára, sugallatára, taktikai tanácsára!”

Ha így szólt magában a műfordító-följelentő: igaza volt.

Esszém szövegének legalább a felét elhagyhattam volna.

Ám akkor szóba sem jöhetett volna a közlése.

Akkor a megengedett, sőt örömmel „engedélyezett” hallgatást kellett volna választanom. A könnyebbik megoldást. A lelkiismeret könnyed áltatását: „Nem közölhető? Elteszem a jövő századnak.” „Nem szólhatok kedvem szerint? Befogom a számat.” Meddig? Száz évig? Annyira taksáltuk a kommunizmus idejét. Nem nézhettük puccsnak, amely újabb és újabb összeesküvők által folyton megdönthető, más puccsal helyettesíthető. Én úgy véltem: török hódoltsági időnek nézünk elébe. Borúlátásom legfőbb oka pedig a kiegyensúlyozott atomhaderő volt.

Eszemet meg sem járta az utólagos, roppant egyszerűnek tűnő felismerés: valamely hatalom épp attól omolhat össze, hogy minden erejét a fennmaradására koncentrálja.

 

Azon is eltűnődöm néha: a hetvenes években írott drámáim hangvételére milyen hatással volt, lehetett ez a kimozdulás az ólomketrecből; mit jelenthetett annak személyes tapasztalata, hogy az államvallás szigorával meghirdetett kommunista eszmék „lőtávolán” túl szabad társadalmakban szabad emberek élnek, cenzorok, szellemi vámtisztek; gondolati kihágásokat nyomozó inkvizítorok nélkül.

Ez a világ, szórványmagyarjaival, s a nyugati demokráciák szellemiségével kétségtelenül bátorítólag hatott rám. Biztatólag olyan értelemben is, hogy a hatalom kritikáját annak tagadásával kell folytatni. A diktatúrák ugyanis javíthatatlanok! Fülüket a hátukon hordják, az elnyomott hangját csak akkor hallják meg, ha „konstruktív kritika” helyett botot, husángot táncoltatsz rajtuk.

Amerikában már nemcsak a román államvédelem titkos megbízottai kísértek, ott volt velem Kolhaas Mihály, akinek sorsa már-már kötelező erkölcsi mércévé komorodott bennem. Évekkel korábban Irán mitikus hangulatú tájain utazva ejtett rabul a genius loci, a helynek szelleme. Persepolis 2500 éves kövei, romjai között bolyongva-tűnődve tűnt föl képzeletemben a tragikus sorsú Dáreiosz, s a győztes macedón: III. Alexandrosz, Parmenion… A szuzai menyegző szereplői. Alaphelyzetében a dráma szinte pillanatok alatt nyilallott belém Persepolisban. Annál hosszadalmasabb és kínzóbb volt azután az önvizsgálat: emberi és írói helyzetem abszurditása új mondandóim közepette. Iránba annak az államnak nemzetgyűlési képviselőjeként jutottam el, amelynek vezetői nyíltan és titokban szuzai menyegzők sorozatát tervezték el a nem román ajkúak gyors asszimilálása végett. E kínkeserves állapotban három irányba nézelődve kémlelhette jövőjét a meggyötört lélek. Az önfeladó belenyugvás, az emigrálás, avagy a fejjel falnak rohanóra váró börtön; a politikai foglyok börtöne sugárfertőzéssel, lassan ölő méreggel, amiként azt Ceauşescu előírta volt. Három lehetetlenség között halovány sugár küldött enyhe vigaszt, reménységet: az írás, a drámába sűrített tiltakozás, a lázadás meghirdetése. A szembeszegülés mindennel, ami embertelen, és nem csupán testi kínzásban. Hanem az egyéniség megsemmisítésében is.

Ebben a szándékomban találkoztam Harag Györggyel, összes drámai munkáim rendezőjével – kettő kivételével, melyeket halála után írtam. Életem, sorsom isteni ajándékának tartom, hogy vele együtt dolgozhattam. Énem jobbik fele, szellemi ikertestvérem volt Harag Gyuri, akit máig is gyászolok.

A hetvenes évek második felében fölhagytam tehát a kisebbségi sérelmek, a gyorsan szaporodó igazságtalanságok elleni folyamodványos tiltakozással.

Kudarcaim kezdtek mind gyakrabban szembekacagni és figyelmeztetni: eleget szóltam immár a beadványok süket műfajában eredménytelenül vagy csip-csup eredménnyel. Leonte Răutu, aki zsidó mivolta miatt maga is kegyvesztett lett Ceauşescunál, egy ízben kacagva kérdezte: „Ön még mindig kakaskodik? Ön még mindig a lehetetlent ostromolja?”

Egy másik hang pedig így szólt bennem: „Fordulj inkább az olvasóidhoz, nézőidhez. Próbáld elültetni szívükben az eszmét, az elszánást, hogy ügyükben maguk is tiltakozzanak.” Ekkor mondtam félig tréfásan Király Károlynak: „Te írd tovább leveleidet az államelnöknek meg a nyugati sajtónak, én pedig valami mást írok majd az olvasóimnak.” Így találkozunk majd újból egy álombeli, hatalmas sereg szívében és gondolataiban, mondta némán a remény is.

De 1979 tavaszán megszegtem fogadalmamat. Ceauşescu számára újabb terjedelmes levélben összegeztem mindazt, amire választ sose kaptam, amire a füle botját sem mozgatta. Fazekas János akkor azt ajánlotta: ne írjam alá egyedül, mert nevem láttán-hallatán már ideges a „főnök”. Bírjam rá tehát X. közügyi és nagytekintélyű emberünket, írja alá maga is a beadványomat.

Megpróbáltam. Nem vállalta.

Úgy küldtem föl tehát, ahogyan eredetileg terveztem: egymagam. Senkire sem hivatkozva, senkinek az egyetértését nem emlegetve.

Ez is falra hányt borsónak bizonyult.

Annyit azonban sikerült kivívnom a „feszengéseimmel” – amiként azt egy magyar pártfunkcionárius szokta mondani –, hogy drámáimat betiltották, könyvem kiadását nem engedélyezték, a régiek új kiadásához szükséges minisztertanácsi jóváhagyást (!) megtagadták. Még röhögtek is rajtam, mikor azt kérdeztem: de hát miért? Az Elena Ceauşescu megbízható művészeti sintéreként működő, magas rangú személy ezt mondta nekem: „Hogy bennünket szamaraknak tekint, azon nem csodálkozom. De hogy ön minek játssza meg a hülyét, azt nem értem. Avagy fogalma sincs arról, hogy miről szól az ön könyve, amely fölött annak idején elbóbiskolt a kontroll és Domokos Géza?”

Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemről volt szó, amely 1977-ben jelent meg először, majd csak 1990-ben második kiadásban, a Lőtt lábú madár című kötet részeként.

 

 

 

Egy uszító könyvről

Bizonyos Ion Lăncrănjan nevű román író magyarellenes könyvére visszatérni: fölöslegesnek látszó ténykedés. Véleményünk ugyanis ezután sem jut el a romániai magyar olvasókhoz, akiket e szennyes kiadvány fölháborított, de nem jut el a román olvasókhoz sem, akiket viszont félrevezetett. Talán ez utóbbi a könyvnek nagyobb – mert hatásában tartósabb – bűne; a lélekmérgezés felezési ideje hosszabb a fölháborodásénál. Annak idején Száraz György a szellem tisztességes emberének etikája szerint próbált vitába szállni Lăncrănjannal. Megpróbált higgadtan és tényszerűleg érvelni, közös gondban osztozni, félreértést, legendát oszlatni, ám a félreértések oszlatásának szándéka közben maga is félreértés áldozata lett: úgy gondolta, hogy a nyilvánvaló faji gyűlölködésben fortyogó „vitapartnere” odafigyel mondandójára, a tényekre, a logikus érvelésre. Hát nem figyelt oda! Száraz György reménye is önáltatásnak bizonyult, akár a mienk, romániai magyar íróké, akik nyilvános vita lehetőségének híján a Román Kommunista Párt főtitkárához, Nicolae Ceauşescuhoz intézett közös beadványban tiltakoztunk Lăncrănjan „könyvének” megjelentetése ellen. De 36 magyar író szövegének sem lett semmi foganatja. A gyűlölködés magvait hintegető kiadvány azóta is fertőz, mi több: szerzőjének bizonyos párt- és állami intézkedések elégtételt és örömöt okozhatnak. 1982-ben, amikor az Erdélyről szólva (Cuvint despre Transsilvania) című szöveggyűjteményével Lăncrănjan elemi nemzetiségi jogok ellen indított sovén támadást, rémálmainkban sem gondolhattuk, hogy „sirámai”, abszurd „aggályai” rövid néhány esztendő múltán hivatalos meghallgatást nyernek; hogy ordas eszméit elnöki és kormányrendeletek fogják alátámasztani.

Annak idején hírét vettem, hogy Elena Ceauşescu jóváhagyásával levelünk a főtitkár kezébe került. Harmadszájból későbben arról is értesültem, hogy szövegünket a diktátor „figyelemre méltónak” ítélte, ám ezzel az ügyet lezárta. Az uszító könyv betiltását nem rendelhette el, mivel bizonyosra vehető, hogy annak kiadatását személyesen engedélyezte. Jóváhagyása nélkül azt senki sem merte volna megjelentetni. Meggyőződésem, hogy Lăncrănjan a könyv megírásához közvetve, avagy direkt módon Ceauşescutól kapott biztatást.

Tiltakozásunkat úgy kellett megfogalmaznom, hogy a lehető legtömörebb legyen. Tudtam, hogy bővebb szöveg esetén senki bele sem néz, vagy ha igen, nem olvassa végig. Annak reményében, hogy a főtitkár taktikából, legalább a nemzetközi közvéleményre való tekintettel, a hitvány uszító száját befogatja, megpróbáltam a hiúságára hatni. Néhány párhuzamvetéssel Lăncrănjan „állításait” a Vezér „testvériségi, egyenjogúsági” tételeivel állítottam szembe.

Mindhiába! Mint később kiderült: ez a könyv is előkészítője volt – más kiadványokkal együtt, mintegy publicisztikai tüzérségi belövése – a magyarellenes szuronyharcokra kiszemelt terepnek.

Kollégáim közül sokan lemondóan legyintettek. Még jó, hogy nem torolják meg rajtunk azt a tiltakozást, mondta egyikük. Igaza volt. Az aláírók névsora ugyanis érthető módon nyugtalanította a belügyi tiszteket. Azt jól tudták persze, hogy a szöveg másodpéldánya – az aláírók kézjegyével – nálam van. Megrendeztek hát egy olyan „betörést”, minek következtében a szerkesztőségből, íróasztalom fiókjából, sok mindennel együtt a tiltakozók listája is eltűnt. Emlékezetből hiánytalanul azóta sem tudom fölidézni.

Lăncrănjan könyvének margójára készített jegyzeteim azonban megmaradtak. Ezeket most azért teszem közzé, mert az Erdélyről szólva című szennyirat – mutatis mutandis – a Mein Kampf szellemű könyvek családjába tartozik. Csakhogy! Bizony, feleim, egy kis különbséggel. Hiszen míg Hitler „művét” a németek mai, demokratikus hazájában a megtestesült Sátán hulladékának tekintik, addig az erdélyi kobzos paranoid és minden ízében fasisztoid „vallomása” egy mindinkább fölerősödő politikai kurzus tankönyve lett Romániában.

Lássuk a zöldeknek adott leckéit!

 

1. Mondj valamit nemzetedről, és megmondom, ki vagy!

Lăncrănjan így összegzi a román nemzetről vallott nézeteit: A dákok legjobbjainak, valamint a rómaiak legvitézebbjeinek nászából született román nemzet nem egyéves, nem kétéves, nem száz-, nem ezeréves, hanem annál is több. Hogy ez a több mennyi? Azt még ő sem tudja. Meg kell várni, hogy Nicolae Ceauşescu a legközelebbi pártkongresszuson mennyit fog bejelenteni.

Ősiségének igazolására Lăncrănjan a következő „tényeket” sorolja föl:

– a román nép legendáit,

– balladáit,

– „bölcs pogányságát”,

– „túlzásmentes” vallásosságát,

– nemes tartását, előkelő viselkedését,

– végtelen jóságát.

Aki e tulajdonságait tudomásul veszi, nem kételkedhet Lăncrănjan nemzetének ősiségében. (A végtelen jóság fogalma, mint történelmi, nyelvészeti és archeológiai tény stb.)

Szerzőnk gyermekded koncepciója teljességgel azonos a pártfőtitkár, a „történész”, Nicolae Ceauşescu gigantikus „paraszti” koncepciójával. A román társadalom – mint általában a kelet-európai társadalmak – kényszerű megkésettségében még századunk elején is főleg paraszti jellegű. Európa legutolsó parasztfelkelése az antifeudális 1907-es román lázadás volt. Sok ezer áldozatával a századelő egyik legvéresebb drámájaként vonult a történelmi emlékezetbe. Ennek ellenére a főtitkár tanítványa is a „sok ezer éves” román parasztság örök patriotizmusáról, állam- és hazateremtő csodatetteiről áradozik. A dák mítosz legfőbb vonása a paraszti mitológia. Egy sosemvolt társadalom idillikus rajza viszont mindig alkalmas volt a magyarellenes uszításra. Nyilván Lăncrănjan sem szalasztja el annak alkalmát, hogy fölvázoljon egy olyan bukolikus, mesésen gazdag és békés dák világot, amelyben a paraszt saját földjét művelte, míg szabadságától és javaitól meg nem fosztották a beözönlő, barbár magyarok. Ez a paraszt kezdetben római volt, aztán románná lett. „Fejlődésének több ezer éves folyamatát az archeológia és a nyelvészet mindig más-más oldaláról fogja bizonyítani, anélkül hogy titkát valaha is megfejtené.” Ez lenne Lăncrănjan szerint a fölfedett és mégis örök rejtélyként fennmaradó genezis-titok. Egyik érvelése kiváltképpen figyelemre méltó, midőn azt mondja: „Ez a genezis-titok épp realitása és természetessége miatt megfejthetetlen.” Zseniális példákat is említ, mondván: nem különös, és nem a román kontinuitás egyik igazolása, hogy a Maros folyót kétezer éve változatlanul Marosnak (Mures) hívják? Marosnak, el egészen a Tiszáig? Hiszen ugyebár – gondolhatja az olvasó – a folyónak lehetne csupán az eleje, közepe Maros, de juszt sem! Csak azért is Maros marad, míg be nem ömlik a Tiszába. Más szóval: míg el nem jut Dácia természetes határáig, a Tiszáig. Amely Lăncrănjan szerint is Trianon napjaiban hitvány összeesküvők mesterkedése folytán maradt meg a magyar állam keretében, holott határfolyóként kellett volna igazolnia egy jogos elégtétel bekövetkeztét.

S a másik csoda: román nevével, amelynek eredete ugyancsak a múltba vész, az Olt Olt maradt; és Szamos a Szamos; akár az Ompoly, akár a Körösök, avagy a Kárpátok. Ezek a fogalmak éppoly ősiek, akár a román nép, amely ezen a helyen élt s él, „mióta világ a világ”. Állítását nyilván csak a geológia és mitológia párosításának útján lehetne „tanulmányozni”. Ám addig is – hangoztatja szerzőnk – ajánlatos mindenkinek tudomásul venni a kontinuitás elméletének állításait. Különben „újból tragédia” támad a kételkedésből. Magyarázat: aki kételkedik, Románia szent testéből akar valamilyen tartományt kiszakítani.

Lăncrănjan többször is visszatér egyik legfőbb gondolatára, miszerint a román nép nemcsak hatalmas, de jóságos is. Az erő és a jóság kifogyhatatlan energiáival teremtette meg Erdélyben „az élet feltételeit”, vetette meg az „élet alapjait”. Mikor a barbár magyarok bejöttek, Erdélyben a románok már ismerték s űzték az ipart, a földművelést. Pannóniában a magyarok még sátrakban laktak, mikor Erdélyben a románok már egy felsőbbrendű élet feltételeit megteremtették. Kétségtelen továbbá, hogy a két nép között idők folyamán kölcsönhatás támadt, ám csak olyanformán, hogy a magyarok sok mindent átvettek a románoktól, akik cserében csak kegyetlenséget és elnyomatást voltak kénytelenek elszenvedni. „Drágán fizették meg türelmüket.” Ez a „fejedelmi járású nép” hiszékenységének és „nemes viselkedésének” lett az áldozata. Sommásan szólva: annak, hogy nem olyan, mint a magyar. Hanem egészen más. Szerzőnk ennek igazolására néhány kellemes párhuzamot von a két nép között. Így például:

 

A magyar

A magyart a gyökértelenség komplexusa gyötri, mivel nem tudja, honnan jött, ám uralkodó és rabló természet lévén, gátlástalanul rabol nyugaton, keleten, északon és délen.

A román

Mivel tökéletesen tisztában van eredetével, őt nem kínozza a gyökértelenség komplexusa, következésképpen nem uralkodó és rabló természet, nem akar rablást elkövetni sem nyugaton, sem keleten, sem északon vagy délen.

 

Egyszerű és világos okfejtés! Lăncrănjan biztos abban, hogy fentebbi sorainak olvastán a román legényke, leányka ölébe ejti a könyvet és elmereng, hálaimát rebegvén Istenhez: Köszönöm, Uram, hogy nem teremtettél magyarnak!

Jó néhány hasonló párhuzamot másolhatnánk ki Lăncrănjan könyvéből, ám nem az a célunk, hogy az olvasó a hasát fogja nevettében, hanem hogy eliszonyodjék inkább, miként az őrjöngő elmebajosok, debilis paranoiások, gyógyíthatatlan betegek láttán teszi az empátiára hajlamos ember.

 

2. Mondj valamit más népekről, és megmondom, ki vagy!

Lăncrănjan sorozatos dührohamait főleg az váltja ki, hogy (amint panaszolja) nem mindenki ismeri el a dákoromán kontinuitás elméletét, a 2050 éves román államiságot, amely történelmi tény, míg az ezeréves magyar államiság csak magyar dicsekvés. „Úgynevezett” millenáris, mondja több helyen is csúfondárosan. Figyelemre méltó műveletlenségében úgy gondolja, hogy minden állítása egy-egy Newton-féle gravitációs törvény, általánosan igazolt és vitathatatlan, a földgolyó minden lakójától elfogadott evidencia – kivéve persze a magyar koponyákat. Ezért ismétli mániákusan: igazságait csakis azok vonják kétségbe, akik megszokták, hogy örökkön gyalázatban és gyalázatosan éljenek, s nem csupán a román nép hóhéraiként, hanem a nagyvilág ellenében is, amelyet sokszor sikerült félrevezetniök, olyannak mutatván magukat, amilyenek sosem voltak, és sohasem lesznek. (124. old.)

Az őshonosság, helybentermettség természetes, jogos, gyönyörűséges állapotát az alacsonyabbrendűségre ítélt vándornépek, nomádok helyzetével állítja szembe, mondván: íme, a román, íme a magyar! Ez utóbbi zúdult rá iszonyatos kegyetlenséggel az Erdélyben földet művelő, aranyat bányászó, háziállatot tartó, kulturált, keresztény románságra, amelyet azután:

– kirabolt,

– legyilkolt,

– kerékbe tört,

– darabokra szaggatott stb.

Ennek ellenére román őslakosok számosan életben maradtak, a magyarok pedig, akiket – egy másik román „történész” szerint – a románok térítettek meg, akikkel a románok vétették föl a kereszténységet, nos ezek a galád megkereszteltek olyanformán is jótevőik létére törtek, hogy vallásukban megosztották őket. Lăncrănjan határozottan állítja, hogy az erdélyi románságot a magyarok kényszerítették ki az ősi ortodoxiából, és terelték a görög katolikus egyház kereteibe. E szakadás tehát a magyarok bűne. Mi volt a céljuk azzal, hogy románra fordíttatott Bibliát adtak a kezükbe? Hogy görög katolikusokká tették őket? Nyilván a megsemmisítés. Igaz ugyan, hogy akkor már egyszerűbb lett volna egyenest a római katolikus vallásba kényszeríteni őket, avagy a reformátusba, unitáriusba! Ez a lehetőség nem járja meg Lăncrănjan eszét. De az igen, hogy a magyarok már föltűnésük óta a rasszizmus („nácizmus”), a felsőbbrendűség lovagjaiként vetették meg az itt talált román őslakosságot.

Megrendítő mozzanat, amidőn kételyei is támadnak. Ilyesmi jut eszébe: a magyarok áttérése a keresztény hitre köztudott, a nemzetközi történettudomány által számon tartott, följegyzett, dokumentumokkal igazolt esemény. Miért nincs ilyen bizonyíték a románok esetében? Szerzőnk a röpke kételyből így húzza ki magát: a magyarok megkeresztelkedése azért oly közismert, mivel ők mindent tömegben, nyájban hajtottak végre. Közösen raboltak, közösen, együttesen vették föl új vallásukat is. Azt is mondhatnók tehát: botrányos, messzehangzó, nagy figyelmet keltő körülmények között. Ezzel szemben a románok… – és várjuk az ellenpéldát, az észrevétlen, csöndes folyamat leírását. Mindhiába. Meg kell elégednünk azzal, amit Lăncrănjan már kinyilvánított: vagyis, hogy a románok azóta keresztények, amióta létezik a kereszténység.

Ám Ázsia hordáit a kereszténység sem tudta megszelídíteni. Annyira sem, hogy gyökeret verhettek volna Erdélyben. Ennek igazolásaként említi szerzőnk, hogy munkájuk, kezük nyoma nem látható Erdély gazdasági és kulturális arculatán. Ezzel szemben elvették az őslakosok földjét, minden javait, asszimilálták nemeseiket, betiltották és üldözték népszokásaikat, vallásukat. És mit követtek még el? Arra kényszerítették a románokat, hogy Ausztriáért harcoljanak, a császárért ontsák vérüket, dicsőítsék az elnyomót. S mivel egy szuszra önti ki jeremiádáit, meg sem lehet kérdezni tőle, hogy szerinte mi volt akkor a románok szerepe 1848–49-ben? Stb.

Sajátosan értékeli a magyar feudalizmust is, amely magába olvasztotta a román nemességet (!), továbbá „vak” volt, „önhitt” és „reakciós”. Ily módon a románok időnként arra kényszerültek, hogy elhagyják Erdélyt, s a Kárpátokon túli testvérországokba meneküljenek. Ezzel egyúttal „érvényteleníti” az Erdélybe áramló, menekülő román jobbágyokról készült korabeli hivatalos feljegyzéseket, levéltári okmányokat is, újból leleplezvén a világot félrevezető magyar mesterkedéseket.

Szeszélyes kalandozásait követve hadd jegyezzük ide, hogy Kossuthot is románfaló, galád ellenségnek minősíti, fölmagasztalván pl. Bărnuţiut, aki az osztrák kamarilla egyik megbízottja volt Erdélyben.

A kommunistákat általában nyilván nem gyalázhatja, hiszen megbízója, dolgozatának megrendelője, Nicolae Ceauşescu, fanatikus nemzeti kommunista. Ám ezúttal is kiderül, hogy a román nép veszedelmes ellenségei a magyar kommunisták, ugyanis ők az ún. kominternisták, vagyis nem nemzeti, hanem idegen érdekek szószólói, akik fölháborító módon vélekednek Románia szerepéről is az első világháborúban. Azt állítják, hogy imperialista jellegű hadviselés részese volt, holott kizárólag nemzeti érdekeit védte – imperialista támadások ellen. Az említett magyar és zsidó kominternisták „leleplezését” különben N. Ceauşescu kezdeményezte. A Kommunisták Romániai Pártjának V. kongresszusán, a harmincas évek elején úgy határoztak, hogy Romániát, tényleges etnikai összetételének alapján többnemzetiségű államnak kell tekinteni. Ceauşescu szerint ez borzalmas merénylet volt a román nemzet egysége ellen. Ilyennek látja tehát Lăncrănjan is, majd azzal folytatja, hogy az ötvenes évek törvénytelenségeit leginkább a magyar nemzetiségű kommunisták követték el. Ők azok a kegyetlen belügyi banditák, akik a román nép hátán gyakorolták a kíméletlen osztályharcot. Ők éltek vissza hatalmukkal, s érvényesítették gátlástalanul sovén és „neosovén” indulataikat. Végül Románia megújítója, N. Ceauşescu vetett véget uralmuknak.

 

3. Megrögzött hazugság – idővel igazság.

Csak ismételni kell harsányan, mániákusan, kifulladásig! Ahogyan Lăncrănjan is teszi. Bizonyos, hogy senki nem fogja őt megcáfolni. De ha megkísérelné is: az ellenkező vélemény sosem jut el a román olvasókhoz. A nagyvilág pedig sokkal kényelmesebb, semhogy kétellyel fogadna gyermekded történelmi futamokat.

„Erdély nemcsak az a hely, ahol én születtem” – mondja Lăncrănjan sokat sejtetőleg. Ó, csak nem! Csak nem fogja bevallani, hogy Erdélyben rajta kívül mások is, például magyarok is megszülettek, felnőttek, és tán cselekedtek is egyet-mást annak javára. De szó sincs ilyen csodáról! Lăncrănjan elismeri ugyan, hogy rajta kívül mások is a világra jöttek Erdélyben, ám azok is mindahányan románok voltak. Így emel tehát kalapot egy Blaga előtt, aki valóban Erdély szülötte; Sadoveanu előtt, aki viszont Moldova büszkesége. Gogát említi továbbá joggal; ő valóban erdélyi, de Eminescu erdélyiségéért már tényeket hamisít. Indulását Nagyváradhoz kapcsolja, holott legelső versét Eminescu aláírással a pesti Família közölte 1866-ban.

E nagy nevek említése után újból megszólaltatja nemzeti kürtjét, hírül adni a Kárpátoknak minden csúcsáról a kebeldagasztó, hősi múlt örök igazságait, miszerint: Erdélynek nincs szeglete, sarka, völgye, hegye, havasa, amely nem arról tanúskodna, hogy itt minden, de minden a román nemzet folyamatos véráldozatának köszönheti létét. És hozzáteszi: a román hősök között fölemlíthetné Avram Iancut, Horeát és társait, de nem teszi. Miért? Szerénységét eredeti módon indokolja: ő nem pszeudo-internacionalista, hanem kozmopolita, miként… nyilván a magyarok, akik gyakran említik ugyan a románok erdélyi hőseit, de mindig hasonló magyarok társaságában. Márpedig így szólni: Budai Nagy Antal és Horea, avagy Goga és Ady – nem egyéb pszeudo-internacionalizmusnál. S valóban: Lăncrănjan nem internacionalista. „Csak” sovén nacionalista.

Menjünk tovább. Micsoda még Erdély? Erdély a színromán lakosságú „isteni hely”, amelynek mennyei nyugalmát, harmóniáját a beözönlő magyarok zavarták meg. Betörésük után elkezdték más népek betelepítését, a terület gyarmatosítását. Hogy szétverjék az egységes román népet, betelepítették a székelyeket és a szászokat. Így a színromán lakosság néhol vegyessé vált, de nehogy azt gondolja valaki, hogy ez már indok lehetne a több nemzetiségű Svájc fölemlegetésére. Erdélyt nem lehet, mert nem szabad Svájccal összevetni! Hogy miért, azt a szerző nem indokolja, de fejtegetéseiből világosan kiderül, miszerint: Svájc népeinek önrendelkezési joga olyan példa, amiről jobb, ha nem tudnak sem magyarok, sem románok. Svájc megrémít minden román nacionalistát. Svájc az egységes nemzetállam és államnemzet paranoiás fanatikusainak mindenkori réme, minden veszedelmek gyűjtőfogalma. Svájc nevének hallatán Ceauşescu rendszerint dadogni kezdett az izgalomtól, pontosabban: az ingerültségtől. Gaz magyarok ugyanis nem átallják szóba hozni, valahányszor a népek, népcsoportok közötti normális kapcsolat kérdése fölmerül. Jómagam is fölemlítettem Ceauşescunak egy ízben, mire csak mélyet lélegzett, hangja elakadt, tátogni kezdett, mint a szárazra vetett hal, jobbjának mutatóujjával pedig izgatottan jelezte dühös tiltakozását: nem! Nem! Nem! Aztán, hogy a szokásos féloldalas fejcsavarintás után megjött a hangja, ezt harsogta felém: „Svájc? Az más! Az egészen más!”

És micsoda még Erdély? – kérdi Lăncrănjan. S mondja: Erdély a magyarok kegyetlenkedéseinek véráztatta földje, tömeggyilkosságaik színhelye. (Ipp és Treznea, azaz: Ördögkút.) Szárazajtát persze nem említi. Ott románok vágták le fejszével Nagy András és Nagy Sándor fejét 1944 őszén, ártatlanul, az irracionális magyargyűlölet állati kegyetlenségével. Két testvér, a 25 éves András meg a 21 éves Sándor bestiális legyilkolása, és velük együtt még kb. 13 személy agyonlövetése Szárazajtán nyilván nem kötheti le Lăncrănjan figyelmét. A véres tényekről kénytelen megfeledkezni egy másik, egy magyar paranoiás dilettáns miatt, akit ő fedezett föl nekünk! Ezt a hozzá hasonló pöfeteget Dücső Csabának hívják. Van-e magyar, aki e nevet ismeri? Száraz György bebizonyította, hogy nincs. Ezzel szemben ma már alig akad román átlagolvasó, akinek szeme ne villanna meg e név hallatán: Dücső? Az nem más, mint a galád magyar törekvések publicisztikai esszenciája; a magyar irodalom örök, románellenes szellemiségének kifejezője. Dücső Csaba minden magyar titkos álmának megtestesülése stb. Tanítása pedig, egy olyan regényben, amelyet Száraz György sehol sem talált a magyar könyvtárakban, bizonyos Torday nevű „hősének” szájából így hangzik: „Én nem várom meg, hogy bekövetkezzék a bosszú órája. Nem várok. Aki oláh az utamba kerül, mindahányat megfojtom. Nem lesz számukra kegyelem. Éjszaka felgyújtom majd az oláh falvakat. Kardélre hányom e falvak lakóit, megmérgezem kútjaikat, megölöm csecsemőiket is a bölcsőben. Írmagja se maradjon e hitvány, tolvaj népnek. Senki számára nem lesz kegyelem. Sem a bölcsőben fekvő csecsemőnek, sem a magzatnak anyja méhében! Ne maradjon itt egyetlen oláh sem, egyedül a magyar nemzet, az én nemzetem jelentse Erdélyt! Az összes lehetséges Horea- és Cloşca-féléket megsemmisítem, még mielőtt a világra jönnének. Nem lesz kegyelem!…”

Nos, ebből is kitetszik, mire képes a román pártfőtitkár, ha magyarok tüntetnek ellene New Yorkban, és megdobálják záptojással a kocsiját. Lăncrănjan könyvét ugyanis, amint már említettem, sok más magyarellenes munkával együtt maga Ceauşescu rendelte meg. Nyersanyagát az ő magyar „szakértői” hordták össze. Dücső Csaba förmedvényét is ők fedezték föl – horribile dictu! – Rómában. Az ott működő román vasgárdisták útján jutott a föntebbi idézet is a párt Központi Bizottságának propagandaosztályára.

Amely most a „horthyzmus” elleni hisztérikus sajtókampány elindítója, szervezője, anyagszállítója. Sovén és műveletlen történészek segítségével. Lăncrănjan tőlük szerezte be hivatkozásaihoz azokat a szövegeket, amelyek azt a látszatot keltik, hogy szerzőnk járatos a történelemben. Ismerem az urat, lassú észjárását, primitív, vértolulásos szellemiségét. A falu, a parasztság szakértőjeként tartják számon, műveletlenségét megbocsátó mosollyal nézik el neki hazafias érzelmei miatt. Mérget lehet venni rá, hogy soha életében nem olvasott egyetlen sort sem Illyés Gyulától, akire hivatkozik, azt sem tudja, hogy Freisingi Ottó püspök, akit ugyancsak fölemlít (Otto de Freisingen), miként kerülhetett Pannóniába. Mégis idézi őket, és Bethlen Gábort emlegeti, a 67-es kiegyezésről vélekedik, miközben minden szava elárulja: halvány fogalma sincs arról, amit beszél, csak fújja bőszen a szájába dugott sípokat.

De hallgassuk dagadó keblének, arany szájának újabb szózatait. Ezt például: Erdély az a terület, amelyet a dákok szerettek, a rómaiak áhítottak, s amelyet látható vagy láthatatlan katonai vagy szellemi nagyhatalmakkal szemben mindig a románok védtek meg. Ez így zavaros ugyan, ezt – hogy mi az a „láthatatlan szellemi nagyhatalom” – nyilván ő maga sem érti, de megbízói, akik szövegeiket a keze alá csúsztatták, bizonyára tudják, mit akartak mondani. Meg aztán jól is hangzik: nem elég a nagyhatalmakat fegyverrel leverni; szellemileg is győzni kell felettük, amiként azt a szerző „bizonyítja”. A nagyhatalmakat megdöntő román győzelmek ilyetén említése után a mi Háry Jánosunk kissé meghökken: „Nem lesz ez túl vastag?” Nosza, érveljünk is valamivel! Ismétli tehát önmagát, mondván: „No persze, az említettekről sincs hivalkodó történelmi dokumentum, de hát arról sincs följegyzés, hogy a románok mikor és miként tértek át a keresztény hitre. Nincs, de lám, mégis keresztények, méghozzá Jézus Krisztus óta!” Nem elegendő ez bizonyítéknak? Hiszen ami a lehető legősibb, arról nemigen létezik írásos dokumentum. Csak épp azt nem mondja Lăncrănjan: az a leghihetőbb, amire nincsen semmi bizonyíték. Így például arra az állítására sincs, amely így hangzik: 1867 után – amely szerinte a magyar történelem legkegyetlenebb korszakának a kezdetét jelentette – a jogaiktól megfosztott erdélyi románok Amerikába kezdtek kivándorolni. Igaz ugyan, hogy az „amerikások” döntő többsége Erdélyben székely volt, következésképpen az „elnyomók” vándoroltak ki, nem „áldozataik”, a románok, ám e fölött vitába szállni éppoly reménytelen vállalkozás, mint mondjuk a méheket arra ösztökélni, hogy hatszögű viaszsejtek helyett négyszögűeket rakjanak.

Lehetetlenség, sőt ostobaság is vitába szállni olyan történelemszemlélettel, amely egészében is, részleteiben is egy mítosz kicsapódása: amelynek legfőbb jellemzője a vigasztalás, a nemzeti indulatok olcsó és felelőtlen fölkorbácsolása. A gyűlölet vérmes állapotában ugyanis már valóban nem érdeklik a tények az elborult elmét. Így meg sem kérdezhetjük: ugyan, miként lehetséges, hogy Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb magyar fejedelme a dák mitológia rabja lett volna? Ezt állítja ugyanis róla Lăncrănjan. Abszurd állításai után az sem érdekli őt: mikor, hol kellett a honfoglaló magyaroknak évszázadokon át tartó harcot vívniok a Dáciát védelmező románok ellen? A gazda ellen, „akit végül minden javaitól megfosztottak”. Az efféle bizonyítatlan állítás oly kedvező a nemzeti érzületnek, oly találóan fogalmaz meg a történelemre visszavetített vágyálmokat, hogy önkínzás lenne a tárgyszerűség puszta óhajtása is.

 

4. A békére vágyó nem élhet nyugodtan, ha nem fest ördögöt, azaz magyart a falra.

Az olvasó el-eltűnődik: vajon Lăncrănjan ezt a könyvét paranoiás idegrohamai alatt vagy azok szünetei között írta meg? Ugyanis mindkét állapotra jellemző szövegei vannak. Persze nem egyenlő arányban. Különben sem híve, állítja dühödten, az egyrészt-másrészt eljárásnak. Vagyis, hogy a magyarok egyrészt tömeggyilkosok, másrészt föltűnik ember formájú lény is köztük. No nem! Az ilyen dekázgatás részéről megalkuvás lenne. Úgy tűnik azonban, hogy a közös szocialista tábor taktikai érdekei megkívánnak egyet-mást tőle is. Időnként megszólal a cenzor – a párt propagandaosztályának felelőse –, és ilyenkor félszájjal engedékenyebb vélekedést is elvegyít a vádbeszédben. Ilyeneket mond: volt persze közös sors is. Románok, magyarok közös küzdelmeiről is tanúskodik az „úgynevezett” ezer esztendő. Ha történelmünket nem csúfolná úgynevezettnek, és ha ezzel szemben a 2050 éves román államiságot nem kezelné oly könnyen ellenőrizhető valaminek, mint pl. manapság egy félnapos vonatjárást Segesvár és Brassó között, azt gondolhatnók: valóban, időnként el-elkapja őt a tárgyilagosság jó szándéka. Talán nem is ő maga tehet arról, hogy néhány mondat után a megértés óhaját rendszerint a habzó gyűlölet önti el. Szerzőnk idegbeteg. Ezért valószínűbb, hogy könyvét indulati rohamai közben írta, nem nyugtatók jótékony hatása alatt. Íme, a közös sors gondolatának tett sovány engedmény után máris fölemeli hangját és üvölt – hányadszor immár! –, vérbe borult szemmel sorolja, hogy míg az erdélyi románok a szelídség és a keresztényi türelem példaképei, addig a magyarok már régen rászolgáltak Istennek legszigorúbb büntetésére: el kell tűnniök a népek sorából, mert erdélyi garázdálkodásuk évszázadai alatt egyebet sem tettek, mint: lőttek, akasztottak, hasba szúrtak, házat, templomot gyújtogattak, temetőket szentségtelenítettek meg, várandós asszonyokon követtek el erőszakot, csecsemőfejeket tűztek szuronyhegyre, eke elé fogták román szolgáikat, kivágták nyelvüket, levágták fülüket, „meggyalázták szobraikat” (!), betiltották évezredes helységneveik használatát, holott Erdélyben minden ilyen név, mint: Kolozsvár, Temesvár, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Brassó, Segesvár román eredetű. „Adminisztratív úton” kényszerítették a román lakosságot e magyarosított helységnevek használatára, így akarván eltüntetni egy „dicsőséges nemzeti lét” kétségtelen bizonyítékait.

Most pedig azt panaszolják a magyarok, hogy kisebbségi sorsra jutottak. Pedig nem jutottak. Mindig is kisebbségben voltak a többségi román lakossággal szemben.

Ám ennél is (a panaszolkodásnál is) tovább szemtelenkednek: hazugságokkal árasztják el a világot. Milyenekkel?

Van köztük, aki azt állítja, hogy az erdélyi román más, mint az óromániai. Sajátos lelki alkatú, vallásában is különbözik, hiszen jórészt görög katolikus, másmilyenek a néphagyományai. Nos, akik ilyet állítanak, azok Erdélyt akarják Romániától újból elszakítani!

Mögöttük áll a pusztán a magyar revizionizmus. A magyarországi magyarok a gyalázatos képmutatás bajnokai. Szembe szépet mutatnak, miközben kezük kést szorongat, hogy hátba szúrják a békés szomszédot. Valósággal tragikus a román nemzet történelmi útja, és mai állapota is. Galád nagyhatalmak és koncra éhes magyar revizionisták lesnek újabb rablási alkalomra. A cárok ugyebár – nem a szovjetek, mert azokkal közös katonai szövetségben vagyunk – elrabolták Moldovát, Ausztria-Magyarország Erdélyt, Bánátot! Olténia, Munténia, Dobrudzsa területére a bolgárok foga fájt mindig. „Így minekünk csak az a lehetőségünk maradt volna, hogy hátunkra vegyük a folyóinkat, és keressünk más hazát magunknak.”

A nagyhatalmak árnyékában sündörgő Kádár-magyarok biztatására az erdélyi magyar kisebbség ugyancsak nagy mohóságot mutat, egyre szaporodnak a követelései. Pedig a románok sosem szegték meg emberi kötelezettségeiket. A békeszerződések Romániát bizonyos emberi jogok biztosítására kötelezték. Ezek betartása „nem volt 100%-os, de közönséges rágalom ezért panaszkodni, sírni, óbégatni”. Azt állítani például, hogy 1920–40 között a románok elnyomták az erdélyi magyarokat. Ez hazugság! A román állam biztosította „anyanyelvük akadálytalan használatát”, vallásszabadságukat, iskoláik működését, újságjaik megjelenését. Tagadhatatlan, hogy történtek sajnálatos kisiklások, így pl. a vasgárdisták részéről 1940-ben. Ám ezek szórványos jelenségek voltak. Törvényen kívül helyezésükben, mozgalmuk elfojtásában komoly szerepe volt Ion Antonescu tábornoknak.

Az ugyancsak fasiszta jellegű vasgárdista mozgalom anarchistái Hitler terveit zavarták Romániában, különben nem került volna sor fölszámolásukra. A tábornok 1941-ben maga is hadat üzent a Szovjetuniónak. Erről Lăncrănjan azt mondja, hogy Antonescut a történelem „nehéz és kínzó döntésre” kényszerítette. Úgy beszél róla, mint „tragikus és ellentmondásos” hősről, akinek nyilván fájdalmas feladata volt 250 000 zsidót kivégeztetnie. A lelkiismereti gyötrelemben szenvedő Antonescuval szemben – Lăncrănjan szerint – a horthysták gátlás nélkül, cinikusan irtották Észak-Erdély román lakosságát. Dél-Erdélyben – úgy véli – magyarellenes törvénytelenség nem történt, mivel a román nép „mélyen emberséges és demokratikus érzelmű” volt akkor is. Arról persze nem beszél, hogy Dél-Erdély haláltáboraiban s a frontra kirendelt munkaszolgálatos egységekben magyarok tízezrei pusztultak el, akiknek történetét azóta sem írták meg. A tárgyat tilos volt még csak emlegetni is.

Aggodalmunk támad Lăncrănjan újabb csalódásai miatt, amelyek „hiszékenységének”, permanens „jóindulatának” következményei. Kiderül, hogy mi, romániai magyarok minden elképzelhető emberi jogot megkaptunk, mennyei állapot az osztályrészünk, mégis, mégis elégedetlenkedünk, újabb jogokat követelünk magunknak. Hiányzik belőlünk az a lojalitás, amelyet elvár tőlünk a szerző. Sajnálatos, hogy csak általánosságban teszi szóvá mohóságunkat, megfeledkezvén arról, hogy valójában mivel kötelezett bennünket oly nagy hálára a román vezetés. Ami konkrét módon is eszébe jut: a magyar nyelvű sajtó, amely véleménye szerint ugyancsak az „eltúlzott jogok” bizonyítéka. Ugyanis létszámához képest a magyar lakosság több újságot, folyóiratot olvashat az anyanyelvén, mint a román. Szerzőnk ui. az emberi jogokat valamely néptömeg arányszáma szerint ítéli meg. Ha pl. az ország összlakosságának 10%-át tesszük ki, akkor száz kiadványból kilencvennek románul, tíznek magyarul kellene megjelennie. Ilyenformán kellene levegőt is szívnunk, ilyen arányban szabad kenyérhez is jutnunk.

Jogaik ellenére a magyarok folyton elégedetlenkednek, „egységet bomlasztanak”, felelőtlen párt- és állami férfiak pedig folyvást engedményeket tesznek nekik, hogy „ne legyenek problémák”. E borzalmas jelenség – pl. egy magyar óvoda – láttán Lăncrănjan újból feljajdul, kérdezvén: „És akkor mi, románok mit tegyünk? Vegyük a hátunkra a folyóinkat, és keressünk magunknak más hazát?” Mit lehet erre válaszolni? Olyan hazafinak, aki magyar iskola, óvoda, nyelvhasználati jog hallatán kétségbeesetten kapkodná máris az Oltot, a Marost a hátára, mit lehet mondani? S minek lehet őt orvosilag minősíteni?

Kádár János is megkapja a magáét. Helsinkiben azt merészelte megemlíteni, hogy az első világháború után Magyarország területének kétharmadát vesztette el. Lăncrănjan szerint ez a magyar revizionista törekvések bizonyítéka. Meggyőződése ugyanis, hogy Erdély például, az örök román haza szerves része, ezer esztendő után jogosan került vissza eredeti államkeretébe. Ez a szemlélet viszont nem csupán sajátja, nem a történelem sajátos megítélése, hanem a Román Kommunista Párt hivatalos álláspontjának közvetítése is. Aki ismeri Lăncrănjant, jól tudja, mire képes, mi az, amit a maga kútfejéből merített könyvének „megírásához”. Egy szót sem tud magyarul, mégis folyvást magyar szövegekre, tanulmányokra, cikkekre, drámákra, történelmi munkákra hivatkozik. Meggyőződésem, hogy röpiratához a párt illetékes ügyosztályai szállították a rendkívüli figyelemmel összehordott adatokat, hivatkozásokat.

Valami készül a román nacionalizmus titkos köreiben.

Valójában nem az a megdöbbentő, hogy valaki, közel negyven évvel a háború után ilyen könyvet ír.

Az a megdöbbentő, hogy minden idők legszigorúbb cenzúrája ellenére ez a röpirat állami költségen meg is jelenhetett hatalmas példányszámban. Megjelent, és ünneplik! A kritika hozsannával fogadta. Politikusok, belügyi tisztek, parasztok, tanítók, papok úgy olvassák, miként a nemzeti megújhodás bibliáját. Ismétlem tehát: ez a könyv, a magyargyűlölet fortisszimós futamaival, a kollektív magyar bűn hirdetésével, a szerző indulatainak irracionális jellegével Hitler Mein Kampfjához hasonlítható.

Nem túlzás attól tartani, hogy egy gyökeresen megváltozó, nyíltabban kisebbségellenes pártpolitika téziseit olvashattuk Ion Lăncrănjan tollából. Sárkány hajította közibénk a buzogányát.

(1985)

 

 

 

Süket egek alatt

1987 nyarán Király Károly látogatott meg otthonunkban. Kis ideig a nappaliban kávéztunk, és beszélgettünk olyanformán, hogy lehetőleg ne szolgáltassuk ki magunkat a lehallgatóinknak. Így inkább csak véleményt mondtunk folyamatosan romló állapotunkról. Véleményünket ugyanis már régóta nem rejtettük véka alá. A romániai magyarság elnyomatásáról nyíltan is szóltunk nem egy esetben. Így tehát lehallgatóink a hasukat fogták volna nevettükben, ha ilyesmit hallanak tőlem, vagy Királytól: „Kedves barátom, én újból meggyőződtem arról, hogy a mi szeretett főtitkárunk zseniálisan oldotta meg a nemzetiségi kérdést. Tökéletesen egyetértek X. barátunkkal, aki legutóbb is őszintén, bátran bevallotta nagy nemzeti ünnepünkön, augusztus 23-án, hogy mi, magyarok soha történelmünk folyamán nem voltunk ilyen boldogok, megelégedettek, mint most vagyunk, Románia Szocialista Köztársaságban.” Mondom, ha a belügyiek ilyet hallottak volna, menten megszigorítják felettünk a megfigyelést. Azt mondták volna: a képmutatásnak ilyen fokán csak akkor társalognak a hőbörgők, ha összeesküvést szőnek. Meg aztán tréfálni sem igen volt kedvünk; fölsoroltuk a legfrissebb, magyarellenes rendelkezéseket, hadd tudják füleseink, hogy értesüléseinket nem a párt Scînteia (Szikra) nevű napilapjából szedjük.

A terveinket azonban nem akartuk az orrukra kötni.

Károly a mutatóujjával a mennyezet felé bökött, jelezvén, hogy amit a következőkben mondandó lészen, bizalmas jellegű.

Kimentünk hát a kertbe. Ezt a helyet valamivel biztosabbnak, védettebbnek tartottuk mindig, bár ebben is volt csöppnyi önáltatás. A belügyi lehallgatásokban járatos barátunk több ízben is fölvilágosított arról, hogy szabad téren, szavaink elcsípése végett miként működtetik a legkorszerűbb, elektronikus technikát. Ennek ellenére mindig úgy gondoltuk, hogy Isten ege alatt nehezebben boldogulnak a véleményvadászok. Gyümölcsfák között sétálva tárgyaltuk tehát Károllyal, hogy vészesen romló helyzetünkről, üldöztetésünk fokozódásáról miként lehetne a nagyvilágot újból tájékoztatni. Időnként Nyugaton is közzétett „leveleivel” Károlynak sikerült már a kelet-európai kisebbségek ügyében pozitív visszhangot kiváltania. A nemzetközi emberi jogi szervezetek elkezdtek ugyan velünk foglalkozni, de sorsunkat még mindig a szovjet–amerikai viszony határozta meg. Ceauşescu pedig jól tudta, hogy egy szovjetellenes kijelentésének fejében nyugodtan, következmények nélkül seperhet le minket az ország térképéről. Faluromboló terveivel magabiztosan röpdösött, s ünnepeltette magát és nejét Ázsia és Afrika államaiban.

Mindketten úgy véltük, hogy új hangvétel, drámaibb megszólalás nélkül nem számíthatunk nemzetközi figyelemre. Az is szóba került, hogy a tiltakozás mögé valamilyen testületi erőt kellene biztosítani. A szervezkedés fogalma azonban ijesztő volt, s nem ok nélkül. Az államellenes szervezkedést az amúgy is paranoiás hatalom halállal vagy életfogytiglani börtönnel büntette minden esetben. Márpedig már három személy ellenzéki szellemű összefogása, egyetértése is elegendő volt az összeesküvés fogalmának „kimerítéséhez”.

Nem jutottunk tehát eredményre. Aznap úgy váltunk el egymástól, hogy mindketten gondolkozunk még a küzdelem lehetséges formáin.

A testületi vagy csoportos föllépés lehetőségét nem találtuk meg. Károly ugyanúgy tudta, mint jómagam, hogy mindkettőnk csapdába ejtése végett provokátorok nyüsletnek körülöttünk. Ha pedig arra gondoltam, hogy megbízható barátaim közül kiket kérnék föl, hogy venne részt pl. egy Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség megalakításában: képzeletben máris ott láttam őket a belügy kínzókamráiban; lelki fülem hallotta árván maradt gyermekeik sírását és a számonkérés hangját: ugyan ki volt az a felelőtlen ember, aki hiszékeny szeretteinket sodorta végveszedelembe?!

Közeli és távolabbi elrettentő példák is arra figyelmeztettek, hogy nincs immár emberi mozdulat, de tán gondolat sem, amely kívül esne a vérszomjas hatalom figyelmén. Szervezett föllépés a diktatúra ellen? Ábrándpolitika! Hiszen még a törvényesen megengedett egyéni panaszt is, a magánlevelében bizalmasan előadott, jóhiszemű kritikai észrevételt is elképesztő kegyetlenséggel torolják meg a katonai bíróságok. Lám, egy székelyföldi, gyergyószentmiklósi tanár komolyan vette a demagógia szavait, miszerint az állampolgároknak jogukban áll panaszaikkal a párt központi szerveihez fordulni; jóhiszeműleg tollat ragadott, beadványokat kezdett fogalmazni, míg végül a választ is megkapta: izgatás címén a súlyos börtönbüntetést.

Minél többet gondolkoztam rajta, annál lehetetlenebbnek látszott a kollektív megnyilatkozás megszervezése.

Megírtam hát egy kiáltványt, és azzal az abszurd elgondolással, hogy három személy – Király Károly, Éva és jómagam – valójában egy kis közösséget jelent, testületi jelleget adtam a megnyilatkozásnak, ilyenformán: Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség ideiglenes vezetősége, Bukarest.

Hogy miért Bukarest? Mert főváros lévén, talán ismerős fogalom lehet a nyugati sajtó számára. S miért ideiglenes a szövetség vezetősége? Mert isteni csoda folytán még tán végleges formát is ölthet olyan személyekkel gyarapodva, akik a kiáltvány elolvasása után önként, szuverén döntés alapján óhajtanának kisebbségjogi küzdelmet, szervezkedést is vállalni. Hogy ezek megválogatása miként történt volna, arról utólagosan fölösleges szót szaporítani.

Csupán a kiáltvány egyik veszedelmes fogyatékosságát szeretném megemlíteni. Ez pedig: a stílusa. Valójában csak közlése után vált meggyőződésemmé a kezdeti sejtelem, hogy ez a szöveg a bajaink világgá kiáltásával egyidejűleg a szerzőjét is elárulja. Itt-ott próbáltam ugyan álcázni magam, szórendi vétséget is igyekeztem elkövetni, ám ennek ellenére sem sikerült úgy fogalmazni, hogy a nyomozók azt mondhatták volna: fogalmuk sincs, milyen irányba kellene a kutatást elindítani. Hiszen az is elegendő lett volna, ha a szöveget bármelyik szerkesztővel, kritikussal, stilisztával elolvastatják. (Nyilván beszervezett civil megbízott útján.) Bizonyos, hogy az írókkal, művészekkel foglalkozó belügyi tisztek elvégezték ezt az ellenőrző munkát. Mérget lehetne venni rá, hogy a Budapesten megjelenő Hitel 1988-as évi 2-es száma nem kerülte el az illetékesek figyelmét, akik a folyóirat margójára kérdőjellel vagy fölkiáltójellel a nevemet is odafirkantották. Rejtély számomra, hogy a kiáltvány miért merült el a visszhangtalanságban. Külföldön ugyanúgy, mint itthon. Ahol pedig – mint említettem – a gyanútlanságban írott panaszos levélért is börtönbüntetés járt. Valószínű, hogy barátomnak, aki annak idején a kézirat közzétételéről gondoskodott, igaza volt, mikor így vélekedett: „Elmúlt a névtelen megnyilatkozások ideje. Ezekre már a kutya sem veti föl a fejét.” De hát ez nem névtelen, mondtam. Egy önvédelmi szövetség nevében szóltam, amiként illegalitásban küzdő pártok, szervezetek is tették mindig, szólnak ma is a világ számos országában, anélkül hogy név szerint említett vezetőiket odadobnák a diktátorok pribékjei elé. Ezt mondtam, s magamban még hozzátettem: kétségbeesésünk és elszántságunk naponta növekszik, de még nem tartunk ott, hogy a tökéletes visszhangtalanság és védtelenség biztos tudatában agyonveressük magunkat. S majd azután évekig találgassák még legközelebbi hozzátartozóink is, hogy hová tűnhettünk el? Más ugyanis valamely küzdelem veszélyeinek a vállalása, és megint más az ostobaságban fogant öngyilkosság.

 

AZ ERDÉLYI MAGYAR ÖNVÉDELMI SZÖVETSÉG KIÁLTVÁNYA

a romániai magyarsághoz,

a romániai magyarság önvédelmi harcával szolidarizáló román honpolgárokhoz,

az egyetemes magyarsághoz,

az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamaihoz

 

Magyar testvéreink, akik Románia területén éltek és tengődtök teljes kilátástalanságban! Szemetekkel nap mint nap láthatjátok, bőrötökön tapasztalhatjátok, hogy etnikai létünk a kisebbségi elnyomatásban végveszélybe került. Az első világháború győztes, nyugati hatalmainak trianoni diktátuma óta eltelt sötét évtizedek alatt elszenvedtünk számtalan üldözést és megaláztatást, ám a múltban még élhettünk a kisebbségjogi, nyílt küzdelem lehetőségeivel. A Királyi Románia idején magyar politikai pártok, bátor napilapok, parlamenti képviselők emeltek szót a mindenkori román kormányok sovén rendelkezései ellen. Kollektív és egyéni panaszainkat el tudtuk juttatni a kisebbségek jogait úgy-ahogy védelmező Nemzetek Szövetségéhez.

Minden a múlté! Nyílt küzdelemre nincs lehetőségünk. A magát szocialistának nevező Romániában, Európa legjobban kiépített államvédelmi rendőrségének terrorja alatt a jogvédelmi cselekvés illegális tere is a minimumra csökkent. Besúgók hadának tízezreit építették be a magyar lakosság soraiba is. Kisebbségi védelmet nem garantál számunkra semmilyen nemzetközi fórum, ezt a kérdést Románia saját belügyének tekinti, és ma már Nicolae Ceauşescut és társait semmi sem akadályozza abban, hogy Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét, a több mint kétmilliós romániai magyarságot belátható időn belül eltüntessék az ország etnikai térképéről.

 

Magyar testvéreink! Vegyétek számba az utóbbi negyedszázadban elszenvedett veszteségeinket, és világos lesz számotokra: már csak puszta létünk maradt és a remény, hogy a világ népei felfigyelnek rohamos pusztulásunkra.

A Román Kommunista Párt és Nicolae Ceauşescu kisebbségüldöző politikájának súlyos következményeként elveszítettük egyetlen nemzetiségi tömegszervezetünket, a Magyar Népi Szövetséget!

Elvesztettük minden szervezkedési jogunkat!

Megfosztottak magyar iskolai hálózatunktól, amely fél évezredes múltjával Európa egyik legfejlettebb oktatási rendszere volt.

Elvesztettük Kolozsvárott a Bolyai Egyetemet, a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti és Orvosi Főiskolát, a nagyenyedi Tanítóképzőt, elvesztettük képzőművészeti, zeneművészeti és színművészeti főiskoláinkat, megfosztottak fél évezredes múltra tekintő kollégiumainktól Zilahon, Nagyváradon, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön!

Fölszámolták és anyagukban megsemmisítették történelmi és művelődési múzeumainkat, ősi levéltárainkat, index alá vették erdélyi könyvtárainkat!

A temesvári és kolozsvári kivételével megszüntették önálló magyar színházainkat. Román vezetés alá került a szatmári, nagyváradi, marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi volt magyar színház, valamint a Marosvásárhelyt még működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola is. Ezen intézmények magyarul nem tudó, román igazgatói, rektorai mindent elkövetnek, hogy a magyar drámairodalom végleg kiszoruljon a repertoárból.

Elvesztettük a Székely Népi Együttest, amely magyar folklórunkat lett volna hivatva ápolni! Műkedvelő mozgalmunk keretében megszüntették a magyar kórusok és színjátszó csoportok legnagyobb részét. Gyermekeinket, ifjainkat erőszakkal román nemzeti viseletbe öltöztetve kényszerítik a Ceauşescut és feleségét dicsőítő román dalok éneklésére. Rendőrök és pártaktivisták üldözik a magyar népi viseletet hordó falusiakat, brutális kegyetlenséggel járnak el azokkal szemben, akik – akár egy esküvő alkalmával is – ősi magyar dalokat mernek énekelni.

De mindez csak egy része az általános jogfosztásnak. Titkos, belső rendeletek alapján eltávolították a magyar nemzetiségű tiszteket a hadseregből! Gyárak, üzemek éléről leváltották a magyar igazgatókat, színmagyar megyékben is, amilyen Hargita és Kovászna megye – románok kerültek a párt- és állami szervek élére. Évek óta a legnagyobb ütemben zajlik az erdélyi magyar városok elrománosítása. Államilag szervezett, módszeres betelepítés útján hajdani nemzetiségi jellegét elvesztette már Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely. Soron következnek az ugyancsak színmagyar székely városok: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A román pártvezetés nem nyugszik, míg e városok őrzik magyar jellegüket. Európa történetében példátlan méretű betelepítés folyik, miközben szakiskolákat végzett gyermekeink tízezreit kényszerítik a Kárpátokon túli román megyékbe. Sorsuk egyenlő a száműzetéssel. Sorsuk azonos a főiskolát végzett erdélyi magyar értelmiségi fiatalok hatalmas tömegéével, amely Moldova, Munténia és Olténia falvaiban végzi páriamunkáját, az Erdélybe való visszakerülés legcsekélyebb reménye nélkül.

De mindez nem elegendő a román nacionalizmus számára. Félelmében, hogy Erdély újra vita tárgyát képezheti a nagyhatalmak részéről, etnikai mivoltában a Székelyföldet akarja megsemmisíteni. Városainak erőszakos románosítása után a színmagyar falvak ezrei kerülnek sorra a megsemmisítésben. Ceauşescu nem tűr kompakt magyar lakosságot. Csak akkor lesz nyugodt, ha a Székelyföldön élő, milliós magyar tömeget szétszórhatja az ország minden táján; ha ezeréves falvaink fölszámolásával olyan agráripari centrumokat hoz létre, ahová újabb román tömegeket fog betelepíteni.

Székely-magyarok! Készüljetek föl a brutális akciók közelgő sorozatára! Szálljatok szembe minden kísérlettel, amelynek célja eltávolítani benneteket a szülőföldről!

Magyar testvéreink! Érthető és indokolt a félelem, amely eluralkodott soraitokban. Érthető és indokolt a tömeges emigrációs szándék, amelynek folytán százezrek képesek elhagyni keserves munkával gyűjtött vagyonkájukat, házukat, szüleiket, gyermekeiket is igen sok esetben. Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség mégis arra szólít föl benneteket: ne hagyjátok el Erdélyt, erősítsétek szívetekben a reményt, hogy belátható időn belül sorsunk jobbra fordulhat. Ha minden lehetséges módon küzdünk is érte. Ha legyűrjük magunkban a végső lemondás sötét erejét. Ha ki-ki a legcsekélyebb mértékben is a cselekvés útját választja. Gondoljátok meg, hogy a Ceauşescu-diktatúra a román népet is sújtja. Bíznunk kell abban, hogy a román nép legjobbjai is küzdenek e diktatúra megbuktatásáért.

Magyarok! Ifjak és öregek, férfiak, asszonyok, lányok! Értelmiségiek, munkások, földművesek! Tartsatok ki e nehéz időkben is az ősi szülőföldön. Az emigráció jobb sorsot ígér, de holtig tartó keservet is, a visszavágyódást ezeréves szülőhelyünk elhagyott szép tájaira. Az emigráció megszabadít a kisebbségi nyomorúságtól, de nem pótolhatja annak a tájnak elvesztését, ahol apáink és nagyapáink éltek, küzdöttek, létüket áldozták török, tatár és minden más veszedelem ellen. Az emigrációval végső fokon azok szándékát segítitek elő, akiknek álma a színromán Erdély, megtisztítva az utolsó magyar szótól is. Ám ez csak vágyálom marad bármely neofasiszta számára. Két és fél milliós nemzetiségi tömegben van olyan erő, hogy kedvező történelmi körülmények között kiharcolja önrendelkezési jogát, kultúrautonómiáját, emberi jogait.

Reménykedjetek a kedvező történelmi körülmények eljövetelében.

Reményünk alapja a hatalmas változás, amely emberjogi tekintetben is végbemegy a Szovjetunióban, Magyarországon, a világ minden táján.

Reménykedjetek és cselekedjetek! Tiltakozzatok minden lehetséges módon a jogtiprások ellen! Követeljétek az elemi emberi jogokat, ne írassátok gyermekeiteket román iskolába, hívjátok haza fiaitokat, lányaitokat Moldovából és más helyekről a száműzetésből. Ha orvosok, ha tanárok, ha mérnökök, vállaljanak inkább fizikai munkát a biztos beolvadás helyett. Jelezzétek ragaszkodásotokat az anyanyelvi oktatás visszaállításához. Román testvéreink! Munkások, értelmiségiek! Emeljétek föl szavatokat a kisebbségi sorsban élők üldöztetése ellen. Álljatok melléjük, amikor magyar anyanyelvük miatt szidalmazzák, bántják őket az élet minden területén. Szólaljatok föl mellettük, ha jogaikat követelik. Sorsunk közös a gazdasági nyomorban, a vasárnapok nélküli munkahajszában, a Ceauşescut és feleségét dicsőítő, szánalmas és nevetséges propaganda elviselésében. Gondoljatok arra, hogy az igazi demokrácia, amely elhozza a nemzetiségek jogait, elemi feltétele a román nép boldogulásának is.

Román értelmiségiek, írók, művészek! Emeljétek föl szavatokat az üldözött kisebbségek érdekében, miként annak idején a jogfosztott erdélyi román nép mellett kiállt egy Mocsári Lajos, Ady Endre, Bartók Béla és megannyi haladó gondolkodású magyar alkotó.

Sovén politikával, nemzeti demagógiájával Ceauşescu lerombolta mindazt, amit a testvériség megteremtésében a román nép s a magyar nemzetiség legjobbjai hosszú időn át megteremtettek. Újra kell kezdeni mindent ezen a téren is. Ne higgyétek, hogy a magyarok a románok született ellenségei. Ezt csak olyan neofasiszta bértollnokok hirdetik, mint Ion Lăncrănjan és társai. Ne higgyétek, hogy a román nép boldogulásának feltétele a romániai magyarság erőszakos beolvasztása, etnikai megsemmisítése, a tények ezreivel igazolható kulturális genocídium. Erdély azoké a néptömegeké, amelyek a történelem folyamán védelmezték, városait, falvait, kultúráját megteremtették. Erdély magyarok, románok és szászok alkotása – legyen a jövőben is közös otthona minden nemzetiségnek.

Magyarok, akik saját nemzeti államotok keretében éltek, és bárhol másutt a világon! Emeljétek föl minden lehetséges módon szavatokat a romániai magyarság elemi és szent jogainak érdekében. Segítsétek a magyar vezetést, hogy számolja föl végleg a szemet hunyó, megalkuvó politikát, az utódállamokba szakadt magyar kisebbségi tömegek ügyében. Találjon módot a határozott, kétoldalú tárgyalásokra, vesse föl nyíltan nemzetközi fórumokon a példátlan jogtiprást, nyerje meg ügyünknek a nagyhatalmak kormányait. Köszönjük a jelenlegi magyar vezetésnek, hogy védelmébe vette a romániai magyar menekülteket, ám ugyanakkor a román nemzetiségűeket is. Példaszerű és humánus cselekedetével zavarba ejtette azokat a fasisztoid román köröket, amelyek megpróbálják félrevezetni a román tömegeket; határrevíziós szándékkal, az ártatlan Román Kommunista Pártot támadó, nacionalista gyakorlattal vádolják Magyarországot.

Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség segélykiáltással fordul az Egyesült Nemzetek Szervezetének minden demokratikus kormányához. Tiltakozzanak a bukaresti kormánynál a kisebbségeket üldöző, felszámoló politika ellen, amely nem lehet Románia belügye. Nem lehet belügynek tekinteni egy két és fél milliós nép példátlan sanyargatását, teljes kifosztását, erőszakolt asszimilálását. A hitleri Németország kapcsán történelmi példa mutatja, milyen katasztrofális volt a zsidóüldözést német belügynek tekinteni. Nem túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy a román nacionalista propaganda mai körülményei között a magyar tömegek ellen kirobbanó pogromok lehetősége sincs kizárva. Fegyvertelen férfiak, asszonyok és gyermekek tömegeit fogják Erdély területén lemészárolni, ha a világ kormányai nem lépnek közbe. Ezért kiáltjuk világgá megrendültségünket a végveszélybe kerültek igéjével: Segítség! Segítség! Segítség!

 

Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség

ideiglenes vezetősége, Bukarest

 

(Hitel, 1988/2. sz.)

 

 

 

Helységnévháború

Tudtuk, hogy ez is bekövetkezik. Az új támadás maradék jogaink ellen, a magyar helységnevek sajtóbeli használatának betiltása végett. Ez a gond ugyanis Trianon óta folyamatosan gyötörte a román kormányokat. A háború után, a Groza-kormány ígéretei alapján új korszak kezdetét reméltük; azt is tehát, hogy többé nem lesz az országban „helységnévháború”. Újságjainkban nyugodtan leírhatjuk falvaink és városaink magyar nevét; azokat a fogalmakat tehát, amelyek nem a román „keresztelő bizottságok” műveként kerültek az új térképekre, hanem korábbról is ismertek voltak: a honfoglalás idejéből.

Hosszú éveken át ilyen ügyben konfliktus nem támadt. A román újságok azt írták pl., hogy Cluj, a magyarok meg Kolozsvárt mondtak. Tartott ez a nyugalom a hetvenes évek elejéig. Akkor ugyanis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunista szellemiség erősödésével újból terítékre került a helységnevek magyar változatának használati joga; vagyis e jog gyakorlásának korlátozása, bizonyos helységnevek általános betiltása. A párt akkori magyar eredetű janicsárja közölte velünk, lapszerkesztőkkel, hogy melyek azok a magyar helységnevek, amelyeket tilos kinyomtatni. Ilyen volt többek közt Dicsőszentmárton és Szamosújvár. Miért? Az érvelés figyelemre méltó: azért nem írhatunk Dicsőszentmártont, mert a város eredeti(!), azaz román neve Tîrnaveni. A magyarok pedig azzal, hogy ezt Dicsőszentmártonra fordították, nagyon eltávolodtak az eredeti fogalomtól. Hasonló érvelést hallhattunk Szamosújvár kapcsán is. Mármost: az „eredeti román” név, a Tîrnaveni mindössze 56 éves volt, annak „rosszul sikerült magyar fordítása” pedig 700 (hétszáz) esztendős. A Kis-Küküllő mentén felépített erdélyi magyar városka legelső hivatalos említése 1278-ból való (Tycheu Sent Martun).

Ezután sok év telt el, míg újból fölmerült a pártközpontban a magyar helységnevek használatának kérdése. Ezúttal általános érvényű és kíméletlen volt az intézkedés. Nem lehetett és nem is volt kivel megvitatni. A statáriális jellegű határozatot nem adták írásba, nem volt hajlandó senki arról nyilatkozni, hogy valójában ki, azaz kik döntöttek ilyenformán.

