Igen tisztelt főtitkár elvtárs!

Engedtessék meg, hogy tanácskozásunk keretében az alábbiakat is szóvá tegyem. Választóim, a szülőfalu lakói, olvasóim, falun, városon egyaránt azt kérdezték régebben, és kérdik a mai napig: vajon nem kellene-e már nyíltan kimondani, hogy a romániai magyar – és általában a nemzetiségi – szakiskolai hálózat teljes megszüntetésével Gh. Gheorghiu-Dej, a párt volt főtitkára megsértette az ország alkotmányát? Én azt hiszem, hogy ezt határozottan ki kell mondanunk. Jól tudom persze, hogy ennek az intézkedésnek igazolása végett milyen ürügyek mögé húzódnak a tanügyminisztérium illetékesei. Többek közt a román nyelv elsajátításának elsődlegességét hangoztatják az anyanyelvi oktatás kárára. Én ezzel szemben mindannyiunk veszteségét tenném szóvá. Az ilyen jogfosztó intézkedések a testvériség szellemében elért eredményeinket is sújtják. A román–magyar közeledés ügyének pozitívumait teszik tönkre, a remény és bizalom légkörét rontják meg. Mert hiszen miért is erősítenék azoknak a fiataloknak a jövőbe vetett bizalmát, akik a román nyelvtanulás és -tudás már-már kizárólagos, elsődleges szempontja miatt nemzetiségi mivoltukban másodrendű polgárokra valló, hátrányos helyzetbe kerülnek? Azt kell tapasztalniok, hogy – bár őszinte igyekezettel tanulják a román nyelvet – a különböző felvételi vizsgákon elbuknak román társaikkal szemben, mivel nyelvtudásuk nem versenyezhet azok anyanyelvi tudásával. Így és ezért esnek el elemi lehetőségektől, hogy például gépkocsivezetők, villanyszerelők vagy kőművesek lehessenek. Ön, főtitkár elvtárs, a Nemzetiségi Tanács keretében nem egyszer hangoztatta, hogy a román nyelv elsajátításának kérdését nem szabad kampányszerűleg értelmezni; hogy az hosszadalmas folyamat, eszerint kell tehát megítélni. A tények mégis azt mutatják, hogy sok helyen éppenséggel gyors kampányként fogják föl; bármilyen áron és módon minden gyermek sajátítsa el azonnal a román nyelvet! Ennek a hajszának csak káros következményeit látjuk a tanügyben is. Ilyenformán azok a 14–18 éves fiatalok, akik a felvételi vizsgákon valamely román irodalmi vizsgán elbuknak, egyúttal elesnek attól a lehetőségtől is, hogy gépkocsivezetőkké, kőművesekké képezzék magukat, vagy elárusítók legyenek egy textilüzletben. A jelenségről sokat lehetne itt beszélni. Mondandómat rövidre fogva újból előterjesztem: vizsgálják felül a szakmai oktatást, tegyék lehetővé magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák létrehozatalát, azokban a román osztályokban pedig, ahol magyar ifjak is tanulnak, biztosítsák számukra a magyar nyelv és irodalom tanítását is.

Művelődési életünk egyéb kérdéseiről szólva a Romániai Írók Szövetségének kapcsán óhajtanám fölemlíteni a következőket.

Anyanyelvünk szabad használatának dolgában olyan szervezeti intézkedésekre van szükség, amelyek az elvi lehetőséget gyakorlattá változtatják. Szövetségünkben a román, magyar, német, szerb, ukrán és zsidó írók baráti kapcsolata, együttműködése, egyetértése valóban jónak mondható. Együttes jelenlétük, közös megnyilatkozásaik a szövetség változatos kereteiben szükségesek és hasznosak. Ettől függetlenül azonban elemi követelmény, hogy a nemzetiségek írói – magyarok, németek stb. – a maguk alkotói kérdéseit az anyanyelvükön is megvitathassák. Senki sem tagadhatja, hogy ki-ki a maga nemzeti nyelvén szólva fejezheti ki a legpontosabban gondolatait, fogalmazhatja meg íróként esztétikai gondjait. Az anyanyelven biztosított tanácskozási lehetőség: tartalmi és minőségi kérdésünk is; semmiképpen sem tekinthető formai ügynek. Akkor milyen elvi akadálya lehet annak, hogy az Írószövetség országos tanácskozásai, kongresszusai alkalmával a nemzetiségek írói a közös vitákon kívül saját nemzetiségi szervezeti kereteikben, a maguk nemzeti nyelvén is megvitassák az élet, az alkotás, a szövetségi élet kérdéseit? Ilyen elvi akadályról nem esett szó. Csak épp holmi elszigetelődési veszélyt látnak egyesek abban, hogy magyar vagy német írók az anyanyelvükön tanácskoznak. Az ilyen tanácskozás elemi jogaink közé tartozik. Úgy vélem, szükséges létrehozni többek között az Írószövetség nemzetiségi bizottságát, amely saját keretében tárgyalja meg mindazokat az elvi és gyakorlati kérdéseket, amelyek a nemzetiségek íróit foglalkoztatják. Ilyen például a minden esztendei írószövetségi díjak odaítélése, sajtónk, könyvkiadásunk helyzete.

Időszerű gondjaink dolgában hadd tegyem itt szóvá a párt főtitkára előtt, hogy régi óhaj és szükséglet immár egy új, magyar nyelvű művelődési folyóirat létrehozatala. A magyar értelmiségiek közlési lehetőségei rendkívüli módon megnövekednének egy olyan folyóirat vagy hetilap létrehozatalával, amely a Korunk, Utunk és az Igaz Szó mellett fölvállalná a művészet, a tudomány és a közírás megszaporodott gondjait.

Könyvkiadásunk irodalomcentrikus jellegét is megemlíteném. Fura jelenség, hogy példának okáért Gáll Ernőnek immár második, filozófiai tárgyú könyvét olvashatjuk román nyelven, amely különben magyarul íródott. S ugyanilyen abszurdum, hogy Bözödi György újabb történelmi tanulmányai csak román fordításban kerülnek kiadásra. A kérdés rendezetlensége folytán ma még nem jutnak kiadási lehetőséghez nyelvészeink, agrártudósaink, pszichológusaink, az orvostudományok művelői, a szociográfia, a fizika és megannyi más tudományág képviselői. Hellyel-közzel, véletlenszerűleg, az országos kiadók valamelyikénél megjelennek ugyan ilyen tárgyú munkák magyarul, ám ez ritkán esik meg. A szakosított kiadóknak elvileg magyar nyelvű munkákat is ki kellene hozniok, erről azonban megfeledkeztek.

Ennek az elvi előírásnak vagy lehetőségnek manapság leginkább gyakorlati csődjét tapasztaljuk. Ha akad igazgató, aki felkarolja a magyar kiadványok ügyét, akkor nincs hozzá szerkesztője, aki értené a nyelvet; ha itt-ott akad magyar szerkesztő, az rendszerint dilettáns, vagy éppenséggel közömbös saját nemzetiségi kultúrája iránt. Így gazolódott el a lehetőségünk is, hogy például zenei és képzőművészeti kiadványaink jelenjenek meg az illetékes kiadók keretében. Összegezésként el kell mondanom, hogy a nemzetiségi könyvkiadás ügyét alaposan tisztázott koncepció szerint kormányszinten kellene úgy rendezni, hogy a szellemi termés minden műfajban kiadási lehetőséghez jusson. Megítélésem szerint ennek legegyszerűbb és legbiztosabb módja egy univerzális jellegű, központosított nemzetiségi kiadónak a létrehozatala lenne, amelyet már régóta sürgetünk.

Addig is azonban meg kellene komolyan vizsgálni, hogy azok az állami kiadók, amelyeknek elvileg magyar nyelvű könyveket is ki kellene hozniok, ezt a feladatukat miért nem teljesítik. Miért nem hozták létre nemzetiségi szerkesztőségeiket? Az ilyen számbavételt, felülvizsgálatot megkönnyítené, ha a Művelődési Tanács (Consiliul Culturii) keretében magyar alelnököt is kineveznének, aki megfelelő munkacsoportokat szervezhetne a nemzetiségi művelődés gondjainak megoldása végett. Az országos művelődési szervekben működő nemzetiségi osztályok létrehozatalával rengeteg mulasztást kellene bepótolni. Ezek között hadd szóljak most a Román Rádió magyar nyelvű adásairól Kolozsvárott és Marosvásárhelyen. Létszámát, intellektuális erőit tekintve, a romániai magyarságnak a mostaninál sokkalta bővebb hazai rádióadásra, anyanyelven sugárzott műsorra lenne szüksége. Szíveskedjenek odafigyelni, a Szabad Európa nevezetű nyugati adó egész napos magyar nyelvű műsort sugároz! Hirtelenében föl se tudnám sorolni, hogy London, Washington, Róma mellett hány nyugati ország sugároz még magyar rádióadást. A mostani 1-2 órás hazai kereteinket miért nem lehet egész napos adásra bővíteni? Mert ilyen bővítés nélkül el sem képzelhető például a rádiószínház a hazai magyar adásokban. Egyáltalában: a mostani szűk keretek között nem lehet koncepciózus, változatos, vonzó műsorpolitika kidolgozásáról beszélni. Arról sem, hogy a napi híranyag és riport mellett helyet kapjon benne művelődési és történelmi hagyományaink ápolásának oly régóta elhanyagolt feladata. Tovább sorolhatnám a hiányokat. Ehelyett elvi összegezésként szeretném itt újból elmondani, hogy az ország társadalmi életének egészén belül a nemzetiségeket foglalkoztató oktatásügyi és művelődési kérdések sajátos kérdések. Ezek az ország etnikai közösségeinek jellegéből adódnak.

Ilyen a nyelv, a művelődési, történelmi örökség kérdése például. Ezek megítéléséhez olyan felelős emberekre van szükség, akik lenini módon értik, értelmezik a nemzetiségi kérdést. De mi közük a leninizmushoz azoknak, akik mind gyakrabban beszélnek olyan nemzeti egységről, amelyben eltűnik a nemzetiség, amelyből mindinkább kifelejtik a sajátos kultúrát, hagyományt, nyelvet képviselő nemzetiségek, tehát jól meghatározható etnikai népcsoportok objektív jelenlétét? És mert kizárólag román nemzeti egységben gondolkoznak, gondolkodás nélkül állítják mindennapi vitáinkban, hogy nincs szükség szakmai oktatásra a nemzetiségek nyelvén, nincs szükség tudományos könyvek anyanyelvi kiadására, nincs szükség magyar lektorátusokra az egyetemeken. Azt is mondhatnák ilyenformán, hogy nincs szükség magyar nyelvű sajtóra, fölöslegesek a magyar színházak is. Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy a nemzetiségi jogok gyakorlásának megítélésében rengeteg szubjektív elgondolás, felfogás érvényesül. Sok helyen, sokan rúgják föl az érvényes törvényeket is, amelyeknek egy része kezd már feledésbe menni a megyei szervek, hivatalok szintjén, de minisztériumokban is, ahogyan már említettem. Hogyan lehet ezen segíteni? Csakis törvényes módon, s a törvény erejével, amely lesújt mindazokra, akik a nemzetiségi egyenjogúság ellen vétenek. Nem olyan kérdés ez, amelyet kinek-kinek személyes értelmezésére lehet bízni, hogy falusi tanácselnöki vagy miniszteri hatalommal megbízottak úgy fogják föl, és olyanformán gyakorolják, ahogyan épp akarják. Hiszen ha törvény szabályozza az ipari vagy mezőgazdasági beruházás folyamatait, a társadalmi együttélés erkölcsi követelményeit, ugyanúgy törvénynek kellene őrködnie az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi jogok alkalmazása fölött is. Ezért javaslom újból egy olyan Nemzetiségi Statútum kidolgozását, amely az alkotmány megfelelő szakaszainak alapján összegezné az elszórtan megjelent nemzetiségi vonatkozású törvényes előírásokat. Ilyenformán a párt nemzetiségi politikájának minden részletkérdése a törvényes kötelezettség kereteibe illeszkedne. Mindenfajta torzulást és törvénysértést csakis így lehetne fölszámolni.

Kedves barátaim!

Gyakran hallani, hogy a nemzetiségi kérdést minálunk örökre megoldották. Holott azt nem lehet egyszer s mindenkorra meghatározott formák, örök időkre szóló megoldások példatárának tekinteni. Az életünk naponta vet föl új, megoldandó problémákat, amelyekkel korábban nem számoltak sem törvényhozók, sem politikusok. Arról nem szólva, hogy mennyi még mindig az elvi zűrzavar a nemzetiségek meghatározásában. Sokan nem akarják tudomásul venni, hogy semmilyen nemzetiséget nem lehet belesorolni a nemzet fogalmába. A romániai magyarságról szólva tudniok kellene pedig, hogy egy történelmileg kialakult, nemzeti nyelvében, kultúrájában meghatározott etnikai közösségről van szó. Amiként a nemzet, a román nemzet etnikai közösség, hasonlóképpen a magyar nemzetiség is a maga sajátos létfeltételeinek összességével van jelen a társadalomban. Ez a magyarság csak közösségi mivoltában teljesítheti ki önmagát a közös hazában. Jogait tekintve nem elegendő tehát az egyéni jogok számbavétele. Hiszen a szavazati jogról pl. elmondható, hogy egyszer s mindenkorra megoldott.

A közösségi jogokról azonban ez nem mondható el.

Mai tanácskozásunk értelmét, szükségességét épp az a tény szabja meg, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása is folyamat. A dolgok természete szerint mindenekelőtt a felépítményrendszerben, a művelődési intézmények terén zajló folyamat. Ezért óhajtanám fölemlíteni a következőket:

1. Amiként a nemzetnek, ugyanúgy a nemzetiségnek is van történelme és történelmi tudata. Ez utóbbi kétségtelenül a sok évszázados közös sorsban alakult, tehát sajátságos vonásokkal gazdagodott is, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a nemzetiség történelme: saját nemzetének történelme. Ilyen értelemben kritikailag kell felülvizsgálnunk a tankönyveket s mindazokat a kiadványokat, amelyeknek szerzői – pl. műemlékeink, városaink történetének vázolásában – a tényhamisítástól sem riadnak vissza. Folytatólag hadd tegyem hozzá e gondolatsorhoz: a történelem nem elektronika, nem atomfizika, hanem a nemzeti tudat alakításának is tényezője. Gyermekeinkkel történelmünket az anyanyelvükön kell megismertetni. Mióta mondjuk ezt! A magam részéről még mindig reménykedem abban, hogy a tanügyminisztérium végre megérti egyszer: az a tény, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláinkban a történelmet nem a gyermekek anyanyelvén adják elő, sem pedagógiailag, sem politikailag, sem semmilyen szempontból nem helyes! Elfogadhatatlan. A román nyelv elsajátításának követelményét nem lehet fölébe rendelni a történelmi oktatás követelményének.

2. Tanácsunk bukaresti plenáris ülésén elhangzott a bejelentés, miszerint mind a kolozsvári egyetemen, mind a marosvásárhelyi orvosi egyetemen biztosítani fogják a tantárgyak döntő többségének kétnyelvű előadását. (Román és magyar nyelven.) Jó intézkedésnek ígérkezik a magyar oktatási nyelvű szakmai iskolák hálózatának újbóli létrehozatala az alapvető, vagyis tömeges szakmákban. Marosvásárhely s a megye lakossága indokolt érdeklődéssel várja: milyen intézkedéseket hoznak azért, hogy minden gyermek az anyanyelvén tanulhasson. Ott is, ahol osztálylétszámuk kisebb a minisztérium által előírt létszámnál.

3. Meg szeretném kérni a mostani tanácskozásunkon jelenlévő Oláh Tibor professzort, mondja el, miként vélekedik arról, hogy abban a Pedagógiai Főiskolában, amelyet „a párt nemzetiségi politikájának szellemében” kétnyelvű (román–magyar) főiskolaként hoztak létre, néhány évvel ezelőtt önkényesen megszüntették a világirodalom magyar nyelvű előadását? Ennek a tantárgynak ugyanis épp Oláh Tibor az előadója. A kérdés szónoki, de föl kell tenni: az említett betiltásra kinek volt szüksége? S vajon nem arról van-e megint szó, hogy egy alkotmányos jogot alárendeltek a román nyelvtanulásnak?

4. Az anyanyelv szabad használatának, társadalmi érvényesítésének fogalomkörébe tartozik a kétnyelvű feliratok kérdése is. Tehát az ország magyarlakta részein a román mellett magyar nyelvű feliratok is szükségesek a kereskedelemben, intézmények homlokzatán, helységnévtáblákon stb. Ismétlem: mindenütt, ahol megfelelő százalékban magyar lakosság létezik. Bizonyos megyék, mint például Kovászna megye illetékesei máris végrehajtó bizottsági határozatot hoztak erre vonatkozólag, és azt a sajtóban is közölték. De másutt azt mondják: ez formális kérdés. Tehát nem kell a magyar felirat. Én pedig azt mondom: hagyják, hogy legyünk formalisták! De más is van itt. Ha elfogadjuk a tényt, miszerint az egyéni jogok mellett kollektív jogok is léteznek, ebből nyilvánvalóan következik, hogy a szabad nyelvhasználat fogalmába beletartozik a nyelv közösségi használatának minden formája is. Nem abból az esetlegességből kell kiindulni, hogy valaki tudja, vagy nem tudja, mi az: textil, hotel, büfé stb. Ez a kérdésnek szatócsfelfogása. Mint az a megyei nemzetiségi tanácselnöké is, aki azt mondotta: Máramaros megyében mindenki jól beszél románul, tehát nem szükséges a rendelkezések kétnyelvű közlése, kinyomatása, kifüggesztése. Mert úgymond: így papírt spórolunk.

Saját anyanyelvének rovására papírt akar spórolni a derék ember. A derék magyar!

Pedig – ismétlem – nem pusztán adminisztratív kérdésről van szó. A nemzetiségek nyelvének nyilvános használata, történelmi örökségünk megbecsülésének lehetősége, emlékházaink, szobraink ügye, a nagyjaink nevét viselő utcanevek kérdése: a nemzetiségi politika kérdése. Ennek ellenére teszik lehetetlenné folyamatosan rengeteg jó kezdeményünk megvalósítását.

Példát mondok rá. Miután jómagam is, mások is kínos-keservesen elfogadtattuk azt a javaslatunkat, hogy Marosvásárhelyt Eminescu, román klasszikus költő szobrával egyidejűleg állítsanak szobrot Petőfi Sándornak is, általános öröm támadt a városban. Egy alkalommal, hogy ügyünk „megerősíttessék”, a párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs előtt is elmondtam a tervet. Amely most megvalósul. De miként? Csak részben. A román költő szobra elkészült, a Petőfiét levették napirendről.

Pedig e két szellemóriás, talán épp karnyújtásnyi közelben, közös örökség megbecsülésének lehetett volna a bizonyítéka.

Kedves barátaim!

Sajátos kérdéseinkről szólva azt szeretném hangsúlyozni újból, hogy valamely nemzet vagy nemzetiség kulturális fejlődését mindenkor annak iskolai hálózata határozta meg. Ezért fontos ügyünk az iskola, és azon belül főleg a szakiskolai oktatás. Mint jól tudják, erről sokszor, sok helyütt folytattunk már eszmecserét. Igényeinkről sokat vitáztunk a lehető legkevesebb eredménnyel. Ezért szólok újból az ügyről, mondván: mások felfogásával szemben továbbra is fenntartom azt a határozott véleményemet, hogy az 1948–58-as évek között, tehát egy évtizeden át működő magyar szakiskolák megszüntetése, beolvasztása a közös keretekbe helytelen volt, súlyos vétség volt. Az általános társadalmi nyugtalanságon kívül olyan károkat okozott, amelyeknek fölmérése lehetetlenség most egy fölszólalás keretében.

Megannyi tiltakozásunk után azt gondoltuk, hogy az új tanügyi törvény, amelyet nemrégen szavazott meg a Nagy Nemzetgyűlés, rendezni fogja sérelmes állapotunkat. Azt gondoltuk, hogy figyelmet szentel olyan megoldatlan kérdéseknek, mint amilyen a középfokú szakmai, technikai oktatás a nemzetiségek nyelvén, számunkra magyar nyelven. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy ilyen magyar iskolák a felszabadulás előtt is voltak az országban, sőt az egyházak keretében is működtek. Nem csupán személyes véleményem, hogy magyar tanítási nyelvű szakmai iskoláink megszüntetése: az Alkotmány megsértése volt. Javaslom a Tanácsnak, kérje föl a tanügyminisztériumot e kérdés alapos megvitatására. Az előnyök, melyeket ezek az iskolák most a román nyelv elsajátításának dolgában jelentenek, távolról sem ellensúlyozzák azokat a hátrányokat, azt a tudati torzulást, amelyeket az anyanyelvi oktatás hiánya okoz gyermekeink tízezreinek tömegében. Hol valljuk kárát e mai helyzetnek? Először: a felvételi vizsgákon tapasztalható nagy arányú kibukásban, másodszor: saját nemzeti kultúránk (nyelv, írástudás, olvasottság stb.) nagymérvű hanyatlásában, harmadszor pedig: a fogalmi szegénység, a szaknyelv egyoldalúságának olyan mérvű kialakulásában, amely rendkívüli torzulásokat okoz a személyiségfejlődésben. A családi kör kereteibe szűkülő anyanyelv elszegényedése folytán nemzedékek távolodnak el végzetesen saját nemzeti kultúrájuktól.

Továbbá: a tanügyminisztériumnak külön kellene tanulmányoznia az ún. szórványmagyarság gyermekeinek tanulási lehetőségét. Számtalan helyen, ahol nem telik ki belőlük a minisztérium által megszabott osztálylétszám, az elemi iskolák ötödik osztályától kezdve csak román nyelven folytathatják tanulmányaikat. Sajátos kérdés sajátos megoldást kíván! Akár a tankönyvek kérdése például. Lehetetlenségnek tartom, hogy a román iskolák számára írott-szerkesztett tankönyvek egyszerű lefordításával már biztosítottnak vélik az anyanyelvi oktatás követelményét. Magyarok által szerkesztett tankönyvek kellenek! A zenei anyanyelv kialakítása végett is. Úgy gondolom, senki sem vitatja a zenei anyanyelv kialakításának fontosságát. Miként a román gyermek zenei anyanyelvének szerves része egy Enescu művészete, ugyanúgy illeti meg a magyart, hogy nevelésének szerves része legyen pl. Bartók és Kodály életműve. De mi a teendő, mikor a románból lefordított zenei tankönyvek a minimálisnál is kevesebbet nyújtanak mindabból, ami a magyar zenei anyanyelvet jelenti. A válasz egyszerű: a nemzetiségek számára megfelelő zenei tankönyveket kell szerkeszteni!

Hasonló a helyzet a nemzetiségek történelmi oktatásának terén is. A mostani tankönyvszerkesztői koncepció következtében gyermekeink abba a feloldhatatlan ellentmondásba kerülnek, hogy számukra a klasszikus magyar irodalom történelmi hátterét kizárólagosan a román nemzeti történelem jelenti. Ilyenformán a Bánk bán, Arany János Toldija vagy Petőfi költészetének történelmi háttere éppoly ködös marad számukra, akár egy shakespeare-i királydrámáé. A gyerekeink megtanulják Románia történelmét, de mindezidáig senki sem vette figyelembe, hogy ismerniük kell saját nemzeti történelmüket is. Ifjúságunk mai nemzedékei számára a magyar irodalom történelmi háttere éppoly távolivá, „külföldivé”; történelemfölöttivé ködösül, mint akár a perzsa vagy skandináv kultúra. […]

Újból és újból föl kell vetnem itt, hogy a nemzetiségek egyenjogúságát szolgáló törvények rendszeres megsértése úgyszólván napi jelenség. Elmaradott tudatú tisztviselők, egységvezetők a legváltozatosabb munkakörökben mellőzik a meglévő törvényes előírásokat is. Túlkapásokat azonban puszta nevelő munkával megszüntetni nem lehet. De meggyőződésem, hogy egy olyan Nemzetiségi Statútum, amely az alkotmányos előírásokat is összegezné, kötelező erejű, szabályozó törvényként a túlkapásoknak egy részét bár megakadályozná. Ha életünk sok más területén semmilyen állampolitikai elv érvényesítését nem bízzák csupán a „szocialista öntudatra”, miért engedik át szubjektív tényezőknek épp azt a sérülékeny teret, amilyen a nemzetiségi jogok védelme és gyakorlása? Miért?

Miron Constantinescu elvtársnak,

az RKP KB-titkárának

Bukarest

Tisztelt titkár elvtárs!

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának legutóbbi büró-ülésén örömmel vettük tudomásul azt a közlését, miszerint tanügyi kérdéseinkben közvetlenül önhöz fordulhatunk, a KB-nak ahhoz a titkárához, aki ügyeinket a párt legfelsőbb vezetése elé terjeszti. Az alábbiakban olyan tanügyi kérdésben szeretném önt tájékoztatni, amelynek megoldása igen sürgős lenne.

A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán az 1973–74-es tanévre a román–magyar szakon, valamint román–történelem szakon idén nem tartanak már felvételi vizsgát. A tanügyminisztérium úgy rendelkezett, hogy első évfolyam többé nem indulhat. Ezt a következőkkel indokolják:

a) Maros megye jelenlegi tanügyi hálózatának méretei fölöslegessé teszik újabb tanügyi személyzet kiképzését.

b) A városunkban működő Pedagógiai Főiskola tanárképző munkássága nem felel meg a mai minőségi követelményeknek.

Ezzel szemben az intézmény tanári kara alulírottal együtt azon a véleményen van, hogy a minisztérium intézkedését az említettekkel nem lehet indokolni, mivel:

1. A Marosvásárhelyt 1960-ban létrehozott Pedagógiai Főiskola nem csupán Maros megye számára képez tanárokat, hanem az egész ország számára, s ilyenformán azoknak a megyéknek is, ahol a román lakosság mellett magyar nemzetiségű tömegek léteznek. Az intézmény országos jellegét az is bizonyítja, hogy hallgatóinak 80–85 százaléka más megyékből verbuválódott.

2. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának tanári karát jórészt személyesen is ismerem. Meggyőződésem, hogy ezt olyan pedagógusok alkotják, akiknek tudományos, irodalmi és közügyi munkássága országos szinten is ismert s elismert.

3. A főiskola magyar tagozatának végzettjei – román–magyar szakosok és román–történelem szakos tanárok – Erdélyben s az ország más területein működve eddig is igazolták, hogy az általános oktatás mai követelményeinek megfelelő képzettséggel rendelkeznek; tisztességgel végzett munkájuk a testvériség szellemében fogant része, fontos tényezője az iskolai oktatásnak.

4. Hangsúlyoznunk kell, hogy román–magyar szakos tanárokat a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola kivételével sehol az országban nem képeznek. Ezek a fiatalok a két nyelv tökéletes ismeretében végzik oktatómunkájukat; jelenlétük a tanügyben minőségi tényezője az általános oktatásnak.

5. A „túltelítettség” érve ellen szól az is, hogy számos falusi iskolában olyanok oktatnak, akik nem rendelkeznek a törvényileg megkövetelt végzettséggel.

6. A tanügyminisztérium rendelkezése többek között azt sem vette figyelembe, hogy a magyar nemzetiségű, érettségizett fiatalok számára ezzel a tiltással teljes egészében elzárja a tanári pálya felé vezető utat, s ugyanúgy azt a lehetőséget is, hogy ilyen végzettséggel – főiskolai diplomával – újságírók, művelődési szakemberek lehessenek.

Tisztelettel kérem önt, Miron Constantinescu elvtárs, tájékoztassa a levelemben foglaltakról a párt legfelsőbb vezetőségét. Intézkedjenek, hogy a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a tanügyminisztérium biztosítsa továbbra is román–magyar szakos és román–történelem szakos tanárok képzését.

Tisztelettel:

Sütő András

1972. szeptember 15-én tartottuk a Kovászna megyei Mikóújfalu általános iskolájában az új tanév ünnepélyes megnyitását. Ez alkalommal a Megyei Főtanfelügyelőséget Szabó Gavril elvtárs, a pionírszervezetek megyei tanácsának elnöke képviselte. Ő hozta s nyújtotta át nekünk azt az okmányt, amely szerint 27 mikóújfalusi gyermek szülei kérik helyben román tanítási nyelvű osztályok létrehozatalát. Erről az óhajukról a tanévnyitás napjáig nem volt tudomásunk. Mint később megtudtuk, a kérvényt a helyi ortodox pap kezdeményezte, és bizonyos Pietraru nevezetű híve útján íratta alá a szülőkkel. Kinek kértek román osztályokat? 11 tanulónak az I–IV. osztályból, 1 tanulónak a VII. osztályból, 2 tanulónak a VIII.-ból, valamint 13 még nem iskolaköteles gyermek számára. (Köztük szerepelt 2 egyéves gyermek is.)

A tanévnyitó ünnepség befejeztével egybehívtuk a kérvényt aláíró szülők egy részét, és föltettük nekik a kérdést: valóban ragaszkodnak-e ahhoz, hogy gyermekeik számára román tanítási nyelvű osztályokat létesítsenek? A tíz megjelent szülőből egyetlenegy sem ismételte meg a kérvényben megfogalmazott óhajt; mindannyian azt mondták, hogy ragaszkodnak gyermekeik magyar anyanyelvi oktatásához. Erről jegyzőkönyvet készítettünk és átadtuk Szabó Gavril elvtársnak, a Megyei Főtanfelügyelőség képviselőjének.

1972. szeptember 22-én a Megyei Főtanfelügyelőség részéről Ion Bejan és Dávid Attila elvtárs kereste föl iskolánkat, Páll Sámuel iskolaigazgató társaságában. Listát nyújtottak át nekünk, amely 45 gyermek nevét tartalmazta; azokét, akik a nevük fölé írott szöveg szerint román nyelven óhajtják végezni tanulmányaikat. Ez alkalommal is jegyzőkönyvet készítettünk.

MÁSOLAT

Jegyzőkönyv, mely fölvétetett a mai napon, 1972. szept. 22-én, a mikóújfalusi általános iskolában, a román tagozat létrehozatalának kérdésében. A Megyei Főtanfelügyelőség részéről jelen vannak: Ion Bejan és Dávid Attila tanfelügyelő elvtársak, Páll Sámuel elvtárs, összekötő igazgató, valamint Jurián Lajos helyi iskolaigazgató. Jelen vannak továbbá azon személyek, akik I–IV. oszt. gyermekeik számára román osztályok létesítését kérték. Meghívásuk a mikóújfalusi iskola igazgatóságára azzal a céllal történt, hogy fenti óhajukat írásban is kifejezzék. Tizenkét meghívott szülőből 11-en vannak jelen, akiknek írásos nyilatkozata után megállapítottuk, hogy:

– 1, azaz egy szülő azt kérte, hogy gyermekét román osztályba írathassa,

– 10, azaz tíz szülő azt kérte, hogy gyermeke magyar tanítási nyelvű osztályban tanulhasson.

Mellékeljük a szülők által írásban leadott 11 nyilatkozatot.

K. m. f.

A föntebb említettek aláírása

A jegyzőkönyvet eljuttattuk a Megyei Főtanfelügyelőséghez.

1972 novemberében iskolánkat meglátogatta Rizescu elvtárs Bukarestből. Többek között azt kérdezte: mi lehet annak oka, hogy még mindig nem sikerült létrehozni Mikóújfaluban az iskola román osztályait? Elmondta, miszerint ő úgy értesült, hogy ilyen irányú óhajukról a helyi tanügyi káderek beszélték le a szülőket. Ez a felfogás azután elterjedt az egész megyében, ami ránk nézve igen kellemetlen.

1973 februárjában a Megyei Főtanfelügyelőség részéről azt a feladatot kaptuk, hogy március elsejével kezdődőleg hozzuk létre az óvoda román csoportját. Tekintettel arra, hogy kezdetben nem állt rendelkezésünkre megfelelő terem, továbbá, hogy a csoport összeverbuválásában nehézségeink voltak, az óvoda román részlege csak 1973. március 10-én kezdett el működni. Ide Cucu Dorinát, az ortodox pap feleségét nevezték ki óvónőnek, holott semmilyen pedagógiai képzettsége nincsen.

Az 1972–73-as iskolai év végén újból feladatul kaptuk, hogy a következő iskolai évre román tanítási nyelvű osztályt létesítsünk, amely 1973 szeptemberével kezdi el működését.

A nyári szünidő alkalmával, az iskolaköteles gyermekek összeírásakor a tanügyi káderek minden szülőt megkérdeztek afelől, hogy gyermekét román vagy magyar osztályba óhajtja-e beíratni? Az eredmény a következő volt: két gyermek számára kérték a román osztály létesítését, ezek az alábbiak:

1. Barbu Ioana II. osztályos,

2. András Piroska I. osztályos.

1973. szeptember elsejével az óvodai román csoporthoz Bokor Klára tanítónőt nevezték ki óvónőnek. Így ebbe a csoportba az iskolai év kezdetén 30 gyermeket írattak be a szülők.

1973 szeptemberében területi tanfelügyelőként Antal Rozália látogatta meg iskolánkat, és azt az utasítást közölte velünk, hogy azonnal létre kell hozni a román tanítási nyelvű részleget. Akkor újból összehívták a szülőket, és fáradságos meggyőző munkával – hogy pl. a román nyelv elsajátítása szempontjából mennyivel előnyösebb, ha gyermekeiket román osztályba íratják – a községi pártbizottság titkára: Bán Mihály jelenlétében két első osztályos gyermeket sikerült átíratni román osztályba.

Másnap megjelent iskolánkban Ion Titica elvtárs a tanügyminisztériumból, valamint Popa és Ion Bejan elvtárs a Megyei Főtanfelügyelőség részéről. Az elvtársak határozottan elítélték a román részleg létrehozatalában tapasztalt eredménytelenséget.

Titica elvtárs a munkamódszereinket bírálva azt az utasítást adta, hogy látogassunk meg minden egyes családot, személyes beszélgetést folytassunk mindazokkal a szülőkkel, akik korábban román részleg létrehozatalát kérték. Mi így cselekedtünk, de újabb eredményt nem értünk el.

1973 szeptemberében iskolánkban megkezdte működését a román tanítási nyelvű osztály 4 (négy) tanulóval. Tanítónőként Cucu Dorinát nevezték ki, de mivel képzett oktató káderre volt szükség, rövid idő múlva Bokor Klárát nevezték ki helyébe, őt pedig áthelyezték az óvodába, hogy a román csoporttal foglalkozzék. Amikor megkérdeztük Titica elvtársat, miért ragaszkodnak mindenáron ahhoz, hogy Cucu Dorina minden képesítés nélkül a tanügyben működjék, ezt felelte: Vannak utasítások, amelyeket ellenvetés nélkül végre kell hajtani.

Elkezdődött a gyermekek visszaszivárgása az óvoda magyar csoportjába. A kezdetben 30 taggal működő román csoportokban okt. 15-ig csak 19-en maradtak. Indoklásként a szülők azt hozták föl, hogy Cucu Dorina nem képes a rábízott nevelői munka elvégzésére. Azok a szülők, akik előzetesen román osztályok létesítését kérték, arra a kérdésünkre, hogy óhajukat miért nem tartják fenn, ilyen válaszokat adtak:

– A körözött listát a nagymama írta alá, mi nem is voltunk otthon.

– Miután a kérdést egymás között megtárgyaltuk a családban, úgy döntöttünk, hogy ragaszkodunk az anyanyelvi oktatáshoz.

– A listát aláírató személy azt mondotta: írjuk csak alá, utána pedig gyermekünk nyugodtan folytathatja tanulását a magyar osztályban.

(1974)

A tanügyi személyzet képviselőinek aláírása

1. Javaslom, hogy a törvénytervezet I. fejezetének 2. szakaszában idéztessék az Alkotmány alábbi szövege: „Románia Szocialista Köztársaságban a nemzetiségek számára biztosított az anyanyelvi tanulás lehetősége az oktatás minden fokán.”

Ez ugyanis világos fogalmazás. Amennyiben ennek betartása kötelező, akkor a mindenkori tanügyminisztériumok a jól ismert csűrés-csavarással, kibúvókkal, és ilyen-amolyan előírások szubjektív értelmezésével az alapvető törvényt nem sérthetik meg, nem hagyhatják figyelmen kívül, amiként az manapság oly gyakran tapasztalható.

2. Az I. fejezet 11. szakaszában arról van szó, hogy az ifjúsággal meg kell ismertetni a „román nép történelmi múltját”. Hát ez természetes. Ám épp oly természetes követelmény, hogy példának okáért a magyar gyerekek ugyanúgy megismerjék saját népük történelmi múltját is. Ezért javasolom, hogy az említett szakasz szövegét ezzel a gondolattal egészítsék ki: a tanulókkal meg kell ismertetni a román nép és az együttélő nemzetiségek történelmi múltját, a közös történelmi hagyományokat. Köztudott ugyanis, hogy a romániai magyarság történelme: saját nemzetének történelme. A német lakosságét sem lehet egyszerűen beolvasztani a román nemzet történelmébe. Elképzelhetetlen, hogy ezek a népcsoportok ne ismerjék saját történelmi eredetüket, népük kialakulásának történetét. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni annak az abszurd tanügyi törekvésnek, hogy magyar és német gyermekekbe a románokéval azonos történelmi tudatot próbálnak sulykolni. „Bátor őseink, a dákok…” – magolják gyermekeink a leckét, miközben a szülők is közbeszólnak: a magyarok ősei nem a dákok voltak. Ez nem pedagógia! Ez a tudathasadás tudatos előkészítése a gyermeki lélekben!

3. A IV. fejezet 85. szakaszában az olvasható, hogy az iskolai hálózat kiépítésének egységes szervezeti szabályai általános érvényűek, így tehát a nemzetiségi iskolákra nézve is kötelezők.

Ez azt jelenti, hogy csak a román osztályokéval azonos létszám esetén lehet nemzetiségi osztályokat is létesíteni. Tapasztalhattuk, hogy ez a merev létszámkövetelmény milyen következményekkel jár. Némelykor mindössze 2-3 hiányzó gyermek miatt lehetetlenség elemi szinten is magyar osztályokat létesíteni. Így jönnek létre azok a román osztályok, amelyeknek tagjai sok esetben 90%-ban magyarok. Aki tudja, hogy a romániai magyarságnak a felénél kevesebb része él kompakt tömegben, nagyobb része pedig vegyes lakosságú városokban és falvakban, sőt – mint például az erdélyi Mezőségen – szórványállapotban is, az fölmérheti, milyen következményekkel jár e területeken az a merev előírás, miszerint csak meghatározott létszámú tanuló esetén engedélyezik nemzetiségi osztályok létesítését. Ebből adódott az utóbbi években a legtöbb jogos panasz a szülők részéről.

Személyes tapasztalatom, hogy az osztályonkénti 25-ös létszám merev követelménye folytán tömegével szűntek meg – adott esetben 15-20 tanulóval is – magyar osztályok; ezzel szemben a Székelyföldön, amelynek lakossága nagyobbrészt színmagyar, 2-3 román gyermek kedvéért is létrehoztak román tanítási nyelvű osztályokat, mégpedig olyanformán, hogy hozzájuk csaptak 22–23 magyar gyermeket. Nos, ilyen esetekben indultak el – s indulnak mai napig is – alázatos kérelmeikkel a szülők, hogy alsóbb-felsőbb fórumokon módosítsanak a törvény merev szabályain. Ezért javasolom a következők beiktatását a törvénytervezetbe: „Ahol az előírt létszám követelménye a nemzetiségi osztályok létrehozatalában nem teljesíthető, ilyen osztályok, csoportok létesítését külön dekrétum szabályozza.” A törvénynek egy adott, objektív valósághoz kell igazodnia, annak tudomásulvételével, hogy sok helyütt elenyésző kisebbségben is élnek nemzetiségek. Arra gondolok, hogy ilyen esetben 15 tanulóval is lehessen magyar osztályokat létesíteni, óvodai csoportot pedig 10 gyermekkel is.

Ugyancsak a 85. szakasz szövegezését a következő módosítással kellene véglegesíteni: „Minden, nemzetiség lakta területen biztosítani kell a nemzetiségi anyanyelvi oktatás lehetőségét.” Látszólag a 85. szakasz most is ezt írja elő, de valóban csak látszólagosan. Miért? Mert a szóban forgó mondatban egy is szócska szerepel. A szakasz „a nemzetiségek nyelvén is működő oktatási egységekről” beszél, márpedig jól ismerjük immár a gyakorlatból, hogy az az is szócska micsoda szemfényvesztésre nyújt lehetőséget a tanügyminisztériumnak. Hosszú évek során ennek az ürügyén nyilatkoztatták ki sok helyütt, hogy a lakosság igényeinek megfelelően nemzetiségi oktatás is folyik; ezzel az is szócskával hadakozva védik a legnyíltabb törvénysértéseket is, hiszen ha valamely faluban, városkában 500 magyar gyermek helyett csak 50-nek, vagy éppenséggel 5-nek az anyanyelvi tanulását bizonyíthatták, azt már elkeresztelték egyenjogúságnak, általános érvényű anyanyelvi oktatásnak. Ez a gyakorlat számtalan helyen ellenőrizhető. Csakhogy – kis utánajárással – mindig megállapítható: a nemzetiségi oktatás számára biztosított keretek távolról sem elégítik ki a reális igényeket. Ám az is szócska más tekintetben is a legjobb eszköz a megtévesztésre. Mert úgynevezett magyar oktatási nyelvű osztályokon belül is arra nyújt alkalmat, hogy a minisztérium kénye-kedve szerint szaporítsa a román nyelven előadott tantárgyak számát. Amilyen jelenleg a földrajz és a történelem stb.

A törvényben szinte észrevétlenül meglapuló is szócska alapján ugyanis a csalás is lehetséges, hogy ha tíz tantárgyból kilencet románul, és egyetlenegyet magyarul adnak elő, azt már nemzetiségi anyanyelvi oktatásnak nevezzék. Értelmezésem szerint az Alkotmány előírásának szövegezői, akik „minden fokon biztosított anyanyelvi oktatást” írtak elő, nem efféle is szócskával kendőzött törvényszegési lehetőséget óhajtottak papírra vetni.

Nézzük a IV. fejezet 87. szakaszát. Ebben az olvasható, hogy magyar, német és más nemzetiségű tanulók az esetben, ha román tanítási nyelvű osztályokba iratkoznak, kérhetik, hogy tétessék lehetővé „nemzetiségük nyelvének tanulása is”. Nehezen hiszem el, hogy akik ezt így fogalmazták, ne lennének tisztában a való helyzettel. Hogy ne tudnák például: mit jelent akármely tantárgyat fakultatív tantárgyként kezelni, amely tehát nem kötelező, ám ha valakinek kedve támad hozzá, kérelmezheti magának. Hogy is van ez tehát? A román osztályba iratkozott magyar gyermek – ne vitassuk most, hogy miért volt kénytelen abba iratkozni – kötelező tantárgyként tanulja a román nyelvet és irodalmat, ezzel szemben nem kötelező saját nyelvének és nemzeti irodalmának tanulása, de kérheti annak tanulási lehetőségét. Nem tudom, milyen pedagógiai szempont alapján fogalmaztak így a törvény előkészítői. Komolyan gondolták vajon, hogy kötelező tantárgyaik mellé a gyermekek önkéntesen újabb tantárgyakat fognak kérni-követelni? Nem kell zseniális pedagógusnak lenni ahhoz, hogy tudhassa bárki: ez abszurd elgondolás. A román osztályokba jutott magyar gyermekek nem fognak fölös tantárgyat kérni, és így önhibájukon kívül maradnak félanalfabéták saját nemzeti kultúrájuk ismeretében. Persze ugyanilyen szintű elgondolás az is, hogy a román osztályba került magyar gyermekek majd összeülnek, felnőttek módjára megtanácskozzák anyanyelvi kívánságaikat, azokat papírra vetik, és az iskolaigazgató asztalára teszik, vagy esetleg deputációt alakítanak, hogy az kérjen kihallgatást a miniszternél stb. És mi történik, ha 15-ből csak 3 óhajtana plusz tantárgyat? Mi történik, ha fele-fele arányban szavaznak? És egyáltalában: kinek jutott eszébe, hogy oly ügyben, amelyet egy társadalmilag elfogadott iskolarendszernek kellene eldöntenie, 12-13 éves gyermekek szervezkedjenek, tanácskozzanak, intézkedjenek stb.? Avagy rendezzék a szülők ezt a kérdést? Hol, miként gyűljenek egybe? Ki indítson aláírásgyűjtést? És vajon nem tudjuk-e, hogy ilyen természetű aláírásgyűjtésért hány magyar szülőt vontak már felelősségre a belügyi szervek? Nem folytatom. Teljességgel világos, hogy a szövegezők maguk se vették komolyan, amit ilyen értelemben papírra vetettek.

Ugyancsak a IV. fejezetben összegezettekhez kapcsolódva szeretném elmondani a következőket: Nicolae Ceauşescu elvtárs, a párt főtitkára 1971. március 12-én, a Romániai Magyar Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén a következőket mondotta: a tanulási lehetőséget az oktatás minden fokán azon a nyelven kell biztosítani, amelyet a tanulók a legjobban ismernek. Nos, melyik az a nyelv, amelyet bármely gyermek a legjobban ismer? Nem az anyanyelve? Nem az a nyelv, amelyet az édesanyjától megtanult? Bármennyire is szónoki kérdés ez, úgy látszik, hogy a tanügyminisztérium mai napig is vitathatónak tartja ezt az elemi igazságot. Az utóbbi évek gyakorlatával is ezt igazolja. Tudomásom szerint szakiskolai szinten és líceumokban jelenleg több mint 40 000 magyar nemzetiségű tanuló kénytelen kizárólag román nyelven tanulni. Másként szólva: az anyanyelvi oktatás nincs biztosítva.

Senki sem mondhatja, hogy ez a 40 000 magyar gyermek önszántából vagy szüleinek határozata szerint mondott le az anyanyelvi oktatás lehetőségéről. Azt azonban ki kell itt hangsúlyoznunk, hogy a párt főtitkárának kijelentéseivel homlokegyenest ellenkező gyakorlatnak lehetünk tanúi. Hogy ez miként alakul ki, főleg megyei szinteken tapasztalható, ahol ugyanis a nemzetiségi osztályok létszámát nem a helyi lakosság reális igényeinek, a gyermekek létszámának megfelelően állapítják meg, hanem azzal a következetes törekvéssel, hogy folyamatosan szűkítsék az anyanyelvi oktatás kereteit. Így szaporodik állandóan az olyan román tanítási nyelvű osztályok száma, amelyeknek tanulói 70–80%-ban magyar nemzetiségűek. Hadd ismételjem: választásuk nem volt s nem lehetett önkéntes. Ezt a helyzetet kényszer teremti. A nemzetiségi oktatási keretekből kiszoruló magyar tanulók kénytelenek román osztályokba iratkozni. Ezért javasolom, hogy a törvénytervezet IV. fejezetében, az is szócskával homályossá lett 85. szakaszban a mostani szöveg helyett a következőket iktassák be: „A nemzetiségek számára biztosított az a jog, hogy gyermekeik anyanyelvi oktatásban részesüljenek annak minden fokozatán, az óvodától a felsőoktatásig.” Kivételt csak a felsőoktatásnak olyan különleges ágazatai képezhetnek, amelyekben a nemzetiségek még nem rendelkeznek megfelelően képzett egyetemi tanárokkal.