Jómagam először rövid levélben tiltakoztam a KB illetékes titkáránál a magyar helységnevek sajtóbeli használatának megtiltása ellen. Választ nem kaptam rá. Második levelemben, amelynek eredeti román szövege megmaradt a szerkesztőség iratai között, a személyes véleményem kifejtése mellett az intézkedés következményeire is kitértem, nyilván figyelmeztetőleg. Ne gondolják, hogy a betiltás csak egy-két „hőbörgőt” háborított föl.

Csodát nem reméltem ettől sem.

Ezúttal sem méltattak válaszra. Maradt minden úgy, ahogy elrendeltetett Ceauşescu által.

A címzett, akinek levelemet eljuttattam, a legjobb indulattal sem módosíthatott volna a Főtitkár utasításán. Akkor minek küldtem el neki? Abban a reményben, hogy tájékoztatja róla Ceauşescut. Ez utóbbi pedig visszavonta volna a rendelkezését? Akkor talán, ha a romániai magyar és német szerkesztők egységesen és határozottan lépnek föl ellene. Erre nem került sor. Arról sem értesültem, hogy mások, más lapoktól küldtek-e tiltakozó levelet, folyamodványt a párt vagy a kormány illetékeseihez.

 

MITEA Constantin elvtársnak,

az RKP KB titkárának

Bukarest

 

Tisztelt Mitea elvtárs!

 

Tájékoztatni szeretném önt a következőkről:

1. Annak következtében, hogy az RKP KB Sajtó- és Propagandaosztályának utasítása szerint ezután tilos az ország helységneveinek magyar és német nyelvű használata, a mi lapunk is katasztrofális helyzetbe került. Az intézkedés fogadtatásának első indokolt jeleként külső munkatársaink is határozottan tiltakoznak az ellen, hogy a lapnak elküldött cikkeikben, riportjaikban a helységneveket módosítsák. Azt is tudomásunkra hozták számosan, hogy megígért írásaikra ilyen körülmények között ne számítsunk.

Íróink közül, akik rendszeresen közöltek lapunkban, a legtöbben visszavonták ígéreteiket. Van, aki úgy döntött, hogy munkásságára végképp pontot tesz. Tollforgatóink olyan kényszerhelyzetbe kerültek, amelyre joggal hivatkoznak azok is, akik végleg elhagyják az országot. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy anyanyelvünk korlátozása az élet minden területén immár elviselhetetlen.

Az intézkedés jogosságára nézve nincs egyetlen elfogadható érv sem. Ezt semmivel indokolni nem lehet. Egyes pártaktivistáknak az a vélekedése, miszerint: „így kell ennek lennie, mivel Romániában élünk”, cinikus és felelőtlen vélekedés; ezt halljuk minden esetben, ha anyanyelvünk használata ellen merényletet követnek el. Ez pedig nem ésszerű vitalehetőség.

2. Az intézkedés valójában nem egyéb, mint visszatérés a királyi diktatúra hírhedett törvényéhez, amelyet 1938. február 11-én léptettek életbe. Megítélésem szerint enyhén szólva is elképesztő ez a lépés az illetékesek részéről. Bizonyos, hogy káros következményei lesznek minden tekintetben.

Anyanyelvünk szóbeli és írásos használatának jogát az Alkotmány biztosítja. Az a törvény pedig (2/1968), amelyre most hivatkoznak, az ország területi-közigazgatási beosztását szabályozza, és még csak utalás sem történik benne a helységnevek ilyen vagy amolyan használatára vonatkozólag. Ez a törvény a nemzetiségek számára nem tiltotta be a helységnevek anyanyelvi használatának jogát.

Hogyan is tehette volna? Helységneveink fogalmi rendszerének univerzuma nem egyik napról a másikra született. Eredetét az ezredév hajnalán kell keresnünk, figyelembe véve, hogy idők folyamán ez éppoly szerves részévé lett Erdélyben a román nyelvnek, amiként szerves része a magyar nyelvnek is. Fölösleges hozzátennünk, hogy helységneveink csak e nemzeti nyelvekkel együtt fognak megszűnni. Ha pedig sajtónk azt próbálná igazolni, hogy kétnyelvűségük nem létezik: abszurd helyzetbe kerül. Mindennek ellenére: a helységnevek anyanyelvi használata a tömegek mindennapi életében élő-eleven valóság marad. Sajtókiadványaink szerkesztőit és a tollforgatókat általában most arra kényszerítik, hogy újból alávessék magukat a harmincas évek szégyenteljes és megalázó intézkedéseinek. Az ügynek súlyos következményei lesznek: tömeges erkölcsi megvetés fogja sújtani őket. A lapszerkesztők pedig nem csupán az Alkotmányra fognak hivatkozni, hanem arra is, hogy a mostani tiltás szigora meghaladja ama régit, amelyet – amint említettem már – 1938. február 11-én léptettek életbe. Azt ugyanis az akkori román kormány 1938. augusztus 4-én már visszavonta. A Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial) 178-as számában – fenti dátummal – ez olvasható: „Újságok, folyóiratok és egyéb sajtókiadványok címfeliratában azok a helységek, ahol e kiadványok megjelennek, a szóban forgó nemzeti kisebbség nyelvén is megjelölhetők. E kiadványok belső oldalain azonban a helységnevek csakis a nemzeti kisebbségek nyelvén közölhetők.” (18. szakasz)

Tisztelt titkár elvtárs!

Immár négy évtizede, hogy írói munkásságomban magam is felkaroltam a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségének ügyét. Azt a nemes célt, amely köztudomásúlag csakis a teljes egyenjogúság alapján érhető el. Az anyanyelv szabad használata pedig a legelemibb emberi jogok egyike. Minden eddigi merénylet, amit e jog ellen eddig elkövettek, mintegy előkészítője volt a mostani rendelkezésnek. Olvasóink számára is világos ez az összefüggés. Helységneveink magyar nyelvű használatának e mostani betiltása tovább fokozta a romániai magyarság nyugtalanságát és félelmét. Újabb okot szolgáltat egyúttal minden emigrációs törekvéshez is.

Kérem önt, Mitea elvtárs, észrevételeimről tájékoztassa a legfelsőbb pártvezetést. Tegyék lehetővé, hogy megfelelő tanácskozás keretében a tiltó intézkedés felülvizsgáltassék.

 

Marosvásárhely, 1988. május 11-én

Tisztelettel

Sütő András,

az Új Élet főszerkesztője

 

 

 

A nagyvilág megtévesztése

Az alábbi kis összefoglaló megírásával az volt a célom, hogy adatokkal, érvekkel segítsem azokat a magyar újságírókat, politikusokat, akik megpróbálták rádöbbenteni a nyugati közvéleményt a Ceauşescu-féle falurombolás embertelenségére és igazi céljára. Szokai Imrének mondok ezúttal köszönetet az akkori támogatásért, a szolidaritásért.

 

Aggasztó jelek mutatják, hogy az a nemzetközi felháborodás, amely a falurombolás és a megsemmisítésre – mert beolvasztásra – szánt nemzeti kisebbségek dolgában föllángolt, fokozatosan hamvába hull.

Nemzetközi küldöttségek jönnek-mennek, és máris „korrigálják” a világsajtóban kialakult képet ilyen nyilatkozatokkal: nem tapasztaltak jogtiprást, nem láttak lerombolt falvakat. Hát ez így van.

Röpke látogatások, protokolláris találkozások keretében a valót megismerni nem lehet. Ezért tudni kell a következőket:

 

1. A falurombolás, propagandanyelven területfejlesztés valójában második szakasza egy minden részletében ördögien kidolgozott stratégiai tervnek, amely látszólagosan az egész ország lakosságának gazdasági érdekeit „tartja szem előtt”, de valójában a nemzetiségi kérdés végleges megoldását, az Endlösungot szolgálja. Hogyan? Úgy, hogy az erdélyi magyarság utolsó kompakt településeit is fölszámolja, azok őslakóit az ország egész területén szétszórja. A szétszóratás ugyanis az asszimiláció legfőbb feltétele.

Mivel kezdődött ez a folyamat? Az ország területi átrendezésével, 1968-ban, mikor az új megyerendszer kiépítésének ürügyén fölszámolták a Magyar Autonóm Tartományt. Ebben már annak idején koszovói veszélyeket láttak, hiszen kb. 600 000 főnyi lakosságával ez a színmagyar tartomány a romániai összmagyarságnak – kétmilliónak – lehetett volna „belső anyaországa”, szellemi ösztönzője, a szórványmagyarság erkölcsi-politikai éltető ereje. Érthető, hogy az autonómiának minden pozitívuma az önrendelkezés veszélyeivel fenyegette az „egységes szocialista nemzet” nacionalista elvének híveit. Ehhez tudni kell, hogy a Magyar Autonóm Tartomány városai, melyek a romániai magyar kultúra új, teremtő gócai lehettek volna, nagyobbrészt színmagyar lakosságú városok voltak. Marosvásárhely kb. 85%-ban, Csíkszereda 100%-ban, Sepsiszentgyörgy kb. 90%-ban, Székelyudvarhely 100%-ban, s ugyanúgy a kisebb városok is, mint: Gyergyószentmiklós, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely. A stratégiai terv keretében először ezt a helyzetet kellett gyökeresen megváltoztatni. Minden idők legnagyobb méretű betelepítésével húsz év alatt Marosvásárhely magyar lakosságának aránya kb. 50%-ra csökkent, Csíkszeredáé kb. 65%-ra, Sepsiszentgyörgyé hasonlóképpen. Fölhozzák érvként, hogy ez a folyamat az iparosítás természetes velejárója. Nem igaz! Az új ipari kereteket – egyelőre Székelyudvarhely kivételével – nem az említett városok közvetlen külső körzeteinek ugyancsak magyar lakosságával töltötték föl, hanem távoli, román megyékből tömegesen, családostul szállított munkásokkal, a Mezőségről, Maros völgyéből verbuvált román parasztokkal stb. Hosszadalmas lenne a betelepítés folyamatának ördögien kieszelt módozatait ecsetelni. Tény, hogy ami a természetes urbanizálódás fél évezrede alatt nem ment végbe, azt egy totalitárius állam adminisztratív erejével, eszközeivel 20 év alatt el lehetett érni. Nagyvárad, Kolozsvár után a Székelyföld városai is romanizálódtak. A folyamat nem fejeződött be. A cél minden jel szerint az, hogy Erdély városaiban a magyarság aránya az ország egészén belül képviselt arányára csökkenjen, ez pedig nem magasabb 8-10%-nál. Ha a lakásépítkezések mérete, a betelepítések üteme, és ugyanakkor a szakiskolák magyar végzettjeinek kitelepítése a mai szinten marad, a kitűzött cél újabb 20 év alatt elérhető. Annál is inkább, mivel az egyszer túlsúlyba került román lakosság aránya a jövőben a betelepítések ütemének csökkenése esetén is felgyorsultan fog növekedni.

A kompakt magyar lakosság léte tehát – ha csupán 1977-es arányait is nézzük – urbánus szinten immár a múlté.

De maradtak a falvak! Úgyszólván érintetlen kompaktságban megmaradt a Székelyföld falusi lakossága, sok helyütt 5-8 ezres lélekszámú településeivel. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” hangoztatói szerint a nacionalizmus fészke mindahány! Ősi szokások őrzői, ugyancsak „nacionalista tüntetésként” értékelt székely kapuk faragói élnek e falvakban. Nem beszélik tökéletesen a román nyelvet, nincsenek mellettük román munkatársak a nyelvi gyakorláshoz; színmagyar nyelvi közegben a kihelyezett román tanítók, tanárok léte magányos, közérzetük rossz, visszavágyódnak szülővárosukba. Ráadásul ezekbe a falvakba egyelőre nem lehet román tanácselnököket, titkárokat kinevezni, mivel a helyi lakosság nem szavazná meg őket. Nincs elegendő román gyermek szabályos román osztályok létrehozatalához. Így és ezért hozta hírhedett 273/1973-as dekrétumát az államelnök arról, hogy román osztály létesítéséhez egyetlen (1) román nemzetiségű gyermek is elegendő. Ilyenformán, legalábbis az oktatás alsó szintjén megoldódott a székely falvakba kihelyezett román tisztviselők, milíciaparancsnokok panasza. Van helység, ahol az elviselhetetlenségig zsúfolt „magyar tanterem” szomszédságában, a „román tanteremben” egy szál tanító oktatja az állomásfőnök két szál gyermekét. Vegyes vidékeken viszont 15-20 magyar gyermek sem elegendő az előírások szerinti magyar osztály létesítéséhez.

Továbbá: a Székelyföld a mai magyar turisztika legfőbb vonzereje. Magyarországi ifjak ezrei jöttek, jönnek rokoni látogatóba vagy tájat csodálni, folklórt gyűjteni stb. Ezek a helyi lakossággal elvegyülve, sátorozva, barátoknál is megszállva mind nagyobb gondot kezdtek jelenteni a rendőrség és a belügy számára. Évek tapasztalatait összegezve az államfő végül is arra a bölcs következtetésre jutott, hogy a magyar turisztika, és főleg a Székelyföldön, nem egyéb tömeges méretű nacionalista izgatásnál, kémkedésnél, aminek radikálisan kell véget vetni. És úgy cselekedett. Kibocsátotta másik hírhedetté vált törvényét, amely 5–15 000 lejjel bünteti mindazokat, akik idegen állampolgárnak akár egy fél éjszakára is szállást nyújtanak.

A 225/1974-es államtanácsi dekrétum első paragrafusának indokló szövege kabaréba illő; a szigorú tiltást, a statáriális eljárást mindazokkal szemben, akik akár unokatestvérüket is házukba fogadják, azzal indokolja, hogy a külföldi turistáknak a lehető legjobb szálláskörülményeket kell biztosítani. Így tehát kötelesek a megyeszékhelyeken lévő szállodákat igénybe venni, s adott esetben onnan utazni vissza naponta falusi rokonaikhoz vagy barátaikhoz, ha épp velük óhajtanak együtt lenni.

Kitérőnket csak azért tettük, hogy a szállástörvénnyel is érzékeltessük: mifajta gondokat okoz a Székelyföld az államelnöknek, általában a legfelsőbb vezetésnek. Az ilyen gondok, aggodalmak legfőbb ellenszere a Székelyföld etnikai jellegének gyökeres megváltoztatása a községek és falvak szintjén is. Nem titok, hogy ez a terv a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egyidejűleg született, a nagyrészt színmagyar városok vegyessé tételét követő általános homogenizálás második szakaszának elkezdése végett. Hogy ez ma már a balkáni módon elmaradott óromán vidékek palatetős viskóinak lerombolásával egybeeső terv és elkezdett gyakorlat: az a román vezetés tényleges előnye a nemzetközi vádak visszaverésében. Mindazok, akik e helyeket meglátogatják, rábólintanak az új tömbházakra, és azt gondolják, hogy hasonló látvány fogadná őket Erdélyben, például a Székelyföldön is. Nem így van! A Székelyföldön nem balkáni jellegű, palatetős viskók épültek, hanem – szász hatásra is – határozott építészeti stílust hordozó, európai szintű családi házak. Ezeknek lebontását a román vezetés nem merné idegen vendégeknek úgy bemutatni, mint a Bukarest környéki vagy baragani, lebontásra ítélt nyomortanyákat. Mint ahogy azt is titkolni kell, hogy az erdélyi magyar városokban a régi épületek – főleg lakóházak – jelentős részét már lerombolták. Ezzel valójában az erdélyi magyar polgárság sok évszázados építőmunkájának bizonyítékait tüntetik el folyamatosan.

A nemzetközi érdeklődést olyannyira lekötötték a bukaresti rombolások, hogy közben szinte teljesen észrevétlen maradt az erdélyi városokban véghezvitt rombolás, amely 90%-ban a magyar lakosságot sújtotta. Ez még mindig folytatódik. Így azután féltucatnyi kertes magyar családi ház és villa helyére olyan tömbházak épülnek, amelyek egyenként 20-25 betelepített román családnak biztosítanak otthont. A lakosság tudni véli, hogy a távoli óromániai megyékből Marosvásárhelyre telepített román családok 30 000 lej segélyt kapnak az államtól. (Az összeg egy munkás évi jövedelme.) A már elkészült, és a pártfőtitkártól jóváhagyott építészeti tervek szerint Marosvásárhely régi épületeinek kb. csak 20%-a marad meg. A román lakosság betelepítését titkos bizottság irányítja, élén a mindenkori megyei pártbizottsági első titkárral. Az ő kézjegye nélkül senki nem juthat lakáskiutaláshoz és városi személyi igazolványhoz.

Nos, ennek a gyakorlatnak a kiterjesztését szolgálják az ún. agráripari centrumok. Ezek felépítésével mindenekelőtt a Székelyföldön folytatni lehet a magyarság etnikai egységének megbontását. Az új centrumok ipari kereteit – az említett városok mintájára – román szakemberek, technikusok újabb tömegeivel lehet betölteni. Távoli román megyékből mezőgazdasági szakiskolák végzettjeinek csapatait lehet majd tömbházakba költöztetve a Székelyföldön letelepíteni. Székelyföldön a tömbházépítés legfőbb célja, hogy falun is helyhez kössék, stabilizálják a kihelyezett román tanárokat, tanítókat, agráripari szakembereket stb. A jelszó az urbanizálás, a cél: a betelepítés. Hiszen a helyi lakosságból kikerülő szakemberek meglehetnének saját családi körükben, házukban.

Így tehát annak a stratégiai tervnek alapján, amely falvak ezreit szándékozik eltüntetni, még ne keressen senki lerombolt falut Erdélyben. Ez gyakorlatilag még nem kezdődött el, csak szórványosan. Ezzel szemben a Székelyföld minden megyeszékhelyén elkészültek már azok a tervek, amelyek megszabják: hány község marad meg agráripari központként, és hány falu van halálra ítélve. Hogyan? Azonnali lebontás útján? Nem. Hanem olyanformán, hogy mindazok a fejlesztési tervek, amelyek eleddig az összes falvak javára készültek, ezután a kiszemelt agráripari centrumok kiépítését fogják elősegíteni, a fölöslegesnek nyilvánított települések pedig a létükhöz nélkülözhetetlen anyagi ráfordítások megvonása folytán fokozatosan elhalnak. Lakóik kényszerűleg elköltöznek, távoli munkahelyekre vándorolnak, a városi szakiskolákban végzett gyermekeiket Moldvába, Munténiába helyezik el, szülőfalujukba soha vissza nem kerülnek – s ilyenformán jön el majd az idő, mikor munkába állhatnak a buldózerek „szántóterületet visszahódítani”.

Kezdetben a pártfőtitkár ezt a folyamatot rövidebbre tervezte. Még éltében szerette volna látni, hogy álma: az erdélyi magyar lakosság szívét-lelkét alkotó, kompakt székelység teljes szétszóratása megvalósult. Későbben, nem sokkal az aradi csúcstalálkozó előtt, némileg módosított elgondolásán, azt hangoztatva a pécskai parasztok előtt, hogy agrárterület-fejlesztési tervét nem néhány esztendő alatt, hanem az ezredfordulóig kell megvalósítani. Ezt két okból hangsúlyozhatta: részint a nemzetközi közfelháborodás miatt, másrészt annak okából, hogy a végrehajtás iszonyatos mennyiségű építőanyagot igényel. Közben folytatódnak még a gigantikus méretű bukaresti átalakítások; az elnöki palota sincs készen, s még nem fejeződött be az erdélyi városok etnikai arculatának radikális megváltoztatása, amihez ugyancsak sok tízezer tömbházlakást kell még felépíteni.

Mindezt figyelembe véve elhamarkodott minden olyan értékelés, miszerint a falurombolás ügyében „nem voltunk eléggé tájékozódva” stb.

Az ördögi tervet nem adták és nem adják föl, csak véghezvitelében folyamodnak óvatosabb rendszabályokhoz.

2. Számolni kell azzal, hogy a megtévesztés zseniálisnak mondható módszereivel fokozatosan lecsillapíthatják a Romániába utazó küldöttségek nyugtalanságát. Máris hallani nyilatkozatokat, miszerint nyugati diplomaták „nem tapasztaltak jogtiprást”. Hogyan is tapasztaltak volna? A jogtiprás nincs a házak falára írva, sem a megtiportak homlokára. Így tehát a magyar nyelvű oktatásnak majdnem teljes megszüntetése, a magyar kultúra ellen hozott intézkedések sorozata, a felkorbácsolt román nacionalizmus mindennapi megnyilatkozásainak milliónyi jelensége, az ifjúság szervezett szétszóratása, a maradék nemzetiségi intézmények fölszámolása: idegen szem által nemigen érzékelhető valóság. Ugyanúgy nehezen fedhető fel a magyar vagy német tömegek kivándorlásának, menekülésének, szökésének ezeregy oka is. Emberi tragédiák végtelen sorozata rejlik a jelenség mögött, ám ez még azok számára is fölmérhetetlen, akik helybéliek. A külföldiek tájékozódásának lehetetlenségét csak növeli az a szomorú tény, hogy még ma is akadnak Romániában magyar értelmiségiek, funkcionáriusok, megfélemlített személyek, akik a nyílt nemzetárulás útjára lépve képesek cáfolni a cáfolhatatlant: az égbekiáltó jogtiprások tragikus következményeit. Az úgynevezett Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók központi és megyei tanácsainak hangadó tagjai a legelemibb emberi erkölcsök arculköpésével, a karrieristák gátlástalan cinizmusával képesek nyilvánosság elé állni és mint saját véleményüket, felolvasni a párt propagandaosztályain fogalmazott deklarációkat, hűségnyilatkozatokat és Magyarország ellen szóló rágalmakat. Nyilván, a magyarság soraiban a gyermek is tisztában van a politikai manipulációnak e primitív, átlátszó jellegével. A külföldiek azonban megtéveszthetők! A nyugatiak különösen! Többek közt ezért szükséges fokozni a drámai tények ismertetését a nyugati sajtóban és rádióban. Ennek pedig ma már – sajnos – legbiztosabb módja a menekültek megszólaltatása. Igen fontos lenne nemzetközi sajtókonferenciákat szervezni, s a nagyvilág elé tárni, hogy mi történik ma Romániában.

 

(1988)

 

 

 

Naplójegyzetek

1989. április 30.

Tegnap, szombaton hajnali két órakor érkeztünk meg három hónapos külföldi utunkról. Ez idő alatt nem vezettem naplót. Azóta, hogy a román határon botrányos körülmények között (mert magamból kikelve ordibáltam a belügyi tisztre) – elkobozták a munkanaplómat, külföldről egyetlen sor kéziratot sem hozok haza. Nyomtatott betűt sem. Ui. ezért küldik vissza százával – egy Ludas Matyi miatt is – a magyar állampolgárokat. Otthagytam hát – Budapesten – a kollégák dedikált könyveit, újságokat, folyóiratokat, a baráti találkozókon készült fényképeket, az Éva számára másolt videofilmeket stb.

Semmit sem hoztunk, amibe valaha is román vámos belekötött.

S tán éppen ezért ezúttal a vámos bele sem pillantott a csomagjainkba. Csak épp kirakatta velünk a rengeteg bőröndöt, tasakot a hírhedett kőasztalra, majd így szólt:

– Vissza!

Gyömöszöltünk hát mindent vissza az autóba.

 

Másfél órát bolyongtunk éjjel a vaksötétben Kolozsvárott; az új blokknegyed-pokolban egyetlen irányítótábla sincsen. Később Ludas előtt tévelyegtünk. Ott sincs eligazítótábla az újonnan nyitott-vágott, de be nem fejezett utak elején. Szakadékban végződő, befejezetlen útról kellett megtérnem két ízben is.

 

Itthon az élet sivárabb, mint volt. A tv-ben a főtitkárt dicsőítő dalok, szavalatok és kommentárok, a város tele rendőrrel és rommal. Ablakunk előtt: a szemközt ledózerolt házak falmaradványai. Mondják: szép kicsi családi házának helyén szinte naponta megjelenik egy kisírt szemű asszony, és bámulja szótlanul a földet. Új háza volt, szabályos engedély alapján építette.

Terjed a romvilág. Felénk közeledik. Lehetséges, hogy a mi házunk csak fél év múlva kerül lebontásra. Addig följegyzek még benne egyet-mást. (…)

Nos, itthon! Új botrányok küszöbén. A szerkesztőségben, a lakáshivatalban stb. Lemondási szándékom folyvást erősödik. Azt hiszem, néhány hét múlva itt kell hagynom ezt a szerkesztőséget.

Mintha kútba estünk volna vissza.

A riadt hallgatás gödrébe.

A kútmély népe vagyunk. (Babits)

És OTT? Egy európai jogállam körvonalait észlelni. Tisztességes és tehetséges államférfiak egész sora tűnt föl. Köztük alkalmatlanok is persze. (…) És a magyar átok: a széthúzás. (…)

Ma reggeli boldog álmom.

Ágnes lányomat átölelve kiáltottam: ó, drága gyermekem!

Szemem könnyel teli.

 

 

Május 3.

T. L. helyettes főszerkesztőnknél házkutatás volt. Az ürügy? Hogy fia tán lisztet lopott. Így hát földúlták a könyvtárát, majd elvitték két „nacionalista” vers kéziratát. Ezekért hívatják immár harmadik hete kihallgatásra. Koppándi máris kidobatja T. írásait a lapból. Hogy mi lesz? Csak sejteni lehet. N. P. meséli: M. A. kolozsvári írónk barátjával beült valahová sörözni. Két román polgár helyet kért az asztaluknál. Aztán sörözgettek. Aztán az új vendégek rájuk szóltak: ne beszéljenek magyarul. Ebből verekedés támadt. M. A. barátunkat alaposan helybenhagyták. Hát így megy a világ manapság.

 

B. szólt be ma reggel, mondván: szemközt bontják a maradék házakat is. Úgy van. Naponta két magyar családi házat bontanak le a volt Vörösmarty, ma Mărăşti utcában. Volt egy román szomszédunk is. Annak a lakását, miután megvásárolta, és szépen rendbe tette, már korábban eltüntették.

 

Újabb hírek erdélyi magyar írók, szerkesztők távozásáról az országból; Sz. G., O. L. stb.

 

Egész nap dózeroltak. Nem bírok aludni. Éjfélkor kimegyek a bontás helyére. Az éjjeliőr tüzet rakott, álldogál mellette. Az el nem szállított anyagot őrzi. Beszélgetünk. Parasztember, valahonnan Dicsőszentmárton környékéről került a városba. Csöndes iszonyodással beszél az iszonyatos pusztításról, mit modernizálás címen végeztek szülőföldjén a mezőgazdaságban. Kulákcsaládból való, mondja.

 

 

Május 7.

Sinkovits Imréhez írott nyílt levelem a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van. Alig ér véget a rádióműsor, máris levélkét találok a postaládában: „Köszönjük”. Aztán megszólal a telefon. „Köszönjük, köszönjük!” Legtöbben – okkal – nem mondják be a nevüket. Éva – gyermeket, unokát sirató szemével – rám néz, s azt mondja: „Most már bizonyos, hogy lakás nélkül maradunk.” Bólintok. – „A kocka el van vetve.” Pontosabban: ezt is elvetettük immár. De hát mi ez a levél? Kétségbeesett kiáltás a menekülők felé – a helybenmaradásért. Foglalata persze a menekülés okainak is. – Ezt – ha szól az ember – nem lehet megkerülni. Semmit, ami vesztünket okozza, nem lehet immár megkerülni.

 

Ma délután öt óra körül jelentkezett a telefonpatkány. (Régi, ismerős hang.) Levelemért halállal fenyegetett meg, mondván: „El fogjuk ütni!” S mert anyjába küldtem, újból visszahívott „bátran” két ízben is. Folytatta fenyegetéseit.

 

 

 

Maradok, másként nem tehetek!

Levél Sinkovits Imréhez

Kedves Imre!

A várakozás, mint a fehér templomtorony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagyharangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott, vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belőlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendődet.

Hát akkor Isten éltessen!

Kívánságomhoz rengeteg jelzőt kellene még mellékelnem; szólnom kellene művészmivoltodról, a közösségi cselekvés emberének példás tetteiről, de látom lelki szemeimmel, a jelzőket elhárítod, és hallom a távolból is a kérdésedet: „De mi van tiveletek?”

Erre sokféleképpen lehetne válaszolni. Úgy is például, amiként a napokban egy Ábel-észjárású székely mondotta volt: köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.

A metafora mintha tréfás lenne, pedig nem az.

Csak ki kell egészíteni. Ezt teszem hát, kedves Imre, magamról is szólva, és eltűnődve magunk felett a felleges ég alatt, jól tudom, hogy azok a gondok, amelyeket még tavaly ősszel vetettem papírra abban a reményben, hogy azok a Te hangod szárnyán jutnak el minden magyarhoz, a sorsunkat figyelő minden becsületes emberhez, nem éppen születésnapi hangulat hordozói. Ám abban is bizonyos vagyok, hogy adventi darabom Bódi Vencelének alakítója testvérként osztozik velünk a gondban – életének ünnepi óráiban is. Íme tehát, mivel fordulok most hozzád, hogy alkalomadtán együtt szólhassunk a bajról, amelyet elfödni nem lehet.

A mostanság oly gyakori búcsúzások gyászos perceiben, amikor szülők szakadnak el végleg a gyermekeiktől, unokáiktól –

amikor testvér siratja testvérét a családomlásban, nemzetségromlásban –

amikor tatárjárást, törökdúlást, kolerát és siculicídiumot, megannyi főhatalomváltozást, két világháborút átvészelt erdélyi magyarok utódai lódulnak meg tömegesen végleges kivándorlásra –

amikor évezredes emberi fáradozás veszíti értelmét, s a menekülők riadalmát nem csitítja sem élet, sem halál, sem gótikus templom, avagy az ősöknek kopjás temetője –

amikor nincs már szava a kínnal fölépített új háznak, s az ódon boltozatnak sem, amelyre egy Bethlen Gábor vagy Petőfi Sándor valaha fölnézett –

amikor melegnek és békésnek álmodott otthonok ajtajára üttetik állami pecsét a diadalmas új lakók nevével, gyakorta megkérdik tőlem az elmenők:

– És ön, uram? Ön mire szánta magát?

Ilyenkor elnézem némán a kérdezőt: nem tudja vajon? S már-már a sértettség keserűségét nyelem, miközben szelíd válaszra int a megértés. Hogyne kérdeznének engem a szándékaimról, amikor sokan úgy tudják: már régen elmentem. Azzal a félszáznyi íróval, tollforgatóval együtt, aki elhagyta Erdélyt. Mert amiként az ő nevüket nem lehet többé sajtóban kinyomtatni, ugyanúgy fantomszerűvé lesz lassan az én írói jelenlétem is e mostohává lett hazában, amelyről annyi édes, ragaszkodó szót daloltunk a forradalmas reménység korszakaiban. Új könyvem, régi sem, tíz esztendeje nem jelenhetett meg; hajdani, híres-legendás nemzetiségi könyvkiadónk – a Kriterion – kétévenként közli velem, hogy kézirataim dolgában a helyzet változatlan, nincs rájuk felsőbb engedély. Azért teszi ezt ily sűrűn, mert öregedésem folytán a türelmem fogyogat, munkáim sorsa felől kétévenként érdeklődöm. Jól tudván persze, hogy ez ügyben a Kriterion nálamnál sokkal ártatlanabb. Sőt szegényebb is! Sok mindennel együtt önálló döntési jogából is kifogyott. Nem tehet róla.

Arról sem, hogy színpadi munkáim nagy része anatéma alá esett – visszamenőleg is. Még csak hivatkozni sem lehet rájuk. Csillag a máglyán? A szuzai menyegző? Advent a Hargitán? Nincsenek, nem voltak, „nem történtek meg”. Régi önáltatása a szellemi önkénynek: amiről nyilvánosan nem esik szó, az nem is létezik.

Akkor tehát miért ne gondolhatná bárki, hogy munkáival együtt a szerző is eltűnt?! Útilaput kötött a talpára. De ha köztünk van is: szótalansága folytán indokolt megkérdezni tőle, hogy e végzetes meglódulásban mire szánta magát.

Ilyenkor, hősi elszánások helyett azt kell mondanom csöndesen:

– Maradok. – És magamban hozzáteszem: „Maradok, másként nem tehetek.”

Az életem és írásaim értelmét próbálom védeni.

Mert elveszett emberi jogokat még vissza lehet szerezni, ha nem csupán reménykedünk, de küzdünk is értük.

Mert az iskoláinkból nagyrészt kiszorult anyanyelvünk, ha búvópatakká lesz is valameddig, újból felszínre jut egyszer.

Mert hajdani erdélyi kollégiumaink majdaniak is egyúttal, így súgja reményem.

Mert nyolcszáz esztendővel azután, hogy erdélyi városaink létrejöttek, s nevük bekerült az európai írásos kultúrába, elképzelhetetlen e fogalom-gyöngysor megsemmisítése az élők tudatában; lehetetlenség eltitkolása a jövendő nemzedékek előtt.

De kinek a nevében szólhasson bárki nemzetiségi jogról, ha eltűnik a nemzetiség? Kivel térjen vissza a búvópatakká lett anyanyelv? Kinek a gyermekei előtt nyisson kaput a majdani Bethlen-kollégium?

A menekülők, kitelepülők áradatát tekintve merre vesse reményét a hátramaradott? Az egyetemes emberi együttérzés ígéretein túl mindenekelőtt hatalmas szellemi örökségébe. Talán most mutatja meg a vigasztaló, serkentő erejét. Mert igaz ugyan: ma már nem írhatom le nemzeti nyelvünkön: Kolozsvár, Nagyvárad, Segesvár, Marosvásárhely, és azt sem, hogy Zágon, Farkaslaka, ám az én eltörött tollam helyett leírja mindezeket európai érvénnyel Erdély magyar remekíróinak múltbeli serege.

Várad nevét leírja helyettem is Ady Endre, az örök intés szomorú-szép szavaival:

 

S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

 

Segesvár magyar nevét a fehéregyházi síkon kiontott vérével törvényesíti számunkra Petőfi Sándor, és vele kánonban mond Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt egy másik lángelme: Bolyai János, Zágonról Mikes Kelemen, Farkaslakáról Tamási Áron szól oly szépen és örökérvényűen, hogy e szívünkbe költözött falvakat semmilyen erő le nem rombolhatja, az idők homályában született nevüket cenzor el nem orozhatja.

De vajon így van ez? Nem öncsalás ez? Nem hasonlítunk-e vajon Arany János epedő, balga gyermekéhez, aki szivárványkaput hajszol hasztalan? Talán így lenne, ha nemzetiségi létünk csak azon múlna, hogy minek neveznek bennünket. Ha Nagyszentmiklós nem maradna nevefosztottan is Bartók Béla szülőfaluja; ha Temesvár nem látta volna Dózsa György tüzes koronáját; ha Marosvásárhely valaha is megtagadná Rákóczi szabadságharcos emlékét. Erdélyi múltunk Európa múltjának is része, és ez már tény, nem remény, nem szivárványkáprázat.

A világ könyvtárait pedig átírni nem lehet.

Ezért újból azt mondom magamban: én maradok, másként nem tehetek.

Mert sokan vallják még: mi maradunk, másként nem tehetünk! Maradunk, és küzdeni fogunk a fennmaradásunkért, elmondván újból a költővel, ama hajdani kolozsvárival: ahogy lehet!

Ahogy lehet – bármi lehet, csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amely kivezet a szülőföldről, és vissza már soha nem vezet.

Ahogy lehet – bármi lehet, csak azt ne énekeljétek, hogy kezem fejemre kulcsoltam, szegény Csíkot úgy sirattam, jaj! Mert akik hajdan így búcsúztak, Amerikából s a világnak bármely tájáról még visszatérhettek, ha bánatuk úgy tartotta; beszögezett ablakaikat Székelyföldön újra kinyithatták, ám aki most kesergi el, hogy színem se volt, úgy búsultam, jaj! – aki most hagyja kihűlni tűzhelyét, erre többé soha nem számíthat. Elhagyott házának új lakói, tulajdonosai ajtót nem fognak nyitni előtte.

Ahogy lehet – bármi lehet, csak az lehetetlenség, hogy amit hosszú századok alatt Erdély népei felépítettek, és amit úgy hívtunk eddig: jóban, rosszban közös otthonunk, most riadalmas évek értelmetlenné nyomorítsák, és megtagadtassák azt velünk.

Mert ahonnan világgá szóródik egy nemzetiség: ott kinek terítheti meg majd akár isteni csoda is az áhított jognak asztalát?

Ahonnan tanáraik, művészeik, íróik, orvosaik után elvándorolnak a falvak lakói is, könnyebb dolga lesz ott a buldózernek is, amikor faragott székely kapukkal együtt üres házakat, őrizetlen temetőket és Árpád-kori templomokat kever majd el a földdel, amely apáink arcának porát és emlékét őrzi. S akkor mifajta vigaszt nyújthat a búbánatos emlékezés, a hosszú útnak porát fújdogáló jó szél, s a történelmi sebek mutogatása?

Kérdem ezt minden sorstársamtól ítélet és elítélés nélkül, mert jól tudom: ki-ki a saját keresztjét hordozza, és e kálváriás gondot mindenekelőtt úgy hívják: Gyermek.

Gyermek és anyanyelv, így tehát mentésre szorult jövendő.

Gyermek és nemzeti kultúra, gyermek és annak jogos, indokolt féltése a mindennapok kisebbségi megaláztatásaitól, sőt szaporodó tragédiáktól is a nyelvi megbélyegzettségben.

Személyes veszteségeim sebeivel kérdem mégis a végleg távozóktól: ha teljesen kifordul sarkából az az etnikai univerzum, amelyet úgy hívunk: erdélyi-romániai magyarság; ha Szeben és Brassó alapítóinak németajkú utódai mind egy szálig elhagyják maguk is a szülőföldet, akkor hol és kibe kapaszkodjék a kisebbségi állapotok jobbulásának reménye? Kivel és miként induljon új küzdelem a nemzetiségi jogokért? – mindazért, aminek hiánya rettegést kelt most a szívekben; rettegést és kimondhatatlan fájdalmat nemzeti kultúránk, közösségi, nyelvi kereteink omlásában, százszor elismert és mára újból megtagadott nemzetiségi identitásunk szétmorzsolásának láttán fényes nappal Európában, a huszadik század utolsó éveiben, mikor az emberi jogok új tavaszát reméli már a nagyvilág Keleten s Nyugaton egyaránt.

Jól tudom persze, hogy e némaságos vitában érvelésemnél erősebb a ragaszkodásom, amely nem csupán az enyém, de – hadd mondom újból – még sokaké Erdély-szerte, milliónyi szívnek szándéka a helybenmaradásra. Ezért mondhatom el többes számban is: mi maradunk, másként nem tehetünk! Ha pedig elhatározásomban a menekülők láttán gyöngeség fog el, hunyt pilláim alatt, akár egy néma tüntetés, elvonul előttem újból és újból a szülőföld, amely bölcsőmnek tövises fáját termette, és az az emberi közösség, amelytől lélekcsonkulás nélkül elszakadni lehetetlenség. És újból látom ilyenkor e földnek minden ismerős hajlatát, zegét-zugát, meleg szegletét, a gyermekkor kedves búvóhelyeit, férfikorom küzdelmeinek színhelyét, játék és munka és halál szelíden hullámzó tereit az idő végtelenségében.

De nem csupán személyes múlt: közösségi történelmünk is ez a néma tüntetés, nemzedékek végtelen láncolatának önvédelmi harca, szenvedése, otthonteremtő, áldozatos fáradalma, a román néppel együtt megélt századaink tanulsága – örökség is tehát, amely ránk bízatott, s amely csak velünk, általunk létezhet a jövő számára. E feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nemcsak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok.

Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett – ahogy lehet, amíg lehetséges.

 

Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében

 

 Téged pedig ölel szeretettel Sütő András

 

 

 

Naplójegyzetek

1989. május 9.

Az Új Élet szerkesztőségének fokozódó nyomora. T. L.-t a párt Központi Bizottságának sajtóosztálya fölmenti funkciójából. „Jóindulatú” tanácsuk, hogy azonnal kérje nyugdíjaztatását. A dolgoknak oka: két „ellenséges” vers, amelynek szerzője ismeretlen, de nála találták a házkutatás alkalmával. (…)

 

Kolozsvárott „eltűnt” D. Cornea asszony. Bukarestben C. Mănescut – a „hatok” egyik tagját – erőszakkal kiköltöztették régi lakásából. Valahová titkos helyre hurcolták családostul. Bűne, hogy társaival reformokat követelt N. Ceauşescutól.

 

Házunk előtt a lebontott épület maradványait hordják – vagy lopkodják – szerte szekeres polgárok. Hullarablók. A szép családi háznak már csak fundamentummaradványai láthatók.

Mi következünk.

 

 

Május 12.

Közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írott s a magyar rádióban elhangzott nyílt levelem úgymond fölháborította, „kétségbeejtette”, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása. A vitában fölhozott nemzetiségi bajokból semmit sem fogad el valóként.

 

 

Május 15., hajnali 3 óra

Tegnap este M. kolozsvári barátunk keresett föl. Elmesélte, hogy emberjogi ügyben írott kollektív levél aláírása miatt őt és feleségét is kizárták a pártból. M. különben román, felesége magyar. „A városi pártbizottság aktivistái elé idéztek mindkettőnket, lehordtak a sárga földig, majd közölték, hogy ki vagyunk zárva. Engem csak hazaárulónak, pártellenesnek neveztek, feleségemet azonban magyar mivoltában is gyalázták, rohadt sovénnek, eltaposni való unguroaică féregnek mondták.”

Ez a nagyszerű ifjú ember, aki ritka példánya az európai szellemiségű gondolkodásnak és toleranciának, mindezt jóízű nevetés közben mesélte. Azokat, akik emberi becsületében sértegették, olyannyira megveti, hogy haragját sem pazarolja rájuk.

K. K. látogatása. A kertben ültünk, kávét ittunk, beszélgettünk. B. belügyi ezredes, aki később ugyancsak fölkeresett a szerkesztőségben, azt mondta nekem: „véletlenül” a házunk előtt ment el, látta, hogy „K.-val készítünk elő újabb akciót”. Ugyanis holmi iratok, papírok fölé hajolva pusmogtunk. Ezt ő így látta, holott a kerti asztalon csak kávéscsészék voltak. Az utca felőli kerítés pedig oly magas, hogy az alacsony termetű ezredes azon nem láthat keresztül. Akkor tehát? A hasadékon leselkedett? Lehetetlenség. Ehhez ő túl közismert, másrészt az utca igen forgalmas. Így tehát az udvarunkra nyíló tűzfal- és padlásablakok valamelyikéből leselkedett.

Később, mikor K. autóján a szerkesztőség felé igyekeztem, a Mărăşti (volt Vörösmarty) utca végén barátom megszólal: „Figyeld azt a Daciát, amely épp most hagyott el bennünket. Állandó belügyi kísérőm autója.” Hát ő volt. Az ezredes. Így értesült ő „véletlenül” arról, hogy K. meglátogatott bennünket. Nevettünk.

 

 

Május 16-a hajnalán

Lakásügyünkben gyanús csönd és halogatás. B. L. közli, hogy főnöke – az igazgató – azt mondta: „Jó helyen vannak ott, ahol vannak.” De közeleg a bontás napja. És akkor? Új dráma témája. A gyerekeitől, unokáitól megfosztott, belügyi kihallgatásokon meggyötört ember, kit végül – akár az udvarhelyi papot, Pálfi Gézát – agyonvernek. „Inkább büntessen engem a jelen, mintsem a jövő.” Ez így rendben is lenne. De több irányból közelíthető meg a belügyér is. A jövőjétől reszkető szekus tiszt például. Van ilyen? Ez a jövő persze, az erkölcsi megítélés korszaka.

 

Álmomban gimnazistaként, zsivajló diákcsapattal kószáltam boldogan valahol a hegyek között. Aztán – hajnali négykor ébredve – hosszan fogalmaztam magamban egy újabb fölháborodott, panaszos beadványt az államfőhöz a városrombolás ügyében. Marosvásárhely őslakosainak drámáját mondtam a sötétben. Mindazokért, akiket gyönyörű családi házaikból, kertjükből kiűztek, hogy apáiktól örökölt otthonukat földdel egyenlővé tegyék, majd sebtében felhúzott betonerődök szűk, sötét, parketta nélküli celláiba kényszerítsék őket. Lift nélküli emeletekre a járni képtelen aggokat, a kertészeket és zöldségtermelőket. Hányan lettek már öngyilkosok e vandál „modernizálásban”! Hányan zavarodtak meg elméjükben, amikor otthonukat iszonyatos gépek ledöntötték! Hányan vannak, akik már másodszor, sőt harmadízben építettek maguknak kis családi házat, hogy most minden törvény ellenére – blokkba kényszerüljenek! Ki fogja megállítani ezt a szőnyegbombázást?!

 

Éjjel Mikszáth társaságában. Akkor folyamodom hozzá újból és újból, hisz minden sorát ismerem, ha már minden más szöveg fárasztó a nagy fáradtságban. Mikszáth mindenkor leköt, tán koporsó mellett is vigasz az ember számára. Egyetlen bekezdése, bővített mondata is: egy pohár életvize.

 

Május 22.

Pénteken, 19-én jöttünk Sikaszóba. Reményem volt, hogy dolgozom valamicskét, egy mesét bár megírok a Mórának ígért kötethez. Tervem füstbe ment. Meg sem érkeztünk jóformán, már szombaton délben jött az üzenet Zetelakáról: hétfőn reggel jelentkeznem kell a megyei pártbizottságnál, ahol is az első titkár (Igreţ) színe elé leszek járulandó. Hogy miért? Nem tudni.

Bosszantó és fölháborító ez a kiszolgáltatottság. Kiléphetnék belőle bármely pillanatban. Barátaim unszolnak is rá: „Írjál inkább!” Tán igazuk van. De fáj a szívem ezért a lapért, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt indítottam útjára. S bármennyire is borzalmasak a szerkesztés körülményei: mindannyiunk öröme, ha valamit belophatunk az agyoncenzúrázott szövegekbe. Kis hírt bár arról, hogy valahol elhangzott egy Ady-vers, egy Tamási-novella. Meg aztán: nélkülem az a kis munkaközösség a lap életben tartása dolgában cselekvésképtelen. Énnekem főszerkesztőként nincs semmi túlvészelnivalóm, a lapnak azonban át kell vészelnie ezt a szörnyű időszakot. Ezért nem hagyhatom most el, ezért vagyok kénytelen elviselni a „fórumok” packázásait. Van, aki azt mondja: ha nincs, ami kell, ne legyen semmi! Ilyenkor Kacsó Sándor jut eszembe. Hasonló – vagy jórészt hasonló – körülmények között szerkesztett lapot 1940–44 között Dél-Erdélyben. Tán mégis neki volt igaza?

 

Még mindig Sikaszó. Vasárnapra várt vendégeink közül egyik-másik eljött, jórésze nem. Hétfőre, keddre halasztotta látogatását. Sanyarú helyzet. Van, aki attól tart – joggal –, hogy miattam kirakják az állásából, s van, aki egy másik „barátunktól” fél – ugyancsak joggal! –, mert úgymond: a velünk tartott kapcsolata miatt föl fogja jelenteni a belügynél. (…)

 

Hétfőn 40 perces várakozás után a megyei pártbizottságnál elolvastatták velünk (három lap főszerkesztőjével) a helyi sajtóról készült kiértékelést. Egyik fő mulasztásom – mondja a szöveg –, hogy évek óta nem írok, nem közlök ún. publicisztikát. Miről? Ideológiai főnökünk, kis nyálas elvtársnő, azt mondja: mindenről, ami szép az életünkben. Aha! Nem meri nyíltan kimondani, hogy Ceauşescura gondol. Bezzeg Hajdu! – mondogatják a megyei vezérek. – Az igen! Gyönyörű vezércikkeket ír. Folyton-folyvást leteszi a garast. Tele van a zsebe garassal. Az én zsebem viszont üres. A kis nyálas elvtársnőnek végül azt mondom: az írás magánügy, ne avatkozzék a magánügyeimbe! Fölpattan, és magából kikelve dobja felém a szavakat: „Ön nem bírja a bírálatot. Ön csak a dicséreteket szereti!”

 

Kész nevetség, hogy miért hívattak vissza Sikaszóról. Azt a szöveget, mit a megyei pártbizottságnál elibénk raktak, É. J. szerkesztőségi főtitkárunk is elolvashatta volna. Mi lehet az ügy hátterében? Sokat nem töröm a fejem, mivel D. G. látogat meg, s mesél bukaresti ügyekről jóízűen. Többek közt a házi őrizetbe vett Mircea Dinescuról. Hajaj! Testőrei vannak. Az őrizetére kirendelt belügyérek a piacra is elkísérik. Minden vágyuk, hogy rabjukkal az Írószövetség tengerparti villájában nyaralhassanak. Ott majd lehet szórakozni. Így biztatják hát a költőt: Dinescu úr, igazán jót tenne önnek egy kis tengerparti nyaralás!

 

A Szabad Európa Rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe. Sehol erről nem panaszkodtam, kivéve a szerkesztőséget. Futólag csak ott mondtam el. Kartársaim nevetnek: „Csak?”

 

 

Május 25.

L. meséli, hogy idősebb hölgyet – nyugdíjas tanárnő? – fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovits-levél után, miért gratulált hozzá? Írásos nyilatkozatot kértek tőle. Ama napon egy asszony valóban felhívott telefonon. Nevét nem mondta. Lám, így is megtalálták. (…)

 

 

Május 27.

A Színművészeti Főiskolán is ballagnak a végzősök. Magyarok hárman, F. Istvánnal tárgyaljuk az ügyet. Többek közt ezt mondja: „Az egész ballagási ceremónián egyetlen szó magyarul nem fog elhangzani.” (Ezt már tavaly betiltották az ország összes iskoláiban.)

 

Tehát három színésznövendék ballag. A negyedik már kiszökött Magyarországra. A háromból is elmegy az egyik. Marad kettő annak a száznak a pótlására, aki elhagyta már az országot.

A főiskola magyar és román végzettjeiről lapunk címlapján akartunk fényképet hozni. Koppándi kidobatta. Indok? Semmi. Feltételezésünk: nem tudni, hogy a magyarok közül melyik fog rövidesen „lelépni”. Így tehát valamennyien gyanúsak. (…)

 

 

Május 29.

Ballagás a színi főiskolán. Minden úgy történt, ahogy F. mondta volt. Az ünnepségen egyetlen magyar mondatot sem engedélyeztek. Mi több: ez alkalomból a főiskolát a nevétől is megfosztották. Többé nem Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, csupán: Institutul de Teatru. Azt mondják, a táblát is leszedték a falról.

 

 

Május 31.

Az Utunk emberei. Városunkban a lap ifjú olvasóival óhajtanának találkozni. Hát hol legyen? Például az erdélyi magyar kultúra 400 éves fellegvárában, a Bolyai Líceumban. Hány magyar diákja lehet? A Kultúrpalota nagytermét is meg lehetne tölteni velük. Mennek hát az Utunk szerkesztői velük beszélgetni az irodalomról, verset, novellát olvasni. Jönnek is vissza lógó orral. A Bolyai Farkas Líceum, a volt Református Kollégium mai román igazgatónője kijelentette: ebben az iskolában idén – tehát egész esztendőben – kizárólag Eminescu emlékezetére rendezett irodalmi találkozót engedélyez. Semmi mást! Mert centenárium van! Pedig nyilván róla is elbeszélgettek volna a magyar diákokkal. A verseiből is felolvashattak volna. De persze nem úgy készültek, hogy kizárólag centenáriumi műsort hozzanak. Magukra vessenek. Haza velük Kolozsvárra! Így esett meg, hogy Létay Lajos, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, az Utunk főszerkesztője, az Írószövetség országos titkára, a kolozsvári megyei pártbizottság bürójának tagja kénytelen volt fejet hajtani a Bolyai Líceum igazgatónőjének akarata előtt. Mert jelek szerint a hölgy: tulajdonos is. A diáksereg testének, lelkének, agyának tulajdonosa. Rendelkezik velük és fölöttük. Ő cenzúráz minden gondolatot, mely elméjüket megközelítené.

Így mesélték ezt nekem az Igaz Szó munkatársai.

 

 

Június 1.

Ó, a telefon! Mióta feltalálták, ilyen szégyenletes intézkedés nem sújtotta. Külfölddel negyedévenként lehet csak beszélni, s oly borsos áron, hogy attól is elmegy a szegényember kedve. Aztán, ha valaki postán próbálkozna, menten lefülelik, megszégyenítik, ebadtázzák. Halálhírt, sürgős orvosságrendelést, semmit sem közölhet, aki az „adagját” már „lebeszélte”. Ám ez is potomság az állandó felügyelethez képest. Interjú-ügyben immár harmadszor jelentkezett ma is a budapesti rádió munkatársa. A szolgálatos központi fül gazdája mindig ott szakítja meg a beszélgetést, mikor a hívó azt mondja: „Meg szeretném kérdezni…” Hát csak ne kérdezősködjék! Abban a tudatban beszélünk bárkivel, hogy a telefonközpontban minden szavunkat hallgatják, magnószalagra rögzítik. A börtönbeli „beszélő” is szabadabb eszmecsere két ember között.

 

 

Június 8.

Tegnap este a Szabad Európa román adásában újból megemlítették, hogy a helyi belügyiek újból megfenyegettek, K. K. mellett pedig megerősítették a felügyeletet. Hová megy? Kivel tárgyal? Stb.

 

 

Június 12.

Szombaton (10-én) kimentünk Sikaszóba. A remény vitt ezúttal is: két napot bár az elmaradott munkáknak szentelni. Már-már kétséges: befejezhetem-e valaha is regényemet, drámámat? (Az ugató madár.)

Megérkeztünk gyanútlanul. Aztán az első meglepetés: a padlásszobában újból „vendégek” jártak. Garázdálkodásuk nyoma nyilvánvaló. Meglepődésünk azonban lagymatag volt. Mindig így volt ez az utóbbi években. Megszoktuk. Jönnek-mennek, kutatnak, mesterkednek a csíkszeredai fülesek. De most a régiektől eltérő meglepetés vár, drótvég a ház sarkában. Fekete zsinór, amely a talajba ágyazva kivezet az erdő sarkáig. Tovább nem követtük. Óvatosságból. Láthattuk ugyanis, hogy házunk mellett, az erdei úton nagy sietséggel gépkocsi húz el az elnöki vadászház irányába. Közben vendégek jöttek, udvarhelyiek, magyarországiak, köztük egy amerikai angol professzor is. Világos tehát – mondtuk –, hogy miattuk a belügyi kocsi nagy sietsége. A fölfedezett dróttal tovább nem foglalkoztunk. Eszembe jutott a vásárhelyi telefonpatkány megismételt fenyegetése is: „Meg fogtok dögleni”. Így tehát az is lehetséges, hogy ennek a drótnak a végén nem újabb – modernebb? – lehallgatókészülék működik, hanem bomba hallgat. „Ezek képesek bárkit felrobbantani!” A huzal a házba vezet, ám a fal tövében az irányát már nem tudtam kitapogatni.

Miután a vendégek elmentek, Évával tanakodni kezdtünk. Mit tegyünk? A drót a helyén van, a „fiúk” valahol a közelben fülelnek. Vagy a szavainkat hallgatják, vagy robbantani készülnek. Alvás nem lészen. Jobb tehát, ha most azonnal hazamegyünk, s holnap reggel, vasárnap visszatérünk rokoni segédlettel. Öcsém villamos szakember, nézze meg ő is ezt a gyanús zsinórt, laikus módon mi ne nyúljunk hozzá.

Gyors csomagolás, indulás Marosvásárhelyre.

 

Éjfél előtt öt perccel Marosvásárhelyt jut eszünkbe: hisz holnap, azaz vasárnap fejében vissza nem térhetünk Sikaszóba. Kocsink rendszáma páros. Csak páratlan rendszámú kocsival mehetnénk. Meg kell várnunk tehát a hétfői napot.

Újabb meglepetés itthon is. A sikaszói utazáshoz szükséges, kínnal összekoldult 40 liternyi benzinünket időközben – mikor? – ellopták. Ennek a tolvajnak is kulcsa van tehát. A szerszámosbódé lakatja ugyanis a helyén volt, erőszak nyomát nem találtuk rajta. Kisegít a sógor húsz liter benzinnel.

 

Eltelt a vasárnap, hétfő van, hajnali 5 óra. Készülődünk vissza Sikaszóba. Gergely öcsém is velünk jön. Fölszedjük azt a huzalt, netán a lehallgatókat, vagy pedig bombát. Ez utóbbi föltevés meglehetősen abszurdnak tűnik, annál határozottabb viszont a telefonpatkány meg-megismétlődő fenyegetése: „Meg fogtok dögleni”. Gyilkolni pedig gyilkoltak eleget. Ennek ellenére: nincs rettegés bennünk. Különös, eddig nem tapasztalt letargikus nyugalom száll meg mindannyiunkat. Lesz, ami lesz! Megyünk. Attól tartok: annak a vadonba vezetett huzalnak a fölszedése nem fog könnyen menni. A belügyiek ott lebzselnek, figyelik minden mozdulatunkat.

 

Sikaszó. Itt van tehát ez a drót, ez a szigetelt, fekete huzal, kb. 20 centiméternyi mélyen a földben. Hogy honnan indul: látjuk. Az irányát is követni lehet. A fű mutatja. Ahogy megálltunk a ház sarkánál, s elnéztünk az erdő felé, a harmatos füvön látni lehetett a friss nyomot. A gyanúsat. Nem emberi láb nyoma, nem erdei vadé. Az ilyet az ember csekély fáradozással „leolvashatja”. Szarvasnak, vaddisznónak, rókának a nyoma sajátságos ábrát mutat, ez viszont olyan – mit mondjak? –, mintha magányos kerék gurult volna végig a kaszálón, s tűnt el a fenyves sűrűjében. Az ábrát – nem nyáron, hanem viharos téli éjszakán –, mint valakinek a titokzatos látogatását, már megidéztem egyik írásomban. Fájdalmas emlékezés volt az László unokám vízimalmos játékára: veszteségeinkre, családunk szétszóródására. A titokban hazajáró lelkek hórajzolatú nyomára. Ám azt a sajogó vágy és a képzelet teremtette. Ezt pedig valami más hagyta hátra. Ez nem irodalom. Szigorú való. A felvágott talaj mutatja. A fű tövében matatva ujjaimmal kitapinthattam valamilyen földvágó szerszámnak a nyomát. Körfűrész, mely kissé dőlten hatolt a fűgyökerek alá, s valaminő tengelykapcsolásos megoldással le is rakta a huzalt, amely tehát június 10-én már a markunkban volt, de nem mertük fölszedni. Ha két nappal később jövünk, a törött fűszálak már összeszedték volna maguk, a nyom eltűntével soha észre nem vesszük a belügyieknek ezt az újabb mesterkedését.

Munkára fel tehát! S úgy valahogyan, hogy ne keltsünk föltűnést. Helybeli ismerőst ne avassunk az ügybe, a szekusok ugyanis menten rájuk vetik magukat. „Mi volt? Hogy volt?” Ezt a veszedelmet jól ismerik a sikaszóiak. Egyikük így szólt egyszer: – „Ezek, ha tudják, hogy magunk is tudunk valamiről, úgy elvernek, mint a lovat. Megnyomorítanak.” – Sajnos, igazuk van. Ám ez nem a gyávaság jele volt részükről. Csupán az óvatos meggondolásé. Mert ha kellett, így is figyelmeztettek a fülesek jelenlétére. Valamelyikük mindig fejszét kapott fel a hóna alá, s mint kinek az erdőben van dolga, nagy sietve elhúzott mellettünk, miközben halkan közölte: „Vigyázzanak, mert itt vannak!”

S úgy volt. Kerülgettek bennünket, akár a hiénák.

 

Míg el nem felejtem, ezt is fel kell jegyeznem ide. Indulásunk előtt még otthon hívott telefonon a fiam Veszprémből. – „Hogy vagytok, édesapám?” – „Jól vagyunk, fiam.” – „Nincs semmi baj?” – „Nincs semmi baj.” Már hogy lenne! Hogy aztán gyanút keltsünk vele? Kettős lehet a következménye. Egyik, hogy a hazalátogató gyermeket, unokát a határállomásról visszazavarják, pedig még látnunk kell egymást. Egyszer bár egy esztendőben látnunk kell egymást. Gyenge vigasz ez is. Éva szüntelen könnyhullatását el nem apasztja. De mégis… A másik meggondolás pedig: ha kifecsegjük az újabb sikaszói fölfedezést, mire kiérkezünk a helyszínre, mindent el is tüntethetnek. Már megfigyeltem: mindig pontosan tudják, mikor indulunk, merre megyünk stb. Az ország polgárainak jövés-menését számon tartani ma már nem ördöngösség. Ám ez csak a megfigyelés volt eddig. Talán ezután jön a vastagja. Akik halálunkat ígérték: nemes hivatásukat megpróbálják betölteni. – „Menjünk el innen!” – mondta Éva elcsukló hangon. Megpróbáltam vigasztalni. „Tudod jól, hogy maradnunk kell.” „Tudom, tudom.” Ujjai reszkettek, ahogy a könnyét törölte.

 

Itt van tehát a drót, mondom Gergely öcsémnek, aki velünk jött, hogy az elhárító munkálatokat szakértelemmel végezze. A ház sarkában állunk, ahol szombaton az elégtétel ritka örömével tapinthattam ki a huzalt a föld alatt. Gergely a mutatott helyre nyúl, majd fölrántja szemöldökét.

– Itt nincs semmi.

– Lehetetlenség. Ott volt.

– Csak volt.

Kapkodó mozdulatokkal követjük a körfűrész vágta nyomot: a drót sehol. Az elégtétel öröme most a belügyéreké. Valahol összeröhögnek a kudarcunk láttán. Talán éppen a közelünkben, a sűrű bokrok között.

Nézzük tehát egyik a másikat leverten. Míg hazanyargaltunk, a drótot fölszedték. Csak szombaton éjjel tehették. Ugyanis rendszerint éjjel dolgoznak. A helybéliek nemegyszer észleltek a ház körül zseblámpafényt, titokzatos mozgást. Hát most kész. Újból túljártak az eszünkön.

De nem olyan fából faragták Gergelyt! Tíz körömmel halad elé a vágaton, át a tisztáson, majd azután az erdő fái között, ahol a szakszerű ténykedés újabb nyomára bukkanunk. Száraz tölgyfalevelek összeseperten, tenyérnyi széles ösvényként jelzik: itt nem a szél működött. Ember mesterkedett. A vágat nyomát még fenyőgallyakkal is megpróbálta eltüntetni. Haladunk tehát a nyomon négykézláb, s úgy 150 méternyire a patak közelében öcsém fölkiált:

– Itt van!

Kezében a fekete zsinór.

Így derül ki, hogy a vágatban nem nyúltunk eléggé mélyre. De lám, itt a bűnjel! Előttünk, mögöttünk is. A fülesek az erdőben komolyabb munkát végeztek, mint a ház mellett, a tisztáson.

– Akkor tehát göngyölítünk! – mondom lelkesen. – Kíváncsi vagyok, meddig vezet ez a drót. S mi van a végén? Kik lehetnek a végén? Lelki szemeimmel azokat a nyakkendős civileket látom, akik itt is követni szoktak bennünket, s leginkább olyan napokon, amikor külföldi vendégeink érkeztek. Ott lehetnek most is az elnöki medveles épületében. Karszékben ülve kártyáznak, fülükön a hallgató, szemükben az öröm, hogy végre megoldották az emberi gondolatok elcsípésének bonyolult feladatát – a vadonban, ahol nincs telefon.

Öcsém nálamnál óvatosabb, mert körülnéz a sűrűben, s így szól:

– Ne menjünk most tovább. Itt könnyen agyonüthetnek. Haladjunk a fölszedéssel visszafelé.

Így cselekszünk. A drótot kihúzgáljuk, de nem tekerjük föl.

Ne veszítsük el a végét.

– Gabonatakarítás, drótbetakarítás! – mondom nevetve.

Egy idő után Gergelyt magára hagyva elnyargalok a fényképezőgépért. Örökítsük meg a látványt. Az irántunk tanúsított állami gondoskodás megható jeleit. Belügyérek áldozatos, lelkiismeretes munkálkodásának bizonyítékait. Ó, szegények! Mily nehéz terepen kell dolgozniuk! Hány vastag fenyőgyökeret kellett átvágniok!

Futás közben eszembe jut, hogy tanúk is kellenek most.

Sándor szomszédot kellene áthívni. Vagy Marxot inkább? Őt és Lenint, mondjuk. Lássák, mi van a drót, vagyis az Eszme végén.

Mire megtérek a fényképezőgéppel, öcsém már az erdő szélén pihen egy kövön. Lekapom. Cseréljünk helyet.

Gergely hátranéz, elképed. Alig néhány méternyi drót fityeg a kezében. Pedig legalább ötvennek kellene lennie.

– Nézd csak! Elvágta valaki.

Elvágta, és el is tűnt vele.

– No, mit mondtam én neked? – néz rám Gergely szigorúan.

Itt volt hát a szolgálatos belügyér, alig néhány méternyire a sűrűben. Megállapítjuk, hogy ügyesen és bátran járt el. Vagyis, hogy túljárt az eszünkön. Nem tudjuk meg, meddig vezetett hát a drót. Ám lehetséges, hogy ennek fejében megúsztuk az esetleges főbeveretést.

– Vagy a meglövetést hangtalan pisztollyal – lódul meg újból Gergely képzelete.

 

Az erdőszéli s a ház közötti részen azonban már nincs drót. Ezt a részt szombaton éjjel valóban fölszedték. Szerszámot elé! A ház sarkában folytatjuk a kutatást. Gergely a tonnás sziklatömb alá ás, a vízfogó betonpánt repedéseit mélyíti éles vasszerszámmal. Órákon át működik némán, verejtékesen, míg én a konyhát teszem tönkre. Bútort széjjel huzigálok, szegőlécet szedek föl a fal mentén, ahol „lennie kell valaminek”. Éva óbégat, és tiltakozik a rongálás ellen. Én pedig bölcsen így vélekedem: „Ha kint van, bent is lennie kell.”

Jó sokára Gergely kiált diadalmasan:

– Megvan!

Mikor már nyilvánvaló, hogy a drót a konyha parkettje alatt folytatódik, a faltörést abbahagyjuk. Megállapítható tehát, hogy a belügyérek műve még a ház építésének idejéből való. Közel másfél évtizedes. Hát akkor volt mit hallgatniok! Keserves gondban vergődő éveinkből panaszok áradata tér meg emlékezetemben. Hargita megye magyar tanfelügyelője, aki valamelyik szombaton kertelés nélkül sorolta el az iskolák gyalázatos megnyomorítását, s hétfőn már leváltották. Aki csak meglátogatott, mondta a magáét, s bár időnként névtelen üzenet jött Csíkszeredából, Székelyudvarhelyről, miszerint a sikaszói háznak füle vagyon, a suttogás szabályát képtelenség volt mindig betartani. Akárhogyan is vigyáztunk a szánkra, némelykor az indulatok elszabadultak. Vágyálmok röppentek föl, többek között ilyenformán:

– Mikor fogjuk már fölkötni?

– A nadrágot?

– Fenét. Az fel van kötve. Én azt kérdem, mikor fogjuk felakasztani?

– Kicsodát?

Ácsok, asztalosok, cserepezők ilyenkor embert féltő nagy hangoskodással próbálták a választ érthetetlenné zagyválni, némelyek a kezükkel mutogattak körbe-körbe, miközben a fülüket is pengették sokatmondóan.

Aztán a mentő magyarázat:

– Barátunk kedvenc kérdése, hogy mikor fogjuk felakasztani, füstre tenni a szalonnát. Szereti nagyon a füstölt szalonnát.

Azért mindenkori vendégeink közül így is bekerültek jó néhányan a belügy kihallgatószobáiba.

 

A házban folytatnók a kutatómunkát, de üzenet jön Zetelakáról, ahová a megyei pártbizottságtól telefonáltak: az első titkár hívat, mégpedig azonnal. Visszaüzenem, hogy nem mehetek. Betörtek a házunkba, azzal vagyunk elfoglalva. S ez így is van. Már ahogy megérkeztünk, észleltük, hogy a padlásszobában betörők jártak, s az erkélyen kétségtelen nyomok jelzik, hogy miként távoztak. Kötélen ereszkedtek alá a nyaktörő magasból.

Tehát a megyei titkár üljön a fenekén. Nem megyek.

Este újabb személy újabb üzenettel: induljunk azonnal haza Vásárhelyre. A megyei első titkár parancsa, a propaganda titkárnő parancsa, a szerkesztőség kérése stb.

Nem megyünk!

– Baj lesz – mondja Éva.

– Az már megvan – mondom, majd megpróbáljuk megfejteni a pánikos üzenet hátterét.

Fölszedtük az erdőben a drótot. A titokzatos személy ezt rádión jelentette a főnökének. Az fölhívta a megyei első titkárt és megkérte: távolítsanak el azonnal bennünket, mert nyomon vagyunk, a lehallgatókészülékek veszélybe kerültek. Míg az utat oda-vissza megtesszük, ők a szerkentyűket eltüntetik. Mert milyenek ezek a nyavalyás írók! Külföldi sajtónak, rádiónak pofáznak, sírnak, panaszkodnak. Ezt ők jól gondolták, csak arra nem számítottak, hogy az ember egy megyei atyaisten előtt nem esik hasra.