Folytatólag: a főtitkári kijelentéssel ugyancsak ellentétes az a hivatalos felfogás, minek következményeként a szakiskolai oktatásban a tulajdonképpeni szakmai tantárgyakat csak román nyelven adják elő, anyanyelven pedig csupán néhány mellékes jelentőségű tantárgyat engedélyeznek. Ehhez néhány megjegyzést kell fűznöm. Nem mondok újdonságot azzal a megállapítással, hogy a műszaki forradalom folyamatában nyelvünk is lényegesen módosul, gyarapszik az új tudományok fogalmainak ezreivel. Ezekkel a fogalmakkal azonban ifjúságunk nem az anyanyelvén ismerkedik meg, minek következtében annak ősi rétegeire az idegen fogalmaknak olyan hozadéka telepszik, amely nemzeti nyelvében szervi roncsolást okoz; a primitív kevertségnek, az önkifejezés gyatraságának olyan változatát teremti meg, amely épp annyira szánalmas, amennyire komikus is az épen maradt nyelvérzék számára. Más szóval: új, korszerű, sok tekintetben műszaki jellegű kultúra megszerzésének dolgában a honi magyar ifjúság nyelvileg törvényszerűleg lemarad, peremre szorul. Azt persze senki sem vitatja, hogy igen fontos a műszaki nyelv román változatának jó ismerete. Ebből azonban nem következik, hogy elegendő, ha anyanyelvét a tanuló a családi társalgás szintjén ismeri. Meggyőződésem, hogy a teljes anyanyelvi oktatás keretében a műszaki nyelvezet román változata tökéletesen elsajátítható. Ezt segítenék többek között a régen sürgetett román–magyar műszaki szótárak is, ám azok rendszeres kiadása ugyancsak óhaj maradt.

Az az állítólagos veszély, miszerint az anyanyelvi oktatás az érvényesülésben csak hátrányára lehet az ifjúságnak: teljességgel alaptalan és fölháborító. A román nyelv elsajátításának a társadalom változatos kereteiben, s a mindennapi együttélésben annyi lehetősége nyílik, amennyi éppen szükséges; ezért nem az anyanyelvi oktatást kell lehetetlenné tenni. Márpedig a tanügyminisztérium ezt teszi. Az a folyamatos szűkítés, csökkentés, melyet a szakoktatás terén az anyanyelvi tanulás dolgában véghezvittek az utóbbi években: valójában az Alkotmány súlyos megsértését jelenti; általános elégedetlenséget okozott, társadalmi feszültségeket teremtett. Most, az új törvény hozatalával, itt az alkalom, hogy ezen a helyzeten gyökeresen változtassanak.

Tisztelt Nicolae Ceauşescu elvtárs!

E mostani tanácskozás alkalmával újból szóvá szeretném tenni ön előtt a romániai magyarságot nyugtalanító kérdéseket; azokat, amelyekről nemegyszer szóltam már a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának ülésein, legutóbb pedig szűkebb körben is, amikor hazai magyar értelmiségieknek egy csoportját hívta meg ön, hogy elmondhassuk jóról is, aggasztó bajokról is a véleményünket.

E mai tanácskozáson újból kifejtették a felszólalók, hogy milyen fontosnak tartják az ország valamennyi megyéjének egyenlő gazdasági fejlesztési tervét, minek eredményeképpen elmaradott vidékek jutnak korszerű iparhoz, fejlettebb közlekedési hálózathoz, munkalehetőséghez. Egyesek felfogása szerint ez a folyamat automatikusan teremti meg a nemzetiségek egyenjogúságának jobb feltételeit is. Én ezt dogmatikus megítélésnek tartom. Teljességgel téves szemléletnek. Állításomat elsősorban a tanügy és az általános művelődés terén tapasztalható negatívumokkal, megoldatlan kérdések tömkelegével igazolhatom. Olyanokkal, amelyek a magyar lakosság elégedetlenségét váltják ki a mai napig is.

Közülök a következőket szeretném újból fölemlíteni.

Közismert, hogy az anyanyelvi oktatás dolgában rögtön a felszabadulás után nagy jelentőségű kormányhatározatok születtek, amelyeknek eredményeként Romániában majdnem teljesnek mondható magyar iskolai hálózat jött létre az óvodától a főiskolai szintig, a Kolozsvárott működő Bolyai Egyetemig.

A nemzetiségi oktatásnak ilyen megoldására büszkék voltunk, példaszerűségét ország-világnak hirdettük, hogy azután az iskolák egyesítése folytán létrejött helyzetben egyre növekvő aggodalommal észleljük az anyanyelvi oktatás kereteinek fokozatos, következetes leszűkítését.

Ez a leszűkítés a magyar tanítási nyelvű szakmai iskolák majdnem teljes fölszámolásával kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az egyesített Babeş–Bolyai Egyetem keretében legnagyobbrészt megszűnt az oktatási programban szereplő tudományszakok magyar nyelvű előadása. Az anyanyelvi oktatás kereteinek szűkítésében döntő fordulatot jelentett az iskolai hálózatban tavaly végrehajtott átszervezés az iparosítás követelményei szerint.

A történtek megítélésében nem indulhatok ki másból, mint a világ bármely nemzetiségének, népcsoportjának abból a természetes igényéből, hogy anyanyelvi oktatása biztosítva legyen, és nem részlegesen, hanem teljességében. Másként egy nemzetiség sem tekintheti magát a nemzettel egyenjogúnak; hátrányos helyzetbe kerül. Ez a folyamat, hátrányos helyzetünk kialakulása megy most végbe a párt meghirdetett politikája és az Alkotmány előírásainak ellenére.

Így például megállapítható, hogy az új oktatásügyi intézkedések időszakában, 1977-ben középiskolai szinten a magyar tanulóifjúság 50%-a már kizárólag román tanítási nyelvű osztályokba kényszerült. A tavalyi átszervezések folytán az anyanyelvi oktatásból kiszorultak száma jelentősen megnövekedett; a jelenlegi helyzetről ilyen tekintetben csakis a tanügyminisztérium tudná önt pontosan tájékoztatni, ám ez a tájékoztatás továbbra is megtévesztő lesz, ha az eddigi gyakorlat szerint csupán azt közlik: hány magyar gyermek részesül anyanyelvi oktatásban, azt azonban elhallgatják, hogy hányan nem részesülnek anyanyelvi oktatásban.

Sommásan szólva tehát: a középiskolai szintű nemzetiségi oktatás a minimumra fogyatkozott, a főiskolai oktatás magyar nyelvű részlegei pedig a marosvásárhelyi orvosi egyetem kivételével legnagyobbrészt megszűntek. Az a néhány diszciplína, melyet itt-ott még anyanyelven adnak elő, már csak egy látszatvalóság propagandisztikus igazolásához szolgálnak példaként.

Ilyenformán magyar nemzetiségű gyermekek tíz meg tízezrei maradnak analfabéták az anyanyelvi írás-olvasás dolgában. Azokban a falvakban, ahol a magyar lakosság számaránya nem haladja meg a 10–20 százalékot, a 4 elemi osztály elvégzése után már megszűnik a gyermekek további anyanyelvi oktatási lehetősége. (A ritka kivételek az általános helyzeten semmit sem változtatnak.) Ahol pedig a szülők az ötödik elemi osztályban is gyermekeik magyar nyelvű oktatásához ragaszkodnak, ott siralmas és fölháborító állapotoknak lehetünk tanúi: 11 éves gyermekek indulnak naponta sötét hajnalban, hogy gyalog, nagy ritkán busszal, alkalmi szekeren, traktorokra kapaszkodva, hogy eljussanak 10-15 km-es körzetben a legközelebbi iskoláig, ahol magyar nyelvű ötödik osztály működik.

Mint tudjuk, évek óta alkalmazzák a 278/1973-as dekrétumot, amelynek előírása szerint minden olyan iskolában, ahol igény van rá, román osztályt vagy osztályokat kell létesíteni, függetlenül a román nemzetiségű tanulók létszámától. Így tehát ott is, ahol netán egyetlenegy ilyen gyermek létezik. Az intézkedést nem lehet kifogásolni. Abszurd lenne, hogy Romániában román gyermek ne tanulhasson a saját anyanyelvén. A dekrétumnak azonban megkülönböztető jellege van; ugyanezt a jogot nem írja elő a nemzetiségek számára is, holott rájuk nézve ugyanúgy érvényes az emberi jogi követelmény, miszerint a tanulók létszámától függetlenül anyanyelvi – tehát magyar, német stb. – oktatásban kell részesülniük. Egy Hargita megyei faluban tapasztalhattuk: mindössze két román gyermek számára neveztek ki tanítónőt, hogy a helyi iskola külön termében oktassa őket. Ezzel szemben a szülőfalumban, ahol 300 éven át működött magyar iskola, megszűnőfélben az anyanyelvi oktatás, holott ahhoz nem 2 gyermek, hanem 30 ragaszkodna, ők azonban a negyedik osztály elvégzése után az ötödik osztályt már csak román nyelven folytathatják. Természetes lenne tehát, hogy az említett dekrétum rájuk nézve is érvényes legyen. Hosszadalmas lenne fölvázolni azt a helyzetet, amelyben például az erdélyi Mezőség falvainak magyar gyermekei küszködnek, hogy anyanyelvükön is tanulhassanak valamicskét. Sok esetben református, római katolikus lelkészek vállalkoznak arra, hogy megtaníthassák őket magyarul írni-olvasni. Ezért aztán a belügy (securitate) emberei zaklatják, vádolják, faggatják megfélemlítő kérdésekkel a papokat és családtagjaikat.

Tisztelt főtitkár elvtárs! Íróként, lapszerkesztőként igen sok levelet, kérvényt, panaszos folyamodványt kapok, amelyekben magyar szülők, tanítók, tanárok az anyanyelvi oktatás ellen foganatosított intézkedésekről tájékoztatnak. Változatos összetételű küldöttségek keresnek föl, és kérik segítségemet, közbenjárásomat, hogy városon, falun megszüntetett magyar tanítási nyelvű osztályokat állítsanak vissza a megyei tanfelügyelőség, a tanügyminisztérium illetékesei. És nemcsak panaszolják, de követelik is, hogy vessenek már véget annak a sorvasztó gyakorlatnak, miszerint nagyobbrészt magyar lakosságú falvakból 200–300 éves magyar iskolákat helyeznek át nagyobbrészt román lakosságú községekbe, amelyek adminisztratív központok lesznek. Az ilyen falvakból 10-11 éves zsenge gyermekek mindennapi, hosszadalmas utazásra, gyalogolásra kényszerülnek, ami téli időszakban sokszor életveszélyes is. Ám ennél is keservesebb tény, hogy szaporodnak az ilyenszerű szülői panaszok: „Iskolánk igazgatója az idei tanévnyitás alkalmából is útnak eredt a faluban, oldalán a milicistával, hogy meggyőzze a magyar szülőket, hogy előnyösebb, ha gyermekeiket román osztályba íratják.” Évente ismétlődő kálvária, mikor Kolozsvárott, Nagyváradon vagy Aradon és másutt óvodás korú gyermekek szülei valóságos nyomorgó munkát végeznek városuk kerületeiben, hogy a szórványosan működő magyar óvodai csoportok valamelyikében bár egyetlenegy gyermeknek is helyet találjanak. Amikor pedig más kiutat nem találva néhányan összefognak, és kollektív kérvényt fogalmaznak s írnak alá, máris nyakukon a belügy (securitate) a szigorú számonkéréssel. Tudják-e, hogy az aláírásgyűjtés államellenes cselekedet? És ez még az enyhébb eljárás. Szinte naponta hallom marosvásárhelyi és más városbeli tanárok panaszát arról, hogy egyik vagy másik líceumban újabb 4-5 román osztályt indítottak, magyar tanítási nyelvűt csak egyet vagy egyet sem; sőt, a megmaradtak létszámát is csökkentik minden esztendőben, így a magyar tanulók 80%-a román osztályba kényszerül, és e kényszerűségnek azt a nevet adják, hogy szülők, tanulók önkéntes választása. Példa rá a marosvásárhelyi Bolyai Líceum, amelynek román osztályaiban a tanulók döntő többsége magyar nemzetiségű. Ezek szülei egyöntetűleg tanúsítják, hogy gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához ragaszkodnak, ám annak lehetősége fokozatosan megszűnik. Székelyföldi iskolákban tapasztalható, hogy kizárólag román tannyelvűnek nyilvánított osztályokban, amelyek tanulói egytől egyig magyarok, egyes tantárgyakhoz a tanárok megpróbálnak anyanyelvi magyarázatot is adni, ám ezt csak titokban és büntetéstől rettegve tehetik. A magyar diákok előtt magyarul is megszólaló magyar pedagógusokat éber igazgatók, tanfelügyelők pedagógiai kihágásért vonják felelősségre. Ilyen körülmények között hagyják el az iskola padjait szüntelen növekvő tömegben olyan magyar fiatalok, akik anyanyelvi írás-olvasás dolgában félanalfabéták.

És ha mindezeket látva bárki fölemeli szavát az anyanyelvi oktatás elsorvasztása ellen, párt- és állami aktivisták, tanügyi felügyelők részéről azt a választ kapja, hogy nincs ebben semmi erőszak! A magyar szülők kezdik végre megérteni, hogy gyermekeik így „jobban fognak érvényesülni a román társadalomban”. A mai tanügy irányítói szerint a román nyelv tökéletes elsajátítása mindennél előbbre való; az államnyelv megtanulásának pedig legbiztosabb módja a gyerekek átíratása román tannyelvű osztályokba. Mások szerint ennél is szerencsésebb megoldás: teljesen lemondani az anyanyelvi oktatásról. A legszebb karrier biztosítéka: a román tannyelvű iskolai végzettség.

Kisebbségi állapotunk történetének folyamán ritkán agyaltak ki ennél abszurdabb és fölháborítóbb hazugságot. Célja nem egyéb, mint igazolni, azaz kendőzni valamiképpen a gyermekeinket sújtó igazságtalanságot.

Szólnom kell egy másik jelenségről is. Egy idő óta ugyancsak tanügyi körökben mind gyakrabban hallani olyan érvelést, hogy az anyanyelvi oktatás a IV-ik elemi osztályon felül ma már fölösleges. Miért? Azért, mert négy esztendő alatt megtanul a gyermek magyarul írni-olvasni, a továbbiakhoz azonban, az esélyegyenlőség megszerzéséhez román tannyelvű oktatásra van szüksége. Túlságosan ismerős már ez a demagógia, amely szerint emberi-nemzetiségi jogaink gyakorlásának legfőbb feltétele a román nyelv ismerete.

Ezért hangsúlyozzuk újból és újból: valódi egyenjogúságról csak akkor beszélhetünk, ha megőrizhetjük saját nemzeti nyelvünket. Ha azt nem csupán a magánéletben, és nyelvhez kötött művelődési keretekben, hanem a társadalmi-közösségi élet minden terén használhatjuk. Ennek viszont előfeltétele, hogy magyar tannyelvű oktatásunk teljes hálózata az óvodától az egyetemig biztosított legyen.

Ám ez a hálózat a maga teljességében már nem létezik. Ezért a szülők, akik gyermekeik sorsáért felelősek, mind súlyosabb erkölcsi ellentmondásba kerülnek: milyen engedmények árán taníttassák őket? Mit tegyenek, mikor azt tapasztalják, hogy minél inkább ragaszkodnak alsó- és középszinten gyermekeik magyar tannyelvű oktatásához, annál inkább csökken azok esélyegyenlősége a főiskolai felvételi vizsgákon. Ezért sokan úgy vélik: az a legokosabb, ha már az elemi oktatás idején fölhagynak anyanyelvi álmaikkal. Figyeljük meg tehát a jogtiprók ravasz mesterkedéseit: először lehetetlenné teszik az esélyegyenlőséget, majd azután azt kezdik el énekelni, hogy a magyar gyermeknek saját érdekében nem érdeke a IV-ik elemi osztályon túl az anyanyelvén tanulnia. Ezt sokan fölismerték, levonták a szükséges következtetéseket, és másként cselekszenek: elhagyják végleg az osztályokat. A Magyarországra távozók döntő többsége pedig így érvel: „Azért megyünk el, hogy a gyermekeink magyarul tanulhassanak.”

Nem először szólok ezekről a kérdésekről. A nemzetiségi ügyekkel éveken át foglalkozó ad hoc munkacsoport keretében, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsában, majd annak szűkebb vezetőségében minden lehető alkalommal kitértem rájuk, a romló helyzet újabb s újabb dokumentumait ismertettem mindazokkal, akik illetékesek lettek volna a bajok orvoslásában. És az eredmény? Minden esetben az ellentámadás. Igen magas beosztású pártaktivisták arról próbáltak meggyőzni, hogy kérdésfelvetéseim teljességgel helytelenek, valóságszemléletem hamis, szubjektivista stb.

Az a testület, amelynek feladata lett volna a felhozott negatívumokat ön elé terjeszteni, éppenséggel az aggasztó sérelmeket, bajokat fölvető személyeket vette tűz alá, s az ilyen „ellentámadásban” azok a felelős, magyar nemzetiségű aktivisták vezettek, akik teljességgel elszakadtak saját nemzetiségüktől, a romániai magyarságtól, annak semmilyen gondjában nem osztoznak, amiről meg tudomásuk lenne, arról nem mernek szólni, nehogy bárki rájuk üsse az „illojalitás”, a „nacionalizmus” bélyegét. Egyébként a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ma már teljességgel formalisztikus testület, ténykedése kimerül az ünnepi deklarációkban, a romániai magyarság kezdeti bizalmát elvesztette.

A megyei tanácsok többségükben ugyancsak elsorvadtak, cselekvésképtelenek, nincs sem irodahelyiségük, sem egyetlen, fizetéses ügyvezetőjük; ilyenformán képtelenek arra, hogy a magyar lakosság sajátos kérdéseivel, igényeivel foglalkozzanak.

Igen fontos lenne tehát, hogy a megyei nemzetiségi tanácsok munkalehetőséget biztosítsanak, amihez székházakra és alkalmazott szakemberekre lenne szükség, és nem csupán a megyeszékhelyeken. Úgy vélem, hogy városon és falun, ahol nemzetiségi lakosság él, mindenütt létre kell hozni a helyi nemzetiségi (magyar, német, szerb stb.) tanácsokat, hogy azok folyamatosan foglalkozzanak az említett etnikumok sajátos kérdéseivel. A szokásos ellenvetésre pedig, miszerint a helyi néptanácsok, pártbizottságok eleget foglalkoznak e sajátos kérdésekkel, tapasztalatok alapján válaszolhatom: segítő szándékkal nem foglalkoznak eleget! Olyan helységekben, ahol a magyar lakosság aránya csekély, annak művelődési élete fokozatosan sorvad, és főleg az úgynevezett „százalékarányos koncepció” folytán. Ennek gyakorlata pedig azt jelenti, hogy például valamely falu, község 5-10 százaléknyi magyar lakossága ugyanilyen arányban jut szóhoz, dalhoz, tánchoz a kötelezővé tett, közös művelődési megnyilatkozásokban. Vajon kell-e indokolni akármely nemzetiségnek azt a természetes igényét, hogy művelődési életét saját anyanyelvén élje? Hogy annak megnyilatkozási lehetőségeit ne százalékolják lakóhelyének nemzetiségi arányai szerint! Pedig ez történik. Az úgynevezett „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyén tömegével szüntették meg a magyar kórusokat, színjátszó csoportokat, táncegyütteseket. Olyan helyeken pedig, ahol a lakosság színmagyar, és ahol ilyenformán az elszigetelődés veszélyének ürügye nem hozható föl, megyei irányítók, művelődési inspektorok másfajta módozatokat találnak arra, hogy kedvét szegjék a műkedvelő ifjúságnak: magyar tánccsoportok szereplését csak úgy engedélyezik, ha azok a kötelező román táncszámokhoz román nemzeti viseletet csináltatnak. Magyar kórusok pedig román kórusszámok nélkül betiltatnak, nem énekelhetnek. Mondanom sem kell, hogy román dalkartól magyar éneket nem követelnek. Ha valaki megtenné, elmebajosnak néznék. (Erre vonatkozólag elegendő lenne a Maros megyei Jobbágytelke műkedvelő együttesének kálváriás sorsát fölvázolni.) Mindez abszurd és lélekölő gyakorlat! Művelőinek galádságát azonban nehéz bárkivel is megértetni a felsőbb fórumoknál. Szülőfalum magyar lakói joggal panaszolják a következőket: számukra ma már teljességgel lehetetlenné vált az anyanyelvi művelődés lehetősége. A kötelező közös megnyilatkozásokban – ha egyáltalában akad még ilyen – magyar szöveg, magyar dal hallatán a román közönség nagy zajongással türelmetlenkedik, „saját számaira várva”. De még magyar táncot, bált sem szervezhetnek, nem kapnak rá engedélyt. Az „elszigetelődéstől mentes”, obligát, közös tánc rendezői pedig zsebórájukon mérik, nehogy a 20 százaléknyi, helyi magyarság létszámbeli arányán felül táncoljon csárdást. Minden kerek órából 12 perc az övék. Tragikomikus panaszaikat rendszerint ezzel fejezik be: „Amíg létezett a Magyar Népi Szövetség, annak keretében összegyűlhettünk énekelni, szavalni, magyar táncot járni, de ma már ez nem lehetséges.”

Ezerszám hozhatnék föl hasonló példákat. Föl kellene említenem, hogy azokban a községekben, falvakban, ahol a magyar lakosság százalékaránya nem haladja meg az 5–10–20 százalékot, nagyobbrészt megszűntek a magyar nyelvű művelődési körök, változatos tanfolyamok is. A „nemzetiségi elszigetelődés” veszélyének ürügyével szüntették meg a magyar nyelvű közép- és főiskolai diáklapokat, ennek a jegyében alakult át a marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes Állami Román Népi Együttessé, holott indokolt lenne, hogy egy közel kétmilliós nemzetiség önálló intézmény keretében ápolja népzenei hagyományait. Annak igazolásaként, hogy mint nemzetiségi művelődési intézmény, valóban megszűnt az említett Székely Népi Együttes, hadd említsem meg a következőket: legutóbbi külföldi, szovjetunióbeli és indiai vendégszereplése alkalmával 180 perces, nagyobbrészt román műsorának keretében egyetlenegy, és mindössze négy (4) percig tartó magyar számot engedélyeztek.

Az említettekre való tekintettel és egyebek miatt is a következő intézkedéseket javaslom:

A Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa alakítson bizottságot, amelynek feladata lenne, hogy azoknak az elveknek alapján is, amelyeket ön egy régebbi, 1971. március 12-én tartott beszédében leszögezett, megszerkessze a Nemzetiségi Statútumot. Ezek az emberi jogi és sajátosan nemzetiségjogi elvek ugyanis a párt és az állam központi, megyei és alsóbb szerveinek szintjén egyaránt mindinkább kiszorulnak a gyakorlatból. Azok, akiknek megannyi meghirdetett szép elvet, jogot alkalmazniuk kellene, nemzeti előítéleteik, tehát kényük-kedvük szerint járnak el büntetlenül. Ha pedig a nemzetiségi jogokat összegező szabályrendelet, elnöki dekrétummal megerősítve a megfelelő büntetési módozatokat is előírja majd, bizonyos, hogy fordulatot hozhat számunkra. Ha a Statútum bármely pontjának megszegőit törvényes úton lehet felelősségre vonni, a törvénysértések jelentősen csökkenni fognak.

Javaslom továbbá, hogy büntetőjogi szempontból is alátámasztott törvény biztosítsa számunkra:

a) az általános anyanyelvi oktatást annak minden fokán;

b) a nemzetiségek nyelvének szabad használati jogát a társadalmi élet minden területén, beleértve a helységnevek, utcaelnevezések és egyéb nyilvános feliratok nem román változatának használatát is a Nemzetiségi Statútumban megszabott feltételek alapján;

c) a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának – e kinevezett testületnek – tömegszervezetté való átalakítását.

Ha a fentieket a köztársasági elnök, Nicolae Ceauşescu elvtárs személyes támogatása is kiegészíti, bizonyos, hogy helyzetünkben lényeges javulás állhat be. Köszönöm a figyelmet.

Két évtizedig tartó, teljhatalmú uralkodása után, 1965. március 19-én meghalt Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Kommunista Párt főtitkára, az Államtanács elnöke. Három nappal később megválasztották az utódját. Nicolae Ceauşescura szállt a roppant hatalom.

Meghalt a Főtitkár! Éljen a Főtitkár!

Az ország föllélegzett: „egy rossz korszaknak talán vége lett”!

Az országot reménység járta át: „talán jobb idők jönnek”!

A látszatok ezt mutatták. Az új főtitkár óvatosan ugyan, de leszedte a keresztvizet az elhunyt diktátorról. Ország-világ elé tárta a törvénysértéseit, gazdasági baklövéseit, a nemzeti történelem dicsőségének dolgában elkövetett megalkuvásait.

Holott Tito és Mao Ce-tung mellett Dej az egyetlen kommunista vezető volt a szocialista táborban, aki a sztálini, hruscsovi internacionalizmus követelményeivel szemben is érvényre juttatta részlegesen a „nemzeti vonal” törekvéseit, a nyílt vagy burkolt nacionalizmusét is persze.

A Ceauşescu által később oly fennen hangoztatott nemzeti függetlenség gondolatának szovjetellenes vonásai már Gheorghiu-Dej koncepciójában is észrevehetők. Sztálin halála után ezek felerősödtek és Gheorghiu-Dej politikai gyakorlatában szerencsés módon érvényesültek. Ennek nem csekély bizonyítéka az, hogy 1958 júniusában a szovjet csapatokat végleg visszavonták Románia területéről.

Az új főtitkár egyebekben is „hasznos örökséget” vett át elődjétől. Ilyen volt pl. a pártvezetésben, kormányban, belügyben már Gheorghiu-Dej által elkezdett „vérségi tisztogatás”. Magyarán szólva: Nicolae Ceauşescunak „csupán” folytatnia kellett a zsidók és magyarok, vagy a velük rokonságba keveredett románok kiseprűzését a „bizalmas állásokból”.

Antiszemitizmus Romániában? Abban az országban, amely mindvégig megtagadta Hitler követelését, és nem szolgáltatta ki neki a zsidó lakosságot? „Micsoda rágalom!” De hiszen Antonescu marsall, Hitler kedvenc román szövetségese és stratégája 250 000 zsidót végeztetett ki a keleti front körzeteiben. Ennek előtte tizenvalahány ezret a moldvai Iaşi városban és környékén gyilkoltak le borzalmas bestialitással. Ion Antonescu, akit annak idején háborús bűnösként végeztek ki, napjainkban nemzeti mártír lett. Az ország több városában utcanevet kapott. Így Marosvásárhelyt is. „Az Antonescu-kérdés Romániában rendkívül bonyolult, nemzeti sorsfeladvány. A háborús bűnösök, tömeggyilkosok ügye Európa-szerte világos, egyszerű kérdés. Nálunk ellenben sajátos vetületei vannak.” Ezt, a jelek szerint a romániai zsidóság vezető köreiben is „elfogadták”! Egyetértettek román történetírókkal például abban, hogy Románia mind a világháború éveiben, mind az utána következő évtizedekben a zsidóság menedékhelye volt. Ennek ellenére az elmúlt három évtizedben a maradék zsidóság elhagyta az országot, főleg Izraelbe távozott, fejpénz ellenében. Akár a több mint félmilliónyi németajkú szász és sváb lakosság, amely 800 esztendő után volt kénytelen – ugyancsak fejpénz ellenében – hátat fordítani a valamikori tolerancia földjének. Bizalmas körökben mondogatta Ceauşescu: „Olaj, zsidók, németek – a legjobb exportcikkek!”

E kis gondolati kitérővel is jelezni óhajtom, hogy a tizenéves Ceauşescu nem ok nélkül volt már a királyi Románia börtönében is Gheorghiu-Dej kedvence. Közös vonásuk volt az idegengyűlölet, bár a Mester kétségtelenül józanabb, mérsékeltebb volt a pártvezetés, a belügy és az államhatalom szintjén már az ötvenes évek végén (!) elkezdett „zsidó–magyar csökkentésben”.

Közben azért őrizni kellett a látszatot is. „Minden szép, minden jó. A nemzetiségek boldogan élnek Romániában.”

Gheorghiu-Dej a párt VIII. kongresszusán, 1960-ban előterjesztett jelentésében már egyetlen sovány bekezdést sem szánt a nemzetiségi kérdésnek. Annak előjele volt ez, hogy rövidesen bejelentik a „nemzetiségmentes”, egységes szocialista román nemzet létrejöttét. Ehhez azonban először föl kellett számolni a Maros Magyar Autonóm Tartományt, létre kellett hozni az új megyerendszert, a kompakt lakosságú Székelyföld feldarabolásának előfeltételét.

E „történelmi” feladatok azonban Gheorghiu-Dej korai halálával N. Ceauşescura maradtak.

A kommunizmus nemzetköziségének cégére alatt működő erdélyi nacionalistát az ó-romániai – scorniceşti – eredetű, nyíltan nemzeti kommunista, sőt bevallottan nacionalista pártfőtitkár váltotta fel a társadalmi feszültségektől terhes, morálisan leromlott országban.

Természetes, hogy ténykedését nem ott kezdte, ahol Dej abbahagyta. Először azt a látszatot kellett megteremteni, hogy véget vet minden igazságtalanságnak; hogy szigorúan felülvizsgálja az előző pártvezetés tevékenységét, föltárja vétkeit, a szovjet ideológiának és történelmi szemléletnek tett engedményeit.

Így lett belőle három hónap alatt nemzeti hős. Röviddel főtitkárrá választása után összehívta az RKP IX. kongresszusát, annak szónoki emelvényéről pedig a nemzeti megújulásnak olyan programját hirdette meg, amely reménnyel töltötte el a románok nagy tömegeit.

Nem állítható, hogy bennünket, magyarokat is.

Azt azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy elődjével szemben Ceauşescu komoly figyelmet szentel a nemzetiségi kérdésnek. Fölismerte ugyanis, hogy Gheorghiu-Dej a dolgot elhamarkodta; túl korán jutott arra a meggyőződésre, hogy kész immár a nemzeti állam, a kisebbségek ügyét leveheti a napirendről.

Éppen ezért Ceauşescu azt kezdte hangoztatni, hogy miként a nemzetnek, a nemzetiségnek is hosszú történelmi pályát kell még befutnia, míg valamikor a ködös jövendőben bekövetkezik a Lenin jósolta emberiség-nemzet.

De szovjet politikusok, történészek fölfogásával szemben is hangsúlyozni kellett a nemzeti lét, a nemzeti történelem, a nemzeti függetlenség rendkívüli fontosságát.

Akkor tette ezt, amikor a pártpolitikában, az oktatásban és román történészkörökben már gyökeret vert Gheorghiu-Dej nacionalista felfogásának a következménye is. Az a felfogás tehát, hogy a román nemzet szerves részeiként kezelt nemzetiségek valójában már nincsenek. Ami nincs, nem okoz fejtörést.

Ceauşescu nyilván már korábban fölmérte, hogy olyan ország, amely a Nyugattal szeretne együttműködni, annak kegyeibe óhajt férkőzni, nem seperheti az ágy alá a nemzetiségeit. De nem is szükséges ez – vélte –, amikor busás haszonnal lehet majd túladni rajtuk.

Ilyen helyzetben a magyarság nem maradhatott passzív. Az előző főtitkár utolsó éveinek kisebbségi némaságából, a kényszerű hallgatás cellájából kilépve elkezdte hát újból megfogalmazni jogos igényeit, követelményeit. Ezeket – Fazekas János kivételével – sajnos nem azok tárták föl a román vezetés előtt, akik a magyar vagy német nemzetiség képviseletében kerültek fontos állami és pártfunkciókba. A romániai magyarság igényeit, sérelmeit leginkább írók, költők, színészek, tanárok, lelkészek fogalmazták meg, és próbálták elfogadtatni a hatalom változatos köreiben.

E tényfeltáró munkában, a megfogalmazásban és számtalan sérelem orvoslásában mindig önzetlen, bátor segítőjük volt Fazekas János akkori miniszterelnök-helyettes irodavezetője, Blénesi Ernő is. Ha ma mindazok összegyűlnének, akik oly sok éven át közügyi vagy személyes panaszukkal a kisebbségi üldöztetés megannyi bizonyítékával kettejüknél megfordultak, és tőlük segítséget, bátorítást kaptak, bizony nehezen férnének el Székelyudvarhely főterén. De hát: tempora mutantur…

A hetvenes évek közepe táján Király Károly megszólalása keltett pánikot Ceauşescu udvarában, és szenzációt a nyugati világban. A hivatásos politikus, aki minden magas funkciójáról lemondva a külföldi sajtó útján is közzétette a romániai nemzetiségeket sújtó elnyomatás tényeit, egészen a véres fordulatig, 1989 decemberéig nézett farkasszemet a halállal. Ion Mihai Pacepa, disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből tudjuk, hogy Ceauşescu csak a megfelelő alkalmat várta Király Károly meggyilkoltatására. Életét valószínűleg annak köszönheti, hogy a főtitkár hozzávetőleg 2000-ben, tehát 82 éves korában, vagy valamivel későbben akarta csak átadni Nicu nevezetű fiának a „köztársasági trónszéket”, a hatalmat. Reménye szerint volt ideje kivárni, hogy Király Károly pl. radioaktív sugárzás okozta májrákban haljon meg, politikai botrányok nélkül.

1968 novemberében megalakult a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Az indulás biztató volt, hiszen azokat a panaszokat, amelyeket annak előtte hosszú éveken át főleg csak egymásnak mondtunk el, végre pontokba foglalhattuk, nyilvánosan szóvá tehettük a főtitkár előtt is. Így történt, hogy 1971 márciusában Ceauşescu mindenkit meglepő nagykeblűséggel válaszolt legfontosabb indítványainkra. Így pl. helyesnek ítélte, megvalósíthatónak tartotta:

– a főiskolai oktatás nemzetiségi kereteinek bővítését,

– magyar oktatási nyelvű szakiskolák létrehozatalát,

– a nemzetiségi – tehát magyar, német, szerb stb. – kultúra fejlesztésének új követelményeit,

– a nemzetiségek nyelvének használati jogát az államigazgatásban, a törvények közzétételében, főiskolai felvételi vizsgákon az ország összes egyetemein.

Mivel az akkori sajtó semmit sem közölt a tanácskozáson fölvetett kérdéseinkről, emlékezetből most csak a fentieket idézem föl. Meg azt az elvi jelentőségű főtitkári kijelentést is, miszerint ő maga is a többségi nacionalizmust tartja veszélyesebbnek. Ez később különösen nagy pánikot keltett román nacionalista körökben. Kijelentését a főtitkár soha többé nem ismételte meg.

Saját fanatikus híveinek nyomására, vagy tán feleségének követelésére az említett ígéreteiből is visszavont néhányat, ám lehetséges, hogy azzal a szenzációsnak tűnő beszéddel csak ámított bennünket; arra volt kíváncsi, miként fogadják Nyugaton.

Természetesen jól fogadták, Románia piros pontokat kapott a demokrácia felügyelőitől.

Mi pedig, akik jól tudtuk, hogy Ceauşescu taktikai bűvészmutatványokat produkál, kénytelenek voltunk mindent megkísérelni azért, hogy ígéreteivel egyszer szaván foghassuk; hogy a legcsekélyebb kisebbségjogi haszonnal is az erőnket gyarapítsuk.

Ezek után talán érthetőbbé válik a mai olvasó számára, hogy miért ismételtük magunk oly sok esetben, ugyanazt a vasat ütve reménnyel, majd reménytelenül is. Sok szép ígéretéből, amelyek 1971 márciusában hangzottak el, Ceauşescu alig néhányat váltott be, azt is rövid időre.

Ezért voltam kénytelen 1978-ban is azt kérni, hogy Nemzetiségi Statútum szabályozza a kisebbségi jogokat. Ezt kértem? És ebben reménykedtem? Dehogyis. Hisz jól tudtam, hogy épp a jogtiprás védelmében halogatnak bármilyen Statútumot, amely büntetné is a jogtiprókat. Azt is tudtuk mindannyian, akik törvénysértőkről beszéltünk, hogy a legfőbb törvényszegő és jogtipró ő maga: a pártfőtitkár, az államtanács elnöke, az ország elnöke, a legfőbb hadúr stb.

Akkor hát miért kértünk tőle Statútumot?

Mert akkor, az adott körülmények között senki mástól nem kérhettük. Továbbá: egy idő után azért is kértük, hogy újból és újból megtudja a világ: mit utasított vissza már megint a román államelnök.

Javaslatomat, hogy Nemzetiségi Tanácsunkat alakítsuk át, bővítsük a romániai összmagyarságot átfogó, politikai tömegszervezetté, több alkalommal is elmondtam „a legmagasabb helyen”. Két ízben kaptam választ rá. Egyiket Nicolae Ceauşescutól, mikor azt mondta nekem: ha javaslatomat elfogadná, akkor a csíkszeredai románok (!) kérésének is eleget kéne tennie, mert ők viszont Román Nemzeti Tanácsot szeretnének létrehozni. Más alkalommal a párt X. kongresszusához fordultam e kéréssel, amire az Atya helyett a fiú válaszolt, Nicu Ceauşescu, mondván: „Az elszabadult szeparatista tévelygések ellen határozottan tiltakozni kell.”

A kísérletezést én ezzel befejeztem. Mármint a nemzetiségi tömegszervezet dolgában. Hiszen egyebekben ugyancsak időszerű maradt minden nyomorúságunk.

Akinek pedig nem áll módjában másfajta küzdelem: vállalnia kell Sziszüphosz sziklagörgető kínját, az örökös újrakezdés kegyetlen parancsát is.

Irataim között keresgélve állapítom meg, hogy rengeteg szövegem elveszett. A párt központi bizottságához, a tanügyminisztériumhoz, megyei pártbizottságokhoz, személyekhez és közületekhez, külföldi államférfiakhoz írott folyamodvány, kérelem, levél, tiltakozás veszett el a szerkesztőségben, ahol azokat főleg románul megírtam és postáztattam. Kezdetben magam gépeltem ezeket a szövegeket, majd román szakos barátaim valamelyike segített a stilizálásban, a „romántalanságok” kiirtásában. (Ha van magyartalanság, miért ne lehetne romántalanság is?) Egy idő után már nem kértem senkinek a segítségét. Fogalmazványomat a szerkesztőség gépírónője alakilag és másolattal „tisztába tette”; a másolatokat egy darabig magam őriztem, később a szerkesztőség irattartóiba kerültek. Nagy okosan jóval a nyugdíjazásom, azaz felmondásom után jutott eszembe, hogy hasznos lenne előkeríteni azokat a régi szövegmásolatokat.

Szinte semmit sem találtam belőlük. Isten tudja, hogy mi lett velük. Annak idején, amikor egyre-másra törtek be a szerkesztőségbe, leginkább azzal törődtem, mit loptak el az én íróasztalomból a kétségtelenül különös hajlamú, irodalmár tolvajok. Tapasztalhattam tehát, hogy többek közt az amerikai és skandináviai úti följegyzéseim tűntek el, ottani barátaim címtárával együtt, ám arra már nem figyeltem eléggé: mi lett vajon a levélmásolataimmal? Mint kiderült: ezekből is kevés maradt meg. Véletlenül.

Ilyen-olyan okból ui. nagynéha elkértem egy-egy másolatot. Ha azután elfelejtettem visszaadni az „adminisztrációnak”: íróasztalom fiókjában hányódott, rongyolódott, míg 89 nyarán haza nem hordtam minden kacatot, ami három évtized alatt felgyűlt szerkesztőségi íróasztalom fiókjaiban meg a szekrényekben.

Elveszett írásos emlékek helyett az emlékezés segítségével elevenítem föl hát majdnem fél évtized fontosabb mozzanatait. Azokat persze, amelyek könyvem mondandójának szerves részei lehetnek. Naplót 1984-ig nemigen írtam. Maradandóbb élményeimet prózai munkáimban és drámáimban „lepárolt formában” próbáltam olvasóimmal, nézőimmel megosztani. Egyebekről meg azt mondtam magamban: minek az? Kinek az? Mi célból, mi végett? Az ember élete véges, az emberek szövegelése végtelen. Minek jegyezzem föl, hogy sokat aludtam, keveset aludtam, halkonzervet ettem, ide mentem, oda mentem? Kiszálltam, beszálltam, magamba szálltam. És ezt vagy azt láttam magamban. Erről viszont, az önvizsgálatról, drámában, esszében vallottam. Sorsomat hőseim sorsába menekítve, próbáltam elkerülni a halál tekintetét, hogy némi haladékhoz jutván mindenkinek elmondhassam: úgy, ahogy vagyunk, meg nem maradhatunk az alázat porában.

Erről azonban, a drámáim, prózai munkáim körül támadt politikai indítékú hadjáratokról másutt szóltam már. Ez a történet ugyanis csak közvetett módon jelzi kisebbségi létünk nyomorúságát.

Én pedig kimondottan politikai küzdelmekre emlékezve óhajtanék egyet-mást megörökíteni. A nyolcvanas évek közepe tájáig, mint említettem, nem írtam naplójegyzeteket. Később, 1984-gyel kezdődőleg, jóval azután, hogy felhagytam a memorandumos borsóhányással, már elkezdtem egyet-mást papírra vetni. Főleg prózai munkámhoz szükséges tényeket, eseteket rögzítettem. Szabályos naplót ezután sem vezettem. Nem volt türelmem hozzá. Így életemnek egy igen nyugtalan szakaszáról szólva, az emlékezet szárnyán kell ide-oda röpködnöm tovatűnt esztendők felett.

1970–1980. Egy évtized, amelyet harmatos reggelen így köszöntöttem magamban: kelj föl, betyár, ne aludjál, mert Anyám könnyű álmot ígér. Alkonyulatában pedig, mélységes csalódással kilépvén belőle, így szóltam hozzá: Évek, hazajáró lelkek! Évek és munkák, isten veletek! Az említett két könyv: két kapu az évtized elején és végén; egyik az újjászülető reményé, a másik a szellemi száműzetésé az önkénynek egy újabb, vadabb korszakában.

Anyám könnyű álmot ígér című könyvem az induló Kriterion legelső könyve. Évek, hazajáró lelkek című munkám – ugyancsak a Kriterion kiadásában – a legutolsó, mely itthon, mostoha pátriámban a fordulat előttig még megjelenhetett.

Ezzel kirugdaltak a hazai magyar irodalomból. Kiadók, színházak kapuit becsukták előttem. Ezen akkor sem csodálkoztam, ma sem ámuldozom. Holott annak idején még nem sejthettem, hogy a betiltatásban a titkos cenzorokon és irodalmi munkákat megbélyegző szerkesztőbesúgókon kívül a szekuritáté irodalmi szakértőinek is szerepük volt.

Erről érdemes lenne bővebben szólni, ha nem sajnálnám az olvasó idejét. Azt a bizonyos „kölcsönbe kapott időt”, amely Jean Paul Sartre találó megállapítása szerint az író létének feltétele. Efféle kölcsönidő ellenében az olvasó valamikori belügyi följelentéseket kapna tőlem cserébe. Ezeket azonban nem másolom ide, jól tudván: az olvasó rossz boltot kötne így velem. Diktatúrák, totalitárius rendszerek omlásai után a világot elárasztották a titkos levéltárakból utcára szórt, vagy más módon megkaparintott följelentések. Így magam is elolvashattam azokat a szövegeket – igen csekély részüket persze –, amelyekből kiderül: pisztolyos szellemi felügyelőink egy-egy írást, könyvet valóban úgy ítéltek meg, miként az imperialista kémeket, diverzánsokat, államellenes összeesküvőket szokták. E munkák megjelenése lázas nyüsletésre, értelmezésre, a pártnak küldött, figyelmeztető jelentések megírására késztette őket.

A figyelem, amellyel minden mozdulatunkat és szavunkat számon tartották: rendkívüli teljesítmény. Vérfagyasztó és szakmai ténykedésként elismerésre méltó. Amikor majd a bűnözőket, a terroristákat és kábítószer-kereskedőket oly tökéletes tájékozottsággal fogják szemmel tartani, amiként vigyázó szemeit reánk vetette volt a kommunista államvédelem: bizonyosan megfogyatkozik az emberi szenvedés.

De mifajta veszélyek elhárítására pazaroltak időt, energiát a hetvenes évek elején pl. Marosvásárhely kémelhárítói? A mindenkori megyei pártbizottsági első titkárnak küldött jelentéseik közül csak néhányat érdemes futólagosan megemlíteni. A hitelesség kedvéért az átiratok cégjelzését, dátumát, és valószínűleg titkos kódszámként feltüntetett adatait jegyzem ide, az érdekelt fél érthető szorgalmával.

Azt mondja tehát: Ministerul de interne – Inspectoratul Judetean Mureş – Nr. 003942/ – din 24. 09. 1973 – Strict secret ex. nr. 1. Műfordításomban ez így hangzik: A belügyminisztérium Maros Megyei Felügyelősége stb. Szigorúan titkos stb. 1. sz. példány. A kerek és lila színű pecséten a jelentést küldő ezredes aláírása.

A megyei első titkárt és általa Nicolae Ceauşescut tájékoztató átiratok mindegyike így kezdődik: „Jelentjük, hogy…”

Mit, miket jelentenek? Hol rövidebb, hol terjedelmesebb jelentésekben küldik figyelmeztetéseiket ilyen esetekről:

NOTA – 1973. 09. 22-én: Megjelent Sütő András Istenek és falovacskák című kötete, amelyben többek közt Nagyenyedi fügevirág című írása olvasható.

Következik az esszé leginkább „ellenségesnek minősíthető” részleteiből készült összeállítás román fordításban.

NOTA – 1973. 09. 22-én: Istenek és falovacskák címmel román nyelvű szöveg olvasható már említett könyvemről. A szemlélő igen jó érzékkel összegez olyan megállapításokat, amelyek aggodalmat kelthetnek a följelentés címzettjeiben. A szöveg végén ez olvasható: Szemelvények Kovács Sándor Iván magyar kritikus cikkéből, melyet a Kritika című folyóirat 1973. évi 12-es számában közölt.

NOTA – 1973. október 2. Jelentés arról, hogy Sütő András és Nagy Pál festő, legutóbbi kolozsvári útjuk alkalmával ottani értelmiségiek körében egyes magyar tannyelvű iskolák megszüntetéséről tárgyaltak. „Az eszmecsere befejezésekor Sütő András kijelentette, hogy a legmagasabb fórumoknál fog tiltakozni a magyar iskolák megszüntetése ellen.”

NOTA – 1974. 06. 12-én.

Terjedelmes jelentés Szakolczay Lajos budapesti kritikus erdélyi útjáról, találkozásairól a helyi írókkal, szerkesztőkkel. Egy De Gaulle, egy Nixon iránt sem tanúsíthattak volna odaadóbb figyelmet. A beszámoló minden találkozását, úgyszólván minden mondatát rögzíti. Két eset lehetséges: vele folytatott beszélgetéseinket magnószalag rögzítette, vagy besúgó jegyzetelte. Kiderül ilyenformán, hogy Kolozsvárról jött, majd városunkból Csíkszeredába és Sepsiszentgyörgyre igyekszik. A Kortárs szerkesztőjeként kéziratokat próbál gyűjteni, amit viszont párthű kollégánk nem helyesel, sőt tiltakozik is az efféle törvénysértések ellen. Kéziratokat kizárólag a cenzúra engedélyével lehet külföldre juttatni. Magyarország pedig az erdélyi magyar írók számára: külföld. Ugyanolyan, mint Anglia, Pakisztán vagy a Fidzsi-szigetek. Beszélgetéseink egyik fontos témája: a romániai magyar irodalom ún. kettős kötöttsége. Az tehát, hogy részint a hazai kultúrához, részint az összmagyar irodalomhoz kapcsolódik. Párthű emberünk ez ellen ugyancsak tiltakozik. Ez a felfogás ui. arról árulkodik, hogy Magyarország bele akarja ütni az orrát Románia belügyeibe.

Részletes helyszíni közvetítés arról, hogy Szakolczay meglátogatott engem az Új Élet szerkesztőségében. Sőt, novellát is kért folyóirata számára. Ez idő alatt két másik külföldi személy tűnik föl Marosvásárhelyt, ugyancsak „diverziós célokkal”. Siménfalvi Orsolya, a budapesti Magyar Televízió képviseletében valamilyen közös film elkészítésére kéri fel Sütőt, aki az ajánlatot „úgy tűnik”, elfogadta. Szécsi András festőművész lakásán ugyancsak Sütő fölajánlja Tóth Csaba amerikai állampolgárnak, hogy lakásán szállást ad neki. Párthű emberünk mindkét esetben helyteleníti Sütő törvénysértő magatartását, aki fölháborodván, nagy skandalumot csapva jelenti ki a következőket: nincs ideje arra, hogy minden külföldi vendégének fogadásához pártengedélyekért futkorásszon, nem tűri az efféle bábáskodást a személye fölött, lemond állásáról, társadalmi funkcióiról, és elköltözik a városból.

A jelentés írói arról is tudnak, hogy rövidesen Marosvásárhelyre érkezik Püski Sándorné és Fekete Pálné, mindketten amerikai állampolgárok, az „ottani magyar emigráció markáns egyéniségei”. Sütő nekik is megígérte, hogy lakásán fogja őket elszállásolni. (Az idegenek befogadását tiltó szállástörvény ellenére.) Ám ennél is figyelemre méltóbb, hogy Püskiné ekkor (június 12-én) még New Yorkban vagy Budapesten lehetett, mégis tudták róla, hogy pontosan 8 napos utazást tervez Erdélyben.

Nem érdektelen a zárszó sem: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a megyénkbe látogató idegen állampolgárok itteni ténykedéséről részletes információkat gyűjtsünk. Ilyen értelemben tájékoztattuk a belügyminisztérium illetékes ügyosztályát is.”

Kódjelzés: 4 pld. TN/GM–0040/282

NOTA – 62. sz. 1974. 06. 12-én.

A felügyelőség értesülései szerint Sütő Andrásnak szándékában áll Bécsbe utazni. Meghívást SZÉPFALUSI, a „Bornemisza Egyesület irodalmi titkára” (sic) küldött neki. Ez az egyesület különben, amely Románia ellen „fenekedik”, az amerikai kémhálózat bécsi „leányvállalata”.

Szépfalusi Istvánról és a Bornemisza Társaságról különben mindenkori vitáink alkalmával így vélekedett B. ezredes is. Abszurd információit minden bizonnyal olyan magyar irodalmártól szerezte be, akit Szépfalusi soha nem volt hajlandó meghívni bécsi szereplésre. Ám az sincs kizárva, hogy az akkori „internacionalista” együttműködés folytán a Magyarországról kitiltott Szépfalusi Istvánról ÁVH-rágalmakat juttattak el a román államvédelemhez.

Egy másik, vele kapcsolatos szöveg így hangzik: „Szépfalusi nemrégen a romániai magyar írók német nyelvű antológiáját adta ki, amelynek előszavát Sütő András írta. Ezek után meghívta őt Ausztriába, ám jól tudván, hogy személye kifogásolható, hírneve igen rossz hazánkban, cselhez folyamodott: a meghívást nem saját nevében, hanem az antológia kiadójának részéről küldette el Sütőnek. Ezt abban a reményben tette, hogy az utazás jóváhagyása ilyenformán megkönnyíthető.”

Záróbekezdés: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy a további fejlemények figyelemmel tartása végett…” stb.

NOTA – 67. sz. 1974. 07. 12-én.

Tímár Máté magyarországi író látogatásának részletes krónikája. Követői, megfigyelői, a bizonyára köztünk lévő besúgók is napról napra, óráról órára szóló beszámolót alkottak a felügyelőségnek. Nem csupán tartalmilag, de szó szerint is rögzítették a vendégnek minden mondatát, s ugyanúgy a vendéglátókét is. A lehallgatás tökéletes volt: szerkesztőségben, vendéglőben, magánlakásokban, de még az utcán is.

Füleseink fontos információként értékelték Tímár Máténak azt a közlését, hogy Illyés Gyulát rendkívüli módon foglalkoztatják a magyar nemzeti gondok. „Ezzel pedig Sütő mélységesen egyetért.” Azonos véleményen van „Páskándy (sic) Gézával is, akinek meg az okoz súlyos aggodalmat, hogy a románok megpróbálják »külön etnikumként« feltüntetni a székelységet. Ennek célja nyilván a romániai magyarság feldarabolása.”

Tímár Máté kifejtette, hogy tudomása szerint az erdélyi magyar írók és kivált Sütő A. gyakori konfliktusba keverednek a párt- és állami szervekkel. „Az állítást Sütő helyénvalónak tartotta, elmagyarázván a konfliktusok okait is.” Másutt, Bernáth Ernő – „ugyancsak ellenséges érzületű személy” – lakásán a külföldi vendég közölte, hogy a Szovjetunió valószínűleg korridort fog biztosítani magának Románia délkeleti részén, hogy közvetlen, szárazföldi kapcsolata legyen Bulgáriával.

Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás…

„Minden intézkedést megtettünk, hogy Tímár Máté további látogatásairól, ténykedéséről…” stb.

Kódjelzés: RD. 955/1085.

NOTA – 70. sz. 1974. július 17-én.

„Jelentjük, hogy… július végén vagy augusztus elején a Magyar Népköztársaságból a Kortárs folyóirat küldöttsége érkezik hazánkba. A küldöttség egyik tagja Szakolczay Lajos lesz.”

„Az említettek elő akarják készíteni Sütő András kitüntetését a magyar állam részéről. Ez nyilvánvalóan beavatkozás a román állam belügyeibe. Párja ama másik beavatkozásnak, amikor Nagy István kolozsvári írót tüntették ki a Sarló és Kalapács rendjelével.”

Ennél is aggasztóbb, hogy nem csupán a budapestiek, de már a romániai magyar írók, értelmiségiek is beavatkoznak a román állam belügyeibe. Teszik ezt többféleképpen is: a) nyugtalankodnak, pánikot keltenek Kallós Zoltán kolozsvári folklorista letartóztatása miatt. Az ügynek mindenképpen politikai jelleget akarnak tulajdonítani, holott az eljárás oka: homoszexualitás.

„Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Sütő András tiltakozó levelet szándékszik küldeni a párt- és államvezetés legfelsőbb fórumaihoz Kallós védelmében…”

Egy megírt szöveget belügyiek részéről megismerni: nem nagy teljesítmény. Ám a megírás szándékáról is tudni, s netán a szándékot sugalló gondolatokról is idejében értesülni: az már valami, a szakmának tökéletes tudása és gyakorlása. Elképzelem: mily fölényes mosollyal vehették kézbe odafönt a Kallós ügyében írott levelemet, amelynek tartalmát már akkor ismerték, amikor még meg sem írtam volt.

Föltehetőleg Márton Áron püspökünk sem tudhatta, hogy bérmálási körútjának puszta szándékát is a 436/1974-es számú titkos jelentés tartalmazza, módosító kiegészítéssel. Ez úgy szól, hogy „ismeretlen okból kifolyólag” a püspök utazása elmarad, helyette pedig dr. Jakab Antal indult el bérmálni. A püspökhelyettesnek Dicsőszentmártonban és Szentpál községben celebrált miséjéről pontos, részletes beszámolót készítettek a megfigyelők. Kiderül belőle, hogy a főtisztelendő püspökhelyettes úr ellenséges propagandát folytat: Szentpálon az ifjúságot óva intette a „világi örömöktől”. A megfigyelés logikailag kiegészítve így nyerheti el valódi értelmét: a világi örömök forrása pedig a párt iránti hűség, a hazaszeretet és Nicolae Ceauşescu elvtárs eszméinek elsajátítása.

Végezetül: „Minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy dr. Jakab Antal ezutáni prédikációinak tartalmát megismerjük.”

Kódjelzés: RD. 436/1974.

NOTA 52222. sz. 1973. december 27-én.

„Az alábbiakban dialógus formájában rögzítve továbbítjuk azt a beszélgetést, amelyet az ellenséges érzületű Bernáth Ernő, annak felesége, Bors Márta és Sütő András folytatott e hónap dec. 21-én Bernáth lakásán.”

Jól emlékszem erre a beszélgetésre. A lehallgatókészülék tökéletesen működött; kiváló minőségű felvétel alapján készíthették el ezt a kis egyfelvonásost az első titkárnak. Azonkívül, hogy szórakozhatott is a műfaj elevenségén, megtudhatta belőle, amit amúgy is tudott.

Azt tárgyaltuk ugyanis, hogy egyik irodalmárunk 1974 nyarán a KB illetékes titkáránál följelentette mindazokat, akik előzetes minisztériumi engedély nélkül magyarországi újságokban, folyóiratokban közölték az írásaikat. Két-három „hasonszőrű” kolléga mellett főleg jómagam voltam az a „mindazok”, mivel én juttattam át „illegálisan” a legtöbb kéziratot Budapestre.

Ez pedig az első titkár számára azért nem lehetett meglepő újdonság, mivel a „törvénytelenség útjára lépett” szerzők névsorát – megbízható személy állítása szerint – ő maga készíttette el a szorgalmas magyar följelentővel.

NOTA – 1974. XII. 4-én.

Egy másik lehallgatott egyfelvonásos ugyancsak Bernáth Ernő lakásán. Szereplők: a házigazda és dr. Demeter Ioan. (Aki Jenő volt, mi pedig Dömének is hívtuk, ám lehetséges, hogy a magnószalag hangzavarából Jenő helyett Jánost szűrtek ki, hogy azután a nemzeti szellem követelménye alapján Ioant csináljanak belőle.) Beszélgetésük egyik részlete így hangzik:

DR. DEMETER: Hát igen. Sütő barátja egy karrierista.

BERNÁTH E.: Kétségtelenül. Lehetséges, hogy ezúttal nem akart ártani Andrásnak, de ne feledd, hogy 1956-ban tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni. Ezt nekem Kovács György mondta, és megtudta persze Sütő is.

Ez sem lehetett újdonság az első titkár számára. Hiszen az 56-os események részletes krónikája, összegzése, kiértékelése ott volt a páncélszekrényében. Beiktatásakor első dolga volt arról tájékozódni, hogy a város ismertebb személyiségei közül ki miként szerepelt, viselkedett, nyilatkozott ama háborús hangulatú októberi-novemberi napokban. Nemcsak azt tudta tehát, hogy a „kollégám és barátom” be akart engem csukatni, hanem azt is, hogy nevem ott szerepelt a belügyminiszter által lefogatásra kiszemeltek listáján.

Nagy volt a riadalom a Magyar Autonóm Tartomány vezetőinek körében is. A budapesti események hírére helyben is megmozdult a főiskolások tömege, s egyik-másik üzemben részlegesen a munkásság is. A legfelsőbb pártvezetés tagjaira egy-egy tartományt bíztak különleges felhatalmazással. Statáriális jogokat gyakorolhattak – tán még a lövetés jogát is – a csend, rend és a párt iránti hűség érdekében.

Marosvásárhelyre Fazekas Jánost, a párt egyik akkori KB-titkárát küldték ilyen megbízatással.

Nem lehet most célom beszámolni arról, hogy mi történt Marosvásárhelyt 1956. október 23-a és november 4-e között. Ha akarnám, se tehetném, hisz főleg csak személyes élményekről szólhatnék. Ama drámai hetek tárgyilagos krónikáját még senki sem írta meg; 1989 decemberéig ennek puszta szándéka is életveszélyes volt. Remélhetőleg akadnak majd történészek, akik még idejében – a legfőbb tanúk végleges távozása előtt – pótolni fogják ezt a kényszerű mulasztást.

Jómagam a belügynek abból a följegyzéséből kiindulva, miszerint engem 1956 októberében le akartak tartóztatni, csak rövid kitérőt óhajtok tenni. Két „írói kiáltvány” történetének legfontosabb mozzanatait kell megörökítenem, még mielőtt ki nem osztja nekem is az IDŐ a legdemokratikusabb, nemesi előnevet, mely így hangzik: NÉHAI.

Olyan időben, mikor az elmúlt évtizedek krónikásai oly gyakran lövik bokrostul a nyulat, mikor a kötelező számbavételek folyamán oly gyakran tévednek maguk az emlékezők is: hasznos lehet néhány adalék följegyzése.

A már említett – és persze csak jóval később tisztázódott – letartóztatási szándék előzményeiről is szólnom kell. 1954-ben Bukarestben azért mondtam le a Falvak Népe nevű hetilapnál betöltött főszerkesztői állásomról, mert végleg meggyőződtem, hogy az ún. parasztkérdésben más a kotta, s más a hang. Írócsemeteként azt is kezdtem tapasztalni, hogy a hosszadalmas bukaresti tartózkodás nyelvi károsodást kezd okozni bennem.

Ezért választottam új lakhelyemül Marosvásárhelyt, a Székelyföld fővárosát. Ebben kedvezőnek mutatkozott Hajdú Győző ajánlata, hogy vállalnék szerkesztői munkát az Igaz Szó című havi irodalmi folyóiratnál.

1955-ben így már ez a folyóirat közölhette Félrejáró Salamon című kisregényemet. Az írást – kulákká nyilvánított apám kálváriájának történetét – politikai-ideológiai tévelygésként tárgyalták egyes pártkörökben. Az osztályharc címén zajló parasztüldözések nyilvános szóvátételével, kritikai hangvételű cikkeimmel csak növeltem a fanatikus pártaktivisták ellenszenvét, gyanakvását szerény személyemmel szemben.

Érthető, hogy 56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomét is, akik közös szellemiségű politikai föllépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor.

Fazekas János mindazok között, akik ez időben az erdélyi tartományokat „politikailag felügyelték”, a leghumánusabb módon, az érvek-ellenérvek meghallgatásával, sűrűn szervezett eszmecserék útján próbálta megbízatását teljesíteni. „A politikai vitát ne helyettesítsük letartóztatással!” Ilyen meggondolások alapján kezdeményezte pl. a Magyar Autonóm Tartomány íróinak együttes megnyilatkozását, a Román Munkáspárt álláspontjának elfogadtatását a magyarországi események értékelésében is.

Így szakadt azután kétfelé a helyi írói közösség.

Ellenforradalom vagy jogos népfelkelés? Ezt vitattuk napokon át, némelykor éjszakai órákban is, amikor váratlanul hívattak be négyünket – az említett tévelygőket – a tartományi pártbizottság titkárságának magas színe elé.

A tervezett kiáltvány szerkesztőinek kis közösségébe Kemény Jánossal együtt engem is bevontak, majd csendben kihagytak, miután napokig tartó válságos konfliktus okozója lettem. Váltig ragaszkodtam ugyanis a magam fogalmazta kezdőmondathoz, miszerint a Magyarországon kirobbant események a magyar népet sújtó törvénytelenségek következményei. Valójában Nagy Imre egyik fontos megállapítását hangoztattam én is: „Az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevői vagyunk.” Akkor egy darabig még hivatkozhattunk rá; későbben, fanatikus vitafeleink a törvényes magyar miniszterelnököt már „közönséges nemzetárulónak, csirkefogónak” stb. titulálták.

Végül az én sokat vitatott mondatom meghagyásával távollétemben is kompromisszumos egyetértés született. A Tartomány íróinak első levele végleges formát nyert, közlés végett elküldték Robotos Imrének, a Bukarestben megjelenő Előre című napilap főszerkesztőjének.

Ezután történt, hogy jómagam és említett barátaim Kádár János rádióbeszédét hallgatva arról értesültünk, miszerint győzött a nemzeti felkelés, vége az egypártrendszernek! A többpártrendszer alapján nemzeti kormány alakult.

A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között.

Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk! A főszerkesztő ezt tudomásul vette. Közölte velem, hogy ilyenformán a szöveg kinyomatását azonnal leállítja, de miért? Hiszen azt huszonvalahány személy írta alá! Négyünk kivételével a többi vállalja, amit aláírt. Robotos ennek ellenére a levelet nem merte, vagy nem akarta közölni.

Utólagos értesülésünk szerint fölment Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárhoz. Többek közt a levélügyet is megbeszélni vele. Normális eszmecserére azonban nem kerülhetett sor. Az őrjöngő diktátor Robotost lehordta-mocskolta, mint vadász az agarát, majd lezsidózta és kirúgta. Talán már másnap leváltották, és többé soha nem került vissza a sajtóba. Nagyváradon lakástisztviselőként, majd nyugdíjazottan tengette az életét, míg át nem települt Magyarországra.

Négyünk ellen, akik az 56-os nyilatkozatot „megtorpedóztuk”, nagy hajtás indult. Föltehetőleg helyi javaslatra Bukarest úgy döntött, hogy engem le kell tartóztatni. Ezt Fazekas János akadályozta meg. Talán szerencsés véletlen volt, hogy épp azokban a napokban hívta őt telefonon Belgrádból Gheorghiu-Dej, a vásárhelyi állapotok felől érdeklődni. Fazekas Jánosnak, mint azt később nekem elmondta, sikerült megnyugtatni a főtitkárt. Marosvásárhelyen nincs ellenforradalmi veszély, mondta, az én letartóztatásom tehát fölösleges; ő pedig garantálja a még fennálló konfliktusok békés föloldását.

Kezdődött tehát minden elölről.

Egy második levél, kiáltvány megfogalmazására új bizottságot alakítottak. Élén Kovács György és Hajdú Zoltán állott. Hogy pedig a négyek bandája ne okvetetlenkedjék megint: titokban dolgoztak, az elkészült szöveget egyenként, munkahelyükön íratták alá a delikvensekkel. Bizonyos, hogy Tompa László és Tomcsa Sándor például Székelyudvarhelyről semmit sem írt alá; legföljebb hozzájárultak, hogy nevüket bármilyen szöveg alá „odabiggyesszék”. („Hiszen megbízható írókollégák kérik!”)

Az új módszert, az együttes föllépés „veszedelmeinek” elkerülését négyünkkel szemben is alkalmazták. A puhítást egyenként folytatták. Hol éjféli, hol kora hajnali időben vertek föl, és „kérettek” a tartományi pártbizottság székházába „káros nézeteimet” tisztázni. Aztán csak elmenőben, két-három óra múltán, futottam szembe pl. Gálfalvival a folyosón vagy az utcán. Csupor Lajos, közvetlen munkatársaival együtt szívósan küzdött a nyilatkozat mihamarabbi közlése végett. Holott ez az írói levél csak egy volt ama harmincvalahányból, amelyet a mienkkel egyidejűleg írtak, írattak, olvastak föl, írattak alá a tartomány egész területén. A feladat s a cél az volt, hogy a társadalom minden rétege, csoportosulása, a Magyar Autonóm Tartomány minden fontosabb települése, üzeme elítélje az ellenforradalmat.

A helyi napilap 1956. november 2-án közölte a tartomány íróinak, valamint a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak, 24 személynek a Román Munkáspárt Központi Vezetőségéhez címzett levelét. Engem valamikor éjféli időben hívattak, hogy elolvassam és aláírjam a szöveget, amely már nyomás előtt állt a szerkesztőség rotációs géptermében. (Ezt másnap tudtam csak meg.) A vitát ott folytattam, ahol két héttel korábban abbahagytuk, vagyis az első mondatnál. „A magyar nép ellen elkövetett súlyos törvénytelenségek következtében kirobbant jogos felkelés…” stb. Válaszként azt bizonygatták, hogy ez a gondolat valójában helyet kapott a szövegben, ám ennél fontosabb arra vetni a hangsúlyt, ami azóta történt.

A levél főleg azokat a borzalmakat összegezte, amelyekről folyamatosan ontotta híreit az egész román mass media, de még a személyes tanúk megdöbbentő vallomásainak sorozata is a magyar lapokban. Vitafeleim érveinek zuhogása közben az is megjárta agyamat, ami ellen már Budapesten is elhangzottak volt drámai hangú tiltakozások. A lincselés, a vérengzés, az önbíráskodás borzalmaitól féltette immár az országot például Nagy Imre, Németh László, Szabó Lőrinc, Háy Gyula, Tamási Áron. (A „rontó harcok megszűnjenek!, igazságtalan ítélet senkit ne sújtson”!) Ezekről nyilván nem szóltak a levél szövegezői név szerinti hivatkozásokban. Hiszen csak rádió útján értesültem magam is irodalmi mestereim aggodalmáról. A vásárhelyi levél szerzői pedig azt a Szovjetuniót vették erkölcsi védelem alá, amelynek fegyveres erői csak két nappal később, november 4-én reggel (hajnalban?) vonultak föl Budapest utcáin, terein, hogy „fölszámolják az ellenforradalmat”.

Mikor azután hősi és reménytelen önvédelemben patakzott a magyar forradalmárok vére, iszonyatos volt arra gondolnom: Istenem, az önbíráskodást véltük a legfőbb veszélynek!

A megtörtént-en változtatni nem lehetett.

Ama második levelet magam is aláírtam, mert elszigeteltségünkben reményem odalett, érveimből kifogytam, a szemem közé vágott, mestereim erkölcsi hitelével támogatott tények hallatán. Ama november másodikára virradó hajnalon már csak fájdalmasan bizonytalankodó sejtelem dobott föl mind gyengébb ellenérveket a nyelvem hegyére.

Végül persze nem az a szöveg jelent meg, amit árnyalatilag még módosítottunk, ám ennek semmi jelentősége nincsen.

Annak sincs, hogy „levelünk” aláírása ellenére, még 1958 tavaszán is szapult engem és három társamat a sajtó. („A kispolgári opportunizmus, az eszmei zűrzavar képviselői” stb.)

Évek során azt is megkérdezték tőlem: vajon nem az hatott-e rám megfélemlítőleg, hogy le akartak tartóztatni? Talán hatott volna, de akkor nem tudtam róla. A szigorúan titokban tartott feketelistáról csak évek múlva értesültem, amikor Gheorghiu-Dej belügyminiszterének bűneit teregették ki nyilvános gyűlésen Marosvásárhelyt a Kultúrpalotában.

Fazekas János akkor szólt erről tényszerűleg, miközben belügyi tisztek dühösen jegyezték meg: „Miért kell államtitkokat kifecsegni?” Fazekas közlését később megerősítette az az államvédelmi tiszt is, akit „megbízhatatlan” magyar zsidóként bocsátottak el az állományból.

Sok hasonló kérdés tehető föl még. A marosvásárhelyi írók 56-os levelével, amely egyike volt az akkoriban megjelent számos hasonló „írói levélnek”, mind gyakrabban foglalkoznak olyanok, akik efféléket maguk is aláírtak. Hogyan? Úgy például, hogy: „Tudtom nélkül került nevem a listára!” Vagy pedig: „Otthon sem voltam, mikor az ívet körözték. Anyósom írta oda a nevemet, azt gondolta, hogy a villanyszámla.”

Ez is elmúlik majd. A történelem kibiceinek bíráskodása.

Az én sorsomon nem módosít semmit. Sem visszamenőleg, sem holnapra menőleg.

A lényeg: hogy magam is aláírtam valamit, aminek emberszelídítő hatásában hittem, s ami egészében tökéletes tévedés volt, a félrevezetés tudományában utolérhetetlen zsarnokság mesterműve.

Egy ilyen tévedést nem lehet és nem kell sem védeni, sem kimagyarázni.

Hanem egy életet kell vele szembeállítani!

Én ezt megtettem attól a pillanattól kezdve, hogy 56 vérbefojtói cinikusan szembekacagtak bennünket is, akiknek tisztánlátását átmenetileg sikerült elhomályosítani egy szögesdrót övezte koncentrációstábor-országban.

Megtettem akkor, amikor a magyar forradalom halálra ítélt kiskorú hősét, édes gyermekemként a szívembe mentettem át. Legyen ő számomra – Mansfeld Péter^*, alias Hoffmann Tomi^* – örök mementó a hitben fogant tévedések dolgában is, így szólván hozzám életem végéig Az álomkommandó rabjaként: „Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Altató szavaid vannak, apa! És engem börtönbe visznek! Andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat… Szavakba menekülsz!” Én pedig mindannyiszor azzal vigasztalom őt: „Bocsáss meg, fiam… ne nézz engem óriásnak. De nem hagylak el. Többé nem hagylak el.”

Kitérőként ennyivel kellett kiegészítenem a belügyi felügyelőség pecsétes papírján olvasható mondatot, amely ekképpen rögzíti Bernáth Ernő szívbéli barátom és sorstársam vallomását a börtönveszélyről (és halálról?), amely 1956 őszén elrohant mellettem: „…de ne feledd, hogy (barátjának vélt kollégája) tűz-víz le akarta őt fogatni, és börtönbe csukatni.”

A lehallgatott egyfelvonásosnak utóirata is van, mely így szól: NOTA-Megjegyzés. – „Bernáth Ernest (magyarul Ernő) 74 éves, nyugdíjas újságíró. Értelmiségi körökben rendkívül kiterjedt kapcsolatai vannak. A lakásán rendezett összejövetelek alkalmával destruktív és ellenséges beszélgetések hangzanak el.”

Közel két évtizede, hogy e sorokat leírták a szeku titkos irodáiban. Olyan embert rágalmaztak meg újból és így is, aki a két világháború között és 1945 után az erdélyi magyar művelődési élet mindenese, fáradhatatlan munkása volt sok évtizeden át. Ha igaz – márpedig az –, hogy az együttérzés: hatalom, akkor Bernáth Ernő nagyhatalmú férfiú volt. Az ártatlanul üldözöttek bátor segítője, támogatója. Kivételes erkölcsi tekintélyének hatósugarában megzavarodtak, elbátortalanodtak a júdáslelkületű képmutatók, a hitvány karrieristák és nemzetárulók. Mert szelíd és megbocsátó volt az emberi esendőség láttán, de kíméletlenül szégyenítette meg a karrierért anyját is áruba bocsátó janicsárt. Baráti, fiúi érzülettel szerettem és csodáltam őt ama naptól kezdve, hogy 1948-ban Kolozsvárott megismerkedtünk. A Falvak Népe nevű hetilapnál bábáskodtunk: jómagam szerkesztőként, Ernő a kiadás, a terjesztés, a pénzügyek igazgatójaként. Annak előtte 8–10 000 példányban készült ez az újság, miután pedig ügyét Bernáth Ernő vette kézbe, mindössze 4-5 év alatt már 115–120 ezret nyomattunk belőle. Amiből egyetlen maradékpéldány sem került zúzdába! Közös sikereink csúcsán ért azután bennünket a kiélezett osztályharc csapása. Elhagytam a lapot és Bukarestet, s velem egyidejűleg politikai rágalmak özönében Ernő is fölhagyott a sajtóterjesztés, könyvkiadás gondjaival. Büszkeségünk pedig, a Falvak Népe, a Magyar Népi Szövetség fölszámolásának következményeként összeomlott, albérletbe került. Haldoklása hosszadalmas volt; a megfogyatkozott csapat, mely lelket próbált lehelni belé, fájdalmas szomorúsággal emlegette föl azt a szépszál embert, akit az ostoba önkény s a paranoiás gyanakvás elűzött a magyar közművelődés területéről.

Marosvásárhelyt a hetvenes évek elején a már nyugdíjas Bernáth Ernőt sikerült meggyőznöm arról, hogy karolja föl képeslapunk, az Új Élet föllendítésének ügyét.

Kedvemért és lankadatlanul fiatalos munkakedvében ajánlatomat elfogadta. Mikor pedig már-már ott tartottunk, hogy merész terveinek gyümölcseit betakarítsuk: az említett belügyi jellemzés folytán így szólt hozzám a megyei pártbizottság első titkára:

– Bernáth Ernőt azonnal el kell bocsátani.

– Nem lehetséges – mondtam.

– Akkor két változat közül az első lép életbe.

– Melyik az első? – kérdeztem.

– Bernáth Ernőt két napon belül le fogják tartóztatni – mondta a titkár. – Emberségből, elnézés alapján azért ajánlom önöknek a második megoldást. El kell bocsátani.

Semmilyen egyezkedési lehetőségem nem lévén, Ernővel dugtuk össze a fejünket: mit cselekedjünk? Próbáljunk-e a galádsággal szembeszállni? Vállalhatja-e a letartóztatás következményeit? Hogy a hetvennégy éves, törékeny egészségű embert a kihallgatói agyonverjék? És ha nem verik agyon, koholt vádakkal börtönbe vessék?

Újból fölkerestem az első titkárt. Megpróbáltam megtudni tőle, hogy mi a bűne Bernáth Ernőnek. Mivel vádolják? Nem volt hajlandó semmit elárulni. De megismételte szigorú fölszólítását: ha huszonnégy órán belül nem jelentheti illetékeseknek, hogy Bernáth Ernő egyszerű nyugdíjas, nem szerepel a szerkesztőség alkalmazottainak névsorában, akkor letartóztatják.

Megegyeztünk tehát Ernővel, hogy „hivatalosan” megválik a szerkesztőségtől. Baráti kapcsolatunk azonban a réginél is szorosabb lett; újabb közös tervek, álmok titkos röpterévé. Így lett azután egy ötletszerű játszi gondolatából erős és konok elszánás: fölkutatni, egybegyűjteni és kiadatni Tamási Áron publicisztikai hagyatékából mindazt, ami a két világháború között Erdélyben megjelent. Azt a fáradságos, hatalmas, némelykor valóságos nyomozást igénylő munkát pedig életének nagy vigaszával, minden gondjában osztozó társával, a feleségével: Bors Mártával együtt végezte. Évekig járták ketten, folyamatos belügyi megfigyelés alatt Erdély városait, könyvtárait, levéltárait, hogy összegyűjtsék – akkor még fénymásoló hiányában – Tamási Áron publicisztikájának erdélyi gyöngyszemeit. A könyv Tiszta beszéd címmel 1981-ben jelent meg. Utószavában többek közt ezt írja Ernő: „De lehet-e kedvesebb foglalatossága a nyolcvanadik évét taposó embernek, mint hogy felkutassa barátjának kötetben még meg nem jelent írásait? Úgy hiszem, nem.”

Amikor ez a könyv megjelent, Ceauşescu már életünk minden területén elindította vad támadásait a magyar kultúra ellen. Csoda, hogy napvilágot láthatott. Az önkény dühöngéseinek rettegéssel teli napjaiban nagy szenzációt keltett; vigaszt, új reményt lopott a szívekbe. Egy nyolcvanéves férfiú, fiatalokat megszégyenítő teljesítménnyel, az örök csak azért is konokságával adott újból választ üldözőinek. Akik még halálában is rettegtek tőle. Nyíltan és álcázottan ott ólálkodtak, sündörögtek, füleltek a koporsója körül, a gyászolók tömegében.

Az elmondottak korhangulatát hitelesítsük itt néhány illusztrációval. Ezek ijesztőek is, nevetségesek is. Hiszen annak idején emberi sorsokat rontottak meg, ártatlanokat juttattak börtönbe. Csak véletlen persze, hogy e szövegfoszlányokban az én nevem is oly gyakran olvasható. A fordulat napjaiban – 1989 decemberében – százával, talán ezrével fújdogált a szél ilyen papírokat Marosvásárhely utcáin, a földúlt belügyi irodák, pártházak környékén. Véletlen, hogy valakik az én nevemre is fölfigyeltek rajtuk.

„Ismertető” a Nagyenyedi fügevirágról

A belügyiek gondosan recenzálták a könyveinket – figyelemmel kísérték utazásainkat

Ha megpróbálom számba venni, hogy az erdélyi valóságnak mindinkább erősbödő jajkiáltásai mellett mi hatott rám leginkább az ötvenes évek második felében: Illyés Gyula szellemiségét kell fölemlítenem. Máig is eleven bennem azoknak a napoknak a nyugtalansága, amikor Kézfogások című kötetének verseit baráti körben olvastuk, vitattuk, már-már Kemény Zsigmond rajongóinak szenvedélyével.

Illyést Erdélyben már a harmincas évektől kezdve úgyszólván egyöntetű, általános elismeréssel méltatták korunkosok és helikonisták egyaránt. A puszták népének szociális nyomora s a Trianonnal megcsonkított nemzet tragédiája szólalt meg általa kánonban, komor dallamainak együttes jajongásában, vagy szerves egymásutánisággal, múltat és jelent faggató remekműveiben. A nagy összegzés igényét mutató Illyés képének rámáját versengve aranyozták tehát az ún. „osztályvonal” és a „nemzeti irányzat” képviselői; trombitaszóval köszöntötte őt Gaál Gábor ugyanúgy, mint Tamási Áron vagy Kuncz Aladár; 56-ban pedig rab népek gyülekezete mormolta vele világhíressé lett versét – Egy mondat a zsarnokságról –, méltó párját Petőfi Nemzeti dalának.

Talán ezért is döbbentett meg mindannyiunkat, akik Illyés hívei és tanítványai voltunk, egy otromba támadás, Illyés „nacionalizmusának leleplezése” Kolozsvárott, az Utunkban. A cikk szerzője Tamás Gáspár volt, valamelyes munkásmozgalmi múlttal repkénykoszorúzott publicistánk, nekem atyai barátom is még abból az időből, amikor diákriporterként „beosztottja” voltam a Világosság nevű napilapnál.

Illyés Kézfogások című kötetéről volt szó. Gazsi bátyám támadására, amelyben úgy esett szó valamilyen elveszített iránytűről, tévelygésről, hogy egy füst alatt költő és méltatója – Gálfalvi Zsolt – egyként elmarasztaltatott: én próbáltam válaszolni. Már ahogy a cenzúra vércsepillantásai között lehetséges volt. Hiszen már akkor, kényszerűleg visszafogott hangvételű cikkem megjelenésének esztendejében (1957) is mit tapasztaltam? Illyés Gyulát balról indított támadások ellen a cenzúra félszóval sem védelmezte, ezzel szemben mindig megvédte attól, hogy „jobbról” a védelmére keljünk.

Ennek ellenére tán sikerült olvasóimat figyelmeztetni: Tamás Gáspár az akkori, és 1989-ig érvényben maradt román pártpolitika követelményei szerint vélekedett Illyés Gyuláról. Meg a verseit méltató Gálfalvi Zsoltról is persze. Növeli, ki elfödi a bajt! – idéztük már akkor szinte naponta, bátorításul is a meghunyászkodás tapsifüleseinek. Negátivizmus! – aggodalmaskodott a cikkíró. „Hát akkor elő az udvari lantokkal – írtam válaszként –, halott anyánk koporsójánál a dalt Zerkovitz zengje!” Meg aztán: elsődleges az osztálykategória, amelyről Illyés megfeledkezett volna? „Osztály és nemzet fogalma akkor sem fogja egymást kizárni.”

Állítottam és reméltem, hogy így van, és így lesz.

De már nem úgy volt, s nem úgy lett, főleg későbben. A nemzet, a nemzeti fogalma a román többség számára gyors metamorfózis útján minden szentségek szentségévé lett.

Bennünket pedig, 56 „bűneivel” is megterhelt magyarokat, megpróbáltak minden módon megfélemlíteni. És húzták ránk, ahol csak lehetett az „internacionalista osztálykategória” kényszerzubbonyát.

E törekvések ellen szólva szegődtünk néhányan Erdélyben is Illyés Gyula mellé, akiről ki kell már egyszer mondani: a magyar nemzet egységéből kiszakított, keserves kisebbségi sorsra jutott romániai, csehszlovákiai és jugoszláviai magyarok védelmében elsőként szólalt meg már a hatvanas években. Elárultatásunk némaságos korszakában Magyarországon egyedül neki volt mersze megszegni a szigorú tilalmat, felrúgni egy szégyenben és gyalázatban törvényesített „szocialista tabut”: a kizárólag belügynek nyilvánított, román, szlovák, cseh és szerb meg orosz és ukrán nemzeti-kommunista hóhérokra bízott kisebbségi kérdést. Több mint hárommillió magyar drámája volt ez (és maradt azóta is).

Illyés Gyula, ha nem tévedek, először 1963-ban szólalt meg a Nyugat nyilvánossága előtt érettünk, védelmünket kérve, a párizsi L’Express hasábjain. Hangja, aggodalma akkor nem jutott el hozzánk, akik oly tökéletes elszigeteltségben éltünk, mint korábban a gyűjtőtáborok lakói. Illyés Gyula nyilatkozatáról nem vett tudomást a magyarországi sajtó sem. Az akkori pártvezetés nyilván ezt is politikai kihágásnak tekintette.

Ezen nincs mit csodálkozni. Hiszen még 1976 januárjában is ilyet kénytelen naplójában följegyezni:

„Szellemi életünk szellemi reflexeit és így lényegbeli működését nemcsak szerzőink írásos műveiből ismerhettem meg. Abból, hogyan beszéltek a magyarság helyzetéről az ide látogató külföldi kartársaknak. Ezek a velük való eszmecsere után engem is fölkerestek. Itt értesülvén, elcsodálkoztak például azon, hogy a magyar nép egyharmada az országon kívül él, megfosztva minden szellemi tevékenységtől, egy hanggal sem tiltakozhatván az anyanyelvi elnyomás ellen. A legtöbb külföldi itt – tőlem – értesült, hogy Magyarország nem volt, mégpedig lelkesen, Hitler utolsó csatlósa – és mindarról, amit ma már a magyarellenes propaganda is csak áttételesen terjeszt. Így volt. Magam sem hinném, ha nem utasítottam volna rendre épp ilyen »fölvilágosítás« után egyik ilyen szellemi emberünket egy díszvacsorai asztalnál a kaviár és a fogolypecsenye közt.”

Igen, Illyés még ekkor is kevesekre számíthatott érettünk kezdett harcában. S ha még 1976-ban is azt kellett följegyeznie, hogy „szellemi emberek” rágalmazzák saját nemzetüket: az árulásnak, a kisebbségek iránti közönynek milyen mocsokáradatai zúdulhattak le korábban a magyar közéletben!

Illyés Naplójegyzeteiben olyan adalékokra bukkan az olvasó, amelyek rendkívüli tájékozottságát bizonyítják kisebbségi létünk dolgában is. A hetvenes években hihetetlennek tűnt például, hogy Csángóföldön – de másutt is – szigorú hatósági rendelkezés tiltja a népdalgyűjtést. „Nemzeti érték, a román nép tulajdona, nem tűrhető, hogy magyar folkloristák kilopkodják dallamainkat, e fölmérhetetlen értékű szellemi keményvalutát.”

Ha csak erről, a folkloristák kálváriás éveiről kellene szólnom: egymagában is lehetetlenség. Krónikások hadai sem győznék egybegyűjteni, összegezni a megannyi drámát, galádságot, jogtiprást, letartóztatást, ami Csángóföldön is megesett erdélyi vagy magyarországi néprajzosokkal a téboly éveiben. Egész könyvre való, amit csupán Kovásznán Gazda József barátom mesélt el személyes bántalmaiból. Hogy miként kobozták el gyűjtőútjainak magnószalagra rögzített anyagát, fényképezőgépét, filmjeit, magnóját, jegyzeteit. Aztán, hogy mennyit fáradozott, könyörgött írásban és szóban a belügyi szerveknél elkobzott javainak részleges megmentése végett! Miközben bárdolatlan, félanalfabéta, fegyveres pribékek csúfolkodtak vele, ilyesmit ordibálva: „Népi emlékeket gyűjtöget, hogy kilopja Magyarországra!”

Akkor is úgy éreztük: mindenben magunkra vagyunk hagyatva. De lám – utólag derül ki! – akkori keserves gondjaink, mindennapi fölháborodásaink rendszeresen eljutottak Illyés Gyulához. Egy magányos férfi, álmatlan óráiban az erdélyi magyar sors fájdalmait, abszurd mozzanatait vetette papírra folyamatosan a naplójába.

„1975. május 21.

Aczél telefonja – Flóra veszi föl a hallgatót –, a románok holnap szabadon engedik Kallós Zoltánt. Szakmáját – a népdalgyűjtést – persze már nem folytathatja. A népdal is valutaérték – mert kinyomtatható, könyvben árusítható – s megnézik, ki kaphat gyűjtési engedélyt. Egy kalap alá veszik – egy minisztériumba – a bányakitermelési és a vadászati joggal. Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben. És ha valaki, ő maga ír egy verset (mondjuk, népdal formájában), azt kihozhatja? Mindez persze a magyarokat célozza, a nacionalizmus ámokfutási szintjén.”

„Ma Bartók se gyűjthetne Erdélyben.”

Illyés sejtelme: a valónak tökéletes érzékelése volt ebben is, akkor is. Mármint a román nacionalizmus ámokfutási szintjének fölmérésében. Ha emlékezetem nem csal, épp ez idő tájt keresett föl engem László Ferenc, kolozsvári muzikológus. Ő mesélte el a következőket: a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségének kis munkacsapatával Bartók erdélyi utazásainak nyomába eredve Idecspatakára is eljutott. Bartók 1914-ben ebben a Szászrégen környéki román faluban – Idicel – bukkant ama csodálatos vadászkolindára, amelynek metaforikus gondolatiságából lobbant föl később a remekmű: a Cantata Profana. Ennek tudatában László Ferenc a falu legöregebbjeit faggatva próbált Bartók-emlékeket megörökíteni.

A faluban jövő-menő „valutagyűjtőkről” értesülve kirontott sárkányodújából a falu hatalmi embere. Félig részeg volt, vagy tán egészen az, ám elborult elmével is a valóban hivatalos őrültséget testesítette meg, mondván: román nemzeti értéket, akár aggastyánok emlékei formájában is tilos a faluból kivinni, kilopni. Elzavarta hát László Ferencet és munkatársait.

E rémtörténet alapján magam is nagy lótás-futásba, tiltakozásba kezdtem, eljutván a megyei pártbizottság első titkáráig, aki hajlandónak mutatkozott „lecsillapítani” az idecspataki pszichopatát.

1977 táján, a nyugati sajtónak szánt szövegével Király Károly is Illyés Gyulát látogatta meg. Közvetítő segítségét, nemzetközi tekintélyének latba vetését kérte.

Illyés nem ismerte Királyt, aki engem kért meg, segítsem abban, hogy személyesen találkozhassék a költővel. Utazása előtt okkal aggódtunk amiatt, hogy a volt politikai bizottsági póttag, megyei első titkár stb. netán bizalmatlanságot kelt Illyésben. Azt nem tudhattuk, hogy Király lemondása után személyéről, szándékainak őszinteségéről milyen hírek jutottak el Illyés Gyulához. Akinél egyébként is tömegével fordultak meg erdélyiek, főleg értelmiségiek, s még inkább írók, költők, irodalmárok. Ezek között számosan kizárólag saját itthoni „hőstetteikkel” és kollégáik mocskolásával rabolták a véghetetlen türelmű Gyula bátyánk drága idejét.

Végül úgy egyeztünk meg Király Károllyal, hogy az én ajánló levelemmel keresi föl Illyést Budapesten.

Így történt.

Illyés Királyt bizalommal és azonnali segítő szándékkal fogadta.

Levelét, annak fordítását, Nyugatra való kijuttatását, megjelentetését ő maga szervezte, természetesen a vele mindenben egyetértő családtagjainak áldozatos segítségével.

Mi több: Királynak Nyugaton megjelent szövegeit Illyés lelkesebben üdvözölte, hatásukra jobban odafigyelt, mint sokan az itthoniak közül, akik gyávaságukat pl. Király „reformkommunistaságával” mentegették. Tény persze, hogy Király akkor, a diktátor uralmának kegyetlen viszonyai között nem léphetett föl radikálisabban. Ezt csak emigrációban tehette volna meg. Ő pedig úgy döntött, hogy az országot semmilyen körülmények között nem hagyja el.

Ebben is Illyés példája erősíthette.

Mint sokunkat, akik az itthon maradás mellett döntöttünk, megértvén egyúttal a távozókat is. Felfogásom szerint az emigrációs magyarság erőit az itthoni önvédelemmel egyesítve kellett cselekednünk.

Ebben talán nem tévedtem.

Rövid kitérőt kell tennem, anélkül azonban, hogy Illyés-emlékeimtől eltávolodnék. Egy szívós életű rágalomról van szó, amelyet Királyról kezdtek el terjeszteni a hetvenes években. Ez úgy szólt, hogy leveleit, nyilatkozatait nem maga írta, hanem valaki más, aki nem meri fölfedni magát. Ilyen értelemben került szóba az én nevem, és horribile dictu! – az Illyés Gyuláé is. Mondanom sem kell, hogy a rémhírt főleg belügyi körök és magyar besúgók terjesztették. Illyés nevének hallatán valóban félelem töltött el nem egy román nacionalistát. Őt azonban azzal rágalmazni, hogy más neve alatt – nevezetesen Király álnéven – lépett volna küzdőtérre a mi védelmünkben: primitív, sőt agyalágyult spekulációra vallott. Egyúttal a hosszan tartó döbbenetet is jelezte; párt- és belügyi körök sok ideig hihetetlennek tartották, hogy a Ceauşescu „kedvenceként” számon tartott Király szembe mert fordulni nagy Mentorával. Szívósan kutatták hát: kik, milyen szellemi erők állhatnak mögötte. A rágalom, miszerint „fogalmazói vannak”, kettős célt szolgált: egyrészt személyének jelentőségét csökkenteni, másrészt pedig Illyés emlegetésével a magyar ellenségképet fölerősíteni.