Majdnem éjfélig tartó terefere, borozgatás a szomszédokkal.

Aztán lefekszünk.

 

 

Június 13.

Reggel motorzúgásra ébredek. Az erkélyre kilépve látom: rendőrkocsi. Kék színű rabszállító. De nem az ütött-kopott, amibe a verekedő cigányokat szokták beléhajigálni, hanem annál elegánsabb. Tiszta újnak látszik. Ha nem egyéb: írónak való.

Mire félig öltözötten lebaktatok a padlásszobából, már ott is látom a zetelaki rendőrőrmestert a nyitott verandán. A konyhából előjött Éva és Gergely is. Köszön az ember s kérdi: vajon meg vagyunk-e lepődve az ő korai látogatásától? Mondom, hogy igen. Mi mindenkit várunk, de rendőrt nemigen. Az őrmester az első kedélyes szavak után hangot vált, és azt mondja:

– Önöknek most velem kell jönniük Zetelakára.

Halljunk oda! Hagyjuk itt a házat, az elkezdett munkát, mindent, és menjünk. Mindahányan!

– S aztán mi végett?

– Jelentést kell tenniök a betörésről.

Igen, a betörés. Hirtelenében az a gondolatom támad, hogy az előttem álló fegyveres férfiú magának a sorsunk felett virrasztó Atyaistennek a küldötte. Különben honnan tudná, hogy betörést észleltünk? Semmilyen hatóságnak nem jelentettük. Érthető csodálkozással kérdem hát:

– Miként értesültek maguk erről?

Elmondja. A Maros megyei első titkár áttelefonált a Hargita megyeinek, az pedig máris intézkedett: nyomozót küldött Zetelakára. Ott vár bennünket, hogy előtte jelentést tegyünk.

Így már értem. Hisz magam üzentem a Gauleiterünknek: nem megyek, mivel a házunkba betörtek.

– Az ezredes elvtárs várja magukat – szól az őrmester.

– Hű! Egy ezredes! Az már igen! De nem megyünk.

Az őrmester megvonja a vállát:

– Akkor visszük magukat.

– Nem hinném. Vinni se hagyjuk magunkat.

Erre is van paragrafus:

– Önök a milícia hívására kötelesek megjelenni. Ellenkező esetben pénzbüntetéssel sújtjuk magukat.

Mindezt csöndesen és indulat nélkül mondja el és – horribile dictu! – magyar nyelven. Ama ritka rendőrök közül való, akik magyarul is meg mernek szólalni.

Végül leszól a gépkocsivezetőnek: menjen vissza Zetelakára, jelentse az ezredesnek, hogy a parancsnak nem vetettük alá magunkat.

Ő pedig marad. Nehogy ellógjunk innen a saját panaszunkkal.

A verandán széket kerítünk alája, s úgy-ahogy beszélgetünk is. Mint foghúzás előtt az orvos várószobájában. Ő maga is tudja, amit én sejtek: másról van itt szó, nem a betörésről.

Háromnegyed óra múltán megérkezik az ezredes. Civilben és kopaszodva. Korára nézve negyven körüli férfiú, hűvösen udvarias, bemutatkozik, de nevéből csak annyit értek, hogy „colonel”. Testőrként a gépkocsivezető kíséri.

Azonnal munkához látunk. Fölvezetem a padlásszobába, megmutatom a betörés nyomait. Beszámolómat ügyesen titkolt unalommal hallgatja. Látom a képén: valami egyéb érdekli. S ez menten kiderül, mivel azt mondja: a ház környékét akarja szemrevételezni. A drót, mondom magamban. Miféle drót? – kérdezné nyilván, ha jövetelének tulajdonképpeni okáról hangosan is szót ejtenék. Kimegyünk tehát az udvarra. Ezredesünk úgy teszen, mintha azt figyelné, hogy a betörők merre távozhattak. Kísérője, akiről úgy gondoltam, hogy gépkocsivezető, előtte lépdel, mintegy jelezvén a kutatás irányát. Azon a vonalon lépdel pontosan, ahol a huzalt megtaláltuk. Aztán megállnak. Az ezredes lehajol, ujjaival a fű között matat, s kérdi tőlem:

– Ez a vágás itt mi lehet?

Ravaszkodásának láttán semmi kedvem képmutatóskodni. Elmondom neki röviden, mit hogyan találtunk, majd azután a házban megmutatom a huzalkarikát is, amiből egy darabkát levág magának. Mintaképpen? Bűnjelként? Hisz onnan való, a belügy raktáraiból. Hagyom játszani. Még az iránt is mutatok némi érdeklődést, hogy Sikaszóban nemrégen hegyivadászok gyakorlatoztak. Így maradhatott a földben az a huzal. Jó színészi készséggel ezt csak úgy futólag jegyzi meg.

Nyelvem hegyén a kérdés, hogy a hegyivadászoknak a lakásunkban is gyakorlatozniuk kellett? S a falat is át kellett fúrniok, hogy drótot vezessenek belé? Naiv módon azonban arra gondolok: ha nem tudja, hogy rájöttünk a disznóságaikra, talán még időt nyerünk a további kutatáshoz. Így esem magam is a képmutatás bűnébe. Nem árulom el neki, hogy felbontottuk a falat is. (A bontás jeleit még tegnap eltüntettük.)

Látogatóink udvarias búcsúval távoznak.

Folytatni szeretnők – házon belül – a kutatást, de öcsémnek lejártak a szabadnapjai. Haza kell mennünk. Kínlódásaink egyetlen eredménye, hogy tudjuk: a lehallgatókészülékek ott vannak valahol a házban. De hol? Honnan kezdjük el a rontást, a bontást? A falban talált drótvég műszeren mutatja a „zárt áramkör jelenlétét”, ahogy Gergely megállapítja. A poloskákat tehát hamarosan agyoncsapjuk.

 

 

Június 14.

Sejtelmem igaznak bizonyult. A megyei első titkár csak azért hívatott haza, hogy ne legyünk Sikaszóban. A belügyéreknek ott még dolguk van. A Gauleiter helyett ezúttal is Isăroiuné fogad, az elején még kedélyeskedik, majd fontoskodni kezd, és újból eléhozakodik régi kifogásaival, miszerint nem vagyok hajlandó publicisztikában „letenni a garast” stb. Én újból közlöm vele, hogy az írás magánügy, ne szóljanak bele. A fontoskodó elvtársnő még berzenkedik egy darabig, aztán visszamegyek a szerkesztőségbe. Másfél óra múltán telefonon közli velem az első titkár határozott utasítását, mely így szól: azonnal jelentsem neki írásban, hogy: 1. Miért nem írok publicisztikát? 2. Hogy mertem elhagyni a várost az ő engedélye nélkül? 3. Hajlandó vagyok-e végre rendet teremteni a szerkesztőségben, mégpedig minden egyes személyre „lebontott” munkaterv alapján, vagyis: a nyavalyás újságírónak mit kell elvégeznie reggel nyolctól ebédszünetig, utána szigorú számbavétel, kiértékelés, mulasztás esetén azonnali megrovás, büntetés stb.

– Megértette, főszerkesztő elvtárs?

– De még mennyire!

Leteszem a kagylót. Éltető Jóska riadtan néz rám. Amit végighallgattam, nyilván kiült a képemre.

– Ez is megőrült – mondom. – A tehenészeket már halálra kínozta, most mi következünk.

Így tehát megírom a válaszomat. „Ezennel fölmondok. E perctől kezdve ne tekintsenek az Új Élet főszerkesztőjének.” A szövegben szó van arról is, hogy a helyváltoztatás dolgában nem tekintem magam jobbágynak stb. A megyei pártbizottságnál T. elvtárs átveszi a borítékomat, beviszi azonnal a Gauleiterhez, s a többi néma csönd. Határozatomat közlöm Koppándival is, ugyancsak írásban a KB sajtóosztályával is, egyben kérem nevem azonnali levételét a lapról. (…)

 

 

Június 25.

Fölmondásomra semmilyen válasz nem jött még. Sem helyből, sem Bukarestből. Csak megtorlás és fenyegetés jelzi jövőbeni kilátásainkat. Az államosított házak igazgatója közli, hogy a lakás, melyet a mostaninak lebontásakor rendelkezésünkre bocsátanak, tetemes javításra szorul. (Ezt tudjuk, láttuk.) Ők elkészítették a költségvetést, mely szerint kb. 130-140 ezer lejt kellene beléfektetni. Ebből 10 ezret ők vállalnak, mármint az állam, a többit magam előlegezem, másként nem lehetséges. Ez tehát 120-130 ezer lej lenne. Nem sok ez? Ennyit dobjak most az állam kalapjába? Hogy saját tulajdonát megjavíttassa? Az igazgató vigasztal. Havi száz lejenként az összeget megtérítik nekünk. Havi 1280 lej lakbérünk ennyivel kevesebb lesz. Mondom, ez nagyon előnyös ajánlat. Hozzávetőlegesen 930 éves leszek, mire kölcsönömet az állam megtéríti. A Biblia szerint ennyi volt Ádám is, amikor meghalt. Ha pedig csak annyit élek, mint Séth – 912 évet –, akkor az állam hitelezőjeként távozom ebből a világból.

– Köszönöm a jóindulatukat!

Azzal távozom, hogy nem egyezünk meg semmiben.

 

A megyei első titkár H. elvtárssal üzeni nekem, hogy ne ugráljak, lehetőleg ne jártassam a számat, a sikaszói drótok históriáját ne kürtöljem világgá, még bajom támadhat belőle. Milyen bajom? Hát az például, hogy gyerekeimet, unokáimat többé soha be nem engedik az országba. Ő majd intézkedik.

Ezt sajnos megteheti.

Ezt nálánál kisebb belügyi tiszt is megteheti.

A nemzetközi terroristák módszerét alkalmazza: védekezésként ártatlan gyermekeket állít maga elé. Így valóban nem lehet rálőni.

 

Magyarországra mentében meglátogatott bennünket H. T. és családja. Míg a házban beszélgettünk, odakint a szolgálatos belügyér lesett-fülelt felénk az autójából. A lerombolt házak helyén parkolt le tisztes távolban. Gergely öcsém a helyszínen sétálva figyel föl a gondolatainkra oly nagyon kíváncsi fülesre. Legyintettünk rá. Egyebet mit tehettünk volna?

 

„Én maradok, másként nem tehetek!” – írtam és mondottam volt Sinkovits Imre hangján a Kossuth rádióban.

De mit teszünk, ha végleg elszakítanak a gyerekeinktől, unokáinktól? Ha őket büntetik helyettem. Ha velük fognak zsarolni bennünket. Amit jó néhányszor megkíséreltek már. Mikor orvos fiamat Bákó környékéről Hargita megyébe próbáltam átmenteni, a megyei első titkár annak fejében ígért segítséget, ha meggondolnám magam, és írnék valamit. Valamit? Hiszen írtam és írok drámát, esszét, novellát. Itthon persze nem közölték. Nem olyasmi kellene, mondta a titkár. Valami más! Például? Hát amiben az elvtárs állást foglalna. Mi mellett? Jól tudja maga, hogy mi mellett! Tapintatos volt. Én meg azon csodálkoztam magamban, hogy milyen nagyon odafigyelnek a hallgatásra. A segítség pedig – egy orvos kinevezése a megye legkisebb falujába bár – nyilván elmaradt.

 

Folyvást növekvő nyomorúságunkból nem látok kiutat. A tehetetlenségben töprengve napok óta álmatlankodom. „A császár egyetlen járható utat engedélyez: a járhatatlant.” Azóta, hogy a hetvenes évek közepén ez a felismerés a tollam hegyére tolult, helyzetünk romlása iszonyatosan felgyorsult. „Felgyújtanám magam! – mondta minapában egyik barátom keserű öniróniával –, de annyi benzinem sincs.”

 

Születésnapomon – ezt utólag jegyzem föl, hogy közléseit el ne feledjem – meglátogatott G. Zs. is. Bukaresti élményei egyre lesújtóbbak. A „helyzet” ellen lázongó írókat belügyiek őrzik éjjel-nappal. Azokkal, kiket a nyugati sajtó a védelmébe vett, megpróbálnak leveleket íratni, amelyekben kérik: „Ne védjék őket!” Nem szorulnak rá. F. J.-t is behívatták, megfenyegették. Be ne tegye lábát még egyszer a Magyar Követségre! Különben… stb. Sokakkal együtt G. Zs. is fenyegető levelet kapott. Börtönnel fenyegetik az esetben, ha valamely követség összejövetelén megjelenne.

 

Lemondásomra még mindig nem válaszoltak. Ettől persze nem esem kétségbe. Gyakorlatilag kiléptem a szerkesztőségből. A gyerekek sorsa foglalkoztat inkább. Unokáim arcát látom magam előtt, ahogyan fölnéznek riadtan a borsi vámosokra, midőn így fognak szólni: „Vissza!”

Munka? Dráma? Meseírás?

Csak emlék már a hajdani hajnalok jóleső munkája.

Suttogva cserélünk szót a házban, amely – valószínűleg – csupa lehallgató. Titkos mikrofonok isszák a gondolatainkat. Meg az éjszakai fura álmom is: „Mi adni nektek magyar tagozat. Biztosítani magyar iskola.” Surgyélán beszéd, nem tudom, ki mondta.

 

 

Június 28.

B., a jégszekrényjavító meséli, hogy a hazafias gárda kényszertagjaként Nagy Imre temetésének idején napokon át teljesített maga is fegyveres szolgálatot. Eminescu szobrát kellett őrizniök. Ki ellen? „Az isten tudja.” Éjjel-nappal állták az őrséget váltásban. Parancsuk volt, hogy minden gyanús személyre lőni kell. Ha például valaki röplapokat szórna, vagy falakra firkálna stb.

 

 

Június 30.

P. Á. kolozsvári barátom látogatása. Nos? Legyintés. Ügye, amelyért több mint egy esztendeje lót-fut, kérelmez, reklamál, könyörög, kiabál, mind reménytelenebb. Vagyis, hogy Svájcba utazzék. És még mi újság? Gy. Éva élelmiszert küldött Doina Cornea asszonynak, akit köztudomásúlag házi fogságra ítéltek. A személyt, aki az élelmiszert vitte volna, elcsípték a szekusok, majd Gy. Évánál újabb házkutatást végeztek. (Az összefüggések zseniális kutatóinak szigorú kérdése: honnan az élelmiszer?) Aztán Évát többször is behívatták kihallgatásra.

N. C. tegnapi háromórás beszéde. Úgy a legjobb minden, ahogyan ő rendezte. Az emberiség aranyálma, a kommunizmus napfényes csúcsai felé haladunk.

 

 

Július 3.

Egy elmebajos román diplomata újból azt nyilatkozta Párizsban, hogyha a romániai magyar gyermekek az anyanyelvükön tanulnak, és végzik el iskoláikat: egyenlőtlen helyzetbe jutnak. Mert úgymond nem érvényesíthetik egyenjogúan a képességeiket. „Törzsi szintre züllenek” – mondta, hogy szellemes is legyen. Istenem, be nagy szíve van! Mennyire aggódik értünk, be nagyon szeret minket!

 

M. tanárnő látogatása. Többek között elmeséli, hogy két magyar főiskolást behívattak a belügyhöz, ahol megpofozták őket. Bűnük, hogy a bentlakásban Nagy Imre temetésének napján a Kossuth rádió műsorát hallgatták.

 

Végre megmozdultak odafönt is. Fölmondólevelemre válaszolva Koppándi Sándor utasította a bukaresti fiókszerkesztőséget, hogy nevemet a lapról vegyék le. Harmincegy év után kimásztam a rácsból. Hamarább kellett volna, mondja némelyik barátom. Erre megint azt hozom föl, hogy őrizni kellett és kell ezután is minden talpalatnyi helyet, ahol egy tisztességes magyar mondat kinyomtatható.

 

 

Július 5.

A megyei pártszékházat hónapok óta legalább kilenc rendőr őrzi. Szemközt a szerkesztőségünk. Megszokott parkolóhelyemről ma délelőtt elzavartak. Kérdésemre, hogy mi baja velem, a rendőr a vállát vonogatta. Én pedig arra gondolok, hogy Sinkovitshoz írott levelemet tegnap a Szabad Európa rádió román adásában is felolvasták.

 

O. T. hozza dedikált új könyvét. Tanulmányok a reneszánszról. Ezt még lenyeli a cenzúra. Aztán, mert Csíkszeredában járt, az ottani iskolai újdonságok kerülnek szóba. Az asszimiláció osztagainak garázdálkodásai. Az anyanyelvi oktatásnak egyre vandálabb és cinikusabb megsemmisítése. Például: a hajdani színmagyar gimnáziumban összesen tíz IX-ik osztály működik. Ezekből ma már csak egyetlenegy a magyar osztály. A többiben kizárólag román nyelven folyik az oktatás, holott a tanulók többsége magyar nemzetiségű.

 

 

Július 7.

Kádár János halála. (Tegnap reggel tíz órakor.) Az értékelések. Az elismerés, a tapintatos bírálat vegyes hangjai. De föl-föltünedeznek a sommás, szigorú ítélkezés hívei is. Már ahogy tökéletes elzártságunkban, hír- és szövegszilánkok alapján megítélhető. A nevét viselő korszakot egyesek áldják, mások átkozzák. Sok-sok éven át a hozzánk ellátogató magyarországiak versengve dicsérték az ő Jani bácsijukat. A kút mélyén dideregve irigykedéssel hallgattuk őket. Ez részint meghatározta az ottani ellenzékiekről alkotott véleményünket is. – „Mit berzenkednek? Látnák csak, mi van itt nálunk! Itt nem egy-két esztendei szilenciumra ítélik az írót, hanem örökre betömik a száját. Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát nem két napra fogták le, nemcsak az újságjukat kobozták el, hanem az egész életüket. Ugyanis örökre elzavarták őket innen.” – Legutóbb hosszan beszélgettem erről Csoóri Sándorral. Önvizsgálatilag is. Hogyan vélekedik az ember a kút mélyén. (Ki mint él, úgy ítél?) Ők is kútban csücsülnek persze. Ám a tökéletes elnyomás állapotában túlbecsültük a tökéletlen elnyomatás engedményeit.

Hírhedett jelszavak az elhunyt pártvezér munkásságának értékelése kapcsán. Hogy például: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ilyenformán kivonták a forgalomból a türelmetlenség jelszavát: „Büntessétek meg a közönyösöket!” Akkor tehát Kádár egyik érdeme, hogy futni hagyta a közömbösöket? Köztük önmagát is az ügyünkben tanúsított közönye miatt?

Két esztendeje, hogy találkozhattam vele Szűrös Mátyás társaságában. Apró elégtételem volt, hogy félig-meddig elismerte, miszerint a szocializmus nem oldja meg „automatikusan” a nemzetiségi kérdést. Ilyenformán – bár közvetett módon – egyetértőleg vélekedett Szűrös Mátyás radikálisabb föllépéseivel is az említett ügyben. Ceauşescuról pedig az volt a véleménye, hogy őrült, akivel nem lehet és már nem is szabad tárgyalni. (…)

 

A mi mindennapi rettegéseinket add meg nékünk ma, mivel nem tudhatjuk, hogy:

– mit fog kidobni lapunkból a) Koppándi Sándor, b) a megyei első titkár, c) a megyei propagandatitkár, d) annak beosztottja stb.?

– hogy helységeink magyar megnevezésének betiltása után mikor tiltják be a földrajzi nevek anyanyelvi használatát is?

– hogy a Kriterionnak melyik újabb kiadványát küldik zúzdába?

– hogy hol, melyik iskolánk csonkul tovább egy beszüntetett magyar osztállyal?

– hogy hol váltanak le megint maradék magyar gyárigazgatókat, egységvezetőt stb.?

– hogy honnan, Erdélynek melyik városából irányítják iskolás gyermekeink újabb, asszimilálásra szánt csapatait távoli, főleg moldvai megyékbe?

– hogy meddig tart még a magyar munkások toborzása, s részint kötelező jellegű áthelyezése bányamunkára?

– hogy melyik maradék intézményünket fosztják meg magyar nevétől, mint például a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, amely mától kezdve csupán: Institutul de Teatru?

– hogy Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön stb. hol cserélnek le folytatólag s az éjszaka leple alatt újabb utcanévtáblákat?

– hogy vajon Titus Popovici megállapítása után, miszerint még Petőfi is soviniszta volt, a Petőfi tér és Keresztúron a szobra megmarad-e?

– hogy legközelebbről melyikünk számíthat házkutatásra?

– hogy a menekülők közül, a román–magyar határon kit fognak lepuffantani, elfogni, agyonverni, megkínozni?

– hogy a magyar kiskatonák közül hol, kit fognak újból anyanyelvi megszólalása miatt nyomorékká verni?

– hogy hol fognak könyvet égetni?

– hogy a határon vajon gyermekeinket, unokáinkat is visszazavarják-e?

– hogy az új, statáriális törvény alapján hány Moldvába kihelyezett magyar értelmiségi veszti el jogát ahhoz, hogy erdélyi szülővárosába valaha is visszaköltözhessék?

– hogy a magyar turistaként telefonáló személy nem provokátor-e?

– hogy anyám házának ablakait, mert úgymond a fia „Erdélyt akarja elcsatoltatni”, mikor verik be?

– hogy a román tömegek betelepítése mikor kezdődik el Székelyudvarhelyt is, amelynek színmagyar jellege a kormányt aggasztja?

– vajon Magyarország és Románia között megszakad-e a diplomáciai kapcsolat?

Szorongásunk folyamatos, és naponta növekvő.

És nincs képzelet, mely az ellenünk elkövetett merényletek változatosságát föl tudná sorolni.

 

A drótokról készült fényképpel együtt elküldtem tiltakozásomat a pártközpontba Emil Bobunak, aki Ceauşescu jobbkezeként a belügyminiszternek is főnöke. (Jobbkeze? És az Asszony? Az több annál. Társuralkodó.) Megírtam neki, mit művelnek a belügyiek Sikaszóban. Tudom, értelmetlen időpazarlás, de hát azonkívül, hogy az effélét az ember nyilvánosságra hozza, egyebet mit tehet?

Üzenet Sikaszóból: házunk ablaka megint nyitva van. Pedig gondosan bezártuk, amikor eljöttünk. „Újból meglátogattak a fülesek.” Mennék azonnal, de nincs benzin. A mi mindennapi telefonálásaink a 051-re: van-e benzin? Később tudjuk meg. Későbben: van-e benzin? Nincs. Mikor lesz? Nem tudni. Ezt elkezdjük a hónap elején, folytatjuk – naponta többször is – a következő hónap elejéig, amikor elhangzik a boldogító igen. Aztán a rohanás, a sor három kilométeres, fél napot rostokolsz, már a kúthoz közeledel, mire kijelentik: mára elfogyott. Ha kocsidat helyben hagyod, hogy a sorállást ne kezdd elölről, kirabolják, ha nem rabolnak ki, szerencsés ember vagy, ám oda-vissza legyalogolsz tíz kilométert. Így megy – hányadik esztendeje? Egy idő után a zsidók sem tudták, mióta vándorolnak a pusztában.

Hazavárjuk Öcsi fiamat Veszprémből, családostul.

A rettegés: csak vissza ne zavarják őket a határon! Mit tehetünk, ha Igreţ elvtárs a fenyegetését beváltja? Kérvényezés? Tiltakozás bent és kint minden lehetséges nemzetközi fórumon? Azt mondja Éva:

– Mintha azok a fórumok itt székelnének az Eminescu téren!

Kijuttatni semmit se lehet. A testi motozást szó szerint kell értelmezni. Nőgyógyászatilag is. A követségiek szekuskíséret nélkül a sarokig sem mozdulhatnak Bukarestben. Tőkés Lászlónak, akit mindannyian csodálunk kitartásáért ama nemzetáruló püspöknek a támadásaival szemben, helyzeti előnye, hogy Temesvár: határváros. Onnan talán valamivel könnyebb üzenetet váltani a küzdőtársakkal. Köztük a leghűségesebbek közül való: A. és P. barátom. Közlés végett velük olvastam át Tőkés beszámolóit a váradi püspök garázdálkodásairól. Meg is tiszteltük őkelmét ocsmány mivoltának rövid jellemzésével. Hogy ez a hitvány, papok szégyene mily széles mosollyal szokott volt nekem a parlamentben kezet nyújtani! Ott ólálkodott Fazekas János körül is. Úgy tett, mintha őt is érdekelné azok sorsa, akik választáskor reá szavaztak.

 

 

Július 9.

Rettegésében, hogy a gyermekek nem jöhetnek be az országba, Éva egész éjjel sírdogált. Nem lehetett megvigasztalni.

Délután 7 körül boldog rikkantások az udvaron s a házban. Megérkeztek Öcsiék. Nagy robajjal omlottak odébb szívünkről a kövek.

 

 

Július 10–11.

Átmenetileg minden bajunkról megfeledkeztünk. Oly sok év után a Marosra is kimegyünk fürödni, pecázni. Panka, Bori, Melinda visibál a vízben. Velünk a rokonság is, Melánia, Boti, Nóka, hál’ istennek van kinek odakiáltani az erősebb vízsodrás láttán, Panka, Bori, Nóka, vigyázzatok! E családi zsibongás – hajdanvolt létünk sajogó emlékeivel – már-már édeni hangulatú. Hány sivár esztendő, hány aggodalmas hónap múlik el csöndes magányban, gyermeki hang nélkül, s abban a tudatban, hogy ez már így leszen örökké. Be régen írtam volt: „Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el!” Életük végéig láthatják, gyámolíthatják egymást. Most meg ez az omlás! Világgá szóródott fiatalok küldik az ódon dalokat rádió útján az itthonmaradott öregeknek. Akáácosúúút, ha végigmegyek rajtadééén!

A Maros partjáról Kamarásra száll a gondolatom. Be szépséges, nagy család volt ez a mienk! Anyai nagyapámnak 12 gyereke volt, s mint annyiszor mondotta: nem a szegény szülők nyakába szakadt nyomorúság, hanem Isten áldása: tudatosan vállalt erkölcsi kötelezettség. Pedig a minden esztendei 12 pár lábbeli mellett a gyerekhad összetrombitálása is gondot jelentett: Eszti, Pista, Rubi, vagy hogy hívnak! Nem hallod, mit mondtam?

Öcsi fiam nézi hosszan a vizet, a tájat, a nyírfaberkeket.

Két önfeledt kacagás között elmélázik, s tudom, mire gondol. Miért kellett itthagyniuk a szülővárost, szülőföldet. Éva szokta megjegyezni néha: Istenem, be mélységes szomorúság ül Öcsike szemében! S már törli a könnyét, holott lassan ő is belenyugszik a gyermekek kényszerű elmenetelébe. Hát igen. Melinda munkahelyét valahol egy Beszterce környéki hegyi faluban szabták meg kötelezőleg, a fiamét Solont (Szalonc) községben Bákó környékén. Két orvos az ország két sarkában, itthon a két kicsi gyerek, s a kétségtelen tény, hogy öregségükre ha visszajutnak valamiképpen Marosvásárhelyre. Ahová, persze szinte naponta küldik a fiatal román orvosokat is. „Tízsornyi szövegeddel hazahozathatnád őket Marosvásárhelyre” – mondta egyszer nekem egy szerkesztő. „Tudom, mondtam. Ceauşescu születésnapja közeleg újból. Csakhogy ilyen áron a gyerekek is megvetnének.” – „Be kényesek lettetek!”

 

 

Július 12.

Indulunk Sikaszóba. Apraja-nagyja örvendez a rég várt utazásnak. Az unokaleánykák boldogan csipognak, ugrálnak és tapsikolnak. Még mindig eleven bennük a Hargita emléke.

 

 

Július 14.

Sikaszó. Tervünk az volt, hogy semmi egyebet nem csinálunk, csak haszontalankodunk. Vagyis gombászunk, pisztrángászunk, a sűrű erdőt járjuk, medvére, szarvasra lesünk, vaddisznókkal ijesztgetjük magunk. Esténként elnézzük a csillagokat. Sehol sem látni oly tiszta csillagos eget, mint itt, Sikaszóban. Meg annyi műholdat sem. Negyedórás figyeléssel kettőt-hármat is észlelni szoktunk. Most is láthattunk volna.

Ha egy rozsdás fejű szög miatt fel nem fordult az életünk.

A múltkoriban elkezdett drótkutatást most nem folytattuk. Falat kellett volna bontani, a konyhában a parkettpadlót fölszedni stb. „Majd máskor!” A házból kivezető drótot nagy ügyesen már úgyis lefüleltük, eltüntettük. Az erdőben a talajba vágott nyomon haladva már egy darabkát sem találtunk belőle. Ama titokzatos személy, aki öcsém háta mögött ólálkodott, az egészet felszedte már. Elismeréssel állapítottuk meg, hogy a drótlerakás alapos munka volt. A Bakó-patakán is átvezették, el az erdő felé. De milyen ravaszul! A víz alatt s kétoldalt a marton gyeptégla borítással. Még arra is gondjuk volt, hogy a gyeptéglák mentén a réseket morzsalékos földdel betömjék, elegyengessék, az érintetlenség látszata végett. Volt hozzá idejük és fizetésük.

– Menjünk horgászni!

Ingváltó szándékkal sietek föl a padlásszobába, fejemmel fölpattintom a rugós csapóajtót, s míg várom, hogy az sarkig húzódjék föl, a padlót nézem, az immár rozsdás szögfejek sorát a kémény mellett. Köztük az egyik ezüstösen fényes. Hát ezt mi lelte? Miért nem váltott színt a többivel együtt?

– Gyere csak, Öcsi! Hozd a harapófogót!

Ezzel vége is lett a mi nyaralásunknak. E perctől kezdve két napon át egyebet nem tettünk, csak rontottuk-bontottuk a házat. Nagyobb kárt részeg betörők sem tehettek volna benne. Mikor ugyanis a fényes szögfej árulása folytán a deszkaszálat a helyéről kifeszítettük, már ott is volt ámuló szemünk előtt a régen sejtett dróthálózat s a lehallgatókészülék üvegvatta fészke – de sajnos, üresen. A műszert a betörők már elvitték volt. A gondos munkát itt is el kellett ismernünk. A sebtiben kimentett lehallgató a padlásburkolat harmadik rétege alatt volt elrejtve. Deszka, üvegvatta bélés, újabb deszka, azon kalitka-ajtócska, finom lombfűrészmunka ügyes ragasztással rögzítve. „Ez már igen! Dicséretre méltó fáradozás az éjszakák titkos óráiban.” Ők égették hát csontig a gyertyákat! Ők hagyták hátra áruló jelként a forrasztáshoz szükséges, cérnavékonyságú, apró cintekercset (import anyag!). A sáros lábnyomokat, s mi mindent az évek folyamán!

Két napon át működtünk mindahányan. Fárasztó, nehéz munka volt, azaz kártevés: padlófelszedés, aztán a konyhában vakolatbontás, turkálás csupasz kézzel – mert nem volt gumikesztyűnk – az üvegvattában, köhögtető porban, véresre sebzetten. Ez idő alatt a manzárdszoba padlózatának majd egyharmadát fölszedtük, a konyha faburkolatát leszereltük, gerendák mentén a drótokat rögzítő gipszet késsel levakartuk. A hálózatot úgy rakták volt le, hogy a lakásnak mindhárom helyiségét lehallgathassák: a hálónak használt padlásszobát, a konyhát s az én dolgozómat. Ezért a drótok iránya szeszélyesen változott, rongálás nélkül nem követhettük. A konyhafal tövében cementet kellett bontani, a mennyezeten lyukat fúrtunk, míg mindennek a végére jártunk. Sajnáltuk persze, hogy győzelmünk nem teljes. A három vattafészek üres volt. A szerkentyűmentést pánikszerűleg végezhették. Kívül a falon lábnyomok jelzik, hogy kötélen másztak föl az erkélyre, majd az ablakot kifeszítve hatoltak be a hálóba. Csak pánikkal magyarázható, hogy új szöget vertek a deszkába, távozáskor pedig az erkély gerendáján felejtették a kötélhágcsó hármas horogját. (Rövid kötélmaradék fityeg rajta.)

Mire megpihentünk volna, szabadságos időnk is odalett.

– Haza kell mennünk – mondta Öcsi fiam, majd hozzátette nagy szomorúan: – Vége a sikaszói szép napoknak. Ez így már pokol.

– Egyszer ennek is vége lesz – mondtam. – Bár nem biztos, hogy magam is megérem.

Reménykedjünk!

 

Mi történik a kolozsvári Házsongárddal, kérdi valaki tőlem.

Nem tudom, mi történik a Házsongárddal. Hát elmondja. Részint fokozatosan átalakítják a leginkább szem előtt lévő, ősi – ám meg nem váltott – magyar főúri kriptákat, másrészt magyar halottat csak nagy ritkán engednek oda temetni. Ezt sem értem. Ez is elmagyaráztatik. A kolozsvári városvezetésnek az a véleménye, hogy ez a temető: „történelmi méltánytalanság”. Európa egyik legszebb temetője nem lehet tovább is oly hangsúlyozottan magyar jellegű. Jönnek folyvást a nyugati turisták, és csupa magyar nevet látnak azokon a fránya sírköveken. Következésképpen a temetkezési engedélyek dolgát úgy rendezik, hogy azok százalékaránya a magyar lakosság országos százalékarányát tükrözze. (7%?, 10%?) Ezt nehéz elhinni. Aztán mégis el kell hinni.

 

Marosvásárhelyt azzal fogadnak, hogy megjelent az Új Életnek az a száma, amelyen a nevem már nem szerepel. Isten veled, lapom, s a cenzúra! Harmincegy év után megválunk egymástól. Keserves volt ugyan az együttlét a kényszerű kompromisszumok kínzókamrájában, de össze is kacsinthattunk gyakran: „Ez is átcsúszott, amaz is nagy nehezen.” Egy Tamási-novella példának okáért. S mi minden, amire szomjasan vetette rá magát az összes magyarországi lapoktól, könyvektől elzárt romániai magyar olvasó.

Egy Kuncz Aladár, egy Kacsó Sándor és Kós Károly, vagy Benedek Elek példáján vigasztalódva próbáltuk fenntartani a mi képeslapunkat is.

 

Lassanként megháborodunk a sorozatos betörések fölfedezésében. Míg odavoltunk, újból bentjártak a házban. Az udvarra nyíló ablakon jól láthatók a behatolás nyomai. A zárókilincseket sikerült kívülről – nyilván csípőfogóval – elfordítani. Nem loptak persze. Csak a könyveimet túrták föl, s a családi fényképgyűjteménynek egy részét vitték el. Tudjuk, mi érdekli őket. „Le vagyunk-e fényképeződve” – azokkal a személyekkel, akiket B. ezredes „banditáknak” szokott nevezni. (Szűrös Mátyás, Kádár, a bécsi Szépfalusi, az amerikai Hámos László stb.)

 

 

Július 18.

Öcsiék ma reggel 8-kor elutaztak. Évát újból sírógörcs kapta el. Nem tudtam megvigasztalni. Most aggodalmasan várjuk a hírt, hogy miként keltek át a határon. Z. barátommal lefényképeztettem a sikaszói lehallgatóhálózat újabb tárgyi bizonyítékait. Elgondolásom, hogy újabb tiltakozást küldök Emil Bobunak Bukarestbe. Teljesen fölösleges fáradozás, mondja Éva.

Unokaöcsém telefonhívása Székelyudvarhelyről. Székely? Csak volt. Legutóbbi székelyföldi beszédében Ceauşescu csak Odorheiu-t mondott, és ezt már parancsként értelmezték. A város nevéből törölték a jelzőt, kicserélték gyorsan a régi feliratokat. Így már csak Odorheiu a székely anyaváros.

Unokaöcsém közli, hogy közös barátunk, H. F. öngyilkos lett. Megmérgezte magát. Felesége, két szép lánykája siratja. A család jó két esztendeje Ausztriába próbált kiszökni. Nem sikerült. Munkahelyükről kidobták őket, a gyerekeket is az iskolából. Ami azután jött, a jó képességű technikust és kőfaragót öngyilkosságba kergette. Legutóbbi találkozásunk alkalmával azt panaszolta, hogy viszonylag jól jövedelmező sírkőfaragó munkáját kénytelen abbahagyni. Negyvenöt éves fejjel katonai behívót kapott. Munkaszolgálatosként márványt kell faragnia a bukaresti Ceauşescu-palota számára. (A munkát helyben végzik.) Elmondotta, hogy hasonló munkára kötelezik a megye területén élő szobrászokat is. Az új Kheopszhoz különben ezrével viszik ugyancsak katonai behívó alapján a székely mestereket. (Ácsok, lakatosok, kőművesek stb.) D. Erzsébet öccsét már harmadízben hívták be ilyen munkaszolgálatra. Sikaszói szomszédunk, S. Sándor is ledolgozta Bukarestben a maga fél esztendejét. „No és mi lesz az én otthoni munkámmal? Szénacsinálás, állattartás, kapálás, mi minden! S ott a két kicsi gyerek is.” Szemberöhögték.

 

 

Július 20.

A színi főiskolán lezajlottak a felvételi vizsgák. Egyetlenegy lányt vettek föl a tömegével jelentkezők közül, holott a színészhiány immár szinte bepótolhatatlan. Kb. százfőnyi az eltávozottak létszáma. Tanár barátaim mondják, hogy a felvételire jelentkező lányok közül a legtehetségesebb, aki minden jel szerint hazai magyar színi művészetünk eljövendő nagyja lehetett volna, román dolgozatának elégtelen jegye miatt esett ki. Valamelyik XVIII. századi román író valamelyik művét gyengén ismertette. Most hazamegy, és jövőre újból jelentkezik. Akkor viszont egy másik szerző másik műve miatt bukik el, hiába ámuldoznak jeles drámai gyakorlatán a felvételi bizottság tagjai.

 

 

 

Levél sikaszói betörők ügyében

Emil Bobu elvtársnak,

az RKP Központi Bizottsága titkárának

 

Bukarest

 

Tisztelt Bobu elvtárs!

Önhöz intézett második levelemben újból arra kérem, intézkedjék, hogy végét vessék ama fölháborító garázdaságoknak, amelyek elviselhetetlenné teszik immár a magam és családom életét.

A tények a következők:

Néhány nappal korábban küldött levelemben arról tájékoztattam Önt, hogy a Hargita megyei Sikaszó faluban lévő hétvégi házamban fölfedeztem és fölszámoltam a lehallgatásunk végett fölszerelt technikai hálózatot. Azt is jeleztem, hogy ismeretlen személyek, föltehetőleg a lehallgatással megbízott személyek betörtek az említett lakásba.

Tudomására szeretném hozni, hogy azóta másodízben is betörtek sikaszói házamba.

Ugyancsak ismeretlen tettesek kötélhágcsón – közel húszméternyi magasságba – kapaszkodtak föl a manzárdszoba erkélyére, majd az ablakot feltörve hatoltak be a lakásba. Akár az előző betörések alkalmával, most sem loptak el semmit, ezzel szemben kétségtelen nyomok jelzik gyanús működésüket, amelynek hosszas kutatás után a titkát megfejtettük.

Mellékelten küldöm Önnek azokat a fényképeket, amelyeket a lakásunkban talált lehallgatóhálózatról készítettem. Ezekről nyilván nem kell bővebb tájékoztatást adnom. Mondanom sem kell, hogy e hálózat fölfedezése és megsemmisítése igen sokba került; a padlót, a falakat, a falburkolatot kellett megrongálnom ahhoz, hogy hozzájussak.

Így tehát fény derült a korábbi sorozatos „betörések” okára. A betörők nagy gonddal az egész házban lehetővé tették a lehallgatást (három szobában), majd amikor észrevették, hogy a házból kivezető, föld alá rejtett dróthuzalt megtaláltam, az elektronikus lehallgatókészüléket gyorsan kilopták a hálóból, nehogy az is a birtokomba jusson. Amikor ezzel a céllal a lakásba betörtek, nyilván nem gondolták, hogy én a megkezdett kutatást tovább folytatom mindaddig, amíg minden részletében föltárom a galádságot. A fényképen tehát a kb. 200 méter hosszan lefektetett kábelnek egy része látható. Ennek a végén, az erdőben, a patak mentén húzódtak meg azok a személyek, akik lehallgattak bennünket; akik oly nagyon kíváncsiak arra, hogy miként vélekedünk az életünkről és a politikáról.

Tisztelt titkár elvtárs! Bizonyos, hogy részükről mindezek fölösleges erőfeszítések. A lehallgatásunkkal foglalkozó férfiak a termelőmunkában sokkal nagyobb hasznára lehetnének a társadalomnak. Ami pedig szerény személyemet illeti: én már előző levelemben is jeleztem, hogy nem készítek elő összeesküvést, nem foglalkozom kémkedéssel sem. Természetesen nem titkolom el véleményemet azokról a kérdésekről, jelenségekről, amelyek az életünket jellemzik, s amelyek aggasztanak engem is. Ezekről nem hallgatok, nem hallgattam az elmúlt évtizedekben sem. Írásban és szóban tártam fel aggodalmaimat minden lehetséges fórumon, és Nicolae Ceauşescu elvtárs előtt is, amikor írótársaimmal együtt alkalmam volt vele találkozni. Éppen ezért arra kérem Önt, intézkedjék szigorúan, hogy a szekuritáté részéről egyszer s mindenkorra fejezzék be a lehallgatásunkat Sikaszóban ugyanúgy, mint marosvásárhelyi lakásunkon. Nem jelent különösebb örömet számomra, hogy ellenem elkövetett súlyos törvénytelenségeiket közvetlen környezetemben ugyanúgy tárgyalják az emberek, mint külföldön is, a sajtóban.

Kérem tisztelettel, hogy tájékoztatásomat továbbítsa az illetékes miniszternek is. Fontosnak tartanám, hogy ő is értesüljön a történtekről, leghatározottabb tiltakozásomról az említett törvénytelenségek ellen, amelyek immár tűrhetetlenek. Megdöbbentő, hogy olyan országban, amely magát alkotmányosnak tekinti, ahol meghirdetett törvények tiltják a magánlaksértést, felelőtlen személyek rablók és betörők módjára mocskolják meg az emberek otthonát.

 

Marosvásárhely, 1989. július 21-én

Tisztelettel:

Sütő András

 

Ui. A címzett a párt KB-nak szervezőtitkára. Hatalmát tekintve az ország második embere. Igaz ugyan, hogy a párt legfelsőbb vezetésének szervezeti felépítésében Elena Ceauşescu térhódítása valóságos mágneses vihart okozott, s a megzavarodott vezetők mindenben őt tekintik mérvadónak: a szervezőtitkár mégis fölöttese többek közt a belügyminisztériumnak is.

 

 

 

Naplójegyzetek

1989. július 21.

Szegény apám egyszer azt mondotta:

– Hallgass ide, fiam, hogy jártam a minap. Dugom a lábam a gumicsizmába, hát benne van egy egér. Agyoncsaptam, de nem ez a fontos. Hanem az a fontos, hogy sose rántsd föl a csizmádat anélkül, hogy meg ne vizsgálnád, nincs-e benne egér. Értetted?

Megértettem, és így cselekedtem négy éven át. Horgászat előtt a gumicsizmámat minden esetben kiráztam, potyogjon ki, ha egér van benne. Sose volt. Ma reggel a lugasban csizmarántás előtt mondom magamban: apám figyelmeztetése fölösleges volt, csak rázom a csizmám, nincs egér benne. Hát nem rázom többet. Beledugom a lábam, s valami csiklandozza máris a talpamat.

Benne volt az egér.

De miért várt ennyi ideig arra, hogy apám parancsát megszegjem?

 

 

Július 22.

Reggeli hétkor Ágnes lányom elébe indulok Segesvárra a vonathoz.

Csak egymaga érkezik, a gyerekek nélkül. Lacika dolgozik, Sárikát nem merte hozni. Az a hír járja Budapesten is, hogy életveszélyes itt a magyarok helyzete. Igaz, hogy több esetben megvertek már óvatlan személyeket, akik – főleg részegek között – magyarul beszéltek. A jelenség azonban még nem járványos méretű. Ám ha Ceauşescu tovább trombitálja Erdély veszélyeztetettségének rémmeséjét, a pokol ránk szabadulhat.

 

 

Július 25.

Temetés Koronkán. Ötvenkét éves korában egy kisebb műtét után, gondos felügyelet és gyógyszer híján, meghalt Kutas Miklós unokaöcsém felesége. Jelen voltak a kamarási rokonok meg a szétszóródottak is olyan helyekről, mint: Beszterce, Monor, Csíkszereda, Kolozsvár. Most negyven esztendeje valamennyien pusztakamarásiak voltunk. Hosszú századok után valósággal felrobbant ez a kis emberi közösség. Már pontosan nem is igen tudjuk, melyiket merre dobta a történelmi légnyomás. Egy-egy temetés ha összehoz bennünket.

 

Meghalt a kedves Auguszta, Kemény Jánosné, a vécsi kastély hajdani nagyasszonya, az Erdélyi Helikon mecénásának özvegye. Törhetetlen kedélye, mosolya, bizakodása mindannyiunkat megszégyenített, ha botján bicegve megjelent közöttünk. Most, hogy gyermekei őt is Vécsen akarják eltemetni, elölről kezdődik – mit magam kínlódtam végig János halálakor – a megalázó könyörgés a hatóságoknál: engedélyeznék, hogy a hajdani tulajdonos, valamikori saját kertjében a férje mellé szálljon sírba, a Kós Károly készítette Helikon-asztal közelében. A párt engedélye nélkül a koporsót nem engedik bevinni a kastély udvarára. A vécsi kastély különben még mindig debilis gyermekek otthona.

 

 

Július 27.

Boldog napjaink – mert Ágneske velünk volt – hamar elsuhantak. Segesvárra indulunk újból a vonathoz, amely elviszi őt Budapestre. Valami aggasztót észlel rajtunk a gyermek? Csapot-papot hagyva igyekszik hozzánk, látni, hogylétünkről faggatni bennünket. Jön, félelemmel telten, ocsmány motozásoktól rettegve, téli időben fűtetlen vonatokon, állójeggyel is.

 

A szerkesztőség gépírónőjét berendelték a szekuritátéhoz. Órákon át faggatták: minek neki a saját írógép, mit gépel, kinek dolgozik? Hát nekem is például. Azért ezután meggondolom, mit gépeltetek vele. Az ügyből házkutatás is lehet, az írógépét is elkobozhatják.

 

 

Július 30.

Három nap után csak most, vasárnap reggel hajnalban jutok lélegzethez, néhány följegyzést papírra vetni. Csütörtökön Ágneskét vonatra ültettük, majd Székelykeresztúron át Székelyudvarhelyre mentünk. Nagy örömünkre E. jóvoltából tíz liter benzint meg egy láda borvizet is szerezhettünk.

Aztán Sikaszó. Éva a ház, az erdő láttán csöppet megvigasztalódott. Szinte-szinte boldogan sietünk nagy csomagjainkkal ajtót nyitni. Két lakat, két zár meg a biztonsági retesz. Minden rendben, mondom. Máskor ugyanis bosszantó meglepetések rontották el a napjainkat. Letörött kilincs, fejszefok nyoma a zár körül stb. A világ kezd helyrebillenni. Ördögöt! Az ajtó belülről el van torlaszolva. Nekitolták az asztalt. Kik és mi végett?

– Itt voltak a banditák – mondom finoman.

Semmiség. Megszoktuk. Bár csak ennyivel maradnánk.

Akkor igen jó dolgunk lenne. Belépek a fürdőszobába. Annak az út felőli ajtaja nyitva. A zárak összetörve, az erős, vaskapocs sarokbiztosítékok elszaggatva, az ajtó tokja fejszével összevagdalva.

– Nézzük, loptak-e?

Loptak is. Egy távcsövet, ruhaneműt, kávét, cukrot, olajat, fűszert, egy üveg pálinkát (születésnapomra hozta valaki), a villamos kávédarálót. De nem vitték el a hordozható sporttelevíziót.

Éva zokog, vigasztalom, aztán nyargalok a faluba ember után, akivel a rontást helyrehozhatjuk. Keresem az ácsot, kovácsot, az asztalost, mindahányan jó ismerőseink. Senki. Este jut eszembe: minden fontos kéziratom otthon maradt. Ha oda is „betörnek”, lesz mit elvinniök! Szamár fejemmel mindent csak egy példányban gépelek. Unom a piszmogást az indigóval. Most már mindegy. Éjszaka álmatlanul forgolódom, s mondom magamban: nem mindegy. Lelki szemeim előtt az otthoni feltört ajtó, a sikaszóinak sorstársa. Nem kellene veszni hagynom a kézirataimat.

Kora hajnalban elindulok Marosvásárhelyre, fél hét körül meg is érkezem. Semmi baj! Déli két órakor már újra kint vagyok Sikaszóban. A megtett út 250 km.

De még mindig nem találok embert, ki a megmocskolt ajtót, meg az előző „betörés” alkalmával tönkretett ablakot megjavítaná.

Végül B. I. – önzetlenül és azonnal, mint mindig – kisegít.

 

 

Július 30.

Benedek Imre tehát küldi egyik mesteremberét, hogy a megrongált ajtót, ablakot megjavítsa. Autóval megyek érte, felpakoljuk a szerszámokat, s jövet erről-arról beszélgetünk. Főleg az iskolás lányairól. Hogy mennyire szeretnek olvasni, de nincs könyv. Regény, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi. Meg a maiak is persze. „Reákapnának azok a maiakra is! Csak lenne honnan” – mondja Árpád. Miután megszűnt a magyarországi könyvbehozatal, és mióta a hazai magyar könyvkiadást oly nagyon megnyomorították, a könyv is hiányáru, akár a hús.

Ha csak tehetem, könyveket küldök Árpád lányainak.

Aztán a munka. A megrongált ajtó láttán Árpád azt mondja:

– Ide vasrács kell.

Újabb vasrács! Odahaza s idekint legalább kilencet tettettünk eddig. Nem ruhát csináltat magának az ember, hanem rácsot. Rácsokba öltözünk. Mégis védtelenek vagyunk. „Minél több a zár, annál nagyobb a kár” – mondja Árpád. Lám, ez az ajtó is! Ha nem dupla ajtó, ha nincsenek a sarokbiztosító kampók, most kisebb, kevesebb lenne a javítanivaló. Közben azt is megállapítjuk, hogy a tatárkodást belülről végezték. A primitív turpisságra nem volt nehéz rájönni. Afféle „műbetörés” volt. Válaszként a Bobuhoz küldött tiltakozásomra. Nyilván leszamarazták őket. Kontár munkát végeztek, ha jómagam civil létemre fölfedeztem a titkos működés jeleit. A dolognak Marosvásárhelyt is utánanéztünk. Módszerünk is van már, nem csak gyanakvásunk.

 

 

Augusztus 3.

Köd, eső és szomorúság Sikaszóban. A munka nem megy, olvasok hát éjjel-nappal. (Álmatlanság.) Dante, székely balladák, Huisinga. Várjuk, hogy elkészüljenek a megrendelt vasrácsok. Van, aki erre is legyint, mondván: „Akármit csinál az ember, ahová be kell nekik menni, oda bemennek. Akár a medve, ha hússzagot érez.” „De nálam nincsen hús” – mondom. „De van írás” – mondja az ember és nevet. Írásra gyűl az éji vad.

 

 

Augusztus 4.

Elhagyjuk Sikaszót. A vasrácsok nem készültek el. A kovácsmester sógora motorkerékpárral elütött egy embert, aki ilyenformán meghalt. A szerencsétlenség F. Imrét is hazaszólította, nem dolgozhatott.

A faluban a püspököt várják. Festik a katolikus templomocskát. Jóleső érzéssel gondolok arra, hogy ennek a megépítésében egy keveset én is segíthettem. A csíkszeredai illetékesek istennek sem akarták a megépítését engedélyezni. A helyi hívek megbízottai nem hagyták magukat, folyamodványaik, tiltakozásaik megírásába engem is bevontak. Aztán hosszadalmas huzavona után a boldog rikkantás: „Meglesz! Uram, egy fegyvergyárat is könnyebb lett volna megépíteni.” A rettegők jól tudták, mitől félnek, ha a székelyek templomot építenek. Az imádság háza egyúttal az anyanyelv törvényes otthona is.

Anyanyelv… nyelv… Ezt még följegyzem ide. A kék bálna tragédiáját. Maholnapi kihalását nem csupán az emberek végtelen ostobasága és mohósága okozza. Nem csak a zsírja. Hanem a nyelve is. A kardszárnyú delfinek kedvenc eledele a bálnanyelv. A vizek lomha óriását e ragadozó cetek körülveszik, száját fölfeszítik és darabokban tépik-szaggatják ki, és eszik meg a nyelvét. Iszonyatos halál! Mai állapotunkban iszonyatos metafora is…

 

Hazafelé menet Székelyudvarhelyt megállunk, barátainkkal elbeszélgetünk. A városban aggasztóan növekszik az öngyilkosok száma. Épp e mai napon történt. Egy asszony levetette magát valamelyik tömbház ötödik emeletéről. A rendőrség úgy hagyta ott fél napig takaratlan, hogy aki ismerte, jelentse kilétét. Végül kiderült: többgyermekes munkásasszony volt. (…)

 

 

Augusztus 6.

Menten, hogy hazajöttünk, a padlásteret vettük vizsgálat alá. Gergely öcsém arra figyelt föl, hogy a villamos vezetékek mentén némely helyen az agyagtapasz föl van túrva. – „Itt matatott valaki!” Nekiállunk, szerszámmal, tíz körömmel vetjük széjjel az agyagot, aztán módszert változtatunk. Az utca felőli gerendák alatt kutatunk, alájuk nyúlva keressük a már jól ismert drótot. Keressetek és találtok! Öcsém diadalmasan húzza elé az „elvtársat”; ugyanaz a kettős huzal, amelynek párját Sikaszóban megtaláltuk. Egyik szála piros, a másik fehér. A gerenda alatt a padlás sarkáig húzódik, ott vezették ki, és kapcsolták a telefondróthoz.

Ám ez a munkának csak a kezdete. A drót után meg kell találnunk a lehallgatókészülékeket is. Evégett hosszú órákon át dolgozunk csöndben, szó nélkül, kézjelekkel értekezve. Tudjuk, hogy valahol a suttogásunkat is lehallgatják, aztán észbekapnak, s valamely ürüggyel azonnal ránk csapnak.

Bizonyos, hogy itt is ravaszul működtek. A huzalok a padló alatt futnak szerte, komolyabb rongálás nélkül az irányukat lehetetlenség követni. Ezért – új kísérletként – a lakásban a mennyezeti lámpákat szereljük le, s vizsgálódunk a tövüknél eredménytelenül. Vissza megint a padlásra! Fűrésszel, feszítővasakkal. És nagy reménységgel.

Késő délutánig fáradozunk, hogy saját padlásunkat minél jobban tönkretegyük. S végül markunkban a három készülék.

Összesen három poloskát találtunk. Mindahány a mennyezeti lámpa fölött hallgatózott gondosan kiképzett üvegvatta fészekben. Egyik a nappaliban, a másik a dolgozószobámban, a harmadik a konyhában. Kettőt most kiszedtünk, a harmadikat hagyjuk „élni” (a konyhában), hogy odabent a fülesek gyanút ne fogjanak. Így gondoljuk legalábbis. Ám lehetséges, hogy ez csak önáltatás. Hisz egy idő után mégis gyanút foghatnak: miért néma a nappali, ahol oly sok ember megfordul naponta? Mindegy. Most örvendezünk. Különös érzés otthonunkban úgy beszélgetni, hogy immáron nincs suttogás, néma mutogatás.

– Mennyi ideig hallgatóztak ezek itten?

– A drótokat rögzítő gipsz színe után ítélve lehet annak tizenöt esztendeje is.

A műszereken dátum lehet a 86-os szám? Tán akkor cserélhették ki a régieket. Fizikus barátunk szerint japán gyártmányúak. (…)

 

 

Augusztus 9.

István öcsém látogatása. Enyeden, hajdani kedves iskolavárosomban a Bethlen Kollégium magyar szakiskolaként működik még mindig. Kész csoda, hogy megúszta a vegyítést. Csak el ne lepnék az önfeladásra hajlamos személyek. Mert például volt régen egy igazgatója, aki helyben rögtönzött beszédem hallatán így vélekedett: „Ha tudom, hogy ilyeneket mond, nem hagytam volna pofázni.” A kollégium évfordulós ünnepségén Bethlen Gáborhoz, a kőarcú fejedelemhez szóltam akkor – miről ugyan bizony? Pusztán csak arról, hogy az erdélyi magyar magyarként óhajtana fennmaradni. Hajdani híres enyedi tanárok, professzorok satnya utódjaként ettől esett karrierpánikba az igazgató.

Éva minden csöngetésre fölriad. Magam is arra gondolok ilyenkor: vajon nem a belügyiek jönnek visszakövetelni a műszereiket? Bukaresti barátaink mesélik, hogy az Írószövetség vendéglőjében Dan Deşliu is talált egy aprócska lehallgatót. A kenyereskosárba volt elrejtve. Zsebre vágta hát, hogy hazavigye. Az Írószövetség székházában szolgálatot teljesítő fülesek közül ketten utánavetették magukat. Dulakodás közben a lábát is eltörték, csak visszaszerezzék a bűnjelet. Magunk is így járhatunk. A két készüléket elektronikus szakembernek szeretném megmutatni. Látván, hogy az egyik mily nagyon megijedt, s be gyorsan elszelel, lemondok a tudományos tájékozódás szándékáról.

 

Temesvári hírek. Tőkés László református lelkészt kisebbségjogi nyilatkozata miatt letartóztatták, elhurcolták a belügyi szervek. Éva azt kérdi: mit tehetnénk érte? Sokat nemigen, csak ami tőlünk kitelik: a nemzetközi sajtó útján közzétesszük, hogy mellette vagyunk, vele vagyunk, s aggódunk érette.

 

 

Augusztus 11.

Tegnap este Kovács Leventével beszéltük meg a Lócsiszár szatmári színrevitelének ügyét. Csoda, hogy engedélyezték. Levente fogja rendezni. Tán lesz is belőle valami.

Helyi színházunk mindennapi botrányaiból. H. újból följelentette az együttest, írásban fejtegetvén, hogy kabaréműsoruk „horthysta-nacionalista szellemiségű”. Ezt állítólag a megyei pártbizottság propagandatitkára is túlzásnak tartotta. Az abszurd állítást a román színészek ugyancsak nevetségesnek minősítették. Így megmenekült a kabaréműsor, H. ellenben tovább berzenkedik a színház „magyar nacionalistái ellen”. Kész kabaré!

 

A menekülők! Romániából, Bulgáriából, az NDK-ból. Meg Kínából. (…)

De maradjunk a magunk nyomorúságánál. Sz. E. színésznőnket a kolozsvári magyar színház várta haza valahonnan Nyugatról. Főszereplője volt egy új produkciónak, amit T. G. rendezett. Azzal jöttek vendégszerepelni Vásárhelyre. Zsúfolt ház, a kezdés előtti percek feszültsége stb. Végül bocsánatkérés: a művésznő sajnos nem érkezett meg. De majd holnap! Második zsúfolt ház, a közönséget újból szélnek kellett ereszteni. Kiderült közben: a művésznő disszidált.

Eleddig, mióta így meglódult az erdélyi magyarság, hat színházra való színész hagyott el bennünket.

Rádióhír: menekülnek a bulgáriai törökök is. Szülőhazáját már negyedmillió hagyta el. Európa a bolgár vezetés bűneit emlegetve ejnyebejnyézik szemérmetesen. Érthetetlen, hogy a valós okot egyetlen európai ország kormánya sem meri kimondani, úgy, ahogy az nyilvánvaló, tömören és a lényegre rámutatva: fasizmus. Zsivkovnak hosszú időn át Ceauşescu volt a legjobb barátja. Együtt vadásztak, lőtték a medvéket. Elképzelhetetlen, hogy ne cseréltek volna eszmét arról is, hogy a nemzetiségeket miként kell megsemmisíteni. Eljárásuk közös vonásokat mutat. (Pl. a kötelező névmódosítás, aztán a kisebbségnek mint kollektivitásnak a megtagadása.) Csak arról nincs tudomásunk, hogy Zsivkov a törökök között talált-e olyan árulókat, amilyenek a mi magyarjaink az ún. Nemzetiségi Tanácsban.

 

Az immár élő klasszikusnak tartott román szobrász és festő, Vlasiu látogatása a szerkesztőségben, ahová nyugdíjasként is be-benézek közös gondokban osztozni. Mint mondja, valóban velem akart találkozni. Ez pedig nem úgy sikerült, ahogy elgondolta, belépésekor jó néhányan voltak a szobában, a Mester láttán ki-ki helyben maradt szót váltani vele. Mint kiderült: eléggé tájékozott a magyar kultúra, irodalom és művészet dolgában. De még az én írásaimnak egy részét is ismeri. Az Anyám könnyű álmot ígér román fordítását gyengének tartja, s valamivel jobbacskának a drámáimét. Festő barátja, Nagy Imre is szóba került. Oly időben, amikor a magyar és román kultúra közé sovén politikusok és történészek akkora ékeket vernek, hogy az már szellemi háború, különösen jóleső érzés volt hallgatni e nagy román művészt; elismerő, és egyben-másban bíráló szavait. Attól meg éppenséggel föllelkesültem, hogy az erdélyi magyar menekültek ügyében Sinkovits Imréhez írott nyílt levelemmel ő maga is egyetért. Sőt, együttérez velünk. Az együttérzés pedig: hatalom. Amikor elment, az emberi szolidaritásnak e csöppnyi hatalmát hagyta ajándékul a szívemben.

 

 

Augusztus 12.

A kapucsengő reggel korán ugraszt az ablakhoz. Kinézek, s álmából ébredve már Éva is botladozik a nyomomban.

– Ki az? – kérdi bosszúsan.

– Egy turista papagáj – mondom. – Hegymászó lábbeli, sárga térdnadrág, inge, mint a légyölő galóca, s a hátán egy létra.

Így tehát ez a nap is jól kezdődik.

Az ilyet be kell engedni, ha egyébért nem, hogy közelebbről is megbámulhassuk. Elékerül a kapukulcs, szíves invitálást mellékelünk hozzá, s nyújtjuk máris neki az ablakon kifelé:

– Ha már így esett, tessék befáradni.

Huszonéves, rokonszenves arcú, barnaságban istenáldotta fiatalember. Befelé jövet már messziről mosolyog, a fémcsöves hátizsákjával ügyesen forgolódik, én pedig a nappali ajtajából figyelem, hogy vajon lever-e bokályt, falitányért a folyosón.

Sikerült bejönnie minden kártétel nélkül. Bemutatkozik, mondja, hogy Eduardo, de különben szólítsam őt nyugodtan Gyurinak. Közben kikászálódik a tornyos hátizsákja alól, majd papírokat vesz elő, hogy igazolja magát, miszerint nem azonos azzal, akinek nézhetnők ily komédiás állapotában.

Eduardo, alias Gyuri ugyanis spanyol újságíró. S azért jött, hogy egy barcelonai újság, a La Vanguardia számára készítsen velem interjút. Töri a magyart, de jól értekezünk, egykettőre terítékre kerül a Ceauşescu-féle politika néhány lényegi kérdése. Néhányat mondok, mert Eduardo-Gyurinak sürgős a dolga, a következő vonattal indul máris visszafelé.

Előbb azonban engedélyt kér, hogy a fürdőszobában átöltözhessék. A sárga nadrágot fehérre, a pettyes inget csíkosra váltja, s nevet ránk a csínytevés huncutságával.

– Egyik turiszta jött, a másik elment. Így megzavarni a rendőrnek figyelmét.

Hosszan utána nézünk az ablakból. Éva azt mondja:

– S ha provokátor volt?

Legyintek. Az igazságnak nem kritériuma, hogy kinek hozzák azt tudomására. Azért aggódom, hogy Eduardót minden óvatossága ellenére is elkaphatják, elverhetik a hazugság fegyveres őrei. Megtették ezt már nyugati diplomatákkal is.

– Akkor ne felejtsük el néhány nap múlva megvenni a La Vanguardiát! – mondom Évának, hogy tréfálkozzunk is az aggodalomban.

 

 

Augusztus 13.

A mai délutánt újabb lehallgató fölkutatására szántuk. Ezúttal a hálószobában. Falat is bontottunk öcsémmel, de semmit se találtunk. (Nem elég a másik három?) Fáradozásunk mégsem volt eredménytelen. Az ablakon fölfedeztük a „betörők” rongálásait. Erőszaknyomok a redőnyön, az ablakkeret két helyen bevésve, és így a belső kilincs fogóval kívülről is elfordítható. Ügyes megoldás! Úgy járnak itt be, titkos házkutatás végett, mint annak a rendje. Mit tegyünk? Ha kitalálnánk is valamit ellenük, betörést mímelve összetörik az ajtókat, mint Sikaszóban.

Ez már csak töprengés, nem gondolkodás. Az önkínzó töprengéstől pedig már Bacon Ferenc bátyánk is óvott Angliából.

 

 

Augusztus 16.

Rég várt vendégünk Zs. Örvendeznénk egymásnak, ha nem telepedne közénk az ő bánata is. Elmegy a lánya. Megannyi kiváló szakemberünk után ő is kénytelen lesz az országot elhagyni. Az üzemben, ahová a főiskola elvégzése után kihelyezték, illetékesek legfőbb gondja az volt, hogy angol tolmácsként miként szigeteljék el – épp az angoloktól. Tolmácsként s magyarként, no meg apja miatt is, akiről É. városának szekusai úgy tudják, hogy „nacionalista és berzenkedő”. És a tolmácskodás? Az úgy megyen, hogy jönnek az angolok üzletet kötni, az asszonykát berendelik a szomszéd szobába, aztán be-befutkosnak hozzá gyorsan lefordítani az egyezkedés szövegeit. Mily nevetséges és megalázó állapot! Férjével együtt tehát kimenekül emberibb életet élni!

 

K. L. a napokban azt üzente, hogy a Lócsiszár szatmári előadásának időpontja szeptember 10. Hát ez így jó lett volna. Ma ugyanis újból hívott telefonon, mondván: a dráma színrevitelét betiltották.

A többi után ezt is! Kicsodák? S milyen indokkal? Levente majd elmeséli.

 

Sz.-né többórás monológja a kerti asztalnál fiának kálváriás éveiről. A 14 éves diákot a katonai törvényszék ötesztendei börtönre ítélte, mivel nem jelentette föl osztálytársát (Sz.-t), aki egy ködös őszi napon „magyar zászlót” tűzött ki a megyei pártbizottság épületének tornyára. Sz.-né szerint persze nem volt az zászló. Néhány rongydarabot férceltek össze a gyerekek. Hatósági berkekben akkora lótás-futás támadt belőle, mintha az oroszok jöttek volna be. Széles körű nyomozás, virnyákolás a megyénél. Emlékszem, aktivisták nyüslettek sápadtan. „Hallotta, uram? Hát ez borzasztó!” Kolerajárvány? AIDS? Árvíz? Potomság lett volna annak a gyermeknek a csínyéhez képest. Aztán, hogy végül, az ügyben cinkossá lett diákot is elkapták és elítélték felfüggesztéssel, kezdetét vette a következmények második szakasza. Munkahelykeresés, keserves hányódás, kilincselés kenyérkereseti lehetőség végett. Nagy nehezen a postán alkalmazták végül táviratkihordóként. De csak két hónapig tartott a boldogság. „Ez bizalmi állás!” – mondták, és onnan is kirúgták. Sz.-né hosszadalmasan meséli könyörgéseit intézményi és vállalati igazgatóknál. Egy maradék magyar direktor például bátran kiabálta: „Igen, asszonyom, úgy van, ahogy mondja: igenis szarházi vagyok! A megyei pártbizottság parancsa, hogy magyart az üzemben nem alkalmazhatok, s én a parancsot betartom!”

Látom már, hogy ez a szegény asszony rossz idegállapotában képtelen a mondandóját egybeszedni. Összevissza csapong, beszámolóját nehéz követni. Ennek ellenére az ügynek minden mozzanata döbbenetes. Például azt mondja: a fiú szakállasan jelentkezett a postán, ahol távirat-kihordói állást ígértek volt. A román főmérnök így szólt hozzá: „Nem bírom nézni ezeket a szakállas ungurokat. Ha húsz percen belül levágatod a szakálladat, talán alkalmazni fogunk.” Hazaszaladt a fiú, s jött vissza egy óra múlva csupasz képpel. A főmérnök a szemébe röhögött és azt mondta: „Így már szebb vagy, de így sem alkalmazlak. Elmehetsz.” Akkor Sz.-né újból fölment sírva a párthoz, tanácshoz, mindenüvé, ahol csak panaszt tehetett, míg végül a gyermek a már említett állást megkapta. Nem volt köszönet benne. Három postás munkáját rakták rá. A család tagjai felosztották egymás között a táviratokat, úgy hordták ki nagy nyargalással, ám a főmérnök szíve ettől sem lágyult meg. Előbbi közlését Sz.-né kiegészíti: „Azt mondták: azért sem dolgozhat a postán, mert testvére él Magyarországon.” Aztán egy másik epizód. Mikor annak idején hosszadalmas kihallgatások után a gyermeket a rendőrségen eleresztették, anyjával „átvételi elismervényt” írattak alá, miszerint a delikvens „ép és egészséges”. Pedig a hátán, a vállán véres kék foltok árulkodtak a brutális ütlegelésről. A gyermekátvételi elismervényt az asszony eleinte nem akarta aláírni, erre viszont a rendőr kijelentette: „Akkor a fiú itt marad!” Ettől úgy megijedt a gyermek, sírva kezdte mondani, hogy őt senki sem bántotta, és mindenkinek azt fogja mondani, hogy elesett a biciklivel, attól a sérülés a vállán, a hátán. „Okosabb vagy az anyádnál” – mondta a rendőr.