S mivel a régi rágalmak napjainkban újból lábra keltek, újból és határozottan kijelentem: tudomásom szerint Király Károly mindig, minden levelét, szövegét, beadványát, folyamodványát, tiltakozását maga fogalmazta.

Ő maga írta már csak azért is, mert életveszélyes volt bárkit beavatni, „bűntársként bekapcsolni” az efféle munkába.

Életveszélyes volt a vele fenntartott puszta ismeretség is!

Egyszer majd érdemes lesz megírni, közzétenni a Király köréből vallatás, állandó megfigyelés végett kiszemeltek kálváriáját.

A testvéreiét mindenekelőtt!

Húgának, Király Ibolyának az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Öccsének, Király Istvánnak az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.

Vele szolidáris barátjának, Lokodi Ernőnek az üldöztetését, letartóztatását, embertelen vallatását, hamis gazdasági jellegű vádak alapján, de valójában a Királlyal fenntartott kapcsolata miatt.

Orvos fiamnak és családjának elüldöztetését az országból, egy Király miatt és körülötte támadt politikai konfliktus következtében.

(Erről Naplójegyzetek című könyvemben számoltam be részletesen.)

Kitérőt említettem, Illyés-emlékek körén belül maradva mégis. Így tehát annak följegyzése is ide kívánkozik, hogy az Illyés család nem egy ízben nyújtott hajlékot Budapesten erdélyi menekülteknek. Ágnes lányomnak és családjának, éppúgy, mint az Ellenpontok című erdélyi szamizdat üldözött szerkesztőjének. (Budapesten, a Vérhalom utcában lévő emeletes kis házban talán azóta is egymást váltják a kelet-európai neonácizmus üldözöttjei.)

Föltéve, de nem megengedve, hogy Király rágalmazóinak igaza lenne: világszerte ismertté vált neve, kockázatvállalása némelykor a Diktátorhoz, a kormányhoz címzett leveleinek tartalmánál is fontosabbnak bizonyult.

Álnéven közzétett, anonim szövegekre a külvilág nem volt már kíváncsi. De még az itthoni „szamizdatolvasó” sem. Személyes tapasztalatból mondom ezt. Mind tragikusabbá váló helyzetünkről a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején magam is közzétettem Nyugaton néhány álnévvel jegyzett cikket. Annyit sem ért, mint kutyaugatás a holdnak. Ugyan, ki az a kispéter, nagypéter, kolozsvári, hargitai?! Tapasztalatom ez volt: nemcsak untatta, de bosszantotta is az embereket, hogy közismert ügyeinkről közismeretlen személyek vakmerő Anonymusokként ismételték el mindazt, amit így-amúgy kinek-kinek a szájából hallani lehetett. (Leszámítva persze a besúgókat, a karrieristákat s az „elvből” nem politizáló, panasz esetén gyorsan odébbálló tapsifüleseket.)

Ezért vélekedtem Király bátorságáról, sőt vakmerőségéről a legnagyobb elismeréssel. Felejtvén azt is, hogy évekkel korábban enyhe konfliktus is támadt köztünk. Kisebbségi panaszáradatomra – népes tanácskozáson – akkor még a legfelsőbb pártvezetés tagjaként szólt rám, „negátivizmusomat” kifogásolva. De lehettem magam is, lehettünk csoportosan is kemény bírálói a közállapotoknak: Király mindannyiunkat megelőzött a radikálisabb föllépésben. Befelé mondott kritikám lehetett talán élesebb, indulatosabb is; ő viszont a kifelé szólással – enyhébb, „reformista” fogalmazásban is – az életét tette kockára.

Nem ő találta ki, hogy Ceauşescu utasítására valóban rálőttek. Életét akkor az mentette meg, hogy gépkocsijának szélvédőjén a puskagolyó gellert kapott.

Ez pedig csak az egyik kísérlet volt arra, hogy eltegyék őt láb alól, majd hitelesen igazolhassák, hogy „sajnálatos baleset” áldozata lett.

Egyik terjedelmesebb levelét, amely rángógörcsös őrjöngésbe sodorta Ceauşescut, Király elsőként velem olvastatta el. Akkor még Vörösmarty utcabeli lakásunkon találkoztunk, amivel csak azt jelzem, hogy utcánk nevétől még nem fosztottak volt meg. Király akkor már évek óta nem volt ún. nagy funkcionárius. Lemondása után nem kezdett mindjárt tiltakozó szövegeket írni. Át kellett vészelnie a puszta lemondás keltette politikai vihart. Készülődésének idejéről, okáról, fokáról nyilván ő fog majd hitelesen szólni, ha fontosnak tartja.

Jött hát a levelével, azt gyorsan elolvastam, majd együtt néztük át újból és újból; nyelvileg – román tudásunk szerint – fésülgettük, itt-amott hangsúlyt módosítottunk, egy-egy állítást kiegészítő példával erősítettünk föl stb. Ilyen közös kéziratjavító munkát azonban többé nem végeztünk. Király több ízben is elolvastatta velem a szövegeit; azokon azonban nem kellett javítani-módosítani. Föltételezem, hogy olyan román barátai is voltak, akik – ha nyelvtani hibát vétett – nálamnál hasznosabb segítői lehettek. Segítői, de nem íródeákjai. Nem leveleinek háttérben maradó, névtelen szerzői!

Ama botránykeltő beadványához Királlyal közös, kínos emlékünk is kapcsolódik. Az történt, hogy mielőtt szövegét a KB illetékeseihez beadta volna, elolvastatta még néhány barátjával, akik mind egyetértettek vele, tartalmával, szándékával. Persze nem bizonyos, hogy azt is hozzátették: „Mondd, hogy ezt nevünkben is mondod, állítod, követeled” stb.

Király jól ismerte a hatalom paranoiás természetét, állati félelmét az összeesküvésektől, a csoportos föllépés nemzetközi visszhangjától, következményeitől. Arra is számított tehát, hogy legelső kérdésük ez lesz: ki ismeri még ama fölháborító, „pártellenes” levelet? Föltételezem, hogy némi reményt fűzött a kollektív föllépés, vagy legalábbis közös vélekedés védelmező erejéhez. Erről azonban előzetesen kellett tárgyalni mindazokkal, akik szövegét olvasták. Így – gondolom – mulasztására a pártközpontban, a kérdés elhangzásakor döbbent rá. „Ki ismeri még ezt a levelet?” Király a válaszadáshoz rövid haladékot kérve, telefonon kérdezte meg barátait: nevüket fölsorolhatja-e faggatói előtt?

Egy kivételével nemet mondott mindahány.

Ez most nem vád! De nem óhajtok persze védőbeszédet sem mondani azok mellett, akik egyetértettek Király szövegével, ám úgy vélhették: ebből nem következik azonnali erkölcsi parancsként, hogy mint társszerzők induljanak menten ama kihallgató bizottság elé, amely Királyt megidézte. Hiszen lehetséges, hogy ki-ki más módon, személyes alkatának, lehetőségeinek megfelelő eszközökkel akarta elkezdeni, vagy folytatni küzdelmét a jogtiprás ellen.

Az ügyről tehát nem lehet, nem szabad a személyes indokok, részletek nélkül sommásan ítélkezni. Ezért a Király közölte tényt rögzítem csupán: kérdésére, hogy rájuk hivatkozhat-e, egy híján nemet mondtak.

Utolsónak engem hívott föl telefonon, Marosvásárhelyt.

Letörten közölte, mi történt, majd hozzátette: nem veszi rossz néven, ha kérését én is elhárítom. „Miért tenném ezt? Hiszen a levelet nemcsak ismerem, de saját kezűleg bele is javítottam.” Azt mondtam továbbá: ha segíteni kell az érvelésben, hívjanak engem is. A levélnek minden állításához százával viszem az „élettényeket”.

Nem hívtak vitatkozni.

Jól tudták, hogy Király ellen engem nem tudnak kijátszani.

Sértő módon, szavában kételkedve mégis ellenőrizték az állítását. Telefonon hívtak föl Bukarestből a kérdéssel: így van-e, úgy van-e? Így van és úgy van, mondtam, sőt ki is egészíthetem azokat a panaszokat. „Másról van szó” – mondta sokat sejtetőleg a KB aktivistája.

Akkor nem tudhattuk, hogy mily dührohamot keltett Király levele Ceauşescuban és közvetlen környezetében.

Mint jóval későbben kiderült: lakásomon bennünket már akkor lehallgattak, amikor Király levelét ketten megtárgyaltuk, javítgattuk. Ez lehet egyik oka annak, hogy akkori és későbbi szövegeinek hitelességét, szerzőségét kétségbevonták. Ezt főleg belügyiek terjesztették róla. „Elhiszi ön, hogy Király így tud fogalmazni?” – szegezte nekem többször is a kérdést B. ezredes, miközben gyanakodva, merőn a szemembe nézett.

Nem kellett színlelnem a meggyőződésemet: igen, elhiszem.

Király szövegei, akár románul, akár magyarul írta őket, nem voltak stílusremeklések. Ám ez semmit sem vont le értékükből, nem csökkentette politikai jelentőségüket. Hiszen a tényeket, az igazat mondták. Vaskorszakra jellemző tényeket soroltak föl az aranykorszaknak énekelt időkben.

Hogy miként hatottak ezek Ceauşescura: Ion Mihai Pacepa disszidens román államvédelmi tábornok Vörös horizontok című könyvéből is tudjuk. Azok számára, akik Király Károly másfél évtizedes ellenzéki küzdelmét pártfunkcionáriusi múltja miatt lebecsülik, azoknak, akik őt a temesvári Nyilatkozat bizonyos követelményei alapján „volt nómenklaturistaként” támadják, hadd idézzek néhány passzust Pacepa emlékiratából.

„– Mikor lettél CIA-ügynök? – robbant ki Ceauşescu, rémes dühkitöréseinek jellegzetes hebegésével. – Vedd ezt a papírlapot és írj le mindent, méghozzá ebben a percben! Mindent írj le magadról – s ordítva ledobott egy köteg papírlapot a földre.

A belügyminiszter, Theodor Coman, első helyettese, Nicolae Plesita, és én némán álltunk Ceauşescu irodájának közepén. Ceauşescu, mint tigris a ketrecben, le s fel szaladgált, és dühödten újrakezdte:

– Megparancsolom, hogy Király minden szobájába mikrofonokat helyezzenek, s hogy rögzítsenek minden terhelő adatot róla! Figyeljék éjjel és nappal. Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött Comanra, aki csak állt néma döbbenettel. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra? – visította, mint valahányszor, amikor megfeledkezett gyenge torkáról és beteges hangszálairól. – Mennyit fizetett a CIA, hogy ne fogd el a levelét? Hogy egy újságíró kezébe jusson? – öntötte rám ezután a dühét.

Aztán egy idő után lecsillapodott, de még ezt megelőzően kijelentette, hogy a külügy- és az igazságügy-miniszter – akiket később szintén behívott – ugyancsak a CIA ügynökei. Comanhoz lépett:

– Király egy idióta – jelentette ki igen komolyan. Egy csapásra elmúlt a hebegése, visítozása. – Egy idióta, aki valamit nem tanult meg. Megpróbáltam nagyvonalú lenni vele, meghagytam tagságát a Nagy Nemzetgyűlésben, szabadon járhatott-kelhetett, de ez a barom nem volt képes felfogni, hogy az én türelmemnek is van határa.

Ceauşescu parancsot adott, hogy Királyt azonnal helyezzék át az ország másik végébe, a jugoszláv határ mellé, a magyarjaitól messzire. Hogy a nap huszonnégy órájában tartsák megfigyelés alatt, „nyíltan és brutálisan”. Félelmek közepette és állandó nyomás alatt, hogy egyszer s mindenkorra megértse: nem packázhat a proletariátus diktatúrájával.

– És verjétek agyon, ha szökni próbál, vagy ha újabb levelet küldene ki! – Végezetül Ceauşescu megparancsolta, hogy találjanak valamilyen nem politikai okot Király letartóztatására. – S ha már a cellában lesz, az első naptól fogva adjatok neki „Radu”-t – utasította a belügyminiszterét. „Radu” volt a kódolt neve egy halált okozó szernek, mellyel a rendszer bírálóit – miután börtönbe kerültek – örökre elnémították.

– Az első naptól fogva, hogy börtönben lesz, Királynak azonnal „Radu”-t adhattok – mondta Ceauşescu azon a napon, 1972-ben. E parancskiadást a belügyminiszternek szánt konspiratív kacsintással zárta.

Hosszú időn keresztül a mikrofonok Királyról semmi érdemit nem árultak el. Sem politikai diskurzusokat, sem kompromittáló ténykedést, semmit. Egészen 1977 szeptember végéig, amikor is megszaporodtak a híradások Király mély aggodalmáról, hogy nem találkozhat Ceauşescuval, nem tárhatja föl előtte a magyarok ismert romániai diszkriminációját. Erről Király egy memorandumot kezdett szerkeszteni, amelyben dokumentálta volna a kormány korábbi visszaéléseit és elnyomó intézkedéseit a magyar, német és zsidó kisebbség ellen. Coman belügyminiszter és jómagam ismét tanúi lehettünk Ceauşescu dühének, amikor minderről tudomást szerzett. Tüstént odarendelte a miniszterelnököt, Ilie Verdetet, s megparancsolta neki, hogy haladéktalanul találkozzék Királlyal, és csillapítsa le.

– Próbáld kiszedni belőle jövőbeli terveit, s ígérj meg neki mindent, bármit kérjen is, hogy azonnal megnyugodjék. Később, ki tudja?! Még hasznavehető emberek is meghalhatnak valami vadászszerencsétlenségben. Vagy – tette hozzá – ledöntheti őket a rák is.

1977. október 4-én Királyt fogadta Verdet, valamint a Politikai Végrehajtó Bizottság tagja, Petre Lupu, Teodor Coman miniszter és Ion Vinte, egy magyar származású öreg párttag, aki a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökhelyettese volt (valójában Vincze Jánosról van szó). E találkozó során – melyet magnetofonszalagra rögzítettek – Királyt rávették, hogy adja át Verdetnek a készülő memorandum tervezetét a romániai magyarság helyzetéről.

– A párt lépéseket tesz az elkövetett hibák orvoslására – ígérte Verdet, hogy lecsendesítse Királyt, de szavait persze maga sem vette komolyan.

1978 januárjában a Királyra ráállított mikrofonok egyszer csak elnémultak. Amikor január 24-én securitate-ügynökök Bukarest egyik eldugott kis szállodájában Király hollétét felfedték, már túl késő volt. Ugyanazon a napon a londoni Times és a manchesteri Guardian Belgrádból egy időben jelentette, hogy egy Romániából kicsempészett levélben Király Károly tiltakozik, amiért a Román Kommunista Párt és a kormány diszkriminációs politikát folytat a magyar és más, Romániában élő kisebbségekkel szemben. Következő nap már az egész nyugati sajtó cikkezett erről, és a Szabad Európa Rádió részleteket olvasott fel újra és újra Király leveléből. Teodor Coman belügyminisztert és két helyettesét – magamat is beleértve – azonnal Ceauşescu elé rendelték. Ceauşescu még aznap értesült arról is, hogy Király levelét teljes terjedelmében megkapta az Egyesült Államok Kongresszusa, amely megszavazta Romániának a „legnagyobb kedvezményt”, és hogy a kongresszus tagjai most megütközéssel és felháborodással vették tudomásul, milyen következményekkel is járt szavazásuk.

Hirtelen a rádiótelefon szakított ki tűnődéseimből:

– Hatvankettes, jelentkezz azonnal a zéró-egyen! (Zéró-egy: Ceauşescu kódja.) Hatvankettes, jelentkezz a zéró-egynél.

Dimitru Popescu, a Központi Bizottság sajtó- és propagandaosztályának titkára várt rám Ceauşescu ajtaja előtt. Amikor beléptünk irodájába, Ceauşescu épp a kihalt utcát bámulta. Az irodájával szemben lévő széles sugárút le van zárva a forgalom elől. Felénk fordulva megparancsolta, hogy a romániai sajtó azonnal „legyen elárasztva” olyan cikkekkel, melyek a romániai kisebbségek jogegyenlőségéről szólnak, s nem kevésbé számarányuknak megfelelő képviseletükről a politikai és kormányszervekben, a Központi Bizottságtól, a Nagy Nemzetgyűléstől le egészen az egyes kolhozokig.

– Használják fel azokat az adatokat, amelyeket tegnap adtam Wallachnak – mondta Ceauşescu, s felemelt egy papírlapot íróasztaláról, amin interjújának szövege állt, s amelyet sebtében egy, a Hearts Newspaperstől jött amerikai újságírónak, John Wallachnak adott; aztán – a papírba pillantva – gyorsan diktálni kezdett:

– A Nagy Nemzetgyűlés összetétele végeredményben a következő: 349 tagja közül 29, azaz 8,2% magyar; 8, azaz 2,21% német és 3, azaz 0,9% más nemzetiséghez tartozó.

Ceauşescu kiemelte, hogy ezek a számok csoportonként nagyon pontosan tükrözik a lakossági százalékot. Elkezdett újabb, zömében túlzó számadatokat diktálni, amelyekkel előzőleg teletűzdelte interjúját.

– Bizonyosodj meg arról, hogy az amerikai sajtó teljes egészében közli-e Wallach interjúját – mondta Ceauşescu végezetül nekem.

Miután Popescu elment, Ceauşescu megragadta karomat, és körbevezetett dolgozószobájában.

– Nem is Király az, aki bosszant engem. Bármelyik pillanatban szétnyomhatom, akár egy tetvet, hanem Kádár! Tudom, hogy ez a zsidó disznó áll az egész ügy mögött. Szinte érzem szuszogását a tarkómon. Azt akarja, hogy Erdély visszakerüljön Magyarországhoz. De háború nélkül ezt nem fogja megúszni. Az első és második világháborúban a románok elfoglalták Budapestet. Ezt harmadszor is megkaphatják tőlünk.

Ha Ceauşescu magyar ügyekben elveszti türelmét, vagy dührohamot kap, a magyarokat és zsidókat csak gúnynevükön gyalázva említi. Ahelyett pl., hogy Királyt magyarként román szóval ungurnak (maghiarnak) nevezné, boanghint mond, Kádárt pedig nem evreuként, hanem zsidózva, tehát zsidánnak említi. (…)”

(Az idézetek Pacepa említett könyvének IX. fejezetéből valók.)

Két megjegyzés kívánkozik ide.

1. Ceauşescu Kádár Jánossal egyazon táborban és katonai szövetségben működött az emberiség „aranyálmának”; a kommunizmusnak megvalósításáért. Az 56-os forradalom leverése után Romániában tett látogatása alkalmával Kádár újból megerősítette a korábbi magyar vezetés ünnepélyes kijelentését, miszerint Magyarországnak semmilyen területi problémája, követelése nincs Romániával szemben.

S elhangzott ez későbben is, nem egy alkalommal.

Ennek ellenére Ceauşescut is elkapta a hungarofóbia, amely egész családjának betegsége volt. Ez az újabb magyar területek meghódításának lázálmával párosuló paranoid agresszivitás robbant ki némelykor Ceauşescuból. Olyanformán persze, hogy „puszta védekezésből” lesz kénytelen Budapestet újból elfoglalni. Grósz Károllyal Aradon azt is érzékeltette, hogy szükség esetén a román hadiipar atomfegyver előállítására is képes. Vigyázzon tehát Budapest!

Ceauşescu fia, Nicu, a Román Televízió útján a börtönből is ezt üzente figyelmeztetőleg szeretett népének: A magyarok Erdélyt akarják!

Azóta már szabadon hirdetheti atyjának eszméit.

A Ceauşescu-klán tagjai, híveikkel egyetemben hetven év után sem nyugodtak bele abba, hogy Erdélyt a románok megszerezték, mégis maradt egy országocska, amelyet úgy hívnak: Magyarország, és annak történelmi múltja van, okmányokkal igazolható ezeregyszáz esztendeje. Győzelmüket két háború végén békeszerződések szentesítették, a történelmi örömbe üröm vegyül mégis: a cirkuláris elmezavarnak az a fajtája, amelynek áldozatai nemzeti megnyugvás helyett a fenyegetettség örökös nyugtalanságát szítják. Paranoid rohamaik enyhébb eseteiben a romániai magyarság kiűzetését, súlyosabb idegállapotban Budapest harmadízbeni megszállását, kifosztását, netán egész Magyarország bekebelezését hirdetik meg. Három nappal a kivégzése előtt Ceauşescu még mindig Budapest felé mutatva harsogott az örök ellenség ellen, így remélvén bőrének mentését, és nemzeti nyugalmat a románság számára. Aki e kórismét tévesnek tartaná, olvassa figyelemmel a Nagyrománia Párt, avagy a Vatra Romănească sajtóját, hallgassa szenátoraikat és képviselőiket, akik az üvöltés mellett még a dadogást is Mesterüktől sajátították el.

2. Ismételjük hát a diktátor parancsát, mely így szólt: az ország egész sajtója álljon rá a nemzetiségek jogainak igazolására, dicséretére. Lássa a nagyvilág, lássa Amerika! Ugyanis épp oda készült Ceauşescu látogatóba.

De miért kell ezt most újból fölidézni?

Mert ló döglik, hám ürül, a szekér elé új paripa kerül, a kocsis pedig az marad, aki volt. A diktátor letűnt a színről, utódai pedig jottányit sem adtak föl a nemzetiségekkel kapcsolatos elképzeléseiből. A homogenizálásról például. A külügyminisztérium ugyanúgy hazudik össze a Nyugat számára idillikus Fehér Könyveket, ugyanolyan gátlástalanul hirdetik „példaszerűen biztosított oktatási jogainkat”, mint Ceauşescu éveiben.

Az ország elnöke, nemzetiségi jogainkról szólva gyakorta szó szerint ugyanazt mondja, mint elődje, és annak propagandistái. Jöjjön ide a nagyvilág, lásson csodát, olyan egyenjogúságot, amelyre nemigen akad példa sehol a világon!

Aki pedig ezt tagadni meri: az ország ellensége.

– Mennyit fizetett neked a CIA Király új leveleinek a kiküldéséért? – üvöltött belügyminiszterére Ceauşescu. – Mennyit hozott neked a konyhára az, hogy kiengedted ezt a felhívást Nyugatra?

Ha tudta volna, hogy Illyés Gyula volt a „főbűnös”, a közlemények megjelentetője nyugati lapokban; ha sejtette volna, hogy azokat kezdetben Illyés lánya, Ika és veje, Kodolányi Gyula fordította angolra, nyilván parancsba adta volna: „Megölni őket is! Valamennyiüket eltenni láb alól!”

Illyés Gyula naplója tanúsítja, hogy életének utolsó esztendeiben a súlyos betegség testi fájdalmainál is kegyetlenebbül gyötörte őt a környező országok magyar lakosságának üldöztetése. Följegyzéseiből tudjuk: mennyit fáradozott azért, hogy Európa szunnyatag lelkiismeretét ügyünkben fölrázza. Itthoni, erdélyi körökben, bukaresti magyar szerkesztőségekben csak ún. belső bulletinek útján tudott meg egyet-mást a szerencsés magyar böngésző pl. Király leveleinek külföldi visszhangjáról. Annál bővebb információhoz juthatunk most Illyés Gyula följegyzéseiből. Közelmúltunk teljesebb ismerete sínyli meg a közönyt, amellyel erdélyi krónikásaink tovasiklanak e posztumusz kiadványok fölött.

Házában éveken át egymásnak adták a kilincset Erdély írói, költői, lapszerkesztői. Ilyenformán Illyés, ha nem jöhetett is Romániába, az ország állapotának, a kisebbségi létnek minden fontosabb kérdését megismerhette. De nemcsak magyarok, hanem románok is meglátogatták őt, a szellem embereihez méltó gonddal: a két nép közeledésének módozatait kutatva.

Ilyen volt Don Culcer, aki interjút is készített vele; Ioan Alexandru, akit Kányádi Sándor mutatott be neki a román–magyar egyetértés istenes híveként. Jómagam, valamikor a hatvanas évek közepe táján Anatol Baconskyt győztem meg: írjon előszót az Illyés legszebb verseiből készült válogatásomhoz. S mivel őt akkor „mint nacionalistát” már ugatni kezdték, itthoni kiadását tekintélyes, jónevű román költő előszavával próbáltam megkönnyíteni. Jól számítottam! Fejcsóváló, sunyi cenzorok morgolódtak ugyan: mit nekünk Illyés meg az ő csicskása, Sütő! – Baconsky nevének láttán, vallomásos előszavának olvastán megenyhültek. „Élvonalbeli román! Ne haragítsuk magunkra!”

Illyés levélben jelezte örömét, hogy versei nálunk is megjelenhettek, a köszönet és az elismerés meleg szavait bízva rám: adjam át Baconskynak, aki valóban européer volt, az egyetemes irodalom szerelmese, román közvetítője. Szellemi nyitottságáért kezdetben a zsdanovisták, azután a dilettáns nacionalisták verték el rajta minden „hazaffyas vizit” alkalmával a port. Függetlenségében Baconsky minden fanatikus kurzust kibírt. 1977-ben földrengés áldozata lett.

Ez idő tájt kezdődött a még vadabb hajsza Illyés ellen is. Válasz Herdernek és Adynak című esszéje 1977-ben akkora pánikot keltett Bukarestben, mintha nagyhatalmi ígéret hangzott volna el javunkra határkérdésekben. Mihnea Gheorghiu, akiről annak előtte úgy gondoltuk, hogy a primitív xenofóbia pestisjárványában ellenállóképes; meg akiről úgy tudtuk, hogy ha irodalmi művekről szól, azokat el is olvasta, nos, ez az akadémikus pózban finomkodó pártideológus világirodalmár elképesztő tájékozatlansággal támadt Illyés Gyulára. Az is lehet persze, hogy hamisítatlan balkáni korrupcióról kellene beszélni. Ugyanis nehéz elképzelnünk: miként „leplezte le” Gheorghiu Illyés Gyulát a Hunok Párizsban című regénye alapján, amelyet a második világháború után nyugatra menekült magyar fasiszták apológiájaként mutatott be jobb sorsra érdemes román olvasóinak. Az Illyés-művek olvasásától eltiltottak kedvéért: ezt a regényt a második világháború elején, Franciaország német megszállása, Párizs eleste után kezdte el írni. Folytatásos közlését a Magyar Csillagban kezdte el 1943-ban. Nagyobb szabású vállalkozás első köteteként 1946-ban jelent meg. A regény helyszíne: Párizs, szereplői a korszak művészforradalmárai és a Magyar Tanácsköztársaság menekültjei. Az idő, amelyet átfog: az 1923–1924-es évek fordulója.

Amikor erről Mihnea Gheorghiu elvtársat – számtalan párt- és állami funkció viselőjét – tájékoztattam, orcája meg sem rezdült a szégyentől. „Érdekes!” (Interesant) – mondta enyhe iróniával. Felfogása szerint tehát: érdekes, hogy valami, amiről ő cinikus hazugságot terjeszt, az valami más is lehet! Egy tényhamisítás cáfolata.

Méltó szövetségese volt Illyés mocskolásában Eugen Barbu is. Mindkettejükkel az Írószövetség szűkebb vezetőségének ülésén szálltam vitába hasztalanul, ám újabb tanulsággal gyarapodva, miszerint: eredeti felfogásukban az igazság és hazugság nem egymást kizáró fogalmak, hanem egy sajátos alternatíva lehetőségei.

Attól kezdve, hogy Illyés megszólalt az elnyomott magyar kisebbségek ügyében: Kelet-Európa táján nyugtalan politikai széljárás, de még vihar is támadt. Kádár fölfogásában, a magyar pártvezetés bizonyos köreinek magatartásában ugyancsak módosulást tapasztalhattunk. Nem gyökereset, nem látványos-radikálisat, de mindenképpen javunkra szólót az emberi jogok tekintetében.

Sokak nevét kellene itt megemlíteni. Nem teszem, nem tehetem. A fordulat, a jelenség tárgyszerű és sokoldalú felmérése, számbavétele nélkül a tévedés elkerülhetetlen. Nem áll módomban igazságosan összegezni minden személyi és közösségi erőfeszítést, aminek eredményeként egy örökre megoldottnak nyilvánított kérdés, a fokozatos megsemmisítésre ítélt magyar kisebbségi tömegek tragikus ügye bekerült a nemzeti és nemzetközi köztudatba.

Személyes emlékeimet röppentem föl régmúlt esztendők horizontjáról. Ezek jórésze Illyés Gyula nevét zengi, bátorságát, kitartását élete végéig ügyünk felvállalásában.

Amihez a reményt is társította. „Ősi hiedelem – írta –, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.”

Pirkadás jött ugyan, de nem a magyar nemzet testéből kiszakított kisebbségi magyarokra. Állhatatos szembenézésektől az oroszlán (oroszlán? – Boa constrictor!) még csak vadabbul vetette rá magát áldozataira.

Illyés Gyula pedig támadások pergőtüzében folytatta, amit „irodalmon kívüli” ügyekben elkezdett.

A válasz?

Támadások érték az akkori magyar vezetés „internacionalista” köreiből.

Cikkeinek közlését gyakran betiltották, húzták-halasztották, szövegeit megcsonkították.

Janics Kálmán könyvéhez írott előszava miatt személye körül újabb politikai botrányok támadtak. (A szlovákiai szerző munkájáról többek közt ezt írta: „Óriási munka tetőzése Janics Kálmán műve. S ugyanakkor saját szellemi életünkben útirányító vállalkozás. Hogy a magyar anyanyelvűség minden területéről hasonló helyzetfölmérést kapjon a világ lelkiismerete.”)

A New Yorkban működő Magyar Emberi Jogok Alapítványának (Hungarian Human Rights Foundation) Hámos László vezette küzdelmeit nyíltan támogatva Illyés ugyancsak pánikot keltett Ceauşescu szűkebb és tágabb környezetében.

Az időben nagyot ugorva itt kell megjegyeznem, hogy Illyés példájához méltó módon cselekedett Csoóri Sándor is, amikor az ugyancsak csehszlovákiai Duray Miklós könyvéhez írt előszót. S micsoda szégyen és gyalázat, hogy ez ellen – és persze Duray ellen is – Budapesten hangzott el a legélesebb tiltakozás. Az akkori pártpublicisztika janicsárjai közül támadtak hitvány tiltakozók. Ki az a Duray, és mit akar? – kérdezték. Csoóri nacionalista szelet vet, és ellenforradalmi vihart fog aratni! – mondták, mint akiknek semmi, de semmi közük a Boa constrictor torkában fuldokló kisebbségi magyarokhoz.

Szégyen és gyalázat, hogy az ugyancsak üldözött jugoszláviai magyarság „nevében” támadt Illyés Gyula ellen a szánalmas bértollnok, titoista megbízóinak üzenetét is tolmácsolva: a költő ne üsse orrát az ottani magyarok boldogságába.

Hasonszőrű renegátok ugatták meg Illyést Romániából is. Méghozzá református püspök képében támadt ellene a sovén párthatalom. Pap László egyházi folyóiratban, istenes szövegek között bélyegezte meg útszéli hangon a „nacionalista” Illyés Gyulát. Mocskolódásai ellen Tőkés László tiltakozott más református lelkészekkel együtt. A püspök úr a szekuritáté kezére juttatta őket.

Gyula bátyánk pedig mindezek ellenére mondta, írta a magáét, igazát, igazunkat. A román hatóságok egyre dühödtebben és növekvő riadtsággal tapasztalhatták cikkeinek világvisszhangját. A Nyugaton jól ismert, immár Nobel-díjra is fölterjesztett költő már régen kinőtt fojtogató, hazai isteneinek markából. Honi politikai vezérek legföljebb vitába szálltak vele, vagy megakadályozták írásainak a közlését. Könyvét is betiltották, tíz éven át nem engedélyezték a forgalmazását. A Szellem és erőszak című esszégyűjteményétől a „szocialista tábor egységét” féltették. Azt azonban nem tehették meg vele, amit később Csoóri ellen elkövettek. Őt nem ítélhették hallgatásra.

Nyugati politikusok, miniszterek, világhírű költők, írók fordultak meg Illyés házában, s vitték magukkal közönyös hazájukba, kormányköreikbe sorsunk jajkiáltásait.

Valamikor a hetvenes évek végén Ceauşescu utasítására újabb szigorú intézkedést hoztak ellene. Összes műveit betiltották az országban. Könyveit kivonták a forgalomból, anatéma alá vetették közkönyvtárakban és magánkönyvtárakban is. Valamely házkutatás közben előkerült Illyés-kötet súlyosan esett a latba.

E statáriális szellemi nagytakarítást az egész országban el kellett végezni. Illyésnek néhány munkáját román fordításban is árulták Szatmáron ugyanúgy, mint Bukarestben vagy Iaşi városában. A Bukarestből – a Szövetkezeti Szövetség útján – szétküldött utasítás szerint záros határidőn belül kellett fölkutatni és eltüntetni az Illyés-műveket. Nagy bolondulás volt! A tisztogatóknak közel negyven év terméséből kellett leltárba venni, és jegyzőkönyvileg zúzdába irányítani klasszikus értékű műveket.

– Úristen! – hüledeztek a könyvesboltokban, a könyvtárakban serénykedő román alkalmazottak. – Ugyan ki ez az ijjés, mi a bajunk vele? – kérdezték magyar kartársaiktól, akik meg rémülten találgatták és tárgyalták egymás között: vajon mit követett el, hogy akkora port vernek körötte, mintha maga lenne az új Gavrilo Princip?!

Az Illyés-művek hosszú listáját tartalmazó rendelkezést egy könyvárustól megszereztem, közzé szerettem volna tenni, külföldön persze. Nem sikerült. Az okmány titkos volt, el kellett számolni vele. Fényképmásolatot nem készíthettem róla; szerkesztőségünk fotográfusa kerülhetett volna veszélybe. Azt is tudtam, hogy egy sajtóban közölt fotokópia alapján a belügyiek könnyűszerrel csaphatnak le az „államtitok” továbbítójára. Ha írógéppel másoltuk volna le: az akkori nyilvántartás viszonyai között néhány órán belül már fülön csíphették volna az írógép tulajdonosát.

Én viszont annak láttam volna értelmét, hogy a rendelkezés eredeti formájában, pecsétestül, aláírással lásson napvilágot. Egy ilyen példányt szerettem volna eljuttatni Illyés Gyulának is. De végül csak szóban mondhattam el neki, mi történt.

– Nem szeretnélek elszomorítani a hírrel, de országnyi népség tárgyalja már. A titkolódzás értelmetlenség lenne. Romániában téged betiltottak, minden munkádat kivonták a forgalomból.

Illyés Gyula keserűen elmosolyodott, legyintett:

– Valamitől félnek, sőt rettegnek – mondta.

Valóban retteg már a hóhér, tárgyaltuk azután. Eddigelé titokban garázdálkodott politikai cinkosainak segédletével. „Nem avatkozunk egymás belügyeibe!” De vége a titkolódzásnak is!

A világ szemét nyitogató bátor, sőt vakmerő férfiak között a legelső helyek egyike az Illyés Gyuláé.

Halálának hírét Ceauşescu és bandája megkönnyebbüléssel, sőt örömmel fogadta.

Flóra, Ika és Kodolányi Gyula kívánsága volt, hogy az erdélyi magyarok nevében a nemzet nagy halottját én búcsúztassam. Amikor csodaszámba ment, ha nagynéha, évekig tartó kérelmezések útján útlevélhez juthattam.

De mostan? A kormányszinten Marosvásárhelyre eljuttatott családi kérelem soha nem tapasztalt megértést, segítőkészséget váltott ki belügyi körökben. A belügyminisztérium helyi felügyelőségének tábornok-igazgatója személyesen hívott föl telefonon, rendkívüli udvariassággal kérdezvén: elutazom-e Budapestre. És mikor óhajtok indulni? Aztán gépkocsit küldött értem. Irodájában egy csésze kávé mellett intéztük gyorsan a formaságokat. Az útlevélkérvény százvalahány kérdése közül mindössze csak arra válaszoltam, mi a nevem, hányban születtem, és hová óhajtok utazni. Feleségem nevében a kérést csak épp aláfirkantottam, és szállított vissza máris a gépkocsi, zsebemben az útlevelekkel.

A hírhedett székházból kifelé jövet magas rangú belügyi tisztek némelyike az én gyásznapomat boldog mosollyal köszöntve iktatta nemzeti örömünnepei közé. A félelmetes ellenfél kidőlt a sorból!

Fájdalmas napok zuhogtak ránk, rosszabb kornak jöttét is jelezve.

Omló egek alatt, mikor a hatalom már csak gúnyos kacajjal válaszolt a panaszainkra, rendre távozó nagyjainkat búcsúztatva, koporsók mellett – belügyi megfigyelők rejtett mikrofonjainak közelében szólva – égtartó embereink sorsának tanulságaival próbáltam erősíteni magam. Magamat és társaimat a gyászban és a veszteségben.

Folytatólag a Nyugat kér szót bennem a hetvenes években engedélyezett utazásaink dolgában. Bécs, Nyugat-Berlin, Oslo, Stockholm és Helsinki. A vasfüggönyön túli mesevilág! Így kell neveznem a nagyvilágnak azt a részét, amely a „végnapjait élő kapitalizmus” sátánképű kísérteteként szerepelt az egész keleti tábor sajtójában, és ragadt meg az emberi ostobaság köreiben is.

Ha azt próbálom megállapítani: milyen erkölcsi erő, mifajta emberi szolidaritás, a kisebbségi lét iránti komoly érdeklődésnek honnan eredő jelei, hívásai mozdítottak ki engem is Nyugat felé, akkor Szépfalusi István nevét kell elsőnek leírnom. Az első hívás tőle jött, Bécsnek ege alatt István és Márta meleg otthonában kaptunk szállást, jó szót és rengeteg merész elgondolást az egyetemes magyar szellemi égboltról szőtt álmainkhoz.

Akkori utazásaimról a Rigó és apostol című könyvecském folytatásaként újabb beszámolót szerettem volna írni. Följegyzéseimet, mint említettem már, írói naplókat gyűjtő „betörők” lopták el az Új Élet szerkesztőségéből. A tolvajokat nyilván az érdekelte: kik voltak vendéglátóink? Miként vélekedtek Romániáról? És szükségük volt persze a címükre, telefonszámukra is. Szamár fejemmel mindezt íróasztalom fiókjában őriztem más fontos iratokkal együtt, amelyeknek ugyancsak lába kelt a betörésnek álcázott hatósági kutatások alkalmával.

Tervezett útikönyvemben főleg azt szerettem volna közölni itthoni olvasóimmal: milyen valójában a kisebbségi jognak is nevezett másság tisztelete, törvényekben, alkotmányokban szabályozott elismerése, érvényesítése.

Kányádi Sándorral együtt utazva gyűjtögettem magam is mohón és lelkesen az emberi jogoknak idehaza teljességgel ismeretlen bizonyítékait. Mindenki mástól, aki kettőnket vendégül látott, bocsánatot kérve hadd említsem föl csupán akkori, 1971-beli utazásunk forspontjainak gazdáit: a müncheni Molnár Jóskát, a berlini Balla Bálintot, az oslói Sulyok Vincét, a stockholmi Thinsz Gézát és Poros Lászlót. Emberségük, önzetlenségük évtizedek távolából is változatlan jó érzéssel melegíti a szívemet.

Mondanom sem kell talán, hogy mit hoztam haza magamban e legelső nyugati utamról. Mindenekelőtt és -fölött: az emberi jogok, így tehát a kisebbségi, nemzetiségi, társnemzeti jogok gyakorlati megvalósításának egész példatárát; meg annak is felerősödött szándékát, hogy itthoni magyarfalóink szeme közé vághatom a tagadhatatlan tényeket; a finnországi svédek hihetetlennek tűnő jogait, amelyeknek hallatán – ezt tárgyalgattuk Kányádival is – epilepsziás rohamot kapnak majd a nemzeti homogenizálás fanatikusai.

Stockholmból Poros Laci cserebogár-autójával indultunk Finnország felé, s áthajózván a Botteni-öböl déli részén, Turkuban kötöttünk ki. Bámulnivaló látvány, és emlékezetes mozzanat eddig is akadt számtalan; ám igazában akkor képedtem el, amikor Finnország fővárosának kapujában hatalmas fénybetűk ilyképpen jelezték az utazónak, hogy megérkezett… hová is? HELSINKIBE és egyúttal HELSINGFORSBA. A kétnyelvűség városába! Finnek és svédek közös hazájába, amelynek hivatalos nyelve: a finn és a svéd.

Többségiek és kisebbségiek áldatlan vitájában ezt nevezzük azóta is finn modellnek. Az igazi tolerancia megvalósult példaképének. Kultúremberek művének az intolerancia, a primitív nemzeti gőg, sőt a nagynemzeti kannibalizmus szomszédságában, egyazon kontinens földjén, Európában.

Aztán a várossal ismerkedve, utcáin, terein bolyongva lépten-nyomon a természetest, az ottani megszokottat bámultuk-fényképeztük csodaként, már-már abszurdumként, amit Kolozsvárott vagy Bukarestben „senki sem fog nekünk elhinni”!

De nem bizony!

Hisz mindennek ideje és ellenideje vagyon! Mi pedig akkor, a Maros Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése utáni harmadik esztendőben a kétnyelvűség ellenidejét éltük, a magyar feliratok eltüntetésének, leveretésének gloriózus hónapjait.

Akkor hát vigyünk jelt Skandináviából, emberségeset, meggondolkoztatót az agyaveszettségben garázdálkodóknak!

Kapjunk lencsevégre minden kétnyelvű feliratot utcanévtáblán, műemléken, színházi plakátokon, pénzegységen és templomok istentiszteleti programjában.

Mindez pedig szép is, jó is, de külszíni jelenség; próbáljunk a belsejébe pillantani, mondtuk. Feliratok helyett embert faggassunk: hogy is van ez, uram?

– Hát akkor csak úgy találomra! – mondta Poros Laci, megállítván az utcán egy diákforma fiatalembert, aki türelmesnek bizonyult, hagyta magát kifaggatni. Nemzetisége? Finn. De jól beszélte a svéd nyelvet is, különben az akkor még stockholmi Poros Laci sem boldogult volna vele a Modell eleven bemutatásában. Hol tanult meg svédül? Iskolában. Minden ellenkezés nélkül? Hiszen a svédek ugyebár hajdan… a finnek elnyomói… Ó, hagyjuk ezt, uram! A történelem sírkamráit. A vádaskodások kriptaszökevényeit. Itt vagyunk, finnek, svédek, lappok, a huszadik században, Európában. Nem cselekszünk semmi különöset, csak ami javunkra válik. Ennek része pedig, hogy egymás nyelvét megtanuljuk. Ördöngös dolog ez?

A fiatalember úgy nézett ránk, mintha arról faggattuk volna: iszik-e vizet, eszik-e kenyeret?

Mondanom sem kell, hogy a fényképeket, amelyeken Kányádival fölváltva mutogatjuk itthoni írás- és demokráciatudatlan Gauleitereinknek a kétnyelvűséget, annak dokumentumait, egyetlen újság sem közölhette. De még szembe is röhögtek, mondván: mi ez a mániákus igyekezet idegen példák merev követése végett? Ami megterem a havas alján, nem kap életmagra a havas tetején. Nem igaz? Ó, nagyon is igaz! De én úgy gondoltam, hogy az ember világát nem lehet egy kalap alá venni a növény- és állatvilággal.

Nem kaphatott helyet újságban a finn alkotmány ismertetése sem.

Amikor is ilyenformán közelítettem a számomra csodás jelenséghez – matematikailag. (Akkori adatok szerint, amelyek némileg különböznek a maiaktól, de nem lényegesen.) Így tehát: Finnország lakosságának létszáma: 4 926 000. Ennek 93,6%-a finn, 6,2%-a svéd nemzetiségű. (A lappok létszáma 30 000.) Ezek tehát az etnikai arányok, amelyek Finnország alkotmányos jogrendszerét meghatározzák.

Nem vállalkozhatom ennek ismertetésére. Alkotmányjogászainkra bíznám a dolgot. Csupán azt tenném itt szóvá, hogy egy olyan alkotmány csakis a Bibó álmodta demokráciában jöhet létre: olyan társadalomban tehát, ahol nincs már táptalaja a félelemnek, a nemzeti paranoia tüneteinek. A finn társadalom pedig ilyennek mutatkozik.

Különben nem lenne olyan törvénye is, amely a finn hadsereg kebelén belül svéd nemzetiségű fiataloknak, ha óhajtják, lehetővé teszi anyanyelvükön is a katonai kiképzést.

Itt most iszonyatos üvöltést hallok balkáni irányból: micsoda? Katonai nyelvezet – anyanyelvezeten? Ki merészel ilyet csak el is gondolni?! Ügyészt, bírót, hóhért ide menten!

Nevetséges aggodalom, mondták vendéglátóink, amikor szóba került a káosz, a bábeli zűrzavar veszedelme. „Hiszen minálunk svédek, finnek mindkét nyelvet jól beszélik. Mindkét nyelv oktatása kötelező az ország összes iskoláiban.”

Akkor tehát a finn modell másutt is elképzelhető. Romániában például. Módosításokkal persze. Mondjuk a fokozatosság elvének alapján. Meggondolván, hogy az emberi jogok közül melyiket nyilvánítsuk sürgősebbeknek. Azt például, hogy nemzetiség lakta területeken állami, közügyi tisztviselők nem alkalmazhatók, ha nem ismerik a nemzetiségek nyelvét. Olyan követelmény ez, amelyet, ha részlegesen is, a legkegyetlenebb gyarmattartók is figyelembe vettek.

No de maradjunk a lelkesítő tapasztalatnál, amely itthoni megítélés alapján már borongósabbnak látszik. A finn alkotmány érvényesítéséhez ugyanis mindenekelőtt finnek kellenek. Nélkülük pedig a tolerancia szellemét igyekezzünk „finnesíteni”. Miközben a svéd jogokra égi csodaként bámuló romániai magyar: több mint kétmilliónyi. S mit gondol az olvasó, hányan élnek svédek Finnországban? „Mindössze” 295 000-en! De próbálná meg ott valaki efféle „mindössze”-alapon a jogaikat megkérdőjelezni! Próbálná meg akár kocsmában is, részegen is az egy akol, egy pásztor, nemzetállam, államnemzet fogalmát bárkinek fejéhez vágni!