Később a fiúcska idegklinikára került, hosszasan kezelték, míg lelkileg is talpra állt valamennyire. A bírónő, aki öt évre ítélte, anyjának közeli ismerőse lévén, így védekezett: „Más ítéletet nem hozhattunk. Így szólt az utasítás.”

Történt pedig mindez egy seprűnyélre akasztott vászondarab miatt, amiről két gyermek úgy gondolta, hogy az a magyar zászló lenne.

Fáradt tűnődés a konyhában a lámpa alatt. Föl-föltekintünk rá: ott a lehallgató a tövében. Kitűnően működik. Öcsémmel leszereltük a telefont, fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk a „lefülelt” drótokat, majd belehallgatóztunk a kagylóba. A kávéskanál koccanása is hallik odalentről. Hát akkor a vélekedés a világról!

Megfelelő műszerrel lemértük a huzalok elektromos feszültségét is. Ha jól emlékszem, tizenhét voltot mutatott. Vagy húszat? Mindegy. A fontos, hogy tudjuk: valahol surrog a magnó, és minden szavunkat rögzíti.

 

 

Augusztus 24.

A nemzeti ünnepet eső és csönd mosta el. Írói munkára képtelenül második napja csak olvasok (Bacon), rádiót hallgatok, vagy teszem-veszem haszontalanul a jegyzeteimet. Mi mindent kellene még írni! Nem megy ilyen zaklatott állapotban. Égzengés a világpolitikában. (Balti államok, Prága stb.) Az ablakon túl: vaksötétség. S mintha ránk leselkedne ott valaki. Éjjelente a legcsekélyebb neszre is fölébredek: matatnak-e „betörőink” a padláson? Nyilván észrevették már, hogy a három poloskájuk közül kettő nem működik. Azt várják csak, hogy egy napra bár elhagyjuk a lakást.

Valamelyik rokonunk anyámnak is elmesélte Pusztakamaráson:

– Képzelje, Berta néni! Poloskát találtak a házban.

– Hát az elég nagy szégyen! – háborgott anyám. – Poloska csak ott van, ahol nincs tisztaság.

Politikai tisztaság, mama! – mondtam volna, ha ott vagyok.

Így majd tisztáznunk kell magunkat előtte.

Az ember azt gondolná, hogy odakint mindennek az az értelme, amit az újság naponta trombitál: épül-szépül a város. Folyvást korszerűsítik. A szemközt épülő sokemeletes tömbházba pedig egész falunyi népet fognak beköltöztetni, hogy titkosan kitűzött cél szerint a hajdani 90%-ról – 35-40%-ra nyomják le a magyar lakosság arányát. Ablakunk előtt kivágták a két nagylombú kanadai nyárfát.

– Mit csinálnak maguk? – kérdeztem a favágó brigád egyik felügyelőjét, mert így van ez ilyenkor: ketten dolgoznak, heten felügyelnek.

A táskás ember így válaszolt mordan:

– Hogyhogy mit csinálunk? Rendet.

A másik kiegészítette a kegyes hazugsággal, miszerint a villamos vezeték miatt irtják a fákat. Ne támadjon érintkezés. Eddig sem támadt. A vezeték mellett lenyesték időnként az ágakat, az ügy rendben volt. Másról lehet itt szó. A fák eltakarták az ablakainkat. A belátást zavarták. Valamint a sötétség is. Ezért most betonoszlopra két hatalmas fényszórót szereltek, s még másik hármat a befejezetlen tömbház negyedik emeletére. Így kerültünk a hatósági felügyelet fénykörébe. Az udvarunkon éjszaka olvasni lehetne. Meg filmezni, fényképezni. Az igazság az, hogy időnként magyarországi kocsik húznak be az udvarunkra. Szegény füleseink a sötétben nem tudták megállapítani, miféle csomagok kerülhettek elé azokból a gyanús kocsikból. Fegyver? Röpcédula? Így más lesz a helyzet. A munka is könnyebb. Mármint az őrizet. (…)

 

 

Augusztus 26.

Múlik a nyár, s még nem láthattuk Sárikát, Lacikát. Ágnes e csuparémhír-világban nem merte őket magával hozni. Azt hiszem, nehezen felejti, hogy most két esztendeje – mivel magyarul szólalt meg – oly iszonyatosan orrba verte egy részeg vasgárdista. Akkor, hogy félájultan zuhant a betonjárdára, hajszálon múlott a gyermek élete. Ezért jött volna az idén is Erdélybe nyaralni?

 

Sík Ferenc, Az álomkommandó rendezője immár negyedszer hív telefonon. Eddig még nem sikerült két mondatot sem beszélnünk. Ahogy a nevét mondja, máris megszakítják a vonalat.

Budapesten megjelent könyvemet még nem láthattam. Nincs, aki a szerzői példányaimat a határon átlopja. A Káin és Ábel szabadtéri előadása (Kőszeg?) megbukott. Azzal vigasztalom (áltatom) magam, hogy ez a dráma nem szabadtérre íródott. Fürdőgatyában, fagylaltot nyalogatva az ember a színpadra csak rácsodálkozik.

Életünk zaklatottsága miatt idén egyetlen sor ún. szépirodalmat sem írhattam. De csak ne panaszkodjunk! Ha másokat is meghallgat az ember, még röstellheti is magát a viszonylagos nyugalmáért.

Néha bemegyek a szerkesztőségbe. Elüldögélek ott a régi szobámban, ahol bajával-panaszával oly sok ember megfordult. Ki-ki azzal a reménnyel önti elém a bánatát, hogy bizonyára segíteni tudok rajta. Pedig nem tudok. Vigasztaló szavakon kívül egyebet sem tudok mondani. Lám, most is.

 

Bejön egy jóvágású fiatal férfi, bemutatkozik. Hellyel kínálom.

– Mi járatban?

– Baj van – mondja, és szemét elönti máris a könny.

Biztatom, meséljen. Messziről kezdi. Az erdélyi magyar értelmiség kálváriájának legelső szakaszával: a kinevezésekkel. Moldvába, Munténiába, isten tudja, még hová. Csak épp a szülőföldre nem. Őt fogorvosként ugyancsak Moldvába helyezték. Felesége, két gyereke itthon maradt persze. Évek múltán beütött a családi romlás. Aztán azt meséli, mi mindennel próbálkozott, hogy valamiként a szülőföld közelébe kerüljön vissza. A rovinari bányában vállalt fogorvosi munkát. Ezzel mintegy kiérdemelte, hogy versenyvizsgára jelentkezve Marosvásárhely környékén M. községben foglalja el új munkahelyét. Micsoda boldogság! Megnyugvás! Pedig napi nyolcvan kilométert ingázik. Ez tehát havi 2400 km. Évi 28 800. Állójeggyel az iszonyatosan zsúfolt, rozoga és büdös autóbuszokon. Ám ez mégis az áhított boldogság!

Négy hónap után pedig közölték vele az új megyei első titkár (Igreţ) szigorú utasítását, mely így szólt: azonnal hagyja el Maros megyét, térjen vissza moldvai munkahelyére.

Napok óta talpal, könyörög.

Senki illetékes nem akar rajta segíteni. Jómagam segíteni szeretnék, de nem tudok. A megyei első titkárnál kellene kihallgatást kérnie. Szinte kiabálva mondja:

– Ahhoz az emberhez nem megyek. Akkor inkább a szögesdrót! A golyó! Uram, én inkább nekimegyek a határnak! Kiszököm ebből a pokolból!

És elmegy, a felindulástól már-már tántorogva, kezefejével a könnyét törölve.

 

Rádióhír: Szeged előtt újabb hullát fogtak ki a Marosból. Erdélyi magyar menekült volt.

Váradon a sürgősségin egy idős asszony eszméletlen állapotból magához térvén azt kérdezte:

– Verik még őket?

– Itt nem vernek senkit – mondták.

A határon veszteglő vonaton ájult el.

– Nem bírtam már nézni, lelkem. Ahogy azt a három magyar fiút verték a román határőrök. Ahogy öklözték, csizmával rugdosták az arcukat.

– Miért vajon?

– Mert szökni próbáltak Magyarországra. Úgy emlékszem, mikor az egyiknek a szeme kifordult a csizmarúgástól, akkor ájultam el. Haza szeretnék menni. Csíkba. Csíkországba.

Ezt a szót persze: Csíkország, cenzorunk nem engedi leírni.

 

 

Augusztus 27.

Tegnap esti vendégünk Király Károly volt. Elmondta, hogy kisebbségi nyomorúságunk dolgában adott interjúja után (Népszabadság, aug. 5.) a belügyi felügyelet a réginél is szigorúbb lett körülötte. Kísérik folyvást, néha kocsival is. A megyei első titkár fölhívatta és figyelmeztette tettének esetleges „törvényes következményeire”. Közben kifejtette, hogy a nemzetiségek jogai csorbítatlanok. A föltett kérdések hallatán viszont – hogy például csupán a megyei vezető szervekben arányos-e a képviselet? – zavarba jött, s a vitát más irányba próbálta terelni. Később visszahívatta, és arra kérte őt, hogy beszélgetésük tartalmát foglalja írásba. K. ezt megtagadta.

Tapasztalatcsere a lehallgatások dolgában. Bemutattam Károlynak a lakásban talált készülékek „mintadarabjait” meg a sikaszói drótgyűjteményt. Vázoltam neki „munkamódszeremet”, s azt ajánlottam: hasonlóképpen lásson maga is munkához saját padlásán.

Nevetünk is, mert azt mondom Karinthy nyomán: „Poloskája van? Eredményes módszert ajánlhatok jutányos áron: így írtok én!” Károly tanácsa, hogy a tárgyi bizonyítékok fényképmásolatait küldjem el az államelnöknek.

– Az ilyesmivel már sokra nem megyünk. Kivált, hogy nem is jutna el hozzá.

(…)

 

Eddig csak tudtuk, hogy a munkásnak évek óta nincs vasárnapja. A szemközti munkatelepen most láthatjuk is: valóban nincs. Annyira sietnek a betelepítéssel, hogy sem éjjel, sem nappal, sem semmilyen ünnepnapon nem szünetel a munka. Ma, augusztus 27-én is dolgoznak az új tömbház felépítésén. Forgolódnak a toronydaruk, szörnyűséges zajjal emelik magasba a kész betonfalakat. Mérnökök, csoportfőnökök románul adják ki a parancsokat, a végrehajtók: ácsok, kőművesek, malteresek egymás között magyarul beszélnek.

 

 

Augusztus 28.

Szerkesztőségünk kicsiny, vidámnak nem mondható, ünneplőbe öltözött csapata. Az Aranykakas nevezetű vendéglőben búcsúztatjuk két, nyugdíjba vonuló munkatársunkat. T. L. 30 esztendőt, V. I. ugyancsak tetemes időt töltött el lapunknál. A tiszteletükre fölidézett gondolatom a szokványos: vagyis, hogy mily észrevétlenül telt el nem kevesebb mint három évtized. Úgy jártunk mi is, mint ama népzenészek, akik hajdanán betévedtek Rőtszakállú Frigyes fejedelem udvarába, ott elkezdtek muzsikálni, és addig zenéltek, míg belefáradtak és hazamentek. A régi otthonukat már sehol sem találták. Szeretteik közben kihaltak, családi házaik elenyésztek, a földdel egyenlővé lettek. Akkor derült csak ki, hogy az egyetlen, muzsikás éjszakának tűnő szolgálat éppenséggel száz esztendeig tartott. Valahogy így vagyunk mi is, barátaim. Most, hogy lejárt a szolgálat, a régi városunk nincs többé. Jórészt ledózerolták, legjobb elméit elűzték idegen földre, félezer éves magyar iskoláit fölszámolták, magyar egyetemeit, „mint politikai tévedést”, legnagyobbrészt román előadási nyelvű főiskolává „korrigálták”, magyar utcaneveinket eltüntették stb.

Szomorú kis társaság vagyunk. Vacsora végén egy-két dal is megpróbál fölszállni, de hamar lehanyatlik. „Nem megy ez, uram. Nem olyan az idő.” (…)

 

Király Károly látogatása. Elmeséli, hogy tanácsom szerint járt el, és lakásának padlásán ő is megtalálta a lehallgatókat. Sajnos csak fényképet mutathat róluk. Újabb zaklatástól tartva, a szerkentyűket átadta a szekusoknak.

 

 

Szeptember 5.

Éva születésnapja, de nincs semmi ünnepség. Zaklatott napokat élünk változatlanul. Jelek szerint a belügyérek mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: a három lehallgató közül miért működik csak egy. Keresik az alkalmat és főleg az ürügyet, hogy körülszimatolhassanak a házban s a padláson. Kezdték azzal, hogy négy napra kikapcsolták a telefonunkat. Várták, panaszkodjunk, s kérjük őket: jöjjenek már, teljesen elszigetelődtünk a világtól. Nem tettük. Jönnek hát kéretlen. Csöngetnek veszettül, majd verik az ablakot. Legalább heten vannak. Éva nem engedi be őket, pedig mennyi jóindulattal hajtogatják: „Rossz a telefonjuk, asszonyom. Meg kell javítani.” – „Nem kértük, hogy megszálljanak minket. Ott javítsák, ahol elrontották! Bent a központban.”

Eloldalognak. A sarkon állingálnak, majd egyikük elnyargal valamerre. Később újra visszatérnek az ablakunk alá. Csöngetnek, zörgetnek, dörömbölnek. Éva újból kinéz. Egyikük állítólag maga a postaigazgató. Nagy buzgalommal igazolja magát, és könyörög változatlanul, hogy – horribile dictu! – saját érdekünkben engedjük be őket. S mivel ez kissé nevetségesen hangzik, a főnök újabb érvet talál, mondván: – „Idegen áramkörrel vegyül a lakás áramköre, és ez szörnyű zavarokat okozhat.”

Egye fene, hát jöjjenek! De csak ketten. Két személy tán elegendő – mire is? Megküzdeni az „idegen áramkörrel”. Micsoda pofátlan hazudozás, mondom, de már nincs mit tenni. Éva engedelmével jön a két személy, a főnök rájuk szól szigorúan: – „Sarat be ne hordjatok nekem, a lábatokat jól letörüljétek, különben rosszul jártok!” S míg ők a nappaliban a villamos hálózatot, a telefont vizsgálják, addig odakint egyikük fölkapaszkodik a telefonpóznára, fülén egy pár kagyló, nyilván arra kíváncsi, hogy működik-e a lehallgatónk, továbbítja-e a hangot a házból. A főnök odabeszél folyton a saroklámpa irányába, ahol azonban már üres a poloskafészek. A házi nyüsletésben Éva megfigyeli, hogy a főnök néhány pillanatra egyedül maradva, hangsúlyos szavakat küld a mennyezeti saroklámpa felé, az ő kedvenc poloskájához beszél – hasztalan.

Jót nevetünk, miután a mihasznák elmennek fejcsóválás közepette. Aztán telik az idő, valamelyikük újból csenget, a padláson szeretné a villamos hálózatot megvizsgálni. „Menjen a fenébe!” – Aztán újból kikapcsolják a telefonunkat, és újból megkérdik: működik-e? Hogy működne, ha egyszer nem hagyják működni! Kezd kihozni a sodrunkból a pofátlanságuk.

Úgy döntünk hirtelenében, hogy leadjuk a készülékeket. Míg nálunk vannak, nem lesz nyugtunk miattuk, kilesik, mikor utazunk el valamerre, aztán újból betörnek, mindent fölforgatnak. Telefonálok B. ezredesnek, jöjjön, és vegye át a szerkentyűket.

Egy bukaresti komor személy, aki az Államtanács megbízottjának mondja magát, a megyei pártbizottság közvetítésével „fontos beszélgetésre” invitál. A kisebbségi kérdések érdeklik, többek közt a Sinkovitshoz írott s a budapesti rádióban beolvasott levelem ténybeli háttere. Megyek hát. Kritikai vélekedésemet az égbekiáltó jogtalanságokról buzgón jegyezgeti. Egyelőre nem vitatkozik.

 

 

Szeptember 6.

Az életünk kezd a feje tetejére állni. Megannyi lótás-futás az összetorlódott ügyek-bajok miatt. Több mint két órám ment arra a meddő vitára, mit a már említett központi kiküldöttel folytattam a nemzetiségi ügyekről. Az úr változatlanul azt állítja, hogy az Államtanács személyzeti osztályán dolgozik, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy őt a lehallgatókészülékek elleni tiltakozásom nyomán küldték Marosvásárhelyre. Mint mondja, tájékozódnia kell arról, hogy miként vélekedem a kisebbségi helyzetről és egyebekről. „És önnek személyesen mi a panasza?” – kérdezte. Azt mondtam: nekem személyesen semmi panaszom nincs. Csak tényeim vannak. „És mik azok a tények?” – „Kettőt mondok csak a sok közül. Egyik, hogy üldöznek, a másik, hogy íróként meg akarnak teljesen semmisíteni.” Ettől úgy meghökkent, mintha valamit hozzávágtam volna. – „Ez így igen vastag fogalmazás” – mondta. Pedig lehetőleg tapintatosan adtam elé a dolgot. Ama rendkívül nagyhatalmú személyről például, aki Bukarestben a Kriterion kiadványait engedélyezi, avagy letiltja, nem vélekedtem érdeme, azaz gazemberségei szerint, hanem csak azt mondottam, hogy évek óta nem ad választ a kiadás végett előterjesztett színdarabjaimra. Bizonyos főszerkesztőkről, akik nem engedélyezik nevem kinyomtatását, hasonlóképpen megértéssel szóltam, mondván, hogy rendkívüli óvatosságuk nem indokolatlan. Végül úgy váltunk el, hogy semmit sem tisztáztunk.

 

Ezután telefonáltam B. ezredesnek, mondván, hogy fontos közlendőm lenne, meg föl is szeretném kérni valamire. Nevezetesen, hogy saját kezűleg szerelje le a lakásunkban még működő lehallgatókészüléket. Ez megtörtént. Magas látogatónk virágot is hozott a feleségemnek. Az ügyről mindvégig udvariasan tárgyaltunk. Én először bemutattam neki a padlásunkon összeszedett drótokat, s aztán a két szerkentyűt is. Vendégemnek igen nehezére esett eltitkolni a megdöbbenését, ám nagyjából mégis sikerült megjátszania a teljes tájékozatlanság komédiáját. „Ez francia drót” – mondta. – „Nem a MI DRÓTUNK.” „Ez azt jelentené tehát, hogy franciák szerelték föl?” – „Nincs kizárva.” Ez így igen megtisztelően hangzott szerény személyemre nézve. Hogy Franciaországot oly nagyon érdeklik a gondolataim. „Csak azt nem értem – folytattam –, hogy drótjukat a franciák miért épp a román posta helyi központja felé vezették?” Megszeppent kérdés: „Hát oda vezet?” – „Bizony. Megnézhető.” Ádámcsutkamozgás: „Akkor nem franciák voltak.” Aztán az újabb cselkísérlet: „Ez nem is lehallgatókészülék, hanem inkább pirotechnikai eszköz.” „Úgy gondolja ön, hogy nem annyira lehallgatni, mint inkább felgyújtani, felrobbantani akarnak bennünket?” – „Igen, sajnos igen.” – jött a határozott válasz. „Engedelmével megpróbálnék erre egy szerény ellenvetést tenni. Úgy hozom föl, abban a tudatban, hogy tökéletlen civilként legföljebb csak szamárságokat mondhatok, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy a lehallgatószakma egyik legilletékesebbjével vitába merjek szállni! Ám ennek ellenére hadd tájékoztassam önt egy szerény megfigyelésemről. Ez a következő: telefonunkat a konyhából fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk az ott fölfedezett huzalra, és tessék elképzelni: idelentről még a kávéskanál koccanása is hallható volt a kagylóban!”

Az ezredes fölrántotta busa szemöldökét, majd így szólt: „Akkor nem pirotechnikai eszköz.” – „Hanem szabályos lehallgató” – mondtam én. Ezt az ezredes nem erősítette meg. Ezután fölkértem, hogy fáradna föl velem a padlásra, és tisztelne meg azzal, hogy saját kezűleg emeli ki fészkéből a még működő poloskát. Természetesen elnézést kértem a por, piszok és pókháló miatt, mely vasalt nadrágjára nézve kellemetlenségek okozója lészen. A poloskafészek fölött, miután vendégem a drótot láthatólag bosszúsan és egyetlen rántással kettészakította, udvariasan kezdtük biztatni egymást: „Parancsoljon e lukba benyúlni.” – „Majd ön után.” – „Ó, igazán! tessék szíves lenni megtapintani.” Benyúlt, bólintott, majd intett: szedhetem. A poloska kiemelésének örömétől nem akart megfosztani. Reccsent markomban a gipszfészek. Levágtuk zsinórjáról az ocsmány élősködőt. A tetű, a bolha az ember vérét szívja. Ez a hitvány találmány a gondolatainkkal táplálkozott, s hizlalta füles gazdáit, akik abból élnek, hogy egy társadalom nemcsak dolgozik, hanem kritikailag vélekedik is az életéről.

– Nincs többé poloskánk! – rikkantottam jókedvűen, miután elment az ezredes.

– Azt te csak úgy gondolod – mondta Éva, hogy el ne bízzuk magunkat.

 

 

Szeptember 9.

Holnap érkezik Ágneske a gyerekekkel. Sárika! Lacika! Éva kedélyállapota gyors javulást mutat. A várakozásban jókedvűnek, sőt már-már boldognak látszik.

 

 

Szeptember 12.

Szombaton reggel megérkeztek a gyerekek. Kocsival mentem értük Segesvárra. Érkezéskor úgy csombolyodtunk egymásba, mint a futballisták, ha gólt lőnek. Vasárnap Sz. Misivel és Lacikával kinyargaltunk az Ilvára pisztrángászni. Az eredmény gyenge volt, ám annál többször áztunk el bőrig a futózáporokban.

Rövid boldogság a hosszadalmas várakozás után.

Hétfőn délben már menniök kellett. Autóval vittük őket Segesvárra.

Éva hosszan futott a vonat után. Egyik kezével integetett, a másikkal a könnyét törölte. Imbolygásában már-már a vonat ütésközelébe került. Csak néztem utána, lebénultan, szoruló mellel, görcsbe ránduló torokkal.

Hazafelé jövet aztán este, meg az éjszakai álmatlanságban is Székely Árpi unokaöcsém hangja tért vissza folyvást az emlékezetemben: „Szüleimtől, testvéreimtől jaj de távol estem…”

Ez az ének betöltötte Kiskútvölgyét. Árpád ott bolyongott a kamarási dombokon, s már nem tudom, hányadszor ismételte: „Jaj be távol estem!” Gergi bátyámnak – Gyümölcsoltó Gergelynek – hetvenedik születésnapját ünnepeltük a ház előtt az udvaron, nagy sokadalomban. Akkor még apám is velünk énekelt. Lelki szemem előtt a sírja, egész lényemben a hangja. Lassan halkuló énekkel ment el apám is örökre.

Csak nézünk egymás után az omlásban, a megsemmisülésben.

 

 

Szeptember 16.

Végre megint Sikaszóban. Ahol újabb lesújtó tények várnak ránk. A hatalom cinikus játékának láttán Éva átkozódik kétségbeesetten. Házunk táján a hegyivadászok rendeztek katonai gyakorlatot. Drótokat raktak le a földbe, bent jártak a házban, megitták a maradék pálinkát, tönkretették a főbejárat mágneses zárját. Föl kellett törnünk az ajtót, hogy bemehessünk. A vihar kidöntött öt fenyőt, felborította az árnyékszéket, a földre terített két villanyoszlopot. Valaki – azt mondják P. I. – levágta és ellopta a villanyhuzal tekintélyes részét, így jó darabig nem lesz világításunk.

Beszélgetés jó szomszédainkkal a katonákról, akik a házban kajtattak, s céljukról csak röhögve mondogatták: katonai titok. Kezdhetjük újból a lehallgatóhálózat fáradságos földerítését.

 

Egy várhegyi medve három embert ölt meg. Egy 14 éves fiúcskát meg két idősebb férfiút, akik a gyerek segítségére siettek. Sándor azt mondja: a közepes nagyságú vérmedve egy tehénre vetette magát, a fiúcska bottal próbálta elzavarni, a medve pedig nekitámadt, s egyetlen mozdulattal szakította le a fejét. Ezután a holttestet behurcolta az erdőbe, és földet kapart rá. Még ennek előtte egy odafutó villás embert is megölt, a harmadiknak pedig a fél lábát szakította ki tőből. A falusi rendőr is a helyszínre futott, rálőtt a medvére, de nem találta el, vagy talán csak megsebezte. Aztán futásnak eredt, így megmenekült.

 

Itt is javítják az utat, mint mindenütt, ahol arra számítanak, hogy Ceauşescu kiszállhat vadászni. Erdészek hada nyüslet és fontoskodik. Kezdődik a bikabőgés, bármelyik napon jöhet az államfő. Helikopteren egyik helyről a másikra röpködve kilő 15-20 bikát, 30-40 medvét, s egy darabig újból boldog lesz.

 

 

Szeptember 23.

Sikaszó. Javítómunkálatok. A betörők kártevéseit próbáljuk helyrehozni. Írói munkára képtelen vagyok. Hajnali 4-kor az asztalnál ülök. A gondolatra, mit papírra vetnék, lávaként zúdul minden nyomorúságunk.

Napi beszélgetések alkalmi vendégekkel. A gyermek almát kíván, de alma nincs a boltban. A környéken sem találni sehol a kereskedelemben egy szem gyümölcsöt sem. „Eredj a medveleshez, ott ehetsz almát!” – mondják a gyereknek.

Most, hogy közeleg az elnöki vadászat ideje, a medvéknek sok ezer kiló almát szállítottak a leshelyekre. Édes almát, mivel a medve főleg azt szereti. A savanykásat nemigen fogyasztja.

A székely gyermek pedig a savanykás almát is megenné. Nézem. Kilencéves-forma, szőke, sápadt, soványka. Szeme árnyékos, mérhetetlenül szomorú. Valahányszor látom, és fejét megsimogatom, magam is elszomorodom.

Sándorék két kedves kislánya. Mezei virággal boldogan nyargalnak föl hozzánk. „Isten hozta, Éva néni!” Az örömük: vigasz és reménység az ordas időben.

 

 

Szeptember 25.

Ma hazamegyünk Marosvásárhelyre. A rongálást úgy-ahogy helyrehoztuk. A helybéliek segítőkészsége olyan, mintha édestestvér a testvérét segítené a bajban. Mindannyiuk jóságának és szolidaritásának megtestesítője S. Sándor, Kati és Benedek Imre.

 

 

Október 1.

 

Néhány hete, hogy elküldtem nyílt levelemet Vincze Jánoshoz, aki az ún. Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának ügyvezető alelnöke. Barátaim közül többen megkérdezték: miért neki küldtem? Király Károly tapasztalatából is okulva úgy gondoltam: az ő közvetítésével szövegem tán eljut a legfelsőbb pártvezetőséghez. Mert van, amit nem mernek eltitkolni a főtitkár előtt.

Sajnos, csak Vincze válaszolt. Mégpedig telefonon. Tegnap fölhívott az öreg mameluk, és dörmögve-nyekeregve, riadtan hazudozva mondta: mennyire elkeserítette, megdöbbentette őt ez a levél. Hát nem tudom én vajon, hogy minekünk mindenekelőtt a revizionista, soviniszta magyarok ellen kell harcolni? Ők jelentik a fő veszélyt, nem a képzelt jogtalanságok! Hiszen nincs itt baj, itt minden jól megy, tökéletes az egyenjogúság. Csak ezek az átkozott soviniszták ne lennének, meg az „úgynevezett Balogh Edgárok!” (sic!)

Mondom neki: nem számítottam az egyetértésére, tehát nem is vitatkozom vele. Ez az én diagnózisom a helyzetünkről, és nem mai tapasztalatom, hogy akármely föltárt betegség miatt az orvost hibáztatják. Amily fölháborító volt az öreg janicsár, éppoly szánalmas is a telefonba nyekergett szövegével, amit egy közepes képességű papagájra is rábízhatott volna. (…)

 

 

 

Magyar eredetű románokká lettünk?

Vincze Jánosnak,

a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsa alelnökének

Bukarest

 

Tisztelt Vincze János!

 

Miután évtizedeken át minden lehetséges módon jeleztem, vagy jelezni próbáltam azokat a veszélyeket, amelyek Európa legnagyobb létszámú nemzetiségét, a kétmilliós romániai magyarságot etnikai létében fenyegetik, és miután emiatt a nyilvános megszólalás lehetősége bezárult előttem, színpadi munkáim legnagyobb részét betiltották, más műveim kiadását pedig egy évtizede nem engedélyezik, kénytelen vagyok visszatérni a tájékoztató levél műfajához. Ön jól tudja, hogy a hetvenes évektől kezdve számos ilyen szövegem fekszik a központi szervek irattárában, és mindahány megválaszolatlan. A műfaj hasznosságának dolgában tehát nincsenek már illúzióim. Az alábbiak megírásával reményem csupán annyi, hogy falra hányt borsó is megőrizheti csíraképességét a jövendő számára.

De miért címzem épp Önnek ezt a levelet? Mert a föntebb említett Tanácsnak Ön az egyetlen ügyvezető alelnöke. Mint köztudomású: annak mindenkori elnökei valójában csak patronálták a testület ünnepélyes működését, az Ön megbízatása viszont nem csupán címzetes. Ettől függetlenül is: szavaimat az Ön személye révén tulajdonképpen annak a kinevezett testületnek szánom, amelyet ez év június huszonhatodikáig úgy hívtak: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, egy nappal később azonban hivatalos sajtóközleményekből kiderült, hogy ilyen néven az már nem létezik. Fuit!

Az első kérdés tehát, amelyet a romániai magyarság százezreivel együtt fölteszek Önnek, így hangzik:

 

HOVÁ LETT A MAGYAR NEMZETISÉGŰ DOLGOZÓK ORSZÁGOS TANÁCSA?

 

Erre joggal mondhatná Ön, hogy a kérdés szónoki, hiszen a Tanács nem tűnt el, nem semmisült meg, személyi összetételében sem változott, csak egyszerűen nevet módosított, istenesebb nyelven szólva átkeresztelkedett, vagy átkeresztelték – mire bizony? Valamire, ami azt jelezné, hogy a pártvezetés figyelembe vette számtalan javaslatunkat a Tanács szervezeti kiszélesítésére vonatkozólag? És ilyenformán, ha csak töredékesen is, pótolná az ötvenes években önkényesen megszüntetett, magyarán: betiltott Magyar Népi Szövetséget, amely félmilliós tagságával az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi kollektív jogok megtestesülése volt? Szó sincs ilyesmiről. Az a törekvés, hogy a Tanács szűk körű, ünnepi gyülekezetből demokratikus alapon működő, választott és ilyenformán felelősségre is vonható képviseletté alakuljon: vágyálom maradt. S miközben a vágyálmok rendre szétfoszlottak, nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetiségi politikában elvi fordulat történt, aminek lényege a következő: hazánkban a nemzetiségi kérdés egyszer s mindenkorra megoldott, ilyen kérdés többé nem létezik, következésképpen nem léteznek a tegnapi értelemben vett, s a régi terminológia szerint számon tartott nemzetiségek sem. Figyeli Ön a sajtót? A hivatalos megnyilatkozásokat? A soha nem deklarált, de minden téren gyakorolt elvi fordulat szerint nem beszélhetünk már romániai magyarságról, német vagy szerb nemzetiségről, hanem csak olyan társadalmi kategóriákról, amelyek etnikai tekintetben a lét és nemlét határán mozognak, különös, átmeneti állapotukban pedig így neveztetnek: magyar, német vagy szerb nemzetiségű románok stb. És ez még viszonylag engedményes beolvasztási szándékok jele! Újabban azonban a romániai magyarság világos fogalmát központi sajtónk még olyanformán is elködösíti, hogy etnikai mivoltunk tagadását egyenesen nagylelkűségnek minősíti, mivel úgymond az országnak minden polgára egyenlő, „attól függetlenül, hogy kik voltak közelebbi vagy távolabbi ősei”. (Scinteia, 1988. szept. 4.) Nem tudom, Ön miként vélekedik erről, tisztelt Vincze János, ám annyi bizonyos, hogy gyerekésszel is könnyű felfogni, miszerint ez a fogalmazás magyarságunkat a múltba utalja vissza, s mint hajdanvolt állapotot nézi el nekünk, de mint jelenidejű valóságot, nem veszi tudomásul, sőt tagadja.

Hogyan jutottak odáig a romániai nemzetiségek, hogy mai állapotukban már csak „közelebbi vagy távolabbi” őseiket illeti meg esetlegesen az etnikum jelzője? Gere Mihály elnök jelentésének homályos, ám tendenciájában annál árulkodóbb indoklása szerint úgy, hogy a sok évvel előbb meghirdetett homogenizálás folyamatában „több történelmi fejlődési szakaszt” hagytak maguk mögött.

Bámulatos folyamat alig másfél évtized alatt! Ésszel föl sem fogható történelmi fejlődési szakaszok, amelyekkel együtt a szóban forgó néptömegek évezredes etnikai-nemzetiségi mivoltukat is maguk mögött hagyták, hogy beolvadjanak a román nemzet fogalmába. Amit hosszú évszázadok folyamán elmulasztottak, azt most megtették tizenöt év alatt. Ennek a metamorfózisnak nevezetes napja pedig 1988. június 27-ike, amikor is kiderült, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa mire keresztelte magát: a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És mintha összebeszéltek volna, így cselekedett a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa is. Ezzel is igazolván ilyenformán, hogy

 

MÉGIS LEHET FÁBÓL VASKARIKÁT CSINÁLNI!

 

Az általános fölháborodásról, amellyel a hazai magyar és német tömegek az Önök eljárását fogadták, helyszűke miatt most nem szólok; annyit legföljebb, hogy tömegek nevében nyilatkozó testület a mostaninál mélyebb megvetést nemigen vívott ki magának. De hagyjuk ezt, hogy megkérdezhessem Öntől: azt a Tanácsot, amelyet nagykeblűen is csak szűk körűnek lehet nevezni, ki hatalmazta föl arra, hogy egy kétmilliós romániai nemzetiséget, amely magát magyarnak vallja, fényes nappal, Európában nemlétezőnek nyilvánítson? Hol, mikor és milyen tömegek szavazták meg azt a kollektív határozatot, miszerint a romániai magyarság, amely etnikailag a magyar nemzet része, 1988. június 27-ikétől kezdődőleg nemzetiségét az állampolgárságával azonosnak tekinti, hogy ha kétszáz évvel megkésetten is, lelkesen vesse alá magát napóleoni államnemzet nacionalista követelményének? Nyilván ez is szónoki kérdés. A kollektív önfeladásnak ily szánalmas példájáról nincs tudomása a világtörténelemnek.

Annál inkább az ellenkezőjéről!

Arról például, hogy az erdélyi románok képviselői a múlt század végén, az Osztrák–Magyar Monarchia keretében mily határozottan tiltakoztak a magyar politikai nemzetbe való beolvasztásuk ellen. Jól tudták: minden brutális asszimilációs kísérlet átkereszteléssel kezdődik. Ugyanúgy tudjuk ezt mi is. Akkor tehát a történelmi memória zavaráról van szó? Vagy szánalmas mamelukságról? Nem tartja Ön abszurdumnak, hogy ami ellen az erdélyi románok joggal tiltakoztak, azt most pozitív kommunista eszmeként tárják a romániai magyarság és a nagyvilág elé? És lehetséges az, hogy ami a nemzeti identitáshoz való ragaszkodásban egyik népnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne legyen? Mert nem titok ugyebár, hogy aki ma elítéli a Tanács látványos pálfordulását, azt nyilván hazafiatlansággal fogják megvádolni, és ez csupán az enyhébb megítélés.

Vitára pedig nincs lehetőség. Így senki sem mondhatta el nyilvánosan, hogy amiként nincsenek örmény nemzetiségű oroszok, finn nemzetiségű svédek vagy angol nemzetiségű németek, ugyanúgy lehetetlenség magyar nemzetiségű románokról beszélni, mivel a román melléknév köztudomásúlag etnikumot jelez, magát az újlatin nyelvet beszélő román nemzetet. Hát újlatin nyelvet beszél a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó magyar? Traian és Decebal nyelvét beszélik a szebeni szászok? De kitől kérdem én ezt? Egy frissen közibénk keveredett dél-amerikai spanyoltól, vagy attól a közügyi férfiútól, aki még jól emlékezhetik a Román Kommunista Párt meghirdetett lenini nemzetiségi politikájára?

És hadd tegyem hozzá: esetleg emlékszik saját valamikori meggyőződésére is a nemzetiségi jogok dolgában. Fölösleges kérdések helyett azonban közölni szeretném Önnel és mindazokkal, akik asszimilációs mohóságukban úgy gondolják, hogy a valóság elvi deklarációkhoz igazodik: a magyar népnek az a része, amely hetven év óta a román állam keretein belül él, és amely az ország döntő többségét alkotó román néppel együtt keresi boldogulását a közös hazában, mindennek ellenére az maradt, ami volt, és így nevezi meg önmagát: romániai magyar nemzetiség. Kétmilliós tömegét olyan egyedek alkotják, akik magukat a legvadabb faji üldöztetés idején is magyaroknak vallották, vallják ma is minden átkeresztelési kísérlet ellenére. Ez nem erény és nem bűn, nem hősiesség, és főleg senki ellen sem irányuló magatartás, pusztán és természetesen: evidencia. Kollektív létét, létszámát, településeinek jellegét, megoszlását, történelmi múltját el lehet hallgatni, meg is lehet hamisítani, erdélyi városok, falvak lakóinak nemzetiségi megoszlását államtitokká lehet nyilvánítani: Európának e legnagyobb nemzetisége objektíve mégis létezik, és minden idegszálával fenn akar maradni az egyetemes emberi világ sokszínűségében. Annál döbbenetesebb most, hogy e népnek világszerte ismert és elismert etnikumát az Önök Tanácsa önkényesen megfosztja identitásától, és olyan keverék etnikumot hirdet meg, amely valójában nem létezik. Ehhez már nevetséges ráadás egyes történészek nyílt vagy burkolt kísérlete annak bizonyítására, miszerint a romániai magyarságnak jó egyharmadát kitevő székely tömegek az idők hajnalán elmagyarosított románok lennének, ezeket tehát vissza kell vezetni az anyanemzet kebelére.

 

LEHETSÉGES ILYEN KÍSÉRLET A FASIZMUS LEVERÉSE UTÁN?

 

Igen, ezt kérdi az Önök deklarációja kapcsán minden épelméjű ember, jól tudván, hogy a nemzeti szuverenitások eszmekörével együtt újjászületését éli a földkerekség legváltozatosabb nemzetiségeinek, elnyomott kisebbségeinek egyenjogúsági törekvése is. Hát akkor Ön ne tudná, hogy az emberi jogok kiteljesedése világfolyamat, és mindinkább érzékelhető valóság a szocialista táboron belül is? Ennek nemzetiségjogi hangoztatása viszont a nacionalizmus vádját vonja a fejünkre, holott csupán azt valljuk határozottan, amit a román nép elődei is vallottak: hogy minden körülmények között megőrizzük nemzeti identitásunkat. Bűn ez? Nacionalizmus? Akadálya bármely szocialista szellemiségű egységnek? Elszigetelődés? Történelmi nosztalgia? Igen, mondják az egyetlen államnyelv, az egyetlen, államvallássá szigorodott történelemszemlélet, az egyetlen nemzet létjogosultságának fanatikusai; igen, mindez történelmi nosztalgia, és már nem is az elmúlt, ezeréves magyar államiság, hanem inkább egy közelebbi emlék: a negyvenes évek második felének valóban demokratikus szellemiségű nemzetiségi jogrendszere, felépítménye iránt, melyet a Groza-kormány rövid korszaka teremtett meg, és amelyet máig legnagyobbrészt fölszámoltak. Ami szerény személyemet illeti: nem kívülről, hanem belülről próbáltam szembeszegülni minden törvénytelen intézkedéssel, alkotmányos jogokra és máig vissza nem vont törvényekre hivatkozva. Tették ezt velem együtt mindazok, akiket az évek folyamán kisöpörtek a Tanácsból, s a közélet más fórumaiból is. Bizonyos vagyok benne, hogy jelenlétük esetén a Tanács átkeresztelkedése nem részesült volna egyhangú jóváhagyásban.

De mit beszélek! Jóváhagyás? Mintha talán Önök megszavaztatták volna új minőségünket a mamelukjaikkal! Akik minden körülmények között mindent tudomásul vesznek? És azután felolvassák a kezükbe nyomott, szánalmas szövegeket. Ismét fölösleges kérdésekbe bocsátkozom. Ezért inkább azzal zárom ezt a gondolatsort, hogy emlékeztessem Önt arra, miszerint a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának e mostani eljárása valójában csak megismétlése egy régebbi kísérletnek, amelyet mindeddig a letűnt román burzsoázia sovén köreinek tulajdonítottunk. Hadd idézzem emlékezetébe a harmincas évek parlamentjének azt a mozzanatát, amikor az ország egyik vezető politikusa így szólt Bethlen György magyar képviselőhöz: „A román kormány nevében kijelentem teljes őszinteséggel, hogy hívei vagyunk a kisebbségek egyenlőségének, de ennek conditio sine qua nonja az Önök őszinte kijelentése, hogy románok, és elfelejtik, hogy magyar állampolgárok voltak.” Bethlen György nem rendelkezett mai tanácstagjainknak vakmerőségével, így sem őszintén, sem hazug módon nem jelentette ki, hogy a kisebbségi magyarok: románok. Így nem is szerzett kormányhíveket egy olyan egyenlőségnek, amely a kollektív önfeladás szánalmas megalázottságából születhet. Mit szereztek ezzel szemben Önök e mostani eljárásukkal, amelyet nem egy tanácstag ésszerű kompromisszumnak, horribile dictu, Bethlen Gábor-i okos taktikának merészel minősíteni? Föltéve, hogy a valósággal szembe mernek nézni, Ön is megállapíthatja: a romániai magyar tömegek megvetésénél egyebet nem szereztek, és hadd tegyem hozzá: humánusan gondolkodó román írókartársaim őszinte részvétüket nyilvánították ez alkalomból, az ilyen nemzetiségi képviselet láttán.

Mindezek után fölmerül a jogos kérdés: egy olyan fantom-nemzetiségnek, amilyen az Önök deklarációja szerint a magyar nemzetiségű románság, sőt legújabban: magyar, vagy éppenséggel homályos eredetű románság, vajon miért lenne szüksége egyértelműen magyar anyanyelvi kultúrára?

Miért is? – kérdi évtizedek óta a tanügyminisztérium, és ennek megfelelően injekciózza magyar gyermekek százezreinek agyába a szigorú tételt, miszerint ők is a dákorománok egyenes leszármazottai. Miért vajon? Mert a janicsárképzésnek elemi feltétele volt mindig az eredettudat teljes kioltása a gyermeki lélekben. Ám akkor az újjákeresztelt Tanács legutóbbi plenárisán Gere Mihály elnök miért jelentette ki mégis a következőket: „Romániában az anyanyelv akadálytalan használata, a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése nem csupán megkülönböztetett fontosságú alkotmányos elv, hanem az oktatásra, s egyáltalán, a művelődési-szellemi életre egyaránt kiterjedő, széles hatókörű, kézzelfogható valóság.”

Igen, mindezek régen meghirdetett elvek és törvények is, kettős szereppel: egyrészt, hogy bármely postaigazgató és személyzeti főnököcske felrúghassa mindahányat, másrészt, hogy bármely kritika esetén hivatkozni lehessen rájuk. A végtelenségig! A végső megoldásig, amíg el nem tűnnek a nemzetiségek. A föntebb idézett, nyakatekerten bombasztikus állítás tagadására pedig balzaci méretű epikai tényanyagot tudnék Önnek fölsorakoztatni. Meggyőzőbb lehetnék statisztikai számadatokkal. Ha – néhány elemi adat kivételével – a nemzetiségi statisztika nem lenne államtitok. Amit manapság szónokaink unos-untalan fölhoznak, már régen csak a maradványait jelzi

 

EGY VALAHA LÉTEZETT NEMZETISÉGI FELÉPÍTMÉNYNEK.

 

Nos, az állítás így hangzik: az anyanyelv használata akadálytalan. A „kézzelfogható valóság” pedig azt mutatja, hogy a nyilvános anyanyelvi megszólítás lehetőségét már régen száműzték a közélet minden területéről: a párt- és tömegszervezeti gyűlések, az ipari termelési értekezletek keretéből, a bíróságok gyakorlatából, a hivatalos ünnepségekről, de még abból a testületből is, amelyet úgymond, a romániai magyarság képviseleteként hoztak létre. Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre valóban a Román Rádió szerény keretű magyar műsora Marosvásárhelyt és Kolozsvárott. És hol vannak már azok? Ki és mikor indokolta meg statáriális jellegű beszüntetésüket? Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre a Román Televízió heti háromórás nemzetiségi adása, a magyar mellett német nyelven is. És hol van már az? Betiltását az energiaválság „indokolta”, visszaállításának lehetőségét az egy ország, egy nemzet elve akadályozta. Hozzam föl példának szomszédos államok nemzetiségi televíziós adásait? De hisz jól tudom a választ, miszerint a szocializmusnak nincs egyetemes érvényű modellje. De mi köze van nemzetiségi rádió- és televíziós adások betiltásának a szocializmushoz?

Mondandómat a bőség zavara terheli. Nem az a gondom, hogy az anyanyelv úgynevezett akadálytalan használatának cáfolatára mit említsek föl, hanem, hogy helyszűke miatt mit kellene most mellőznöm. Személyes drámákat? Tragédiába fúló eseteket az anyanyelvi megszólalás miatt? A többségi nacionalizmusnak naponta szaporodó, és némely esetben már vandál megnyilatkozásait falun és városon, vendéglőkben és a vonatokon? Avagy az iskolákban, ahol a román nyelv tanulásának intenzívebbé tétele végett magyar gyermekeknek megtiltatik, hogy szünetben egymás között magyarul beszéljenek? Avagy azt mellőzzem most, hogy anyanyelvi megszólalás miatt a hadseregben kiskatonákat számos esetben nyomorékká vertek? Hagyjam máskorra annak elbeszélését, hogy ugyancsak a hadsereg keretében miként égettek el máglyán magyar nyelvű könyveket, köztük szerény személyemnek egy olyan munkáját is, amely a bukaresti Kriterion Kiadónál román nyelven is megjelent? Ne rajzoljam meg Önnek azt a pártaktivistát, aki egy színházi jegyiroda kétnyelvű feliratát – Deschis – Nyitva – őrjöngve szaggatta le, és taposta össze, mint szörnyű uszítást az állam rendje ellen?

A nemzeti fanatizmus jegyében szított xenofóbia szaporodó jeleire most lehetetlenség kitérnem. Tragikomikus regényrevalót mesélhetnék Önnek azokról a tisztségviselőkről, akik nemzeti küldetést vélnek betölteni azzal, hogy a magyar trikolórra emlékeztető színeket: a pirosat, fehéret és zöldet kifogásolják, tiltják be véletlenszerűleg együttes előfordulásukban, mint például textil ruhaneműn, városi virágágyásokban, színházi díszletekben, tömbháztervek színes makettjeiben. S ha Ön most arra szólít fel engem, hogy komoly mondandómba ne keverjek komolytalanságot, elküldöm Önnek azt a regényt, amelynek szerzője többek között így vélekedik: azért nincs kedve Marosvásárhelyt vendéglőben ebédelni, mert elviselhetetlen a magyar pincérek sovén magatartása. Ennek legfőbb megnyilatkozása pedig: hogy birkasültjéhez piros paradicsomot, fehér retket és zöld paprikát mellékelnek.

Ezen nevetni lehetne, ha a xenofóbia nem lenne betegség. Ez esetben, lám, épp írói betegség, zsurnalisztabetegség, de hadd tegyem hozzá: dilettánsok betegsége. A tegnapi és mai román irodalom javának ehhez semmi köze nincsen. Az említett regényt, amelynek címe: Ademenirea, általam becsült román kollégáim is szemétnek tartják. De kik azok, akik manapság ilyen szemetet állami dotációval kiadnak?

Azt hiszem, szellemiségükben ugyanazok, akik iskolai ünnepségeink – például a ballagások – keretéből száműzték a magyar énekeket és szavalatot; akik nem engedélyezik az erdélyi képzőművészeti kiállítások kétnyelvű megnyitását; akik idén már betiltották a diákoknak a ballagási kártyák kinyomtatását, akik színházaink magyar tagozatainak plakátjain nem engedélyezik intézményük magyar nyelvű megnevezését; akik Marosvásárhelyt például zsilettpengével kapartatják le kirakatok üvegéről az utolsó magyar feliratot is: akik úgy vélték, hogy 40 év után immár tűrhetetlen az olyan utcanév, mint Ady, Vörösmarty, Arany János, Kossuth Lajos stb., stb.

Manapság szóban és írásban sokan megkérdik tőlem: az Új Élet főszerkesztőjeként miért vállalom azt a megalázó kényszert, hogy helységneveinket nem nyomtathatjuk ki az anyanyelvünkön. Hiszen az magának a nyelvnek a megbélyegezettsége. Úgy van. Tiltakoztam is ellene – hasztalan. Így, minden kartársammal együtt e megbélyegzettséget magam is viselem, ahogyan a harmincas évek végén viselte egy Kacsó Sándor, Gaál Gábor, Kós Károly vagy Kuncz Aladár. Ők annak idején abban reménykedtek, hogy a demokratikus eszmék győzelmével életre kel újból a nyelvi tolerancia is. A román kormánynak a Nemzetiségi Statútumról szóló, 1945. február 7-én kelt 86. számú törvényrendelete véget vetett a nemzetiségek nyelvi megbélyegzettségének is. A Statútum 13-ik paragrafusa így szól: „A nem román nyelven megjelenő napilapok és időszaki sajtótermékek megjelenési székhelyüket, valamint az ország többi helységeinek nevét az illető nemzetiség nyelvén jelölhetik meg.”

Íme, ezzel a jogunkkal éltünk 43 éven át. Most újból elvesztettük. Ha Ön, a nemzetiségi tanács ügyvezető alelnökeként e jogtiprás ellen szót emelt volna, akkor önt azonosítani lehetne azzal a Vincze Jánossal, aki illegális kommunistaként a királyi Románia börtöneit is megjárta.

Anyanyelvünk akadálytalan használatának leglátványosabb cáfolata pedig az az idei rendelkezés, amely hazai nemzetiségi sajtónk számára betiltotta a helységnevek magyar és német nyelvű változatának használatát. Milyen indokkal? Nincs indoklás. Milyen törvény alapján? Nincs ilyen törvény. A régi törvények azonban, amelyek Antonescu dicstelen korszakának ilyen irányú rendelkezéseit is érvénytelenítették, elvileg ma is érvényesek. De csak elvileg. Miért nem gyakorlatilag is? Mert egyesek szerint, akik soha nem tudtak megbékélni az egyenjogúságnak sem polgári, sem szocialista, még kevésbé kommunista elveivel, ezek a törvények úgymond a kisebbségi nacionalizmusnak tett engedmények voltak. Így tehát a romániai magyarság, avagy a német lakosság 600-800 és ezeréves települései a puszta nevükkel holmi nacionalizmust konzerválnának? A román nép nemzeti önérzetét bántják e fogalmak, hangoztatják mások, magát a román népet is megrágalmazva. A román népet sohasem bántotta, hogy míg Eminescu Tirgu-Mures városában szállt meg, addig Petőfi Marosvásárhelyről indult a fehéregyházi csatatérre – meghalni a világszabadságért. A román népet soha sem bántotta, hogy míg legjobbjai Sibiuban egyesültek a nemzeti gondolat jegyében, addig egy Bruckenthal Hermannstadtnak gyűjtött nagyértékű műkincseket. A példákat sorolni lehetne, ha abszurd tiltással szemben ésszerű érvet felhozni egyáltalán lehetséges. S ha azt is elgondolom, hogy Európában, a humanizmus bölcsőjének kontinensén, a huszadik század végén elemi jogaiban akadályozott anyanyelvemen kell tiltakoznom dél-afrikai faji üldözések ellen, már-már igazat adok azoknak az esztétáknak, akik drámai műfajban csak az abszurdot fogadják el korszerűnek.

 

EGY ISKOLAI HÁLÓZAT FÖLSZÁMOLÁSÁRÓL

 

Mit állít folytatólag az elnöki jelentés? Hogy a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése ugyancsak „kézzelfogható valóság”. Valóban így volt ez, míg a Magyar Népi Szövetség fölszámolásával egyidejűleg a kultúrpolitika teoretikusai meg nem fújták és fúvatták karrierista magyarjainkkal is a nemzetiségi elszigetelődés veszedelmének kürtjeit. Izoláció! – mondták a tanügyminisztériumban, és fölszámolták az eladdig demokratikus vívmánynak tartott önálló magyar iskolai hálózatunkat. Izolacionizmus! – vették revízió alá a kolozsvári Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem létrehozatalának elvi indoklását, majd egyesítették a román Babeş Egyetemmel. Lett belőle Babeş–Bolyai, majd ezután se nem Babeş, se nem Bolyai, csak Cluj-Napoca Egyeteme, amelynek keretében gyakorlatilag teljességgel megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Hogy megannyi diszciplínából alig néhány humán tantárgy még anyanyelvünkön sorvadozik, a lényegen semmit sem módosít. Az elszigetelődés elleni küzdelem jegyében került sor ezután valamennyi fontos tanügyi intézményünk egyesítésére, majd teljes vagy részleges megszüntetésére. Sokszor fölsoroltuk ezt már Önnek, Önöknek a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának büróülésein is. Ilyen sorsra jutott többek közt: a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzője, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet (zenei és képzőművészeti tagozattal), a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola; 4-500 éves fennállás után így szűntek meg létezni a kultúrhistóriánk büszkeségeiként számon tartott kollégiumaink, amilyen volt: a kolozsvári Református Kollégium, a marosvásárhelyi Református Kollégium, a gyulafehérvári Majláth Kollégium, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium, a zilahi Wesselényi Kollégium, és ezekhez hasonló fellegvárai a kisebbségi kultúrának Váradon, Szatmáron, Aradon és Temesvárott, Csíkszeredában stb. Hogy ezek nem szűntek meg, csak átalakultak, a kornak követelményei szerint? Valóban csak átalakultak és módosulnak folyamatosan. Évenként csökkentett magyar tanítási nyelvű osztályokkal működnek, míg a román osztályok számát ott is növelik – főleg Székelyföldön –, ahol azt csupán 4-5 román nemzetiségű tanuló érdeke kívánja. A hírhedett numerus clausus szellemében megszabott nemzetiségi keretekből így szorulnak ki és kényszerülnek román osztályokba magyar tanulók hatalmas tömegei, amelyeknek létszáma húsz évvel ezelőtt kb. 40 000 volt. Hogy ma mennyien vannak? Államtitok. Olyannyira, hogy idén már több megyei székhelyen betiltották az osztálynévsorokat tartalmazó ballagási kártyák kinyomtatását is. Ezek ugyanis az anyanyelvi oktatás rohamos térveszteségeiről árulkodnak. De osztálynévsorok híján is erről beszélnek olyan jelenségek, mint például a sok éven át „nemzetiségi vívmány”-ként számon tartott marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nyelven előadott diszciplínáinak fokozatos megszüntetése, és ezzel egyidejűleg a magyar nemzetiségű főiskolások arányszámának a kezdethez viszonyított idei 70%-os csökkenése; az anyanyelvi felvételi vizsgák betiltása az ország összes többi főiskoláin, minek következtében a pánikba esett szülők tízezrei irányítják gyermekeiket alsóbb fokokon is román iskolákba, hogy a felvételi vizsgákon jobb eséllyel indulhassanak. S mind többen vannak, akik ezt az esélyszerzési lehetőséget már az óvodával kezdik. Ezek a szülők már régen a bőrükön tapasztalják annak a koncepciónak az érvényesülését, amely az államvezetés szintjén sok évvel ezelőtt így hangzott el kérdés formájában: vajon az amerikai bevándorlók igényelhetnek-e Chicagóban magyar, szerb vagy bármilyen, úgynevezett anyanyelvi főiskolát? Nem kötelességük-e igazodni az angol nyelvű társadalomhoz?

Nemzetiségi létünk s jogaink megítélésében ez merőben új felfogás. Úgy is mondhatnám: az elhangzott kérdéssel kibújt a szög a zsákból. Csakhogy úgynevezett bevándorlásunk e földre nem kétszáz, hanem több mint ezer esztendeje történt, őseink pedig nem egy akkori kelet-európai Amerikában találták magukat, hanem a Kárpát-medencében, amely vérzivataros századok folyamán önálló etnikumok, nemzeti kultúrák színhelyévé lett, de nem népek kohója. Ha tehát azt hozom föl példaként, hogy az erdélyi magyarság iskolai hálózatának kezdetei a 14. századba, főiskolai szintű intézményeinek hagyományai a 16. századig nyúlnak vissza, nem ősiségünkkel dicsekszem, csupán az említett amerikai párhuzamot minősítem teljes képtelenségnek. Ám érveink, panaszaink, tiltakozásaink szemernyit sem befolyásolják azt az iskolapolitikát, amelynek határozott célja már régóta mindenki számára világos: a Groza-kormány periódusában megvalósított nemzetiségi oktatási hálózat teljes fölszámolása. Hosszú évek folyamán ez jórészt megtörtént. Anélkül, hogy ezt valaha is nyíltan bírálták volna. A csöndes, de szívós, százarcú taktikával működő gyakorlat folyamán az anyanyelvi oktatás terét nagyjából az elemi oktatás terére szűkítették. Azért mondom, hogy nagyjából, mert hiszen mutatóba maradtak még közép- és felsőbb szintű keretek is, amelyekkel szükség esetén példálózni lehet. Ezeknek arányait a reális szükségletekhez képest csak az a statisztikai fölmérés mutatná ki, amelyből kiderül: mekkora az iskolaköteles magyar gyermekek létszáma, és ezzel szemben hány helyet biztosít számukra a minisztériumtól megszabott „nemzetiségi keret”. Statisztika híján eddig a már betiltott érettségi kártyák jelezték, hogy például a székelyföldi városok román tanítási nyelvű osztályaiban a tanulók 90 százaléka magyar nemzetiségű. A választás szabadsága, mondják erre cinikus tanügyminisztériumi elmék. Nem! Ez a kényszer választása. Ez lenne az elnöki jelentés szerint a „reális jog és lehetőség a tanuláshoz a nemzetiségek anyanyelvén is”.

E tudatosan ködösítő fogalmazásban az is szócskának félrevezető szerepe akkor is megmarad, ha ezt a „reális jogot” csak egyetlenegy szál gyermek igazolja. Ennek az állapotnak mihamarabbi eljövetelét hajszolják az olyan intézkedések, mint:

– a magyar nyelvű tankönyveket szerkesztő munkaközösségek megszüntetése Kolozsvárott és Váradon;

– magyar nyelven egy szót sem értő tanítók, tanárok tömeges kihelyezése a Székelyföld városaiba és falvaiba, és nem egy helyt olyanformán, hogy magyar nemzetiségű pedagógusokat bocsátanak el, vagy helyeznek át lakóhelyüktől távoli kisebb körzetekbe;

– a kolozsvári egyetem magyar szakos végzettjeinek kihelyezése a mellékszakra való hivatkozással – amely román, francia, vagy német és angol –, az ország legtávolabbi, keleti és déli megyéibe, ahonnan sok ezer magyar értelmiségi próbál immár évtizedek óta erdélyi szülőföldjére visszavergődni;

– történelem szakos, magyar nemzetiségű tanárok, tanítók áthelyezése képzettségüktől idegen munkakörökbe azzal a nyílt indoklással, hogy Románia történelmét csak román nemzetiségű személy taníthatja.

Kérdem Öntől, az utóbbinak sincs semmi köze a fajiság, az első és másodrangú állampolgár szellemiségéhez?

A példákat még sorolni lehetne.

Ehelyett hadd zárjam tanügyi tapasztalataimat egy epikus mozzanattal. Szemtanúja voltam, amikor az állásából menesztett kovásznai magyar tanárnő sírva borult a helyére kinevezett bukaresti román tanárnő vállára, aki így szólt hozzá: bocsáss meg nekem, jól tudod, hogy akaratlanul vétek ellened. Az én kihelyezésem éppoly szigorú rendelet, mint a te elbocsátásod.

Ugye nem csodálkozik Ön azon, hogy a kovásznai magyar tanárnő végül disszidensként, Svédországban kötött ki. És hányan vannak még, akik ilyen okok miatt várják útlevelüket a végleges távozásra!

És hányan vannak, akik ehhez hasonló okok miatt a törvénytelen határátlépés halálos veszedelmeit is vállalják. Hasonló okot mondok, de törvényesen indokolatlan, és főleg értelmiségieknél tartott, évek óta zajló, sorozatos házkutatásokat értek rajta. Amikor aranykutatás címén történelmi tárgyú könyveket koboznak el európai hírű orvosprofesszoroktól, íróktól, tanároktól. amikor néhány magyarországi újság, folyóirat elegendő ok a rendőrségi zaklatáshoz és emberi megaláztatáshoz; amikor egy huszárosan zsinórozott „magyar kabát” elegendő ok a hatósági megpofoztatáshoz.

De mindezeknél fontosabb most azt kérdeznem Öntől is, tisztelt Vincze János:

 

HOL VAN MÁR AZ ARÁNYOS KÉPVISELET?

 

A parlamentben megvan. A megyei, városi, községi tanácsok szintjén is. Erről minden választáskor tudósít bennünket a sajtó. Hogy képviselőink miként töltik be tisztségüket: nem sajátosan nemzetiségi probléma, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának tagjait kivéve. Azokat tehát, akik nem vegyesajkú választók, románok, magyarok, németek nevében, hanem kizárólag a romániai magyarság képviselőiként beszélnek minden alkalommal annak „soha nem tapasztalt boldogságáról”, „kultúrájának páratlan felvirágzásáról” és hasonlókról. De milyen ezzel szemben a tényleges hatalom gyakorlásának arányos képviselete azokban a megyékben, amelyeknek lakossága legalább 50 százalékban, vagy éppenséggel 80 százalékig magyar nemzetiségű? Nálamnál Ön jobban tudja, hogy egy korábbi időszakhoz képest a megyeszékhelyeken és a municípiumoknak nevezett városok operatív pártszerveiben magyar nemzetiségű titkárok már csak elvétve találhatók. Állami karhatalomról, biztonsági szervekről most nem beszélek. Hanem csupán a tömegesen leváltott üzemi és gyárigazgatókról, líceumi igazgatókról, kereskedelmi, egészségügyi, mindenfajta állami felügyeleti szervek, könyvtárak, múzeumok, társadalmi egyesületek „lecserélt” vezetőiről, akiknek utódai lehetnek jobbak, lehetnek rosszabbak, ám semmiképpen sem az ő hibájuk, hogy nem ismerik a helyi nemzetiség nyelvét. Kinevezőiktől azonban jogunkban áll számon kérni az Alkotmány 22. szakaszának arra vonatkozó előírását, hogy nemzetiséglakta vidékeken olyan tisztségviselőket kell kinevezni, „akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját”. Ez az alkotmányos követelmény már régen feledésbe merült, mint annyi más törvény, amelyeknek emlegetése csak ironikus mosolyra késztet minden rendbéli hatalmasságokat. Ám egy adóügyi tisztviselő még mindig jobban megérteti magát a számok nyelvén, mint az a színházigazgató, aki a rája bízott magyar tagozatnak nem ismeri sem nyelvét, sem kultúráját, se mai, sem klasszikus szerzőit; vagy az a múzeumigazgató, aki 1848-as ereklyéinket olybá veszi, mintha ócskapiacon vásárolt giccstárgyak lennének, erdélyi magyar festőművészeti remekeinket pedig a pincébe utalja. Külön kis rémtörténetem lenne az Ön számára a marosvásárhelyi Nagy Imre-galéria önkényes, állami szerződést szegő fölszámolásáról.

Most, hogy ezeket fölsorolom, lelki füleimmel hallom a közismert hivatali választ: a nemzetiségi hovatartozás a mi társadalmunkban nem lényegi kérdés. A fontos az, hogy tehetséges vezetők kerüljenek mindenütt az élre. Rendjén! De ki hiszi el, hogy a kétmilliós hazai magyarság főleg „lecserélhető” tisztségviselőket „termel ki magából”, és csak elenyésző mértékben olyanokat, akik a törvényszabta arányok szerint kinevezhetők felelős munkakörökbe. Felelős emberen most – a lebecsülés legcsekélyebb szándéka nélkül – nem a kőmívesbrigád vezetőjét értem, hanem például a nemzetiségi oktatással foglalkozó államtitkárt.

 

ÖNMAGUNK IRÁNTI KÖTELEZETTSÉG VAGY SINE QUA NON?

AKI NEM BESZÉL ROMÁNUL, AZ NEM ÉLHET ÁLLAMPOLGÁRI JOGAIVAL?

 

Mélységes és nem indokolatlan aggodalommal, sőt riadalommal ezt kérdik most a romániai magyarság tömegei, főleg idősebb nemzedékei a Tanács keretében elhangzott elnöki jelentés ilyenszerű mondatainak olvastán: „A román nyelv elsajátítása a magyar nemzetiségű román honpolgárok… által távolról sem egyszerű kötelezettség, hanem egyik feltétele… az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának…”

Hogy is van ez? Minden eddigi nyelvkampány során a nemzetiség önérdekére esett a hangsúly, bármilyen kényszerítő nyomás gyanújának elkerülése végett, és arra való tekintettel is, hogy a nyelvek egyenlőtlenségének jelszavával Európában ma már neorasszista törekvések sem számíthatnak sikerre. Így tehát a román nyelv minél jobb elsajátításának kérdése főleg az iskolai oktatáshoz kapcsolódott. Többek közt olyanformán is, hogy annak ürügyén Románia történelmének anyanyelvi oktatását a legalsóbb szinten sem engedélyezték, aminek pedagógiai lehetetlenségéről soha nem sikerült meggyőznünk a tanügyminisztériumot. Ment, ahogy megy mai napig is, az abszurdumok következményeit legföljebb a szülők kommentálják, amidőn – kivált székely falvakban – késő esti és hajnali órákban is, nemegyszer rokoni segédlettel, szótárforgatással (ha van!) próbálják megfejteni a kis nebulónak leckeként feladott 17. századi román krónikát.

Ám ezúttal egészen másról van szó. Arról, hogy a román nyelv elsajátítása „távolról sem egyszerű kötelezettség”, mint például, hadd tegyem hozzá: az adófizetés, a katonai szolgálat és a közerkölcsök betartása. Hanem ennél is több: egyik feltétele, sine qua nonja, „az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának”. Soroljuk föl, hogy logikailag ebből mi következik? Hogy ezek szerint az Alkotmányban biztosított emberi jogok a nemzetiségek számára a román nyelv ismeretéhez vannak kötve? Enélkül tehát nincs munkához való jog? Nincs választási jog? Nincs törvény előtti egyenlőség? Az elnöki jelentés szövegének szerkesztői minden jel szerint megelégelték az önkéntesség elvének hangoztatását, az önérdek rábeszélő toleranciáját, hadd jegyezze meg egyszer s mindenkorra magának az a konok székely veterán: a román nyelv ismerete nélkül ne merjen a kapun sem kilépni. És bármennyire is elvetették ezzel a sulykot: valójában egy mind nagyobb mértékben érvényesülő gyakorlatot szentesítettek. Azt, hogy a román nyelv nemismeretének vagy tökéletes nemismeretének ürügyén érettségizett diákok ezreit buktatják el változatos szintű felvételi vizsgákon, amelyekre néhány évvel ezelőtt még anyanyelvükön pályázhattak. Íme az egyik ellentmondás, amelynek következtében az anyanyelvi tanulás jogát megsemmisíti egy úgynevezett kötelezettség. S ha most Ön arra figyelmeztet, hogy a hamis általánosítás hibájába esem, akkor egyperces novellák sorozatát mesélhetném el azokról a kubikosokról, akiket földásó, -hordó munkára azon a címen nem alkalmaztak a Marost szabályozó munkáltatóknál, hogy nem ismerik a román nyelvet. És mit sem segített rajtuk a munkaelosztónak az az írásos válasza, miszerint nem tolmácsokról, hanem fizikai munkásokról van szó. (Egy ilyen épületes vita írásos dokumentumának fotómásolatát rendelkezésére bocsáthatom.)

Gondolatsoromat összegezve: az elnöki jelentés föntebb idézett szövege objektíve nem egyéb, mint a nemzetiségi egyenjogúságról hozott alkotmányos törvények nyílt tagadása.

Levelem befejezéseként pedig hadd fűzzek néhány megjegyzést a csupán futólag említett

 

NEMZETISÉGI SÉRELMEK GYÁSZOS KÖVETKEZMÉNYÉHEZ.

 

Ez pedig: a tömeges kivándorlás drámasorozata. Mert Önnek is tudnia kell: ami a romániai magyarságot illeti, már rég nem arról van szó, hogy egyesek, némelyek és mások családegyesítés okából kérik végleges távozásukat az országból. Amennyiben a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa felelősen óhajtotta volna tájékoztatni a párt- és államvezetőséget a mai nemzetiségi lét súlyos kérdéseiről, mindenekelőtt erről a jelenségről kellett volna szólnia. Jól tudom persze: közéletünkben még mindig élő és ható tényező az a felfogás, miszerint ha valamiről nem beszélünk, az nem is létezik. A struccpolitikának ezt a válfaját a valóság már rég szembekacagta. Kacagta? Emberi könnyek özönével cáfolja naponta, mikor a vasútállomásokon bútorral, családi könyvtárral és minden menthető kacattal megrakott konténerek mellett szülő a gyermektől, testvér a testvértől búcsúzik végleg, mert hiszen e családcsonkulások véglegesnek tekinthetők. Fél évszázad alatt a romániai magyarságnak ez a harmadik nagyobb méretű emigrációs hulláma, és talán a legdrámaibb, mivel potenciális méretei fölmérhetetlenek. A végleges távozás végett törvényesen benyújtott kérvények száma ugyanis távolról sem azonos az emigrálás szándékát érlelők tömegével. Tisztsége folytán Önnek tudnia kellene, hogy van olyan megyeszékhely, ahol a szemtanúk becslése szerint egyetlen napon közel ezer személy óhajtott volna bejutni végleges távozási kérelmével az emigrációs bizottság színe elé. És számít az, hogy nagy részüket első ízben elutasítják? Hogy hálátlanoknak, sőt hazaárulóknak minősítik őket? Tiszteletteljes kérelmükkel – valóságos indokaikról nem szólva – addig ostromolják a hivatalt, míg végül jóváhagyatik, hogy viszonylag jó anyagi körülményeiket, családi házukat, szeretteiket elhagyva, nekivágjanak az ismeretlenségnek, vállalják a mindent-újrakezdés kálváriáját, még a vagonlakást is apró gyerekekkel. Mi ez, Vincze János? Ne kerülgessük a szót: tömeges menekülés az ezeréves szülőföldről. Menekülés – törvénytelenül is, a szökés halálos veszedelmeit is vállalva. Miért vajon? Ön bizonyára azt mondja, hogy hiú reményekre alapozott anyagiasság, kalandvágy, félrevezetettség áldozatairól van szó. Részint ez is lehetséges. Ám akikkel magam beszéltem – százakkal –, megrendítő tényekkel, az emberi megaláztatások hihetetlennek tűnő példáival vallották meg, hogy távozásuk okai távolról sem azok, amelyeket a kivándorlási bizottságok előtt hangoztattak; nem a beteg és öreg nagynéni, nem a forrón szeretett harmadunokatestvér és az örökölt lakás, hanem gyermekeik jövőjének féltése. Mitől? Attól az iskolapolitikától, amely megannyi óvatos taktikázás után ma már nyíltan és gátlástalanul fosztja meg a magyar nemzetiségű tanulók újabb tömegeit az anyanyelvi oktatás maradék lehetőségeitől is. Teljesen érthetetlen, hogy úgy-ahogy még működő magyar tanügyi egységekbe kihelyezett tanítók, tanárok, akik a tanulók anyanyelvén egyetlen szót sem értenek, önkényesen dobhatják félre az eddig használt, magyar nyelvű tankönyveket, mint szükségtelen, „nacionalista” kacatokat. Ki hatalmazza fel őket erre, és miért nem kell tartaniuk semmilyen felelősségrevonástól? Mert a jelek szerint a cél szentesít bármilyen eszközt; elvileg még érvényes tanügyi normák önkényes fölrúgását is.

És mit vallanak még a gyermekes szülők? Hogy utódaik hiába válhatnak jó román szakemberekké, ha nemzeti nyelvükben és kultúrájukban csököttek maradnak, félanalfabéták, saját népük történelméből pedig főleg azt sulykolják a tudatukba, hogy nem egyebek dák városokat leromboló ázsiai hordák leszármazottainál. Az amerikai kohó mintájára szervezett köznevelés: az asszimiláció legeredményesebb eszköze, aminek alkalmazását sok helyütt már az óvodában kezdik, sőt a napközi otthonokban is.

Mindezekhez képest minden más kivándorlási indoklás mellékesnek tűnik. Holott az sem potomság, hogy a 225/1974-es államtanácsi rendelet, amely 5000–15 000 lejig bünteti annak megszegőit, mindenekelőtt és döntő többségben a romániai magyar és német nemzetiséget sújtja. Mert egyiket is, másikat is kiterjedt vérségi rokonság fűzi külföldi magyar, illetve német állampolgárokhoz, a közvetlen szülő- és testvérkapcsolaton túl is. Az európai civilizáció erkölcsi normáitól eltekintve, ez a tény önmagában is naponta állítja gyötrő dilemma elé az emberek százait, ezreit: nem közvetlen rokonának, barátjának vagy beteg gyermekével végszükségbe jutott, idegen anyának adhat-e akárcsak néhány órára is szállást annak kockázata nélkül, hogy a maximális büntetés esetén félévi keresetével fizet a humanizmusáért? Hiányos jogtörténeti ismereteim ellenére merem állítani, hogy ez a „szállástörvény” páratlan a maga nevében.

És folytatólag: az sem potomság erdélyi városokban, hogy minden idők legnagyobb méretű betelepítései folytán a helyi magyar lakosság fiait tömegesen helyezik el az ország távoli, színromán megyéibe, azokat pedig, akik ezt megtagadják, a munkakerülés törvénye sújtja. Apáink és dédapáink szülőhelyén egyesek ilyen választ kapnak: „Majd ha felvettünk száz románt, százegyediknek téged is alkalmazunk.” És mivel magyarázható, hogy míg szülővárosunkban végzett szakiskolások tömegeit munkahely hiányának ürügyén irányítják távoli megyékbe, addig ama távoli megyékből épp új munkahelyi lehetőség biztosításával hoznak helyükre frissen végzetteket? A magyarázat rendszerint elutasítja a „provinciális kötöttség” természetes érzelmeit, az eredmény pedig a nemzetiségek etnikai kereteinek mesterséges megbontása. Erről akkor értesülhettünk, amikor a hetvenes évek elején annak a megállapításnak hallatán, hogy a Székelyföld lakossága „kompakt magyar”, a párt- és államvezetés egyik felelős embere így szólt: „Ez nem egészséges állapot. Majd gondoskodni fogunk arról, hogy ne legyen kompakt.” És úgy történik. Ezért lehetetlenség, hogy a településrendezési terveket elválasszuk attól a „koncepciótól”, amely szerint a székelyföldi magyarság kompakt jellege „nem egészséges”. „Kigyógyításának” folyamatát Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy etnikai arculatának rohamos változása jelzi. Miképpen? Úgy például, hogy Marosvásárhely magyar lakosságának aránya az 1955-ös 80%-ról napjainkig kb. 40%-ra csökkent. Kell ehhez kommentár?

Honfitársaink végleges távozásának néhány olyan okát említettem, amelyeket nem mernek nyilvánosan hangoztatni. Volt, aki megpróbálta. El is zavarták menten az emigrációs kérelmével együtt. Akik még úgy gondolják, hogy minden körülmények között az ősi szülőföldön kell maradniok, azt kérdik: miután hivatalosan is románoknak nyilvánítottak bennünket, van-e mód ebben az országban magyarként megmaradni?

Van-e ellenszere az elharapódzott, tömeges félelemnek?

Határozottan állíthatjuk: van.

Nem csodaszer, és főleg nem az a fajta történészlegenda, amely épp mostanság kél lábra, miszerint nem is olyan bizonyos, hogy etnikailag, távolabbi eredetünkben magyarok lennénk.

Az emigrációs törekvések legfőbb ellenszere egy igen egyszerű, világos pártpolitikai tételnek újbóli és következetes, gyakorlati alkalmazása. Ez így hangzik: „Abból a tényből, hogy a nemzetnek még hosszas perspektívája van, következik, hogy a nemzetiségek léte is hosszas perspektívájú.” És folytatólag: „Mint előbb már mondottam, e nemzetiségeknek továbbra is meglesz a maguk világos és jól meghatározott helye és szerepe, s még hosszú időn át megőrzik a maguk sajátos egyéniségét, akárcsak a nemzetek.”

Emlékszik Ön ezekre a mondatokra?

Olyan beszédből valók, amelyben a román nemzet és a vele közös hazában együtt élő nemzetiségek viszonyának elvi tisztázását azok alapvető emberi jogainak a fölsorolása is követte. Így többek közt az anyanyelvi tanuláshoz való jog az oktatás minden fokán és minden területén.

A hatalmas, hosszas tapssal fogadott beszéd kiadványként is megjelent; ezt ajánlanám szíves figyelmébe. Címlapján ez áll: Nicolae Ceauşescu: Beszéd a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén 1971. március 12-én.

Ez a beszéd a párt- és államvezetés nemzetiségpolitikájának alapdokumentumaként került nyilvánosságra. Többek közt az is elhangzott, hogy bővíteni kell a főiskolai oktatás anyanyelvi kereteit; hogy „a fiatalok szabadon választhassák meg, milyen iskolába kívánnak járni és milyen nyelven kívánnak tanulni”! S emlékszik Ön, mi hangzott még el? „A mi kötelezettségünk az… hogy megfelelő anyagi alapot teremtsünk, s rendelkezésre bocsássuk a szükséges tankönyveket ahhoz, hogy az ifjak azon a nyelven tanulhassanak, amelyet legjobban ismernek.” És ezt mi úgy értelmeztük, hogy a magyar gyermek természetesen a saját anyanyelvét, nemzeti nyelvét ismeri a legjobban, s a német vagy szerb hasonlóképpen. Továbbá az a közismert lenini tétel is elhangzott, miszerint mindig a többségi nacionalizmus a veszedelmesebb, és hadd tegyem hozzá: különösen olyan körülmények között, amikor a többségiek a vezetők, és kisebbségiek a vezetettek.

Csakhogy azóta sok víz lefolyt a Dunán. Azok az intézkedések, amelyek a föntebb idézett pártpolitikai tételt gyakorlatilag érvényesítették volna, elmaradtak. Ezzel szemben a homogenizálás elvi leple alatt fölerősödött minden olyan törekvés, amelynek célja az, hogy a nemzetiségek, mint sajátos etnikumok, erőltetett ütemben olvasztassanak be az államnemzetbe. Teljesen világossá vált, hogy a nemzetiségek „hosszas perspektíváját” években mérték, és az mára már lezártnak tekinthető. Ezt óhajtaná érzékeltetni velünk a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának szégyenletes önfeladása, amilyenre mindeddig nem akadt példa Európa egyetlen nemzeti kisebbségének történetében sem.

S mert szólni nem lehet ellene, sokan úgy vélik itthon és a nagyvilágban, hogy ez a Tanács a romániai magyarság valóságos képviselete lenne. Nem az. Mai szégyenteljes szerepét nemzedékek fogják emlegetni. Unokák és dédunokák fogják lesütni szemüket olyan elődök hallatán, akik legjobb meggyőződésük ellenére, közönséges szolgalelkűségből, karrierféltésből az ellenkezőjét hangoztatták mindannak, amit elemi kötelességük lett volna kimondani, föltárni az ország vezető fórumai előtt.

Befejezésül hadd ismételjem meg határozott véleményemet: a mind nagyobb mértéket öltő nemzetiségi emigrálás ránk nézve katasztrofális folyamatát semmi sem képes megállítani, csak olyan megújított nemzetiségpolitikai gyakorlat, amelynek elvi alapja: a nemzetiségek kollektív jogainak elismerése, a kulturális önrendelkezés, annak tudomásulvétele, hogy miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is letagadhatatlan társadalmi-történelmi kategória, jól meghatározott etnikum, amely elemi emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kollektív egyéniségét. Ez a vágy és akarat most a tömeges menekülés folyamatába fullad és nincs, aki a távozók után szólna: gondoljátok meg, emberek! Sírva fogjátok majd énekelni, hogy: vissza, vissza, visszatérni nem lehet! Ám ha bárki szólhatna is: a szavak nem segítenek. Csak olyan intézkedések segíthetnek, amelyek az okozat végső okait szüntetik meg radikálisan és idejében. Még mielőtt a helybenmaradottak töredékcsapata el nem mondja maga is: fuimus Troes! Legutolsó menedékébe húzódott reményem sugallja, hogy ha meg is fogyatkozunk, azért nem jutunk Ilion népének sorsára. Az Időnek biztató jeleit észleljük.

Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében.

 

Tisztelettel

SÜTŐ ANDRÁS

 

 

 

Naplójegyzetek

1989. október 5.

Írni próbáltam, még mindig nem megy. Százfelé száll az ember gondolata: hol, mit lehetne mozgatni ügyünkben, amely nem tűr halasztást. Éva: „Te mit álmodtál a gyerekekről?” S mondja máris, melyikkel hol bolyongott az emlékek fenyveserdeiben. Aztán irigyeljük egymástól az unokás álmokat. A mindennapi létgondok! Nincs tej, cukor, olaj, vaj stb. A mama gondja Pusztakamaráson. Tűzifát kellene szerezni, s nincs honnan. Sikaszói házunk ajtajára lakatot keresek: nincs lakat. Lakatországban nem lehet lakatot kapni. Ihajcsuhajdiában egy üveg bort vennék, nem ihajcsuhajozni, csak ne mondja a vendég, hogy kutyába vesszük. Bor sincs. A rokonaink – a legközelebbiek – szinte mind betegek. Lajos sógort felvittem a klinikára. Bözödi, a szellemi rokon, halálán van. Most már őneki is gondja: kire hagyja házát, ritka értékű könyvtárát? Még nem volt ilyen rossz állapotban, amikor azon törtük a fejünk: mi legyen a Bözödi-könyvtárral? Erdélyi olvasóira hagyná, de milyen formában? Ha állami könyvtárnak adományozza, menten indexre, majd pincébe kerül. (Történelmi tárgyú az egész gyűjtemény.) Az egyházra nem vallásos irodalmat hagyatkozni tilos. Negyvenesztendei levéltári kutatásainak anyaga nagyrészt 1848-as tárgyú. E korszaknak szinte minden tényét tagadja már az Ilie Ceauşescu-féle román történetírás. Ezért is volt nála annyi házkutatás! Akkor mit lehet vele kezdeni?

 

Lehetséges, hogy annak idején ezt följegyeztem. Ha igen, akkor ismétlem magam, mert újból eszembe jut a házkutatás Bözödinél – Bözödön, a szülőfalujában, a szülőházban. Akkor a belügyiek újfent aggodalomba estek, hogy az író úr úgymond homokos lenne, nosza vizsgáljuk meg – a könyvtárát s az irományait! Az egyik szakértő belügyér a könyvespolcok előtt állva fogta a zsákot, a másik egy létrácska tetején vette sorra a könyveket, mondván:

– Erdély története.

A zsákos lentről:

– Ide vele!

– Erdély nagy romlása.

– Ide vele!

– Erdélyi képek.

– Ide vele!

– Erdélyi Lajos…

– Ide vele!

Ez utóbbi az Új Életnél működő Laló barátunk kis munkája volt Teleki Sámuelről.

 

Levelet szeretnék írni ama hitvány püspöknek, aki Tőkés Lászlót üldözi és üldözteti. Nincs kezem ügyében Tőkés naplója, mit a Hitel közölt Budapesten. Nem hozhattam el az éber vámosok miatt.

Szász Misi barátunk jő s mondja: őket is kirabolták. (Tán sehol sincs annyi rablás, mint a Maros völgyén.) Az erdészmérnök boldogan meséli, hogy csak kirabolták, de nem törték össze hétvégi házának bútorait, nem piszkoltak bele a lábasokba, mint másutt és máskor szokták napjaink bátor betyárjai.

 

Egy amerikai szenátor járt városunkban. Néhány gyalázatos magyart is elébe vezettek, hogy megcáfolják a romániai kisebbségek elnyomatásáról szóló „legendákat”. Valaki meséli, hogy egyik professzorunk rózsás képet festett rólunk, tökéletes egyenjogúságunkról.

És a kivándorlás? A szenátor vissza-visszatérő kérdése volt ez. Potomság! – mondta a megyei néptanács embere. Évi két-három személy kéri csupán a végleges távozás lehetőségét. Köztudomású pedig, hogy sok ezer magyar lódult meg, és menekül fejveszetten. Szinte hetenként hoznak vissza elcsípett szökevényeket félig agyonverten.

 

Ablonczy Laci hívott többször is telefonon Budapestről. Valahányszor odáig jutott mondandójával, hogy: kézirat, azonnal megszakították a vonalat.

 

 

Október 8.

Tegnapi vendégünk K. G. és dán újságíró barátai. Jelek szerint őszintén és mély együttérzéssel azonosulnak a mi kisebbségi nyomorúságunkkal. Kérdéseikre válaszolva újból átborzongott rajtam, hogy micsoda kárt okoztak ügyünknek azok a magyarok, akik máig is vállalják a cinkosságot elnyomóinkkal. Paradicsomi boldogságunkról áradoznak a külföldi sajtónak. Mint legutóbb is egyik helyi maradék-professzorunk. Nevét nem jegyzem ide, mert nyilatkozatának nem voltam fültanúja. Az egyik dán újságírót a román határon kirabolták. Míg pénzt váltott be, minden komoly értéke eltűnt autójának csomagtartójából (kb. 1500 dollár értékben).

 

 

Október 17.

E hónap 14-én érkezett Ági Segesvárra, ahonnan kocsival hoztam haza. Szigorú vámvizsgálat, testi motozás is. Ezúttal is az aggodalom hozta. Annyi a rémhír odaát, nem volt már nyugta, elindult hát röpke látogatóba. Itthoni legfőbb szórakozása volt a honi sajtó olvasása. Azon csodálkozott, hogy ilyen sajtóval miként lehet egy fedél alatt meglenni.

 

Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, miként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Bukarestből bizonyos Trif elvtárs:

– Halló, Parászka elvtárs?

– Parászka.

– Mi a helyzet a Sütő-drámával?

– Bemutató előtt állunk.

– Nem állunk bemutató előtt.

– Hanem?

– Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos?

– Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát.

– Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó.

Parászka:

– Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban.

Trif elvtárs zavartan:

– Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a lábát. Lehetőleg főszereplő legyen. Vagy bármelyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitörött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek.

– Mi a baj vele? – kérdezte Parászka.

– A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj.

– Mi a baj?

– Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédéré!

Ezután Parászka a megyei pártbizottsághoz fordult. Stanca titkár elvtárs véleménye az volt, hogy a lábtöréses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják.

– Ezt azonban nem sokkszerűleg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni.

Stanca elvtárs zseniális elvtárs.

Ezután pártgyűlés következett. Nevezetes esemény. Szélyes Ferenc, aki a darab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy kilép a pártból.

Kilépni persze nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje-módja szerint kizárták.

Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc.

Marosvásárhelyt is kizártak egy román mérnököt a pártból. Nem értett egyet Nicolae Ceauşescu jelölésével a főtitkári tisztség újbóli betöltésére.

 

Beszterce-Naszód megyében háromnapos főtitkári látogatás dervistánccal, elképesztően giccses ünnepléssorozattal, virágszirmot hintő lányokkal stb. Az éljenzés, ordibálás végett kihajtott tízezrek arca nem látszott a nyeles arcképektől. (A főtitkár és felesége.) A mozdulatlan szájak elárulták, hogy az éljenző hangorkánt magnószalagokról közvetítik.

 

 

Október 18.

Ma utazik vissza Ágnes Budapestre. Segesvárra visszük autóval. Földrengés San Franciscóban. Sok halott. Eszti néném csöndes megjegyzése: Ahol az Isten megsokallja az emberek bűnét, megrándul a szemöldöke. Akkor aztán az emberek nézhetik magukat.

B. Gy. is itthagy bennünket. Végleges távozásra készül, mondván: az életművét szeretné kiadatni Budapesten. Könyveinek jó részét itthon betiltották. Csak elszomorodtam, de szándékában nem próbáltam megingatni. Fölösleges lett volna. Aki idáig jut az elhatározásban, visszafogni már nem lehet. A sorsunkat vigyázó-firtató írásaiért ő is megszenvedett. Látványos üldözésben ugyan nem volt része, ám idegeit fölmorzsolták a cenzorok, a hitvány támadások, a sorozatos betiltások. Az infarktusban, amit elszenvedett, Orbán Balázs-i utazásainak fáradalma is közrejátszott. Nem csodálom, hogy nyugalomra vágyik. Csak abban nem vagyok biztos, hogy odatúl része lesz-e benne. Ő is az az ember, aki lélekcsonkulás nélkül a szülőföldet nem hagyhatja el.

 

 

Október 29.

Meghalt Rácz Győző, a Korunk főszerkesztője. Most már örök rejtély marad: miként vitte volna véghez kísérletét, hogy kimeneküljön a súlyos kompromisszumok gyűrűjéből. Zs. meséli, hogy könnyeket hullatva panaszolta, mennyire megviseli őt a pártfeladat, miszerint meggyőződése ellenére el kell ítélnie az úgynevezett „magyar revizionizmust”, s az Erdély története című kötet szerkesztőit.

Vincze Jánoshoz írt levelem első része a Kossuth rádióban.

S jelentkezett máris az első névtelen telefonáló. „Meg fogunk nyúzni benneteket!” – „Patkány!” – mondta Éva, és lecsapta a kagylót.

 

A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tőkés László temesvári református lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A belügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értelme, ahogyan némelyek úgynevezett „kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppenséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem vagyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a pártfőtitkár, vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, őt is fölkérték, írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembeszaladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk.

A Vinczéhez írott levél visszhangjából. A halállal fenyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólalt. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!” B. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek vagyok!” – mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No persze.

P. szobrász barátunknál. „Remélem, ti nem akartok elmenni.” „Hogy gondolod?” Nehezen élnek pedig. Állami rendelés nincs már sok esztendeje. Magánember pedig nem vásárol szobrot. Kenyérkereseti lehetőség: a plakettkészítés. Az erdélyi nagyok arcképmásai. „Ady halotti maszkja iránt is lenne talán érdeklődés.” Nagy Imre (a festő) halotti maszkját valakik megrendelték, majd meggondolták magukat, s lemondtak róla. Nem kell nekik, csak a sokmilliós hagyatéka.

Szűts Pál nagykövet látogatása. Kinyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utánanézni, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” „S aztán mit mondott?” – „Rományul morgott valamit.” „A jelek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen alkalommal leskelődni.”

F. D. látogatása. Immár hatodik vagy hetedik esztendeje, hogy a város vezetősége nem hajlandó megadni nekik a letelepedési engedélyt. Választott lelkész, ha úgy tetszik tehát, szolgálati úton került Marosvásárhelyre. Törvényes jogát nem ismerik el, miközben tízezreket telepítenek be folyamatosan. A román lakosság arányát kell növelni, nem a magyar lelkészek számát. D. elmondja, hogy lakásuk szomszédságában belügyi hivatalt nyitottak. – „Így legalább szem előtt vagytok!”

 

 

Október 31.

Telefon. B. ezredes. Mondom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk témái: 1. A magyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott.

Ez utóbbit különösen súlyos vétségnek minősíti. – „Ez végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” – Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Mármost, az a munkás igen becsületes ember lévén, betelefonált (a rendőrségre? a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ők pedig – a belügynél – aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. Így az ellenség távollétünket használja föl valaminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gondoskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tréfás?

Különben – mint máskor is – a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan állítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kormány csábítja el. (Lásd Honecker magyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának.

 

 

November 1.

Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Ha emberi halántékot is eltalál: halálos lehetett volna. Micsoda indulatok hevítik nemes keblét ama banditának! Megállapítjuk: a tettes csakis a telefonpatkány lehetett. Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Meg azt is mondotta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent ráfognak! Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.

Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagy nehezen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múlva igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussunk. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világítási kötelezettségnek.

A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott! Nekiállok, fölszerelem a pótkereket, aztán beülünk Évával, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem keservesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk fel. Valaki kiszúrta a gumiabroncsokat. A Patkány, mondom Évának. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ők voltak!” Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg András bácsit!” – mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait!” Aztán eltűnnek a sokadalomban. Később mondja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta.

Elindulok gyalog hazafelé. Egy darabig eredménytelenül telefonálgatok mindenfelé, ahonnan a leromlott kerekek dolgában segítséget remélhetek. De végül hárman is elindulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja meg M. Laci működik serényen az autó elején, hátulján.

Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé.

Itt is fényben úszik a temető. Apám s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki kell még az idén önteni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint, s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sírkeretek előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig – s még fennebb Bukarestben – megállapították, miszerint ez anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoznak, amely egyebekben valutát is jelent az országnak.

Később, hogy otthon erről-arról anyámmal elbeszélgettünk, újabb tiltások is kiderülnek. A község helyi diktátora, Şuteu elvtárs garázdálkodásait sorolják. Az élő fába is beleköt, de különösen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokoltak ide Kemény Zsigmond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is felkeresték.

A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber Şuteu-nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy marosvásárhelyi diákokat szállító autóbusz sofőrjét maga elé citálta, lehordta, megbírságoltatta. – „Mit keres maga itt? Menjen Coşbuc szülőfalujába!” – A rendőr anyámat zaklatja: – „Tulajdonképpen miért látogatják magát ezek az idegenek?” – „Hát, mert rokonaim!” – „Túl sok a rokona, hallja!” – A rettegéssel vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja lám, ezt az eldugott mezőségi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást igazoltatnak, autók csomagtartóiban kutatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetőznek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon elzavarja őket.

 

Beszélgetés közben akárhogyan is kerülgetjük a bajokat: nem szabadulhatunk tőlük. Mert íme: az általános menekülésben T. unokahúgom férje is kiszökött Magyarországra. K. unokahúgom lánya most készül végleg elmenni két kislányával. Férje már korábban távozott, s éppen Csíkszeredából, ahol pedig, ha nem tévedek, még működik magyar iskola. Ellenvetésként azt mondja valamelyik: „Működik. De meddig?” – Ezt valóban nem lehet tudni. A magyar iskolák, osztályok fölszámolásában folyvást növekszik a hatalom szorgalma.

Aztán egyebek is szóba kerülnek. Főleg a református gyülekezet gyors fogyatkozása. Maholnap nem is érdemes már papot tartani. Menjünk haza!

Itthon, Marosvásárhelyt az otthoni gondokkal álmatlankodom. Anyám sóhaját hallom újból: „Maholnap már nem érdemes papot tartani.” Erről írt fájdalmasan szép verset hajdan Jékely Zoltán. Kikelek az ágyból, leemelem gyűjteményes kötetét a polcról. Melyik is az a vers, amely rajtunk is betelt? Megvan!

A címe: A marosszentimrei templomban.

 

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.

 

(1936)

 

Nem gondoltam volna, hogy Zsolinak ez a verse fél évszázad múltán is a napi híradás eleven fájdalmával szóljon mirólunk.

 

 

November 2.

H. T. meséli, hogy valahonnan Moldvából egy magyar kiskatonát engedtek haza végleg. Mert magyarul szólt, félig agyonverték. Rokkantként most leszerelték. B. ezredesnek már korábban szóltam erről a jelenségről. Nagyjából így vélekedett:

– Rendben! Mondjuk, hogy néhány magyar fiút összevernek a hadseregben, mivel magyarul beszéltek, amikor nem kellett volna. Én ezt természetesen helytelenítem. Megengedhetetlennek tartom. De nem ez a jellemző a mi hadseregünkre. Így tehát elszórt esetekből önnek nem szabad általánosítania. Mert ez rágalom! A román hadsereg rágalmazása.

Kérdésem ez volt folytatólag:

– Ha egymagam ilyen esetek tucatjáról tudok itt, Marosvásárhelyt, mi lehet akkor az egész országban?

– Rémhírek – mondta az ezredes. – Nem kell bedőlni a rémhíreknek.

Végül arra kért: tájékoztassam őt írásban, pontosan, név szerint, lakhely szerint az ilyen esetekről. Akkor azokat ő ki fogja vizsgálni. A vétkeseket meg fogják büntetni.

 

Nagy nehezen megtaláltam azt a kis műhelyt, ahol ablakot üvegeznek. „Szép munka!” – mondta az üvegező a kő ütötte lukak láttán. Egy barátom, hogy ma délelőtt beugrott hozzánk, így szólt:

– Le sem ülök. Elhordom innen gyorsan az irhámat. Veszélyes hozzátok járni. Ezek képesek az embert az állásából is kirúgni.

Igaza volt. E. azt tanácsolja, lehetőleg mindig tartózkodjék a lakásunkon a rokonság is. Legyen kéznél, ha kell, a segítség. Azt mondja: próbáljuk magunk valamely követség védelme alá helyezni. – „Költözzünk föl Bukarestbe?” – Túlzás lenne. A fölhozott példák viszont aggasztóak. Egy iaşi román írót letartóztattak valamilyen szövege miatt, egy másikat Bukarestben fölbérelt banditák félig agyonvertek. Végül az elcsípett orgyilkos az író barátainak bevallotta, hogy felbujtói azzal kecsegtették: tízévi börtönbüntetéséből jó néhányat elengednek, ha a beste ellenzékit „elintézi”.

 

N. azt mondja: barátaival megszervezik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen elgondolással keresett föl K. M. is. Köszönet érte. A szomszédaink is vigyáznak ránk. Újból beigazolódik: mily becsületes és bátor emberek. Ez már akkor kiderült, mikor Laci unokámat az a részeg vasgárdista orrba verte, a földre leteperte. Utánaeredtek, alaposan eltángálták.

 

 

November 8.

A telefonpatkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenyeget halállal. Gergely öcsémet is fölhívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak valamennyiünket.

Öcsi fiam naponta jelentkezik Veszprémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ágnes lányom is megpróbált hívni. Ugyanúgy jártunk vele is.

 

 

November 9.

Gubcsi Lajos távirata. Nekem ítélték a Magyar Művészetért nevű alapítvány egyik díját. Hívnak, vegyem át. Hogy mehetnék? Lajos arra kért, legalább telefoninterjú útján mondanék valamit ez ügyben. Mondom, majd följegyzek magamnak egy-két gondolatot, beolvasom, ha visszahív. Ezzel vége! A megbeszélt időben telefonunk újból süket.

 

Hírek szerint Temesvárott Tőkés László ügyében elkezdődik a „hosszú kések éjszakája”. (München.) Állítólag álarcos „hazafiak” törtek be a lakására. Késekkel támadtak rá, keresztet vágtak a homlokára. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulókkal szemben.

Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. Ennek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések.

Fazekas János telefonüzenete Bukarestből. – „Tájékoztattam az illetékeseket a veletek kapcsolatos disznóságokról, s azt mondották: közbe fognak szólni!” No hiszen! Épp miattam fáj a fejük.

B. Sándoréknál Csíkszeredában házkutatást rendeztek egy könyv miatt. (Így mondja.) Orbán Balázs művét kikölcsönözte a helyi könyvtárból, s a belügy oly nagyon félti a mi értékes kiadványainkat, hogy házkutatásra is képes. Ez már igen! Mondja valaki, hogy nem védelmezik a kultúrát.

 

Jó ménlován száguld a baj! Hamar híre megy. Barátaink közül Bajor Andor, Gálfalvi Zsolt, Gálfalvi Gyuri hívott telefonon. Hogy és mint vagyunk, rájuk mindig számíthatunk.

A város mindennapi balladáiból mesélnek egyet-egyet barátok és ismerősök. Hogy például a minap két magyar fiút temettek. Szökési kísérlet közben a román–magyar határon lőtték le őket. A szülők számára a rendőrség nem engedélyezte a koporsók felnyitását.

 

Újabb virágcsokrok az udvarunkon a kerítés tövében. A papíron csak ennyi olvasható: „Köszönjük”. Én is köszönöm, mondom magamban ismeretlen sorstársaimnak.

 

Gubcsi Lajos távirata: „A Magyar Művészetért Alapítvány nevében kérlek, hogy november 10-én 18 órakor a Nemzeti Színházban a díjátadó ünnepségen szíveskedj megjelenni, mert a kuratórium neked ítélte oda a határon túli magyar művészet idei díját. Akadályoztatásod esetén kérlek, légy szíves eljuttatni soraidat hozzánk, Gubcsi Lajos, Budapest” stb.

Ezután G. Lajossal – csodák csodája! – telefonon is beszélhettem. Tisztáztuk, hogy jó helyre nyúlt szavak után, mikor akadályoztatásom lehetőségét is fölhozta. Ugyanis állapotunknak most ez a legfőbb jellemzője. Már így is kell köszönnünk maholnap: Adjisten, uram! Hogy és mint szolgál a kedves akadályoztatása? És miben áll az? – kérdezte barátom. Hetvenhétféle dologban, mondtam, s egyik az, hogy nincs útlevelem. Akkor visszahív majd, mondjak néhány szót a telefonba, mit az ünnepségen fölolvasnak. Távolmaradó, akadályoztatott személyemet pedig fiam vagy lányom fogja képviselni.

Ember tervez, belügy végez. Semmi sem lett az egyezkedésből.

November 7-én, kedden hiába vártuk G. telefonhívását.

Készülékünket ártalmatlanná tették. Így nem beszélhettünk Öcsivel s Ágnes lányommal sem. A fiam M.-ék telefonján üzente, közöljem, miként vélekedem a díjazásról? Megkértem hát M.-et, mondja meg a fiamnak, mondaná meg Gubcsinak, hogy ő mondja meg a kuratóriumnak, miszerint köszönöm a határon inneni irodalomra vetett figyelmüket. Ennél súlyosabb szót nem mondhatok, mert vékony a drót és elszakad.

S úgy történt. M.-ék telefonját is kikapcsolták, majd azután Gergely öcsémét is, miután megneszelték, hogy Budapestről az ő vonalán is engem keresnek.

 

Mióta az ablakainkat betörték, nappal sem húzzuk fel a redőnyöket. Sötét a ház, de még sötétebb az ártó szándék, mely körülvesz bennünket. Obszcén szavak a kerítésünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalăule!” Igényes, ám kissé eufemisztikus műfordításban ez így hangzana: „Blokkba veled, faszikám!” Évával együtt elismerőleg értékeljük a krétás szöveg névtelen szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó elmeéllel egyesíti a sajátost az általánossal. A személynek szóló üzenetet az általános társadalompolitikai törekvésekkel. Így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kétharmadát le fogják dózerolni az új tömbházak felépítése végett. Továbbá azt a jogos követelményt is megfogalmazza, miszerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen behozott katonatiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogúságnak az eszméjét sértik.

 

 

November 11.

Ledöntötték a berlini falat. Ledöntötték a török kisebbséget fasiszta módon üldöző Zsivkovot, főtitkárunk nagy barátját, vadásztársát a medvelövésben. A szerkesztőség ablakából a városi pártbizottság udvarára látni. Aktivistabolt, élelmiszer- és italraktárak. Nagy nyüsletés idején, amikor terepjáró kocsikra sörösládákat, étkes csomagokat szoktak volt felrakni, mindentudó G. barátunk jelentőségteljes hunyorítással közölte a jelenség okát: „Zsivkov jön, nagy vadászat lesz megint Görgényben.” Jó hely az! Rudolf trónörökös is kedvelte.

Most már nem tudjuk: jön-e még Zsivkov medvét lőni? S vajon beszól-e hozzá a vadászkolléga: mit csináltál, te hülye? Miért hagytad magad megbuktatni?

 

 

November 12-e hajnalán

Tegnap Lászlóffyék látogatása. Újabb kolozsvári rémtörténetek aktivista-garázdálkodásokról. Mord hangulatunkat Ali szójátékai oldották. Tőkés Lászlót hallgattuk a Magyar Rádióban. Arról számolt be, hogyan próbálták őt meggyilkolni. Csoda, hogy megmenekült, életben maradt. Így maga szólhat arról, ami történt. Késekkel fölszerelt „hazafi-banditák” törtek be a lakására. Akkor tehát miért ne törhetnének be hozzánk is?

Lefekvéskor Éva két kicsi fejszét hozott be a lugasból. Egyiket az én ágyam fejéhez, másikat a magáéhoz. Ha jönnek: sutty! Még nevetünk is. Helyzetelemzés: a temesvári orgyilkosok nem számoltak azzal, hogy Tőkésnél vendégek lehetnek. Mert voltak. Ha ebből tanultak, nyilván kilesik majd, hogy kettőnkön kívül házunkban még tartózkodik-e valaki. Puskám is lenne, azt még nem vették el. Mégis a fejsze mellett maradunk. A vadölő szerszám nem arra való, hogy ember ellen védekezzünk vele.

 

Esti olvasmányom G. barátunk – emigránsunk – interjúszövege a Látóhatárban. Még 1983-ból való. Eleinte bosszant, majd elszomorít. Rokonszenves radikalizmusát szinte értelmetlenné teszi az etikai tartás rozzantsága; narcisztikus bódulata, gőgje, úgyszólván semmi emberit, drámait, kínkeservet nem érzékelő ridegsége, kizárólagossága, mely azon kívül, hogy minden dogmának az ellenkezőjét vallja, semmiben sem különbözik a sztálini dogmatizmustól. Mondja: itthoni írásainak teret csak a „közeg” (a kollégák?) ostobasága, zavartsága, „lágysága” nyújtott. S mondja továbbá: Erdélyben van ugyan magyar irodalom, ám távolról sem azonos azzal, mit annak tartanak. S mondja továbbá véleményét a silány szülőkről, akik gyermekeiket a jobb karrier érdekében román iskolába adják. Silány szülő lett volna tehát G. apja is, aki őt a bukaresti román egyetemen taníttatta? Még fülemben a hangja: „A kolozsvári magyar professzorok vén szamarak, nem hagyom, hogy az én zseniális fiamat megrontsák.” Rólunk, itthonmaradottakról is szól G. barátunk. Egy természettudós objektivitásával állítja: ki fogunk pusztulni. Annak ellenére, hogy őmaga létezik, s nyilván létezni fog az idők végezetéig. (…) Budapest, London és New York között röpdösve mások is megjósolták már a kipusztulásunkat.

 

 

November 13.

Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék látogatása. Röpiratom harmadik része is elhangzott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemében szólt híveihez is az istentiszteleten. Nincs és nem lehetséges már nemzetiségi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán: börtönt is ült már a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyzetünkben. (…)

 

 

November 15.

Minden napra kijut valami a levelem keltette botrányból. Valaki megjelent Budapesten a Magyar Rádiónál, s interjú keretében beszámolt tényszerűen arról, ami velünk történt az utóbbi hetekben. Ismeretlen jóakarónk B. ezredes nevét is említette. Beszámolóját magunk nem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. Őt faggattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsörrent a telefon, B. ezredes jelentkezett. Első néhány mondata még emberinek nevezhető hangon indult, ám folytatólag egyetlen, félbeszakíthatatlan üvöltéssé vadult. Mi háborította föl? Hogy úgynevezett vitáinkról én a Magyar Rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott. Őt óhajtottuk tehát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság részemről stb. Nohát, eddig volt, ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután másként lesz. Mások fognak majd velem tárgyalni – más eszközökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, erre nem vagyok érdemes. Hiszen ő emberileg elfogadható módon fogalmazta meg rendszerint a kifogásait. Ez így is volt. Kész! Lecsapta a kagylót.

 

Éva unokasirató bánata egyre fokozódik. Az éjjel megeredt az orra vére. (Borogatás és tanácstalanság.)

 

Sikaszóba készülődünk. Már előre borsódzik a hátunk: mire megyünk ki újból, mifajta disznólkodások várnak ránk? A gyermekekkel másod-harmadvonalon, közvetett üzenetek útján tartjuk a kapcsolatot: „Nincs baj, ne aggódjatok!”

Kolozsvárott D. Cornea asszony éhségsztrájkba kezdett.

Vigasztaló, hogy akadnak barátaink, akik néma telefonunk miatt – meg rémhírektől is nyugtalanítva – faluról is bejönnek. „Csak épp látni akartunk benneteket.” – Házunk sarkában feltűnt az első rendőr is. Itt lebzsel hosszú órákon át, majd eltűnik. Az aggodalom hozta újból Fülöp Dénest és feleségét, D. Erzsit, Nagy Paliékat, T. Zoltánt, a bözödi Mózsit, Hunyadi Andrást, meg anyatársunkat. Van, aki nem csönget be, csak éppen elsétál a házunk előtt, hogy hírt vihessen az értünk aggódóknak: „Nem igaz, hogy üres a ház. Nem vitték el őket.” Mások óvatosabbak, lakásunk környékét is elkerülik, nehogy bajuk essék miattunk. Vegyes vitézek vagyunk. Gergely öcsémet újból megfenyegették, s munkahelyén is hajszát indítottak ellene. Állja derekasan.

 

 

November 18.

Három nap Sikaszóban. Vízügyi gondok, munkák, hosszú beszélgetések helybéliekkel, udvarhelyiekkel. Az agyonvert pap, P. G. szekus gyilkosát átmenetileg elmegyógyintézetbe rakták, hogy ne lehessen felelősségre vonni.

A pártkongresszus miatt statáriális intézkedések mindenütt az országban. Rádióhír szerint a határokat is lezárták. Magyar, cseh és NSZK-beli turistákat zavartak vissza. Megduplázták, megháromszorozták az üzemi és intézményi őrségeket.

 

Rádióhír: A Magyar Néppárt „a jogi nehézségeket is vállalva”, engem köztársasági elnökjelöltként tisztelt meg a bizalmával. Ezt majd megköszönöm, hozzátéve, hogy efféle tisztségre még álmomban sem gondoltam. Nálamnál alkalmatlanabb személyt lámpással sem találhatnának. Nyilván összetévesztenek – netán – az írásaimmal. Azok hordozhatnak valamelyes közügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg helyén – a sutban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy kisebbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvemből tettem. Velem együtt melyik írótársamnak hiányzott gondjai közül a szélmalomharc magyar iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogokért stb. Erre a kudarcra regényeim, drámáim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda sem pillantott.

 

 

November 20.

Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de hogyan? A román posta mindenre jó – például a lehallgatásban –, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vigyen külföldre. A magyar nagykövet üzenetére sem válaszolhatok. A mieinkkel együtt az ő telefonjuk sem működik. Mondják: ezekben a statáriális napokban a fővárost civil ember nemigen bírja megközelíteni. Az állomást, az utcákat kutyás rendőrök lepték el. Szigorú igazoltatás a követségek közelében. Egyik-másik barátunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirathoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijáratnál, a nyomába erednek, lefülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihallgatás végett.

 

 

November 22.

Tegnapi vendégünk P. Á. volt. Kolozsvári kalandos ügyekről mesélt. Így például: Gy. É. kezdeményezésére újabb aláírásokat próbáltak gyűjteni egy Tőkés Lászlóval szolidaritást vállaló levélhez. A mozgolódást el sem kezdték még, csak épp megbeszélték, s máris „begyűjtötték” a kis társaságot. Ezúttal nem a belügyhöz, hanem a városi pártbizottsághoz. Ott alaposan lehordták, szigorúan megfenyegették őket a puszta szándékuk miatt.

 

Telnek-múlnak fokozódó nyugtalanságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reggeltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszkol odébb, be sem mer csengetni. A bátrabbak bejönnek és káromkodnak: „Hát ez mi az Isten!” A rendőrök bizonyára maguk is káromkodnak, hogy miattunk folyvást egy helyben kell topogniuk. Ha eltávolodnak a ház sarkától – ahol az út kissé jobbra hajlik –, nem vehetik szemügyre a kapun belépőket. Ha közelebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magukat, mert időnként fölhúzzuk a redőnyöket, kihajolunk az ablakon szertenézelődni.

 

 

November 23.

Az ellenem indított hajszában Gergely öcsémet is üldözik már. Munkahelyén aljasul és sunyi módon kezdik „indokolni” közelgő elbocsátását. Iskolai végzettsége szerint villamossági szakember, főnökei pedig, hogy barátaiknak, rokonaiknak biztosítsanak „jobb helyet”, most nehéz fizikai munkára: szénhordásra kötelezik őt. Talicskával! Ügyvéd ismerősömmel tárgyalunk: miként lehetne e gyalázatos intézkedést jogi úton visszavonatni? A baj az, hogy a jogot egy rendkívüli módon összetartó, összehangoltan hazudozó és fanatikusan magyarellenes csoporttal szemben kellene érvényesítni. Reménytelen ügy ez, legyintünk rá, és nevetünk is keserűen. Előző kudarcainkra gondolunk. Ilyenekre: még amikor a Maros Népi Együttesnél (volt Székely Népi Együttes) működött öcsém, valamelyik erdélyi megyeszékhelyen támadt konfliktus vendéglői vacsora közben olyan román személyekkel, akik magyar szó hallatán ordibálni kezdenek a testi-lelki fájdalomtól. Nem túlzás azt mondanunk, hogy pszichoszomatikus eredetű, szervi jellegűvé súlyosodott betegségről van szó. Szerencsére nem népbetegség. Azoknál tapasztalható, akik egyúttal kleptomániában is szenvednek. Nos, a fenyegető fölszólításra, hogy saját asztaluknál ne merészeljenek egymás között sem magyarul beszélni, az együttes tagjai élesen tiltakozni kezdtek, a sebtében kihívott rendőr pedig pénzbírsággal sújtotta őket – csendháborításért. Más esetben Marosvásárhelyt történt a szinte mindennapos jelenet: motozás-kihallgatás címén a milicista egy ártatlan magyarországi házaspárt lökdösött éppen a Bolyai téren, mikor öcsém kellő tisztelettel rászólt: venné figyelembe, hogy a külföldi vendég apró gyermekei elkékültek már a riadalmas bőgéstől. Kétezer lej! – mondta a rendőr, és úgy lőn a bírósági tárgyalás után is, a bukaresti fellebbezés után is. Kétezer lej büntetést kellett öcsémnek kifizetnie, mert úgymond: szolgálati kötelességének gyakorlása közben zavarta meg, illetve akadályozta a milicistát. Meggondolandó tehát, hogy bármely ügyben is érdemes-e jogi eljárást kezdeményezni.

 

P. Á. meséli, hogy egyik kolozsvári barátja éjszakai időben a vasútállomáson a következőket látta: valahonnan messziről érkezett román csoportot vettek számba névsor szerint. Ez meg az és amaz! Jelen! Jelen! Jelen! Itt a házkulcs meg az igazoló papír. Önök e perctől kezdve Cluj-Napoca lakói, Isten hozta önöket Erdély fővárosába!

Az érkezettek mind családos személyek voltak rengeteg gyerekkel. A szemtanú annyit még megtudott róluk, hogy Moldvából jöttek, és Kolozsvárt munkahely is várja őket. Meg pénzsegély. Figyelmesség és szeretet. Kolozsvárott valóban példás a betelepítettek fogadása. Ezzel szemben példátlan a helyben született magyar ifjak elüldözése.

 

 

November 24.

Azt hiszem, följegyeztem már, hogy lakásunkat éjjel-nappal rendőrök vigyázzák. Most veszem észre: nem csupán a lakást, hanem jövésmenésünket is a városban. Kincseséket meglátogatva Éva taxit rendelt, azzal jött haza. Egy rendőrkocsi mindvégig nyomon követte. Figyelmeztetés? Ugratás? Azt hiszem: megfélemlítés. Vigyázzatok, merre jártok, mit pofáztok! Minden szavatokat, mozdulatotokat számon tartjuk!

Kincses Előd ügyvédként vállalta Tőkés László református lelkész védelmét a temesvári perben, mit ellene indítottak. Előd édesanyja, Margit most azt mondja: fiát emiatt kizárják az ügyvédi munkaközösségből.

 

D. E. látogatott meg ma reggel. Azt mondja, falujában is betiltották a – mit is? Úgy mondják ezt: a fölháborító pazarlást a temetőkben. Az anyagpazarlást. És mi volt az? Sírkőállítás, a hantok betonkeretének kiképzése, és egyáltalában: temetőgondozás; az európai temetőkultúra folyamatosságának jele Erdélyben. Annak bizonyítéka tehát, hogy a temető nem dögtér. Nem az a hely, amit a rendelkező, a munkálatokat betiltó csótány látott, s megszokott valahol. Harctéren? Marhalegelőn? A szocializmusnak tetemes építőanyagra van szüksége, de lám e nyavalyás hagyományőrzők halottaikra pazarolják a betont, sőt némelykor a márványt is, mikor ez utóbbi a gigantikus elnöki palotához kell, meg a vadászkastélyokhoz. Továbbá: még nagyon sok blokklakást kell Erdélyben fölépíteni, hogy a főtitkár által elrendelt betelepítéssel városaink román többsége biztosított legyen.

Erzsi azt mondja, hogy fontos építőanyagot (cement, fűrészáru) tyúkól építéséhez sem szabad fölhasználni. Aztán egyebek is szóba kerülnek. A kötelező beszolgáltatás, melyet elvileg 1956 után megszüntettek, érvényesebb, mint valaha. Például évi 60 kg disznóhúst, 250 tojást kell beszolgáltatni. E nélkül nem adják ki a havi fél liter étolajat, a cukoradagot. Ha pedig azt mondja valaki: eb ura fakó, nem kell a cukrotok, azzal sem menekült meg a büntetéstől, mert akkor a rebellist a tanács veszi kézhez, és nem állít ki neki semmilyen okiratot, még halotti bizonyítványt sem. Így tehát megveszik a disznót a piacon, kilóját 60-70 lejért, majd átadják az államnak 14-ért. Egy háromkilós tyúk 300 lej, az állam pedig – a szövetkezet – 50 lejt fizet érte. Ha a tyúkot követelőket is a fenébe küldik, újból elakadnak. Útlevélkérelemhez is mellékelni kell a húsbeszolgáltatást, terménybeadást igazoló papírokat. „És mi történik a beadott hússal, terménnyel?” A helyi vezetők elosztják egymás között, mert hova induljanak 10-15 tyúkkal? Százvalahány tojással? Nem fizetődik ki a beszállítása Marosvásárhelyre. „Hogy rá ne fizessen tehát az állam: ők maguk, a vezetők kénytelenek a tyúkjainkat, kakasainkat, tojásainkat elfogyasztani, a borunkat meginni.” Más. E. fia nemrégen szerelt le. Két évet katonáskodott. Most alighogy szabadult, viszik újból 6 hónapi munkaszolgálatra Bukarestbe az elnöki palotához. Valamelyik mezei egyiptológus azt kérdi: vajon a piramisokat építő rabszolgák előzetesen elszenvedték-e a kétévi katonáskodást is? Nem túlzás szenvedésről beszélni, mivel a magyar fiúk nagy részét nehéz bányamunkára ítélik, és gyakran verik is kegyetlenül őket, ha egymás között bár magyarul beszélnek. Olyan ugyanis még nem fordult elő a hetvenesztendős román uralom alatt, hogy egy magyar baka magyar nyelven mert volna egyetlen szót is szólani katonai fölöttese előtt. Egyébről is lehetne beszélni persze. Például arról, hogy Finnországban, ahol 6-7 százaléknyi a svéd lakosság, ún. kisebbségi katonai egységek is léteznek, anyanyelvi vezényszóval. Oly természetes ez, mint a lélegzés, mégis megfagy az emberben a lélek már attól is, hogy papírra veti. Lelki füle hallja máris a hazaárulás vádját.

 

 

November 28.

Lakásunkat változatlanul belügyi egyenruhások vigyázzák. Látogatóinkat folyamatosan igazoltatják és kifaggatják: milyen céllal kerestek föl bennünket? M. L. személyi adatait, munkahelyét is fölírták. Valószínűleg lesznek, akiket meg is motoznak majd, abban a reményben, hogy kéziratot, röpcét találnak náluk.

 

Nagy Pali hozza a szomorú hírt: Budapesten, november 25-én tüdőrákban meghalt Bözödi György. Ő is egyik „égtartó emberünk” volt, akit épp ezért bármely sovén őrmester bármikor megcsúfolhatott. Büntetlenül. Szegény Gyurka! Tragikus komolyságát, némán üvöltő permanens riadtságát keserves mosolyával rejtegette. Micsoda veszteség az ő korai halála! Évtizedek levéltári kutatásainak izgalmas anyaga maradt utána földolgozatlanul. Elment, s megíratlanul hagyta a szenvedéseit is. Lesújtottan gyászolom őt magamban, és lelkiismeret-furdalást is érzek. Vajon eleget fáradoztam-e megmentésének érdekében? Nem sokkal halála előtt itthon látogattam meg őt a klinikán. Fázósan összecsombolyodva feküdt egyes-egyedül a nagy, sötét, boltozatos kórteremben. Lerítt róla: ott ül már Kháron ladikjában, indulásra készen. Fájdalmait sírós mosolyával próbálta leplezni. Meg az ő híres kérdésével: „Uram, hogy virágzunk?” „Mint kutya a kútban, tekintetes uram!” Nevettünk. Istenem, mennyit nevettünk, amikor sok-sok éven át szerkesztőségben, közös utazásokon, Bözödön együtt lehettünk. Amikor Gyurka elkezdte eregetni a szójátékait. Az írói honoráriumairól például, miszerint: „Nem érdekel engem, hogy mások mit keresnek – örültem, hogy engem nem keresnek.” Mármint a rendőrök, a belügyiek, a fogdmegek, a hatósági kuvaszok. Egy erdővidéki naplómban azt írtam ugyan, hogy Bözödi életében hála istennek nincs több slamasztika, ám ez csupán átmeneti nyugalmas időnek bizonyult. Minden disznóság újrakezdődött, s ha jól meggondolom: valójában egész életében zaklatták, üldözték, folyamatosan megalázták, megcsúfolták, könyveit, kéziratait folyton elkobozták, hol bezárták, hol csak behívatták, fenyegették, kihallgatták, lehallgatták, gyalázatos hírét keltették, házát kirabolták, minden semmiségért megbüntették, mindent elkövettek, hogy öngyilkosságba kergessék. Gyurka viszont élni akart, hatalmas írói tervei tartották benne a lelket.

1946-ban Balogh Edgártól kapott újságírói feladatként látogattam meg őt Kolozsvárott a Negyvennyolcas Ereklyemúzeumban. Annak volt ő isten tudja, micsodája. Ott készítettem vele interjút, ott hangolódtunk kölcsönös, jó barátságra, mely egy életen át kiszolgált bennünket. Ha elgondolom, hogy keserves-kalandos élete folyamán hány ízben kellett elindulnom – s másokkal, mint pl. a hatvanas években Kovács Györggyel és Hajdu Győzővel – elindulnunk a megmentésére, igen-igen nehéz rendet tenni az egymásra omló, kavargó eseményekben. Egyszer azt mondtam neki félig tréfásan: „Te, Gyurka, ha te hét gyermek lennél, akkor se támadna több galiba veled.” Nevetett. „Eltaláltad szarva közt a tőgyét. Ugyanis jól tudod, hogy a gyermek rosszalkodik. Engem pedig a véleményeimért molesztálnak.” Így már enyém lett az évődés lehetősége: „Hát amikor téged letartóztatnak, bezárnak, megpofoznak, apagyilkosként kezelnek, az teneked molesztálás?” „Sírni kezdek, ne légy olyan okos!” – mondta, és a jégszekrényben sör után kutatott, háta mögé eregetvén a szavait. „Mást mondok én tenéked. Összezördültem Simivel.” (Ez Fuchs Simi volt, főnöke az Akadémián.) „És aztán mi lett az ügyből?” „Vád alá helyeztek. Azt mondták, hogy antisimita vagyok.” Ilyet minden korty sör után megeresztett, s ő maga nevetett legharsányabban a sziporkáin. Vége a bánatának és kacagásának. De egész lényével ittmaradt bennem, és közöttünk, aki barátai voltunk.

 

 

December 5.

T. kollégát – miután házkutatást rendeztek nála – szinte mindennap hívatják kihallgatás végett a belügyhöz. Milyen módszerekkel vallatják: nem tudni. Mit akarnak belőle (önmaga, s tán munkatársai ellen is) kicsikarni? Sejteni lehet. Felesége szerint „idegileg nagyon rossz bőrben van”. Ezen nincs mit csodálkozni.

 

Ma reggel hét körül N. K. csöngetett, s nyújtott be az ablakon egy kis élelmiszert (kenyér, csirke stb.), a szolidaritás megható jeleként. Amit beadott: két gyereknek a heti állami adagja. Az ő két kislányának eledele. Szégyenlem, hogy elfogadtuk, de bántana, ha a visszautasítással őt bántottuk volna meg. Áldassék a segítő szív, a bajban megnyilatkozó. Mert egyébként jó néhány „barátunk” hallgat és lapít, távoltartva magát tőlünk óvatosan.

 

B. azt kérdi:

– Küzdeni? Nyíltan? Elemi jogainkért?

– Igen.

– Hol? Hogyan? Kivel? Ki az, aki meghal, de nem köpik?

Hát igen. Kivel? Kutyaszorítóban vagyok. Miként említhetnék név szerint bárkit is? Egyedül magamat biztathatom arra, hogy az életemet kockára tegyem. Nincs erkölcsi jogom bárkit is vesztébe sodorni. Meg aztán: mindenki mindenkitől fél, retteg. Semmi garancia sehol, senkinél a konspirációra. A kínzás, a veseroncsoló szekucsizma-rúgás bárkit megtörhet. Ha féltesz valakit, ne mondj olyat neki, amiért vallatói a fogát kiverhetik. Hisz lám, mily apró véletleneken múlik némelykor az ember sorsa, vagy épp az élete! Annak idején Szőcs Géza elhozta nekem az Ellenpontok első számát. Szunyókáltam éppen, mikor becsöngetett hozzánk. A hálóban forgattuk tehát az izgalmas szamizdat lapjait. A következő számok tartalmáról beszélgettünk, meg arról is, hogy közvetlen részvételem az ifjonti csapat munkájában oktalanság lenne. Engem olyannyira figyelnek minden irányból, hogy velem együtt ők is lebuknának, méghozzá igen rövid idő alatt. Másrészt pedig a magam szamizdat-tervei olyan jellegűek voltak, hogy esetleges következményeik rajtam kívül senkit ne sújtsanak, különösen pedig huszonéves ifjakat ne nyomorítsanak meg. Sajnos, a gyorsan bekövetkezett bukás az ellenpontosok tapasztalatlansága fölötti aggodalmaimat igazolta.

Aztán elment Géza, s minden baj nélkül megérkezett Kolozsvárra. Holott minálunk tett látogatása rosszabbul is végződhetett volna. Szunyókálásom volt a szerencséje. Később ugyanis, amikor megtaláltuk és leszereltük lakásunkban a japán gyártmányú lehallgatókat, kiderült: egyik a nappaliban, másik a dolgozószobában, harmadik a konyhában működött. Máig sem értem, miért nem szereltek be egyet a hálószobába is. Ha Géza történetesen nem oda kopogtat be, távozásakor már a kapuban letartóztatták volna.

De vissza a fenti kérdéshez. Küzdeni? Hogyan? Pontosabban: mi módon, hogy érdemleges eredményre is jussunk? Külföldön közzétett szövegeimre senki sem válaszol. Netán „csak kihallgatnak”. Adott esetben „csak épp meggyilkoltatnak”. (Pl. autóbaleset!) S az embernek még nekrológja sem fog megjelenni.

Barátomnak tehát igazat adok abban, hogy küzdelmünket Reményik joggal jellemezte ilyenformán: ahogy lehet. Aki pedig odatúlról, kívülről, bársonyos forradalomból, lágy diktatúrából mifelénk rikkant bálványdöntő harci feladatot, és ezt velünk való együttérzésnek nevezi, az valójában úgy tesz, mint az egyszeri úszómester. „Segítség, nem tudok úszni!” – kiabál a vízben fuldokló. „Mozgassa, uram, a karjait!” – küldi tanácsát, azaz segítségét az úszómester a partról.

Hiszen vaszkalódunk mi külső nógatás nélkül is, miközben folyvást a víz alá szorítanak. Az ablakon kinézve a szolgálatos rendőrt látom, amint merőn, fenyegetőleg figyeli házunkat.

 

Egy-két mozzanat a hatalom kisded játékaiból. A kerítésen át bedobnak az udvarunkra egy másnak címzett, más utcában lakót figyelmeztető nyomtatványt: 8–12 között elzárják a gázt, csapokat ne hagyjuk nyitva stb. Mivel nem nekünk szól a figyelmeztetés, rá se kellene hederítenünk, de megállapítjuk, hogy két kályhában is kialudt a gázláng, a csapok meg nyitva. Ha nincs bennünk gyanakvás, az égbe repülhettünk volna. Aztán újabb hasonló értesítés kerül a postaládába. Oltsuk, ne oltsuk el a gázt? Nem szeretnénk fagyoskodni. Őrzöm hát hajnali négytől a melegítő gázrózsákat. Ha kialszanak: a más nevén ugyan, de nekünk szólt a figyelmeztetés, amit nem kellene figyelembe venni. Hét óra körül „elveszik” a gázt, elzárom tehát a csapokat. Így másodszor is megmenekültünk a biztos haláltól. Lelki fülemmel hallom, miként vélekedett volna a robbanás helyszínére kiszálló hatósági ember: „Nincs mit csodálkozni! Két boldogtalan öreg lakott itt, kérem.”

 

Minden jel arra mutat, hogy a Tőkés László ellen indított hajszában újabb haláleset történt. Egy véle szolidarizáló teológust valahol Buzău táján gyilkoltak meg, s dobtak ki a vonatból.

– Ne járj egyedül! – figyelmeztetnek többen is.

Könnyű mondani. Annál nehezebb bárkit is olyan helyzetbe sodorni, hogy énmiattam szenvedjen, ha megtámadnának.

 

 

December 6.

Örömünk: tegnap Ágneskével és Lacival beszélhettünk telefonon. Most bánjuk, hogy míg együtt voltunk, lehettünk (egy hazában), nem utaztunk el minden héten Kolozsvárra hozzájuk. Most, hogy törvény alapján csak kétévenként láthatjuk egymást, sajognak ama régi napok. B. elvtárs teljességgel elfogadhatónak tartja, hogy a román állampolgárnak kétévenként áll jogában külföldre utazni. Mert így írja elő az állam, amely boldogságunkat szabályozza. Elgondolni is rossz: be nagyon szenvedne Nagy Vezérünk, ha mi, alattvalói, szabályozatlan, szeleburdi boldogságban élnénk. Mikulás? Régi havak, régi örömök. Atlantisz.

 

Tegnap – talán – véget ért T. L. szerkesztő kollégánk belügyi kihallgatása. Azt mondja, eléggé bőven faggatták felőlem és P. Á. személyével kapcsolatosan. Az elhangzott kérdések alapján Éva attól tart: rövidesen nálunk is házkutatásra kerülhet sor.

 

 

December 7.

Hogy két napja mi sajog még mindig a torkomban? A szívem táján?

Egy zúzmarás emlék, apró megfigyelés. Telefonbeszélgetésünk közben Ágneskének alig észrevehetőleg elcsuklott a hangja.

 

T. L. és felesége. Mindketten a belügyi kihallgatás kínjaiból szabadultan. Az asszony szeme könnyes. Alaposan rájuk ijesztettek. Börtön stb. S miért? Kamasz gyerekek – az ő fiuk is – születésnapi összejövetelen kormányellenes kijelentéseket tettek. A köztük lévő besúgó – igen! a gyerekek közül beszervezett gyerekbesúgó – „fegyveres összeesküvésről” tett jelentést. No persze, a belügyiek szerint. Ezzel zsarolják most a szülőket, ám kegyelmet ígértek annak fejében, hogy kijelentik, kinyilatkoztatják, aláírásukkal szentesítik, miszerint a tulajdonképpeni párt- és államellenes összeesküvők a következők: Sütő András, Páll Árpád és Nagy Pál. (Így már érthetőbb, miért várakozik P. Á. szinte két esztendeje az útlevelére, s miért nem engedték ki Palit az NSZK-ba sógorának temetésére. Szóval összeesküvők a lelkeim, velem együtt!) A belügyieknek csalódniuk kellett. T.-ék nem álltak kötélnek. Vallató és „áthidaló javaslatokat tevő” tisztjük tajtékzott a dühtől, és tovább fenyegetőzött.

– Nem tárgyalunk! Nincs kivel tárgyalni. Önt holnaptól kezdve legföljebb a rács mögött kérdem meg, mi újság a magyar nacionalisták között.

Azt mondja továbbá T. L.: Azt is megpróbálták elhitetni vele, hogy én halálos ellensége vagyok, rendszeres följelentője. (Azt az embert tehát, aki évtizedeken át helyettesem volt a szerkesztőségben, megpróbálom dutyiba juttatni!) Ilyenformán tehát ő se kíméljen engem, mondja csak ki, írja le bátran, nyíltan, őszintén, határozottan, párthűséggel, igaz hazaszeretettől fűtötten, hogy én igenis összeesküvő vagyok! Tárja föl azt is – hisz neki tudnia kell –, miként juttatom külföldre a kézirataimat stb.

T. így felelt erre:

– Honnan tudhatnám én azt?

Jómagam nyilván azt mondtam volna:

– Postán, uram. Postán. Hiszen az a legbiztosabb módja valamely kézirat, okmány és bármilyen érték elküldésének. A román posta ugyanis garantálja a levéltitkot. Teszi ezt a román kormány által aláírt nemzetközi egyezmények alapján.

Garantálja! Csakhogy ezen ma már harsányan nevet mindenki.

Garantálja! Ilyet próbáljon mondani valaki egy kihallgató belügyi tisztnek. Cinikus szemtelenségért hatalmas pofonokat kapna.

T. tehát azt mondta: fogalma sincs, miként juttatom át Budapestre a kézirataimat.

 

Ma reggel Magdó hívott, Ablonczyné. A régi kedvességével és változatlan együttérzésével érdeklődött állapotunk felől. Szomorú, hogy mind ritkábban láthatjuk őt s övéit, így Lackót, az örök rebellist, az országból évek óta galád módon kitiltott színikritikust, hazai magyar színházaink tevékenységének legjobb ismerőjét, könyveim magyarországi kiadásának gondozóját. Legjobb! Túlzás lenne? Tény, hogy álmából ébresztve is megmondja, mit, mikor és hogyan adtak elő Szatmáron, Kolozsvárott, avagy Sepsiszentgyörgyön. De még Iaşiban is. Nem egy esetben hallottam valamely színházunk igazgatójának ilyetén szavait: Kolozsvár? Vásárhely? Nem, nem képviseltette magát a bemutatónkon. Bezzeg Ablonczy Budapestről el tudott jönni!

Nem lehetett ez a belügynek ínyére. Meg valamelyik „hűséges magyarunk” föl is jelentette, alaposan meg is rágalmazta. Így kitiltották az országból.

 

 

December 9.

Tegnap este Ágneskével beszélhettünk újból telefonon. Sárika születésnapja. Éva is köszöntötte a leánykát, aztán könnyezett egy sort. Hát így lesz ez örökkön? Talán nem örökkön. Kelet-Európában jelek szerint körös-körül kezd kisütni már a nap. Csak a mi fellegünk vált egyre sötétebb-haragosabb színt, mind ijesztőbb villámlások közepette. Az ég dörejéből újabb főtitkári parancs is jött: „Erősíteni az éberséget!” A forradalmi éberséget! Szaporítani a följelentéseket! Holott az emberséget és a mindennapi eledelünket kellene szaporítani. Kínt, keservet apasztani, és abbahagyni a belügyi vallatásokat, mert íme, T. L. feleségét újra berendelték (vitték?) a szekuritátéhoz. Tán mert múlt heti kálváriájuk után férjével együtt meglátogatott bennünket. Ez valóban tiltott cselekedet volt. A belügyiek mindenkori szigorú figyelmeztetése így szólt: pofa be! Még önmaguk előtt is titkolják el, hogy hol jártak. A tiltást megszegték. Aggódunk értük.

 

 

December 13.

Elszigeteltségünk nőttön-nő, akár az országé. Egy-egy ritka barát ha meglátogat néhanapján. Jönnek állapotunk felől érdeklődni, híreket hozni. Szomorúakat, sőt tragikusakat.

E. meséli: a váradi román–magyar határon szökési kísérlet közben a román határőrök elfogtak egy fiatal magyar férfiút. Kihallgatás közben belehalt a kínzásokba. Zárt koporsóban küldték haza szülővárosába. A hatóság nem engedte fölnyitni a koporsót. A meggyilkolt ember felesége lefizette a rendőröket, felnyitották a koporsót. A halottnak mindkét szeme ki volt szúrva. Föltehetőleg ezt ordibálták neki kínzás közben: „Hogy jobban lásd álmodat, Magyarországot”.

A Szabad Európa Rádió azt is közölte, hogy egy 9 éves szatmári fiúcskát a határsáv közelében – de nem tiltott helyen – golyószóróval lőttek le a határőrök. Három halálos lövés érte. (Ez a boncoló orvos megállapítása.)

Az ellenem indított hajsza ügyében Európa több városában tiltakoztak. Sajtó, rádió, polgárjogi egyesületek. Közelebbi és pontosabb értesülésünk nincs a történtekről. Kapcsolatunk a külvilággal már-már a börtönlakóké. Telefonunk is többször süket, mint ahányszor használható. Valószínű, hogy valahányszor külföldi és főleg nyugati híváskísérlet észlelhető a postaközpontban, a szolgálatosok menten intézkednek. Különben csönd. Vihar előtti.