Kényszerzubbony vár ott az ilyenekre – mondták nekünk finn barátaink.

Megjegyzés. A fenti kinevezést kibocsátó főszolgabíró úr valószínűleg értesült arról, hogy a régeni alsójárás lakosságának tekintélyes része román. Ha meg statisztikát is olvasott, láthatta, miszerint Felsőköhér községnek már 1920-ban is csak 10%-a volt magyar. A lakosság döntő többsége, 9 zsidót leszámítva, román volt. Ezért kötelezte a közjegyzőség alkalmazottait a román nyelv elsajátítására.

Fentiekhez érdekes adalékul szolgál, hogy napjainkban 98%-os magyar lakosságú helységekben román tisztviselők így vélekednek: „Nem kötelességem a magyar nyelvet ismerni, mert Románia a románoké, nem pedig idegeneké. Tinektek, magyaroknak viszont kutyakötelességetek a román nyelvet tökéletesen beszélni!”

Századok folyamán erdélyi magyarok: diákok, mesteremberek, papok, főurak és szegénylegények ezrével vették maguk elé Nyugat országútjait, járták be városait, látogatták egyetemeit. Valósággal dézsmálták azokat az ismeretek szerzésében, hiszen a szegényebbje csakugyan lopva gyűjtögetett világi és egyházi tudományokat. Mutatis mutandis, valahogy így indultunk el magunk is néhányan, Bethlen Gábor népének fiai, Mikes Kelemen tanítványai, Nyugat irányába.

Mint említettem: először Bécsbe a Szépfalusi vezette Bornemisza Társaság vendégeiként, aztán 1973-ban Amerikába, Püski Sándor hívására. Oda már heten mentünk erdélyiek, hogy Amerika és Kanada magyar közösségei előtt sok-sok városban szóljunk magunkról, sorsunkról Romániában. Jómagam a Nagyenyedi fügevirág című írásomat olvastam fel mindenütt, úgy gondolván: az ottani kérdések özönében a hogy és mint vagyunkra ez tán a legtalálóbb válasz.

Bizonyos, hogy az amerikai és kanadai román követség megbízottai mindvégig a nyomunkban voltak, minden elhangzott szavunkról jelentést küldtek. Utazásunk 1973 május–júniusában zajlott. A belügy „műfordítói” pedig már 1973 szeptemberében figyelmeztették a megyei pártbizottság első titkárát és általa Ceauşescut írásom „veszélyes, államellenes” részleteire.

Olvasás közben a titkár a gépelt szöveg margóján jelezte tollával a kényesebbnek vélt részeket, mint például:

„De mondja meg Kegyelmed (Bethlen Gábor Nagyságos Fejedelmünk), mi kinek a kebelébe tegyük le siralmas állapotunkat? Számtalan nyomorúságunkra kitől remélhetünk resolutiot?”

Vagy például:

„Hasas őrmesterünk egy-egy nóta s felségsértés miatt szánkból nem a fogat: a szót s a vélekedést forgató nyelvünket kívánja kiverni. Nem vérünket – az elapadhatatlant –, hanem csontunkból a velőt, a pótolhatatlant áhítja.”

És továbbá:

„A betűvetésnek az egyházak sovány kebelére szorult hajlékai létükben oly bizonytalanok, mint a kutya vacsorája…”

Folytatólag a fordító, fölrúgván minden szövegbeli összefüggést, már csak fölkiáltó mondatokat vetett oda ijesztésül gazdáinak.

„Iskoláinkat bezárják?”

„Ájtatosan meghirdetett jogaink, mint akasztott emberek lógnak az út menti fákon.”

„A nyelvünk tövét tapogatják, hogy miként lehetne azt kiszakasztani, vagy legalábbis a torkunkba fojtani. Használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják…”

„Ne csodálkozzék hát Kegyelmed mostani nótárius urunkon, aki… nevünk hallatára szigorú parancsba adja az írnoknak, hogy… a Jánosokat Iuonokra, a Tivadarokat Teodorocra, a Győzőket Victorokra fordítsa ki… Asztalt döngetve ordibál: hát ez mifajta név, átkozott jövevény?!”

A securitate fordítója nem lehetett ostoba ember. Szövegemből a fontosat, a lényegeset emelte ki elrettentő példaként fölöttesei számára. Lelki fülem a morfondírozásait is hallja: „Minek a sok mellébeszélés, uram? Miért néz bennünket hülyéknek a ravasz csomagolással? Bethlen Gábor jótéteményeivel a románok érdekében; a bibliafordíttatással, magyar és román jobbágyok közös nyomorúságával! Mindezt, jól tudjuk, átejtésünk végett írta, meg a cenzor éberségének csökkentése miatt. S nem egy passzusát nyilván főszerkesztő kívánságára, sugallatára, taktikai tanácsára!”

Ha így szólt magában a műfordító-följelentő: igaza volt.

Esszém szövegének legalább a felét elhagyhattam volna.

Ám akkor szóba sem jöhetett volna a közlése.

Akkor a megengedett, sőt örömmel „engedélyezett” hallgatást kellett volna választanom. A könnyebbik megoldást. A lelkiismeret könnyed áltatását: „Nem közölhető? Elteszem a jövő századnak.” „Nem szólhatok kedvem szerint? Befogom a számat.” Meddig? Száz évig? Annyira taksáltuk a kommunizmus idejét. Nem nézhettük puccsnak, amely újabb és újabb összeesküvők által folyton megdönthető, más puccsal helyettesíthető. Én úgy véltem: török hódoltsági időnek nézünk elébe. Borúlátásom legfőbb oka pedig a kiegyensúlyozott atomhaderő volt.

Eszemet meg sem járta az utólagos, roppant egyszerűnek tűnő felismerés: valamely hatalom épp attól omolhat össze, hogy minden erejét a fennmaradására koncentrálja.

Azon is eltűnődöm néha: a hetvenes években írott drámáim hangvételére milyen hatással volt, lehetett ez a kimozdulás az ólomketrecből; mit jelenthetett annak személyes tapasztalata, hogy az államvallás szigorával meghirdetett kommunista eszmék „lőtávolán” túl szabad társadalmakban szabad emberek élnek, cenzorok, szellemi vámtisztek; gondolati kihágásokat nyomozó inkvizítorok nélkül.

Ez a világ, szórványmagyarjaival, s a nyugati demokráciák szellemiségével kétségtelenül bátorítólag hatott rám. Biztatólag olyan értelemben is, hogy a hatalom kritikáját annak tagadásával kell folytatni. A diktatúrák ugyanis javíthatatlanok! Fülüket a hátukon hordják, az elnyomott hangját csak akkor hallják meg, ha „konstruktív kritika” helyett botot, husángot táncoltatsz rajtuk.

Amerikában már nemcsak a román államvédelem titkos megbízottai kísértek, ott volt velem Kolhaas Mihály, akinek sorsa már-már kötelező erkölcsi mércévé komorodott bennem. Évekkel korábban Irán mitikus hangulatú tájain utazva ejtett rabul a genius loci, a helynek szelleme. Persepolis 2500 éves kövei, romjai között bolyongva-tűnődve tűnt föl képzeletemben a tragikus sorsú Dáreiosz, s a győztes macedón: III. Alexandrosz, Parmenion… A szuzai menyegző szereplői. Alaphelyzetében a dráma szinte pillanatok alatt nyilallott belém Persepolisban. Annál hosszadalmasabb és kínzóbb volt azután az önvizsgálat: emberi és írói helyzetem abszurditása új mondandóim közepette. Iránba annak az államnak nemzetgyűlési képviselőjeként jutottam el, amelynek vezetői nyíltan és titokban szuzai menyegzők sorozatát tervezték el a nem román ajkúak gyors asszimilálása végett. E kínkeserves állapotban három irányba nézelődve kémlelhette jövőjét a meggyötört lélek. Az önfeladó belenyugvás, az emigrálás, avagy a fejjel falnak rohanóra váró börtön; a politikai foglyok börtöne sugárfertőzéssel, lassan ölő méreggel, amiként azt Ceauşescu előírta volt. Három lehetetlenség között halovány sugár küldött enyhe vigaszt, reménységet: az írás, a drámába sűrített tiltakozás, a lázadás meghirdetése. A szembeszegülés mindennel, ami embertelen, és nem csupán testi kínzásban. Hanem az egyéniség megsemmisítésében is.

Ebben a szándékomban találkoztam Harag Györggyel, összes drámai munkáim rendezőjével – kettő kivételével, melyeket halála után írtam. Életem, sorsom isteni ajándékának tartom, hogy vele együtt dolgozhattam. Énem jobbik fele, szellemi ikertestvérem volt Harag Gyuri, akit máig is gyászolok.

A hetvenes évek második felében fölhagytam tehát a kisebbségi sérelmek, a gyorsan szaporodó igazságtalanságok elleni folyamodványos tiltakozással.

Kudarcaim kezdtek mind gyakrabban szembekacagni és figyelmeztetni: eleget szóltam immár a beadványok süket műfajában eredménytelenül vagy csip-csup eredménnyel. Leonte Răutu, aki zsidó mivolta miatt maga is kegyvesztett lett Ceauşescunál, egy ízben kacagva kérdezte: „Ön még mindig kakaskodik? Ön még mindig a lehetetlent ostromolja?”

Egy másik hang pedig így szólt bennem: „Fordulj inkább az olvasóidhoz, nézőidhez. Próbáld elültetni szívükben az eszmét, az elszánást, hogy ügyükben maguk is tiltakozzanak.” Ekkor mondtam félig tréfásan Király Károlynak: „Te írd tovább leveleidet az államelnöknek meg a nyugati sajtónak, én pedig valami mást írok majd az olvasóimnak.” Így találkozunk majd újból egy álombeli, hatalmas sereg szívében és gondolataiban, mondta némán a remény is.

De 1979 tavaszán megszegtem fogadalmamat. Ceauşescu számára újabb terjedelmes levélben összegeztem mindazt, amire választ sose kaptam, amire a füle botját sem mozgatta. Fazekas János akkor azt ajánlotta: ne írjam alá egyedül, mert nevem láttán-hallatán már ideges a „főnök”. Bírjam rá tehát X. közügyi és nagytekintélyű emberünket, írja alá maga is a beadványomat.

Megpróbáltam. Nem vállalta.

Úgy küldtem föl tehát, ahogyan eredetileg terveztem: egymagam. Senkire sem hivatkozva, senkinek az egyetértését nem emlegetve.

Ez is falra hányt borsónak bizonyult.

Annyit azonban sikerült kivívnom a „feszengéseimmel” – amiként azt egy magyar pártfunkcionárius szokta mondani –, hogy drámáimat betiltották, könyvem kiadását nem engedélyezték, a régiek új kiadásához szükséges minisztertanácsi jóváhagyást (!) megtagadták. Még röhögtek is rajtam, mikor azt kérdeztem: de hát miért? Az Elena Ceauşescu megbízható művészeti sintéreként működő, magas rangú személy ezt mondta nekem: „Hogy bennünket szamaraknak tekint, azon nem csodálkozom. De hogy ön minek játssza meg a hülyét, azt nem értem. Avagy fogalma sincs arról, hogy miről szól az ön könyve, amely fölött annak idején elbóbiskolt a kontroll és Domokos Géza?”

Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemről volt szó, amely 1977-ben jelent meg először, majd csak 1990-ben második kiadásban, a Lőtt lábú madár című kötet részeként.

(1985)

a romániai magyarsághoz,

a romániai magyarság önvédelmi harcával szolidarizáló román honpolgárokhoz,

az egyetemes magyarsághoz,

az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagállamaihoz

Magyar testvéreink, akik Románia területén éltek és tengődtök teljes kilátástalanságban! Szemetekkel nap mint nap láthatjátok, bőrötökön tapasztalhatjátok, hogy etnikai létünk a kisebbségi elnyomatásban végveszélybe került. Az első világháború győztes, nyugati hatalmainak trianoni diktátuma óta eltelt sötét évtizedek alatt elszenvedtünk számtalan üldözést és megaláztatást, ám a múltban még élhettünk a kisebbségjogi, nyílt küzdelem lehetőségeivel. A Királyi Románia idején magyar politikai pártok, bátor napilapok, parlamenti képviselők emeltek szót a mindenkori román kormányok sovén rendelkezései ellen. Kollektív és egyéni panaszainkat el tudtuk juttatni a kisebbségek jogait úgy-ahogy védelmező Nemzetek Szövetségéhez.

Minden a múlté! Nyílt küzdelemre nincs lehetőségünk. A magát szocialistának nevező Romániában, Európa legjobban kiépített államvédelmi rendőrségének terrorja alatt a jogvédelmi cselekvés illegális tere is a minimumra csökkent. Besúgók hadának tízezreit építették be a magyar lakosság soraiba is. Kisebbségi védelmet nem garantál számunkra semmilyen nemzetközi fórum, ezt a kérdést Románia saját belügyének tekinti, és ma már Nicolae Ceauşescut és társait semmi sem akadályozza abban, hogy Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét, a több mint kétmilliós romániai magyarságot belátható időn belül eltüntessék az ország etnikai térképéről.

Magyar testvéreink! Vegyétek számba az utóbbi negyedszázadban elszenvedett veszteségeinket, és világos lesz számotokra: már csak puszta létünk maradt és a remény, hogy a világ népei felfigyelnek rohamos pusztulásunkra.

A Román Kommunista Párt és Nicolae Ceauşescu kisebbségüldöző politikájának súlyos következményeként elveszítettük egyetlen nemzetiségi tömegszervezetünket, a Magyar Népi Szövetséget!

Elvesztettük minden szervezkedési jogunkat!

Megfosztottak magyar iskolai hálózatunktól, amely fél évezredes múltjával Európa egyik legfejlettebb oktatási rendszere volt.

Elvesztettük Kolozsvárott a Bolyai Egyetemet, a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti és Orvosi Főiskolát, a nagyenyedi Tanítóképzőt, elvesztettük képzőművészeti, zeneművészeti és színművészeti főiskoláinkat, megfosztottak fél évezredes múltra tekintő kollégiumainktól Zilahon, Nagyváradon, Kolozsvárott, Nagyenyeden, Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön!

Fölszámolták és anyagukban megsemmisítették történelmi és művelődési múzeumainkat, ősi levéltárainkat, index alá vették erdélyi könyvtárainkat!

A temesvári és kolozsvári kivételével megszüntették önálló magyar színházainkat. Román vezetés alá került a szatmári, nagyváradi, marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi volt magyar színház, valamint a Marosvásárhelyt még működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola is. Ezen intézmények magyarul nem tudó, román igazgatói, rektorai mindent elkövetnek, hogy a magyar drámairodalom végleg kiszoruljon a repertoárból.

Elvesztettük a Székely Népi Együttest, amely magyar folklórunkat lett volna hivatva ápolni! Műkedvelő mozgalmunk keretében megszüntették a magyar kórusok és színjátszó csoportok legnagyobb részét. Gyermekeinket, ifjainkat erőszakkal román nemzeti viseletbe öltöztetve kényszerítik a Ceauşescut és feleségét dicsőítő román dalok éneklésére. Rendőrök és pártaktivisták üldözik a magyar népi viseletet hordó falusiakat, brutális kegyetlenséggel járnak el azokkal szemben, akik – akár egy esküvő alkalmával is – ősi magyar dalokat mernek énekelni.

De mindez csak egy része az általános jogfosztásnak. Titkos, belső rendeletek alapján eltávolították a magyar nemzetiségű tiszteket a hadseregből! Gyárak, üzemek éléről leváltották a magyar igazgatókat, színmagyar megyékben is, amilyen Hargita és Kovászna megye – románok kerültek a párt- és állami szervek élére. Évek óta a legnagyobb ütemben zajlik az erdélyi magyar városok elrománosítása. Államilag szervezett, módszeres betelepítés útján hajdani nemzetiségi jellegét elvesztette már Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely. Soron következnek az ugyancsak színmagyar székely városok: Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely. A román pártvezetés nem nyugszik, míg e városok őrzik magyar jellegüket. Európa történetében példátlan méretű betelepítés folyik, miközben szakiskolákat végzett gyermekeink tízezreit kényszerítik a Kárpátokon túli román megyékbe. Sorsuk egyenlő a száműzetéssel. Sorsuk azonos a főiskolát végzett erdélyi magyar értelmiségi fiatalok hatalmas tömegéével, amely Moldova, Munténia és Olténia falvaiban végzi páriamunkáját, az Erdélybe való visszakerülés legcsekélyebb reménye nélkül.

De mindez nem elegendő a román nacionalizmus számára. Félelmében, hogy Erdély újra vita tárgyát képezheti a nagyhatalmak részéről, etnikai mivoltában a Székelyföldet akarja megsemmisíteni. Városainak erőszakos románosítása után a színmagyar falvak ezrei kerülnek sorra a megsemmisítésben. Ceauşescu nem tűr kompakt magyar lakosságot. Csak akkor lesz nyugodt, ha a Székelyföldön élő, milliós magyar tömeget szétszórhatja az ország minden táján; ha ezeréves falvaink fölszámolásával olyan agráripari centrumokat hoz létre, ahová újabb román tömegeket fog betelepíteni.

Székely-magyarok! Készüljetek föl a brutális akciók közelgő sorozatára! Szálljatok szembe minden kísérlettel, amelynek célja eltávolítani benneteket a szülőföldről!

Magyar testvéreink! Érthető és indokolt a félelem, amely eluralkodott soraitokban. Érthető és indokolt a tömeges emigrációs szándék, amelynek folytán százezrek képesek elhagyni keserves munkával gyűjtött vagyonkájukat, házukat, szüleiket, gyermekeiket is igen sok esetben. Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség mégis arra szólít föl benneteket: ne hagyjátok el Erdélyt, erősítsétek szívetekben a reményt, hogy belátható időn belül sorsunk jobbra fordulhat. Ha minden lehetséges módon küzdünk is érte. Ha legyűrjük magunkban a végső lemondás sötét erejét. Ha ki-ki a legcsekélyebb mértékben is a cselekvés útját választja. Gondoljátok meg, hogy a Ceauşescu-diktatúra a román népet is sújtja. Bíznunk kell abban, hogy a román nép legjobbjai is küzdenek e diktatúra megbuktatásáért.

Magyarok! Ifjak és öregek, férfiak, asszonyok, lányok! Értelmiségiek, munkások, földművesek! Tartsatok ki e nehéz időkben is az ősi szülőföldön. Az emigráció jobb sorsot ígér, de holtig tartó keservet is, a visszavágyódást ezeréves szülőhelyünk elhagyott szép tájaira. Az emigráció megszabadít a kisebbségi nyomorúságtól, de nem pótolhatja annak a tájnak elvesztését, ahol apáink és nagyapáink éltek, küzdöttek, létüket áldozták török, tatár és minden más veszedelem ellen. Az emigrációval végső fokon azok szándékát segítitek elő, akiknek álma a színromán Erdély, megtisztítva az utolsó magyar szótól is. Ám ez csak vágyálom marad bármely neofasiszta számára. Két és fél milliós nemzetiségi tömegben van olyan erő, hogy kedvező történelmi körülmények között kiharcolja önrendelkezési jogát, kultúrautonómiáját, emberi jogait.

Reménykedjetek a kedvező történelmi körülmények eljövetelében.

Reményünk alapja a hatalmas változás, amely emberjogi tekintetben is végbemegy a Szovjetunióban, Magyarországon, a világ minden táján.

Reménykedjetek és cselekedjetek! Tiltakozzatok minden lehetséges módon a jogtiprások ellen! Követeljétek az elemi emberi jogokat, ne írassátok gyermekeiteket román iskolába, hívjátok haza fiaitokat, lányaitokat Moldovából és más helyekről a száműzetésből. Ha orvosok, ha tanárok, ha mérnökök, vállaljanak inkább fizikai munkát a biztos beolvadás helyett. Jelezzétek ragaszkodásotokat az anyanyelvi oktatás visszaállításához. Román testvéreink! Munkások, értelmiségiek! Emeljétek föl szavatokat a kisebbségi sorsban élők üldöztetése ellen. Álljatok melléjük, amikor magyar anyanyelvük miatt szidalmazzák, bántják őket az élet minden területén. Szólaljatok föl mellettük, ha jogaikat követelik. Sorsunk közös a gazdasági nyomorban, a vasárnapok nélküli munkahajszában, a Ceauşescut és feleségét dicsőítő, szánalmas és nevetséges propaganda elviselésében. Gondoljatok arra, hogy az igazi demokrácia, amely elhozza a nemzetiségek jogait, elemi feltétele a román nép boldogulásának is.

Román értelmiségiek, írók, művészek! Emeljétek föl szavatokat az üldözött kisebbségek érdekében, miként annak idején a jogfosztott erdélyi román nép mellett kiállt egy Mocsári Lajos, Ady Endre, Bartók Béla és megannyi haladó gondolkodású magyar alkotó.

Sovén politikával, nemzeti demagógiájával Ceauşescu lerombolta mindazt, amit a testvériség megteremtésében a román nép s a magyar nemzetiség legjobbjai hosszú időn át megteremtettek. Újra kell kezdeni mindent ezen a téren is. Ne higgyétek, hogy a magyarok a románok született ellenségei. Ezt csak olyan neofasiszta bértollnokok hirdetik, mint Ion Lăncrănjan és társai. Ne higgyétek, hogy a román nép boldogulásának feltétele a romániai magyarság erőszakos beolvasztása, etnikai megsemmisítése, a tények ezreivel igazolható kulturális genocídium. Erdély azoké a néptömegeké, amelyek a történelem folyamán védelmezték, városait, falvait, kultúráját megteremtették. Erdély magyarok, románok és szászok alkotása – legyen a jövőben is közös otthona minden nemzetiségnek.

Magyarok, akik saját nemzeti államotok keretében éltek, és bárhol másutt a világon! Emeljétek föl minden lehetséges módon szavatokat a romániai magyarság elemi és szent jogainak érdekében. Segítsétek a magyar vezetést, hogy számolja föl végleg a szemet hunyó, megalkuvó politikát, az utódállamokba szakadt magyar kisebbségi tömegek ügyében. Találjon módot a határozott, kétoldalú tárgyalásokra, vesse föl nyíltan nemzetközi fórumokon a példátlan jogtiprást, nyerje meg ügyünknek a nagyhatalmak kormányait. Köszönjük a jelenlegi magyar vezetésnek, hogy védelmébe vette a romániai magyar menekülteket, ám ugyanakkor a román nemzetiségűeket is. Példaszerű és humánus cselekedetével zavarba ejtette azokat a fasisztoid román köröket, amelyek megpróbálják félrevezetni a román tömegeket; határrevíziós szándékkal, az ártatlan Román Kommunista Pártot támadó, nacionalista gyakorlattal vádolják Magyarországot.

Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség segélykiáltással fordul az Egyesült Nemzetek Szervezetének minden demokratikus kormányához. Tiltakozzanak a bukaresti kormánynál a kisebbségeket üldöző, felszámoló politika ellen, amely nem lehet Románia belügye. Nem lehet belügynek tekinteni egy két és fél milliós nép példátlan sanyargatását, teljes kifosztását, erőszakolt asszimilálását. A hitleri Németország kapcsán történelmi példa mutatja, milyen katasztrofális volt a zsidóüldözést német belügynek tekinteni. Nem túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy a román nacionalista propaganda mai körülményei között a magyar tömegek ellen kirobbanó pogromok lehetősége sincs kizárva. Fegyvertelen férfiak, asszonyok és gyermekek tömegeit fogják Erdély területén lemészárolni, ha a világ kormányai nem lépnek közbe. Ezért kiáltjuk világgá megrendültségünket a végveszélybe kerültek igéjével: Segítség! Segítség! Segítség!

Az Erdélyi Magyar Önvédelmi Szövetség

ideiglenes vezetősége, Bukarest

(Hitel, 1988/2. sz.)

MITEA Constantin elvtársnak,

az RKP KB titkárának

Bukarest

Tisztelt Mitea elvtárs!

Tájékoztatni szeretném önt a következőkről:

1. Annak következtében, hogy az RKP KB Sajtó- és Propagandaosztályának utasítása szerint ezután tilos az ország helységneveinek magyar és német nyelvű használata, a mi lapunk is katasztrofális helyzetbe került. Az intézkedés fogadtatásának első indokolt jeleként külső munkatársaink is határozottan tiltakoznak az ellen, hogy a lapnak elküldött cikkeikben, riportjaikban a helységneveket módosítsák. Azt is tudomásunkra hozták számosan, hogy megígért írásaikra ilyen körülmények között ne számítsunk.

Íróink közül, akik rendszeresen közöltek lapunkban, a legtöbben visszavonták ígéreteiket. Van, aki úgy döntött, hogy munkásságára végképp pontot tesz. Tollforgatóink olyan kényszerhelyzetbe kerültek, amelyre joggal hivatkoznak azok is, akik végleg elhagyják az országot. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy anyanyelvünk korlátozása az élet minden területén immár elviselhetetlen.

Az intézkedés jogosságára nézve nincs egyetlen elfogadható érv sem. Ezt semmivel indokolni nem lehet. Egyes pártaktivistáknak az a vélekedése, miszerint: „így kell ennek lennie, mivel Romániában élünk”, cinikus és felelőtlen vélekedés; ezt halljuk minden esetben, ha anyanyelvünk használata ellen merényletet követnek el. Ez pedig nem ésszerű vitalehetőség.

2. Az intézkedés valójában nem egyéb, mint visszatérés a királyi diktatúra hírhedett törvényéhez, amelyet 1938. február 11-én léptettek életbe. Megítélésem szerint enyhén szólva is elképesztő ez a lépés az illetékesek részéről. Bizonyos, hogy káros következményei lesznek minden tekintetben.

Anyanyelvünk szóbeli és írásos használatának jogát az Alkotmány biztosítja. Az a törvény pedig (2/1968), amelyre most hivatkoznak, az ország területi-közigazgatási beosztását szabályozza, és még csak utalás sem történik benne a helységnevek ilyen vagy amolyan használatára vonatkozólag. Ez a törvény a nemzetiségek számára nem tiltotta be a helységnevek anyanyelvi használatának jogát.

Hogyan is tehette volna? Helységneveink fogalmi rendszerének univerzuma nem egyik napról a másikra született. Eredetét az ezredév hajnalán kell keresnünk, figyelembe véve, hogy idők folyamán ez éppoly szerves részévé lett Erdélyben a román nyelvnek, amiként szerves része a magyar nyelvnek is. Fölösleges hozzátennünk, hogy helységneveink csak e nemzeti nyelvekkel együtt fognak megszűnni. Ha pedig sajtónk azt próbálná igazolni, hogy kétnyelvűségük nem létezik: abszurd helyzetbe kerül. Mindennek ellenére: a helységnevek anyanyelvi használata a tömegek mindennapi életében élő-eleven valóság marad. Sajtókiadványaink szerkesztőit és a tollforgatókat általában most arra kényszerítik, hogy újból alávessék magukat a harmincas évek szégyenteljes és megalázó intézkedéseinek. Az ügynek súlyos következményei lesznek: tömeges erkölcsi megvetés fogja sújtani őket. A lapszerkesztők pedig nem csupán az Alkotmányra fognak hivatkozni, hanem arra is, hogy a mostani tiltás szigora meghaladja ama régit, amelyet – amint említettem már – 1938. február 11-én léptettek életbe. Azt ugyanis az akkori román kormány 1938. augusztus 4-én már visszavonta. A Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial) 178-as számában – fenti dátummal – ez olvasható: „Újságok, folyóiratok és egyéb sajtókiadványok címfeliratában azok a helységek, ahol e kiadványok megjelennek, a szóban forgó nemzeti kisebbség nyelvén is megjelölhetők. E kiadványok belső oldalain azonban a helységnevek csakis a nemzeti kisebbségek nyelvén közölhetők.” (18. szakasz)

Tisztelt titkár elvtárs!

Immár négy évtizede, hogy írói munkásságomban magam is felkaroltam a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségének ügyét. Azt a nemes célt, amely köztudomásúlag csakis a teljes egyenjogúság alapján érhető el. Az anyanyelv szabad használata pedig a legelemibb emberi jogok egyike. Minden eddigi merénylet, amit e jog ellen eddig elkövettek, mintegy előkészítője volt a mostani rendelkezésnek. Olvasóink számára is világos ez az összefüggés. Helységneveink magyar nyelvű használatának e mostani betiltása tovább fokozta a romániai magyarság nyugtalanságát és félelmét. Újabb okot szolgáltat egyúttal minden emigrációs törekvéshez is.

Kérem önt, Mitea elvtárs, észrevételeimről tájékoztassa a legfelsőbb pártvezetést. Tegyék lehetővé, hogy megfelelő tanácskozás keretében a tiltó intézkedés felülvizsgáltassék.

Tisztelettel

Sütő András,

az Új Élet főszerkesztője

(1988)

Tegnap, szombaton hajnali két órakor érkeztünk meg három hónapos külföldi utunkról. Ez idő alatt nem vezettem naplót. Azóta, hogy a román határon botrányos körülmények között (mert magamból kikelve ordibáltam a belügyi tisztre) – elkobozták a munkanaplómat, külföldről egyetlen sor kéziratot sem hozok haza. Nyomtatott betűt sem. Ui. ezért küldik vissza százával – egy Ludas Matyi miatt is – a magyar állampolgárokat. Otthagytam hát – Budapesten – a kollégák dedikált könyveit, újságokat, folyóiratokat, a baráti találkozókon készült fényképeket, az Éva számára másolt videofilmeket stb.

Semmit sem hoztunk, amibe valaha is román vámos belekötött.

S tán éppen ezért ezúttal a vámos bele sem pillantott a csomagjainkba. Csak épp kirakatta velünk a rengeteg bőröndöt, tasakot a hírhedett kőasztalra, majd így szólt:

– Vissza!

Gyömöszöltünk hát mindent vissza az autóba.

Másfél órát bolyongtunk éjjel a vaksötétben Kolozsvárott; az új blokknegyed-pokolban egyetlen irányítótábla sincsen. Később Ludas előtt tévelyegtünk. Ott sincs eligazítótábla az újonnan nyitott-vágott, de be nem fejezett utak elején. Szakadékban végződő, befejezetlen útról kellett megtérnem két ízben is.

Itthon az élet sivárabb, mint volt. A tv-ben a főtitkárt dicsőítő dalok, szavalatok és kommentárok, a város tele rendőrrel és rommal. Ablakunk előtt: a szemközt ledózerolt házak falmaradványai. Mondják: szép kicsi családi házának helyén szinte naponta megjelenik egy kisírt szemű asszony, és bámulja szótlanul a földet. Új háza volt, szabályos engedély alapján építette.

Terjed a romvilág. Felénk közeledik. Lehetséges, hogy a mi házunk csak fél év múlva kerül lebontásra. Addig följegyzek még benne egyet-mást. (…)

Nos, itthon! Új botrányok küszöbén. A szerkesztőségben, a lakáshivatalban stb. Lemondási szándékom folyvást erősödik. Azt hiszem, néhány hét múlva itt kell hagynom ezt a szerkesztőséget.

Mintha kútba estünk volna vissza.

A riadt hallgatás gödrébe.

A kútmély népe vagyunk. (Babits)

És OTT? Egy európai jogállam körvonalait észlelni. Tisztességes és tehetséges államférfiak egész sora tűnt föl. Köztük alkalmatlanok is persze. (…) És a magyar átok: a széthúzás. (…)

Ma reggeli boldog álmom.

Ágnes lányomat átölelve kiáltottam: ó, drága gyermekem!

Szemem könnyel teli.

T. L. helyettes főszerkesztőnknél házkutatás volt. Az ürügy? Hogy fia tán lisztet lopott. Így hát földúlták a könyvtárát, majd elvitték két „nacionalista” vers kéziratát. Ezekért hívatják immár harmadik hete kihallgatásra. Koppándi máris kidobatja T. írásait a lapból. Hogy mi lesz? Csak sejteni lehet. N. P. meséli: M. A. kolozsvári írónk barátjával beült valahová sörözni. Két román polgár helyet kért az asztaluknál. Aztán sörözgettek. Aztán az új vendégek rájuk szóltak: ne beszéljenek magyarul. Ebből verekedés támadt. M. A. barátunkat alaposan helybenhagyták. Hát így megy a világ manapság.

B. szólt be ma reggel, mondván: szemközt bontják a maradék házakat is. Úgy van. Naponta két magyar családi házat bontanak le a volt Vörösmarty, ma Mărăşti utcában. Volt egy román szomszédunk is. Annak a lakását, miután megvásárolta, és szépen rendbe tette, már korábban eltüntették.

Újabb hírek erdélyi magyar írók, szerkesztők távozásáról az országból; Sz. G., O. L. stb.

Egész nap dózeroltak. Nem bírok aludni. Éjfélkor kimegyek a bontás helyére. Az éjjeliőr tüzet rakott, álldogál mellette. Az el nem szállított anyagot őrzi. Beszélgetünk. Parasztember, valahonnan Dicsőszentmárton környékéről került a városba. Csöndes iszonyodással beszél az iszonyatos pusztításról, mit modernizálás címen végeztek szülőföldjén a mezőgazdaságban. Kulákcsaládból való, mondja.

Sinkovits Imréhez írott nyílt levelem a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van. Alig ér véget a rádióműsor, máris levélkét találok a postaládában: „Köszönjük”. Aztán megszólal a telefon. „Köszönjük, köszönjük!” Legtöbben – okkal – nem mondják be a nevüket. Éva – gyermeket, unokát sirató szemével – rám néz, s azt mondja: „Most már bizonyos, hogy lakás nélkül maradunk.” Bólintok. – „A kocka el van vetve.” Pontosabban: ezt is elvetettük immár. De hát mi ez a levél? Kétségbeesett kiáltás a menekülők felé – a helybenmaradásért. Foglalata persze a menekülés okainak is. – Ezt – ha szól az ember – nem lehet megkerülni. Semmit, ami vesztünket okozza, nem lehet immár megkerülni.

Ma délután öt óra körül jelentkezett a telefonpatkány. (Régi, ismerős hang.) Levelemért halállal fenyegetett meg, mondván: „El fogjuk ütni!” S mert anyjába küldtem, újból visszahívott „bátran” két ízben is. Folytatta fenyegetéseit.

Az Új Élet szerkesztőségének fokozódó nyomora. T. L.-t a párt Központi Bizottságának sajtóosztálya fölmenti funkciójából. „Jóindulatú” tanácsuk, hogy azonnal kérje nyugdíjaztatását. A dolgoknak oka: két „ellenséges” vers, amelynek szerzője ismeretlen, de nála találták a házkutatás alkalmával. (…)

Kolozsvárott „eltűnt” D. Cornea asszony. Bukarestben C. Mănescut – a „hatok” egyik tagját – erőszakkal kiköltöztették régi lakásából. Valahová titkos helyre hurcolták családostul. Bűne, hogy társaival reformokat követelt N. Ceauşescutól.

Házunk előtt a lebontott épület maradványait hordják – vagy lopkodják – szerte szekeres polgárok. Hullarablók. A szép családi háznak már csak fundamentummaradványai láthatók.

Mi következünk.

Közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írott s a magyar rádióban elhangzott nyílt levelem úgymond fölháborította, „kétségbeejtette”, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása. A vitában fölhozott nemzetiségi bajokból semmit sem fogad el valóként.

Tegnap este M. kolozsvári barátunk keresett föl. Elmesélte, hogy emberjogi ügyben írott kollektív levél aláírása miatt őt és feleségét is kizárták a pártból. M. különben román, felesége magyar. „A városi pártbizottság aktivistái elé idéztek mindkettőnket, lehordtak a sárga földig, majd közölték, hogy ki vagyunk zárva. Engem csak hazaárulónak, pártellenesnek neveztek, feleségemet azonban magyar mivoltában is gyalázták, rohadt sovénnek, eltaposni való unguroaică féregnek mondták.”

Ez a nagyszerű ifjú ember, aki ritka példánya az európai szellemiségű gondolkodásnak és toleranciának, mindezt jóízű nevetés közben mesélte. Azokat, akik emberi becsületében sértegették, olyannyira megveti, hogy haragját sem pazarolja rájuk.

K. K. látogatása. A kertben ültünk, kávét ittunk, beszélgettünk. B. belügyi ezredes, aki később ugyancsak fölkeresett a szerkesztőségben, azt mondta nekem: „véletlenül” a házunk előtt ment el, látta, hogy „K.-val készítünk elő újabb akciót”. Ugyanis holmi iratok, papírok fölé hajolva pusmogtunk. Ezt ő így látta, holott a kerti asztalon csak kávéscsészék voltak. Az utca felőli kerítés pedig oly magas, hogy az alacsony termetű ezredes azon nem láthat keresztül. Akkor tehát? A hasadékon leselkedett? Lehetetlenség. Ehhez ő túl közismert, másrészt az utca igen forgalmas. Így tehát az udvarunkra nyíló tűzfal- és padlásablakok valamelyikéből leselkedett.

Később, mikor K. autóján a szerkesztőség felé igyekeztem, a Mărăşti (volt Vörösmarty) utca végén barátom megszólal: „Figyeld azt a Daciát, amely épp most hagyott el bennünket. Állandó belügyi kísérőm autója.” Hát ő volt. Az ezredes. Így értesült ő „véletlenül” arról, hogy K. meglátogatott bennünket. Nevettünk.

Lakásügyünkben gyanús csönd és halogatás. B. L. közli, hogy főnöke – az igazgató – azt mondta: „Jó helyen vannak ott, ahol vannak.” De közeleg a bontás napja. És akkor? Új dráma témája. A gyerekeitől, unokáitól megfosztott, belügyi kihallgatásokon meggyötört ember, kit végül – akár az udvarhelyi papot, Pálfi Gézát – agyonvernek. „Inkább büntessen engem a jelen, mintsem a jövő.” Ez így rendben is lenne. De több irányból közelíthető meg a belügyér is. A jövőjétől reszkető szekus tiszt például. Van ilyen? Ez a jövő persze, az erkölcsi megítélés korszaka.

Álmomban gimnazistaként, zsivajló diákcsapattal kószáltam boldogan valahol a hegyek között. Aztán – hajnali négykor ébredve – hosszan fogalmaztam magamban egy újabb fölháborodott, panaszos beadványt az államfőhöz a városrombolás ügyében. Marosvásárhely őslakosainak drámáját mondtam a sötétben. Mindazokért, akiket gyönyörű családi házaikból, kertjükből kiűztek, hogy apáiktól örökölt otthonukat földdel egyenlővé tegyék, majd sebtében felhúzott betonerődök szűk, sötét, parketta nélküli celláiba kényszerítsék őket. Lift nélküli emeletekre a járni képtelen aggokat, a kertészeket és zöldségtermelőket. Hányan lettek már öngyilkosok e vandál „modernizálásban”! Hányan zavarodtak meg elméjükben, amikor otthonukat iszonyatos gépek ledöntötték! Hányan vannak, akik már másodszor, sőt harmadízben építettek maguknak kis családi házat, hogy most minden törvény ellenére – blokkba kényszerüljenek! Ki fogja megállítani ezt a szőnyegbombázást?!

Éjjel Mikszáth társaságában. Akkor folyamodom hozzá újból és újból, hisz minden sorát ismerem, ha már minden más szöveg fárasztó a nagy fáradtságban. Mikszáth mindenkor leköt, tán koporsó mellett is vigasz az ember számára. Egyetlen bekezdése, bővített mondata is: egy pohár életvize.

Pénteken, 19-én jöttünk Sikaszóba. Reményem volt, hogy dolgozom valamicskét, egy mesét bár megírok a Mórának ígért kötethez. Tervem füstbe ment. Meg sem érkeztünk jóformán, már szombaton délben jött az üzenet Zetelakáról: hétfőn reggel jelentkeznem kell a megyei pártbizottságnál, ahol is az első titkár (Igreţ) színe elé leszek járulandó. Hogy miért? Nem tudni.

Bosszantó és fölháborító ez a kiszolgáltatottság. Kiléphetnék belőle bármely pillanatban. Barátaim unszolnak is rá: „Írjál inkább!” Tán igazuk van. De fáj a szívem ezért a lapért, amelyet több mint harminc évvel ezelőtt indítottam útjára. S bármennyire is borzalmasak a szerkesztés körülményei: mindannyiunk öröme, ha valamit belophatunk az agyoncenzúrázott szövegekbe. Kis hírt bár arról, hogy valahol elhangzott egy Ady-vers, egy Tamási-novella. Meg aztán: nélkülem az a kis munkaközösség a lap életben tartása dolgában cselekvésképtelen. Énnekem főszerkesztőként nincs semmi túlvészelnivalóm, a lapnak azonban át kell vészelnie ezt a szörnyű időszakot. Ezért nem hagyhatom most el, ezért vagyok kénytelen elviselni a „fórumok” packázásait. Van, aki azt mondja: ha nincs, ami kell, ne legyen semmi! Ilyenkor Kacsó Sándor jut eszembe. Hasonló – vagy jórészt hasonló – körülmények között szerkesztett lapot 1940–44 között Dél-Erdélyben. Tán mégis neki volt igaza?

Még mindig Sikaszó. Vasárnapra várt vendégeink közül egyik-másik eljött, jórésze nem. Hétfőre, keddre halasztotta látogatását. Sanyarú helyzet. Van, aki attól tart – joggal –, hogy miattam kirakják az állásából, s van, aki egy másik „barátunktól” fél – ugyancsak joggal! –, mert úgymond: a velünk tartott kapcsolata miatt föl fogja jelenteni a belügynél. (…)

Hétfőn 40 perces várakozás után a megyei pártbizottságnál elolvastatták velünk (három lap főszerkesztőjével) a helyi sajtóról készült kiértékelést. Egyik fő mulasztásom – mondja a szöveg –, hogy évek óta nem írok, nem közlök ún. publicisztikát. Miről? Ideológiai főnökünk, kis nyálas elvtársnő, azt mondja: mindenről, ami szép az életünkben. Aha! Nem meri nyíltan kimondani, hogy Ceauşescura gondol. Bezzeg Hajdu! – mondogatják a megyei vezérek. – Az igen! Gyönyörű vezércikkeket ír. Folyton-folyvást leteszi a garast. Tele van a zsebe garassal. Az én zsebem viszont üres. A kis nyálas elvtársnőnek végül azt mondom: az írás magánügy, ne avatkozzék a magánügyeimbe! Fölpattan, és magából kikelve dobja felém a szavakat: „Ön nem bírja a bírálatot. Ön csak a dicséreteket szereti!”

Kész nevetség, hogy miért hívattak vissza Sikaszóról. Azt a szöveget, mit a megyei pártbizottságnál elibénk raktak, É. J. szerkesztőségi főtitkárunk is elolvashatta volna. Mi lehet az ügy hátterében? Sokat nem töröm a fejem, mivel D. G. látogat meg, s mesél bukaresti ügyekről jóízűen. Többek közt a házi őrizetbe vett Mircea Dinescuról. Hajaj! Testőrei vannak. Az őrizetére kirendelt belügyérek a piacra is elkísérik. Minden vágyuk, hogy rabjukkal az Írószövetség tengerparti villájában nyaralhassanak. Ott majd lehet szórakozni. Így biztatják hát a költőt: Dinescu úr, igazán jót tenne önnek egy kis tengerparti nyaralás!

A Szabad Európa Rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe. Sehol erről nem panaszkodtam, kivéve a szerkesztőséget. Futólag csak ott mondtam el. Kartársaim nevetnek: „Csak?”

L. meséli, hogy idősebb hölgyet – nyugdíjas tanárnő? – fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovits-levél után, miért gratulált hozzá? Írásos nyilatkozatot kértek tőle. Ama napon egy asszony valóban felhívott telefonon. Nevét nem mondta. Lám, így is megtalálták. (…)

A Színművészeti Főiskolán is ballagnak a végzősök. Magyarok hárman, F. Istvánnal tárgyaljuk az ügyet. Többek közt ezt mondja: „Az egész ballagási ceremónián egyetlen szó magyarul nem fog elhangzani.” (Ezt már tavaly betiltották az ország összes iskoláiban.)

Tehát három színésznövendék ballag. A negyedik már kiszökött Magyarországra. A háromból is elmegy az egyik. Marad kettő annak a száznak a pótlására, aki elhagyta már az országot.

A főiskola magyar és román végzettjeiről lapunk címlapján akartunk fényképet hozni. Koppándi kidobatta. Indok? Semmi. Feltételezésünk: nem tudni, hogy a magyarok közül melyik fog rövidesen „lelépni”. Így tehát valamennyien gyanúsak. (…)

Ballagás a színi főiskolán. Minden úgy történt, ahogy F. mondta volt. Az ünnepségen egyetlen magyar mondatot sem engedélyeztek. Mi több: ez alkalomból a főiskolát a nevétől is megfosztották. Többé nem Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola, csupán: Institutul de Teatru. Azt mondják, a táblát is leszedték a falról.

Az Utunk emberei. Városunkban a lap ifjú olvasóival óhajtanának találkozni. Hát hol legyen? Például az erdélyi magyar kultúra 400 éves fellegvárában, a Bolyai Líceumban. Hány magyar diákja lehet? A Kultúrpalota nagytermét is meg lehetne tölteni velük. Mennek hát az Utunk szerkesztői velük beszélgetni az irodalomról, verset, novellát olvasni. Jönnek is vissza lógó orral. A Bolyai Farkas Líceum, a volt Református Kollégium mai román igazgatónője kijelentette: ebben az iskolában idén – tehát egész esztendőben – kizárólag Eminescu emlékezetére rendezett irodalmi találkozót engedélyez. Semmi mást! Mert centenárium van! Pedig nyilván róla is elbeszélgettek volna a magyar diákokkal. A verseiből is felolvashattak volna. De persze nem úgy készültek, hogy kizárólag centenáriumi műsort hozzanak. Magukra vessenek. Haza velük Kolozsvárra! Így esett meg, hogy Létay Lajos, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, az Utunk főszerkesztője, az Írószövetség országos titkára, a kolozsvári megyei pártbizottság bürójának tagja kénytelen volt fejet hajtani a Bolyai Líceum igazgatónőjének akarata előtt. Mert jelek szerint a hölgy: tulajdonos is. A diáksereg testének, lelkének, agyának tulajdonosa. Rendelkezik velük és fölöttük. Ő cenzúráz minden gondolatot, mely elméjüket megközelítené.

Így mesélték ezt nekem az Igaz Szó munkatársai.

Ó, a telefon! Mióta feltalálták, ilyen szégyenletes intézkedés nem sújtotta. Külfölddel negyedévenként lehet csak beszélni, s oly borsos áron, hogy attól is elmegy a szegényember kedve. Aztán, ha valaki postán próbálkozna, menten lefülelik, megszégyenítik, ebadtázzák. Halálhírt, sürgős orvosságrendelést, semmit sem közölhet, aki az „adagját” már „lebeszélte”. Ám ez is potomság az állandó felügyelethez képest. Interjú-ügyben immár harmadszor jelentkezett ma is a budapesti rádió munkatársa. A szolgálatos központi fül gazdája mindig ott szakítja meg a beszélgetést, mikor a hívó azt mondja: „Meg szeretném kérdezni…” Hát csak ne kérdezősködjék! Abban a tudatban beszélünk bárkivel, hogy a telefonközpontban minden szavunkat hallgatják, magnószalagra rögzítik. A börtönbeli „beszélő” is szabadabb eszmecsere két ember között.

Tegnap este a Szabad Európa román adásában újból megemlítették, hogy a helyi belügyiek újból megfenyegettek, K. K. mellett pedig megerősítették a felügyeletet. Hová megy? Kivel tárgyal? Stb.

Szombaton (10-én) kimentünk Sikaszóba. A remény vitt ezúttal is: két napot bár az elmaradott munkáknak szentelni. Már-már kétséges: befejezhetem-e valaha is regényemet, drámámat? (Az ugató madár.)

Megérkeztünk gyanútlanul. Aztán az első meglepetés: a padlásszobában újból „vendégek” jártak. Garázdálkodásuk nyoma nyilvánvaló. Meglepődésünk azonban lagymatag volt. Mindig így volt ez az utóbbi években. Megszoktuk. Jönnek-mennek, kutatnak, mesterkednek a csíkszeredai fülesek. De most a régiektől eltérő meglepetés vár, drótvég a ház sarkában. Fekete zsinór, amely a talajba ágyazva kivezet az erdő sarkáig. Tovább nem követtük. Óvatosságból. Láthattuk ugyanis, hogy házunk mellett, az erdei úton nagy sietséggel gépkocsi húz el az elnöki vadászház irányába. Közben vendégek jöttek, udvarhelyiek, magyarországiak, köztük egy amerikai angol professzor is. Világos tehát – mondtuk –, hogy miattuk a belügyi kocsi nagy sietsége. A fölfedezett dróttal tovább nem foglalkoztunk. Eszembe jutott a vásárhelyi telefonpatkány megismételt fenyegetése is: „Meg fogtok dögleni”. Így tehát az is lehetséges, hogy ennek a drótnak a végén nem újabb – modernebb? – lehallgatókészülék működik, hanem bomba hallgat. „Ezek képesek bárkit felrobbantani!” A huzal a házba vezet, ám a fal tövében az irányát már nem tudtam kitapogatni.

Miután a vendégek elmentek, Évával tanakodni kezdtünk. Mit tegyünk? A drót a helyén van, a „fiúk” valahol a közelben fülelnek. Vagy a szavainkat hallgatják, vagy robbantani készülnek. Alvás nem lészen. Jobb tehát, ha most azonnal hazamegyünk, s holnap reggel, vasárnap visszatérünk rokoni segédlettel. Öcsém villamos szakember, nézze meg ő is ezt a gyanús zsinórt, laikus módon mi ne nyúljunk hozzá.

Gyors csomagolás, indulás Marosvásárhelyre.

Éjfél előtt öt perccel Marosvásárhelyt jut eszünkbe: hisz holnap, azaz vasárnap fejében vissza nem térhetünk Sikaszóba. Kocsink rendszáma páros. Csak páratlan rendszámú kocsival mehetnénk. Meg kell várnunk tehát a hétfői napot.

Újabb meglepetés itthon is. A sikaszói utazáshoz szükséges, kínnal összekoldult 40 liternyi benzinünket időközben – mikor? – ellopták. Ennek a tolvajnak is kulcsa van tehát. A szerszámosbódé lakatja ugyanis a helyén volt, erőszak nyomát nem találtuk rajta. Kisegít a sógor húsz liter benzinnel.

Eltelt a vasárnap, hétfő van, hajnali 5 óra. Készülődünk vissza Sikaszóba. Gergely öcsém is velünk jön. Fölszedjük azt a huzalt, netán a lehallgatókat, vagy pedig bombát. Ez utóbbi föltevés meglehetősen abszurdnak tűnik, annál határozottabb viszont a telefonpatkány meg-megismétlődő fenyegetése: „Meg fogtok dögleni”. Gyilkolni pedig gyilkoltak eleget. Ennek ellenére: nincs rettegés bennünk. Különös, eddig nem tapasztalt letargikus nyugalom száll meg mindannyiunkat. Lesz, ami lesz! Megyünk. Attól tartok: annak a vadonba vezetett huzalnak a fölszedése nem fog könnyen menni. A belügyiek ott lebzselnek, figyelik minden mozdulatunkat.

Sikaszó. Itt van tehát ez a drót, ez a szigetelt, fekete huzal, kb. 20 centiméternyi mélyen a földben. Hogy honnan indul: látjuk. Az irányát is követni lehet. A fű mutatja. Ahogy megálltunk a ház sarkánál, s elnéztünk az erdő felé, a harmatos füvön látni lehetett a friss nyomot. A gyanúsat. Nem emberi láb nyoma, nem erdei vadé. Az ilyet az ember csekély fáradozással „leolvashatja”. Szarvasnak, vaddisznónak, rókának a nyoma sajátságos ábrát mutat, ez viszont olyan – mit mondjak? –, mintha magányos kerék gurult volna végig a kaszálón, s tűnt el a fenyves sűrűjében. Az ábrát – nem nyáron, hanem viharos téli éjszakán –, mint valakinek a titokzatos látogatását, már megidéztem egyik írásomban. Fájdalmas emlékezés volt az László unokám vízimalmos játékára: veszteségeinkre, családunk szétszóródására. A titokban hazajáró lelkek hórajzolatú nyomára. Ám azt a sajogó vágy és a képzelet teremtette. Ezt pedig valami más hagyta hátra. Ez nem irodalom. Szigorú való. A felvágott talaj mutatja. A fű tövében matatva ujjaimmal kitapinthattam valamilyen földvágó szerszámnak a nyomát. Körfűrész, mely kissé dőlten hatolt a fűgyökerek alá, s valaminő tengelykapcsolásos megoldással le is rakta a huzalt, amely tehát június 10-én már a markunkban volt, de nem mertük fölszedni. Ha két nappal később jövünk, a törött fűszálak már összeszedték volna maguk, a nyom eltűntével soha észre nem vesszük a belügyieknek ezt az újabb mesterkedését.

Munkára fel tehát! S úgy valahogyan, hogy ne keltsünk föltűnést. Helybeli ismerőst ne avassunk az ügybe, a szekusok ugyanis menten rájuk vetik magukat. „Mi volt? Hogy volt?” Ezt a veszedelmet jól ismerik a sikaszóiak. Egyikük így szólt egyszer: – „Ezek, ha tudják, hogy magunk is tudunk valamiről, úgy elvernek, mint a lovat. Megnyomorítanak.” – Sajnos, igazuk van. Ám ez nem a gyávaság jele volt részükről. Csupán az óvatos meggondolásé. Mert ha kellett, így is figyelmeztettek a fülesek jelenlétére. Valamelyikük mindig fejszét kapott fel a hóna alá, s mint kinek az erdőben van dolga, nagy sietve elhúzott mellettünk, miközben halkan közölte: „Vigyázzanak, mert itt vannak!”

S úgy volt. Kerülgettek bennünket, akár a hiénák.

Míg el nem felejtem, ezt is fel kell jegyeznem ide. Indulásunk előtt még otthon hívott telefonon a fiam Veszprémből. – „Hogy vagytok, édesapám?” – „Jól vagyunk, fiam.” – „Nincs semmi baj?” – „Nincs semmi baj.” Már hogy lenne! Hogy aztán gyanút keltsünk vele? Kettős lehet a következménye. Egyik, hogy a hazalátogató gyermeket, unokát a határállomásról visszazavarják, pedig még látnunk kell egymást. Egyszer bár egy esztendőben látnunk kell egymást. Gyenge vigasz ez is. Éva szüntelen könnyhullatását el nem apasztja. De mégis… A másik meggondolás pedig: ha kifecsegjük az újabb sikaszói fölfedezést, mire kiérkezünk a helyszínre, mindent el is tüntethetnek. Már megfigyeltem: mindig pontosan tudják, mikor indulunk, merre megyünk stb. Az ország polgárainak jövés-menését számon tartani ma már nem ördöngösség. Ám ez csak a megfigyelés volt eddig. Talán ezután jön a vastagja. Akik halálunkat ígérték: nemes hivatásukat megpróbálják betölteni. – „Menjünk el innen!” – mondta Éva elcsukló hangon. Megpróbáltam vigasztalni. „Tudod jól, hogy maradnunk kell.” „Tudom, tudom.” Ujjai reszkettek, ahogy a könnyét törölte.

Itt van tehát a drót, mondom Gergely öcsémnek, aki velünk jött, hogy az elhárító munkálatokat szakértelemmel végezze. A ház sarkában állunk, ahol szombaton az elégtétel ritka örömével tapinthattam ki a huzalt a föld alatt. Gergely a mutatott helyre nyúl, majd fölrántja szemöldökét.

– Itt nincs semmi.

– Lehetetlenség. Ott volt.

– Csak volt.

Kapkodó mozdulatokkal követjük a körfűrész vágta nyomot: a drót sehol. Az elégtétel öröme most a belügyéreké. Valahol összeröhögnek a kudarcunk láttán. Talán éppen a közelünkben, a sűrű bokrok között.

Nézzük tehát egyik a másikat leverten. Míg hazanyargaltunk, a drótot fölszedték. Csak szombaton éjjel tehették. Ugyanis rendszerint éjjel dolgoznak. A helybéliek nemegyszer észleltek a ház körül zseblámpafényt, titokzatos mozgást. Hát most kész. Újból túljártak az eszünkön.

De nem olyan fából faragták Gergelyt! Tíz körömmel halad elé a vágaton, át a tisztáson, majd azután az erdő fái között, ahol a szakszerű ténykedés újabb nyomára bukkanunk. Száraz tölgyfalevelek összeseperten, tenyérnyi széles ösvényként jelzik: itt nem a szél működött. Ember mesterkedett. A vágat nyomát még fenyőgallyakkal is megpróbálta eltüntetni. Haladunk tehát a nyomon négykézláb, s úgy 150 méternyire a patak közelében öcsém fölkiált:

– Itt van!

Kezében a fekete zsinór.

Így derül ki, hogy a vágatban nem nyúltunk eléggé mélyre. De lám, itt a bűnjel! Előttünk, mögöttünk is. A fülesek az erdőben komolyabb munkát végeztek, mint a ház mellett, a tisztáson.

– Akkor tehát göngyölítünk! – mondom lelkesen. – Kíváncsi vagyok, meddig vezet ez a drót. S mi van a végén? Kik lehetnek a végén? Lelki szemeimmel azokat a nyakkendős civileket látom, akik itt is követni szoktak bennünket, s leginkább olyan napokon, amikor külföldi vendégeink érkeztek. Ott lehetnek most is az elnöki medveles épületében. Karszékben ülve kártyáznak, fülükön a hallgató, szemükben az öröm, hogy végre megoldották az emberi gondolatok elcsípésének bonyolult feladatát – a vadonban, ahol nincs telefon.

Öcsém nálamnál óvatosabb, mert körülnéz a sűrűben, s így szól:

– Ne menjünk most tovább. Itt könnyen agyonüthetnek. Haladjunk a fölszedéssel visszafelé.

Így cselekszünk. A drótot kihúzgáljuk, de nem tekerjük föl.

Ne veszítsük el a végét.

– Gabonatakarítás, drótbetakarítás! – mondom nevetve.

Egy idő után Gergelyt magára hagyva elnyargalok a fényképezőgépért. Örökítsük meg a látványt. Az irántunk tanúsított állami gondoskodás megható jeleit. Belügyérek áldozatos, lelkiismeretes munkálkodásának bizonyítékait. Ó, szegények! Mily nehéz terepen kell dolgozniuk! Hány vastag fenyőgyökeret kellett átvágniok!

Futás közben eszembe jut, hogy tanúk is kellenek most.

Sándor szomszédot kellene áthívni. Vagy Marxot inkább? Őt és Lenint, mondjuk. Lássák, mi van a drót, vagyis az Eszme végén.

Mire megtérek a fényképezőgéppel, öcsém már az erdő szélén pihen egy kövön. Lekapom. Cseréljünk helyet.

Gergely hátranéz, elképed. Alig néhány méternyi drót fityeg a kezében. Pedig legalább ötvennek kellene lennie.

– Nézd csak! Elvágta valaki.

Elvágta, és el is tűnt vele.

– No, mit mondtam én neked? – néz rám Gergely szigorúan.

Itt volt hát a szolgálatos belügyér, alig néhány méternyire a sűrűben. Megállapítjuk, hogy ügyesen és bátran járt el. Vagyis, hogy túljárt az eszünkön. Nem tudjuk meg, meddig vezetett hát a drót. Ám lehetséges, hogy ennek fejében megúsztuk az esetleges főbeveretést.

– Vagy a meglövetést hangtalan pisztollyal – lódul meg újból Gergely képzelete.

Az erdőszéli s a ház közötti részen azonban már nincs drót. Ezt a részt szombaton éjjel valóban fölszedték. Szerszámot elé! A ház sarkában folytatjuk a kutatást. Gergely a tonnás sziklatömb alá ás, a vízfogó betonpánt repedéseit mélyíti éles vasszerszámmal. Órákon át működik némán, verejtékesen, míg én a konyhát teszem tönkre. Bútort széjjel huzigálok, szegőlécet szedek föl a fal mentén, ahol „lennie kell valaminek”. Éva óbégat, és tiltakozik a rongálás ellen. Én pedig bölcsen így vélekedem: „Ha kint van, bent is lennie kell.”

Jó sokára Gergely kiált diadalmasan:

– Megvan!

Mikor már nyilvánvaló, hogy a drót a konyha parkettje alatt folytatódik, a faltörést abbahagyjuk. Megállapítható tehát, hogy a belügyérek műve még a ház építésének idejéből való. Közel másfél évtizedes. Hát akkor volt mit hallgatniok! Keserves gondban vergődő éveinkből panaszok áradata tér meg emlékezetemben. Hargita megye magyar tanfelügyelője, aki valamelyik szombaton kertelés nélkül sorolta el az iskolák gyalázatos megnyomorítását, s hétfőn már leváltották. Aki csak meglátogatott, mondta a magáét, s bár időnként névtelen üzenet jött Csíkszeredából, Székelyudvarhelyről, miszerint a sikaszói háznak füle vagyon, a suttogás szabályát képtelenség volt mindig betartani. Akárhogyan is vigyáztunk a szánkra, némelykor az indulatok elszabadultak. Vágyálmok röppentek föl, többek között ilyenformán:

– Mikor fogjuk már fölkötni?

– A nadrágot?

– Fenét. Az fel van kötve. Én azt kérdem, mikor fogjuk felakasztani?

– Kicsodát?

Ácsok, asztalosok, cserepezők ilyenkor embert féltő nagy hangoskodással próbálták a választ érthetetlenné zagyválni, némelyek a kezükkel mutogattak körbe-körbe, miközben a fülüket is pengették sokatmondóan.

Aztán a mentő magyarázat:

– Barátunk kedvenc kérdése, hogy mikor fogjuk felakasztani, füstre tenni a szalonnát. Szereti nagyon a füstölt szalonnát.

Azért mindenkori vendégeink közül így is bekerültek jó néhányan a belügy kihallgatószobáiba.

A házban folytatnók a kutatómunkát, de üzenet jön Zetelakáról, ahová a megyei pártbizottságtól telefonáltak: az első titkár hívat, mégpedig azonnal. Visszaüzenem, hogy nem mehetek. Betörtek a házunkba, azzal vagyunk elfoglalva. S ez így is van. Már ahogy megérkeztünk, észleltük, hogy a padlásszobában betörők jártak, s az erkélyen kétségtelen nyomok jelzik, hogy miként távoztak. Kötélen ereszkedtek alá a nyaktörő magasból.

Tehát a megyei titkár üljön a fenekén. Nem megyek.

Este újabb személy újabb üzenettel: induljunk azonnal haza Vásárhelyre. A megyei első titkár parancsa, a propaganda titkárnő parancsa, a szerkesztőség kérése stb.

Nem megyünk!

– Baj lesz – mondja Éva.

– Az már megvan – mondom, majd megpróbáljuk megfejteni a pánikos üzenet hátterét.

Fölszedtük az erdőben a drótot. A titokzatos személy ezt rádión jelentette a főnökének. Az fölhívta a megyei első titkárt és megkérte: távolítsanak el azonnal bennünket, mert nyomon vagyunk, a lehallgatókészülékek veszélybe kerültek. Míg az utat oda-vissza megtesszük, ők a szerkentyűket eltüntetik. Mert milyenek ezek a nyavalyás írók! Külföldi sajtónak, rádiónak pofáznak, sírnak, panaszkodnak. Ezt ők jól gondolták, csak arra nem számítottak, hogy az ember egy megyei atyaisten előtt nem esik hasra.

Majdnem éjfélig tartó terefere, borozgatás a szomszédokkal.

Aztán lefekszünk.

Reggel motorzúgásra ébredek. Az erkélyre kilépve látom: rendőrkocsi. Kék színű rabszállító. De nem az ütött-kopott, amibe a verekedő cigányokat szokták beléhajigálni, hanem annál elegánsabb. Tiszta újnak látszik. Ha nem egyéb: írónak való.

Mire félig öltözötten lebaktatok a padlásszobából, már ott is látom a zetelaki rendőrőrmestert a nyitott verandán. A konyhából előjött Éva és Gergely is. Köszön az ember s kérdi: vajon meg vagyunk-e lepődve az ő korai látogatásától? Mondom, hogy igen. Mi mindenkit várunk, de rendőrt nemigen. Az őrmester az első kedélyes szavak után hangot vált, és azt mondja:

– Önöknek most velem kell jönniük Zetelakára.

Halljunk oda! Hagyjuk itt a házat, az elkezdett munkát, mindent, és menjünk. Mindahányan!

– S aztán mi végett?

– Jelentést kell tenniök a betörésről.

Igen, a betörés. Hirtelenében az a gondolatom támad, hogy az előttem álló fegyveres férfiú magának a sorsunk felett virrasztó Atyaistennek a küldötte. Különben honnan tudná, hogy betörést észleltünk? Semmilyen hatóságnak nem jelentettük. Érthető csodálkozással kérdem hát:

– Miként értesültek maguk erről?

Elmondja. A Maros megyei első titkár áttelefonált a Hargita megyeinek, az pedig máris intézkedett: nyomozót küldött Zetelakára. Ott vár bennünket, hogy előtte jelentést tegyünk.

Így már értem. Hisz magam üzentem a Gauleiterünknek: nem megyek, mivel a házunkba betörtek.

– Az ezredes elvtárs várja magukat – szól az őrmester.

– Hű! Egy ezredes! Az már igen! De nem megyünk.

Az őrmester megvonja a vállát:

– Akkor visszük magukat.

– Nem hinném. Vinni se hagyjuk magunkat.

Erre is van paragrafus:

– Önök a milícia hívására kötelesek megjelenni. Ellenkező esetben pénzbüntetéssel sújtjuk magukat.

Mindezt csöndesen és indulat nélkül mondja el és – horribile dictu! – magyar nyelven. Ama ritka rendőrök közül való, akik magyarul is meg mernek szólalni.

Végül leszól a gépkocsivezetőnek: menjen vissza Zetelakára, jelentse az ezredesnek, hogy a parancsnak nem vetettük alá magunkat.

Ő pedig marad. Nehogy ellógjunk innen a saját panaszunkkal.

A verandán széket kerítünk alája, s úgy-ahogy beszélgetünk is. Mint foghúzás előtt az orvos várószobájában. Ő maga is tudja, amit én sejtek: másról van itt szó, nem a betörésről.

Háromnegyed óra múltán megérkezik az ezredes. Civilben és kopaszodva. Korára nézve negyven körüli férfiú, hűvösen udvarias, bemutatkozik, de nevéből csak annyit értek, hogy „colonel”. Testőrként a gépkocsivezető kíséri.

Azonnal munkához látunk. Fölvezetem a padlásszobába, megmutatom a betörés nyomait. Beszámolómat ügyesen titkolt unalommal hallgatja. Látom a képén: valami egyéb érdekli. S ez menten kiderül, mivel azt mondja: a ház környékét akarja szemrevételezni. A drót, mondom magamban. Miféle drót? – kérdezné nyilván, ha jövetelének tulajdonképpeni okáról hangosan is szót ejtenék. Kimegyünk tehát az udvarra. Ezredesünk úgy teszen, mintha azt figyelné, hogy a betörők merre távozhattak. Kísérője, akiről úgy gondoltam, hogy gépkocsivezető, előtte lépdel, mintegy jelezvén a kutatás irányát. Azon a vonalon lépdel pontosan, ahol a huzalt megtaláltuk. Aztán megállnak. Az ezredes lehajol, ujjaival a fű között matat, s kérdi tőlem:

– Ez a vágás itt mi lehet?

Ravaszkodásának láttán semmi kedvem képmutatóskodni. Elmondom neki röviden, mit hogyan találtunk, majd azután a házban megmutatom a huzalkarikát is, amiből egy darabkát levág magának. Mintaképpen? Bűnjelként? Hisz onnan való, a belügy raktáraiból. Hagyom játszani. Még az iránt is mutatok némi érdeklődést, hogy Sikaszóban nemrégen hegyivadászok gyakorlatoztak. Így maradhatott a földben az a huzal. Jó színészi készséggel ezt csak úgy futólag jegyzi meg.

Nyelvem hegyén a kérdés, hogy a hegyivadászoknak a lakásunkban is gyakorlatozniuk kellett? S a falat is át kellett fúrniok, hogy drótot vezessenek belé? Naiv módon azonban arra gondolok: ha nem tudja, hogy rájöttünk a disznóságaikra, talán még időt nyerünk a további kutatáshoz. Így esem magam is a képmutatás bűnébe. Nem árulom el neki, hogy felbontottuk a falat is. (A bontás jeleit még tegnap eltüntettük.)

Látogatóink udvarias búcsúval távoznak.

Folytatni szeretnők – házon belül – a kutatást, de öcsémnek lejártak a szabadnapjai. Haza kell mennünk. Kínlódásaink egyetlen eredménye, hogy tudjuk: a lehallgatókészülékek ott vannak valahol a házban. De hol? Honnan kezdjük el a rontást, a bontást? A falban talált drótvég műszeren mutatja a „zárt áramkör jelenlétét”, ahogy Gergely megállapítja. A poloskákat tehát hamarosan agyoncsapjuk.

Sejtelmem igaznak bizonyult. A megyei első titkár csak azért hívatott haza, hogy ne legyünk Sikaszóban. A belügyéreknek ott még dolguk van. A Gauleiter helyett ezúttal is Isăroiuné fogad, az elején még kedélyeskedik, majd fontoskodni kezd, és újból eléhozakodik régi kifogásaival, miszerint nem vagyok hajlandó publicisztikában „letenni a garast” stb. Én újból közlöm vele, hogy az írás magánügy, ne szóljanak bele. A fontoskodó elvtársnő még berzenkedik egy darabig, aztán visszamegyek a szerkesztőségbe. Másfél óra múltán telefonon közli velem az első titkár határozott utasítását, mely így szól: azonnal jelentsem neki írásban, hogy: 1. Miért nem írok publicisztikát? 2. Hogy mertem elhagyni a várost az ő engedélye nélkül? 3. Hajlandó vagyok-e végre rendet teremteni a szerkesztőségben, mégpedig minden egyes személyre „lebontott” munkaterv alapján, vagyis: a nyavalyás újságírónak mit kell elvégeznie reggel nyolctól ebédszünetig, utána szigorú számbavétel, kiértékelés, mulasztás esetén azonnali megrovás, büntetés stb.

– Megértette, főszerkesztő elvtárs?

– De még mennyire!

Leteszem a kagylót. Éltető Jóska riadtan néz rám. Amit végighallgattam, nyilván kiült a képemre.

– Ez is megőrült – mondom. – A tehenészeket már halálra kínozta, most mi következünk.

Így tehát megírom a válaszomat. „Ezennel fölmondok. E perctől kezdve ne tekintsenek az Új Élet főszerkesztőjének.” A szövegben szó van arról is, hogy a helyváltoztatás dolgában nem tekintem magam jobbágynak stb. A megyei pártbizottságnál T. elvtárs átveszi a borítékomat, beviszi azonnal a Gauleiterhez, s a többi néma csönd. Határozatomat közlöm Koppándival is, ugyancsak írásban a KB sajtóosztályával is, egyben kérem nevem azonnali levételét a lapról. (…)

Fölmondásomra semmilyen válasz nem jött még. Sem helyből, sem Bukarestből. Csak megtorlás és fenyegetés jelzi jövőbeni kilátásainkat. Az államosított házak igazgatója közli, hogy a lakás, melyet a mostaninak lebontásakor rendelkezésünkre bocsátanak, tetemes javításra szorul. (Ezt tudjuk, láttuk.) Ők elkészítették a költségvetést, mely szerint kb. 130-140 ezer lejt kellene beléfektetni. Ebből 10 ezret ők vállalnak, mármint az állam, a többit magam előlegezem, másként nem lehetséges. Ez tehát 120-130 ezer lej lenne. Nem sok ez? Ennyit dobjak most az állam kalapjába? Hogy saját tulajdonát megjavíttassa? Az igazgató vigasztal. Havi száz lejenként az összeget megtérítik nekünk. Havi 1280 lej lakbérünk ennyivel kevesebb lesz. Mondom, ez nagyon előnyös ajánlat. Hozzávetőlegesen 930 éves leszek, mire kölcsönömet az állam megtéríti. A Biblia szerint ennyi volt Ádám is, amikor meghalt. Ha pedig csak annyit élek, mint Séth – 912 évet –, akkor az állam hitelezőjeként távozom ebből a világból.

– Köszönöm a jóindulatukat!

Azzal távozom, hogy nem egyezünk meg semmiben.

A megyei első titkár H. elvtárssal üzeni nekem, hogy ne ugráljak, lehetőleg ne jártassam a számat, a sikaszói drótok históriáját ne kürtöljem világgá, még bajom támadhat belőle. Milyen bajom? Hát az például, hogy gyerekeimet, unokáimat többé soha be nem engedik az országba. Ő majd intézkedik.

Ezt sajnos megteheti.

Ezt nálánál kisebb belügyi tiszt is megteheti.

A nemzetközi terroristák módszerét alkalmazza: védekezésként ártatlan gyermekeket állít maga elé. Így valóban nem lehet rálőni.

Magyarországra mentében meglátogatott bennünket H. T. és családja. Míg a házban beszélgettünk, odakint a szolgálatos belügyér lesett-fülelt felénk az autójából. A lerombolt házak helyén parkolt le tisztes távolban. Gergely öcsém a helyszínen sétálva figyel föl a gondolatainkra oly nagyon kíváncsi fülesre. Legyintettünk rá. Egyebet mit tehettünk volna?

„Én maradok, másként nem tehetek!” – írtam és mondottam volt Sinkovits Imre hangján a Kossuth rádióban.

De mit teszünk, ha végleg elszakítanak a gyerekeinktől, unokáinktól? Ha őket büntetik helyettem. Ha velük fognak zsarolni bennünket. Amit jó néhányszor megkíséreltek már. Mikor orvos fiamat Bákó környékéről Hargita megyébe próbáltam átmenteni, a megyei első titkár annak fejében ígért segítséget, ha meggondolnám magam, és írnék valamit. Valamit? Hiszen írtam és írok drámát, esszét, novellát. Itthon persze nem közölték. Nem olyasmi kellene, mondta a titkár. Valami más! Például? Hát amiben az elvtárs állást foglalna. Mi mellett? Jól tudja maga, hogy mi mellett! Tapintatos volt. Én meg azon csodálkoztam magamban, hogy milyen nagyon odafigyelnek a hallgatásra. A segítség pedig – egy orvos kinevezése a megye legkisebb falujába bár – nyilván elmaradt.

Folyvást növekvő nyomorúságunkból nem látok kiutat. A tehetetlenségben töprengve napok óta álmatlankodom. „A császár egyetlen járható utat engedélyez: a járhatatlant.” Azóta, hogy a hetvenes évek közepén ez a felismerés a tollam hegyére tolult, helyzetünk romlása iszonyatosan felgyorsult. „Felgyújtanám magam! – mondta minapában egyik barátom keserű öniróniával –, de annyi benzinem sincs.”

Születésnapomon – ezt utólag jegyzem föl, hogy közléseit el ne feledjem – meglátogatott G. Zs. is. Bukaresti élményei egyre lesújtóbbak. A „helyzet” ellen lázongó írókat belügyiek őrzik éjjel-nappal. Azokkal, kiket a nyugati sajtó a védelmébe vett, megpróbálnak leveleket íratni, amelyekben kérik: „Ne védjék őket!” Nem szorulnak rá. F. J.-t is behívatták, megfenyegették. Be ne tegye lábát még egyszer a Magyar Követségre! Különben… stb. Sokakkal együtt G. Zs. is fenyegető levelet kapott. Börtönnel fenyegetik az esetben, ha valamely követség összejövetelén megjelenne.

Lemondásomra még mindig nem válaszoltak. Ettől persze nem esem kétségbe. Gyakorlatilag kiléptem a szerkesztőségből. A gyerekek sorsa foglalkoztat inkább. Unokáim arcát látom magam előtt, ahogyan fölnéznek riadtan a borsi vámosokra, midőn így fognak szólni: „Vissza!”

Munka? Dráma? Meseírás?

Csak emlék már a hajdani hajnalok jóleső munkája.

Suttogva cserélünk szót a házban, amely – valószínűleg – csupa lehallgató. Titkos mikrofonok isszák a gondolatainkat. Meg az éjszakai fura álmom is: „Mi adni nektek magyar tagozat. Biztosítani magyar iskola.” Surgyélán beszéd, nem tudom, ki mondta.

B., a jégszekrényjavító meséli, hogy a hazafias gárda kényszertagjaként Nagy Imre temetésének idején napokon át teljesített maga is fegyveres szolgálatot. Eminescu szobrát kellett őrizniök. Ki ellen? „Az isten tudja.” Éjjel-nappal állták az őrséget váltásban. Parancsuk volt, hogy minden gyanús személyre lőni kell. Ha például valaki röplapokat szórna, vagy falakra firkálna stb.

P. Á. kolozsvári barátom látogatása. Nos? Legyintés. Ügye, amelyért több mint egy esztendeje lót-fut, kérelmez, reklamál, könyörög, kiabál, mind reménytelenebb. Vagyis, hogy Svájcba utazzék. És még mi újság? Gy. Éva élelmiszert küldött Doina Cornea asszonynak, akit köztudomásúlag házi fogságra ítéltek. A személyt, aki az élelmiszert vitte volna, elcsípték a szekusok, majd Gy. Évánál újabb házkutatást végeztek. (Az összefüggések zseniális kutatóinak szigorú kérdése: honnan az élelmiszer?) Aztán Évát többször is behívatták kihallgatásra.

N. C. tegnapi háromórás beszéde. Úgy a legjobb minden, ahogyan ő rendezte. Az emberiség aranyálma, a kommunizmus napfényes csúcsai felé haladunk.

Egy elmebajos román diplomata újból azt nyilatkozta Párizsban, hogyha a romániai magyar gyermekek az anyanyelvükön tanulnak, és végzik el iskoláikat: egyenlőtlen helyzetbe jutnak. Mert úgymond nem érvényesíthetik egyenjogúan a képességeiket. „Törzsi szintre züllenek” – mondta, hogy szellemes is legyen. Istenem, be nagy szíve van! Mennyire aggódik értünk, be nagyon szeret minket!

M. tanárnő látogatása. Többek között elmeséli, hogy két magyar főiskolást behívattak a belügyhöz, ahol megpofozták őket. Bűnük, hogy a bentlakásban Nagy Imre temetésének napján a Kossuth rádió műsorát hallgatták.

Végre megmozdultak odafönt is. Fölmondólevelemre válaszolva Koppándi Sándor utasította a bukaresti fiókszerkesztőséget, hogy nevemet a lapról vegyék le. Harmincegy év után kimásztam a rácsból. Hamarább kellett volna, mondja némelyik barátom. Erre megint azt hozom föl, hogy őrizni kellett és kell ezután is minden talpalatnyi helyet, ahol egy tisztességes magyar mondat kinyomtatható.

A megyei pártszékházat hónapok óta legalább kilenc rendőr őrzi. Szemközt a szerkesztőségünk. Megszokott parkolóhelyemről ma délelőtt elzavartak. Kérdésemre, hogy mi baja velem, a rendőr a vállát vonogatta. Én pedig arra gondolok, hogy Sinkovitshoz írott levelemet tegnap a Szabad Európa rádió román adásában is felolvasták.

O. T. hozza dedikált új könyvét. Tanulmányok a reneszánszról. Ezt még lenyeli a cenzúra. Aztán, mert Csíkszeredában járt, az ottani iskolai újdonságok kerülnek szóba. Az asszimiláció osztagainak garázdálkodásai. Az anyanyelvi oktatásnak egyre vandálabb és cinikusabb megsemmisítése. Például: a hajdani színmagyar gimnáziumban összesen tíz IX-ik osztály működik. Ezekből ma már csak egyetlenegy a magyar osztály. A többiben kizárólag román nyelven folyik az oktatás, holott a tanulók többsége magyar nemzetiségű.

Kádár János halála. (Tegnap reggel tíz órakor.) Az értékelések. Az elismerés, a tapintatos bírálat vegyes hangjai. De föl-föltünedeznek a sommás, szigorú ítélkezés hívei is. Már ahogy tökéletes elzártságunkban, hír- és szövegszilánkok alapján megítélhető. A nevét viselő korszakot egyesek áldják, mások átkozzák. Sok-sok éven át a hozzánk ellátogató magyarországiak versengve dicsérték az ő Jani bácsijukat. A kút mélyén dideregve irigykedéssel hallgattuk őket. Ez részint meghatározta az ottani ellenzékiekről alkotott véleményünket is. – „Mit berzenkednek? Látnák csak, mi van itt nálunk! Itt nem egy-két esztendei szilenciumra ítélik az írót, hanem örökre betömik a száját. Szőcs Gézát, Ara-Kovács Attilát nem két napra fogták le, nemcsak az újságjukat kobozták el, hanem az egész életüket. Ugyanis örökre elzavarták őket innen.” – Legutóbb hosszan beszélgettem erről Csoóri Sándorral. Önvizsgálatilag is. Hogyan vélekedik az ember a kút mélyén. (Ki mint él, úgy ítél?) Ők is kútban csücsülnek persze. Ám a tökéletes elnyomás állapotában túlbecsültük a tökéletlen elnyomatás engedményeit.

Hírhedett jelszavak az elhunyt pártvezér munkásságának értékelése kapcsán. Hogy például: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ilyenformán kivonták a forgalomból a türelmetlenség jelszavát: „Büntessétek meg a közönyösöket!” Akkor tehát Kádár egyik érdeme, hogy futni hagyta a közömbösöket? Köztük önmagát is az ügyünkben tanúsított közönye miatt?

Két esztendeje, hogy találkozhattam vele Szűrös Mátyás társaságában. Apró elégtételem volt, hogy félig-meddig elismerte, miszerint a szocializmus nem oldja meg „automatikusan” a nemzetiségi kérdést. Ilyenformán – bár közvetett módon – egyetértőleg vélekedett Szűrös Mátyás radikálisabb föllépéseivel is az említett ügyben. Ceauşescuról pedig az volt a véleménye, hogy őrült, akivel nem lehet és már nem is szabad tárgyalni. (…)

A mi mindennapi rettegéseinket add meg nékünk ma, mivel nem tudhatjuk, hogy:

– mit fog kidobni lapunkból a) Koppándi Sándor, b) a megyei első titkár, c) a megyei propagandatitkár, d) annak beosztottja stb.?

– hogy helységeink magyar megnevezésének betiltása után mikor tiltják be a földrajzi nevek anyanyelvi használatát is?

– hogy a Kriterionnak melyik újabb kiadványát küldik zúzdába?

– hogy hol, melyik iskolánk csonkul tovább egy beszüntetett magyar osztállyal?

– hogy hol váltanak le megint maradék magyar gyárigazgatókat, egységvezetőt stb.?

– hogy honnan, Erdélynek melyik városából irányítják iskolás gyermekeink újabb, asszimilálásra szánt csapatait távoli, főleg moldvai megyékbe?

– hogy meddig tart még a magyar munkások toborzása, s részint kötelező jellegű áthelyezése bányamunkára?

– hogy melyik maradék intézményünket fosztják meg magyar nevétől, mint például a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, amely mától kezdve csupán: Institutul de Teatru?

– hogy Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön stb. hol cserélnek le folytatólag s az éjszaka leple alatt újabb utcanévtáblákat?

– hogy vajon Titus Popovici megállapítása után, miszerint még Petőfi is soviniszta volt, a Petőfi tér és Keresztúron a szobra megmarad-e?

– hogy legközelebbről melyikünk számíthat házkutatásra?

– hogy a menekülők közül, a román–magyar határon kit fognak lepuffantani, elfogni, agyonverni, megkínozni?

– hogy a magyar kiskatonák közül hol, kit fognak újból anyanyelvi megszólalása miatt nyomorékká verni?

– hogy hol fognak könyvet égetni?

– hogy a határon vajon gyermekeinket, unokáinkat is visszazavarják-e?

– hogy az új, statáriális törvény alapján hány Moldvába kihelyezett magyar értelmiségi veszti el jogát ahhoz, hogy erdélyi szülővárosába valaha is visszaköltözhessék?

– hogy a magyar turistaként telefonáló személy nem provokátor-e?

– hogy anyám házának ablakait, mert úgymond a fia „Erdélyt akarja elcsatoltatni”, mikor verik be?

– hogy a román tömegek betelepítése mikor kezdődik el Székelyudvarhelyt is, amelynek színmagyar jellege a kormányt aggasztja?

– vajon Magyarország és Románia között megszakad-e a diplomáciai kapcsolat?

Szorongásunk folyamatos, és naponta növekvő.

És nincs képzelet, mely az ellenünk elkövetett merényletek változatosságát föl tudná sorolni.

A drótokról készült fényképpel együtt elküldtem tiltakozásomat a pártközpontba Emil Bobunak, aki Ceauşescu jobbkezeként a belügyminiszternek is főnöke. (Jobbkeze? És az Asszony? Az több annál. Társuralkodó.) Megírtam neki, mit művelnek a belügyiek Sikaszóban. Tudom, értelmetlen időpazarlás, de hát azonkívül, hogy az effélét az ember nyilvánosságra hozza, egyebet mit tehet?

Üzenet Sikaszóból: házunk ablaka megint nyitva van. Pedig gondosan bezártuk, amikor eljöttünk. „Újból meglátogattak a fülesek.” Mennék azonnal, de nincs benzin. A mi mindennapi telefonálásaink a 051-re: van-e benzin? Később tudjuk meg. Későbben: van-e benzin? Nincs. Mikor lesz? Nem tudni. Ezt elkezdjük a hónap elején, folytatjuk – naponta többször is – a következő hónap elejéig, amikor elhangzik a boldogító igen. Aztán a rohanás, a sor három kilométeres, fél napot rostokolsz, már a kúthoz közeledel, mire kijelentik: mára elfogyott. Ha kocsidat helyben hagyod, hogy a sorállást ne kezdd elölről, kirabolják, ha nem rabolnak ki, szerencsés ember vagy, ám oda-vissza legyalogolsz tíz kilométert. Így megy – hányadik esztendeje? Egy idő után a zsidók sem tudták, mióta vándorolnak a pusztában.

Hazavárjuk Öcsi fiamat Veszprémből, családostul.

A rettegés: csak vissza ne zavarják őket a határon! Mit tehetünk, ha Igreţ elvtárs a fenyegetését beváltja? Kérvényezés? Tiltakozás bent és kint minden lehetséges nemzetközi fórumon? Azt mondja Éva:

– Mintha azok a fórumok itt székelnének az Eminescu téren!

Kijuttatni semmit se lehet. A testi motozást szó szerint kell értelmezni. Nőgyógyászatilag is. A követségiek szekuskíséret nélkül a sarokig sem mozdulhatnak Bukarestben. Tőkés Lászlónak, akit mindannyian csodálunk kitartásáért ama nemzetáruló püspöknek a támadásaival szemben, helyzeti előnye, hogy Temesvár: határváros. Onnan talán valamivel könnyebb üzenetet váltani a küzdőtársakkal. Köztük a leghűségesebbek közül való: A. és P. barátom. Közlés végett velük olvastam át Tőkés beszámolóit a váradi püspök garázdálkodásairól. Meg is tiszteltük őkelmét ocsmány mivoltának rövid jellemzésével. Hogy ez a hitvány, papok szégyene mily széles mosollyal szokott volt nekem a parlamentben kezet nyújtani! Ott ólálkodott Fazekas János körül is. Úgy tett, mintha őt is érdekelné azok sorsa, akik választáskor reá szavaztak.

Rettegésében, hogy a gyermekek nem jöhetnek be az országba, Éva egész éjjel sírdogált. Nem lehetett megvigasztalni.

Délután 7 körül boldog rikkantások az udvaron s a házban. Megérkeztek Öcsiék. Nagy robajjal omlottak odébb szívünkről a kövek.

Átmenetileg minden bajunkról megfeledkeztünk. Oly sok év után a Marosra is kimegyünk fürödni, pecázni. Panka, Bori, Melinda visibál a vízben. Velünk a rokonság is, Melánia, Boti, Nóka, hál’ istennek van kinek odakiáltani az erősebb vízsodrás láttán, Panka, Bori, Nóka, vigyázzatok! E családi zsibongás – hajdanvolt létünk sajogó emlékeivel – már-már édeni hangulatú. Hány sivár esztendő, hány aggodalmas hónap múlik el csöndes magányban, gyermeki hang nélkül, s abban a tudatban, hogy ez már így leszen örökké. Be régen írtam volt: „Boldogok, akik egymás szeme láttára múlnak el!” Életük végéig láthatják, gyámolíthatják egymást. Most meg ez az omlás! Világgá szóródott fiatalok küldik az ódon dalokat rádió útján az itthonmaradott öregeknek. Akáácosúúút, ha végigmegyek rajtadééén!

A Maros partjáról Kamarásra száll a gondolatom. Be szépséges, nagy család volt ez a mienk! Anyai nagyapámnak 12 gyereke volt, s mint annyiszor mondotta: nem a szegény szülők nyakába szakadt nyomorúság, hanem Isten áldása: tudatosan vállalt erkölcsi kötelezettség. Pedig a minden esztendei 12 pár lábbeli mellett a gyerekhad összetrombitálása is gondot jelentett: Eszti, Pista, Rubi, vagy hogy hívnak! Nem hallod, mit mondtam?

Öcsi fiam nézi hosszan a vizet, a tájat, a nyírfaberkeket.

Két önfeledt kacagás között elmélázik, s tudom, mire gondol. Miért kellett itthagyniuk a szülővárost, szülőföldet. Éva szokta megjegyezni néha: Istenem, be mélységes szomorúság ül Öcsike szemében! S már törli a könnyét, holott lassan ő is belenyugszik a gyermekek kényszerű elmenetelébe. Hát igen. Melinda munkahelyét valahol egy Beszterce környéki hegyi faluban szabták meg kötelezőleg, a fiamét Solont (Szalonc) községben Bákó környékén. Két orvos az ország két sarkában, itthon a két kicsi gyerek, s a kétségtelen tény, hogy öregségükre ha visszajutnak valamiképpen Marosvásárhelyre. Ahová, persze szinte naponta küldik a fiatal román orvosokat is. „Tízsornyi szövegeddel hazahozathatnád őket Marosvásárhelyre” – mondta egyszer nekem egy szerkesztő. „Tudom, mondtam. Ceauşescu születésnapja közeleg újból. Csakhogy ilyen áron a gyerekek is megvetnének.” – „Be kényesek lettetek!”

Indulunk Sikaszóba. Apraja-nagyja örvendez a rég várt utazásnak. Az unokaleánykák boldogan csipognak, ugrálnak és tapsikolnak. Még mindig eleven bennük a Hargita emléke.

Sikaszó. Tervünk az volt, hogy semmi egyebet nem csinálunk, csak haszontalankodunk. Vagyis gombászunk, pisztrángászunk, a sűrű erdőt járjuk, medvére, szarvasra lesünk, vaddisznókkal ijesztgetjük magunk. Esténként elnézzük a csillagokat. Sehol sem látni oly tiszta csillagos eget, mint itt, Sikaszóban. Meg annyi műholdat sem. Negyedórás figyeléssel kettőt-hármat is észlelni szoktunk. Most is láthattunk volna.

Ha egy rozsdás fejű szög miatt fel nem fordult az életünk.

A múltkoriban elkezdett drótkutatást most nem folytattuk. Falat kellett volna bontani, a konyhában a parkettpadlót fölszedni stb. „Majd máskor!” A házból kivezető drótot nagy ügyesen már úgyis lefüleltük, eltüntettük. Az erdőben a talajba vágott nyomon haladva már egy darabkát sem találtunk belőle. Ama titokzatos személy, aki öcsém háta mögött ólálkodott, az egészet felszedte már. Elismeréssel állapítottuk meg, hogy a drótlerakás alapos munka volt. A Bakó-patakán is átvezették, el az erdő felé. De milyen ravaszul! A víz alatt s kétoldalt a marton gyeptégla borítással. Még arra is gondjuk volt, hogy a gyeptéglák mentén a réseket morzsalékos földdel betömjék, elegyengessék, az érintetlenség látszata végett. Volt hozzá idejük és fizetésük.

– Menjünk horgászni!

Ingváltó szándékkal sietek föl a padlásszobába, fejemmel fölpattintom a rugós csapóajtót, s míg várom, hogy az sarkig húzódjék föl, a padlót nézem, az immár rozsdás szögfejek sorát a kémény mellett. Köztük az egyik ezüstösen fényes. Hát ezt mi lelte? Miért nem váltott színt a többivel együtt?

– Gyere csak, Öcsi! Hozd a harapófogót!