 

 

December 15.

Mit jegyezzen föl az ember, ha nem azt, ami folyamatos pokollá teszi az életét! Van írói vallomás a nagy télben írott nyári idillről, a szenvedés óráiban fogant és alkotásba örökített boldogságról stb. Konkrét helyzet és fiktív írói régió termékeny kapcsolatáról Rousseau is írt már igen tanulságosan. De hát a más tapasztalata, hajlama, képessége csak tájékozottságunkat bővíti. „Ilyen is van.” A magam helyzete pedig csakis az én nyomorúságom. Képtelen vagyok kiszakítani magam a körülményeim közül. „Túl hosszadalmas benned minden utórezgés!” – mondja barátom, aki jól ismer. Van, akinek bánatkönnyei már régen fölszáradtak, tán el is feledte, amit nekem mesélt, s én még mindig szenvedem az empátia következményeit.

Arról nem szólva, hogy a közibénk zúduló balhírek jórésze közvetlen módon is érint bennünket. T.-né jön újból, és abból, amit elmond, kiderül: a belügyérek egész baráti-ismeretségi körünket zaklatják, hívatják, faggatják, fenyegetik. A „titkainkat” akarják kiszedni belőlük. Ki jár hozzánk, miről beszélgetünk, mit eszünk-iszunk, mit hoznak a házhoz, mit küldünk másnak stb. Így ijesztik el tőlünk azokat is, akiknek segítsége szinte nélkülözhetetlen. Például P., aki faluról jár be hozzánk. Bizonyos ilyenformán, hogy lesz, akit megpróbálnak besúgásra beszervezni, aztán: lesz, aki elvállalja, lesz, aki nem vállalja, de többé nem teszi be hozzánk a lábát, hogy ne adjon újabb okot a faggatásra. Míg e sorokat jegyzem, a rádió Krúdy-novellát sugároz. Be csodálatos, nyugalmas világ süllyedt el örökre Krúdyval. Nekem úgy tűnik, mintha Szindbád világától ezer esztendő választana el, pedig apám látta még, érzékelte hangulatát, átélte peremvidéki hullámzásait. E roppant időbeli távolság érzetét ama folyamatos pusztítás kelti, amely a civil nép számára bizonyos értelemben az első világháborúnál is kegyetlenebbnek bizonyult; Krúdy világának, egy darabka Európának a kifosztása, Szindbád történelmi ködben mélázó városkáinak megsemmisítése, lakóinak szétkergetése a szélrózsa minden irányába.

 

Színház, ahová évente egyszer, ha beteszem a lábam. Oka persze nem maga a színház, még kevésbé a kitűnő – bár fogyatkozó – magyar együttes. Hanem hogy is mondjam? Az a politikai csiszlikség, amelynek ez az intézmény is áldozatává lett. Nagy csoda tehát, hogy bemutathatták most Székely János drámáját (Irgalmas hazugság). A szerző kétségbeesett, erős kiáltása, miszerint az igazat és csakis az igazat kell bármily körülmények között kimondani: új, merész kihívás, kiváltképp mai állapotunkban, mikor még a falinaptár is hazudik. Azt mondja: vasárnap, holott ilyen nap, kivált a munkások számára, már évek óta nem létezik. Bátor, sőt vakmerő szembeszegülés volt ez a dráma már megírásának idején (1958–1966) is – mivel, kivel? Ha úgy tetszik: hatalomváltás idején az új pofával, új köntösben megjelenő Hazugsággal, amelyhez kényszerűleg, tökéletes kiúttalanságban, új reményt fűztünk mindnyájan – szörnyen rászedettek. (…)

Székely János hősének fájdalmas hazugságát főleg mostani beleérzésünk és tapasztalatunk alapján érzékeljük igazán és mélyen drámainak. De ez talán már a színházi kettős építkezés titka. Amit a szerző hajdani „szellemi illegalitás” titkos fedezékében papírra vetett, azt fölerősíti mai, kollektív tapasztalatunk. Azt is mondhatná persze valaki: szájkosaras időben ez a világnézeti kritika nyilván óvatos volt. Lehetséges. A sátániság ellen lázadó mozdulat azonban semmi támogatást nem ígért a kecsegtetésekkel jövő hatalomnak. Amit láttunk, hallottunk most a színpadon Székely Jánostól: maradandó és változatlanul időszerű tanúskodás, mi több: lázító eszméltetés a mindenkori intellektuális önáltatásban.

 

 

December 16–17.

A temesvári vérfürdő. Tőkés László mellé a református magyarokon kívül felsorakoztak a románok, németek tömegei is. Hírek szerint a halottak száma igen nagy. Százakról, sőt ezrekről beszélnek. Tőkés Lászlót családostul elhurcolták valahová egy szilágysági faluba. Hírlik, hogy várandós felesége elvesztette gyermekét. Aztán a vigaszhír, hogy ez nem igaz. Európa összes felelős államférfiai tiltakoznak a temesvári vérfürdő ellen. Sokan pedig azt találgatják, hogy Gorbacsov miért hallgat? Oka van rá, az bizonyos.

 

 

December 21.

Kitört a forradalom!

Félre mindennel!

 

 

 

Visszapillantás

Csak meg tudnám írni mindazt, ami történt. Megannyi álmatlan éjszaka után iszonyúan fáradt vagyok. Éva tán még nálamnál is összetörtebb. Anyámhoz készülök Pusztakamarásra. Mivé lett vajon a rettentő aggodalomban! Hisz az elmúlt hetekben is nemegyszer keltették halálhíremet.

Miután apám is meghalt már. Őt 89 januárjában temettük Pusztakamaráson. Nagy télben, fehér úton, kristálymezőn kísérte koporsóját a gyászfekete tömeg.

Ennyi magyart egy helyen még nem látott a szülőfalu. Apámat három református lelkész búcsúztatta, és ajánlotta lelkét Istennek, aki kegyes volt hozzá a születésétől a haláláig. Tisztességben, szelídségben, türelemben és pihenéstelen munkásságban tartotta őt a kegyelmében, életének 89-ik esztendejéig.

Temetésére rokonok és nem rokonok sereglettek össze az ország minden tájáról. Erre nyilván számítottak a szekuritáté illetékesei. Ezért e szomorú alkalommal is jó néhány emberük idétlenkedett a gyászolók között a fényképezőgépével és lehallgatókészülékeivel. Paranoiás állapotukban főleg a papok szavára füleltek, és nevük felől érdeklődtek református atyámfiai között.

Apám, ha látja őket, sokszor hangoztatott jelzőjét vágja hozzájuk: „Piszkosok! Már a koporsónktól is rettegtek?”

Mesés körülmények között összenevettünk volna ketten, látván e hitvány társaság berezelt állapotát az emberség, a gyász és együttérzés hullámzásában. De nem voltak mesés körülmények. Csak halál volt, nagy tél és kicsi reménység a temető felé kaptató fehér mezei úton.

 

Milyen is a világ, ha félszemmel nézed – mert csak úgy nézheted. Félszárnyú? Ez a jelző talán eligazít a kérdésben. Amilyen a pillantás, olyan a látvány is. A tekintetnek fele fényben, fele sötétségben. A ma régi bánatokhoz hasonlatos, amelyek a gyermekkorból kísértek el engem, hogy beköltöztessem őket a szülőföld könyvébe. Félszárnyú asszonyok, írtam le régen a porban vergődő vágyak metaforájaként, és ugyancsak félszárnyú madárnak láttam a nyelvéből kiesett – mert asszimilált – mezőségi atyámfiát is. Úgy gondoltam, hogy míg beszédje s éneke együtt volt, amikor tehát anyanyelvének és zenei anyanyelvének páros szárnyát viselhette, valamivel közelebb állt az emberi teljességhez. És mi történt azután? Nyelvét veszítvén csak pentaton dallamai maradtak meg – füttyében és önfeledt dúdolásaiban.

Félszárnyúvá lett.

Mint jómagam is e félsötét világban.

Amely pedig oly nagyot lobbant ama nevezetes adventi napon 89 decemberében.

Akkor mindannyian azt gondoltuk, hogy forradalom tört ki: általános népfelkelés. Ez a vélekedésünk pedig nem oktondiságból fakadt. Senki sem állíthatja, hogy Temesvárott, avagy Marosvásárhelyt a diktatúra szélsőbal erői rendeztek volna szabadtéri előadást a balszélső front ellen. Amit mi láttunk, amiben magunk is részt vettünk, véres konfliktus volt. Nem, nem lehetett ez titkos rendezők által mozgatott színjáték! A fegyverek nem voltak kasírozott géppisztolyok, s a vér, mely kiomlott Temesvár, Bukarest, Kolozsvár, Szeben, Marosvásárhely terein, hősök vére volt, akiknek emléke most hiába kiált föl az egekre – miért is? Bosszúért? Törvényes felelősségrevonásért? Hiú remények! A gyilkosok, mint éjféli kísértetek, eltűntek a sírkövek erdejében. Sírkövek? Tán inkább hivatali bársonyszékekről kellene beszélni. A gyilkosok közöttünk vannak s a tanúk is, akik rájuk mutathatnának. Íme, ez az elvtárs lőtt és lövetett.

Ám a tanúk nem mernek tanúskodni.

A félelem – az indokolt rettegés – rabjai.

Amikor a tömeg eloszlik, egyedeire esik szét: vége a bátorság és vakmerőség varázslatának. Ama különös kegyelmi állapotnak, amelyben – történelmileg rövid időre – megszűnik az emberi félelem. Megszűnik, mert átcsap saját ellentétébe. A tekintet fölemelkedik a porból, farkasszemet néz a fegyverek csövével. Ilyenkor még az önáltatás is a bátorság segítségére siet. Hogy azt erősítse, éltesse, túlerővel szemben csodára késztesse. Különben Münzer Tamás jobbágyharcosai miként hitték volna el, hogy nem fogja őket a golyó? Hogy Isten védi őket a földesurak zsoldosaival szemben.

Így volt ez 89 decemberében is.

A város főterén tüntető tömeg annak előtte – és egyedeiben – az árnyékától is tartott, folyamatos rettegésben élt, enyhe rosszallását is csak suttogva merte elmotyogni. Mert létének egy másik dimenziójában élt. A bizalmatlanság s a magány börtönében. Magány? Egy kollektivistának nevezett, militarizált és felfogásában egyenruhába bujtatott társadalomban? Más alkalommal érdemes lesz majd e fogalmak valóságtartalmát közelebbről is megvizsgálni. A gyanakvást pedig, miszerint az új, szocialista-kommunista-kollektivista állapot nem egyéb a rettegés rácsai mögé terelt, elmagányosodott lelkek gyülekezeténél, immár emberöltőnyi tapasztalat igazolja. Avagy – a rettegésnél maradva – az élesztett és éleződő osztályharc idején nem képedtünk el az apját följelentő gyermek szánalmas látványán? S legvégül tízmillió lehallgatott személy és a besúgás patkányjárataiba kényszerítettek kedélybetegsége, cinizmusa vagy szégyene, lelkiismereti zavara és paranoiás bizalmatlansága nem azt igazolta-e, hogy a végletesen atomizáltnak nevezett nyugati társadalmakkal szemben a mienk, éppenséggel a mienk az igazán, tragikusan szétesett emberi közösség? Ez volt bizony az autochton rettegés felismert szükségszerűsége.

 

Hát igen! A megejtő, lelkesítő jelek! A cselekvésre biztatóak! December 22-én betegen, lázasan feküdtem, olvasgattam, el-elszenderülve. Nyugtalan álmomból feleségem ébresztett föl, mondván:

– Érted jöttek.

– Kicsodák?

– Az ifjúság.

Istenem, az elhagyott ifjúság! Már nem tudom, hol és miként váltunk el egymástól, mert észrevétlenül hagyott el, miként a fény, amely magával viszi az árnyékunkat is.

Az ablakhoz siettem.

Jókora tömeg, főleg fiatalok népes csapata zsibongott lakásunk előtt a járdán s az úttesten. Hányan lehettek? Százan, háromszázan, vagy annál is többen? Álmos káprázatomban nemigen tudtam volna megítélni. Az ablak alatt tömörülőkre kellett figyelnem. Virágcsokrokat nyújtottak föl Évának, s a változatos hangzavarból éles kiáltások röppentek föl:

– Jöjjön velünk!

– Velünk! Velünk!

– Megyek – mondtam. – Persze, hogy megyek!

Nem kérdeztem, hová és miért? Hiszen világos volt: velük és érettük.

Magunkért!

A forradalomért.

Ha mindazt, ami akkor történt, valaki nem így nevezi; ha kételkedve szól, ha száját biggyesztve, és legyintve-kicsinyelve cinikusan vélekedik, hát az bizony fölháborító szentségtörés lett volna. Az előző napon elesettek, a sebesültek, mártírjaink meggyalázása lett volna.

De nem történt ilyesmi.

Arcomat perzselte az ifjak lelkesedése. Valaki újabb virágcsokrot dobott be az ablakon. (Néhány hónappal előbb a belügyérek bérgyilkosai öklömnyi kövekkel „jelezték a nép haragját”, amiként B. ezredes elvtárs mondotta.) Hol bukkantak ezek a fiatalok élő virágokra? Hogyan jutottak a télnek melegen őrzött nyári zugaiba? Megtudtam ugyanis, hogy nem éppen virágüzletből, hanem a szekuritáté hírhedett székházából jöttek. A vaklármára, miszerint engem ott tartanak fogva, a megostromolt megyei pártbizottság székháza elől oda vonultak, hogy kiszabadítsanak. A még el nem menekült belügyi tiszteket nem bántották, csupán a lehallgatókészülékeknek egy részét verték széjjel, s a följelentések, besúgások „könyvtárát” dúlták föl hirtelenében. Ők rendezték most a házkutatást. Ők – e fiatal forradalmárok – kobozták el az éveken, évtizedeken át végzett lehallgatások magnókazettáit. Egyiken például Király Károly – ha jól emlékszem – december huszadiki munkanapját rögzítették dicséretes technikai színvonalon. Nos, a követelésre, hogy a fiatalok engem akarnak látni, valamelyik belügyi tiszt a csapat élére állt, mondván: itthon vagyok, ő maga fogja ezt bizonyítani. Így félbeszakadt a belügyi hatóság székházának ostroma.

Kezdeti ámulatomat a meghatódottság váltotta fel. Kapunk előtt mentőkocsi várakozott, abba ültettek engem, Évát és Gergely öcsémet, majd ahányan csak elfértek, mindahányan körbeültek bennünket, egyesek fölibénk hajoltak, hogy testükkel óvjanak-védjenek. Kitől? Mitől, fiúk?

– A gyilkosok golyóitól! – mondták, miközben M. Károlynak arra is gondja volt, hogy fejem ki ne emelkedjék az eleven védőgyűrűből. Egyenes fejtartásával ugyanis az ember folyton-folyvást a gyanútlanság veszedelmének teszi ki magát. Ezt későbben, 90 tavaszán a halál torkában tapasztalhattam. Azt persze tudtuk már, hogy előző napon belelőttek a tömegbe; hogy sokan meghaltak, számosan megsebesültek. Reggeli rádióhír szerint Király Károlyt is halálos lövés érte, miközben a város főterén beszédet mondott. Volt, aki hirtelenében, kapkodó lélegzetvétellel azt is fölvázolta, hogy a Kultúrpalota környékén hol és melyik háztetőn leselkednek a céltávcsöves mesterlövészek. Állítólagos hatósági vélemény szerint a lövészek feladata „elejét venni a tömeges vérontásnak”. Pontos célzással kilövik a tömeget izgató vezérszónokokat, anarchistákat, s ilyenformán az emberek elszélednek, hazaballagnak, helyreáll a törvényes rend és nyugalom.

Király Károly halálhíre szíven ütött, agyamba nyilallt. Nem lehetséges, mondtam Évának, az ilyenkor törvényszerű önáltatás szalmaszálába kapaszkodottan.

Indult a mentőautó, közeledtünk a Kultúrpalotához. A volt megyei pártbizottság épületét minden oldalról tömeg ostromolta még mindig, holott tulajdonképpeni bevétele, földúlása már korábban megtörtént. Az Enescu és Primăriei utcán, meg a főbejárat előterében máglyák lobogtak. A pártszékház ablakain kihajigált Ceauşescu-műveket égették, és – sajnos – okmányokat is, amelyek a párturalom szigorúan őrzött titkai voltak. (Például a káderosztályok iratai; a följelentések, „barátaink” és munkatársaink vélekedései erkölcsi-politikai kihágásainkról; tisztes könyöklések, bokaharapások, lépcsővágások más hátán a hivatali emelkedéshez, a megérdemelt „felzülléshez” a párt- és állami hierarchiában.)

A téren sok tízezer ember hullámzott, örvendezett, morajlott, kiabált verses jelszavakat románul, magyarul. A hírtől, mely szerint a Ceauşescu házaspár Bukarestből helikopteren elmenekült, az egekig csapott föl az ujjongás, a győzelem mámora. A kocsiból kiszállva a Kultúrpalota főbejárata felé indultunk. Nehezemre esik leírni: a tömeg úgy fogadott engem, mintha valami rendkívülit cselekedtem volna. Egyik ölelő karból a másikba kerültem, s ezrek torkából hallván a nevemet, kedvem lett volna visszakiáltani: ezt az egyet, bárkinek a nevét kiáltani, felejtsük el mindörökre, jóemberek!

Nagy nehezen bejutottunk a forradalmi központtá lett épület előcsarnokába. Onnan lépcsősorokon föl a második emeletre. A terem, amelynek ablakai a főtérre nyílnak, tele volt immár – te Atyaúristen! – ismeretlen forradalmárokkal, szónoklás végett sorban álló férfiakkal meg egy izgága hölggyel, égből pottyant, vagy tán föld alól kikerült „ellenzékiekkel”. Néhányat ismertem közülük. Az elmenekült városi és megyei pártvezérek kegyencei voltak. Intézmények vezetői, a diktátor tegnapi éltetői, előléptetésre vágyó, párthű személyek. Egymás sarkát tapodva tülekedtek az ablakhoz, hogy örömüket elszónokolják. Hökkenten nézelődtem tehát, miközben olyanokkal is kezet foghattam, akik a helyi román értelmiségnek kiváló képviselői.

Aztán a jóleső, boldog rikkantásba kívánkozó meglepetés:

– Király Károly!

Összeölelkeztünk. Elszorult a torkom a váratlan örömtől.

– Hát akkor jól van, te Karcsi! Így már nagyon jól van!

– Talán igen – mondta, nem kérdezvén, hogy mi van jól és miért. S meddig?

Most, hogy Ceauşescu bukásán örvendezett a város, Károly félszóval sem jelezte igazának diadalát. Azt hiszem, ő is azon csodálkozott, hogy a mártírok vérének árán mily gyorsan elszaporodtak Marosvásárhelyt is a „forradalmár vezérek”, a bátor ellenállók, az ismeretlen „ellenzékiek”. Jómagam azt sem sejthettem, hogy azok is melegen rázogatják a kezemet, akik alig három hónap múltán a legyilkolásomat szervezik meg a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban.

Soromra kellett várnom, hogy az ablakból a nevemet harsogó tömeghez szólhassak. Amit akkor románul és magyarul elmondtam, nem csupán szubjektív meggyőződésem volt, hanem a diktatúra ellen felkelt városok terein – Temesvárott, Kolozsvárott, Szebenben is – ellenőrizhető, tényekkel bizonyítható igazság. Románok, magyarok, németek s más nemzetiségűek akkor, azokban a napokban valóban összefogtak, közös harcot indítottak elnyomóik ellen, közösen ontották vérüket a Diktátor pribékjeinek golyózáporában. Úgy véltem: ezért remélhető, hogy a demokratikus Romániában elnyerik jogaikat a nemzeti kisebbségek is. Hittel mondtam ezt, s az égzengés hangerejével küldte egyetértő válaszát magyar és román nyelven a hatalmas tömeg. A magasból szemlélt, soha el nem felejthető látványnak későbben – videófelvételen – megható részleteit is szemügyre vehettem: a közös harc mámorában lobogó fiatalok „premier plán-arcát”, kacagását, könnyes örömét, az ég felé lendített V-jelzéseit: Victorie! Győzelem! És hallhattam pátoszmentes szavaikat arról, hogy lám, így kell értelmezni a testvériség gondolatát. Román és magyar fiatalok – köztük kamaszok, sőt zsenge gyermekek is – a diktátor márvány mellszobrát láncolták teherautóhoz képletes kivégzés, „megvonszoltatás” végett. Nagy gaudiummal végzett munkájukat egyik-másik magyarázta is. „Ugye, fiúk, így kell nekünk összefogni, közös akarattal cselekedni!” „Ennek van ám értelme, s nem annak, amit Ő hazudott nekünk!” Tegnapi ocsmány szónoklatokból menekült, épen s életben maradt szavak, a testvériség fogalmai röpködtek a város terein, s ugyanúgy Erdély más városaiban. Ki gondolhatta akkor, hogy a rövid fellobbanás után új s új hazugok jönnek, és megint elhitetik románok nagy tömegeivel a „magyar veszedelem” paranoid rémmeséit!

Ama decemberi nap délutánján engem is beválasztottak a Nemzeti Megmentés Frontjának megyei tanácsába. Vágyaim között nem volt helye semmilyen tisztségnek; feleségemmel és öcsémmel épp hazaindultam, amikor Király Károly s vele együtt néhány román értelmiségi vezető visszatartott; közfelkiáltással választottak meg engem is tanácstagnak. E mozzanatról később ocsmányul hazug szövegeket olvashattunk egy helyi román újságban. Valaki azt állította, hogy megannyi önjelölt forradalmárral jómagam is „odatolakodtam” szónokolni, Király Károly pedig – a régi hatalom kísérteteként – „önmagát állította” az új megyei vezetés élére. Ez pedig hazugság. Szem- és fültanúja voltam az egyöntetű és lelkes közösségi akaratnak, amely december 22-én Királyt a Front élére állította. Hiszen akkor ő már világszerte ismert személyisége volt a romániai ellenzéki mozgalomnak. Azt is leírták róla, hogy diktatorikus parancsokat osztogatott, ellentmondást nem tűrő vezérként lépett föl stb. Rágalmak! Akinek szeme volt, s nem pusztán föltűnési viszketegségben pácolt becsvágya és karrieréhsége, jól láthatta, hogy Királyt a forradalmas tömegek „hozták föl”, és választották megyei vezetőjüknek. Okkal néztek föl rá, mint karizmatikus személyre; tisztelettel és elismeréssel, hiszen az egyetlen volt a társaságban, aki másfél évtizeddel előbb fordult szembe Ceauşescuval. Neki nem aznap jutott eszébe, hogy: te Jóisten, hiszen én ellenzéki vagyok!

Elszomorító és fölháborító volt már az elején látnom, hogy a három évtizedes lapítás odúiból miként másznak elő a radikális számonkérés törpe Fidel Castró-i, abszurdan komikus szövegeikkel: „Kérem, én a rendszer áldozataként joggal kifogásolom, hogy Király életben maradt. Megúszta a diktátor szörnyű éveit, és nem akasztották föl, és ez ugyebár gyanús dolog. Én pedig nem arra fizettem be, hogy volt nómenklaturistaként egy Király, egy Domokos itt ágáljon most az orrunk előtt. Én kérem arra fizettem be, hogy túlélők helyett mártírokat lássak, hiszen épp eleget szenvedtünk ahhoz, hogy érettünk is meghaljon valaki. Király pedig él! A barátai is élnek! Micsoda disznóság! Csalódtunk bennük.”

Király határozott kérésére tehát elvállaltam a Front-tagságot. Abban reménykedtem, hogy a csapat összetétele javulni fog, az önjelölt „ellenzékiek” a következő fordulóban lemorzsolódnak.

Nem így történt.

Néhány nap múlva az úgynevezett végleges megalakulás alkalmával lesújtva tapasztalhattam az újkarrieristák, hitvány demagógok, szélhámos konclesők hadának szemérmetlen fölvonulását a megyeháza gyűléstermében. Föltűntek a közönséges elmebajosok is, akik már akkor gondoskodtak arról, hogy a korábbi pszichiátriai kezelésükről tanúskodó orvosi papírokat eltüntessék. Ezeknek egy része későbben ilyen-olyan pártvezér lett, mások a fasisztoid román sajtóban engedték szabadjára fanatikus magyargyűlöletüket. Látván s hallgatván őket, arra gondoltam: a társaság jó részét maga Ceauşescu válogatta ki Elena segédletével. Isten óvja Királyt és Smaranda Enachet! Azzal az őszinte ígérettel, hogy mindenben segítségükre leszek, de engem hagyjanak ki a vezetésből, kivonultam a Frontból. Bocsásson meg nekem költő barátom, Markó Béla, hogy akkor magam is oly határozottan ragaszkodtam az ő beválasztásához az új megyei vezető testületbe. Mert úgy véltem: költői súlya, emberi tisztessége, elveinek tisztasága átmenetileg bár, föltétlenül meghatározhatja városunk, megyénk jövőjét. Azóta bebizonyosodott, hogy Markó Béla egyik legmarkánsabb és legnépszerűbb magyar politikai személyiségünk mind az RMDSZ-ben, mind a román parlamentben.

Kivonultam tehát. Véglegesen. A tanácskozást vezető nyugalmazott tábornok alig titkolt örömmel fogadta lemondásomat. Markó Béla jelölésének egyhangú elfogadásakor a város sovén szellemű demagógjai nem sejtették, hogy konok férfiúval kerülnek szembe. Olyannal, akit nem lehet a megalkuvások utcájába becsalogatni.

Azokban a napokban alakult meg Bukarestben a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének ideiglenes intézőbizottsága. Elnöke lett Domokos Géza, az alapító tagok közül pedig az alábbiak nevét olvashattuk még a sajtóban: Tőkés László, Király Károly, Sütő András, Lányi Szabolcs, Kányádi Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Demény Lajos, Balogh Edgár, Toró Tibor, Sylvester Lajos, Horváth Andor, Gáll Ernő, Szász János.

Tollamból s emlékeimből sorjázva mily békésen ülnek ők most egymás mellett a Kisebbségi Nyomorúság kerekasztalánál! Talán így maradtak meg a Szövetséget kezdeményező Domokos Géza reményeinek hajnalán is. A csoportkép: alkalmi. Szereplői – mint alapító tagok – később soha le nem ültek, hogy közös törekvéseiket, s az időnek mélyéről jövő nézeteltéréseiket megvitassák. Soha és sehol nem tisztázták, hogy melyik miként képzeli el a meghirdetett Szövetség politikai stratégiáját, taktikai módszereit, eredményes működtetésének elvi és gyakorlati feltételeit. A hirtelen támadt csoportosulás egyetlen összetartó elve az általános értelemben vett ellenzékiség volt: a Ceauşescu-diktatúra tagadása, és magyar – „magyar eredetű román” – árulóink megvetése. Egyebekben, a részletekben igen vegyesek voltunk. Olyannyira, hogy a tizenötből hármat sem találtál volna minden szempontból teljes eszmei egyetértésben. Később kiderült: az RMDSZ alapító kiáltványának aláírói a közös fellépés azonnali követelményét teljesítve úgy vélték: a történelmileg támadt űrt tisztességgel betöltötték, rohamos politikai változások közepette a ki- és lemaradás veszélyét elhárították, a folytatást pedig jórészt másokra bízták; azokra főleg, akik az új frigyben szűzen lépnek oltár elé. A vegyes állapot azonban így is megmaradt. Krónikás számára nem lesz szívderítő munka megírni majd, hogy a fenti szövetség-alapítókat miként verte széjjel a meglódult idő, s a széthúzásban jelentkező morbus hungaricus, részint a magyarországi belpolitikai villongások erdélyi kicsapódása. E betegségben pedig „csak” ráadás – tragikus csapás persze – a román belpolitikában bekövetkezett neototalitárius fordulat. Ilyen körülmények között a 90 elején nagy reményeket lobogtató kisebbségpolitikai küzdelmünk megrekedt, sok tekintetben lebénult, részleges eredményeinek ellenére súlyos válságba került. Ennek legfőbb oka, hogy az RMDSZ kezdeti törekvései a fasisztoid – és valóban véres veszélyeket hordozó – ellentámadások közepette elhalványultak, újból kitolódtak a jövő lehetőségei felé. Így támadt az a kaotikus helyzet, amelyben már-már annyiféle a program, a taktika és stratégia, ahány közéleti férfiú fáradozik a magyarság ügyében. Köztük föltűntek már a kétségtelen veszedelmektől megriadt széplélek-irodalmár-politikusok is, akik minden negyedévben módosítanak politikai koncepciójukon. Kezdeti Tőkés-rajongásukat megtagadva, már-már ott tartanak a politikai divatok követésében, ahol a nyolcvanas évek végén a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának janicsárjai abbahagyták a megalkuvásokat. Szerintük: nem időszerű még az önálló Bolyai Egyetem, az RMDSZ alapkövetelései voluntarista jellegűek, egységünk hangoztatása nem egyéb populizmusnál, vészes fogyatkozásunk jóvátétele: hisztéria, Románia mai valóságának éles bírálata: negativizmus stb., stb. Ugye, milyen ismerős vélekedések? Hát még az, hogy ne csodálkozzunk a román fasisztákon, hiszen mi sem voltunk tiszták, hófehérek, így tehát várjunk még, hadd érlelődjék a román demokrácia, mint sárgadinnye a sarjúban, és addig seperjen ki-ki, de főleg a magyar a saját portája előtt.

Bevágtam hát magam mögött a Nemzeti Megmentési Front ajtaját. Teljesen független azért nem maradhattam. Az RMDSZ Maros megyei szervezetének megalakításakor barátaim, munkatársaim és mások egyöntetű fölkérésére elvállaltam az új testület elnöki tisztségét. Ideiglenesen, mondtam, és főleg nem ügyvezetőként. Azt tanácsoltam, hogy a gyakorlati, szervező munkára lehetőleg fiatalokat válasszanak. A bizalom jólesett persze, mégis szorongás támadt bennem; homályos, meghatározhatatlan aggodalom az igen helyett nemet sugalmazott, de aggályom elébe szökkent a gondolat, miszerint: „Nem biztos, hogy amit el lehet, azt minden esetben el is kell kerülni.” Ehhez tartottam hát magam.

A Szövetség vezetőségének tagjai megígérték, hogy időmet, gyatra egészségemet kímélni fogják. Csak létfontosságú ügyekben várják el a segítségemet.

Nem sokkal ezután az új kormány művelődésügyi minisztere, Andrei Pleşu hívott föl telefonon, mondván: fölkér, vállaljam el a miniszterhelyettesi funkciót. Ez a román író, akinek kinevezését minden igaz demokrata örömmel fogadta, komolyan gondolt arra, hogy a diktatúra éveiben befagyasztott honi magyar kultúrát újból életre kell kelteni. A román Malraux-t láttuk és tiszteltük benne. Kár, hogy viszonylag rövid ideig lehetett csak tagja a kormánynak. Természetes viszont, hogy az európai szellemiségnek egy olyan képviselője, mint ő, szégyenteli megalkuvás nélkül nem maradhatott volna továbbra is a helyén; Ceauşescu másodgarnitúrája megfosztotta őt a szabad cselekvéstől.

Őszintén sajnáltam, hogy Andrei Pleşu fölkérésének nem tehetek eleget. Indokaimat megértve a miniszter arra kért, hogy legalább tanácsosként legyek segítségére a magyar művelődési ügyek megoldásában, meg abban is, hogy megfelelő magyar helyettest találjon. Ezt megígértem neki, s azzal máris hívtam telefonon Gálfalvi Zsoltot Bukarestben. Vajon elvállalná-e Horváth Andor ezt a megbízatást? Reményeinkben nem csalatkoztunk. Az ő személyében nemzetiségi érdekeink kiváló képviselőjét köszönthettük nem sokkal ezután a kulturális minisztériumban. Reménységünk egyik forrása volt ez is, akár Pálfalvi Attila kinevezése tanügyi miniszterhelyettessé. Biztató jelek előzték meg a hanyatlást! Még nem tudtuk, merre menekül halálhelikopterén a diktátor, és vázoltuk máris álnok ecsetvonásaival kisebbségi jogainkat, emberibb állapotunkat, az ország új, európai arculatát.

 

Karácsony első napján kivégezték a diktátort és feleségét. A történteket azóta is vitatják, az eljárás jogos, avagy törvénytelen jellegét hangoztatják, miközben azok, akik minden kétséget kizárhatnának, mindenre pontos választ adhatnának: mélyen hallgatnak. Ezen nincs mit csodálkozni. Az események forradalmi erejét kihasználó, reformkommunista összeesküvők nem bolondok elárulni a titkaikat. Azon viszont már csodálkozni kell, hogy hazai magyar politikusaink miért nem vizsgálják meg alaposabban Ceauşescu íratlan „végrendeletének” tartalmát, előzményeit és nyíltan magyarellenes irányulását. Nem kell zseniális kombinátornak lenni ahhoz, hogy utolsó két-három esztendejének időszakából kimutathassuk a romániai magyarsággal kapcsolatos Endlösung-terv minden tényezőjét. Aki figyelemmel kísérte Ceauşescu ténykedését, megállapíthatta, hogy eltökélt szándékában, terveinek véghezvitelében ravasz és türelmes tudott lenni. Amit egyik esztendőben taktikai, külpolitikai meggondolásból netán föladott, azt újrakezdte a következőben. De volt eset rá, hogy fél évtized múltán rukkolt ki újból valamely rögeszméjével. Látszólag rögtönzésnek, elszólásnak tűnő célzásai mindig távlati, stratégiai tervekről árulkodtak. Amikor például arról beszélt, hogy a román hadsereg két ízben megfordult már Budapesten, és ha szükséges, önvédelmi kényszerűségből harmadszor is bevonulhat az irredentizmus, a revizionizmus fővárosába: akkor valójában azt a fenyegetettségi érzést akarta növelni a román lakosságban, amelynek ürügyén újabb magyarellenes intézkedéseket hozhatott.

A tömeggyilkossággal vádolt személyek temesvári perének folyamán hallhattuk az egyik belügyi tisztnek azt a vallomását, miszerint 89 decemberében Ceauşescu azt követelte tőlük, hogy olyan tényeket tárjanak föl, amelyek magyar provokátorok, terroristák, magyarországi fegyveres csoportok garázdálkodását igazolják a Bega-parti városban. „Sajnos, nem tudtunk ilyen bizonyítékokat fölmutatni” – mondta a vádlott.

Emlékezzünk arra is, hogy bukásában, fél órával a helikopteres menekülés előtt is Budapestet vádolta Románia elleni, területrabló támadással.

Paranoid nacionalizmusának, rángógörcsös magyargyűlöletének, a román nép félrevezetésének akkori megnyilatkozásait tanítványai, hívei, a diktatúra haszonélvezői joggal tekinthették végrendeletnek. A hatalomátvétel sikeres befejeztével a Diktátornak minden nacionalista törekvése, így az Endlösung-terv lényege is beépült a szélsőséges politikai erők, pártok nyílt vagy titkos programjába.

 

Román történészek, politikusok immár két esztendeje próbálják tisztázni, megvilágítani 89 véres karácsonyának hátterét. Kutatásaikhoz alábbi vadászmetaforámat ajánlom figyelmükbe. Köztudott, hogy őszi szarvasbőgés idején az üzekedés minden öröme a legerősebb hímé, a vezérbikáé, míg csak erővel bírja. Ez idő alatt a nálánál kisebbek, gyöngébbek, a mellékbikák – tehénre várományosok – csak tisztes távolból, a kamaszos önfertőzés állapotában figyelhetik a nászt, a Vezérnek bősz működését. De törvényszerű, hogy idővel a diadalmas Megkeményítő ereje megcsappan, s a helyére vágyó ifjú agancsosok valamelyike a háremért folytatott viadalban felülkerekedik. Az öreget kiverik hát a csapatból, sőt némelykor meg is ölheti egy nyársas ellenfél.

Amikor Ceauşescut ott láthattuk holtan, történelmi üzekedéseinek bőgőhelyén végleg leteperten, a havas őszi hangjaihoz szokott fül hallhatta máris a győztes mellékbikák kéjes lihegését: mienk végre a negyedszázadig bitorolt előjog, mienk a hatalom tehene; mostantól kezdve mi hágjuk meg kedvünk szerint, mi leszünk a Kárpátok gímszarvasbikái!

Ez volt tehát a mellékbikák győztes lázadása.

A bőgés tart még. Végkimenetele kiszámíthatatlan. Annyi bizonyos, hogy a mellékbikák azt gyakorolják, amit az Öregtől tanultak. De ostobasággal párosult gátlástalanságuk, mohóságuk azt is jelzi, hogy uralmuk nem tarthat sokáig. Mert nem örökölték mesterük óvatosságát, ravaszságát, rendkívüli képmutató készségét, türelmét, amellyel minden történelmi galádságához ki tudta várni kedvező helyzet kialakulását. Nem tanulták el tőle a kisebbségekkel szembeni kulturális genocídium álcázásának „művészetét”, a németek, a zsidók eladásának kereskedelmi módszereit, a Nyugat átejtésének módozatait stb.

 

És lőn, hogy minden balsejtelem beteljesedett. Kezdetben, az országos, lelkes és reményteli szorgoskodásban – mi tagadás – a gyanútlanság is elkapott bennünket. Nem egészen persze, s nem hosszú időre, ám így is kárunkra lett. December végén, január elején már kezdtem ugyan kürtölgetni sajtóban, rádióban, televízióban, hogy nincs okunk a fenntartás nélküli bizakodásra, mert súlyos örökség terheli a rendszerváltást, de hát attól még nem dőltek le Jerikó falai. December 22-én őszinte magyar–román testvériségről szóltam, néhány hét múltán pedig már azt is el kellett mondani, hogy amily üres a kincstár, az államkassza, épp oly telítettek a xenofóbia, a magyargyűlölet földalatti járatai, a paranoid nacionalizmus érzelmi lerakatai. Igen, 90 decemberének fényei kezdtek már kihunyni. Mind gyakrabban kapott el a növekvő aggodalom. Nyilatkozatok, interjúszövegek sokaságából csak néhány gondolatot említek föl.

Ablonczy László barátom, aki azóta a budapesti Nemzeti Színház igazgatójaként építi maga is – gyalázatos sajtótámadások közt – az egyetemes magyarság szellemi égboltozatát, 1990. január 4-én hívott föl telefonon interjú végett.

– A gondok számbavételekor bizonyára él benned egy új vásárhelyi hitvallás… – mondta többek közt.

Az említett aggodalom pedig így kapott helyet a válaszaimban: „Álmunk egy erős, minden romániai magyart egybetömörítő politikai szervezet. Olyan politikai tömegszervezet, amely a parlamenti választásokon is indulhat majd. Az indulás persze nem könnyű. Mert iszonyatos az a lelki kútmérgezés, amit a Ceauşescu-korszak, ez a neofasiszta fanatizálás véghezvitt a román népben. Iszonyatos a magyarság üldözésének legfőbb következménye is: a csontok velejébe ivódott félelem és bizonytalanság. Hosszú időre lesz szükség a lelki és szellemi fölkászálódáshoz.”

 

Az Adevărul című román napilap 1990. január 30-i számában próbáltam vitafeleinket is tájékoztatni az ország demokratizálásának egyik legfőbb akadályáról. „A diktátort kivégezték, de hosszadalmas nacionalista kurzusának súlyos következményei még tovább terhelik közéletünket. A lelki kútmérgezést kitartó fertőtlenítésnek kell követnie. A román népet, amelynek nemzeti érdekeit a nemzeti kisebbségek semmivel sem fenyegetik, nyíltan, objektíve kell tájékoztatnunk mai helyzetünkről. A tévedés veszélye nélkül merem állítani, hogy ebben a kérdésben a román népet tudatosan és hosszú éveken át félrevezették. A legutóbbi népszámlálás adatait meghamisították, állítólagos egyenjogúságunkról Ceauşescu szemérmetlenül hazudott minden beszédében.”

S még egy aggodalom a Magyar Nemzet 90. január 30-i számából:

„Szemünk sarkában az árnyék, reményeinkben a fájdalmas kétely minek szól akkor? Annak, barátaim, hogy újból kísértet járja be Erdélyt – s nem az elvetett kommunizmusé, hanem amit úgy hívunk: csausizmus.

A kivégzett diktátor tetemének bűze érzik sok helyütt Erdélyben. A zsarnok fattyai még közöttünk vannak. A zsarnok eszmei kölykei ingyen, azaz tapsért, éljenző üvöltözésért kapott előjogaikat foggal és körömmel védik. Elemi jogaink puszta gondolatát is támadják. Állati félelem tölti el őket az európai értelemben vett egyenjogúság, a kisebbségi önrendelkezés, a kulturális autonómia hallatán. Szellemi atyjuk demagógiájával az „egy ország – egy nemzet” elve szerint az elszigetelődés bűnét vetik a szemünkre; nem nyugodt az álmuk, ha nem lehetnek továbbra is felügyelőink, irányítóink, testünk-lelkünk tulajdonosai a nemzeti fölény s a történelmi előjogok mitológiája szerint.”

Közel egy év múltán, amikor Miskolcon a kórházban súlyos balesete után lábadozó Tőkés Lászlót meglátogattam, tréfásan azt mondotta nekem:

– Nyilatkozataid azt mutatják, hogy amióta megtámadtak a vatrások, sokkal radikálisabb vagy.

– Köszönöm az elismerést – mosolyogtam, lenyelvén a mondat folytatását, ugyanis betegágyban fekvő barátunk állítását cáfolni tapintatlanság.

Azt mondtam tehát magamban: nem azért vagyok radikális, mert megtámadtak, hanem azért próbáltak legyilkolni, mert radikálisnak tartanak. A langymeleg lelkekkel a vatrások is csak elvétve bánnak el, és akkor is alkoholos állapotban.

 

Észrevétlen múltak az álmatlanság hetei és hónapjai. Lakásunk – mint valami főhadiszállás – a szüntelen jövés-menés, tervezgetés, tárgyalás színhelyévé lett. Ami leginkább megviselt bennünket, nem valaminek a folyamatos intézése volt, hanem a ránk zúduló ügyek összevisszasága, kaotikus jellege, az ország-világ minden tájáról föltűnt személyek – ismerősök és ismeretlenek – terveinek, kérelmeinek meghallgatása-vitatása, a lázálmokat kergetők lecsillapítása. Hasznos és haszontalan kezdemények tömkelegében hányódva a fáradtságtól már csodálkozni sem bírtunk Évával „mindenes” állapotunkon.

Az elmúltaknak csak néhány mozzanatát elevenítse föl most a röptében lassuló, s mindinkább földközelbe vágyó emlékezet.

 

Az újságírók nagyrészt külföldiek. Fárasztó, hogy nem beszélem a nyelvüket s aggasztó, hogy körmondataimat miként fordítja nekik a tolmács. Televíziósok: osztrákok, finnek, németek, hollandok, budapestiek, rádiósok, főleg nyugatiak. Egy kedves magyar asszony az osztrák tévécsapatban: Halom Katalin. Ügyünkben az áldozatkészség megható példája. Az osztrák Pen Club küldöttsége: Szépfalusi István az írói és emberi szolidaritás szívmelegével, s a nekem szóló tiszteletbeli osztrák Pen-tagság okmányaival. Aztán a párt- és egyesületalapítók. Uram, ezt azonnal létre kell hozni, ezt sürgősen meg kell beszélni! A program. Az alapszabályzat. A taktika, a stratégia. A segélyszállítmányok. A magyarországiak főleg. Hiszen ők voltak az elsők már 89 decemberében. Egyik emberük Aradon halt hősi halált.

 

Isten tudja, miként kerültünk a Magyarországról, Ausztriából, Svájcból, Németországból indított segélyszállítmányok útjába. Január közepe táján azon vettük észre magunk, hogy lakásunk afféle segélyszállítási forsponttá lett, ahol a Székelyföld és Moldva felé tartó gépkocsioszlopok irányítói, kísérői egymásnak adták a kilincset. Emerre hol menjünk, amarra hogy menjünk? Hol nagyobb a szükség? Így sikerült néhány élelmiszer- és gyógyszerszállítmányt a Mezőségre – szülőföldemre – irányítani. Ahol legnagyobb az ínség, legelmaradottabb az egészségügy. Boldog lehettem, hogy sármásiak, kamarásiak, mócsiak – magyarok s románok – jelezték a segélyek átvételét. De Mócsról fölháborító jelentést is kaptam. A helyi kórház valamelyik vezető csirkefogója nem volt hajlandó átvenni a Magyarországról küldött gyógyszereket. Jelek szerint akkor már éreztetni kezdte hatását a neonáci szellemű lapok rémhírterjesztése, miszerint a magyarok „mérgezett élelmiszert és gyógyszert” küldenek.

Érthető tehát, hogy a magyarországi segélyszállítmányokról, amelyeknek értéke már 91 elején meghaladta a 7 (hét) milliárd forintot, alig-alig esett szó a román híradásokban, amikor pedig sokkal szerényebb francia vagy holland küldeményekről nagy gaudiummal számolt be a rádió-sajtó-televízió. (Az a román televízió, amelynek később döntő szerepe volt a marosvásárhelyi pogrom propagandisztikus előkészítésében.)

 

A beadványok, panaszlevelek új korszakába léptünk. Ezek most nem úgy kezdődtek, hogy mélyen tisztelt, hőn szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs… Ezeket ama Nemzeti Megmentési Fronthoz intézték, amely a Mélyen tiszteltet, a Hőn szeretettet szent karácsony napján feleségével együtt agyonlövette.

Lényegesen változott a folyamodványok tárgya is. Tollat ragadó polgáraink nem iskolaügyben, nem törvénytipró párt- és állami káderek ellen emeltek panaszt, hanem falun és városon kirobbant véres konfliktusokról tájékoztatták az új hatalom képviselőit. Sőt egy erdélyi pogromról is. Ne dörzsölje szemét az olvasó: valóban pogromot írtunk. Igen, a cári Oroszország zsidóellenes mozgalmaiból ismert, véres képzeteket keltő fogalmat használtuk. Nem túlzásból, nem is félreértésből. Az idegen szavak és kifejezések szótárának meghatározása szerint a pogrom: a lakosság más nemzetiségű v. vallású része (főleg zsidók) elleni, gyilkolással, erőszakoskodással járó hajsza (a. m. elpusztítás).

Ez történt 1990. január 26-án Szászrégenben. Erről szól az a védelemért, igazságtételért könyörgő folyamodvány, amelyet a város RMDSZ-vezetői, valamint a római katolikus és református egyházak lelkészei küldtek a megyei hatósághoz.

Többek közt ezt írták a lezajlott eseményekről:

„A rendbontók nagy részét Libánfalváról (Ibănesti) és Görgényhodákról (Hodac) hozták autóbuszokkal. A fanatizált parasztokat a felbújtók leitatták, megrészegítették.” A nagy mennyiségben felszolgált italt nem valamely vendéglőben rendelték, hanem az utcán, a járdákon osztogatták a felelőtlen agitátorok.

A tömeg ilyen „jelszavakat” kiabált: „Magyar vért akarunk inni!” „Minden magyart legyilkolunk, majd csak azután távozunk!” „Románia a románoké! Nem tűrünk meg sem magyar, sem német iskolákat!” „Ki a magyarokkal a városházából!” „A vezetőiket lássuk! Mindahányat felakasztjuk!” „Akár magyar, akár német, nem szervezhet szövetséget!” „Tűzre minden magyar könyvet! Tűzre minden német könyvet!” „Mit akartok, magyarok? Nincs itt semmi jogotok!”

Amikor részeg, félrészeg román parasztok, munkások és józan fővel kínrímes jelszavakat fabrikáló dászkelek – tanítók, tanárok – ily módon garázdálkodnak egy kisvárosban, érthető a félelem, amely annak békés lakóit eltölti. Az említett lelkipásztorok ezért kérték a megyei hatóságok védelmi intézkedéseit.

„Kérjük, vegyék figyelembe, hogy a városban és annak környékén minden képzeletet felülmúló uszítás folyik a magyarok, és általában a nemzeti kisebbségek ellen. Értelmiségi vezetőiket halállal fenyegetik meg telefonon, és más módon is. Ezért kérjük, intézkedjenek sürgősen, hogy elkerüljük e halálos veszedelmet.”

Nem kerülhették el.

Főleg a cigányok! Hogy a magyarokat és németeket fenyegető pribékek végül miért rendeztek „bemelegítőként” cigányellenes pogromot, azt csak alapos vizsgálat útján lehetne tisztázni. Ilyent viszont senki nem indított. Szászrégen cigány lakosságának senki nem tett igazságot. Még olyanformán sem, hogy fölgyújtott, porig égett lakásaikat, sebesültjeiket, a hajléktalanul maradtak sírását, panaszát a román televízió, rádió, sajtó figyelemre méltatta volna.

Egyetlen vandál gyújtogatót sem büntettek meg. Marosvásárhelyt egy részeg kamasz megpróbált fölmászni Avram Iancu bronzlovára, és ezért statáriális eljárással súlyos börtönbüntetésre ítélték. Szászrégenben eddig meg nem nevezett személyek ártatlan cigányok házait gyújtották föl, egyikük pedig egy gyermeket próbált a lángok közé taszítani – szerencsére megakadályozták –, ám ez minden jel szerint bocsánatos bűn, nem tekinti senki gyilkossági kísérletnek. De miért is? Mikor ennél sokkal veszedelmesebb egy ország sorsára nézve valamely bronzló hátán a lovaglási kísérlet?! Érthető, hogy hatóságaink először a súlyosabb nemzeti veszedelmeket hárítják el, s nem a cigányok máglyahalálát.

 

Ha jól emlékszem, 90 januárjának első napjaiban Csoóri Sándor jelentkezett telefonon:

– Itt vagyok Marosvásárhelyt.

– Várlak – mondtam.

– Megyek.

Aztán estefelé megérkezett – harmincadmagával. Hozzávetőlegesen mondom ezt. Lehettek valamivel többen is, kevesebben is. Örömünkre persze. A Magyar Demokrata Fórum képviseletében jeles férfiak csapata kísért el Erdélybe hatalmas segélyszállítmányt. Házunkban a néhány órás pihenő izgalmas eszmecserévé alakult. Forró kávé, hűs házibor serkentette álmok, tervek, remények rajzását az ismeretlen jövendő komor kapujában. Mert főleg azt vitattuk: a történtek után mi következik? Vendégeink közül jó néhányan talán nem is sejtették, hogy rövid idő múltán Magyarország legfelsőbb vezetésének rendszerváltó gondja kerül a vállukra.

Az akkori nagy zsinatolásból emlékezetes maradt számomra, hogy Antall Józsefnek – a mai magyar miniszterelnöknek – egyszerre heten is magyarázták körkörösen: milyen is valójában a helyzet minálunk. Hallgatagon figyelte ezt az egynyelvűségében is bábeli zűrzavart. Azt hiszem, tanulságos előleg volt a későbbiekre nézve is…

 

Február 3-án Csoóri és csapata újból meglátogatott bennünket. Szálláshelyén, a Continental szállodában „ünnepeltük”. Magasztaló működésünket azért teszem idézőjelbe, mivel két futás között a tósztozás ugyancsak rövid volt, a pezsgős koccintás pedig szoptatós dajkák között sem keltett volna ijedelmet.

A három bővített mondattal ünnepelt ember – erdélyi sorsunk mindenkori számontartója – nem is nagyon figyelt oda a hatvan esztendejére. Elmúlt éveit hátratessékelve Sándor most is a csángók jövőjével törődött inkább.

Az RMDSZ ideiglenes vezetőségének jelentkezése, programja – annak ellenére, hogy még vázlatos volt – az egész romániai magyarságban reményt és cselekvő buzgalmat keltett. Főleg az ifjúság soraiban. Így Marosvásárhelyt is, ahol ugyancsak iszonyatos volt – és maradt – az iskolai hálózatunkban elszenvedett veszteségünk.

Lelkesítő hírek jöttek Szatmárról, Nagyváradról, Sepsiről és Csíkszeredából. Ezekben a városokban ősi iskolák, kollégiumok lettek újból magyar intézményekké.

Megmozdult persze városunk ifjúsága is.

Spontán módon, túlzásoktól mentesen, józan és indokolt követeléseket hangoztatva. Gyalázatos rágalom, hogy a középiskolai diákság és a főiskolások követeléseit az RMDSZ helyi, anarchista vezetői találták volna ki. Képmutató demagógia volt vatrás körök siránkozása, miszerint a diákság „boldog harmóniáját” nacionalista magyar értelmiségiek zavarták meg a „szeparatizmus” jelszavaival.

A diákok a felnőtteknél, öregeknél jobban tudták, mivel és miként nyomorítja őket az erőszakos beolvasztást siettető iskolapolitika. Ezért nem szorultak senkinek a segítségére, mikor az anyanyelvi oktatás igényét megfogalmazták; amikor fegyelmezetten és törvényes módon juttatták a hatalom tudomására, hogy tovább nem tűrik emberi jogaik cinikus megcsúfolását.

 

Mindazt, ami elkezdődött, és egyik legfőbb oka lett annak, hogy márciusban megszervezték a magyarellenes pogromot, korábban – már évekkel előbb – így fogalmaztam meg: „Egy nemzetiség, kivált ha közel kétmilliós létszámú népről van szó, és etnikailag része egy saját államkeretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok, de nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha egyéni, állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit, és azokat saját nemzeti kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag mennyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megjelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; …ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési, tudományos életével… Egyszóval, ha önmaga lehet, sajátos szín egy állam egészében, ahol tiszteletben tartják a sajátosság méltóságát, vagyis: egy adott etnikum létének, fölvirágzásának minden feltételét. Mindez persze csak része a kérdésre adható válasznak. Ezúttal csupán elemi feltételekről szóltam.” (A fentieket közzétette Ablonczy László a Film, Színház, Muzsika című újságban Budapesten, 1987 júniusában.)

Nem sokkal ezután egy rádiós beszélgetés keretében Szűrös Mátyás is idézte szövegem néhány részletét. Lett belőle Bukarestig hullámzó fölháborodás, a szövegnek azonnali lefordíttatása román nyelvre, aztán a belügyérek kérdései: „Miféle beszéd ez, és miért nem azt nyilatkozta ön, hogy az említett követelményeket már teljesítette a román szocialista demokrácia?” No persze! Valóban mindenből meghagytak valamicskét mintának, propagandisztikus jellegű, fölmutatható maradéknak, amiről a tájékozatlan külföldi azt gondolhatta, hogy egész, hogy valóságos jognak a bizonyítéka. E látszatok ellen tiltakozott az ifjúság.

Valaha volt magyar orvosi egyetemét, több mint négyszáz éves Református Kollégiumát követelte vissza. Bátor középiskolások, orvostanhallgatók ezért tették közzé felhívásaikat, követeléseiket! Ezért tüntettek! Ezért sztrájkoltak! Ezért lettek volna képesek az életüket is föláldozni! De elszántak voltak a magyar nyelvű oktatás fölszámolásának haszonélvezői is. Őket is elkapta a harci buzgalom – mégpedig az előjogok védelmének szenvedélye, a jogtalanul bitorolt hivatali székek féltése, végső fokon az anyagi érdekeltség. Érthető, hogy mindazok, akik ősi magyar iskoláink „új gazdáiként” élvezték „többségi előjogaikat”, hisztérikus „ellenakciókba” kezdtek, ocsmány hazugságokat kürtöltek országgá-világgá, miszerint a „magyar irredenták” elűzik őket, gyermekeiket, a puszta létük ellen törnek stb. Gyarmattartóink az ország legtávolabbi megyéibe küldték el hazug távirataikat Marosvásárhely románságának „tragikus állapotáról”. Miközben szinte naponta szerveztek tüntetést az önálló magyar iskolák létrehozatala ellen. Miközben a helyi fasisztoid újság naponta okádta olvasóira a magyargyűlölet mocskát, mérgét és nevetséges hazugságait. Ekkor derült ki: mily fantasztikus erővel képes védekezni Ceauşescu másod-, harmadgarnitúrája. Védekezni?

Alig néhány héttel a diktátor kivégzése után már elkezdték szőni terveiket a márciusi pogrom szervezői.

Az előjogok elvesztésének félelme elkapta nyilván a teljes aktívát. Tehát iskolaigazgatók mellett a műszaki értelmiség számos tagját is, a régi államapparátus „gyorsan demokratizálódott” köreit is. Köröket mondok, mert nem akarok általánosítani. Az ún. párt- és állami apparátusban sok jóhiszemű, a legfelsőbb pártvezetés irracionális elmeháborodottságát fölismerő, lázongó, kritikai szellemiségű embert ismerhettünk meg. De róluk majd máskor. Akik „ellopták a forradalmat”, akik állati félelemben reszketve hitették el tudatlan román emberekkel, hogy Marosvásárhely „ki akar szakadni az ország szent testéből”; akik későbben elhitették Hodák község leitatott parasztjaival, hogy Marosvásárhelyt tanuló gyerekeiket a „horthysta magyarok megkéselik, megfojtják”, azok a diktatúra legfanatikusabb karrieristái voltak, a Diktátor legbuzgóbb talpnyalói és nyilván: az új városi vezetés legfőbb bitorlói, korrupt, garázda zsiványai. Hozzájuk csatlakozott a hadseregnek néhány olyan tisztje is, aki Ceauşescura esküdött föl ugyan, de ezt úgy értelmezte, hogy minden egyenjogúságot követelő magyar kiirtására tett szent fogadalmat.

Ilyen körülmények között, amikor már nyilvános tömeggyűléseken, a városi vezetés köreiben, az egyetemen, a sajtóban is azt kezdték mind gyakrabban hangoztatni, hogy a kisebbségjogi követelések valójában nem a város magyar lakosságának, hanem csupán „hőbörgő”, de főleg „horthysta” magyarok követelései, okkal merült föl az általános igény: a magyar lakosság nyilvánítsa ki egységesen a maga kollektív akaratát. S egyúttal tiltakozzék a naponta szaporodó magyarellenes brutalitások ellen is; néma, gyertyás-könyves fölvonulással mutasson példát a kulturált, európai szellemiségű politikai küzdelem módozatairól. Az 1990-es év eleje óta ugyanis szinte minden napra jutott egy-egy magyarverés, csőcseléktámadás, emberek, öregek, asszonyok, diákok ellen; külföldi televíziós csoportok, újságírók ellen. E támadások szervezőit még Ceauşescu pribékjei irányították már korábban is, a diktatúra utolsó periódusában. Többek közt akkor verték meg azokat a francia újságírókat is, akik azután hazamenve, a „latin nővér” párizsi lapjaiban alaposan elverték a port a Kárpátok Géniuszán, akiről pedig még De Gaulle is igen tapintatosan nyilatkozott. (Más kérdés, hogy magában miként vélekedett „barátjáról”, midőn azt láthatta, hogy annak lába alá – a törpesége miatt – magasító dobogót ácsoltak közös szónoklataik idején Romániában. Az égimeszelő francia elnök oldalán Ceauşescut joggal kapta el az alacsonyabbrendűségi érzés – szó szerint is.)

Nos, a verőlegények Marosvásárhelyt is munkába kezdtek 90 februárjában. De már inkább a város magyar lakóit támadták, ritkábban a külföldi újságírókat. A véres színjáték mozzanatai sokszor így zajlottak le: „Magyar sulit akarunk!” – hangoztatták a diákok, válaszként pedig fölhangzott románul az ellenérv: „Murim! Luptăm! Ardealul nu cedăm!” Magyar fordításban ez így hangzik: „Meghalunk! Harcolunk! Erdélyt nem adjuk!” Abban a paranoiás hangulatban az sem tűnt volna abszurdnak, ha valaki egy skatulya gyufát kér magyarul a trafikostól, és ugyanezt a választ kapja: „Meghalunk stb., ám Erdélyt nem adjuk!” A logikai bakugrás okát, miszerint a kiabáló először meghal és csak azután harcol, a tanügyi klapanciamesterek zsenialitásában kell keresni. A kínrím követelményei szerint jártak el, Karinthy szellemében: Sámuel! Én téged bámuel!

Ebből az időből való az a videofelvétel, amely azt a jelenetet rögzíti, mikor egy román katonatiszt épp nyakon ragadja magyar áldozatát, hogy civil cinkosai ellássák a baját két okból is: magyar óvodát követelt, és magyar feliratokat is a Székelyföld legnagyobb városában.

Tapasztalhattuk tehát, hogy odalent a sírban még mindig nő a Diktátor szakálla. Hívei pedig idefönt a megújulásra vágyó földön fokozatosan vették át uralmukat a város fölött. Marosvásárhely legfőbb vezető személye egy román ezredes lett, a Bukarestbe távozott Király Károly helyét pedig egy tartalékos vezérőrnagy vette át. A világszerte hírnevet szerzett ellenzéki férfiú után két katonatiszt került a közügyek élére. A magyar lakosság körében nevük ismeretlen volt. Sem különösebb bizalom, sem gyanakvás nem övezte őket. De fokozatosan kiderült, hogy a város hatalmi emberének számító ezredes nyíltan vallja mindazokat a nacionalista eszméket, amelyeket Ceauşescu a „szocialista nemzet” fogalomkörében a ravasz demagógia eszközeivel terjesztett. A 89-es év decemberének fordulata után rövid ideig úgy látszott: a város vezetésében megfelelő képviselete lesz az 50%-os arányon felüli magyar lakosságnak is, ám ez hiú ábrándnak bizonyult. Az ezredes elvtárs gyorsan és katonás eréllyel söpörte félre a nemzetiségieket. Fölöttese, a tartalékos vezérőrnagy – nyilván felsőbb utasításra – a vezetés román–magyar arányainak helyrehozatalát kezdeményezte. Engem, akinek semmilyen funkciója nem volt a hatalmi körökben, telefonon arra kért: vennék részt az új városi vezetők ügyében rendezett tanácskozáson. Fölkérésének eleget tettem.

A tanácskozás nem volt fölemelő.

A sovén szellem, a sunyi, ám alig titkolt uralkodó szándék, a magyarság képviseletének fontosságát tagadó felfogás oly régi volt, akár a faji elnyomás. Az ezredes úr, akit feketére füstölt és pácolt a magyargyűlölet, szánalmasan primitív módon próbálta igazolni az arányos képviselet szükségtelenségét. Ellenvéleményem hallatán fölháborodott, majd – a gyűlés végén – bocsánatot kért, s oly szenvedélyesen rázta a kezemet, mintha Ceauşescu és Arafat találkozását kellett volna megjátszanunk egy abszurd komédiában. A vezérőrnagy úr néhány puliszkalágyságú mondat után – hogy meg kellene emberségesen egyezni stb. – már a tanácskozás elején távozott. A képviseleti arány valamennyire mégis följavult, a két katonatiszt igazi arculata pedig későbben, márciusban mutatkozott meg a soha el nem múló szégyen és jellemtelenség sátáni jegyeivel.

Az ezredes később könyvet írt a történtekről. Klasszikus mű! Maradandó példája a gátlástalan hazudozásnak, a tényhamisításnak. Pszichiátriai segédkönyvnek is jó lesz: a paranoid nacionalizmus, a sovén pszichopátia és a moráldebilitás szöveges dokumentumai olvashatók benne.

 

Hogy mi minden érlelte a februári marosvásárhelyi tüntetés gondolatát: nehéz összegezni. Csak mozzanatokat villantok föl ama nyugtalan napokból. Kolozsvár, RMDSZ-tanácskozás. Domokos Géza kér: szólnék magam is valamit. Azt a reményemet próbáltam megfogalmazni, hogy az egyiptomi fogságból szabadult zsidók módjára – ha keserves bolyongás után is – eljutunk egyszer az Ígéret Földjére. Az én nemzedékem ezt nem fogja megérni, de látom magunk között a Józsué-jelöltek ifjú csapatait, s bízom bennük. Álmomban annak előtte sokszor fölfénylett már ez a nap, amikor szabadon, egy nemzetiségi politikai szervezet erejével látunk hozzá jogaink kivívásához. Ez nem volt a megálmodott nap. A személyi becsvágyak alig-alig titkolt vigyora, a nemzedéki gyűlölködés előjelei, az intolerancia újbóli föllángolásai, az ellenzéki múltból táplálkozó kivagyiság gesztusai mélységesen elszomorítottak. Hazudnék persze, ha azt állítanám: mindössze ennyi volt az a találkozás régi barátokkal, új ismerősökkel és ismeretlenekkel. Hiszen elhangzott ott jó néhány okos fejtegetés az előttünk álló feladatokról és lehetőségekről. Nemzetiségi Statútumról és Universitasról. Csak éppenséggel olyanformán, hogy az merész álmodozás volt inkább, semmint tárgyilagos, hűvös elemzése a lehetőségeinknek. Erre viszont senki sem készült föl. Mindenki rögtönzött, összevegyítvén álmot és valót, vágyat és objektív lehetőséget. Szentséges gyanútlanságban, mint jómagam is. Mert azt gondoltam például, hogy van még morális értéke az áldozatnak, a kisebbségi sorsban – a nacionalizmus vádjával – elszenvedett börtönbüntetésnek. S ha nem különleges értéke: mentsége legalább annak, akit magyarként, kisebbségjogi küzdelmek miatt, a román haza elárulásának vádjával nyomorítottak meg Gheorghiu-Dej börtöneiben. Hát e mentségnek a jeleit nemigen tapasztalhattam. Balogh Edgárt például nem egy irányból épp oly vizsla szemek kajtatták nekifutamodó indulattal, mint december előtt a pártaktivisták részéről. (Még 1989 nyarán is ezt hallhattam egyik bukaresti pártjanicsárunk szájából: „Az ön elvtelen sirámai afféle baloghedgárizmusok!”) Demeter Jánosnak átdolgozott, s a belügyiek rendkívüli figyelmét kiváltó Nemzetiségi Statútumáról három percet ha beszéltem, jött is rá menten a lesújtó ellenvélemény: „Ilyesmire kár az időt pocsékolni.” Egy másik kolozsvári szerint: „Demeter gyáva kommunista volt!” Sajnos az RMDSZ azóta sem terjesztett elő semmilyen Statútumváltozatot, a finn modell pedig, amit akkor Kányádi Sándor jogos követelményként említett föl, távolabb volt tőlünk, mint volt valaha is.

A megdöntött diktatúra kriptaszökevényei az uszítást idejében elkezdték. Már az első „szabad” újságok megjelenésével. Román körökben ezek tömeges fertőzést okoztak. Ismeretlen propagandisták Marosvásárhelyt magyarellenes röpcédulákat kezdtek terjeszteni. A Vatra Romănească elődjét így nevezték: Az Erdélyi Románok Szövetsége. E Szövetség nevében keretes szöveg hirdette például:

 

ROMÁNOK!

 

A magyarok garázdálkodásait ne tévesszétek össze a demokratikus jogokkal!

A magyarok végletesen sovén megnyilatkozásaival szemben ne maradjatok tétlenek!

Akinek nem tetszik a román nyelv, az ország nyelve, szedheti a sátorfáját! Az ország határai szabadok!

Talpra, román!

Az utolsó órában vedd tudomásul: román vagy!

Románok, ne legyetek gyávák!

Védjétek meg jogaitokat, amelyek itt öröktől fogva a ti jogaitok!

Ne tűrjük, hogy egyetlen intézményünkben is magyar vezető legyen!

Igen! Egyenjogúak vagyunk, de nem úgy, ahogyan azt egyes sovén magyarok képzelik!

Nemzeti kisebbségek! Vegyétek tudomásul, hogy ha létszámotokból levonjuk a magyar cigányokat, a harmadik helyre kerültök!

Milyen jogaik vannak a magyarországi románoknak?

Milyen jogaik vannak a lengyelországi, a csehszlovákiai magyaroknak?

Románok, gondoljátok meg jól, mi a teendőtök! Ne húzódjatok félre, ne maradjatok tétlenek!

Mi sok ezer esztendeje vagyunk itten, vagyis mindöröktől fogva!

Mi vagyunk Nagyrománia!

Mi vagyunk a nép!

 

(Magyarellenes tüntetéseiken román diákok ezt így skandálták: „Mi vagyunk a nép! Ti vagytok a szemét!” Eredetiben ez a mindenkori klapancia-mánia jegyében így hangzott: „Noi suntem poporul, voi sunteţi gunoiul!”)

 

Tudni akarjuk az igazságot! Miért gyilkolták le bestiális módon csíkszeredai, szonátai, hargitai román testvéreinket?

Utolsó figyelmeztetésünk ez a nemzeti kisebbségekhez!

Nincs menekvés számotokra! Vegyétek tudomásul: Romániában éltek, ahol a román nyelv a törvény!

 

Megjegyzés: Csíkszeredában, Szonátán senkit sem gyilkoltak meg a forradalomnak nevezett decemberi fordulat napjaiban. Hargita nevű helység pedig nincs. A szöveg szerzői és terjesztői újból igazolták, hogy hetven év alatt sem tanulták meg Erdély földrajzát. Utalásuk nyilván Hargita megyére vonatkozik, amelynek területén 1989 decemberében hat személy vesztette életét a forradalomnak nevezett diktatúradöntés napjaiban, Ceauşescu fanatikus kiszolgálóinak szétkergetése idején; amikor minden tisztességes ember úgy gondolta, hogy kötelessége részt venni a hatalom megdöntésében – a hatalom fegyveres védelmezőivel szemben.