Ezzel vége is lett a mi nyaralásunknak. E perctől kezdve két napon át egyebet nem tettünk, csak rontottuk-bontottuk a házat. Nagyobb kárt részeg betörők sem tehettek volna benne. Mikor ugyanis a fényes szögfej árulása folytán a deszkaszálat a helyéről kifeszítettük, már ott is volt ámuló szemünk előtt a régen sejtett dróthálózat s a lehallgatókészülék üvegvatta fészke – de sajnos, üresen. A műszert a betörők már elvitték volt. A gondos munkát itt is el kellett ismernünk. A sebtiben kimentett lehallgató a padlásburkolat harmadik rétege alatt volt elrejtve. Deszka, üvegvatta bélés, újabb deszka, azon kalitka-ajtócska, finom lombfűrészmunka ügyes ragasztással rögzítve. „Ez már igen! Dicséretre méltó fáradozás az éjszakák titkos óráiban.” Ők égették hát csontig a gyertyákat! Ők hagyták hátra áruló jelként a forrasztáshoz szükséges, cérnavékonyságú, apró cintekercset (import anyag!). A sáros lábnyomokat, s mi mindent az évek folyamán!

Két napon át működtünk mindahányan. Fárasztó, nehéz munka volt, azaz kártevés: padlófelszedés, aztán a konyhában vakolatbontás, turkálás csupasz kézzel – mert nem volt gumikesztyűnk – az üvegvattában, köhögtető porban, véresre sebzetten. Ez idő alatt a manzárdszoba padlózatának majd egyharmadát fölszedtük, a konyha faburkolatát leszereltük, gerendák mentén a drótokat rögzítő gipszet késsel levakartuk. A hálózatot úgy rakták volt le, hogy a lakásnak mindhárom helyiségét lehallgathassák: a hálónak használt padlásszobát, a konyhát s az én dolgozómat. Ezért a drótok iránya szeszélyesen változott, rongálás nélkül nem követhettük. A konyhafal tövében cementet kellett bontani, a mennyezeten lyukat fúrtunk, míg mindennek a végére jártunk. Sajnáltuk persze, hogy győzelmünk nem teljes. A három vattafészek üres volt. A szerkentyűmentést pánikszerűleg végezhették. Kívül a falon lábnyomok jelzik, hogy kötélen másztak föl az erkélyre, majd az ablakot kifeszítve hatoltak be a hálóba. Csak pánikkal magyarázható, hogy új szöget vertek a deszkába, távozáskor pedig az erkély gerendáján felejtették a kötélhágcsó hármas horogját. (Rövid kötélmaradék fityeg rajta.)

Mire megpihentünk volna, szabadságos időnk is odalett.

– Haza kell mennünk – mondta Öcsi fiam, majd hozzátette nagy szomorúan: – Vége a sikaszói szép napoknak. Ez így már pokol.

– Egyszer ennek is vége lesz – mondtam. – Bár nem biztos, hogy magam is megérem.

Reménykedjünk!

Mi történik a kolozsvári Házsongárddal, kérdi valaki tőlem.

Nem tudom, mi történik a Házsongárddal. Hát elmondja. Részint fokozatosan átalakítják a leginkább szem előtt lévő, ősi – ám meg nem váltott – magyar főúri kriptákat, másrészt magyar halottat csak nagy ritkán engednek oda temetni. Ezt sem értem. Ez is elmagyaráztatik. A kolozsvári városvezetésnek az a véleménye, hogy ez a temető: „történelmi méltánytalanság”. Európa egyik legszebb temetője nem lehet tovább is oly hangsúlyozottan magyar jellegű. Jönnek folyvást a nyugati turisták, és csupa magyar nevet látnak azokon a fránya sírköveken. Következésképpen a temetkezési engedélyek dolgát úgy rendezik, hogy azok százalékaránya a magyar lakosság országos százalékarányát tükrözze. (7%?, 10%?) Ezt nehéz elhinni. Aztán mégis el kell hinni.

Marosvásárhelyt azzal fogadnak, hogy megjelent az Új Életnek az a száma, amelyen a nevem már nem szerepel. Isten veled, lapom, s a cenzúra! Harmincegy év után megválunk egymástól. Keserves volt ugyan az együttlét a kényszerű kompromisszumok kínzókamrájában, de össze is kacsinthattunk gyakran: „Ez is átcsúszott, amaz is nagy nehezen.” Egy Tamási-novella példának okáért. S mi minden, amire szomjasan vetette rá magát az összes magyarországi lapoktól, könyvektől elzárt romániai magyar olvasó.

Egy Kuncz Aladár, egy Kacsó Sándor és Kós Károly, vagy Benedek Elek példáján vigasztalódva próbáltuk fenntartani a mi képeslapunkat is.

Lassanként megháborodunk a sorozatos betörések fölfedezésében. Míg odavoltunk, újból bentjártak a házban. Az udvarra nyíló ablakon jól láthatók a behatolás nyomai. A zárókilincseket sikerült kívülről – nyilván csípőfogóval – elfordítani. Nem loptak persze. Csak a könyveimet túrták föl, s a családi fényképgyűjteménynek egy részét vitték el. Tudjuk, mi érdekli őket. „Le vagyunk-e fényképeződve” – azokkal a személyekkel, akiket B. ezredes „banditáknak” szokott nevezni. (Szűrös Mátyás, Kádár, a bécsi Szépfalusi, az amerikai Hámos László stb.)

Öcsiék ma reggel 8-kor elutaztak. Évát újból sírógörcs kapta el. Nem tudtam megvigasztalni. Most aggodalmasan várjuk a hírt, hogy miként keltek át a határon. Z. barátommal lefényképeztettem a sikaszói lehallgatóhálózat újabb tárgyi bizonyítékait. Elgondolásom, hogy újabb tiltakozást küldök Emil Bobunak Bukarestbe. Teljesen fölösleges fáradozás, mondja Éva.

Unokaöcsém telefonhívása Székelyudvarhelyről. Székely? Csak volt. Legutóbbi székelyföldi beszédében Ceauşescu csak Odorheiu-t mondott, és ezt már parancsként értelmezték. A város nevéből törölték a jelzőt, kicserélték gyorsan a régi feliratokat. Így már csak Odorheiu a székely anyaváros.

Unokaöcsém közli, hogy közös barátunk, H. F. öngyilkos lett. Megmérgezte magát. Felesége, két szép lánykája siratja. A család jó két esztendeje Ausztriába próbált kiszökni. Nem sikerült. Munkahelyükről kidobták őket, a gyerekeket is az iskolából. Ami azután jött, a jó képességű technikust és kőfaragót öngyilkosságba kergette. Legutóbbi találkozásunk alkalmával azt panaszolta, hogy viszonylag jól jövedelmező sírkőfaragó munkáját kénytelen abbahagyni. Negyvenöt éves fejjel katonai behívót kapott. Munkaszolgálatosként márványt kell faragnia a bukaresti Ceauşescu-palota számára. (A munkát helyben végzik.) Elmondotta, hogy hasonló munkára kötelezik a megye területén élő szobrászokat is. Az új Kheopszhoz különben ezrével viszik ugyancsak katonai behívó alapján a székely mestereket. (Ácsok, lakatosok, kőművesek stb.) D. Erzsébet öccsét már harmadízben hívták be ilyen munkaszolgálatra. Sikaszói szomszédunk, S. Sándor is ledolgozta Bukarestben a maga fél esztendejét. „No és mi lesz az én otthoni munkámmal? Szénacsinálás, állattartás, kapálás, mi minden! S ott a két kicsi gyerek is.” Szemberöhögték.

A színi főiskolán lezajlottak a felvételi vizsgák. Egyetlenegy lányt vettek föl a tömegével jelentkezők közül, holott a színészhiány immár szinte bepótolhatatlan. Kb. százfőnyi az eltávozottak létszáma. Tanár barátaim mondják, hogy a felvételire jelentkező lányok közül a legtehetségesebb, aki minden jel szerint hazai magyar színi művészetünk eljövendő nagyja lehetett volna, román dolgozatának elégtelen jegye miatt esett ki. Valamelyik XVIII. századi román író valamelyik művét gyengén ismertette. Most hazamegy, és jövőre újból jelentkezik. Akkor viszont egy másik szerző másik műve miatt bukik el, hiába ámuldoznak jeles drámai gyakorlatán a felvételi bizottság tagjai.

Emil Bobu elvtársnak,

az RKP Központi Bizottsága titkárának

Bukarest

Tisztelt Bobu elvtárs!

Önhöz intézett második levelemben újból arra kérem, intézkedjék, hogy végét vessék ama fölháborító garázdaságoknak, amelyek elviselhetetlenné teszik immár a magam és családom életét.

A tények a következők:

Néhány nappal korábban küldött levelemben arról tájékoztattam Önt, hogy a Hargita megyei Sikaszó faluban lévő hétvégi házamban fölfedeztem és fölszámoltam a lehallgatásunk végett fölszerelt technikai hálózatot. Azt is jeleztem, hogy ismeretlen személyek, föltehetőleg a lehallgatással megbízott személyek betörtek az említett lakásba.

Tudomására szeretném hozni, hogy azóta másodízben is betörtek sikaszói házamba.

Ugyancsak ismeretlen tettesek kötélhágcsón – közel húszméternyi magasságba – kapaszkodtak föl a manzárdszoba erkélyére, majd az ablakot feltörve hatoltak be a lakásba. Akár az előző betörések alkalmával, most sem loptak el semmit, ezzel szemben kétségtelen nyomok jelzik gyanús működésüket, amelynek hosszas kutatás után a titkát megfejtettük.

Mellékelten küldöm Önnek azokat a fényképeket, amelyeket a lakásunkban talált lehallgatóhálózatról készítettem. Ezekről nyilván nem kell bővebb tájékoztatást adnom. Mondanom sem kell, hogy e hálózat fölfedezése és megsemmisítése igen sokba került; a padlót, a falakat, a falburkolatot kellett megrongálnom ahhoz, hogy hozzájussak.

Így tehát fény derült a korábbi sorozatos „betörések” okára. A betörők nagy gonddal az egész házban lehetővé tették a lehallgatást (három szobában), majd amikor észrevették, hogy a házból kivezető, föld alá rejtett dróthuzalt megtaláltam, az elektronikus lehallgatókészüléket gyorsan kilopták a hálóból, nehogy az is a birtokomba jusson. Amikor ezzel a céllal a lakásba betörtek, nyilván nem gondolták, hogy én a megkezdett kutatást tovább folytatom mindaddig, amíg minden részletében föltárom a galádságot. A fényképen tehát a kb. 200 méter hosszan lefektetett kábelnek egy része látható. Ennek a végén, az erdőben, a patak mentén húzódtak meg azok a személyek, akik lehallgattak bennünket; akik oly nagyon kíváncsiak arra, hogy miként vélekedünk az életünkről és a politikáról.

Tisztelt titkár elvtárs! Bizonyos, hogy részükről mindezek fölösleges erőfeszítések. A lehallgatásunkkal foglalkozó férfiak a termelőmunkában sokkal nagyobb hasznára lehetnének a társadalomnak. Ami pedig szerény személyemet illeti: én már előző levelemben is jeleztem, hogy nem készítek elő összeesküvést, nem foglalkozom kémkedéssel sem. Természetesen nem titkolom el véleményemet azokról a kérdésekről, jelenségekről, amelyek az életünket jellemzik, s amelyek aggasztanak engem is. Ezekről nem hallgatok, nem hallgattam az elmúlt évtizedekben sem. Írásban és szóban tártam fel aggodalmaimat minden lehetséges fórumon, és Nicolae Ceauşescu elvtárs előtt is, amikor írótársaimmal együtt alkalmam volt vele találkozni. Éppen ezért arra kérem Önt, intézkedjék szigorúan, hogy a szekuritáté részéről egyszer s mindenkorra fejezzék be a lehallgatásunkat Sikaszóban ugyanúgy, mint marosvásárhelyi lakásunkon. Nem jelent különösebb örömet számomra, hogy ellenem elkövetett súlyos törvénytelenségeiket közvetlen környezetemben ugyanúgy tárgyalják az emberek, mint külföldön is, a sajtóban.

Kérem tisztelettel, hogy tájékoztatásomat továbbítsa az illetékes miniszternek is. Fontosnak tartanám, hogy ő is értesüljön a történtekről, leghatározottabb tiltakozásomról az említett törvénytelenségek ellen, amelyek immár tűrhetetlenek. Megdöbbentő, hogy olyan országban, amely magát alkotmányosnak tekinti, ahol meghirdetett törvények tiltják a magánlaksértést, felelőtlen személyek rablók és betörők módjára mocskolják meg az emberek otthonát.

Tisztelettel:

Sütő András

Szegény apám egyszer azt mondotta:

– Hallgass ide, fiam, hogy jártam a minap. Dugom a lábam a gumicsizmába, hát benne van egy egér. Agyoncsaptam, de nem ez a fontos. Hanem az a fontos, hogy sose rántsd föl a csizmádat anélkül, hogy meg ne vizsgálnád, nincs-e benne egér. Értetted?

Megértettem, és így cselekedtem négy éven át. Horgászat előtt a gumicsizmámat minden esetben kiráztam, potyogjon ki, ha egér van benne. Sose volt. Ma reggel a lugasban csizmarántás előtt mondom magamban: apám figyelmeztetése fölösleges volt, csak rázom a csizmám, nincs egér benne. Hát nem rázom többet. Beledugom a lábam, s valami csiklandozza máris a talpamat.

Benne volt az egér.

De miért várt ennyi ideig arra, hogy apám parancsát megszegjem?

Reggeli hétkor Ágnes lányom elébe indulok Segesvárra a vonathoz.

Csak egymaga érkezik, a gyerekek nélkül. Lacika dolgozik, Sárikát nem merte hozni. Az a hír járja Budapesten is, hogy életveszélyes itt a magyarok helyzete. Igaz, hogy több esetben megvertek már óvatlan személyeket, akik – főleg részegek között – magyarul beszéltek. A jelenség azonban még nem járványos méretű. Ám ha Ceauşescu tovább trombitálja Erdély veszélyeztetettségének rémmeséjét, a pokol ránk szabadulhat.

Temetés Koronkán. Ötvenkét éves korában egy kisebb műtét után, gondos felügyelet és gyógyszer híján, meghalt Kutas Miklós unokaöcsém felesége. Jelen voltak a kamarási rokonok meg a szétszóródottak is olyan helyekről, mint: Beszterce, Monor, Csíkszereda, Kolozsvár. Most negyven esztendeje valamennyien pusztakamarásiak voltunk. Hosszú századok után valósággal felrobbant ez a kis emberi közösség. Már pontosan nem is igen tudjuk, melyiket merre dobta a történelmi légnyomás. Egy-egy temetés ha összehoz bennünket.

Meghalt a kedves Auguszta, Kemény Jánosné, a vécsi kastély hajdani nagyasszonya, az Erdélyi Helikon mecénásának özvegye. Törhetetlen kedélye, mosolya, bizakodása mindannyiunkat megszégyenített, ha botján bicegve megjelent közöttünk. Most, hogy gyermekei őt is Vécsen akarják eltemetni, elölről kezdődik – mit magam kínlódtam végig János halálakor – a megalázó könyörgés a hatóságoknál: engedélyeznék, hogy a hajdani tulajdonos, valamikori saját kertjében a férje mellé szálljon sírba, a Kós Károly készítette Helikon-asztal közelében. A párt engedélye nélkül a koporsót nem engedik bevinni a kastély udvarára. A vécsi kastély különben még mindig debilis gyermekek otthona.

Boldog napjaink – mert Ágneske velünk volt – hamar elsuhantak. Segesvárra indulunk újból a vonathoz, amely elviszi őt Budapestre. Valami aggasztót észlel rajtunk a gyermek? Csapot-papot hagyva igyekszik hozzánk, látni, hogylétünkről faggatni bennünket. Jön, félelemmel telten, ocsmány motozásoktól rettegve, téli időben fűtetlen vonatokon, állójeggyel is.

A szerkesztőség gépírónőjét berendelték a szekuritátéhoz. Órákon át faggatták: minek neki a saját írógép, mit gépel, kinek dolgozik? Hát nekem is például. Azért ezután meggondolom, mit gépeltetek vele. Az ügyből házkutatás is lehet, az írógépét is elkobozhatják.

Három nap után csak most, vasárnap reggel hajnalban jutok lélegzethez, néhány följegyzést papírra vetni. Csütörtökön Ágneskét vonatra ültettük, majd Székelykeresztúron át Székelyudvarhelyre mentünk. Nagy örömünkre E. jóvoltából tíz liter benzint meg egy láda borvizet is szerezhettünk.

Aztán Sikaszó. Éva a ház, az erdő láttán csöppet megvigasztalódott. Szinte-szinte boldogan sietünk nagy csomagjainkkal ajtót nyitni. Két lakat, két zár meg a biztonsági retesz. Minden rendben, mondom. Máskor ugyanis bosszantó meglepetések rontották el a napjainkat. Letörött kilincs, fejszefok nyoma a zár körül stb. A világ kezd helyrebillenni. Ördögöt! Az ajtó belülről el van torlaszolva. Nekitolták az asztalt. Kik és mi végett?

– Itt voltak a banditák – mondom finoman.

Semmiség. Megszoktuk. Bár csak ennyivel maradnánk.

Akkor igen jó dolgunk lenne. Belépek a fürdőszobába. Annak az út felőli ajtaja nyitva. A zárak összetörve, az erős, vaskapocs sarokbiztosítékok elszaggatva, az ajtó tokja fejszével összevagdalva.

– Nézzük, loptak-e?

Loptak is. Egy távcsövet, ruhaneműt, kávét, cukrot, olajat, fűszert, egy üveg pálinkát (születésnapomra hozta valaki), a villamos kávédarálót. De nem vitték el a hordozható sporttelevíziót.

Éva zokog, vigasztalom, aztán nyargalok a faluba ember után, akivel a rontást helyrehozhatjuk. Keresem az ácsot, kovácsot, az asztalost, mindahányan jó ismerőseink. Senki. Este jut eszembe: minden fontos kéziratom otthon maradt. Ha oda is „betörnek”, lesz mit elvinniök! Szamár fejemmel mindent csak egy példányban gépelek. Unom a piszmogást az indigóval. Most már mindegy. Éjszaka álmatlanul forgolódom, s mondom magamban: nem mindegy. Lelki szemeim előtt az otthoni feltört ajtó, a sikaszóinak sorstársa. Nem kellene veszni hagynom a kézirataimat.

Kora hajnalban elindulok Marosvásárhelyre, fél hét körül meg is érkezem. Semmi baj! Déli két órakor már újra kint vagyok Sikaszóban. A megtett út 250 km.

De még mindig nem találok embert, ki a megmocskolt ajtót, meg az előző „betörés” alkalmával tönkretett ablakot megjavítaná.

Végül B. I. – önzetlenül és azonnal, mint mindig – kisegít.

Benedek Imre tehát küldi egyik mesteremberét, hogy a megrongált ajtót, ablakot megjavítsa. Autóval megyek érte, felpakoljuk a szerszámokat, s jövet erről-arról beszélgetünk. Főleg az iskolás lányairól. Hogy mennyire szeretnek olvasni, de nincs könyv. Regény, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi. Meg a maiak is persze. „Reákapnának azok a maiakra is! Csak lenne honnan” – mondja Árpád. Miután megszűnt a magyarországi könyvbehozatal, és mióta a hazai magyar könyvkiadást oly nagyon megnyomorították, a könyv is hiányáru, akár a hús.

Ha csak tehetem, könyveket küldök Árpád lányainak.

Aztán a munka. A megrongált ajtó láttán Árpád azt mondja:

– Ide vasrács kell.

Újabb vasrács! Odahaza s idekint legalább kilencet tettettünk eddig. Nem ruhát csináltat magának az ember, hanem rácsot. Rácsokba öltözünk. Mégis védtelenek vagyunk. „Minél több a zár, annál nagyobb a kár” – mondja Árpád. Lám, ez az ajtó is! Ha nem dupla ajtó, ha nincsenek a sarokbiztosító kampók, most kisebb, kevesebb lenne a javítanivaló. Közben azt is megállapítjuk, hogy a tatárkodást belülről végezték. A primitív turpisságra nem volt nehéz rájönni. Afféle „műbetörés” volt. Válaszként a Bobuhoz küldött tiltakozásomra. Nyilván leszamarazták őket. Kontár munkát végeztek, ha jómagam civil létemre fölfedeztem a titkos működés jeleit. A dolognak Marosvásárhelyt is utánanéztünk. Módszerünk is van már, nem csak gyanakvásunk.

Köd, eső és szomorúság Sikaszóban. A munka nem megy, olvasok hát éjjel-nappal. (Álmatlanság.) Dante, székely balladák, Huisinga. Várjuk, hogy elkészüljenek a megrendelt vasrácsok. Van, aki erre is legyint, mondván: „Akármit csinál az ember, ahová be kell nekik menni, oda bemennek. Akár a medve, ha hússzagot érez.” „De nálam nincsen hús” – mondom. „De van írás” – mondja az ember és nevet. Írásra gyűl az éji vad.

Elhagyjuk Sikaszót. A vasrácsok nem készültek el. A kovácsmester sógora motorkerékpárral elütött egy embert, aki ilyenformán meghalt. A szerencsétlenség F. Imrét is hazaszólította, nem dolgozhatott.

A faluban a püspököt várják. Festik a katolikus templomocskát. Jóleső érzéssel gondolok arra, hogy ennek a megépítésében egy keveset én is segíthettem. A csíkszeredai illetékesek istennek sem akarták a megépítését engedélyezni. A helyi hívek megbízottai nem hagyták magukat, folyamodványaik, tiltakozásaik megírásába engem is bevontak. Aztán hosszadalmas huzavona után a boldog rikkantás: „Meglesz! Uram, egy fegyvergyárat is könnyebb lett volna megépíteni.” A rettegők jól tudták, mitől félnek, ha a székelyek templomot építenek. Az imádság háza egyúttal az anyanyelv törvényes otthona is.

Anyanyelv… nyelv… Ezt még följegyzem ide. A kék bálna tragédiáját. Maholnapi kihalását nem csupán az emberek végtelen ostobasága és mohósága okozza. Nem csak a zsírja. Hanem a nyelve is. A kardszárnyú delfinek kedvenc eledele a bálnanyelv. A vizek lomha óriását e ragadozó cetek körülveszik, száját fölfeszítik és darabokban tépik-szaggatják ki, és eszik meg a nyelvét. Iszonyatos halál! Mai állapotunkban iszonyatos metafora is…

Hazafelé menet Székelyudvarhelyt megállunk, barátainkkal elbeszélgetünk. A városban aggasztóan növekszik az öngyilkosok száma. Épp e mai napon történt. Egy asszony levetette magát valamelyik tömbház ötödik emeletéről. A rendőrség úgy hagyta ott fél napig takaratlan, hogy aki ismerte, jelentse kilétét. Végül kiderült: többgyermekes munkásasszony volt. (…)

Menten, hogy hazajöttünk, a padlásteret vettük vizsgálat alá. Gergely öcsém arra figyelt föl, hogy a villamos vezetékek mentén némely helyen az agyagtapasz föl van túrva. – „Itt matatott valaki!” Nekiállunk, szerszámmal, tíz körömmel vetjük széjjel az agyagot, aztán módszert változtatunk. Az utca felőli gerendák alatt kutatunk, alájuk nyúlva keressük a már jól ismert drótot. Keressetek és találtok! Öcsém diadalmasan húzza elé az „elvtársat”; ugyanaz a kettős huzal, amelynek párját Sikaszóban megtaláltuk. Egyik szála piros, a másik fehér. A gerenda alatt a padlás sarkáig húzódik, ott vezették ki, és kapcsolták a telefondróthoz.

Ám ez a munkának csak a kezdete. A drót után meg kell találnunk a lehallgatókészülékeket is. Evégett hosszú órákon át dolgozunk csöndben, szó nélkül, kézjelekkel értekezve. Tudjuk, hogy valahol a suttogásunkat is lehallgatják, aztán észbekapnak, s valamely ürüggyel azonnal ránk csapnak.

Bizonyos, hogy itt is ravaszul működtek. A huzalok a padló alatt futnak szerte, komolyabb rongálás nélkül az irányukat lehetetlenség követni. Ezért – új kísérletként – a lakásban a mennyezeti lámpákat szereljük le, s vizsgálódunk a tövüknél eredménytelenül. Vissza megint a padlásra! Fűrésszel, feszítővasakkal. És nagy reménységgel.

Késő délutánig fáradozunk, hogy saját padlásunkat minél jobban tönkretegyük. S végül markunkban a három készülék.

Összesen három poloskát találtunk. Mindahány a mennyezeti lámpa fölött hallgatózott gondosan kiképzett üvegvatta fészekben. Egyik a nappaliban, a másik a dolgozószobámban, a harmadik a konyhában. Kettőt most kiszedtünk, a harmadikat hagyjuk „élni” (a konyhában), hogy odabent a fülesek gyanút ne fogjanak. Így gondoljuk legalábbis. Ám lehetséges, hogy ez csak önáltatás. Hisz egy idő után mégis gyanút foghatnak: miért néma a nappali, ahol oly sok ember megfordul naponta? Mindegy. Most örvendezünk. Különös érzés otthonunkban úgy beszélgetni, hogy immáron nincs suttogás, néma mutogatás.

– Mennyi ideig hallgatóztak ezek itten?

– A drótokat rögzítő gipsz színe után ítélve lehet annak tizenöt esztendeje is.

A műszereken dátum lehet a 86-os szám? Tán akkor cserélhették ki a régieket. Fizikus barátunk szerint japán gyártmányúak. (…)

István öcsém látogatása. Enyeden, hajdani kedves iskolavárosomban a Bethlen Kollégium magyar szakiskolaként működik még mindig. Kész csoda, hogy megúszta a vegyítést. Csak el ne lepnék az önfeladásra hajlamos személyek. Mert például volt régen egy igazgatója, aki helyben rögtönzött beszédem hallatán így vélekedett: „Ha tudom, hogy ilyeneket mond, nem hagytam volna pofázni.” A kollégium évfordulós ünnepségén Bethlen Gáborhoz, a kőarcú fejedelemhez szóltam akkor – miről ugyan bizony? Pusztán csak arról, hogy az erdélyi magyar magyarként óhajtana fennmaradni. Hajdani híres enyedi tanárok, professzorok satnya utódjaként ettől esett karrierpánikba az igazgató.

Éva minden csöngetésre fölriad. Magam is arra gondolok ilyenkor: vajon nem a belügyiek jönnek visszakövetelni a műszereiket? Bukaresti barátaink mesélik, hogy az Írószövetség vendéglőjében Dan Deşliu is talált egy aprócska lehallgatót. A kenyereskosárba volt elrejtve. Zsebre vágta hát, hogy hazavigye. Az Írószövetség székházában szolgálatot teljesítő fülesek közül ketten utánavetették magukat. Dulakodás közben a lábát is eltörték, csak visszaszerezzék a bűnjelet. Magunk is így járhatunk. A két készüléket elektronikus szakembernek szeretném megmutatni. Látván, hogy az egyik mily nagyon megijedt, s be gyorsan elszelel, lemondok a tudományos tájékozódás szándékáról.

Temesvári hírek. Tőkés László református lelkészt kisebbségjogi nyilatkozata miatt letartóztatták, elhurcolták a belügyi szervek. Éva azt kérdi: mit tehetnénk érte? Sokat nemigen, csak ami tőlünk kitelik: a nemzetközi sajtó útján közzétesszük, hogy mellette vagyunk, vele vagyunk, s aggódunk érette.

Tegnap este Kovács Leventével beszéltük meg a Lócsiszár szatmári színrevitelének ügyét. Csoda, hogy engedélyezték. Levente fogja rendezni. Tán lesz is belőle valami.

Helyi színházunk mindennapi botrányaiból. H. újból följelentette az együttest, írásban fejtegetvén, hogy kabaréműsoruk „horthysta-nacionalista szellemiségű”. Ezt állítólag a megyei pártbizottság propagandatitkára is túlzásnak tartotta. Az abszurd állítást a román színészek ugyancsak nevetségesnek minősítették. Így megmenekült a kabaréműsor, H. ellenben tovább berzenkedik a színház „magyar nacionalistái ellen”. Kész kabaré!

A menekülők! Romániából, Bulgáriából, az NDK-ból. Meg Kínából. (…)

De maradjunk a magunk nyomorúságánál. Sz. E. színésznőnket a kolozsvári magyar színház várta haza valahonnan Nyugatról. Főszereplője volt egy új produkciónak, amit T. G. rendezett. Azzal jöttek vendégszerepelni Vásárhelyre. Zsúfolt ház, a kezdés előtti percek feszültsége stb. Végül bocsánatkérés: a művésznő sajnos nem érkezett meg. De majd holnap! Második zsúfolt ház, a közönséget újból szélnek kellett ereszteni. Kiderült közben: a művésznő disszidált.

Eleddig, mióta így meglódult az erdélyi magyarság, hat színházra való színész hagyott el bennünket.

Rádióhír: menekülnek a bulgáriai törökök is. Szülőhazáját már negyedmillió hagyta el. Európa a bolgár vezetés bűneit emlegetve ejnyebejnyézik szemérmetesen. Érthetetlen, hogy a valós okot egyetlen európai ország kormánya sem meri kimondani, úgy, ahogy az nyilvánvaló, tömören és a lényegre rámutatva: fasizmus. Zsivkovnak hosszú időn át Ceauşescu volt a legjobb barátja. Együtt vadásztak, lőtték a medvéket. Elképzelhetetlen, hogy ne cseréltek volna eszmét arról is, hogy a nemzetiségeket miként kell megsemmisíteni. Eljárásuk közös vonásokat mutat. (Pl. a kötelező névmódosítás, aztán a kisebbségnek mint kollektivitásnak a megtagadása.) Csak arról nincs tudomásunk, hogy Zsivkov a törökök között talált-e olyan árulókat, amilyenek a mi magyarjaink az ún. Nemzetiségi Tanácsban.

Az immár élő klasszikusnak tartott román szobrász és festő, Vlasiu látogatása a szerkesztőségben, ahová nyugdíjasként is be-benézek közös gondokban osztozni. Mint mondja, valóban velem akart találkozni. Ez pedig nem úgy sikerült, ahogy elgondolta, belépésekor jó néhányan voltak a szobában, a Mester láttán ki-ki helyben maradt szót váltani vele. Mint kiderült: eléggé tájékozott a magyar kultúra, irodalom és művészet dolgában. De még az én írásaimnak egy részét is ismeri. Az Anyám könnyű álmot ígér román fordítását gyengének tartja, s valamivel jobbacskának a drámáimét. Festő barátja, Nagy Imre is szóba került. Oly időben, amikor a magyar és román kultúra közé sovén politikusok és történészek akkora ékeket vernek, hogy az már szellemi háború, különösen jóleső érzés volt hallgatni e nagy román művészt; elismerő, és egyben-másban bíráló szavait. Attól meg éppenséggel föllelkesültem, hogy az erdélyi magyar menekültek ügyében Sinkovits Imréhez írott nyílt levelemmel ő maga is egyetért. Sőt, együttérez velünk. Az együttérzés pedig: hatalom. Amikor elment, az emberi szolidaritásnak e csöppnyi hatalmát hagyta ajándékul a szívemben.

A kapucsengő reggel korán ugraszt az ablakhoz. Kinézek, s álmából ébredve már Éva is botladozik a nyomomban.

– Ki az? – kérdi bosszúsan.

– Egy turista papagáj – mondom. – Hegymászó lábbeli, sárga térdnadrág, inge, mint a légyölő galóca, s a hátán egy létra.

Így tehát ez a nap is jól kezdődik.

Az ilyet be kell engedni, ha egyébért nem, hogy közelebbről is megbámulhassuk. Elékerül a kapukulcs, szíves invitálást mellékelünk hozzá, s nyújtjuk máris neki az ablakon kifelé:

– Ha már így esett, tessék befáradni.

Huszonéves, rokonszenves arcú, barnaságban istenáldotta fiatalember. Befelé jövet már messziről mosolyog, a fémcsöves hátizsákjával ügyesen forgolódik, én pedig a nappali ajtajából figyelem, hogy vajon lever-e bokályt, falitányért a folyosón.

Sikerült bejönnie minden kártétel nélkül. Bemutatkozik, mondja, hogy Eduardo, de különben szólítsam őt nyugodtan Gyurinak. Közben kikászálódik a tornyos hátizsákja alól, majd papírokat vesz elő, hogy igazolja magát, miszerint nem azonos azzal, akinek nézhetnők ily komédiás állapotában.

Eduardo, alias Gyuri ugyanis spanyol újságíró. S azért jött, hogy egy barcelonai újság, a La Vanguardia számára készítsen velem interjút. Töri a magyart, de jól értekezünk, egykettőre terítékre kerül a Ceauşescu-féle politika néhány lényegi kérdése. Néhányat mondok, mert Eduardo-Gyurinak sürgős a dolga, a következő vonattal indul máris visszafelé.

Előbb azonban engedélyt kér, hogy a fürdőszobában átöltözhessék. A sárga nadrágot fehérre, a pettyes inget csíkosra váltja, s nevet ránk a csínytevés huncutságával.

– Egyik turiszta jött, a másik elment. Így megzavarni a rendőrnek figyelmét.

Hosszan utána nézünk az ablakból. Éva azt mondja:

– S ha provokátor volt?

Legyintek. Az igazságnak nem kritériuma, hogy kinek hozzák azt tudomására. Azért aggódom, hogy Eduardót minden óvatossága ellenére is elkaphatják, elverhetik a hazugság fegyveres őrei. Megtették ezt már nyugati diplomatákkal is.

– Akkor ne felejtsük el néhány nap múlva megvenni a La Vanguardiát! – mondom Évának, hogy tréfálkozzunk is az aggodalomban.

A mai délutánt újabb lehallgató fölkutatására szántuk. Ezúttal a hálószobában. Falat is bontottunk öcsémmel, de semmit se találtunk. (Nem elég a másik három?) Fáradozásunk mégsem volt eredménytelen. Az ablakon fölfedeztük a „betörők” rongálásait. Erőszaknyomok a redőnyön, az ablakkeret két helyen bevésve, és így a belső kilincs fogóval kívülről is elfordítható. Ügyes megoldás! Úgy járnak itt be, titkos házkutatás végett, mint annak a rendje. Mit tegyünk? Ha kitalálnánk is valamit ellenük, betörést mímelve összetörik az ajtókat, mint Sikaszóban.

Ez már csak töprengés, nem gondolkodás. Az önkínzó töprengéstől pedig már Bacon Ferenc bátyánk is óvott Angliából.

Rég várt vendégünk Zs. Örvendeznénk egymásnak, ha nem telepedne közénk az ő bánata is. Elmegy a lánya. Megannyi kiváló szakemberünk után ő is kénytelen lesz az országot elhagyni. Az üzemben, ahová a főiskola elvégzése után kihelyezték, illetékesek legfőbb gondja az volt, hogy angol tolmácsként miként szigeteljék el – épp az angoloktól. Tolmácsként s magyarként, no meg apja miatt is, akiről É. városának szekusai úgy tudják, hogy „nacionalista és berzenkedő”. És a tolmácskodás? Az úgy megyen, hogy jönnek az angolok üzletet kötni, az asszonykát berendelik a szomszéd szobába, aztán be-befutkosnak hozzá gyorsan lefordítani az egyezkedés szövegeit. Mily nevetséges és megalázó állapot! Férjével együtt tehát kimenekül emberibb életet élni!

K. L. a napokban azt üzente, hogy a Lócsiszár szatmári előadásának időpontja szeptember 10. Hát ez így jó lett volna. Ma ugyanis újból hívott telefonon, mondván: a dráma színrevitelét betiltották.

A többi után ezt is! Kicsodák? S milyen indokkal? Levente majd elmeséli.

Sz.-né többórás monológja a kerti asztalnál fiának kálváriás éveiről. A 14 éves diákot a katonai törvényszék ötesztendei börtönre ítélte, mivel nem jelentette föl osztálytársát (Sz.-t), aki egy ködös őszi napon „magyar zászlót” tűzött ki a megyei pártbizottság épületének tornyára. Sz.-né szerint persze nem volt az zászló. Néhány rongydarabot férceltek össze a gyerekek. Hatósági berkekben akkora lótás-futás támadt belőle, mintha az oroszok jöttek volna be. Széles körű nyomozás, virnyákolás a megyénél. Emlékszem, aktivisták nyüslettek sápadtan. „Hallotta, uram? Hát ez borzasztó!” Kolerajárvány? AIDS? Árvíz? Potomság lett volna annak a gyermeknek a csínyéhez képest. Aztán, hogy végül, az ügyben cinkossá lett diákot is elkapták és elítélték felfüggesztéssel, kezdetét vette a következmények második szakasza. Munkahelykeresés, keserves hányódás, kilincselés kenyérkereseti lehetőség végett. Nagy nehezen a postán alkalmazták végül táviratkihordóként. De csak két hónapig tartott a boldogság. „Ez bizalmi állás!” – mondták, és onnan is kirúgták. Sz.-né hosszadalmasan meséli könyörgéseit intézményi és vállalati igazgatóknál. Egy maradék magyar direktor például bátran kiabálta: „Igen, asszonyom, úgy van, ahogy mondja: igenis szarházi vagyok! A megyei pártbizottság parancsa, hogy magyart az üzemben nem alkalmazhatok, s én a parancsot betartom!”

Látom már, hogy ez a szegény asszony rossz idegállapotában képtelen a mondandóját egybeszedni. Összevissza csapong, beszámolóját nehéz követni. Ennek ellenére az ügynek minden mozzanata döbbenetes. Például azt mondja: a fiú szakállasan jelentkezett a postán, ahol távirat-kihordói állást ígértek volt. A román főmérnök így szólt hozzá: „Nem bírom nézni ezeket a szakállas ungurokat. Ha húsz percen belül levágatod a szakálladat, talán alkalmazni fogunk.” Hazaszaladt a fiú, s jött vissza egy óra múlva csupasz képpel. A főmérnök a szemébe röhögött és azt mondta: „Így már szebb vagy, de így sem alkalmazlak. Elmehetsz.” Akkor Sz.-né újból fölment sírva a párthoz, tanácshoz, mindenüvé, ahol csak panaszt tehetett, míg végül a gyermek a már említett állást megkapta. Nem volt köszönet benne. Három postás munkáját rakták rá. A család tagjai felosztották egymás között a táviratokat, úgy hordták ki nagy nyargalással, ám a főmérnök szíve ettől sem lágyult meg. Előbbi közlését Sz.-né kiegészíti: „Azt mondták: azért sem dolgozhat a postán, mert testvére él Magyarországon.” Aztán egy másik epizód. Mikor annak idején hosszadalmas kihallgatások után a gyermeket a rendőrségen eleresztették, anyjával „átvételi elismervényt” írattak alá, miszerint a delikvens „ép és egészséges”. Pedig a hátán, a vállán véres kék foltok árulkodtak a brutális ütlegelésről. A gyermekátvételi elismervényt az asszony eleinte nem akarta aláírni, erre viszont a rendőr kijelentette: „Akkor a fiú itt marad!” Ettől úgy megijedt a gyermek, sírva kezdte mondani, hogy őt senki sem bántotta, és mindenkinek azt fogja mondani, hogy elesett a biciklivel, attól a sérülés a vállán, a hátán. „Okosabb vagy az anyádnál” – mondta a rendőr.

Később a fiúcska idegklinikára került, hosszasan kezelték, míg lelkileg is talpra állt valamennyire. A bírónő, aki öt évre ítélte, anyjának közeli ismerőse lévén, így védekezett: „Más ítéletet nem hozhattunk. Így szólt az utasítás.”

Történt pedig mindez egy seprűnyélre akasztott vászondarab miatt, amiről két gyermek úgy gondolta, hogy az a magyar zászló lenne.

Fáradt tűnődés a konyhában a lámpa alatt. Föl-föltekintünk rá: ott a lehallgató a tövében. Kitűnően működik. Öcsémmel leszereltük a telefont, fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk a „lefülelt” drótokat, majd belehallgatóztunk a kagylóba. A kávéskanál koccanása is hallik odalentről. Hát akkor a vélekedés a világról!

Megfelelő műszerrel lemértük a huzalok elektromos feszültségét is. Ha jól emlékszem, tizenhét voltot mutatott. Vagy húszat? Mindegy. A fontos, hogy tudjuk: valahol surrog a magnó, és minden szavunkat rögzíti.

A nemzeti ünnepet eső és csönd mosta el. Írói munkára képtelenül második napja csak olvasok (Bacon), rádiót hallgatok, vagy teszem-veszem haszontalanul a jegyzeteimet. Mi mindent kellene még írni! Nem megy ilyen zaklatott állapotban. Égzengés a világpolitikában. (Balti államok, Prága stb.) Az ablakon túl: vaksötétség. S mintha ránk leselkedne ott valaki. Éjjelente a legcsekélyebb neszre is fölébredek: matatnak-e „betörőink” a padláson? Nyilván észrevették már, hogy a három poloskájuk közül kettő nem működik. Azt várják csak, hogy egy napra bár elhagyjuk a lakást.

Valamelyik rokonunk anyámnak is elmesélte Pusztakamaráson:

– Képzelje, Berta néni! Poloskát találtak a házban.

– Hát az elég nagy szégyen! – háborgott anyám. – Poloska csak ott van, ahol nincs tisztaság.

Politikai tisztaság, mama! – mondtam volna, ha ott vagyok.

Így majd tisztáznunk kell magunkat előtte.

Az ember azt gondolná, hogy odakint mindennek az az értelme, amit az újság naponta trombitál: épül-szépül a város. Folyvást korszerűsítik. A szemközt épülő sokemeletes tömbházba pedig egész falunyi népet fognak beköltöztetni, hogy titkosan kitűzött cél szerint a hajdani 90%-ról – 35-40%-ra nyomják le a magyar lakosság arányát. Ablakunk előtt kivágták a két nagylombú kanadai nyárfát.

– Mit csinálnak maguk? – kérdeztem a favágó brigád egyik felügyelőjét, mert így van ez ilyenkor: ketten dolgoznak, heten felügyelnek.

A táskás ember így válaszolt mordan:

– Hogyhogy mit csinálunk? Rendet.

A másik kiegészítette a kegyes hazugsággal, miszerint a villamos vezeték miatt irtják a fákat. Ne támadjon érintkezés. Eddig sem támadt. A vezeték mellett lenyesték időnként az ágakat, az ügy rendben volt. Másról lehet itt szó. A fák eltakarták az ablakainkat. A belátást zavarták. Valamint a sötétség is. Ezért most betonoszlopra két hatalmas fényszórót szereltek, s még másik hármat a befejezetlen tömbház negyedik emeletére. Így kerültünk a hatósági felügyelet fénykörébe. Az udvarunkon éjszaka olvasni lehetne. Meg filmezni, fényképezni. Az igazság az, hogy időnként magyarországi kocsik húznak be az udvarunkra. Szegény füleseink a sötétben nem tudták megállapítani, miféle csomagok kerülhettek elé azokból a gyanús kocsikból. Fegyver? Röpcédula? Így más lesz a helyzet. A munka is könnyebb. Mármint az őrizet. (…)

Múlik a nyár, s még nem láthattuk Sárikát, Lacikát. Ágnes e csuparémhír-világban nem merte őket magával hozni. Azt hiszem, nehezen felejti, hogy most két esztendeje – mivel magyarul szólalt meg – oly iszonyatosan orrba verte egy részeg vasgárdista. Akkor, hogy félájultan zuhant a betonjárdára, hajszálon múlott a gyermek élete. Ezért jött volna az idén is Erdélybe nyaralni?

Sík Ferenc, Az álomkommandó rendezője immár negyedszer hív telefonon. Eddig még nem sikerült két mondatot sem beszélnünk. Ahogy a nevét mondja, máris megszakítják a vonalat.

Budapesten megjelent könyvemet még nem láthattam. Nincs, aki a szerzői példányaimat a határon átlopja. A Káin és Ábel szabadtéri előadása (Kőszeg?) megbukott. Azzal vigasztalom (áltatom) magam, hogy ez a dráma nem szabadtérre íródott. Fürdőgatyában, fagylaltot nyalogatva az ember a színpadra csak rácsodálkozik.

Életünk zaklatottsága miatt idén egyetlen sor ún. szépirodalmat sem írhattam. De csak ne panaszkodjunk! Ha másokat is meghallgat az ember, még röstellheti is magát a viszonylagos nyugalmáért.

Néha bemegyek a szerkesztőségbe. Elüldögélek ott a régi szobámban, ahol bajával-panaszával oly sok ember megfordult. Ki-ki azzal a reménnyel önti elém a bánatát, hogy bizonyára segíteni tudok rajta. Pedig nem tudok. Vigasztaló szavakon kívül egyebet sem tudok mondani. Lám, most is.

Bejön egy jóvágású fiatal férfi, bemutatkozik. Hellyel kínálom.

– Mi járatban?

– Baj van – mondja, és szemét elönti máris a könny.

Biztatom, meséljen. Messziről kezdi. Az erdélyi magyar értelmiség kálváriájának legelső szakaszával: a kinevezésekkel. Moldvába, Munténiába, isten tudja, még hová. Csak épp a szülőföldre nem. Őt fogorvosként ugyancsak Moldvába helyezték. Felesége, két gyereke itthon maradt persze. Évek múltán beütött a családi romlás. Aztán azt meséli, mi mindennel próbálkozott, hogy valamiként a szülőföld közelébe kerüljön vissza. A rovinari bányában vállalt fogorvosi munkát. Ezzel mintegy kiérdemelte, hogy versenyvizsgára jelentkezve Marosvásárhely környékén M. községben foglalja el új munkahelyét. Micsoda boldogság! Megnyugvás! Pedig napi nyolcvan kilométert ingázik. Ez tehát havi 2400 km. Évi 28 800. Állójeggyel az iszonyatosan zsúfolt, rozoga és büdös autóbuszokon. Ám ez mégis az áhított boldogság!

Négy hónap után pedig közölték vele az új megyei első titkár (Igreţ) szigorú utasítását, mely így szólt: azonnal hagyja el Maros megyét, térjen vissza moldvai munkahelyére.

Napok óta talpal, könyörög.

Senki illetékes nem akar rajta segíteni. Jómagam segíteni szeretnék, de nem tudok. A megyei első titkárnál kellene kihallgatást kérnie. Szinte kiabálva mondja:

– Ahhoz az emberhez nem megyek. Akkor inkább a szögesdrót! A golyó! Uram, én inkább nekimegyek a határnak! Kiszököm ebből a pokolból!

És elmegy, a felindulástól már-már tántorogva, kezefejével a könnyét törölve.

Rádióhír: Szeged előtt újabb hullát fogtak ki a Marosból. Erdélyi magyar menekült volt.

Váradon a sürgősségin egy idős asszony eszméletlen állapotból magához térvén azt kérdezte:

– Verik még őket?

– Itt nem vernek senkit – mondták.