Ebben az országos méretű konfliktusban vesztette életét Székelyudvarhelyt és környékén három magyar és három román kiszolgálója a régi hatalomnak. Köztük olyan is, aki súlyosan vétkes volt abban, hogy Székelyudvarhelyt farkaskutyákat uszítottak kiskorú gyerekekre, akik nem voltak hajlandók elhagyni szülővárosukat, amikor Moldovába akarták szállítani őket. Helyükbe ugyanis ottani román szakiskolásokat irányítottak a városba – a betelepítés jegyében.

A Marosvásárhelyt készült röpcédulák fogalmazói kizárólag Ceauşescu román nemzetiségű híveit gyászolták; az ugyancsak Hargita megyében meggyilkolt magyar személyek ügye nem érdekelte őket, és az sem, hogy Marosvásárhelyt, Temesvárott, Kolozsvárott, Szebenben válogatás nélkül lőttek halomra románokat, magyarokat, németeket stb. Ők kizárólag a székelyföldi hatósági személyeket tekintették ártatlan román testvéreiknek.

Így bújt ki minden lehetséges szög minden hazafias zsákból a pogrom előkészítésének folyamán.

Akik pedig komolyan vették Bukarest puccsista köreinek fölhívását a diktatúra megdöntésére, 15–20 évi börtönbüntetést szenvedtek a hiszékenységükért, s a félreértésért, hogy tegnapi kínzóikat maguk büntethetik meg.

Ama drámai napokban Albert Antal, a csíkszeredai napilap főszerkesztője hívott föl telefonon. Arra kért, szóljak magam is valamit az önbíráskodás ellen, a törvényes eljárás érdekében.

 

Az alábbi jegyzetet küldtem el neki, hogy a helyi napilapban, amelynek főszerkesztője volt, közölje.

 

SZOLGÁK FELELŐSSÉGE ÉS A HUMÁNUM PARANCSA

Illyés Gyula megírta már egyik drámájában: a zsarnok éltető eleme a szolga; a szolgahad; a szolgaszellem; a magánszorgalmú kutyák ugató kórusa, és annak minden változata; a zsarnokról és feleségéről ódát zengő udvari költő; a Gauleiter-magonc, akit nálunk mindközönségesen megyei első titkárnak, tov. prímnek is hívtak: az éljeneket szemguvadásig üvöltő tapsonc, a szélhámos hurrázó, s az emberi vesét, májat rendőrcsizmával rugdosó szadista, a zsarnok meghosszabbított lába; az ellenzéki gondolatok inkvizítora, és mi minden, és hány meg hány változata a zsarnokot fönntartó erőnek. A rendszernek, amelyet most iszonyatos véráldozattal megdöntött a forradalom, mindezek csak részelemei. De nem jelentéktelenek. Érthető tehát, hogy Zsarnok és Zsarnokné kivégzése után szolgáik felé fordult a népharag, a fölkelt nép indulata, melyet mérhetetlen szenvedés lobbantott lángra, hogy tisztítótűz által pusztuljon minden, ami embertelenség volt az „aranykorszaknak”, „emberarcúnak” megénekelt diktatúrában.

Ám ami érthető, nem feltétlenül megengedhető. A zsarnoki rendszert porba döntő kollektív önbíráskodás után új rendnek kell jönnie. Ebben pedig nincs, nem lehet helye az egyéni önbíráskodásnak, a személyes bosszúnak, az anarchia késvillanásainak, a bunkónak. Az új rend, melyet fel kell építenünk, nem tűrheti meg a szemet szemért, fogat fogért középkori szellemiségét. Az új rend, amelyet a Zsarnok kozmikus méretű demagógiája után valóban a humánum alapján kell megteremtenünk, az igazi demokrácia eszközeivel fog bíráskodni és büntetni.

Embertársaim! Bízzatok a lehetséges új rend európai szellemiségében! Ne engedjétek meg a vérbosszúnak semmilyen formáját, az önbíráskodás jogszerűtlenségét. Jogtalanságból kitörve ne kerülhessünk szembe saját eszményeinkkel. Megannyi vérfürdő gyermekgyilkosait, a Zsarnok Heródes-hadának maradványait az igazi törvényesség törvénye büntesse, ne személyi indulat ökle, fejszefoka. Most, hogy visszakerültünk Európába, igazoljuk egyenként is, hogy emberi tartásunk, erkölcsünk, jogérzékünk valóban a humánum földjén termett; hogy Herderrel szólva: ami az emberben isteni, az épp maga az emberség. Ne mondjátok, hogy mindez pusztán keresztényi, istenes türelem. A kővel dobálót nem fogjuk kenyérrel visszadobálni, a gyilkost nem fogjuk homlokon csókolni. De büntetését bízzuk a törvényre – mindannyiunkra tehát. A közösség demokratikus rendjére. A törvényre, amelyet kiegészít majd az emberi közösség ítélkezése a bűnösök fölött a megvetés, az erkölcsi ítélet Káin-bélyege.

Ez minden egyén joga. Kegyes és kegyetlen, némelykor szigorúbb a bitónál is. Ez legyen a mi erkölcsünk e vérzivataros napokban is.

Kelt Marosvásárhelyt, 1989. december 30.

 

Mindez sajnos post factum jelent meg a csíkszeredai napilapban. Az önkényes bíráskodások természetesen megszűntek, ám annál hevesebben folytatódott a történtek meghamisítása. Ami Bukarestben „forradalmi hőstett” volt, az a Székelyföldön románellenes merényletnek minősült. Későbben már a látszatokra sem vigyáztak. Nyíltan, cinikusan gyakorolták minden szinten a nemzetiségi megkülönböztetést.

Nicu Ceauşescut kezdetben huszonöt évre ítélték, majd azután szabadlábra engedték. A temesvári vérfürdő elkövetőit fölmentették, azokat a zetelaki magyarokat pedig, akik egy öngyilkos rendőr lakása előtt tüntettek, 18–20 évi börtönre ítélték.

A márciusi pogrom idején önvédelmi küzdelemre kényszerült félszáznyi magyar és cigány elítélt ügyét nem is tárgyalom most. Sokan tiltakoztunk már az ellen, hogy ezek az emberek ártatlanul szenvednek Európa legborzalmasabb börtöneiben.

Az RMDSZ országos vezetősége pedig néhány szemérmetes megnyilatkozása ellenére súlyos mulasztásokért felelős a marosvásárhelyi koncepciós perek elleni küzdelem lehanyatlásában.

 

A már említett szennyröpce így folytatódott:

 

NAGYROMÁNIA ROMÁNJAI!

 

A nemzethez fordulunk segítségért! Siessetek az erdélyi románok segítségére!

Egy kicsi és gonosz nemzetiség – a magyar – azt akarja, hogy olyan iskolái legyenek, amelyek kizárólag magyar tanintézetek, ahová a mi gyerekeink nem tehetik be a lábukat!

Magyar személyeket akarnak intézmények, gyárak élére állítani! Igazságos ez?

Román testvérek, halljátok meg kiáltásunkat az egész ország területén. Siessetek Erdélybe meggyőződni szomorú sorsunkról!

Stb., stb., stb.

 

A márciusi pogrom előkészítői jól tudták, mire alapozhatnak hazugságaikkal: a tudatlanságra, a tájékozatlanságra. A mítosz léleknyomorító erejére, a történelemhamisítás tudati következményeire. Egy román útikalauz állítása szerint Marosvásárhely ősi, virágzó dák város volt, melyet az Ázsiából Erdélyre zúduló magyarok megsemmisítettek, hogy azután – egy másik állítás szerint – román jobbágyok újraépítsék. Verejtékes művüket azonban főleg 1867-tel kezdődőleg a magyarok újból megkaparintották s íme, most – 1990-ben! – harmadszor ismétlődik a barbár fosztogatás!

A baj pedig az, hogy ezt sokan elhiszik. Hiszen honnan tudhatnák az olténiai románok, és azok idetelepített rokonai, hogy a „kicsi és gonosz nemzetiség” Marosvásárhelyt például a Bolyai Líceumnak nevezett ősi Református Kollégiumát akarja újból azzá nyilváníttatni, ami volt négyszáz éven át: magyar tanítási nyelvű iskolává. Honnan tudhatná a moldvai román, hogy félezer éves erdélyi magyar egyházi iskoláinkat, más kulturális intézményeinket még Antonescu országlása idején sem merték hadizsákmányként kezelni, nemzetiségi jellegüktől megfosztani, amiként Ceauşescu tette?

Egyebekről – akár azoknak is, akik Transsylvaniát összetévesztik Transzjordániával – nem érdemes magyarázólag szólni. Ép elméjű ember nyilván nem döbben meg oly „szörnyűségen”, miszerint Marosvásárhelyt „magyar személyeket akarnak intézmények, gyárak élére állítani”, hiszen ez önmagában véve semmit sem jelent. Azon viszont bárki elgondolkozhat, hogy egy nagyrészt magyar lakosságú városban, a Székelyföld hajdani fővárosában Ceauşescu fasisztoid politikája folytán, kizárólag faji előítélet alapján a közügyekben felelős magyarok döntő többségét minden téren leváltották, félreseperték.

S mivel ezt a 89-es decemberi fordulat után a munkásság nagy tömegei szóvá tették: a nemzeti előjogok bitorlói érthető pánikba estek. Lelki szemeik előtt borzalmas jövő képe rajzolódott ki: olyan ország, amelyben dolgozni is kell, amelyben nem lesznek gyarmattartók és gyarmatosítottak; amelyben döntő szava nem a nemzeti hovatartozásnak lesz, hanem a képességnek, a tisztességnek, az alkotó munkának.

 

 

1990. február 8.

Az RMDSZ országos vezetőségének bukaresti gyűlésén úgy határoztak, hogy február 10-én a romániai magyarság békés tüntetések formájában tárja ország-világ elé jogos követeléseit. Jómagam a bukaresti tanácskozáson – mivel országos funkcióm nincs – nem voltam jelen. Nincs tehát közvetlen tapasztalatom arról, hogy a határozat létrejöttében, majd részleges visszavonásában személy szerint kinek milyen szerepe volt; milyen csoportok között támadt elvi nézeteltérés stb. Tény, hogy az országos tüntetés szándéka akkor már nagy tömegek kollektív akarataként jelentkezett mindenütt Erdélyben.

Az emberek komolyan vették mindazt, amit ún. Szándéknyilatkozatában az RMDSZ meghirdetett. Az ifjúság, amelyet leginkább sújtott Ceauşescu asszimilációs politikája, indokoltan, érthető módon került mindenütt az egyenjogúságért indult küzdelem élére. A diákság lelkesen fogadta az RMDSZ-nek egyik legfontosabb követelését, miszerint az államnak vissza kell adnia, újra létre kell hoznia a nagyrészt fölszámolt, ám kirakatpolitikai célok végett maradványaiban mégis „létezőnek” hazudott kolozsvári Bolyai Egyetemet, s ugyanúgy a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti főiskola teljes magyar tagozatát. De súlyos konfliktusok vették kezdetüket.

A tanügyminisztérium küldötteit, akiknek az lett volna a megbízatásuk, hogy ésszerűen és méltányosan oldják meg a nyílt románosítás céljából „egyesített” iskolák kérdését, szervezett román diákcsoportok hurrogták le és fütyülték ki minden alkalommal. Háttérből irányított garázdálkodásaikat filmfelvételek őrzik, és annak bizonyítékát is, hogy felbujtóik, irányítóik részint katonatisztek, másrészt nemzeti előjogaikat féltő iskolaigazgatók, sovén lapszerkesztők voltak, általában azok a személyek, akik a fordulat előtt a város nemzeti Gauleitereiként élvezték előjogaikat.

Február elején már kötésig gázoltunk a helyi és országos, magyarellenes rágalmak mocskában. Értelméből kiforgatták, meghamisították minden mondatunkat. Nőttön-nőtt a félrevezetett románok aggodalma: valóban lehetséges-e, hogy Marosvásárhely „kiszakadjon az ország testéből”?

Bizonyítanunk kellett:

– hogy nem törekszünk a város román lakosságának elűzésére,

– hogy nem a románok javait, hanem jogainkat követeljük,

– hogy az önálló iskolai hálózat követelése, nyelvünk nyilvános használatának joga senkit sem sérthet emberi jogaiban, nemzeti érzéseiben,

– hogy törekvéseinkben a román lakosság legjobbjainak támogatására számítunk, hiszen az ország demokratikus átalakítása mindenkinek elemi érdeke stb.

Tiltakoznunk is kellett:

– a helyi román napilap nyíltan fasiszta propagandája ellen,

– az egészségügyben is tapasztalt féktelen magyargyűlölet ellen,

– a gyógyszerszállítmányok, segélyek elsikkasztói ellen,

– a város vezetésében tapasztalt epilepsziás jellegű őrjöngés ellen, amelynek „főhőse” a már említett ezredes volt, valahányszor kisebbségi jogokról, pl. kétnyelvű feliratokról esett szó.

Ilyen meggondolásokkal tisztázódott fokozatosan a város magyar lakosságának tüntetési szándéka. Hisz nem úgy került rá sor, ahogyan később a gyűlölet kerengő dervisei a román sajtóban szertekiabálták. A megmozdulást senkinek sem kellett erőnek erejével, csinnadrattával, magyarkodással, demagógiával előkészítenie. Két hónap eseményei tízezrek szívében és elméjében érlelték meg egy törvényes, felelősségteljes, fegyelmezett politikai megnyilatkozás szükségességét. Ezt a közösségi szándékot tolmácsolták megyei megbízottaink is az RMDSZ országos vezetőségének bukaresti ülésén.

Akkor ez a fórum úgy határozott, hogy a tüntetést minden megyében – ahol mód van rá – meg kell szervezni. Jómagam ezt a határozatot indokoltnak és helyesnek tartottam. Különben nem vettem volna ki részemet annak véghezviteléből.

Fölhívást írtam tehát, amelyet a helyi rádió közvetített 1990. február 9-én. Az a toborzó pedig így hangzott:

 

Magyar testvéreim! Román barátaink, akik értitek nyelvünket, amely minekünk éppoly szentség, mint Eminescu nyelve a román nemzetnek. Honfitársaim! Holnap Marosvásárhelyt is tüntetni fogunk! A hétszáz éves város utcáin, terein mi is fölvonulunk. Fölvonulunk, de nem artikulátlanul kiabálni, nem öklöt rázni, nem fenyegetőzni!

Fölvonulunk oktatási egyenjogúságot hirdető feliratainkkal némán és fegyelmezetten. Miután a kommunizmus mezében dühöngő Diktátor románokká keresztelt bennünket, miután fényes nappal Európában letagadott minket, miután egy kétmilliós etnikumot nemlétezőnek nyilvánított, fölvonulunk az eleven szobrok erejével és kiáltó némaságával. Fölvonulunk bizonyítani, hogy vagyunk! A romániai magyarság objektív léte nem politikai alku kérdése, hanem EVIDENCIA! Éppen ezért fölvonulunk, hogy puszta létünkkel is az ország népe elé tárjuk jogos követeléseinket, alapvető emberi jogainkat, amelyektől Ceauşescu kulturális genocídiuma megfosztott bennünket. Hisszük, hogy tisztességes román testvéreink megértik becsületes szándékainkat. Szándékainkat, amelyek senki ellen nem irányulnak, amelyek csak jogot követelnek, nem ELŐJOGOKAT! Hisszük, hogy gyertyás-könyves, néma tüntetésünk fölébreszti a szolidaritás érzését mindazokban a román testvéreinkben, akiket fasisztoid körök újból megpróbálnak félrevezetni, ellenünk uszítani. Hisszük, hogy miként a forradalom véres napjaiban, ezúttal is bizonyítani fogjuk: a történelem parancsa szerint óhajtunk cselekedni; közös hazánkat, a most megújuló Romániát akarjuk magunk is az egész román néppel együtt visszavezetni Európába.

De tudnia kell minden gondolkodó embernek: a Diktátor lélekmérgező ténykedésének rettenetes következményeivel nem lehet belépni Európába. Az ország érdekei ellen cselekszenek most mindazok, akik úgy gondolják, hogy elemi jogaiktól megfosztott nemzetiségekkel a humanizmus és a demokrácia kontinense befogad bennünket. Céljaink meghamisítóinak, az ellenünk uszítóknak tudniok kellene: Európa s a nagyvilág fővárosaiban vége a hazug félrevezetés lehetőségének! Szovjetellenes képmutatással, amiként azt a Diktátor tette – képmutatással és orcátlan demagógiával nem lehet immár olcsó kegyet, elismerést és támogatást nyerni az országnak. Vége a kettős játéknak! Vége az erőszakos asszimiláció gyalázatának! A diktatúra ellen fölkelt román néppel együtt hetvenéves bénultságából a romániai magyarság is talpra szökkent. A teljes egyenjogúságot hordozó szándékainkban többé nem törhet meg semmi.

Pogromok sem törhetnek meg!

Megtanulhattuk, hogy térden állva, bizonytalankodva elemi emberi jogaink dolgában sem jutunk semmire, ám azt is tudjuk, hogy fegyverünk nem a szellemi és a husángos terrorizmus, nem a történelmi vádaskodás, a sovén gőg, és nem a xenofóbiás mitológia! Fegyverünk a józan ész, a civilizált eszmecsere és a Törvény, az új demokratikus törvények ereje. Fegyverünk az emberi méltóság és nem az embertelen ösztönök, a faji előítéletek vérebeinek elszabadítása!

Jelképünk most a könyv és a gyertya! Botok, kések és husángok helyett az eszme s a fény, amely győztes forradalmunk után a jövőre vetül.

Így vonuljunk föl, testvéreim!

Úgy mutassuk meg magunk a visszafogott erő méltóságában, hogy Európa s a nagyvilág is tudomásul vegye, hogy a Diktátor minden asszimilációs garázdálkodása ellenére vagyunk, akik voltunk s leszünk, akik vagyunk: magyarok Erdélyben, magyarok Romániában!

 

Idő hiányában a szöveget nagy hirtelenséggel vetettem papírra, majd olvastam be Gáspár Sándor magnójába, amely ugyancsak megtréfált bennünket, mivel az adásban először elhangzó toborzó kezdő mondatát nem rögzítette. Román barátainkat invitálta csupán tüntetésre, és ez így eléggé fura kezdés volt s még furcsább, hogy a szerkesztőséget énnekem kellett azonnal figyelmeztetnem az elveszett nyitó mondatomra. Akkor a riporter újból elnyargalt hozzám, a fölvételt megismételtük, aznap talán még két ízben hangzott el, és ezt most csak azért jegyzem ide, mert mindössze ennyi történt a város magyar lakosságának másnapi mozgósítása végett. Mindössze ennyi volt a toborzó munka, ám annál nehezebb, szövevényesebb, fáradságosabb az a szervező-tervező, jól összehangolt közösségi cselekvés, melyet az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezetői, önkéntes munkacsapatai a tüntetés zavartalansága érdekében elvégeztek.

Február 9-én este viszont rossz tréfaként hatott az a telefonüzenet, amelyet – horribile dictu! – harmadszáj útján közvetített felém az RMDSZ országos, vezető fórumának felelős embere. Nevezzük egyelőre Ipszilonnak. Az üzenet így szólt: „Kedves barátom, néhány perccel ezelőtt beszéltem X-szel, aki Y-nak azt a határozott véleményét tolmácsolja általam számodra, hogy a marosvásárhelyi tüntetést el kell halasztani, mivel más megyékben is úgy vélik: a dolog igen-igen kockázatos. Ám ha mégis úgy gondoljátok, hogy így meg amúgy, akkor természetesen saját felelősségetekre…”

Megdöbbenten azt mondottam, hogy mivel még csak februárban vagyunk, egy áprilisi tréfa korai lenne. Másrészt: az RMDSZ Maros megyei szervezete nem gittegylet, hanem komoly emberek tömörülése. Felelőseink pedig éppenséggel a bukaresti határozat alapján kértek föl engem a február 10-ei néma tüntetés meghirdetésére. Üzenetközvetítő barátomat tehát arra kértem: mondja meg X-nek, hogy az közölje Ipszilon úrral azt a határozott véleményemet, hogy ne nézzenek minket szellemileg alultápláltaknak.

Ha pedig a bukaresti határozat eleve nem volt egyöntetű, Ipszilon úr miért nem tisztázta idejében a dolgokat? Itt, Marosvásárhelyt, százezer magyarral nem lehet komolytalankodni.

Amikor letettem a kagylót, egyetlen szó dobolt az agyamban: fantom! Miféle vezetőség az, amely így jár el drámai súlyú közügyeinkben? Valóságos-e, vagy csak fantom? Kik azok a személyek, akik összeülnek, tanácskoznak, határozatokat hoznak, majd elszélednek, aztán így szól valaki közülük: vissza mindent! A határozat nem érvényes, vagy csak módosítottan érvényes.

Fantom? Annál is rosszabb! Itt vajúdik, hánykolódik, jövőjének medrét keresi véres veszedelmek közepette a romániai magyarság, választott vezetőinek fórumán pedig ott ül vigyori pofával a káosz, a klikkharc, a határozatképtelenség ördöge.

Aztán kiderült: a tüntetések dolgában az országos vezetés megoszlott. Egyik csoport szükségesnek, a másik veszélyesnek, tehát helytelennek vélte, s végül a szokásos gyeplőhajítás után ilyen üzenet jött: ki-ki cselekedjék legjobb belátása szerint. Arról is szó volt, hogy az emberi egyenlőség könyves szellemének és gyertyás lobogásának napján országszerte megkondulnak a harangok. Ez a határozat így módosult: ott szóljanak, ahol lehetséges.

Marosvásárhelyt úgy döntöttünk: lehetséges.

 

 

1990. február 10.

Az RMDSZ megyei vezetőségének kis csapatára várva tűnődtem: milyen könyvet vigyek magammal a tüntetésre? Más szóval: a szellem nagyjai közül melyiket szólítsam elé könyvtáramból? Megannyi lángelménk közül melyikhez intézzem kérésemet: bátyám, eljönnél-e velünk, s lennél-e védangyalunk e mai nagy megmutatkozásunkban? Zavarban voltam. Ha Petőfinek szólok, Ady is jönne, ha csak Illyésnek szólok, Babitsot bántom meg. Gondoltam, mehetnék például Tamási Áronnal, aki – ha szólnom kell majd – alaposan megfigyeli: tiszta volt-e a beszéd? Ez esetben viszont Kós Károly gondolhatná rólam, hogy miután a Diktátor – udvari férgeinek ösztönzésére – éveken át a nevét sem engedte leírni, magam is megijedtem galád üldözőitől. Földi asztal, égi szék című emlékezésemben (Új Tükör, Bpest, 1986) üzentem ugyan neki odatúlra, hogy ne búsuljon, mert néhányunk száját sem a Diktátor, sem szellemi fattyadékai nem bírják befogni, de ki tudja: eljutottak-e hozzá a szavaim?

Végül, hogy minél többen férjenek el gyertyám fénykörében, remekíróinknak egy karcsú kis antológiáját vettem magamhoz. Barátaim – és védelmezőim – jöttek azután értem, s vittek föl gépkocsival az RMDSZ megyei székházába. Ott gyülekezett az elnökség, s a tüntetés zavartalanságát biztosító rendőrségi egységek parancsnokainak kis csapata is.

Följegyzésre méltó megfigyelés: ezek a román rendőrtisztek oly barátságosak, szándékaink dolgában oly megértőek – sőt egyetértőek! – voltak, hogy márciusban döbbenten kérdeztük egymástól: hová lettek ezek az emberek? Kik voltak azok, akik február 10-én úgy teljesítették kötelességüket, ahogyan az európai demokráciák rendőrei szokták – és kik lehettek azok, akik március 19-én szemrebbenés nélkül, fegyveresen, a rendtartás parancsával kivezényelten, egyetlen életmentő mozdulat nélkül nézték végig fejszés-botos gyilkosok vandalizmusát? A gyökeres változás rejtélyesnek tűnik föl, ám aki a nyitját keresi, annak egy harmadik kérdést kell föltennie: kinek-kiknek a parancsa érvényesült februárban, és kié-kiké március második felében? Egyszerű ez, ám annál körülményesebb a bizonyítása.

Egy Toldi-termetű rendőrtiszt barátságosan rázogatta a kezemet.

– Végig maga mellett leszek – mondta. – Remélem, elhiszi nekem, hogy ha oda kell valakinek legyinteni…

– Annak a bolhái menekülhetnek – nevettünk, ám ezt a mondást csak vadászok értik igazán. A lőtt róka kihűlő gereznájáról menekülnek a bolhák új rókát keresni az élősködéshez.

Aztán megszólaltak a harangok. Marosvásárhely összes „magyar harangjai”.

Meggyújtottuk gyertyáinkat.

Pontosan 3 órakor kiléptünk az RMDSZ Maros megyei szervezetének bolthajtásos kapuja alól a Bolyai térre.

A tengerként hullámzó néma tömeg elé.

A szélcsendben sok ezer lángocska lobogott békésen az ég irányába.

S láttam férfiakat és asszonyokat, akik ugyanúgy könnyeztek, mint kezükben a fehér gyertyaszálak. Soha nem felejtem el azt a remegő férfikezet, amelyet már-már teljesen elborítottak a csonkig égett gyertya megalvadt, fehér sztearincseppjei.

Káprázatos volt látnom a hatalmas tömeget. Hittem, tudtam, hogy egyetlen hívó szavunk sem hull terméketlen földre; hogy megcsalatott reményeiben is fölveti fejét a város magyarsága, példát mutatva egyúttal a visszafogott erő méltóságából.

Jogainak kivívásáért soha ennyi magyar egybe nem gyűlt a századok folyamán Erdélyben. A sajtó 80 ezret említ, a rendőrségnek tömegszámláló szakemberei 120 ezerre becsülték a fölvonulók számát, jómagam tehát nagyot nem tévedek, ha százezret mondok.

Ennyien szóltak akkor – némán.

Róluk is írhatta volna Babits, mit hajdan így épített versbe: „azok beszélnek, kik ma némák!” Mert van némaság, amely messze hallik, messzebbre, mint a juhsírás a tehetetlen várakozásban.

„Jönnek a harangok értem” – írta költő barátom, Nagy László, de meghalt időnap előtt. A harangok nem jutottak el hozzá.

Jönnek a harangok értünk, mondtam többesben, s az életben reménykedve.

„Induljunk, emberek!” Nem gondoltam, mert nem gondolhattam, hogy hat hét sem múlik el, és a boltozatos kapu alatt meg kell majd ismételnem e mondatot: „Induljunk, emberek!” De nem a betlehemi hangulatú gyertyafénybe, hanem egy állati indulatokban, habzó szájjal őrjöngő tömeg fejszés erdejébe.

Ama nevezetes februári napról Marosi Barna így számolt be a Romániai Magyar Szó hasábjain:

 

FEBRUÁR 10-E, MAROSVÁSÁRHELY

Szombat, február 10.

Marosvásárhelyen nevezetes nap volt ez a szombat, február tizedike, és emlékezetes marad még egy darabig.

Soha nem látott tömegben tüntetett a város magyar népe a kisebbségi jogokért, az iskoláiért, a magyar tannyelvű Bolyai Farkas Líceumért, az egykori Református Kollégiumért, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemért, a vásárhelyi magyar orvosi egyetemért meg a többi főiskoláért. Az emberek az utcára mentek, mert úgy ítélték, nincs elegendő garancia arra, hogy a választások után majd valóra váljanak az ígéretek, az emberek az utcára mentek, hogy a testvériség igazi testvériséggé váljon, az egyenlőség valóságos esélyegyenlőséget jelentsen, a demokrácia pedig mindenki számára demokrácia legyen!

 

 

1.

 

Mi előzte meg a tüntetést, mi előzte meg ezt a szombatot?

A hét közepén az Uniunea Vatra Romănească, egy nagyon ködös platformmal, de sajnos félreérthetetlen jelszavukkal induló politikai csoport, nagygyűlést rendezett a városi sportcsarnokban. A nagygyűlésen elhangzott beszédek szövegének ismeretében, nagyon mértéktartóan annyit el kell mondani, hogy vészesen magyarellenes zászlóbontás történt – „Vissza a hunokkal Ázsiába!” – „45 évig azért szenvedtünk, mert a magyarok ellepték a pártot és az állambiztonságot!” – „Nyitva vannak a határok, menjetek!” – a jóérzés meggátol abban, hogy a többi uszító jelszót ideírjam, csak a „lángoló gyepűk” és a „rögvalóság” hiányzott a nyilas szókészletből, hogy a szélsőjobboldal arzenálja teljes legyen. A beszédek történelmi fedezetét akár a derék Ilie Ceauşescu történész-altábornagy is garantálhatta volna! Az ominózus nagygyűlés felhívással fordult a magyarokhoz – „Fraţi maghiari!”– hát mit akartok, elválasztani az iskolákat, elválasztani az üzemeket, a vállalatokat, elválasztani a kórházakat, a kantinokat, a vendéglőket? Külön tömegközlekedési eszközöket akartok? Egyik járdán fogunk mi közlekedni, a túlsó járdán ti?

Aztán következett a pénteki nap, amikor valakik mesteri forgatókönyv alapján a fölizgatott román diákok százait vitték ki a főtérre, a jelszavakat perfid módon állították össze, valami torz testvériség szellemében, mintha merő eretnekség lenne, ha most követeli, ha egyáltalán követelni meri a magyarság a maga iskoláit!

Sajnos, partnerek nélkül nincs politika, akik megrendezték ezt a pénteki napot, nem sokat gondoltak Európára, pláne Svájcra, akik megszervezték ezt a pénteki napot, mintha elfelejtették volna, milyen heroikus küzdelmet folytatott az erdélyi románság évszázadokon keresztül a román iskolákért! Hát nem emlékeznek arra, hogy mit jelentett a XIX. században nekik Balázsfalva és Naszód, a román egyházi iskola?

Az utcán, a főtéren nekiszabadultak az indulatok, több emberrel beszéltem, akiket súlyosan inzultáltak, egy 18 éves magyar diákot a Bolyaiból fel kellett vinni a klinikára vesetájéki sérülésekkel, Farkas Istvánt, a román televízió helyi operatőrét úgy összeverték, hogy feldagadt a feje, bal szeme alatt hosszú vágás, felszakadt a bőr, még tiszta vér volt, amikor pár perccel a támadás után megkerestem, Nemes Barna géplakatost külföldi provokatőrnek nevezték és egy magánautóba akarták benyomni, hogy elhurcolják, csak a kiskatonák mentették ki a felheccelt randalírozók kezéből. Közben ilyeneket ordítoztak: „Ti Istenben hisztek, vagy abban a féreg Tőkés Lászlóban?” Megint csak nem írom le a többi szégyenletes szöveget.

 

 

2.

 

Közben egész délelőtt zajlottak a tanügyi miniszterhelyettesek „tanácskozásai”. Idézőjelbe teszem a tanácskozást. Az éjszakai órákban végignéztem a helyi tévéstúdió adását, ahol a nyers filmet tendenciózusan megvágva játszották le. Nagy önfegyelemre van szükség, hogy ezt a rendezvényt ne kommentáljam. Mi keresnivalója volt a teremben például az IMF „küldötteinek”, intervenciójuk tele volt ferdítésekkel és csúsztatásokkal, diadalmas bevonulásuk a térre csak izzította a kedélyeket.

Csalódottan és keserűen jegyzem meg, hogy a magyar miniszterhelyettes nem volt kellően tájékozódva a helyzetről, miért sétált bele naivan a csapdába? Vagy miért nem hagyta el azonnal a termet, mikor látta, hogy mi történik? Miért ment ki a megyeház balkonjára? A legrosszabb variációt választotta, lehetővé tette, hogy kifütyüljék és megalázzák! Az igazsághoz tartozik, becsületére legyen, hogy legalább nem írta alá a minisztérium közleményét, így csak a szász szignó jegyezte a kapitulációt.

Marosvásárhely egyfajta frontvárossá változott ezekben a napokban. És tegyük hozzá: NEM a magyarok hibájából.

 

 

3.

 

Ilyen zaklatott légkörben virradt fel a szombati nap.

Két órakor, kora délután még üres volt a Bolyai tér – háromnegyed háromkor már zsúfolásig tele volt. Nem a tér, hanem a felsőváros. A Koronkai úti negyedtől, pontosabban a Tulipán utcától együtt állt tíz- és tízezer ember. Könyv és gyertya mindenkinél. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség felhívására egy emberként – ez alkalommal ez szó szerint értendő – mozdult meg a város. Három órakor megszólaltak a kollégium kis harangjai, nemsokára megkondultak a kistemplom, a vártemplom, a plébánia, a minoriták harangjai, szállt a harangszó a város fölött és a menet elindult Isten nevében lefele a Bolyai utcán. Le a Nagyközön, körbe a főtéren, a régi városháza mellett át a körutcába, a Cuza Vodára és ki a Mátyás király térre, a sportcsarnok elé. Itt rövid ima következett, pár szavas beszéd, majd az emberek a Malom utca és a Kossuth Lajos utca irányába elvonultak. De áradtak tovább az oszlopok, négyszer telt föl a turbina-csatorna két partja, a sportcsarnok előtti tágas tér, négyszer ismétlődött meg a gyönyörű szertartás.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szívszorítóan nagyszerű erőpróbája volt ez a néma tüntetés.

 

 

4.

 

Miért mondom szívszorítónak azt, ami történt?

Órákig meneteltem a tömegben, együtt ezrekkel, megrendítő volt ez a NÉMA menet, ez a CSÖND – éppen ez bizonyította a hatalmas erőt, a fegyelmet. Hogy tízezrek így vizsgázzanak politikai kultúrából, arra mifelénk még nem volt példa! Igaz, mi ezt az önfegyelmet Trianon óta gyakoroljuk.

Csak könyv volt a kezünkben és égő gyertya, de valami meggondolkoztató öntudat és bizakodás sugárzott a végeláthatatlan menetoszlopból. Az egy akarat, a közös hit csodatevő ereje! Amit, ha nem lát meg, nem hall meg és nem ért meg a velünk együtt élő testvéri románság, akkor egy kivételes történelmi pillanatban követ el súlyos politikai hibát. Nem engedményeket, adományokat, ajándékokat és ígéreteket kért ez a tömeg, hanem az őt megillető jogokat igényelte, saját iskolákat, egyetemet, a magunk kormányozta intézményeket. Hogy Dsidát idézzem, most – „mikor felejtett ősi szóra / kell megtanítani fiainkat” – iskolák nélkül nincs továbblépés.

 

 

5.

 

Tulajdonképpen hányan voltunk?

A sorokat nagyjából számolták, jó darabig a sorok szélessége tíz, tizenöt emberre nőtt, de helyenként csak hét emberből épült. Aki a kollégiumtól indult, az három kilométert járt végig, délután 5 órakor még a Kistemplom térnél volt az oszlop vége, a hátul jövők öt kilométeres utat sétáltak végig. Lehet kalkulálni, ha tárgyilagosan számolok, legalább 70-75 000 ember tüntetett a menetben, a járdákon égő gyertyákkal is sokan voltak. Ezrek érkeztek a környező községekből, falvakból, a számot lehet növelni, lehet csökkenteni plusz-mínusz.

Akárhogy számoljuk, monumentális tömeg válaszolt az RMDSZ hívó szavára.

 

 

6.

 

Mindenképpen nevezetes nap volt.

Az erdélyi magyar iskolák, a diákok, tanárok és szülők napja volt.

Egy fiatal segédlelkész napja volt! Köllő Gábor káplán december 21-én a plébánia ablakpárkányán állva prédikált, negyven percig beszélt a tüntetők előtt, cselekvésre szólította a tömeget a diktatúra ellen. Istenkísértés volt ez azon a baljós napon a javából, hiszen csak másnap délben győzött a forradalom. Más lelkészek is, reformátusok, katolikusok is kiálltak híveik elé, de ez a fiatal káplán a főtéren, a tűzvonalban volt az első. Most is ő ment az oszlop élén, és lent a sportcsarnok előtt ő mondta el a Miatyánkot. Nyolcszor egymás után. (…)

…ez a február tizedike Sütő András napja volt. A rádióban ő hívta tüntetni az embereket, mondjam inkább úgy, hogy az olvasóit, majd három órakor ő indította a menetet és az első sor közepén – a gyárukból jött testőrei között – haladt végig az úton. A tüntetés végén ő búcsúzott az emberektől, négy alkalommal is. A négy változat mind kiérleltebb lett: tiszta lelkiismeretünk és csodálatos egységünk a mi erőnk! A hangszalagok megvannak, érdemes lenne kinyomtatni a változatokat.

 

 

7.

 

Kitépett címeres zászlók, piros-sárga-kék lobogók… Feliratos táblák, jelszavuk: „MAGYAR ISKOLÁKÉRT TÜNTETÜNK!”… Tévéscsoportok, kamerák, fotósok, villanófények és NÉMA CSÖND, égő gyertyák, könyvek, Bibliák…

A téren a mikrofon előtt a fiatal segédlelkész állt, elmondta tagoltan a Miatyánkot, aztán Sütő András következett, majd újra a káplán recitálta soronként, és a tömeg mondta utána az ősi keresztény imát:

 

Mi Atyánk! ki vagy a mennyekben!
Szenteltessék meg a Te neved!

 

Messzebbre hallatszott az ima, mint amennyire a behangosított tér technikai kapacitása lehetővé tette. Akár a harangszó, úgy zúgott, hömpölygött tova a házak fölött az imádság.

 

Jöjjön el a Te országod!
Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is!
A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!

 

A szürkületben a gyertyák fénye fenséges díszbe borította a teret.

 

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.
És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!
Mert tied az ország, és a hatalom, és a dicsőség, mindörökké.
Ámen.

 

Azt hiszem, ez az az újszövetségi pillanat, amikor az ige fegyverré válik.

 

 

8.

 

A szürkületben és a kora estében gyertyák ezrei égtek, pislákoltak a sportcsarnok előtt, a főtéren a kis köröndben és a felsővárosban, a Bolyai-szobor talapzatán.

Eddig csak halottak napján demonstrálhatta a magyarság jelenlétét Erdélyben: most talán egy más világ kezdődik, halottainkból föltámadunk, immár az utcán vonulunk, áradatként, elemi erővel.

 

A tüntetők hatalmas tömege nem fért el a sportcsarnok előtti téren. Részletenként kellett tehát elbúcsúznunk a felvonulóktól. Négy ízben kellett szólnom hozzájuk.

Legvégül ezt mondtam:

 

Drága barátaim és testvéreim!

Bejelentett és föltett szándékunk szerint tüntetésünk néma volt, és imával fejeztük be. Ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással, méltóságunkkal többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is. Mostani néma tüntetésünk nem jelenti azt, hogy némaságra kárhoztatjuk magunkat a következő órákban, hónapokban és esztendőkben. Ám ez a példa, amit most fel akartunk mutatni az országnak és a nagyvilágnak, azt célozza, hogy kulturáltságunknak és tisztességes szándékainknak legyen a metaforája. A lelkiismeret, a tiszta lelkiismeret büszkeségével hagyjuk most el ezt a teret, azzal a szándékkal és törhetetlen akarattal, hogy Tamási Áron szavával szólva, olyan világot akarunk, amelyben elmondhatjuk, azért vagyunk ezen a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. És ez a város, Erdély, és ez az ország a mi igazi otthonunk, amelyben ezután kell biztosítanunk minden eddig el nem nyert jogunkat, a Petőfi álmodta jognak asztalánál. Köszönjük a részvételt! A viszontlátásra!

 

Még egy-két felemelő mozzanat fokozta elégedettségünket, aztán újból kezdte üvöltözését az előjogait féltő sovén rohamosztag. Mi megköszöntük a rendőrségnek a példás figyelmet, sőt figyelmességet; a rendőrség illetékes parancsnokai őszinte elismeréssel szóltak a tüntetésünkről. Példásan kulturáltnak, fegyelmezettnek, demokratikusnak, pozitív szellemiségűnek minősítették.

Ez történt egyfelől.

Másfelől a volt párt- és államapparátus legfanatikusabb bolsevik-nacionalista zsurnalisztái fokozták magyarellenes uszításukat a helyi román napilapban. Állandó munkatársuk lett a már említett katonatiszt is, akinek támadásai ellen az alábbi szöveget tettük közzé testületi tiltakozásként:

 

HATÁROZOTTAN TILTAKOZUNK IOAN JUDEA TÉNYHAMISÍTÁSAI ELLEN!

Az RMDSZ Maros megyei Ideiglenes Intéző Bizottsága a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy mozgalmi megnyilatkozásaink bármelyikét is tudatosan meghamisítva, és nyilvánvaló manipulációs szándékkal „értékelje” bárki a nyilvánosság előtt. Így például Ioan Judea ezredes úr, a Nemzeti Megmentési Front Municipiumi Tanácsának elnöke a Cuvîntul Liber február 14-i számában „Tanuljuk a demokráciát” címmel tett közzé olyan szöveget, amely lényegében az RMDSZ által szervezett február 10-i hatalmas tömegtüntetés elleni alattomos támadás, a tényhamisítások jól ismert – ám mindinkább szégyenletes kudarcra ítélt – példája.

Judea ezredes úr többek közt azt állítja, hogy míg az egy hónappal korábbi román tüntetések „hasznosak” voltak, mert úgymond szélsőséges és anarchista megnyilatkozások ellen vették föl a küzdelmet, addig az utána következők – így tehát az RMDSZ által kezdeményezett, gyertyás, könyves néma felvonulás is – határozottan ellenségesek voltak, anyagi kárt okoztak, mivel nagy munkástömegeket vontak ki időlegesen a termelés folyamatából.

Tény, hogy a február 10-i néma tüntetésen több mint százezer magyar lakos vett részt. Ezek a legcsekélyebb szervezés eredményeként, úgyszólván spontán módon vonultak föl olyan feliratokkal, amelyeknek egyike sem ütközik az ország érdekeivel, a Nemzeti Megmentési Front Országos Tanácsa által meghirdetett kisebbségjogi elvekkel. Judea ezredes úrnak magánszemélyként jogában áll a nemzetiségi jogokat követelő jelszavainkat úgy ítélni meg, ahogy akarja, ám ha azokat nyilvánosan a „csausiszta sovinizmus” megnyilatkozásainak nevezi, akkor határozottan az egész város közvéleménye elé kell tárnunk a kérdést: ilyen felfogással, az emberi jogoknak ilyen primitíven nacionalista értelmezésével Judea úr miként töltheti be a Nemzeti Megmentési Front Városi Tanácsának elnöki tisztségét? Mai viszonyaink között, amikor az országban demokratikus érzelmű és gondolkodású személyek kerülnek vezető tisztségekbe, hogyan lehetséges, hogy Marosvásárhely egyik legfőbb vezetője több mint százezer magyar lakos jogos és civilizált, minden tekintetben kulturált, néma tüntetését a „csausiszta sovinizmus” megnyilatkozásának minősítse?

Aljas rágalmai ellen a leghatározottabban tiltakozunk! Judea ezredes úr valójában nem egyes személyeket, hanem egy hatalmas etnikai tömeget vádolt meg faji gyűlölettel és rendbontással. Úgyszólván megyeszékhelyünk egész magyar lakosságát sértette meg önérzetében, emberi becsületében. Így tehát fölmerül a kérdés: vajon kik azok, akik a „csausiszta sovinizmus” hordozói? Városunk magyar munkásai, értelmiségi dolgozói, akik elemi emberi jogaikat követelik, vagy Judea ezredes úr, aki „szégyenteljes manőverezések” áldozatainak, kártevőknek, a közélet megrontóinak nevezi őket?

Tiltakozásunkat eljuttatjuk az ország legfelsőbb fórumaihoz is, hogy világossá váljék: milyen személy áll napjainkban is Marosvásárhely élén a Nemzeti Megmentési Front képviseletében.

 

Az RMDSZ Maros megyei

Ideiglenes Intéző Bizottsága

 

Március, Szatmár, a korábban betiltott, s a karácsonyi fordulat után újból színpadra került Lócsiszár bemutatója. Forró hangulatú színházi est, vastaps, igazi siker. Minden olyan kérdés, hogy: mit ér ezután Kolhaas Mihály lázadása, mit ér a szellemi ellenállás, mikor egy egész nép kelt föl a diktatúra ellen? – számomra fölöslegesnek tűnik. A dráma: nem katonai hadmozdulat, amelynek értelmét a hadi helyzet szabja meg. A drámának – ha nem puszta eseménykrónika – magaslati széljárása is van, amely nem függvénye a talajmenti változásoknak. Talán nem önámítás az én akkori szatmári tapasztalatom, miszerint a kitűnő együttes, a jó rendezés a drámát pályára emelte. A bemutatóra sokan jöttek el Budapestről, Debrecenből, Magyarország más városaiból, ám annál kevesebben itthonról, az erdélyi magyar kultúra műhelyeiből. E kevesek közt hadd említsem Jászberényi Emesét, a kitűnő rádióriportert Marosvásárhelyről. Újból tapasztalhattam, hogy a rendőrállam gumibotos évei alaposan szétzilálták kollegiális, baráti, szakmai kapcsolatainkat is. Sok időnek kell eltelnie, míg egy újabb helikoni írói közösség jön létre Erdélyben.

Jó érzés volt mégis előadás után, ünnepi vacsora közben a talpraállás terveit szövögetni. Vigasztaló volt oly hosszadalmas távollét után újból együtt lenni a szatmári magyar színészekkel, határontúli barátainkkal, köztük Márkus Bélával és feleségével, Cs. Nagy Ibolyával.

Különben ők ketten is azok közül valók, akiket sanyarú sorsunk iránti érdeklődésükben nem ijesztettek meg a határsorompók, az itteni belügyérek s az ottani tiltások.

 

Be jó volt még autót vezetni, Marosvásárhely felé száguldani Erdély kékpárás hegyein át, a kora tavaszt ringató völgyek vizeinek mentén! A város, amelyet elhagytunk, piszkos volt, korrupt, részegen heje-hujás a betelepítettek céltalannak látszó ődöngésében; hajdani európai civilizációjának maradványai még láthatók itt-amott; szecessziós középületei még enyhítik a falanszternegyedek blokksivárságát; Ady látta szállodája is vonzó lehetne, ám csupán borravalót leső személyzete a haldoklónak sem képes egy pohár vizet előteremteni.

A város elmaradt mögöttünk, de mintha remény fuvallatai ébresztgették volna megtiport, meggyalázott állapotából. A megújulás zsenge reménysége legyintett meg Csucsán is, ahol az ember lelki szeme Adyt, Csinszkát látta minden alkalommal, ám a valóság kegyetlenül vágta szemközt a kastély termeiben, ahonnan száműzték az eredeti tulajdonosok emlékét.

Csucsa, azaz a valamikori Boncza-kastély a magyar–román szellemi kapcsolatok kegyhelye lehetett volna. Nem kizárólagosan Goga-zarándokhely. Ismerős képek villannak föl emlékezetemben. Ady utolsó évei a házasság „tisztító tüzében”. Csinszka törékeny alakja… A csucsai magány… A beteg költő szeme alatt a mélyülő árkok… Kétségbeesett verseiben a pusztuló haza hörgése, jajkiáltása. Hol vannak vajon a bokrok, amelyek között az ifjú férj Csinszka elől elrejtette a borosüvegeket? S a várkastélyt utánzó épület alatt vajon hol lehet a hajdani kocsma, ahová Ady el-elszökött frontra induló tisztekkel, katonákkal iszogatni? Sehol semmilyen számon tartott emlék, semmi jele az utókor emlékezetének. Goga, a „volt barát”, a diadalmas ellenfél, a költőtárs, akivel Ady kis ideig rendezhetőnek vélte közös dolgainkat, az újgazdagok kivagyiságával terpeszkedett el a megvásárolt Boncza-kastélyban. Éltében miniszterként, holtában szellemi örökösei révén szorította ki költőtársát a kastélyból. Hátra, a cselédlakásba. A hatvanas években még láttam ott néhány fényképet, Ady-emléket. Ez is több volt a semminél. Hisz ennél is elszomorítóbb megannyi műemlékünk, kegyhelyünk siralmas állapota. Remélhetőleg egyszer majd jő valaki, és számba veszi hetven esztendő vandál rombolásait; a ledöntött szobrokat, mártírok emlékoszlopait, a disznóólak bűzét árasztó, maradék udvarházakat; műemlék-kastélyokat, amelyeknek könyvtáraiból inkunábulumok kerültek tűzre, és Misztótfalusi nyomtatta Szent Bibliák a kecskefejő bojtár ülepe alá.

(Közelebbi, jó eredménnyel azért ne áltassuk magunk. Az erdélyi magyar kastélyok szinte kivétel nélkül állami tulajdonba kerültek. Az államosítás pedig – annak nyilván minden változata – Romániában olyannyira sajátos eljárás volt, amilyenre nincs példa sem a szétesett szocialista táborban, sem Európában. Ezzel ugyanis nem csupán a földbirtokos osztályt és a nagytőkéstől a kisiparosig terjedő társadalmi réteget számolták föl. A nemzeti agresszivitás, a mindent bekebelező mohóság ritka szerencséjeként a román állam egy füst alatt megkaparinthatta a nemzetiségek – magyarok, szászok, zsidók – földbirtokait, hatalmas erdőségeit, gyárait, összes ingatlanait is. A reprivatizálás folyamán pedig az elkobzott javaknak roppant csekély hányada kerül majd vissza azokhoz, akiket azok megilletnének.)

 

Napsütésből esőbe, futó hóhullásba, majd újból száraz időbe nyargalunk, s míg szemem a tündéri tájat figyeli, emlékeim szertekóborolnak időben és térben, vissza Szatmárra is, a lefejezett Kölcsey-szoborhoz. Hát még ez is! A szoborgyalázás oly ismert galádság, akár a védtelen aggok, gyerekek, asszonyok bántalmazása, templomok bepiszkítása. De nyakazás? Nem bizonyos, hogy a szatmári Kölcsey-szobor lenyakazásának párja lenne akár a népvándorlás, akár a sovén, huszadik századi barbárság történetében. Világritkaság! Egy humánus szellemben, az emberi jóság, egyenlőség, igazság jegyében verset, prózát író magyar költő szobrának fejevétele saját szülőföldjén: páratlan gaztett az egyetemes gazemberség sok ezer éves gyakorlatában.

A személyi kultuszok, diktatúrák váltakozásában megszokott szobordöntés ehhez képest, az imádságos magyar Himnusz szerzőjének lefejezéséhez képest: keresztény istentisztelet.

 

Ceauşescunak örökös gyanakvással, félelemmel és fenyegetéssel vegyes tekintete elborult, amikor azt kértem tőle a hatvanas években: intézkedjék, hogy részeg, magyarfaló zsiványok többé ne dönthessék le Petőfi kicsiny emlékkövét Fehéregyházán. Száját szólásra nyitotta, ám hű szolgája – megbízható magyar talpnyalója – megelőzte a tiltakozásban. Nem igaz! Nem igaz! Az író elvtárs valótlanságot állít, ferdít, hamisít, kultúrpolitikánkat gyalázza! Kikértem magamnak a Szolga rágalmazását, érveimet újból fölsoroltam. Ceauşescu tekintete hol rám, hol hívére villant, aztán maga is közbeszólt: micsoda szemtelenség az ő színe előtt indulatosan pofázni! Akkor zsebemből elővettem a minden esztendőben ledöntött kisded emlékmű fényképét, tessék megnézni, ezek itt a gyermekeim, a helyszín ellenőrizhető, a tettes jól ismert akasztófavirág, szíveskedjék intézkedni! A Főtitkár kirúgta maga alól a széket, két kezével a göndör hajába turkált, s a hosszú asztal mellett föl és alá rohangálva ezt kiáltotta: „Akkor állítsatok oda olyan követ, amit nem lehet ledönteni!”

Ilyen kegyet álmomban sem remélhettem!

Azt sem, hogy a Főtitkár utasítására állított emlékművet, Petőfi kőarcát 1990-ben, a forradalomnak nevezett események után kalapácsos vagy fejszés banditák újból meggyalázzák. A két szemét verték ki. Azóta is megcsonkítva mered a világba ünneplőire, akik annyi szabadságra mégis szert tehettek, hogy emlékére minden év márciusában és júliusában a fehéregyházi síkon egybegyűlnek. Szegény, szegény, törékenységében is oly kitartóan küzdő, múltunk értékeit sirató, védő, föltáró, veszteségeinket világgá kiáltó munkatársam egy valaha volt szerkesztőségben: Szépréti Lilla. Egy őrült gépmonstrum akkor taposta-vágta őt miszlikbe, amikor műemlékeink dolgában végre kimondhatta volna mindazt, amit cenzorok mancsa a torkára forrasztott. Halála előtt összegezte volna mondandóit Marosvécsről is, a Kemény-kastélyról. Az erdélyi magyar irodalom bölcsőhelyén, a Helikon írói közösségének tornyos várában, mely a Marosra mereng alá félezer esztendeje, kultúránknak e szentséges otthonában megállni ma már csak úgy lehet, ha orrodat befogod; ha gázálarccal lépsz be az elviselhetetlen büdösségbe. A már említett oligofrén, debilis, gyógyíthatatlan gyerekek közé. Bolsevik-nacionalista pártvezéreink nyilván úgy gondolták, hogy a Loire menti lovagvárakat is ilyen célokra használják a latinságban testvér francia kormányok. Lilla rábeszélésére mentem el magam is Keresdre, ahol ő már korábban is megfordult elmondani olvasóinknak egyet-mást a Bethlen-kastélyról. Ott is meggyötört a kisajátítók kegyetlensége. Az ember szeme láttára omló múlt-maradvány; egy ezeréves kultúra pusztulása és tudatos pusztítása. A kastélyban, amelynek hajdani könyvtárában alig néhány évvel az eredeti megjelenésük után Voltaire, Rousseau munkáit is megtalálták Erdély szellemi emberei, a román filmgyártás csábító helyszínre bukkant. Valamelyik történelmi giccséhez „eredeti díszletként” egy csatajelenet végett fel is gyújtották a kastélyt; benzinnel leöntve valóban drámai hatást keltett az erdélyi magyar műemlék, miközben a rendező dupla jutalmat remélve dörzsölte kezeit; megspórolt egy hatalmas díszletkiadást, és eltüntetett egy középkori magyar műemléket.

 

Ha utunk Kamaráson keresztül vezet: annak a műemlékháznak a helyét is láthattam volna, amelyben Kemény Zsigmond utolsó éveit élte, s ahol 1875 decemberében felravatalozták. Ez az épület egy állami gazdasági igazgató parancsának esett áldozatul. Helyi gyarmatügyi kormányzónk úgy vélte: „Nem magyar kultúremléket, hanem kukoricát kell ama szerény kúria helyén termeszteni.”

A Kemény család temetőjének fekete márványoszlopait kőfaragók vásárolják föl jó pénzért a sírgyalázóktól. A főúri hantok egyike-másika félig kiásottan tátong, hullarablók kincskereső kísérleteinek jeleképpen. „Mi történik itt, ember?” – kérdeztem valamikori, száz év előtti rokonom leszármazottját, aki románként viseli most a Suteu nevet. A csöndes szavú pásztor a vállát vonogatta. „Az történik, hogy ilyen világot élünk.”

 

A város, városom, amelynek drámáját regényben Vári Attila írta meg, békésnek látszott. Gyanúsan csöndesnek. Csak intézményeinek, iskoláinak falai között dúlt a küzdelem – magyar oktatásért, a 453 éves Református Kollégiumért (Bolyai Líceum), a nyelvünk nyilvános használatának jogáért. Olyan küzdelem ez, amelynek hallatán Európa már csak mosolyogni képes, azt kérdezvén: nyelvhasználati jog a huszadik században? Nem olyan ez, mint a lélegzési jog? Lábhasználati jog? Ugyan mifajta nevetséges küzdelem ez? S ahol ilyen elemi jogokat vitatnak: nem dívik titokban a kannibalizmus is?

E napok hősei a diákok voltak. A közép- és főiskolások. Márciusi küzdelmeik felejthetetlenek. Bátorságuk szép napjaira átmeneti homályt vetett a 19–20-i pogrom, aztán az országos rágalomhadjárat, a riadtság, az új megalkuvók föltűnése. De maguk a fiatalok fogják majd megírni küzdelmeik történetét. A sztrájkokat, követeléseik, vitáik, fölvonulásaik, diáklapot szerkesztő kísérleteik, szövetségalapításaik krónikáját.

Fiúk, lányok, ifjú barátaim! Veletek lobogtam azokban a megbolydult napokban. Laptervek, szövetségi alapszabályzatok, iskolai követelések, kiáltványok, szárnyas tervek, álomba halványult remények: hová lettek azóta, mikor esténként jó egyetértésben jövőt rajzolgattunk, míg veszélyüket érző gyarmattartók már kést fentek ellenünk. Hová lett a Bolyai Egyetem követelése a „politológiailag” agyonmagyarázott megalkuvásban! Nem, nem a ti megalkuvásotok volt az! Nem ti kezdtétek hangoztatni, hogy jó lesz ezután is az egyesített oktatás, lévén az racionálisabb az „érzelmi fűtöttség” szülte ábrándokkal szemben. Sokan elárultak benneteket, de ne higgyétek, hogy oktatási és kultúrautonómiánk ügye végleg elveszett. Önrendelkezési jogunk érvényesítését már csak késleltetni lehet; a törekvéseinkből kiirtani képtelenség. Idillikus remény? Egységünkön múlik. A manapság sokaktól tagadott, totalitárius követelménynek hazudott, populizmusnak minősített egység nélkül elrettentő példáivá leszünk a kisebbségi sorsnak: íme, így tűnnek el népek, amelyek a történelmi cselekvés minden fordulójában, sőt napi teendőik láttán is folyvást azt kérdezték: „Jó ez most nekünk?” S addig kérdezték ezt, míg sikerült elnyerniök a legrosszabbat: ügyüknek végleges kudarcát, a helyrehozhatatlant. Hosszú álmából ébredezni kezdett Csipkerózsika. Új lap! Új művelődési egyesületek. Agyonvert kezdemények föltámadása. A farkaslakiak öröme: nagyszabású Tamási-ünnepséget rendeznek és arra kérnek: lennék az ügynek védnöke.

És Marosi Barna barátom fölkérése: közölni, megszólalni az Előre bábjából kiröppent új lapban, A Romániai Magyar Szóban. Tízévi betiltás, hallgatás után ez jóleső lélegzet volt az új lehetőségek friss levegőjéből. Naplómnak egy részét tettük közzé. A ’89-es esztendő eseményeiről szóló följegyzéseimet.

Kilencven karácsonyának reményei, a Gyermek születésének fénypászmái föl-fölvillantak még a város mindennapi életében. De már növekvő aggodalmak közepette.

A gyűlölet rinocéroszai csattogó patákkal rohangáltak fel és alá Marosvásárhely terein. A magyargyűlölet állati hangjai betöltötték az éjszakákat is. Álmunkból riadva figyeltük nemegyszer: vajon merre veszi útját a vérszomjas csőcselék, amelyet a háttérből diplomás orgyilkosok, arany váll-pántos haramiák irányítanak.

Akkor mintegy közös, magyar–román válaszként szóltunk határozottan testvériségről egy rögtönzött kis ünnepségen az Erdélyi Figyelő szerkesztőségében. A szolidaritás órája volt ez a hosszú kések napjaiban, a rettenet éjszakái után. Hogy jelen lehessek, drámám szatmári bemutatója után, baráti találkozókat elnapolva rohantam haza gépkocsin nagy sebességgel.

Lapunk, az Erdélyi Figyelő, a román írók Vatra nevű folyóirata, harmadikul pedig a Református Egyház kapott segélyként technikai fölszerelést egy önzetlen magyarországi vállalkozótól, Seres Attilától, akit Szűts Pál bukaresti magyar nagykövet kísért el erdélyi útján. Az eseményt méltató szavaink az erdélyi testvériség gondolatát variálták. A humánum követelményeiről beszéltünk őszintén, reménnyel, mint akik jól tudják, hogy a reménytelenség nem sorolható az élet céljai közé.

Március 15. Az első „szabad” megemlékezés hetven év után, a magyarság legfényesebb napján, 1848-ról, szabadságharcunkról. Az RMDSZ megyei vezetőségében tárgyilagos helyzetelemzés alapján tanácsoltuk sokirányú kezdeményezések képviselőinek az ünnepség szerény kereteit. A gyűlölet, a rémhírterjesztés, a paranoiás hangzavar közepette úgy gondoltuk, csendesítőleg hat majd, ha ötvenezer magyar helyett csak kétezer ünnepel a Bem-ház előtt; ha megemlékező beszédek helyett a Miatyánkot mondja el Fülöp Dénes református lelkészünk. Előtte néhány szavalat hangzik el, magyar nemzeti zászlót nem tűzünk ki, nem lobogtatunk, kokárdával nem ijesztgetjük a szívbajos hazafiakat. S mikor ezt elhatároztuk, már tudtuk, hogy gátlástalan rágalmazóink magyar zászlók erdejéről fognak rikácsolni.

És úgy lőn! Petre Roman miniszterelnök úr később ugyanazt hazudta a marosvásárhelyi ünnepségről, mint a legsötétebb lelkű sajtósakálok falkája. Provokációs célokkal beözönlő magyarországi turisták tízezreiről fecsegett őkelme is, holott magyar állampolgárok alig-alig tűntek föl itt-amott, helyi rokonaik körében. Hivatalos vendégeink voltak a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. S mennyi! Egy miniszterelnök azonban, rangjának és hatalmának megtartása végett a hazugsággal is képes szövetkezni. A budapesti Honvédkórházban, betegágyból szólva kellett a Magyar Televízió útján megcáfolnom Petre Roman úr tényhamisításait, mondván: akkorákat hazudik, hogy neki lehet támaszkodni.

 

Március 15-e elmúlt békében. Annál veszedelmesebb napra ébredtünk 16-án. Híre jött, hogy a városban újból föltűntek a Vatra Romănească nevű szervezet dühödt csoportjai. Garázdálkodásuk centrumaként a Tudor-negyed 28-as számú gyógyszertárának környékét említették. Vejem, Cselényi László, és operatőr munkatársa, Várszegi Károly már megérkezett volt Budapestről, hogy a 17-re meghirdetett műsoros estről tudósítsanak a Nemzeti Színházból. Az említett nap reggelén városnézőbe indultak, délfelé pedig már aggódva kezdtem hollétük felől telefonon érdeklődni. Így tudtuk meg, hogy vatrás bandák egyetlen magyar szó miatt ostrom alá vették a 28-as számú gyógyszertárat.

Mi történt? Valaki észrevette, hogy a gyógyszertár kirakatüvegén a görög eredetű román FARMACIA szó mellett magyar szó tűnt föl: GYÓGYSZERTÁR. Ebből támadt azután a véres konfliktus. A magyar felirat fölfedezője azonnal riasztotta hasonszőrű társait, majd berontottak a gyógyszertárba, rátámadtak Körmöczky Emesére és munkatársaira, tiltakozván a magyar felirat ellen. Onnan kijőve pedig azt kezdték ordibálni, hogy a gyógyszerész kijelentette: románokat nem hajlandó kiszolgálni, azaz megvonja tőlük a gyógyszert. Az abszurd vád ellen védekezőket nyilván senki sem hallgatta meg. Szemtanúk szerint a gyógyszertár előtti teret elképesztően rövid idő alatt lepte el a kétnyelvűség ellen tiltakozó tömeg.

A március 19-i események ismeretében ma már föltehető, hogy a 28-as gyógyszertár magyar feliratának ürügyén főpróbát tartottak a pogromszervezők. Többek közt azt akarták megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át saját ellentétébe, a tökrészegség bamba, összehuttyant, rongyállapotába.

Aztán déli időben újabb hírt kaptunk arról, hogy a Magyar Televízió munkatársait megtámadták, felszerelésüket összetörték, autójukat felborították.

Kínzó sejtelmekkel ugrottam kocsiba, s igyekeztem a helyszínre. A Poklos patakának hídján túl, a gyógyszertártól kb. háromszáz méternyire leparkoltam. Nem lett volna tanácsos autóval a sok száz főnyi, megvadult tömeg ütésközelébe kerülni. Az úttesten átkelve elvegyültem az emberek között. Eszembe sem jutott, hogy fölismerhetnek, megtámadhatnak. Fokozódó riadtsággal kutattam Cselényi László és Várszegi Károly után. Megszólítani valakit? Kockázatos lett volna. Felfordított gépkocsit nem láttam; ez kissé megnyugtatott. A tömeg láttán azonban a legrosszabbra is föl kellett készülnöm. Nincs szó rá, amit az alkohol és a gyűlölet keltett az egyetlen magyar szó miatt összeverődött emberekben. Mégpedig – tessék jól figyelni! – az Infrăţirii, vagyis a Testvériség nevű utcában. Később szemtanúk mesélték: a vatrás csoportok oly izgatottan futottak össze minden irányból, mint amikor totemgyalázás történik Afrika belsejében.

Ismerősre bukkanva megkérdeztem: nem látott-e televíziósokat? Hallott-e valamit róluk? Igen, egy menekülő magyar nyugdíjas mesélte neki, hogy rájuk támadtak, összeverték őket, majd felborították és meggyújtották az autót, amelyen megpróbáltak elmenekülni.

Ezt nem hittem el. Hiszen akkor látni lehetett volna valahol az égő gépkocsit! A gyógyszertár főbejárata zárva volt. Ablakain befelé leselkedve mozgást nem észleltem. Az épület földszintje kihaltnak tűnt. Akkor a hátsó bejáratnál zörögve, kiabálva próbáltam jelt adni a netán bezárkózott személyeknek. Semmi válasz, semmilyen életjel.

Növekvő kétségbeeséssel vetettem bele magam a hullámzó, harsogó, káromkodó, néhol meg éneklő tömegbe. Ott kell keresnem őket, gondoltam, ahol nagyobb és izgatottabb a csoportosulás. A gyógyszertárral szemben, kissé rézsútosan egy toronyblokk előterében bámultak sokan a magasba; öklüket rázva kiabáltak: „Gyertek le, bozgorok! Különben mi megyünk föl!” Akkor még nem értettem, kinek szól a fenyegetés. Odébb sodródva azt is láttam, hogy a harcosoknak italt osztogatnak. A tülekedés nagy volt, az embergyűrűből rendre kiszakadó férfiak mohón szopták a boros- vagy pálinkásüvegeket. Mentem utánuk, meg-megállva. Egy-egy vérmesen izzó szempár hosszan és gyanakodva tapadt rám. Ilyenkor elfordultam és gyorsan odébbálltam.

Visszatértem a gyógyszertár bejáratához. Időközben ott támadt újból nagyobb tülekedés. Eleinte kiabálást, helyeslést, biztató szavakkal elegyes mondatfoszlányokat hallottam, majd azután csönd lett. Mitől vajon? Rövid nézelődés után megértettem. Ötven-hatvan főnyi tömeg egy emberként meresztette szemét a kirakatüvegre. Annak tövében egy rosszarcú férfiú szorgalmatoskodott, térdre ereszkedve. Nem állapíthattam meg, milyen szerszámmal dolgozik; az üvegre festett magyar szó betűit kapargatta halálos komolyan, sőt révülten, alkotó elmélyültséggel, akár egy Brăncusi, egy Michelangelo. Hívei, avagy megbízói szemüket meresztve, bambán és szájtátva, pálinka- és diadalittasan, elismeréssel, sőt csodálattal figyelték bravúrját, történelmi súlyú ténykedését.

Elnéztem őt hosszan magam is. Ritka pillanat az ilyen az ember életében. Nem a betűvakarás persze, hiszen az mindennapos jelenség Erdélyben, hanem az áhítatos tömeg látványa: a xenofóbiás magömlés kéjében vonagló vitézek találkozása a harmadik évezred küszöbén.

Mennyire sajnáltam, hogy nem üzenhettem az emberi butaság zseniális krónikásának, a Mondo cane című film alkotójának:

– Iacopetti úr! Kedves Gualtiero! Induljon azonnal Marosvásárhelyre, ritka különlegességet kaphat lencsevégre. De rejtett kamerával kell dolgoznia, különben agyonverik a latin rokonság ellenére is.

A betűkaparó ember bámulóinak egyike, talán annak jeleként, hogy iszonyatos veszedelem közeledtét érzi, a fejéhez kapott, óbégatni kezdett, majd leroskadt a kövezetre. Kis ideig maga elé bámult, a fejét lógatta, majd vérmes tekintetét az égre szegezve borzalmas üvöltésbe kezdett.

Fájdalmas volt a hangja. Istennek panaszolt valamit, Istentől kérte, hogy a föld színéről tüntessen el valakiket.

Az üvegre festett magyar szó miatt szenvedett az az ember.

Úgy ordított, mint akit nyúznak.

Mint akit lassú tüzű máglyán égetnek.

De senki sem kérdezte: mi baja? Ne hívjon-e mentőt?

Ekkor a szemközti tömbház felől harsány, tömeges bravó kiáltás hallatszott. Az ott garázdálkodó bravók bravóztak. Társaikat éltették, akik a felső emeletek szintjéről egy magyar feliratos táblát dobtak le az úttestre. Ennek szólt az örömkiáltás, majd annak is, hogy a különös zsákmányt az alant várakozók menten tapodni kezdték, szétszaggatták, darabjait ugrándozva mutogatták. Később tudtam meg, hogy a felirat így szólt: „Magyar sulit akarunk.” Állítólag két diáklány műve volt, akiket azután a rájuk rontó vatrások le akartak dobni a hatodik vagy hetedik emeletről. Ez csoda folytán elmaradt, de életüket így is rendőrök mentették meg. A helyszínről azonnal elszállították őket. Azt a magyar családot, amelynek erkélyéről a sulikövetelő táblát lehajították, kis híján meglincselték a támadók. A lakást feldúlták, berendezését összetörték, könyveket, bútormaradványokat dobáltak ki az erkélyről. Csoda, hogy agyon nem verték valamelyik brávót odalent.

Ekkor egy asszony megszólalt, reám mutatva:

– Nézzétek! Ő volt az! Ő szónokolt az imént a románok ellen.

Azzal többen is kezdtek körülvenni, szemrevételezni.

– Ki szónokolt? Hol szónokolt? – kérdeztem románul az asszonyt, aki nem válaszolt, csak bámult rám égő szemmel, eszelősen. Lábak mozdultak, karok nyúltak felém, mögöttem valaki úgy szusszant fel, hogy az fújtatás volt inkább, a támadó vadkan dühkitörése, bennem pedig egyetlen, ijesztő szó csörrent meg: lincselés! Ám abban a pillanatban föltűnt valaki mellettem, egy Toldi-termetű férfiú vetette magát a támadók elébe, karjaival egyet jobbra, egyet balra sepert, s a kis időre megtisztult helyről gyorsan elvonszolt engem. A vatrások úgy meglepődtek, a mindenre elszánt férfiú láttán olyannyira megszeppentek, hogy bántódás nélkül távozhattunk.

Megmentőm szelíd szigorral meg is rótt azután:

– Kedves bátyám, hogy lehet ennyire meggondolatlan?

Autómat szerencsére épségben találtam, hiszen a kerekeit éppúgy kiszúrhatták volna, mint 89-ben, halottak napján. Elhagytuk hát gyorsan a Testvériség utca környékét. Megmentőm úgy döntött, hogy hazaérkezésemig nem hagy magamra. Először a rendőrségre mentünk. Sejtelmem nem csalt: ott voltak a magyar televíziósok.

Nagy gonddal épp igazoltatták őket. Támadóikat persze futni hagyták, mint annak előtte is, amikor az őrjöngők televíziós személyeket támadtak meg. Várszegi Károlynak a csuklóját törték el, Cselényi Laci a fején, vállán sebesült meg a rázúduló ökölcsapásoktól.

A tömeg haragját azzal vonták magukra, hogy filmezni akartak. A Mondo cane hősei először a milliós értékű felvevőgépet törték össze.

 

A rendőrségről mindannyian hálistenkedve jöttünk el. Kimozdulásunk a házból rosszabbul is végződhetett volna. Otthon még elbeszélgettünk az én megmentőmmel, kinek neve maradjon továbbra is Toldi Miklós. Nem szeretném őt kitenni esetleges támadásnak azok részéről, akik azóta is büntetlenül ordibálhatják, hogy magyar vért akarnak inni. Kísérje őt örök hálaérzetem és csodálatom. Bátorságát vakmerőséggel tetézte azon a veszedelmes napon, amely naphaladás után is zaklatott maradt.

A Vatra – a Román Tűzhely – vitézeinek garázdálkodása éjfél után ért véget. A „gyógyszertár-háború” után elindultak a belváros felé. Elözönlötték a főutat, lebénították a forgalmat. Ebben senki sem próbálta megakadályozni őket.

Valaki, állítólag részegen, Trabantjával megpróbált kihajtani, vagy tán a járdára félrehúzni az úttesten nyüzsgő tömegből. Gázolás lett a következménye. Ekkor az autóját helyben darabokra törték, felgyújtották, őt magát félholtra verték.

Aztán másokat támadtak meg. Minden útjukba kerülő magyart elvertek. Vérengző portyára indultak, egész lakónegyedeket vertek föl félelmetes üvöltéssel, és legfőbb jelszavukkal, miszerint meghalnak, harcolnak stb.

Barátaink időnként figyelmeztető jelzést adtak le telefonon: vigyázzunk, esetleg hagyjuk el otthonunkat, felénk közelednek a „magyar vérre szomjas” harcosok. Valaki azt is közölte, hogy Tőkés után az én nevemet kiabálják akasztási szándékkal.

Az udvaron vigyázkodva hallgattuk üvöltésüket az egyetemi diákotthonok tájáról. Ott azután irányt változtatva tőlünk elfelé távoztak. Állítólag rendőrök is megpróbálták megakadályozni őket a magyarverésben.

Jóval éjfél után tértünk nyugovóra.

Március 17-ére műsoros estet hirdettek. A budapesti Magyar Televízió vendégművészeit vártuk, de már nagy veszedelmet sejtő aggodalommal.

Cselényi Laci joggal hangoztatta, hogy neves magyar művészek, televíziós személyiségek élete forog kockán a terror sújtotta városban. Azonnal intézkedtünk is: „Az előadást el kell halasztani.”

De késő volt már. A „házat eladták”, a vendégek elindultak volt Budapestről.

Aztán megérkeztek, előadásukat 17-én este megtartották, jómagam is felolvastam egy elbeszélésemet. Nem túlzok, mondván, hogy ilyen forró hangulatú estre nem volt még példa az elképesztően zsúfolt Nemzeti Színházban.

És csodák csodája! Odakint a városban mintha jó szél fújta volna el a zavargásokat. Később egy minden lében kanál, félnótás magyarországi valaki a Magyar Televízió szervezte előadást – balett-táncot, versmondást, magyar és román dalt, operaáriát stb. – közönséges „magyarkodásnak” nevezte, anélkül hogy jelen lett volna. Szinte hihetetlen viszont, hogy a román sajtó sovénjei ez alkalommal nem hördültek fel. A műsor különben a sajátos erdélyi testvériségi hagyomány és a művészet egyetemességének jegyében alakult. Közönségünk a budapesti vendégművészeket, s a helybeli Maros együttes román szólistáját egyaránt vastapssal ünnepelte.

Március 19-én délelőtt úgy reméltem, hogy végre írói gondjaimban is elmerülhetek; kéziratok között szöszmötölve próbáltam fölszedni immár sokadszor megszakadt gondolatszálakat. De korai volt a reményem. Valaki csöngetett. A városra szabadult újabb pokolról hozott hírt. Fanatizált román csoportok lepték el a főteret, a színház környékét, az egyetem udvarát. Folytatódik, amit korábban elkezdtek. Rombolnak, ordibálnak, Kincses Előd leváltását követelik, „kijelentéseket” üvöltenek és „jósolnak” is. A kijelentés így hangzik: „Román Erdély sohasem lesz magyar Erdély!” A jóslás pedig: „Egyetlen gazdanyelv lesz itt: a román nyelv!”

Későbben az RMDSZ megyei vezetői közül jöttek el néhányan, aggodalmasan. De nem sejtették ők sem a véres veszedelmet. Jómagam a szövetségalapítás idején kötött egyezségünk szerint nem foglalkoztam közvetlen módon szervezeti ügyekkel. Azzal sem tehát, hogy mi történik a környéken: a közeli román falvakban, a Maros mentén és Görgény völgyében. Gyenge egészségi állapotom azt sem tette lehetővé, hogy magam olvassam föl Bukarestben a Román Televízió számára írott tiltakozó közleményünket. Mi volt ez? 1988-ban amerikai emberi jogi csoportok angol nyelvű plakáton tiltakoztak a Ceauşescu-diktatúra s az erdélyi magyarság üldözése ellen. Ezen a plakáton pedig a Trianon előtti Magyarország térképvázlata jelezte, hogy melyik az a keleti tartomány, Erdély, amely nem tartozik már Magyarországhoz.

A Vatra Romănească pogromszervezői ezt a térképet szánták adunak a román tömegek félrevezetésében. A titokban sokszorosított plakát dátumát meghamisítva átrajzolták 1988-ról 1990-re, a térképet pedig annak igazolásaként mutogatták mindenfele, hogy Ceauşescu bukása után a magyar revizionisták Erdély elrablására készülnek.

 

E hamisítás ellen, s a fokozódó magyarellenes uszítás beszüntetését követelve olvasta be Kincses Előd nevemben az említett szöveget. Mellette láthattuk a képernyőn munkatársát, Jakabffy Attilát, atillában.

Jellemző ama feszült napok hangulatára, hogy a román gépkocsivezető, aki azért kapta fizetését, hogy a Front-tanács megyei alelnökének, Kincses Elődnek a rendelkezésére álljon, a bukaresti utazásra szóló utasítást megtagadta. Mintha tudta volna, hogy főnökét rövidesen elzavarják a leitatott hodáki parasztok. „Menjen az úr vonattal!”

Azzal sajnos már senki sem törődött, hogy a plakát, amely ellen tiltakoztam, hol és milyen példányszámban fokozza a román lakosság Erdélyt féltő érzelmeit.

A pogromot – mint utólag kiderült – már régóta szervezték, ám ezzel a mi részünkről a teljes gyanútlanságban senki sem törődött.

Különös, hogy a környező falvakban a pogromszervezők akácfa botokat, husángokat rendeltek meg termelőszövetkezetektől, és erről tömegek tudtak, kivéve mindazokat, akiknek hátára szánták azokat. Ó, szentséges gyanútlanság! „Így történt, ami megesett 1916-ban is” – mondta valaki.

 

Jönnek, jönnek! Mindent összetörnek! Szinte percenként érkezett valaki a lakásunkra újabb jelentéssel. Ez viszont igen kevés volt ahhoz, hogy a helyzetről átfogó képet nyerhessünk. A támadás szervezőinek erőfölénye az államhatalomban betöltött szerepükből eredt. A telefonközponttal, a fegyveres erők egy részével, karhatalommal ők rendelkeztek; állami autóbuszokkal, teherautókkal ők rendelkeztek; a környékbeli falvak polgármestereinek ők küldhettek utasításokat; a pogrom szervezésébe, a parasztok mozgósításába bevont ortodox papok marosvásárhelyi irányítóik utasításai szerint cselekedtek. Ezt persze tagadják. Elszólásaikkal azonban sokan elárulják őket. A libánfalviak bandájából való, akiből Iliescu úr nemzeti hőst kreált, így nyilatkozott egy televíziós riporternek: „A pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak a harangok és a szirénák, indulnunk kell Marosvásárhelyre.” Pap tudta nélkül harangokat nem lehet megszólaltatni. Községi vezető tudta nélkül szirénát nem szabad megszólaltatni. Későbben ugyancsak Cofariu egy budapesti riporter előtt a nyilatkozatát visszavonta, mondván: „Kómában volt, amikor harangról, szirénáról beszélt.” Mi a kóma? Mély öntudatlansággal, eszméletlenséggel járó állapot, amely gyors orvosi beavatkozás hiányában halállal végződhet.

Ilyen állapotban nyilatkozott tehát Cofariu a tv-kamera előtt. Magam is láttam őt akkor: a „kómát” ültében, és normálisan beszélgetve szenvedte el, miközben a meztelen talpait súrolgatta.

De volt még őkelmének rendkívüli figyelemre méltó más nyilatkozata is.

Fejszés, dorongos, vérengző társai között azért utazott Marosvásárhelyre, hogy szeretett rokonát meglátogassa. Így került aztán – „teljesen ártatlanul” – abba a helyzetbe, hogy mivel ő is támadott, leütötték, Cseresznyés Pál pedig belerúgott. Ezért a rúgásért 10 évi börtönnel sújtották; kártérítésként pedig egymillió lejt, és egész életére szóló havi járadékot kell fizetnie Cofariunak.

Aki valóban eredeti és régi magyarverő. Tetteit igen érdekesen indokolja. Doronggal indul rokoni látogatóba.

Ha annak idején ’919-ben a román királyi hadsereg „kómában lévő” közhuszárjaként maga is belovagolt volna Budapestre, elfogatása esetén tettét ugyancsak sajátos észjárással indokolta volna; például, hogy zsilettpengét akart eladni Pázmány Péternek.

Libánfalva ortodox papja különben azt üzente nekem, hogy vétkeimet ő megbocsátotta. Íme, egy másik eredeti szellem!

Tudtuk, hogy nő a veszély, ám ellene semmit sem tehettünk. Autós barátaink közül ketten-hárman vállalkoztak arra, hogy bejárják a várost, hírt hoznak a várható eseményekről. Lakásomat figyelték, az RMDSZ székházát hasonlóképpen. Telefonunkat lehallgatták, majd kikapcsolták. Így attól a lehetőségtől is megfosztottak, hogy szükség esetén orvost hívhassunk.

Komikus, apró lények lehettünk a hatalom nagyító üvege alatt. Nyilván röhögtek is ijedt kapkodásainkon.

Közelünkből már korábban eltűntek mindazok, akik funkciójuk tekintélyével, súlyával próbáltak volna rendet teremteni.

Kincses Előd életveszélyes támadás áldozata lett.

Király Károly, Maros megye hivatalos vezetője, aki elvileg a helyi karhatalom fölött is rendelkezett, előző napon utazott vissza Bukarestbe.

Helyettesének szerepét, felelősségét, mulasztásait és cinkosságát a pogromszervezőkkel alaposan ki kellett volna vizsgálni. Nem volt, aki ezt testületileg követelje, véghezvitesse. Ehelyett önmaga fordult a legfelsőbb ügyészséghez olyan vádirattal, amelyben Tőkés, Kincses, jómagam és mások elítéltetését kérte. Hazugságainak elképesztő gyűjteménye alapján elképzelhető, miként viszonyult a márciusi pogromhoz, annak szervezőihez.

 

Amikor már minden jel arra mutatott, hogy a tüntetésen kívül támadással is számolnunk kell: legfőbb gondunk az lett, hogy elhárítsuk valamiképpen a román–magyar véres összetűzést. Fejszével levert utcatáblák, bevert kirakatok, letépett, felgyújtott, magyar nyelvű színházi plakátok jelezték a pogrom kezdetét. Szemtanúk szerint a Petőfi téren, a költő nevét hirdető táblát diadalordítás közepette verték le a falról, majd tűztáncot járva – hiszen a Vatra Romănească tűzhelyt, tűzfészket is jelent – fejszével próbálták darabokra vágni. A meggyalázott táblát valaki kimentette Budapestre, ahol az MDF mementóként falra helyeztette. Följajdult erre a Magyar Narancs nevű újság: Már megint bántják a marosvásárhelyi románokat!

De nemcsak aggódott, hanem röhögött is ez a magyar újság; ifjú olvasóit próbálta elszórakoztatni négykézlábjáró szellemeskedéssel, miszerint: annak a Sütőnek a marosvásárhelyi pogrom alkalmával ki is verték, meg nem is a szemét, hi-hi-haha! – világritkaságok gyűjteményébe való. (Mint az ötlábú borjú, meg a sörivás, gombócevés rekorderei.)

Ennél már Judea ezredes úr is humánusabb módon vélekedett, azt állítván a helyi napilapban, hogy olyan szemet, amely nem létezett, nem lehetett kiverni. Ezt a román tv marosvásárhelyi tudósítója nemzetközi konferencián is hazafias hévvel hangoztatta.

 

Nos, a megyeháza elé vonult, gyújtogatásra és öldöklésre kész román paraszti tömegek követelésének engedve a Front-tanács beadta a derekát.

Alelnöki megbízatásáról lemondatta Kincses Elődöt. Elképzelhető, mennyire ismerték a Görgény-völgyéből, Libánfalváról, Hodákról, Dédabisztráról, a Mezőség közeli falvaiból behozott parasztok Kincses Előd politikai tevékenységét a megyei Front-tanács keretében. Talán még azt sem tudhatták, hogy fiú-e vagy leány. Azt cselekedték, amire a Vatra Romănească vezérei fölbujtatták őket.

Volt, aki Kincses lemondatása miatt ellentüntetést javasolt.

Ezzel nem értettem egyet.

Kincses Előd törvénytelen, puccsszerű megfosztása közügyi megbízatásától: fölháborító, de ő maga sem helyeselné, hogy ezért fegyvertelen magyarokat vonultassunk tüntetésre, fejszés-láncos-dorongos tömegek ellen; minden kegyetlenségre képes őrjöngők ellen, akiket „diszkréten” a hadsereg, a rendőrség egységei is támogatnak.

Mind aggasztóbb híreket hoztak a városból. Tájékozódni kellett volna mindenről, ami történik, ám ehhez nem volt semmilyen „információs bázisunk”. Nem működött az RMDSZ megyei szervezete, nemlétezőnek bizonyult az országos központ, így hát arra tettem kísérletet, hogy az ország vezetőjét, Ion Iliescut tájékoztassam a várost fenyegető véres veszélyről.

Csak közvetett módon sikerült hírt adnom magunkról.

Gálfalvi Zsoltot március 19-ének délelőttjén három vagy négy ízben hívtam föl telefonon Bukarestben, s arra kértem: vegye föl a kapcsolatot Király Károllyal, kérje meg nevemben is, hogy azonnal tájékoztassa Ion Iliescut, akinek határozott, rendteremtő intézkedéseit várjuk. Gálfalvi mindannyiszor visszahívott engem, jelezvén, hogy mit sikerült, mit nem sikerült elintéznie. A harmadik vagy negyedik hívása fölcsillantotta bennem a reményt, ám a keserű kételyt is. Királynak sikerült Iliescuval beszélnie, tájékoztatta őt a marosvásárhelyi állapotokról, de a szigorú és gyors intézkedés dolgában „meglehetősen bizonytalan, kétértelmű ígéretet kapott”.

Aztán újabb hír jött.

Ellentüntetésre készülnek mégis a gyárak magyar munkásai.

Az én telefonomat már kikapcsolták a központban. Gyorsan autóba ülve olyan házba mentünk valakihez, ahol még működött a telefonkészülék. Azonnali körhívással próbáltuk megállapítani: valós hír-e az ellentüntetés kezdete? Új helyünkön is elnémult a tárcsahang. Követtek bennünket, és valószínűleg CB-rádión utasították embereiket az elszigetelésünkre.

Akik még velem voltak, terepszemle végett elindultak az üzemek felé.

Én átmentem az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe.

Ott még működött a telefon. Évát próbáltam fölhívni a lakásunkon. Nem sikerült. Papírt kértem a gépírótól. Valamikori főszerkesztői szobámban elkezdtem írni egy fölhívást a város magyar lakosságához.

A rádiónak szántam, de már nem juthatott el a stúdióba.

Fél év múlva láttam viszont egy borítékban, melyet sógornőm tett félre számomra. Vértől ázott kabátomat mosva bukkant rá annak belső zsebében. Befejezetlen kézirat. Arról szóltam benne, hogy Kincses Előd és Jakabffy Attila leváltása ellen tiltakozunk, de maradjon minden magyar otthon vagy a munkahelyén. Ne tegye ki senki magát az agyonveretésnek. Arra kértem őket, hogy a várost megmocskoló csürhét ne azonosítsák a román néppel, sem Marosvásárhely becsületes román lakosaival.

– Menni kell azonnal! – lépett be N., akit Szövetségünk Bolyai téri székházából küldtek el értem.

A félbemaradt kiáltványt zsebre vágtam, majd Évát próbáltam újból fölhívni. Az volt az érzésem, hogy sokáig nem fogjuk látni egymást.

A szerkesztőség telefonja is süket volt.

Akkor már egymagam voltam. Társaim elszéledtek tájékozódni, de nem jöttek vissza. Volt, akit csak 90 nyarán, Amerikából való hazatérésem után kérdezhettem meg: mi történt vele? Hová tűnt el azon a napon?

Menni kellett a székházba. Mikor elfogadtam a megyei elnöki tisztséget, azt mondtam: csak életbevágóan fontos ügyekben számítsanak rám.

Ez most olyan ügy volt.

A szerkesztőség előtt kísérőm autójába ültem. A Bolyai tér felé haladva, figyelmesen nézelődve minden irányba, azt tapasztaltam, hogy a nyugalom helyreállt. Csak ne lenne látszat! Ettől tartottam.

Fölmentem az emeleti gyűlésterembe. Valaki hangtölcsért adott a kezembe, hogy az ablakból szóljak azokhoz, akik a székház előtt a téren tájékoztatást, eligazítást vártak tőlem, tőlünk. Talán tízvalahány perces mondandómat részint helyeslés, részint rosszallás fogadta. Nagyjából arról szóltam, amit a rádiónak szánt felhívásban is papírra vetettem. Csitító, nyugalomra intő szavaimra sokan felmordultak.

A jogos felháborodáson nem csodálkoztam. Azok az emberek látták, egyesek saját bőrükön tapasztalhatták, mit művelték a városban a vatrások. Mégis azt kellett többször is hangsúlyoznom: szervezett, gyilkos szerszámokkal fölfegyverzett bandák provokálnak. E mostani állapotunkban ki kell térnünk az útjukból. Ne lépjünk csapdába!

Időt is kértem az egybegyűltektől, mondván: az RMDSZ megyei vezetőségének közös határozat alapján kell tisztáznia, mi lehet a józan és eredményes cselekvés a váratlan támadások visszaverésére. Azt, hogy határozatunk nem helyben született meg, azonnali cselekvést hirdetve: bizonytalankodásnak, érthetetlen passzivitásnak vélték. Jómagam pedig egyszemélyes döntésként nem közölhettem velük, hogy Szövetségünk sztrájkra fogja fölszólítani a város munkásságát. De ha lett volna is ilyen határozat: annak időnap előtti meghirdetése csakis a pogrom szervezőinek kedvezett volna. Minden lehetőségük megvolt ahhoz, hogy még 19-én este riasszák az üzemek román igazgatóit, mozgósítsák a román munkásokat a magyar munkások ellen.

Mikor a hangtölcsért a kezembe vettem, hogy higgadtságra, békés hazamenetelre szólítsam föl sorstársaimat, mondandómat az a húsz perccel korábbi közlés határozta meg, miszerint a garázda csoportok már elvonultak a város központjából. A nyomukban beállt csöndet, csalóka nyugalmat én is észlelhettem.

Ezután elkezdtünk tanácskozni. Húszan-harmincan lehettünk. Ám lehet, hogy kevesebben. Úgy látszott: az ígéretnek, hogy a teendőket alaposan megbeszéljük, eleget tehetünk.

Nem így történt.

Valakinek épp azt próbáltam kifejteni, hogy legfőbb gondunk a vérontás elkerülése, amikor kiáltást hallottunk:

– Itt vannak!

Mindannyian az ablakokhoz tódultunk.

Botokat, láncokat, baltát lóbálva román férfiak csapata rohant fölfele a Bolyai utcán a székház felé. Vérfagyasztó volt az üvöltésük, szuronyrohamra emlékeztető, fanatikus elszántságuk. Aki útjukba került, feladhatta minden reményét. Aki naiv módon, emberi szóval fordult hozzájuk: mi történt, emberek? – mintha megvadult elefántcsordát faggatott volna.

Rátámadtak a székház előtt várakozó magyarokra. Talán közülük kerültek ki a pogrom legelső sebesültjei. Nem kegyelmeztek az asszonyoknak, a gyerekeknek sem.

Akik már nem menekülhettek el, behúzódtak a kapu alá, majd azután a székház termeibe. Vesztükbe futottak.

Néhány perc alatt kiderült, hogy a támadók legfőbb célpontja: az RMDSZ székháza. Miután a kapu előtt békésen nézelődő magyarokat agyba-főbe verték, szétkergették, ostromra készülődve egybegyűltek, vezéreik újabb utasításait várták.

Lezártuk, elbarikádoztuk az ajtókat, és megállapítottuk, hogy egyebet semmit nem tehetünk.

Bukarest tudta, mi történik a városban.

A kormány tudta, mi történik a városban.

Az államelnök tudta, mi történik a városban.

Éppen ezért: senki sem mozdította az ujját érettünk.

Nem áll módomban megszólítani azokat, akik az RMDSZ és a megyei Front-tanács részéről a pogrom kezdetének láttán, és főleg miután az 20-án borzalmas méreteket öltött: Bukarest segítségét, közbelépését kérték és várták.

Bukarest úgy nézte végig a véres színjátékot, mintha maga rendezte volna távlati célokkal. Hűvös figyelme arra irányult: hol és mit kell még korrigálni a drámán.

Így rajtam is például, a dráma egyik főszereplőjén. A bukaresti Katonai Kórházban – hordágyon-e? műtőasztalon? – félig eszméletlenül fölém hajló ismerős arcot véltem fölismerni.

– Iliescu úr – mondtam, ha mondtam, hiszen lehetséges, hogy ez is ama hangtalan, benső kiáltások közül való, amelyeket rajtam kívül senki sem hallott Marosvásárhelyt, sem a katonai teherautón.

Az elnök úr meglátogatott engem az említett kórházban, bizonyára együttérzéssel, sajnálattal nézett végig rajtam, majd azt mondta Évának: nyugodjék meg, a tettesek, akikről tudomása van, elnyerik méltó büntetésüket.

Nem nyerték el. A védekezőket büntették! Az áldozatokat!

Az elnök urat azóta egyetlenegyszer sikerült közelebbről is látnom; azon a marosvásárhelyi megbeszélésen, amikor arra kértem őt, vesse latba minden tekintélyét, hogy beszüntessék az RMDSZ II. kongresszusának ügyében ellenünk indított vatrás hadjáratot. Városunk román politikai köreiben ui. erélyesen, sőt fenyegetőleg tiltakoztak az ellen, hogy itt rendezzük meg a kongresszust. Amikor Iliescu úr ez ügyben állást foglalt, államelnöki „érvelése” így hangzott: az előkészítő munkálatok végső fázisában a kongresszus megtartását nem lehet betiltani. Ezt tudomásul vették a tiltakozók, valamint azt is, hogy a következő alkalommal korábban kell fölkelniök.

Ki korán kel, betiltható RMDSZ-kongresszust lel. Remélhetőleg államelnöki segédlettel, kormánytámogatással.

 

A székház foglyai lettünk. Összesen százvalahányan. Öregek és nők is voltak köztünk.

– Innen már nem lehet kimenni – mondta valaki, ám ennek ellenére jó néhányan csodával határos módon eltávozhattak. Hogy miként: nem figyelhettem meg. Az önvédelmi előkészületek foglalkoztattak engem is. És kiket még? Az olvasó megértését kérem. Neveket nem fogok említeni. A pogrom utáni magyarvadászat, megannyi ártatlan áldozatával, látszólag befejeződött, de bármikor újrakezdhetik. Ezért senkit sem akarok a koncepciós perek szervezőinek érdeklődési körébe juttatni.

Tehát: valaki fölfedezte azt az ajtót, amely a székháznak vaskerítéssel övezett kertjére nyílt. Úgy gondoltuk, azon át ki lehetne menekülni. Az épület bérlői ezt az ajtót nem használták. Ahhoz, hogy kinyissuk, limlomot kellett eltakarítani.

Aztán – már nem tudom, hányan – kiléphettünk a szabadba, az épület háta mögé, ahol még csak három rendőr rostokolt.

– Ki lehet itt menni? – kérdezte közülünk valaki.

A rendőrök a vállukat vonogatták. Egyikük széttárta karjait, jelezvén, hogy aki mehet, menjen, aki nem: maradjon. Azt majd a hodákiak megnyúzzák, megfojtják, agyonverik.

Csapatunk fiatalabb tagjai gyorsan, könnyedén vetették át magukat a kerítésen, és tűntek el a csöndes utcákon.

Különösebb erőfeszítés nélkül követhettem volna őket. Biztattak is. „Sütő úr, meneküljön!” Egy pillanatra el is kapott a kísértés, fölléptem hát a vaskerítés betonpántjára, de megszólalt mellettem egy asszony: „Jaj, Istenem, nem bírok én itt keresztülmászni!”

Ajka remegett, a tekintete csupa könyörgés volt.

Közben aki tehette, elmenekült már. Szegény asszonyt úgysem segíthettük volna át a kerítésen, ha többen is megemeljük. Legföljebb átdobni lehetett volna.

A rendőrökhöz fordulva csak kézzel jeleztem: segítsenek. A vállukat vonogatták újból közönyösen.

A legcsekélyebb segítő szándék sem volt meg bennük.

– Mi lesz velünk? – rebegte az asszony.

– Ne féljen – mondtam. – Visszamegyünk a székházba. Hiszen ha sokáig időzünk itt, fölfedeznek és agyonvernek. A rendőrök nem fognak megvédelmezni.

Karon ragadtam az asszonyt, és visszabaktattunk a székházba. A kertre nyíló ajtó szerencsére még nyitva volt. Visszatértünk után elbarikádoztuk.

A főbejárati ajtókat már fejszével csapdosták, az ablakokat nagyrészt betörték, hatalmas kövekkel kezdtek ostromolni. Valaki rábukkant a szőnyegrögzítő vékony, hajlékony fémpálcákra. Szétosztott néhányat közöttünk. Pár percig magam is egy ilyen pálcikával jöttem-mentem a szobákban. Olyan hajlékony volt, mint egy mogyoróvessző. Nevetve suhogtattunk velük, aztán elhajítottuk őket. A pogrom szervezői ebből ihletődve kürtölték világgá az UDÉMÉRISTÁk (RMDSZ-esek) galád módon elkövetett „lándzsás támadásának” meséjét. Sokan elhitték, hogy a Bolyai téren „békésen tüntető” románokat, az ittas agresszorokat, a túlerőben lévőket kövekkel és lándzsákkal dobáltuk meg.

 

A bejárati ajtó elé csoportunk leleményes tagjai vasszekrényeket állítottak, mindhiába. Odakint fejszések dolgoztak, egykettőre átvágták a tölgyfa betétet.

S azzal már nyomulhattak is befelé a székház termeibe.

A padlásra kellett fölhúzódnunk. Máig sem tudom, miként sikerült két-három perc alatt elhagynunk a helyszínt áldozatok nélkül.

Odafent, ahol ugyancsak veszélyben voltunk, ritka szerencse ért bennünket. A padlásfeljárót egy fémből gyártott, hatalmas malterkeverővel sikerült elzárni. Oldalt a falépcső mellett csak akkora rés maradt fedetlen, amelyen egyetlen személy préselhette magát föl vagy alá, ha eléggé karcsú volt hozzá.

A malterkeverő teknőnek igen fontos szerepe volt önvédelmi küzdelmünkben. A hodákiak fejszével kongatták, vasrudakkal döfködték, vasvillával, fahúzó csákánnyal próbálták a helyéről elmozdítani. Szilárdsága jó hatással volt ránk; reményt keltett a csüggedőkben. A padlásfeljárat terében mindvégig gyújtogatással kísérletező hodákiakat ezzel a fémteknővel sikerült megakadályoznunk a szándékaikban. Oldalán a nyíláson át cseréptörmeléket és port zúdítottunk a nyakukba.

A gyújtogató csapat mögött, a székház termeiben 2-300 főnyi tömeg garázdálkodott.

Ennyi betörőt és rablógyilkost egy helyen akkor láttam először, és remélhetőleg utoljára. Miután elfoglalták a székházat, kéjes örömmel törtek össze mindent: a bútorokat, írógépeket, a rendkívül értékes elektronikai eszközöket. Fölfeszítették a vasszekrényeket. A bennük talált iratokat szétszórták, a pénzt ellopták. Könyvet, folyóiratot az ablakokon kihajigáltak, mindent elkövettek, ami oly ismerős e tájon a tatárjárás, törökdúlás óta.

 

A padlás! Erős várunkká lett azon a napon. Ha nincs az a menedékhely: mindahányunkat helyben felkoncoltak volna. Különben csak „elismeréssel” szólhatunk a pogromszervezők képességeiről. A látszatkeltés tudományáról. („A bandák elszéledtek, a nyugalom helyreáll.”) A meglepetésszerű támadás előkészítése, a fejszések irányítása, ide-oda mozgatása a város legfontosabb pontjain katonai szakértelemre vall. Olyan személyek háttérbeli cselekvésére, akik jól tudták, miként kell pogromot szervezni. Ezek pedig nem voltak sem hodáki, sem libánfalvi parasztok. Olyan személyek voltak, akik a megdöntött diktatúra épen maradt erőszakszervezeteinek segítségével próbálták „megtisztítani” Marosvásárhelyt – a Székelyföld fővárosát – a magyaroktól.

Az események kivizsgálásában ebből kell kiindulni, nem elvont történelmi spekulációkból.

 

Délután öt órától este kilencig védtük a padlást, védett bennünket a padlás. A puskaporszáraz gerendaerdő. A szokatlanul magas cserepes tető. De ha valamennyire megnyugtató volt is a fejszecsapásoknak ellenálló fémkád, annál ijesztőbben hatott ránk a támadók közelsége. Hiszen közvetlenül alattunk törtek-zúztak és bömböltek a székház termeit elözönlő részeg dorongosok. Szinte érintésközelből láthattuk a padlásfeljárat vérmesszemű, izzadó, káromkodó ostromlóit. A tetőablakon át a Bolyai térre láthattunk; figyelemmel kísérhettük a rángógörcsben ordibálók minden mozdulatát, mindössze néhány méternyi mélységből hallhattuk a járdán tolongók szavait, fenyegetéseit, követeléseit, ilyeneket: „Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!” „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait.”

Mindez pedig olyan hatással volt ránk, mintha ketrecből, avagy óriáskondérból kannibálok körtáncát figyeltük volna.

Az epilepsziás kollektív rohamra emlékeztető látvány mind borzalmasabbá lett. Délután fél négy körül talán kétszáz főnyi rohamosztag miatt szakítottuk meg a tanácskozást. Öt óra tájt félezernyi lehetett a székház körül gyülekezők száma. Későbben egymás után érkeztek meg a gyilkos szerszámokkal fölszerelt bandákat szállító járművek. Utólagos értesülésünk szerint a helyi rádió szerkesztői több ízben is beolvasták segítséget kérő szövegüket. A hadsereg közbelépését sürgették, ám a hadsereg a füle botját sem mozgatta. A rendőrség segítségét kérték, ugyancsak hasztalanul. Mi több: szemtanúk állítása szerint rendőrök is segédkeztek a székház ostromlásában. A Bolyai téren megjelent néhány katonai jármű, ám ez csak bátorítólag hatott a lincselőkre. Őket az is harcra buzdította, hogy a közel félnapos ostrom ideje alatt egyetlen vezető tisztséget betöltő román személy nem akadt, aki hivatalos minőségében megpróbálta volna csitítani őket. Sunyi módon hallgattak mind a városi, mind a megyei Front-tanács legfőbb vezetői, akik mellől, mint említettem, a magyar tisztségviselőket már délelőtt elzavarták.

 

Öt óra után módosult, tragikussá vált a helyzetünk.

Közel száz ember élete került végveszélybe. Döntésképes magyar közösség vagy vezető személy azonban odakint már nem volt. A rádió munkatársai nem tehették meg, hogy védelmünkre mozgósítsák a magyar lakosság ezreit. Ők csakis karhatalmi segítséget kértek.

A pogrom szervezői arról is gondoskodtak, hogy lehetetlenné tegyék védelmünket a Székelyföld belső tájairól.

Székelyudvarhely lakosainak ezrei álltak készen indulásra. Telefonon a késő délutáni órában jelezték ezt a feleségemnek. Éva fölhívatta a helyi rendőrséget, hogy mondanák meg, mi a helyzet az ostromlott székházzal. A válasz megnyugtató volt. Senki sincs veszélyben! Engem pedig – mondták – ki is mentett a rendőrség. Katonai terepjárón szállítottak el „valahová”. Évának ama válaszára, hogy akkor már haza kellett volna érkeznem, a drót másik végén – hol lehetett az? – „óvatossági eljárást” emlegetett valaki.

Így tehát Éva azt tanácsolta az udvarhelyieknek, hogy maradjanak otthon, elmúlt minden veszedelem.

Történt pedig mindez azokban a percekben, amikor a gyújtogatók már benzineskannákkal kezdtek forgolódni a Bolyai téren. Ezt látva tűnődésbe estem: milyen lesz majd vajon a tűzhalálunk? Ekkor nyilallt belém újból e név: Szervét Mihály. És a tűzhalál!

Később azt kellett megállapítanom, hogy azért foglalkozom a halál gondolatával, mert csak időnként veszek részt a védekező cselekvésben. Közel százan nyilván nem férhetünk el a padlásfeljáró nyílása körül; a gyújtogatókat mindössze hárman-négyen riogatták cserépdarabokkal. A „munícióhordásban” időnként magam is részt vettem, de port, amely ugyancsak tűzoltó anyagnak bizonyult, nem gyűjtöttem. Ha jól emlékszem, egyetlenegy műanyag vödör került elé valahonnan. A közelébe se férhettem.

Valaki listát készített rólunk. Később tudtam meg: hetvenkilencen voltunk.

 

Bizonyos, hogy társaim is átélték akkor a közelgő tűzhalál gondolatának kínjait. Különös, hogy mégis mindenki nyugodtnak látszott, s fegyelmezetten vett részt az önvédelmi küzdelemben. Volt, aki cserepet hordott a nyíláshoz, mások szakértelemmel törték kettőbe, háromba, hogy okosan gazdálkodjunk az anyaggal. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a gyengébb idegzetűek pánikba esnek, a nők elsírják magukat stb. A mi csapatunk úgy viselkedett, mintha Gárdonyi egri várvédőinek feltámadott egysége lett volna; óbégatásnak, jajveszékelésnek senki sem adta át magát.

Hanem ellenkezőleg: még kacagtak is némelyek, amikor valamelyik gyújtogatót odalent fültövön találták. Jómagam több ízben is rászóltam atyailag a padlásablaknál gyülekezőkre, hogy ne hangoskodjanak, ne mutogassák magukat. Joggal lehetett attól tartani, hogy ha az ostromlók eleven arcot fedeznek föl, újabb támadási módokat eszelnek ki.

A gyújtogatási kísérlet idején voltak csöndesebb negyedórák is. Ilyenkor nem kellett cseréppel, porral védekezni. Valaki literes üvegekben vizet nyújtott föl. Ittunk belőle, majd azután képedtünk el: meg is mérgezhettek volna! Nem tudom, ki szervezte meg, hogy a magyar vérre szomjas tömeg szeme láttára felnyújtották nekünk az üvegeket.

Voltak percek, amikor a vastag gerendák valamelyikén ülve megpróbáltam elképzelni, vajon mit csinálnak éppen a családom tagjai?

Éva bizonyára az agyvérzés határán próbál tájékozódni, ide-oda telefonálni érdekünkben. Talán nincs egyedül, barátaink veszik körül, és próbálják tartani benne a lelket, a reményt.

Ágnes lányom, ha nem értesült Marosvásárhely vatrás megtámadásáról, a barbár garázdálkodásról, akkor gyanútlanul pihen a tévé előtti kereveten, esetleg újságot olvas. Laci vejem erdélyi riportjainak valamelyikét készíti elő adásra; Sárika unokám leckét tanul, vagy madarainak hangját hallgatja, afrikai utazást álmodva. Lacika, sikaszói társam a pisztrángos napokon, amelyek oly régen emlékké foszlottak, örök nyugtalanságában Budapest utcáit róhatja most, tavasznézőben, a barátaival.

Veszprémben András fiam szolgálatos orvosként hajol panaszok, jajok, életet könyörgő szemek fölé; és ha gyógyító munkája közben akad szabad perce, bizonyos, hogy a kényszerűleg elhagyott szülőföldre, Erdélyre gondol. Ilyenkor az ezüstfenyők rengetegéből ezüst port kapnak föl a nyargaló szelek. Veszprémben meghintik vele András halántékát. De ha tudná, mi történik most itt velünk: egyből megőszülne.

Melinda menyem a délelőtti fogorvoslás után ugyancsak leckét író kislányait, Borit és Pannát ellenőrzi soha ki nem fogyó türelmével.

Hát anyám vajon mit csinál otthon, Pusztakamaráson, egymagában?

Apám halála óta oly ritka az eleven szó a házban, akár a csillaghullás. Üldögél anyám a kicsi széken a fűtő mellett, és talán maga is a valamikori csodálatos vázára gondol: a hajdanvolt nagy családra, amely összetört, darabjaira hullott.

(Március 19-én, naphaladáskor nem gondolhattam, hogy néhány nap múlva emberséges román parasztok beszélnek le vatrás indulatú román fiatalokat barbár szándékukról. Pusztakamarási házunkat akarták ugyanis anyámra gyújtani – „büntetésül” a fiáért, aki Marosvásárhelyt az ő tudomásuk szerint „Erdélyt akarja elszakítani Romániától”.)

Gergely öcsém hollétén nem törtem a fejem. Bizonyosra vettem, hogy sógornőmmel, Marival együtt Éva mellett van.

István öcsém? Őt és Jolit, a feleségét, mindig irigyeltem azért, hogy mindennap láthatják a Bethlen Kollégiumot, az Őrhegyet, életem legboldogabb korszakának színhelyeit. Enyed nincs messze Marosvásárhelytől, mégis oly távoli, lassan süllyedő Atlantiszként homálylik felém a kisebbségi lét omlásában. Így önnön nyomorúságának, vészes fogyatkozásának bánatából Bethlen Gábor városa tán nem is igen figyelhet mifelénk. István öcsémmel akár telefonon is szót váltani: ritka lehetőség.

A gerendán üldögélve magamban el is beszélgettem Évával, egész családommal.

De nem búcsúztam tőlük még gondolatban sem! Az a különös érzésem támadt, hogy ha szóhoz engedem jutni magamban a búcsú érzését: már a következő pillanat végzetes lehet rám nézve. Egész lényem tiltakozott a belenyugvás ellen, a halál elkerülhetetlenségének gondolata ellen.

De bárhogyan rajzottak is a gondolataim: semmilyen kiutat nem láttam. Csak Isten csodája segíthet rajtunk! Valószínűleg mindnyájan így gondoltuk ezt. Mind a hetvenkilencen.

Közben mégis törtem a fejem: a szabadulás mécsesreményével milyen irányba lehetne tapogatózni?

Alant a fejszés emberrengeteg.

A téren dühöngő őrültek fokozatosan növekvő üvöltözése.

Marad tehát az ég magassága, a repülés abszurd vágya, Ikárosz kalandja. Így okoskodtam tehát: ha alulról, a székház termeiből keltik a tüzet, csakis a tetőn át menekülhetünk. De hogyan? Gyilkosaink ölébe, nyakába ugorva? Ha pedig a tetőszerkezetet gyújtják föl, akkor a padlásfeljárón kellene leereszkednünk. De micsoda tülekedés támad itt a füstben, majd a lángok között! A gyújtogatók pedig, a székház termeiből idejében kimenekülve a kapu előtt fognak várni minket nagy röhögéssel.

Harsány röhögés közben fognak mindannyiunkat gondosan agyonveregetni.

Nem, ezt az örömet nem szabad nekik megszerezni!

Marad mégis… mi marad? Illyés reménysége: haza, a magasban.

Álmomban gyakran szálltam fel láthatatlan szárnyakkal a földről, rugaszkodtam el az űrbe a szülőház nádfedeléről.

De némelykor ébren is úgy éreztem, hogy menten fölszállok, körberepülöm a Hargita csúcsait. Például, amikor Lacikával azt énekeltük a Bakó pataka mentén, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros!

Mászni kezdtem a gerendán fölfelé. A keresztkötéseknél jobbra-balra kapaszkodva mind fönnebb jutottam, majdnem a tetőnyereg magasáig. Ott azután megpihentem, lovagló ülésben egy gerendára telepedtem, a másikat két karommal átöleltem, hogy le ne potyogjak valamiképpen.

Ott tűnődtem legalább fél óráig a menekülésnek egy olyan lehetőségén, amelyet társaimnak is ajánlhattam volna.

Később azt vettem észre, hogy másvalaki hasonló módon méregeti a padlás magaslatait. Egymásra néztünk. Tekintetünk jelezte csak a reménytelenséget.

 

Tótfalvi Zoltán följegyzéséből értesülök utólag a következőkről: „Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Éva kétségbeesett hangját azóta is hallom: mi van Andrással? Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik az ismerős lakásban. Valaki helyére akasztotta a kagylót.”

A gyújtogató szándék nem sokkal ezután tényként, valóságos hírként sújtott ugyancsak telefonon Évára. Ekkor, nyilván az eszméletlenség határán, homlokát olyan erővel verte a falba, hogy az agyrázkódás következményeit mindmáig, 1993 januárjában is szenvedi.

Nem tudom, az alkonyatnak melyik szakában szóltak, hogy valaki, egy román fiatalember akar beszélni velem. A padlásfeljárat torkában állt, onnan szólt föl hozzám jóindulattal:

– Sütő úr, nagyon kérem, jöjjön le, hagyja el az épületet.

– Miért kellene elhagynom? – kérdeztem.

– A végveszély elkerülése végett – mondta.

Azt kérdeztem tőle, miért csak engem szólít föl a távozásra?

Hiszen itt sokan vagyunk, és mindannyian életveszélyben. Vagy együtt távozunk innen, vagy maradunk mindahányan.

Válasza, magyarázata homályos volt. Szavaiból olyasmit hámozhattam ki, hogy föltétlen védelmet nem garantálhat, de mindent megtesz békés távozásom érdekében. Ajánlatát, amelynek oka, háttere homályos volt, nem fogadtam el. A fiatalembert arra kértem, üzenjen azonnal Ion Scrieciu tábornok úrnak, hogy valamennyien követeljük, biztosítsa távozásunk lehetőségét. Kötelessége ezt megtenni, hiszen a megye vezetője, a hadsereg és a rendőrség fölött is rendelkezik.

A tábornok úr helyett Judea ezredes jelentkezett.

Fejszés, botos, emberi mivoltukból kivetkőzött, vörös szemű lények tömegéből szólt föl a padlásra, engem kéretvén a feljárathoz. Megkérdeztem, mit óhajt? Határozott, pattogó hangon közölte velem, hogy mihamarabb el kell hagynom az épületet, különben végzetes veszedelembe sodródunk valamennyien. Megismételtem a kérdést: miért csupán engem szólít föl a távozásra? Miért nem valamennyiünket? Az ugyancsak zavaros magyarázatából olyasmi derült ki, hogy mindenekelőtt én vagyok a feszültség, a tömegőrület oka, táplálója, ezért a társaimra nézve is jót tenne a távozásom, melynek biztonságát ő garantálja. Társaim egyöntetű véleménye alapján is azt kértem az ezredestől, hogy közölje azonnal a tartalékos tábornokkal: életveszélyben vagyunk, gondoskodjék a gyilkos bandák szétoszlatásáról, küldjön katonai járművet érettünk, de olyat, amelynek rakterét nem ponyva borítja; amely – ha egyszer fölszálltunk rá – védelmet jelenthet számunkra a fejszés támadók ellen. Judea úr válasza az volt, hogy hiú reményeket fűzök a tartalékos tábornok jóindulatához. „Azért kérem őt – mondtam –, mert vele januárban még szót tudtam érteni.” „Ami volt, elmúlt!” – mondta cinikusan az ezredes.

De úgy távozott, mint aki mégis intézkedni fog az életünk megmentése végett.

Nem tudom, mennyi idő telt el az ezredes újabb megjelenéséig.

Akkor is csak velem volt hajlandó tárgyalni. Közölte, hogy kívánságunknak megfelelően a hadsereg teherautója várakozik ránk a kapu előtt. Ugyancsak kérésem szerint, megérkezett Scrieciu tábornok úr is, szabad elvonulásunk másik „garanciája”. Ha pedig nem lennénk hajlandók elhagyni a padlást, mindazért, ami be fog következni, senki semmilyen felelősséget nem vállal. Figyelmeztetett, hogy a felbőszült tömeg mindenre képes, így például könnyen megeshet, hogy festékkel öntik le a padlásfeljárót. „S akkor vége mindennek!” Mondhatott volna benzint, nyersolajat is. Azt is mondhatta volna, hogy ha élve kapnak el bennünket, akkor a hodáki parasztok marószódával égetik ki a szemünket. Nyilván mindenről tudott, amit ellenünk megterveztek, hiszen egyik legaktívabb részese volt a nap eseményeinek. Az viszont gyanús volt, hogy miért éppen hozzám ragaszkodik őkelme a távozás dolgában. Vele együtt pedig a már említett, ismeretlen férfiú is, aki állítólag később is mellettem volt a sürgősségi klinikán.

 

Társaim majdnem egyöntetűen a maradás mellett döntöttek. Véleményükkel, miszerint az ezredes úrnak egyetlen szavát sem szabad elhinni, magam is egyetértettem. De akkor már határozottan úgy véltem, hogy az elszabadult állati indulatokon senki sem tud, nem is akar erőt venni. Mindegy, hogy az ezredes mit hazudik, és miként akar engem meglincseltetni: a végveszély elkerülhetetlen. Ha konokul ragaszkodom a maradáshoz: porrá égünk valamennyien! Ha megkísérlem a távozást a felajánlott módon, vagyis a félszájúlag hangoztatott rendőrségi védelem és a hadsereg teherautójának igénybevétele révén, akkor talán… talán halovány reményem lehet az életbenmaradásra. Azt is tudtam, erős meggyőződésemmé lett a tapasztaltak alapján, hogy ha elhagyom az ostromlott padlást: a biztos tűzhalál veszélye mindannyiunk feje fölül elmúlik, és valamilyen csoda folytán föltűnik a megmenekülés lehetősége.

Úgy döntöttem tehát, hogy alászállok a vérszomjasok közé. A még védett padlásról a védtelenség állapotába.

(Káli István erről így vélekedik a Fehér Könyvben közölt emlékezésében: „Sütő Andrásban felülkerekedett a jóérzésű ember vak bizalma a többszörösen kiadott tiszti becsületszó iránt. Neki nem volt alkalma többször is áttekinteni személyesen a tanácselnök úr gerincének röntgenképét.”) Hogy nem lett volna? Több ízben is. Hiszen jól tudtam magam is, milyen szerepet játszott a meghamisított amerikai plakát ürügyén keltett sovén uszításban; beszámoltam arról is, miként próbálta megakadályozni magyar nemzetiségű személyek részvételét a városi vezetésben. De nem erről van szó. Nem is holmi vak bizalomról, önáltatásról, avagy balekségről.

Egy adott helyzet parancsáról van szó.

Bizonyossá lett bennem, hogy ha nem távozom, ha nem engedek a többszöri, ultimátumszerű fölszólításnak: mindannyian elhamvadunk a tűzben. Meggyőződésemmé vált, hogy határozatommal társaim életbenmaradását is szolgálom. Ha én akkor egy teljesen értelmetlen, sőt az összes padlásra menekültek halálát jelentő konok maradáshoz, „egységhez” ragaszkodom: az végzetes lett volna. Hiszen semmilyen segítségre már nem számíthattunk, és arra sem, hogy az őrjöngés végső határáig fölhergelt tömeg hajlandó lenne abbahagyni a székház ostromát; hogy képes lenne tudomásul venni a kudarcát. Ehhez először ki kellett volna józanítani, netalán emberségében újjáteremteni.

A továbbiak engem igazoltak. Hála Istennek, ösztönöm nem csalt meg.

Úgy döntöttem tehát, hogy elhagyom a padlást. Társaim közül néhányan ugyanígy határoztak. Közülük egyik-másik megszenvedett azért, hogy velem jött. A fiatal Bíró Leventét velem együtt kezdték ütlegelni, mire bemászott a teherautó alá, amely azután induláskor a lábát roncsolta össze. Juhász Ilonát is lesegítették, bár ne tették volna! Velem együtt került a kórházba.

Akik engem követtek a távozásban: nyugodtan a padláson maradhattak volna. Utólag viszont könnyű okosnak lenni.

 

A padlásfeljáróban Judea ezredes fölszólított, hogy kövessem őt a betörők által megszállt termeken át, a rendőrkordon előtt.

Megjelenésünk csöndet teremtett. Hallani lehetett a zsiványok nehéz légzését. A gyűlölettől, alkoholtól és fáradtságtól vörösen, sárgán izzó tekintetek borzalmas látványát nehéz fölidézni. Dante Poklából sem tudnék olyan mozzanatot említeni, amely kisegítene az ábrázolásban; annak érzékeltetésében, hogy miként tapadhat a védtelen emberre több száz, az irracionális gyűlölet fenyegetésével, a vérszagra gyűlt éji vadak éhének-szomjának reszkető nyugtalanságával.

A látszat, miszerint a győztes ezredes nyilvános akasztás végett vezet kifelé bennünket, valamelyes fegyelmet teremtett.

Így nem szaggattak széjjel, nem vágtak négyfelé bennünket a hosszú késekkel. Valójában kegyesek voltak hozzánk, és csak egy-egy ökölsújtással, bokán rúgással jelezték indulataikat. A rendőrök vagy kiskatonák közönyösen nézték, ahogy a válluk fölött öklöznek bennünket.

Az ezredes néha visszanézett, és barátságosan feddő szavakkal próbálta csillapítani a bátor bitangokat:

– Ejnye, fiacskáim, gyermekecskéim! Ne rosszalkodjatok!

Mintegy hozzánk, foglyaihoz szólva hozzátette még: „Sajnos, ilyen ez a mi forradalmi ifjúságunk! Ég a tettvágytól.”

Ezért levettem hát a szemüvegemet, kabátom zsebébe dugtam. Attól kellett tartanom: ha valamelyik forradalmár ifjú öklével szembevág, a törött okuláré kiszúrhatja a szememet.

 

Kijutottunk azután a boltíves kapu alá. Ez két irányból ostromlott, de valamennyire mégis védett területnek mutatkozott. A polgári és katonai hatalomnak két magas rangú képviselője – Scrieciu tábornok és a testes rendőrfőnök már-már cinikus nyugalommal fogadott bennünket. Úgy tettek, mintha senkit semmi veszély nem fenyegetne, mintha valamilyen ünnepség kezdetére várakoznánk.

A tömeg jelen van, fáklyafényben hullámzik, és vár valamire, valakinek a megnyitó szavaira, a Himnusz hangjaira, hogy azután kezdetét vegye… a felvonulás? Nyúzás? Mészárlás? Avagy tűztánc az elejtett zsákmány körül?

A kapunak mind első, mind hátsó bejáratánál ugyancsak vérmesszemű tömeg várta már-már látható állkapocsremegéssel az áldozatát, az említett hatalmi férfiak jelenléte azonban valamelyes önmegtartóztatásra késztette a leginkább őrjöngőket is. A Bolyai tér felé pillantva rögtön láthattam, hogy a katonai teherautót ponyva borítja. Nem azt küldték, amit kértem, amit követeltünk. A kocsi szélességének megfelelő útszakaszon kétoldalt, egymás kezét fogva kiskatonák jelezték a védelmi vonalat. Rájuk nézve így szóltam a tábornokhoz:

– Ez a tucatnyi legényke képtelen lesz bennünket megvédelmezni.

– Nagyobb katonai egység nem áll rendelkezésemre – mondta Scrieciu.

– A teherautó ponyváját könnyűszerrel fogják leszaggatni – folytattam.

– Ennél biztonságosabb járművel nem rendelkezünk – mondta a tábornok.

(Másnap kiderült, hogy páncélkocsikkal is rendelkeznek, katonák ezreivel, mindennel, aminek csekély része is elegendő lett volna 19-én a Bolyai téri bandák féken tartására.)

– Akkor tehát mi a teendő? – kérdeztem.

– Várnunk kell még – mondta a tábornok a szótlan rendőrfőnök helyett is, aki emlékezetem szerint semmilyen véleményt nem nyilvánított a helyzetről. Csak állt hallgatagon, titokzatosan és látszólag közömbösen.

A várakozás oka kettős volt. Egyrészt a padlásról vártak újabb öngyilkosjelölteket, másrészt arra hivatkoztak, hogy a tömeg fegyelmezetlensége miatt a tehergépkocsi még nem hátrálhatott eléggé közel a kapuhoz. Ez persze hazugság volt. A gépkocsi a két parancsnok erélyes közbeszólására egészen a kapu torkáig hajthatott volna. Csakhogy – mint később kiderült – azt a gépkocsit nem mentőnek, hanem vérpadnak szánták, a hozzá vezető kis üres teret pedig az előzetes megbotoztatás színhelyeként őriztették a kiskatonákkal. „Védelmezőink”, biztonságunk „garantálói” a kapunak kissé megemelt szintjéről mint valami páholyból óhajtották végignézni a legyilkolásunkat.

Talán egy óra is eltelt ilyenformán, gyötrelmes várakozásban és bizonytalankodásban: ki fogja közölni velünk az alkalmas pillanatot az indulásra? Avagy a visszamenekülésre, föl a padlásra. Ahonnan kis idő múltán már nem jött le többé senki sem. Társaim gyanút fogtak, nem hittek Judea ezredes rókaszavainak, miszerint „ha egyszer a teherautó elmegy, többé nem jön vissza”. Nagy és fölöttébb gyanús buzgalmában azt sem gondolta meg, hogy 79 személyt s a melléjük, védelmükre állított katonák csapatát az a 30-35 személy befogadására alkalmas gépkocsi egyszerre el sem szállíthatna. De csak mondta a magáét a padlásfeljárat tövéből, vérszomjas „gyermekecskéinek” sűrűjéből.

Később így szólt hozzám a tábornok:

– Nehéz lesz a háborgó tömeget lecsillapítani.

– Pláne, hogy meg sem kíséreli senki – mondtam, miközben újabb gyanúm támadt ennek az embernek kiléte-miléte felől.

Korábban barátságosnak tűnő vonásai most a kedélyes alamusziság jeleiként árulkodtak pudvás jelleméről. A figyelmes szemlélőben ilyen kérdés támadt: egyáltalán férfi-e? Abból, ahogyan „megmentésünket” a megye legfőbb embereként intézte, csak példátlan tehetetlensége és gyávasága derült ki. Ez minden, csak nem tábornok, vélhettük. Egy nadrágot öltött aggmenházi szakácsné, aki államhatalmi funkciót nyert az országos szerencsejátékban.

Rendkívüli szellemi alultápláltságának újabb jeleként így szólt hozzám:

– Mit szólna ön ahhoz, ha úgy vezetnők ki innen magukat, mint akik le vannak tartóztatva?

– Én? Mi?

– Igen.

– Szó sem lehet róla! – mondtam fölháborodva.

– Kérem… – a tábornok vállat vont, mint akinek mindegy, mi történik, miután a tervét elvetettem.

Holott ez a terv része volt a pogromszervezők taktikai ravaszkodásainak.

 

„Marosvásárhely magyarjai összeesküdtek a román állam területi épsége ellen!”

„Az összeesküvők mesterkedéseit elunták a Görgény-völgyi román parasztok. Bevonultak a városba a hazát megmenteni.”

„Az összeesküvés főkolomposai az udéméristák voltak (RMDSZ-esek).”

„Március 19-én este letartóztatták őket. Bilincsbe verten próbálták néhányukat elszállítani a rendőrségre, de sajnos, a jogosan fölháborodott hazafias tömeget az önbíráskodásban már nem lehetett megakadályozni. Erdély elszakításának kezdeményezőit agyonverték.”

 

A tábornok csalódottan vette tudomásul, hogy nem nézheti végig az „összeesküvők” helyszíni földarabolását.

A bilincs ugyanis „bűnük” letagadhatatlan jele lett volna, és egyúttal bátorítás az „önbíráskodásra”.

De más tervük is volt a pogromszervezőknek. Újabb elismeréssel mondom: változatokban gondolkodtak. Egyik változat így szólt: „Legjobb megoldás az lenne, ha azt a látszatot sikerül megteremtenünk, miszerint Sütőt saját emberei, »cinkostársai« verték agyon, mivel súlyos ellentét támadt köztük a padláson. A legtöbben ugyanis nem akarták őt követni a bizonytalan kimenetelű távozásban.”

A fasiszta román újságok utólagos hazugságai a történtekről, minden bizonnyal előzetes tervek, változatok árulkodó jelei voltak.

Az sem véletlen, hogy a tábornok meg az ezredes, testi épségünk „garantálói” épp azokban a percekben „voltak kénytelenek” „másfelé figyelni”, egyébbel foglalkozni, mikor engem, tőlük néhány méternyire, leütöttek. A főügyészhez írott orcátlanul hazudozó följelentésében Scrieciu tábornok nem csupán azt állítja, hogy a Bolyai téren románellenes, uszító beszédet tartottam, hanem azt is, hogy fogalma sincs, miként sérültem meg. Semmit nem látott, nem hallott a történtekből. Cinkosa pedig az ezredes, miután több ízben is ultimátumszerűleg szólított föl engem a távozásra, a személyéhez méltó újságokban azt veti szememre, hogy nem hallgattam rá, így vesztembe rohantam.

 

Az értelmetlen várakozásban már azon is gondolkodni kezdtem: miként lehetne visszajutni a padlásra? A vérszomjas tömeg a boltozatos kapunak mindkét végében erősödő morajjal türelmetlenkedett. Valaki, mintha gondolataimban olvasott volna, így szólt: „Mindjárt fölgyújtják az épületet.” Kirendelhették volna a tűzoltókat is. Nem tették.

Leültem a kőlépcsőre. Zúgó-zakatoló fejemet a karomon nyugtatva próbáltam a helyzetünket újból számba venni.

Képzeletem odavarázsolt egy kisebb páncélautót, szakasznyi fegyveres katonát is, akik megvédelmeznének. Szállító járművel be lehetett volna farolni a kapu alá is. Odakint a ponyvás teherautót máris körülfogták; az őrjöngő tömeg fel is boríthatja. Odafentről pedig a lángok közül nincs hová ugrani.

Ezt a veszedelmet én már elképzeltem annak idején, szegény Szervét Mihállyal együtt: amikor így vallott Kálvinnak: A távolban megpillantom őt… Igen, őt… A tüzet… Az égő hús bűze csapott meg. Még élő, rángatózó zsigerek, izmok, vérerek látványa, hajbűz, körömszag, vakító fehér csontok, sercegő máj, vese, vergődő tüdő, sárga arc, amely szétrobbant, akár egy porcelánváza, fekete csonkos két fogsor az alján, a két szeme pedig bugyborékolt kocsonyásan, s végül, mint két tüzes puskagolyó, kisüvített a koponyából az agyvelő füstjével…

Nem! A padlásra vissza nem szabad menni!

Hanem csak kifelé! Bár az sem lehetséges. Önkívületben nyáladzik már a kínrímes jelszavakat üvöltő tömeg.

 

Meghalunk, harcolunk, ám Erdélyt oda nem adjuk!

Bozgorok, ne feledjétek! Ez az ország nem tiétek!

Ha Udvarhely ma még székely, román lesz az, semmi kétely!

Hej, te bozgor, ne feledd! Egyetlen nép sincs veled!

Tőkés László jegyezd meg! Elevenen nyúzunk meg!

Mi vagyunk az őslakók, ki veletek, magyarok!

 

Kétoldalt egymás kezét fogták a katonák. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske! Ennyit ért az. De köztük üres volt a teherautóhoz vezető útszakasz.

Valaki szólt: menni kell. Vagyis lehet!

Aztán csönd lett, nagy csönd. A Bolyai téren is, a hátsó bejáratnál is. Nem Isteni sugallatra történt. Valakik ezt is intézték.

Hárman, négyen indultunk a teherautó felé? Nem tudom.

Arra emlékszem, hogy amikor kiléptem a járdára, amelyet erős villanyégő világított meg, a tömeg diadalordítása fogadott. Mint amikor kedvenc csapata gólt rúg bajnoksági futballmérkőzésen.

Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta:

– Batrînul! Az öreg!

A jeladásra következő szavakat már nem hallottam, de szem- és fültanúk vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól közismert katonatiszt ezt mondta pribékjeinek:

– Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe!

Valaki jobbról, husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam.

Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom románul: „Miért gyilkoltok meg, jóemberek?” „De ce mă omorîţi, oameni buni?” Közvetlen közelemben valaki mély, erős hangon mintha ezt kiáltotta volna: „Mit csináltok? Meg vagytok őrülve?”

Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját, akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták.

Hogy több fényt kapjanak a gyilkoláshoz?

Hogy egyszerre minél többen ugrálhassanak föl a gépkocsira.

Vízbeesettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kháron ladikjának ostroma a tudatlanok és agyaveszettek éjszakáján. Omen! A horrorfilm, Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató ragadozó madarakkal, szélespofájú kutyákkal. Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a sátán fekete kutyái.

Mi mindent halmoz ilyenkor egymásra a riadt emlékezet!

Talán épp riadtságában őriz meg valóságos állapotukból kibillent képeket. Szélfútta nádasban nádszálként hajladoztam ott magam is, miközben azon a bariton hangon föl-fölkiáltott valaki: „Őrültek! Megőrültetek?”

Pedig akkor már nem hajladozhattam. A letiport nádszál állapotában voltam. A padlón feküdtem.

Bostoni, sikertelen szemműtétem után, Amerikából hazakerülve fölkeresett otthonunkban egy katona, aki azon az estén a helyszínen tartózkodott. Nevét még nem tehetem közzé; a pogromszervező maffia mindenkire lecsap, akinek vallomásától, tanúskodásától tartania kell.

A katona, aki szemtanúja volt a teherautóra fölugráló falka vérengzésének, a következőket mondotta:

Amikor engem számára ismeretlen személyek eszméletlen állapotban a teherautó platójára földobtak, arcom a bal szememből patakzó vértől fölismerhetetlen volt. Így tehát ő nem látott engem álltomban, kiáltásomat sem hallhatta, hiszen a padlón feküdve csak fokozatosan elhaló hörgés hagyta el a torkomat.

Ilyen állapotban rohantak meg újból a támadók, és kezdtek el bottal, fejszével ütlegelni, és rugdosni. Ekkor törött el négy bordám, repedt meg arc- és homlokcsontom; ütlegelés vagy bakancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolása is.

A katona, látván, hogy a gyilkosokat senki sem próbálja ténykedésükben megakadályozni, odakiáltott társainak, akik a teherautó közelében bámészkodtak:

– Gyertek már föl! Nem látjátok, mi történik itten?

Azzal fölém hajolt, hogy védeni próbáljon.

Ekkor őt is ütlegelni kezdték, meg félrelökdösni, hogy engem darabokra szaggathassanak. Fejsze, dorong, kés és lánc után ekkor kezdték „bevetni” az új fegyvert is: a kénsavas rongylabdákat. Készítőik ezeket vakításra szánták, de még mielőtt a szemem közé nyomkodták volna, a kiskatonák lelökdösték őket. Életem megmentőjének is szerencséje volt; a kénsav csak ruházatán égetett jókora lyukakat.

Érthetetlen volt, hogy a kormánynál ülő gépkocsivezető miért nem indít, mire várakozik.

A katona rákiáltott:

– Indíts már, az Isten szerelmére! Mindjárt meghal itt az öreg!

Ezt fölemlegetve, szelíd mosollyal hozzátette még:

– Ugye, nem haragszik, András bácsi, hogy így mondtam. Meghal az öreg.

– Az igazság nem lehet sértő – mondtam, majd azután, hogy ugyancsak rokonszenves feleségével távozott, bántam magamban, hogy köszönő szavaim bizony soványak voltak a szívemet, egész lényemet betöltő hálám kifejezésére.

Aztán végre elindult a kocsi. A gyilkosok részint leugráltak önszántukból, másokat letaszigáltak a katonák.

A tömeg belekapaszkodott a teherautóba, megpróbálta visszatartani. Mondják, hogy a felbontását is megkísérelték.

Ami ezután történt, arról más alkalommal fogok beszámolni.

Mondandómat orvosbarátaim, családtagjaim s a legnehezebb órákban segítségemre siető kollégák emlékezésével igyekszem majd hitelessé tenni. Ugyanis utólag kellett megállapítanom, hogy leütésem pillanatától kezdve, másnap estefeléig gyakran kerültem öntudatlan állapotba. Különös változások, suhanások, süllyedések és látomások emlékfoszlányai gomolyognak az emlékezetemben. Ezeket viszont képtelen vagyok az említett 24 órának bármelyik szakaszához igazítani.

Nem emlékszem, hogy miként kerültem Marosvásárhelyt a sürgősségi klinikára.

Azt sem tudom, hogy mikor hallottam a Styxen túli nádsuhogást, amelyből Éva hangja szállt felém: „A szeme! A szeme!” S mint hajdan álmomban, újra kezemben tartottam azt a fehérfejű madarat, amelyet az ifjúság vadászmohóságával lőttem meg a Duna-deltában. Dankasirály volt? Kacagó csér? Nem tudom, nem kacagott, de élt még; iszonyodva néztem, hogy a szeméből bíbor gyöngyszemek bugyognak a fehér tollazatára.

 

Áldom sorsomat, hogy elsősegélynyújtás végett áldozatkész, kitűnő orvosok kezére kerültem. Följegyzéseimben róluk is szólok majd.

Ám addig is nagy sietősen vetem papírra ama drámai nap befejeztéről szóló híradást. Szem- és fültanú szerint ez így szól: „Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskatona: »Uram, Istenem! Valamennyit megölték. Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!…« Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót. »Miket beszélsz, te ökör?!«”

Az ezredes ingerültségén nincs mit csodálkozni. Halálom, halálunk megindoklását a pogromszervezők másként tervezték el. A kiskatona riadtsága és közlése egy sátáni önigazolás lehetőségét zavarta meg.

A Bolyai teret betöltő tömeg pedig szinte percek alatt csöndesedett el. A gyilkolás kéjes érzetét ernyedtség váltotta föl.

– Győztünk, hazamehetünk! – így szólhatott a vezérek utasítása.

A tömeg eloszlott, nyomában vér és csönd maradt a Bolyai téren.

Hetven és valahány társam pedig bántódás nélkül távozhatott a padlásról, a feldúlt és kirabolt székházból.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]