A határon veszteglő vonaton ájult el.

– Nem bírtam már nézni, lelkem. Ahogy azt a három magyar fiút verték a román határőrök. Ahogy öklözték, csizmával rugdosták az arcukat.

– Miért vajon?

– Mert szökni próbáltak Magyarországra. Úgy emlékszem, mikor az egyiknek a szeme kifordult a csizmarúgástól, akkor ájultam el. Haza szeretnék menni. Csíkba. Csíkországba.

Ezt a szót persze: Csíkország, cenzorunk nem engedi leírni.

Tegnap esti vendégünk Király Károly volt. Elmondta, hogy kisebbségi nyomorúságunk dolgában adott interjúja után (Népszabadság, aug. 5.) a belügyi felügyelet a réginél is szigorúbb lett körülötte. Kísérik folyvást, néha kocsival is. A megyei első titkár fölhívatta és figyelmeztette tettének esetleges „törvényes következményeire”. Közben kifejtette, hogy a nemzetiségek jogai csorbítatlanok. A föltett kérdések hallatán viszont – hogy például csupán a megyei vezető szervekben arányos-e a képviselet? – zavarba jött, s a vitát más irányba próbálta terelni. Később visszahívatta, és arra kérte őt, hogy beszélgetésük tartalmát foglalja írásba. K. ezt megtagadta.

Tapasztalatcsere a lehallgatások dolgában. Bemutattam Károlynak a lakásban talált készülékek „mintadarabjait” meg a sikaszói drótgyűjteményt. Vázoltam neki „munkamódszeremet”, s azt ajánlottam: hasonlóképpen lásson maga is munkához saját padlásán.

Nevetünk is, mert azt mondom Karinthy nyomán: „Poloskája van? Eredményes módszert ajánlhatok jutányos áron: így írtok én!” Károly tanácsa, hogy a tárgyi bizonyítékok fényképmásolatait küldjem el az államelnöknek.

– Az ilyesmivel már sokra nem megyünk. Kivált, hogy nem is jutna el hozzá.

(…)

Eddig csak tudtuk, hogy a munkásnak évek óta nincs vasárnapja. A szemközti munkatelepen most láthatjuk is: valóban nincs. Annyira sietnek a betelepítéssel, hogy sem éjjel, sem nappal, sem semmilyen ünnepnapon nem szünetel a munka. Ma, augusztus 27-én is dolgoznak az új tömbház felépítésén. Forgolódnak a toronydaruk, szörnyűséges zajjal emelik magasba a kész betonfalakat. Mérnökök, csoportfőnökök románul adják ki a parancsokat, a végrehajtók: ácsok, kőművesek, malteresek egymás között magyarul beszélnek.

Szerkesztőségünk kicsiny, vidámnak nem mondható, ünneplőbe öltözött csapata. Az Aranykakas nevezetű vendéglőben búcsúztatjuk két, nyugdíjba vonuló munkatársunkat. T. L. 30 esztendőt, V. I. ugyancsak tetemes időt töltött el lapunknál. A tiszteletükre fölidézett gondolatom a szokványos: vagyis, hogy mily észrevétlenül telt el nem kevesebb mint három évtized. Úgy jártunk mi is, mint ama népzenészek, akik hajdanán betévedtek Rőtszakállú Frigyes fejedelem udvarába, ott elkezdtek muzsikálni, és addig zenéltek, míg belefáradtak és hazamentek. A régi otthonukat már sehol sem találták. Szeretteik közben kihaltak, családi házaik elenyésztek, a földdel egyenlővé lettek. Akkor derült csak ki, hogy az egyetlen, muzsikás éjszakának tűnő szolgálat éppenséggel száz esztendeig tartott. Valahogy így vagyunk mi is, barátaim. Most, hogy lejárt a szolgálat, a régi városunk nincs többé. Jórészt ledózerolták, legjobb elméit elűzték idegen földre, félezer éves magyar iskoláit fölszámolták, magyar egyetemeit, „mint politikai tévedést”, legnagyobbrészt román előadási nyelvű főiskolává „korrigálták”, magyar utcaneveinket eltüntették stb.

Szomorú kis társaság vagyunk. Vacsora végén egy-két dal is megpróbál fölszállni, de hamar lehanyatlik. „Nem megy ez, uram. Nem olyan az idő.” (…)

Király Károly látogatása. Elmeséli, hogy tanácsom szerint járt el, és lakásának padlásán ő is megtalálta a lehallgatókat. Sajnos csak fényképet mutathat róluk. Újabb zaklatástól tartva, a szerkentyűket átadta a szekusoknak.

Éva születésnapja, de nincs semmi ünnepség. Zaklatott napokat élünk változatlanul. Jelek szerint a belügyérek mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: a három lehallgató közül miért működik csak egy. Keresik az alkalmat és főleg az ürügyet, hogy körülszimatolhassanak a házban s a padláson. Kezdték azzal, hogy négy napra kikapcsolták a telefonunkat. Várták, panaszkodjunk, s kérjük őket: jöjjenek már, teljesen elszigetelődtünk a világtól. Nem tettük. Jönnek hát kéretlen. Csöngetnek veszettül, majd verik az ablakot. Legalább heten vannak. Éva nem engedi be őket, pedig mennyi jóindulattal hajtogatják: „Rossz a telefonjuk, asszonyom. Meg kell javítani.” – „Nem kértük, hogy megszálljanak minket. Ott javítsák, ahol elrontották! Bent a központban.”

Eloldalognak. A sarkon állingálnak, majd egyikük elnyargal valamerre. Később újra visszatérnek az ablakunk alá. Csöngetnek, zörgetnek, dörömbölnek. Éva újból kinéz. Egyikük állítólag maga a postaigazgató. Nagy buzgalommal igazolja magát, és könyörög változatlanul, hogy – horribile dictu! – saját érdekünkben engedjük be őket. S mivel ez kissé nevetségesen hangzik, a főnök újabb érvet talál, mondván: – „Idegen áramkörrel vegyül a lakás áramköre, és ez szörnyű zavarokat okozhat.”

Egye fene, hát jöjjenek! De csak ketten. Két személy tán elegendő – mire is? Megküzdeni az „idegen áramkörrel”. Micsoda pofátlan hazudozás, mondom, de már nincs mit tenni. Éva engedelmével jön a két személy, a főnök rájuk szól szigorúan: – „Sarat be ne hordjatok nekem, a lábatokat jól letörüljétek, különben rosszul jártok!” S míg ők a nappaliban a villamos hálózatot, a telefont vizsgálják, addig odakint egyikük fölkapaszkodik a telefonpóznára, fülén egy pár kagyló, nyilván arra kíváncsi, hogy működik-e a lehallgatónk, továbbítja-e a hangot a házból. A főnök odabeszél folyton a saroklámpa irányába, ahol azonban már üres a poloskafészek. A házi nyüsletésben Éva megfigyeli, hogy a főnök néhány pillanatra egyedül maradva, hangsúlyos szavakat küld a mennyezeti saroklámpa felé, az ő kedvenc poloskájához beszél – hasztalan.

Jót nevetünk, miután a mihasznák elmennek fejcsóválás közepette. Aztán telik az idő, valamelyikük újból csenget, a padláson szeretné a villamos hálózatot megvizsgálni. „Menjen a fenébe!” – Aztán újból kikapcsolják a telefonunkat, és újból megkérdik: működik-e? Hogy működne, ha egyszer nem hagyják működni! Kezd kihozni a sodrunkból a pofátlanságuk.

Úgy döntünk hirtelenében, hogy leadjuk a készülékeket. Míg nálunk vannak, nem lesz nyugtunk miattuk, kilesik, mikor utazunk el valamerre, aztán újból betörnek, mindent fölforgatnak. Telefonálok B. ezredesnek, jöjjön, és vegye át a szerkentyűket.

Egy bukaresti komor személy, aki az Államtanács megbízottjának mondja magát, a megyei pártbizottság közvetítésével „fontos beszélgetésre” invitál. A kisebbségi kérdések érdeklik, többek közt a Sinkovitshoz írott s a budapesti rádióban beolvasott levelem ténybeli háttere. Megyek hát. Kritikai vélekedésemet az égbekiáltó jogtalanságokról buzgón jegyezgeti. Egyelőre nem vitatkozik.

Az életünk kezd a feje tetejére állni. Megannyi lótás-futás az összetorlódott ügyek-bajok miatt. Több mint két órám ment arra a meddő vitára, mit a már említett központi kiküldöttel folytattam a nemzetiségi ügyekről. Az úr változatlanul azt állítja, hogy az Államtanács személyzeti osztályán dolgozik, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy őt a lehallgatókészülékek elleni tiltakozásom nyomán küldték Marosvásárhelyre. Mint mondja, tájékozódnia kell arról, hogy miként vélekedem a kisebbségi helyzetről és egyebekről. „És önnek személyesen mi a panasza?” – kérdezte. Azt mondtam: nekem személyesen semmi panaszom nincs. Csak tényeim vannak. „És mik azok a tények?” – „Kettőt mondok csak a sok közül. Egyik, hogy üldöznek, a másik, hogy íróként meg akarnak teljesen semmisíteni.” Ettől úgy meghökkent, mintha valamit hozzávágtam volna. – „Ez így igen vastag fogalmazás” – mondta. Pedig lehetőleg tapintatosan adtam elé a dolgot. Ama rendkívül nagyhatalmú személyről például, aki Bukarestben a Kriterion kiadványait engedélyezi, avagy letiltja, nem vélekedtem érdeme, azaz gazemberségei szerint, hanem csak azt mondottam, hogy évek óta nem ad választ a kiadás végett előterjesztett színdarabjaimra. Bizonyos főszerkesztőkről, akik nem engedélyezik nevem kinyomtatását, hasonlóképpen megértéssel szóltam, mondván, hogy rendkívüli óvatosságuk nem indokolatlan. Végül úgy váltunk el, hogy semmit sem tisztáztunk.

Ezután telefonáltam B. ezredesnek, mondván, hogy fontos közlendőm lenne, meg föl is szeretném kérni valamire. Nevezetesen, hogy saját kezűleg szerelje le a lakásunkban még működő lehallgatókészüléket. Ez megtörtént. Magas látogatónk virágot is hozott a feleségemnek. Az ügyről mindvégig udvariasan tárgyaltunk. Én először bemutattam neki a padlásunkon összeszedett drótokat, s aztán a két szerkentyűt is. Vendégemnek igen nehezére esett eltitkolni a megdöbbenését, ám nagyjából mégis sikerült megjátszania a teljes tájékozatlanság komédiáját. „Ez francia drót” – mondta. – „Nem a MI DRÓTUNK.” „Ez azt jelentené tehát, hogy franciák szerelték föl?” – „Nincs kizárva.” Ez így igen megtisztelően hangzott szerény személyemre nézve. Hogy Franciaországot oly nagyon érdeklik a gondolataim. „Csak azt nem értem – folytattam –, hogy drótjukat a franciák miért épp a román posta helyi központja felé vezették?” Megszeppent kérdés: „Hát oda vezet?” – „Bizony. Megnézhető.” Ádámcsutkamozgás: „Akkor nem franciák voltak.” Aztán az újabb cselkísérlet: „Ez nem is lehallgatókészülék, hanem inkább pirotechnikai eszköz.” „Úgy gondolja ön, hogy nem annyira lehallgatni, mint inkább felgyújtani, felrobbantani akarnak bennünket?” – „Igen, sajnos igen.” – jött a határozott válasz. „Engedelmével megpróbálnék erre egy szerény ellenvetést tenni. Úgy hozom föl, abban a tudatban, hogy tökéletlen civilként legföljebb csak szamárságokat mondhatok, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy a lehallgatószakma egyik legilletékesebbjével vitába merjek szállni! Ám ennek ellenére hadd tájékoztassam önt egy szerény megfigyelésemről. Ez a következő: telefonunkat a konyhából fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk az ott fölfedezett huzalra, és tessék elképzelni: idelentről még a kávéskanál koccanása is hallható volt a kagylóban!”

Az ezredes fölrántotta busa szemöldökét, majd így szólt: „Akkor nem pirotechnikai eszköz.” – „Hanem szabályos lehallgató” – mondtam én. Ezt az ezredes nem erősítette meg. Ezután fölkértem, hogy fáradna föl velem a padlásra, és tisztelne meg azzal, hogy saját kezűleg emeli ki fészkéből a még működő poloskát. Természetesen elnézést kértem a por, piszok és pókháló miatt, mely vasalt nadrágjára nézve kellemetlenségek okozója lészen. A poloskafészek fölött, miután vendégem a drótot láthatólag bosszúsan és egyetlen rántással kettészakította, udvariasan kezdtük biztatni egymást: „Parancsoljon e lukba benyúlni.” – „Majd ön után.” – „Ó, igazán! tessék szíves lenni megtapintani.” Benyúlt, bólintott, majd intett: szedhetem. A poloska kiemelésének örömétől nem akart megfosztani. Reccsent markomban a gipszfészek. Levágtuk zsinórjáról az ocsmány élősködőt. A tetű, a bolha az ember vérét szívja. Ez a hitvány találmány a gondolatainkkal táplálkozott, s hizlalta füles gazdáit, akik abból élnek, hogy egy társadalom nemcsak dolgozik, hanem kritikailag vélekedik is az életéről.

– Nincs többé poloskánk! – rikkantottam jókedvűen, miután elment az ezredes.

– Azt te csak úgy gondolod – mondta Éva, hogy el ne bízzuk magunkat.

Holnap érkezik Ágneske a gyerekekkel. Sárika! Lacika! Éva kedélyállapota gyors javulást mutat. A várakozásban jókedvűnek, sőt már-már boldognak látszik.

Szombaton reggel megérkeztek a gyerekek. Kocsival mentem értük Segesvárra. Érkezéskor úgy csombolyodtunk egymásba, mint a futballisták, ha gólt lőnek. Vasárnap Sz. Misivel és Lacikával kinyargaltunk az Ilvára pisztrángászni. Az eredmény gyenge volt, ám annál többször áztunk el bőrig a futózáporokban.

Rövid boldogság a hosszadalmas várakozás után.

Hétfőn délben már menniök kellett. Autóval vittük őket Segesvárra.

Éva hosszan futott a vonat után. Egyik kezével integetett, a másikkal a könnyét törölte. Imbolygásában már-már a vonat ütésközelébe került. Csak néztem utána, lebénultan, szoruló mellel, görcsbe ránduló torokkal.

Hazafelé jövet aztán este, meg az éjszakai álmatlanságban is Székely Árpi unokaöcsém hangja tért vissza folyvást az emlékezetemben: „Szüleimtől, testvéreimtől jaj de távol estem…”

Ez az ének betöltötte Kiskútvölgyét. Árpád ott bolyongott a kamarási dombokon, s már nem tudom, hányadszor ismételte: „Jaj be távol estem!” Gergi bátyámnak – Gyümölcsoltó Gergelynek – hetvenedik születésnapját ünnepeltük a ház előtt az udvaron, nagy sokadalomban. Akkor még apám is velünk énekelt. Lelki szemem előtt a sírja, egész lényemben a hangja. Lassan halkuló énekkel ment el apám is örökre.

Csak nézünk egymás után az omlásban, a megsemmisülésben.

Végre megint Sikaszóban. Ahol újabb lesújtó tények várnak ránk. A hatalom cinikus játékának láttán Éva átkozódik kétségbeesetten. Házunk táján a hegyivadászok rendeztek katonai gyakorlatot. Drótokat raktak le a földbe, bent jártak a házban, megitták a maradék pálinkát, tönkretették a főbejárat mágneses zárját. Föl kellett törnünk az ajtót, hogy bemehessünk. A vihar kidöntött öt fenyőt, felborította az árnyékszéket, a földre terített két villanyoszlopot. Valaki – azt mondják P. I. – levágta és ellopta a villanyhuzal tekintélyes részét, így jó darabig nem lesz világításunk.

Beszélgetés jó szomszédainkkal a katonákról, akik a házban kajtattak, s céljukról csak röhögve mondogatták: katonai titok. Kezdhetjük újból a lehallgatóhálózat fáradságos földerítését.

Egy várhegyi medve három embert ölt meg. Egy 14 éves fiúcskát meg két idősebb férfiút, akik a gyerek segítségére siettek. Sándor azt mondja: a közepes nagyságú vérmedve egy tehénre vetette magát, a fiúcska bottal próbálta elzavarni, a medve pedig nekitámadt, s egyetlen mozdulattal szakította le a fejét. Ezután a holttestet behurcolta az erdőbe, és földet kapart rá. Még ennek előtte egy odafutó villás embert is megölt, a harmadiknak pedig a fél lábát szakította ki tőből. A falusi rendőr is a helyszínre futott, rálőtt a medvére, de nem találta el, vagy talán csak megsebezte. Aztán futásnak eredt, így megmenekült.

Itt is javítják az utat, mint mindenütt, ahol arra számítanak, hogy Ceauşescu kiszállhat vadászni. Erdészek hada nyüslet és fontoskodik. Kezdődik a bikabőgés, bármelyik napon jöhet az államfő. Helikopteren egyik helyről a másikra röpködve kilő 15-20 bikát, 30-40 medvét, s egy darabig újból boldog lesz.

Sikaszó. Javítómunkálatok. A betörők kártevéseit próbáljuk helyrehozni. Írói munkára képtelen vagyok. Hajnali 4-kor az asztalnál ülök. A gondolatra, mit papírra vetnék, lávaként zúdul minden nyomorúságunk.

Napi beszélgetések alkalmi vendégekkel. A gyermek almát kíván, de alma nincs a boltban. A környéken sem találni sehol a kereskedelemben egy szem gyümölcsöt sem. „Eredj a medveleshez, ott ehetsz almát!” – mondják a gyereknek.

Most, hogy közeleg az elnöki vadászat ideje, a medvéknek sok ezer kiló almát szállítottak a leshelyekre. Édes almát, mivel a medve főleg azt szereti. A savanykásat nemigen fogyasztja.

A székely gyermek pedig a savanykás almát is megenné. Nézem. Kilencéves-forma, szőke, sápadt, soványka. Szeme árnyékos, mérhetetlenül szomorú. Valahányszor látom, és fejét megsimogatom, magam is elszomorodom.

Sándorék két kedves kislánya. Mezei virággal boldogan nyargalnak föl hozzánk. „Isten hozta, Éva néni!” Az örömük: vigasz és reménység az ordas időben.

Ma hazamegyünk Marosvásárhelyre. A rongálást úgy-ahogy helyrehoztuk. A helybéliek segítőkészsége olyan, mintha édestestvér a testvérét segítené a bajban. Mindannyiuk jóságának és szolidaritásának megtestesítője S. Sándor, Kati és Benedek Imre.

Október 1.

Néhány hete, hogy elküldtem nyílt levelemet Vincze Jánoshoz, aki az ún. Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának ügyvezető alelnöke. Barátaim közül többen megkérdezték: miért neki küldtem? Király Károly tapasztalatából is okulva úgy gondoltam: az ő közvetítésével szövegem tán eljut a legfelsőbb pártvezetőséghez. Mert van, amit nem mernek eltitkolni a főtitkár előtt.

Sajnos, csak Vincze válaszolt. Mégpedig telefonon. Tegnap fölhívott az öreg mameluk, és dörmögve-nyekeregve, riadtan hazudozva mondta: mennyire elkeserítette, megdöbbentette őt ez a levél. Hát nem tudom én vajon, hogy minekünk mindenekelőtt a revizionista, soviniszta magyarok ellen kell harcolni? Ők jelentik a fő veszélyt, nem a képzelt jogtalanságok! Hiszen nincs itt baj, itt minden jól megy, tökéletes az egyenjogúság. Csak ezek az átkozott soviniszták ne lennének, meg az „úgynevezett Balogh Edgárok!” (sic!)

Mondom neki: nem számítottam az egyetértésére, tehát nem is vitatkozom vele. Ez az én diagnózisom a helyzetünkről, és nem mai tapasztalatom, hogy akármely föltárt betegség miatt az orvost hibáztatják. Amily fölháborító volt az öreg janicsár, éppoly szánalmas is a telefonba nyekergett szövegével, amit egy közepes képességű papagájra is rábízhatott volna. (…)

Vincze Jánosnak,

a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsa alelnökének

Bukarest

Tisztelt Vincze János!

Miután évtizedeken át minden lehetséges módon jeleztem, vagy jelezni próbáltam azokat a veszélyeket, amelyek Európa legnagyobb létszámú nemzetiségét, a kétmilliós romániai magyarságot etnikai létében fenyegetik, és miután emiatt a nyilvános megszólalás lehetősége bezárult előttem, színpadi munkáim legnagyobb részét betiltották, más műveim kiadását pedig egy évtizede nem engedélyezik, kénytelen vagyok visszatérni a tájékoztató levél műfajához. Ön jól tudja, hogy a hetvenes évektől kezdve számos ilyen szövegem fekszik a központi szervek irattárában, és mindahány megválaszolatlan. A műfaj hasznosságának dolgában tehát nincsenek már illúzióim. Az alábbiak megírásával reményem csupán annyi, hogy falra hányt borsó is megőrizheti csíraképességét a jövendő számára.

De miért címzem épp Önnek ezt a levelet? Mert a föntebb említett Tanácsnak Ön az egyetlen ügyvezető alelnöke. Mint köztudomású: annak mindenkori elnökei valójában csak patronálták a testület ünnepélyes működését, az Ön megbízatása viszont nem csupán címzetes. Ettől függetlenül is: szavaimat az Ön személye révén tulajdonképpen annak a kinevezett testületnek szánom, amelyet ez év június huszonhatodikáig úgy hívtak: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, egy nappal később azonban hivatalos sajtóközleményekből kiderült, hogy ilyen néven az már nem létezik. Fuit!

Az első kérdés tehát, amelyet a romániai magyarság százezreivel együtt fölteszek Önnek, így hangzik:

HOVÁ LETT A MAGYAR NEMZETISÉGŰ DOLGOZÓK ORSZÁGOS TANÁCSA?

Erre joggal mondhatná Ön, hogy a kérdés szónoki, hiszen a Tanács nem tűnt el, nem semmisült meg, személyi összetételében sem változott, csak egyszerűen nevet módosított, istenesebb nyelven szólva átkeresztelkedett, vagy átkeresztelték – mire bizony? Valamire, ami azt jelezné, hogy a pártvezetés figyelembe vette számtalan javaslatunkat a Tanács szervezeti kiszélesítésére vonatkozólag? És ilyenformán, ha csak töredékesen is, pótolná az ötvenes években önkényesen megszüntetett, magyarán: betiltott Magyar Népi Szövetséget, amely félmilliós tagságával az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi kollektív jogok megtestesülése volt? Szó sincs ilyesmiről. Az a törekvés, hogy a Tanács szűk körű, ünnepi gyülekezetből demokratikus alapon működő, választott és ilyenformán felelősségre is vonható képviseletté alakuljon: vágyálom maradt. S miközben a vágyálmok rendre szétfoszlottak, nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetiségi politikában elvi fordulat történt, aminek lényege a következő: hazánkban a nemzetiségi kérdés egyszer s mindenkorra megoldott, ilyen kérdés többé nem létezik, következésképpen nem léteznek a tegnapi értelemben vett, s a régi terminológia szerint számon tartott nemzetiségek sem. Figyeli Ön a sajtót? A hivatalos megnyilatkozásokat? A soha nem deklarált, de minden téren gyakorolt elvi fordulat szerint nem beszélhetünk már romániai magyarságról, német vagy szerb nemzetiségről, hanem csak olyan társadalmi kategóriákról, amelyek etnikai tekintetben a lét és nemlét határán mozognak, különös, átmeneti állapotukban pedig így neveztetnek: magyar, német vagy szerb nemzetiségű románok stb. És ez még viszonylag engedményes beolvasztási szándékok jele! Újabban azonban a romániai magyarság világos fogalmát központi sajtónk még olyanformán is elködösíti, hogy etnikai mivoltunk tagadását egyenesen nagylelkűségnek minősíti, mivel úgymond az országnak minden polgára egyenlő, „attól függetlenül, hogy kik voltak közelebbi vagy távolabbi ősei”. (Scinteia, 1988. szept. 4.) Nem tudom, Ön miként vélekedik erről, tisztelt Vincze János, ám annyi bizonyos, hogy gyerekésszel is könnyű felfogni, miszerint ez a fogalmazás magyarságunkat a múltba utalja vissza, s mint hajdanvolt állapotot nézi el nekünk, de mint jelenidejű valóságot, nem veszi tudomásul, sőt tagadja.

Hogyan jutottak odáig a romániai nemzetiségek, hogy mai állapotukban már csak „közelebbi vagy távolabbi” őseiket illeti meg esetlegesen az etnikum jelzője? Gere Mihály elnök jelentésének homályos, ám tendenciájában annál árulkodóbb indoklása szerint úgy, hogy a sok évvel előbb meghirdetett homogenizálás folyamatában „több történelmi fejlődési szakaszt” hagytak maguk mögött.

Bámulatos folyamat alig másfél évtized alatt! Ésszel föl sem fogható történelmi fejlődési szakaszok, amelyekkel együtt a szóban forgó néptömegek évezredes etnikai-nemzetiségi mivoltukat is maguk mögött hagyták, hogy beolvadjanak a román nemzet fogalmába. Amit hosszú évszázadok folyamán elmulasztottak, azt most megtették tizenöt év alatt. Ennek a metamorfózisnak nevezetes napja pedig 1988. június 27-ike, amikor is kiderült, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa mire keresztelte magát: a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És mintha összebeszéltek volna, így cselekedett a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa is. Ezzel is igazolván ilyenformán, hogy

MÉGIS LEHET FÁBÓL VASKARIKÁT CSINÁLNI!

Az általános fölháborodásról, amellyel a hazai magyar és német tömegek az Önök eljárását fogadták, helyszűke miatt most nem szólok; annyit legföljebb, hogy tömegek nevében nyilatkozó testület a mostaninál mélyebb megvetést nemigen vívott ki magának. De hagyjuk ezt, hogy megkérdezhessem Öntől: azt a Tanácsot, amelyet nagykeblűen is csak szűk körűnek lehet nevezni, ki hatalmazta föl arra, hogy egy kétmilliós romániai nemzetiséget, amely magát magyarnak vallja, fényes nappal, Európában nemlétezőnek nyilvánítson? Hol, mikor és milyen tömegek szavazták meg azt a kollektív határozatot, miszerint a romániai magyarság, amely etnikailag a magyar nemzet része, 1988. június 27-ikétől kezdődőleg nemzetiségét az állampolgárságával azonosnak tekinti, hogy ha kétszáz évvel megkésetten is, lelkesen vesse alá magát napóleoni államnemzet nacionalista követelményének? Nyilván ez is szónoki kérdés. A kollektív önfeladásnak ily szánalmas példájáról nincs tudomása a világtörténelemnek.

Annál inkább az ellenkezőjéről!

Arról például, hogy az erdélyi románok képviselői a múlt század végén, az Osztrák–Magyar Monarchia keretében mily határozottan tiltakoztak a magyar politikai nemzetbe való beolvasztásuk ellen. Jól tudták: minden brutális asszimilációs kísérlet átkereszteléssel kezdődik. Ugyanúgy tudjuk ezt mi is. Akkor tehát a történelmi memória zavaráról van szó? Vagy szánalmas mamelukságról? Nem tartja Ön abszurdumnak, hogy ami ellen az erdélyi románok joggal tiltakoztak, azt most pozitív kommunista eszmeként tárják a romániai magyarság és a nagyvilág elé? És lehetséges az, hogy ami a nemzeti identitáshoz való ragaszkodásban egyik népnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne legyen? Mert nem titok ugyebár, hogy aki ma elítéli a Tanács látványos pálfordulását, azt nyilván hazafiatlansággal fogják megvádolni, és ez csupán az enyhébb megítélés.

Vitára pedig nincs lehetőség. Így senki sem mondhatta el nyilvánosan, hogy amiként nincsenek örmény nemzetiségű oroszok, finn nemzetiségű svédek vagy angol nemzetiségű németek, ugyanúgy lehetetlenség magyar nemzetiségű románokról beszélni, mivel a román melléknév köztudomásúlag etnikumot jelez, magát az újlatin nyelvet beszélő román nemzetet. Hát újlatin nyelvet beszél a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó magyar? Traian és Decebal nyelvét beszélik a szebeni szászok? De kitől kérdem én ezt? Egy frissen közibénk keveredett dél-amerikai spanyoltól, vagy attól a közügyi férfiútól, aki még jól emlékezhetik a Román Kommunista Párt meghirdetett lenini nemzetiségi politikájára?

És hadd tegyem hozzá: esetleg emlékszik saját valamikori meggyőződésére is a nemzetiségi jogok dolgában. Fölösleges kérdések helyett azonban közölni szeretném Önnel és mindazokkal, akik asszimilációs mohóságukban úgy gondolják, hogy a valóság elvi deklarációkhoz igazodik: a magyar népnek az a része, amely hetven év óta a román állam keretein belül él, és amely az ország döntő többségét alkotó román néppel együtt keresi boldogulását a közös hazában, mindennek ellenére az maradt, ami volt, és így nevezi meg önmagát: romániai magyar nemzetiség. Kétmilliós tömegét olyan egyedek alkotják, akik magukat a legvadabb faji üldöztetés idején is magyaroknak vallották, vallják ma is minden átkeresztelési kísérlet ellenére. Ez nem erény és nem bűn, nem hősiesség, és főleg senki ellen sem irányuló magatartás, pusztán és természetesen: evidencia. Kollektív létét, létszámát, településeinek jellegét, megoszlását, történelmi múltját el lehet hallgatni, meg is lehet hamisítani, erdélyi városok, falvak lakóinak nemzetiségi megoszlását államtitokká lehet nyilvánítani: Európának e legnagyobb nemzetisége objektíve mégis létezik, és minden idegszálával fenn akar maradni az egyetemes emberi világ sokszínűségében. Annál döbbenetesebb most, hogy e népnek világszerte ismert és elismert etnikumát az Önök Tanácsa önkényesen megfosztja identitásától, és olyan keverék etnikumot hirdet meg, amely valójában nem létezik. Ehhez már nevetséges ráadás egyes történészek nyílt vagy burkolt kísérlete annak bizonyítására, miszerint a romániai magyarságnak jó egyharmadát kitevő székely tömegek az idők hajnalán elmagyarosított románok lennének, ezeket tehát vissza kell vezetni az anyanemzet kebelére.

LEHETSÉGES ILYEN KÍSÉRLET A FASIZMUS LEVERÉSE UTÁN?

Igen, ezt kérdi az Önök deklarációja kapcsán minden épelméjű ember, jól tudván, hogy a nemzeti szuverenitások eszmekörével együtt újjászületését éli a földkerekség legváltozatosabb nemzetiségeinek, elnyomott kisebbségeinek egyenjogúsági törekvése is. Hát akkor Ön ne tudná, hogy az emberi jogok kiteljesedése világfolyamat, és mindinkább érzékelhető valóság a szocialista táboron belül is? Ennek nemzetiségjogi hangoztatása viszont a nacionalizmus vádját vonja a fejünkre, holott csupán azt valljuk határozottan, amit a román nép elődei is vallottak: hogy minden körülmények között megőrizzük nemzeti identitásunkat. Bűn ez? Nacionalizmus? Akadálya bármely szocialista szellemiségű egységnek? Elszigetelődés? Történelmi nosztalgia? Igen, mondják az egyetlen államnyelv, az egyetlen, államvallássá szigorodott történelemszemlélet, az egyetlen nemzet létjogosultságának fanatikusai; igen, mindez történelmi nosztalgia, és már nem is az elmúlt, ezeréves magyar államiság, hanem inkább egy közelebbi emlék: a negyvenes évek második felének valóban demokratikus szellemiségű nemzetiségi jogrendszere, felépítménye iránt, melyet a Groza-kormány rövid korszaka teremtett meg, és amelyet máig legnagyobbrészt fölszámoltak. Ami szerény személyemet illeti: nem kívülről, hanem belülről próbáltam szembeszegülni minden törvénytelen intézkedéssel, alkotmányos jogokra és máig vissza nem vont törvényekre hivatkozva. Tették ezt velem együtt mindazok, akiket az évek folyamán kisöpörtek a Tanácsból, s a közélet más fórumaiból is. Bizonyos vagyok benne, hogy jelenlétük esetén a Tanács átkeresztelkedése nem részesült volna egyhangú jóváhagyásban.

De mit beszélek! Jóváhagyás? Mintha talán Önök megszavaztatták volna új minőségünket a mamelukjaikkal! Akik minden körülmények között mindent tudomásul vesznek? És azután felolvassák a kezükbe nyomott, szánalmas szövegeket. Ismét fölösleges kérdésekbe bocsátkozom. Ezért inkább azzal zárom ezt a gondolatsort, hogy emlékeztessem Önt arra, miszerint a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának e mostani eljárása valójában csak megismétlése egy régebbi kísérletnek, amelyet mindeddig a letűnt román burzsoázia sovén köreinek tulajdonítottunk. Hadd idézzem emlékezetébe a harmincas évek parlamentjének azt a mozzanatát, amikor az ország egyik vezető politikusa így szólt Bethlen György magyar képviselőhöz: „A román kormány nevében kijelentem teljes őszinteséggel, hogy hívei vagyunk a kisebbségek egyenlőségének, de ennek conditio sine qua nonja az Önök őszinte kijelentése, hogy románok, és elfelejtik, hogy magyar állampolgárok voltak.” Bethlen György nem rendelkezett mai tanácstagjainknak vakmerőségével, így sem őszintén, sem hazug módon nem jelentette ki, hogy a kisebbségi magyarok: románok. Így nem is szerzett kormányhíveket egy olyan egyenlőségnek, amely a kollektív önfeladás szánalmas megalázottságából születhet. Mit szereztek ezzel szemben Önök e mostani eljárásukkal, amelyet nem egy tanácstag ésszerű kompromisszumnak, horribile dictu, Bethlen Gábor-i okos taktikának merészel minősíteni? Föltéve, hogy a valósággal szembe mernek nézni, Ön is megállapíthatja: a romániai magyar tömegek megvetésénél egyebet nem szereztek, és hadd tegyem hozzá: humánusan gondolkodó román írókartársaim őszinte részvétüket nyilvánították ez alkalomból, az ilyen nemzetiségi képviselet láttán.

Mindezek után fölmerül a jogos kérdés: egy olyan fantom-nemzetiségnek, amilyen az Önök deklarációja szerint a magyar nemzetiségű románság, sőt legújabban: magyar, vagy éppenséggel homályos eredetű románság, vajon miért lenne szüksége egyértelműen magyar anyanyelvi kultúrára?

Miért is? – kérdi évtizedek óta a tanügyminisztérium, és ennek megfelelően injekciózza magyar gyermekek százezreinek agyába a szigorú tételt, miszerint ők is a dákorománok egyenes leszármazottai. Miért vajon? Mert a janicsárképzésnek elemi feltétele volt mindig az eredettudat teljes kioltása a gyermeki lélekben. Ám akkor az újjákeresztelt Tanács legutóbbi plenárisán Gere Mihály elnök miért jelentette ki mégis a következőket: „Romániában az anyanyelv akadálytalan használata, a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése nem csupán megkülönböztetett fontosságú alkotmányos elv, hanem az oktatásra, s egyáltalán, a művelődési-szellemi életre egyaránt kiterjedő, széles hatókörű, kézzelfogható valóság.”

Igen, mindezek régen meghirdetett elvek és törvények is, kettős szereppel: egyrészt, hogy bármely postaigazgató és személyzeti főnököcske felrúghassa mindahányat, másrészt, hogy bármely kritika esetén hivatkozni lehessen rájuk. A végtelenségig! A végső megoldásig, amíg el nem tűnnek a nemzetiségek. A föntebb idézett, nyakatekerten bombasztikus állítás tagadására pedig balzaci méretű epikai tényanyagot tudnék Önnek fölsorakoztatni. Meggyőzőbb lehetnék statisztikai számadatokkal. Ha – néhány elemi adat kivételével – a nemzetiségi statisztika nem lenne államtitok. Amit manapság szónokaink unos-untalan fölhoznak, már régen csak a maradványait jelzi

EGY VALAHA LÉTEZETT NEMZETISÉGI FELÉPÍTMÉNYNEK.

Nos, az állítás így hangzik: az anyanyelv használata akadálytalan. A „kézzelfogható valóság” pedig azt mutatja, hogy a nyilvános anyanyelvi megszólítás lehetőségét már régen száműzték a közélet minden területéről: a párt- és tömegszervezeti gyűlések, az ipari termelési értekezletek keretéből, a bíróságok gyakorlatából, a hivatalos ünnepségekről, de még abból a testületből is, amelyet úgymond, a romániai magyarság képviseleteként hoztak létre. Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre valóban a Román Rádió szerény keretű magyar műsora Marosvásárhelyt és Kolozsvárott. És hol vannak már azok? Ki és mikor indokolta meg statáriális jellegű beszüntetésüket? Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre a Román Televízió heti háromórás nemzetiségi adása, a magyar mellett német nyelven is. És hol van már az? Betiltását az energiaválság „indokolta”, visszaállításának lehetőségét az egy ország, egy nemzet elve akadályozta. Hozzam föl példának szomszédos államok nemzetiségi televíziós adásait? De hisz jól tudom a választ, miszerint a szocializmusnak nincs egyetemes érvényű modellje. De mi köze van nemzetiségi rádió- és televíziós adások betiltásának a szocializmushoz?

Mondandómat a bőség zavara terheli. Nem az a gondom, hogy az anyanyelv úgynevezett akadálytalan használatának cáfolatára mit említsek föl, hanem, hogy helyszűke miatt mit kellene most mellőznöm. Személyes drámákat? Tragédiába fúló eseteket az anyanyelvi megszólalás miatt? A többségi nacionalizmusnak naponta szaporodó, és némely esetben már vandál megnyilatkozásait falun és városon, vendéglőkben és a vonatokon? Avagy az iskolákban, ahol a román nyelv tanulásának intenzívebbé tétele végett magyar gyermekeknek megtiltatik, hogy szünetben egymás között magyarul beszéljenek? Avagy azt mellőzzem most, hogy anyanyelvi megszólalás miatt a hadseregben kiskatonákat számos esetben nyomorékká vertek? Hagyjam máskorra annak elbeszélését, hogy ugyancsak a hadsereg keretében miként égettek el máglyán magyar nyelvű könyveket, köztük szerény személyemnek egy olyan munkáját is, amely a bukaresti Kriterion Kiadónál román nyelven is megjelent? Ne rajzoljam meg Önnek azt a pártaktivistát, aki egy színházi jegyiroda kétnyelvű feliratát – Deschis – Nyitva – őrjöngve szaggatta le, és taposta össze, mint szörnyű uszítást az állam rendje ellen?

A nemzeti fanatizmus jegyében szított xenofóbia szaporodó jeleire most lehetetlenség kitérnem. Tragikomikus regényrevalót mesélhetnék Önnek azokról a tisztségviselőkről, akik nemzeti küldetést vélnek betölteni azzal, hogy a magyar trikolórra emlékeztető színeket: a pirosat, fehéret és zöldet kifogásolják, tiltják be véletlenszerűleg együttes előfordulásukban, mint például textil ruhaneműn, városi virágágyásokban, színházi díszletekben, tömbháztervek színes makettjeiben. S ha Ön most arra szólít fel engem, hogy komoly mondandómba ne keverjek komolytalanságot, elküldöm Önnek azt a regényt, amelynek szerzője többek között így vélekedik: azért nincs kedve Marosvásárhelyt vendéglőben ebédelni, mert elviselhetetlen a magyar pincérek sovén magatartása. Ennek legfőbb megnyilatkozása pedig: hogy birkasültjéhez piros paradicsomot, fehér retket és zöld paprikát mellékelnek.

Ezen nevetni lehetne, ha a xenofóbia nem lenne betegség. Ez esetben, lám, épp írói betegség, zsurnalisztabetegség, de hadd tegyem hozzá: dilettánsok betegsége. A tegnapi és mai román irodalom javának ehhez semmi köze nincsen. Az említett regényt, amelynek címe: Ademenirea, általam becsült román kollégáim is szemétnek tartják. De kik azok, akik manapság ilyen szemetet állami dotációval kiadnak?

Azt hiszem, szellemiségükben ugyanazok, akik iskolai ünnepségeink – például a ballagások – keretéből száműzték a magyar énekeket és szavalatot; akik nem engedélyezik az erdélyi képzőművészeti kiállítások kétnyelvű megnyitását; akik idén már betiltották a diákoknak a ballagási kártyák kinyomtatását, akik színházaink magyar tagozatainak plakátjain nem engedélyezik intézményük magyar nyelvű megnevezését; akik Marosvásárhelyt például zsilettpengével kapartatják le kirakatok üvegéről az utolsó magyar feliratot is: akik úgy vélték, hogy 40 év után immár tűrhetetlen az olyan utcanév, mint Ady, Vörösmarty, Arany János, Kossuth Lajos stb., stb.

Manapság szóban és írásban sokan megkérdik tőlem: az Új Élet főszerkesztőjeként miért vállalom azt a megalázó kényszert, hogy helységneveinket nem nyomtathatjuk ki az anyanyelvünkön. Hiszen az magának a nyelvnek a megbélyegezettsége. Úgy van. Tiltakoztam is ellene – hasztalan. Így, minden kartársammal együtt e megbélyegzettséget magam is viselem, ahogyan a harmincas évek végén viselte egy Kacsó Sándor, Gaál Gábor, Kós Károly vagy Kuncz Aladár. Ők annak idején abban reménykedtek, hogy a demokratikus eszmék győzelmével életre kel újból a nyelvi tolerancia is. A román kormánynak a Nemzetiségi Statútumról szóló, 1945. február 7-én kelt 86. számú törvényrendelete véget vetett a nemzetiségek nyelvi megbélyegzettségének is. A Statútum 13-ik paragrafusa így szól: „A nem román nyelven megjelenő napilapok és időszaki sajtótermékek megjelenési székhelyüket, valamint az ország többi helységeinek nevét az illető nemzetiség nyelvén jelölhetik meg.”

Íme, ezzel a jogunkkal éltünk 43 éven át. Most újból elvesztettük. Ha Ön, a nemzetiségi tanács ügyvezető alelnökeként e jogtiprás ellen szót emelt volna, akkor önt azonosítani lehetne azzal a Vincze Jánossal, aki illegális kommunistaként a királyi Románia börtöneit is megjárta.

Anyanyelvünk akadálytalan használatának leglátványosabb cáfolata pedig az az idei rendelkezés, amely hazai nemzetiségi sajtónk számára betiltotta a helységnevek magyar és német nyelvű változatának használatát. Milyen indokkal? Nincs indoklás. Milyen törvény alapján? Nincs ilyen törvény. A régi törvények azonban, amelyek Antonescu dicstelen korszakának ilyen irányú rendelkezéseit is érvénytelenítették, elvileg ma is érvényesek. De csak elvileg. Miért nem gyakorlatilag is? Mert egyesek szerint, akik soha nem tudtak megbékélni az egyenjogúságnak sem polgári, sem szocialista, még kevésbé kommunista elveivel, ezek a törvények úgymond a kisebbségi nacionalizmusnak tett engedmények voltak. Így tehát a romániai magyarság, avagy a német lakosság 600-800 és ezeréves települései a puszta nevükkel holmi nacionalizmust konzerválnának? A román nép nemzeti önérzetét bántják e fogalmak, hangoztatják mások, magát a román népet is megrágalmazva. A román népet sohasem bántotta, hogy míg Eminescu Tirgu-Mures városában szállt meg, addig Petőfi Marosvásárhelyről indult a fehéregyházi csatatérre – meghalni a világszabadságért. A román népet soha sem bántotta, hogy míg legjobbjai Sibiuban egyesültek a nemzeti gondolat jegyében, addig egy Bruckenthal Hermannstadtnak gyűjtött nagyértékű műkincseket. A példákat sorolni lehetne, ha abszurd tiltással szemben ésszerű érvet felhozni egyáltalán lehetséges. S ha azt is elgondolom, hogy Európában, a humanizmus bölcsőjének kontinensén, a huszadik század végén elemi jogaiban akadályozott anyanyelvemen kell tiltakoznom dél-afrikai faji üldözések ellen, már-már igazat adok azoknak az esztétáknak, akik drámai műfajban csak az abszurdot fogadják el korszerűnek.

EGY ISKOLAI HÁLÓZAT FÖLSZÁMOLÁSÁRÓL

Mit állít folytatólag az elnöki jelentés? Hogy a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése ugyancsak „kézzelfogható valóság”. Valóban így volt ez, míg a Magyar Népi Szövetség fölszámolásával egyidejűleg a kultúrpolitika teoretikusai meg nem fújták és fúvatták karrierista magyarjainkkal is a nemzetiségi elszigetelődés veszedelmének kürtjeit. Izoláció! – mondták a tanügyminisztériumban, és fölszámolták az eladdig demokratikus vívmánynak tartott önálló magyar iskolai hálózatunkat. Izolacionizmus! – vették revízió alá a kolozsvári Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem létrehozatalának elvi indoklását, majd egyesítették a román Babeş Egyetemmel. Lett belőle Babeş–Bolyai, majd ezután se nem Babeş, se nem Bolyai, csak Cluj-Napoca Egyeteme, amelynek keretében gyakorlatilag teljességgel megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Hogy megannyi diszciplínából alig néhány humán tantárgy még anyanyelvünkön sorvadozik, a lényegen semmit sem módosít. Az elszigetelődés elleni küzdelem jegyében került sor ezután valamennyi fontos tanügyi intézményünk egyesítésére, majd teljes vagy részleges megszüntetésére. Sokszor fölsoroltuk ezt már Önnek, Önöknek a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának büróülésein is. Ilyen sorsra jutott többek közt: a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzője, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet (zenei és képzőművészeti tagozattal), a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola; 4-500 éves fennállás után így szűntek meg létezni a kultúrhistóriánk büszkeségeiként számon tartott kollégiumaink, amilyen volt: a kolozsvári Református Kollégium, a marosvásárhelyi Református Kollégium, a gyulafehérvári Majláth Kollégium, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium, a zilahi Wesselényi Kollégium, és ezekhez hasonló fellegvárai a kisebbségi kultúrának Váradon, Szatmáron, Aradon és Temesvárott, Csíkszeredában stb. Hogy ezek nem szűntek meg, csak átalakultak, a kornak követelményei szerint? Valóban csak átalakultak és módosulnak folyamatosan. Évenként csökkentett magyar tanítási nyelvű osztályokkal működnek, míg a román osztályok számát ott is növelik – főleg Székelyföldön –, ahol azt csupán 4-5 román nemzetiségű tanuló érdeke kívánja. A hírhedett numerus clausus szellemében megszabott nemzetiségi keretekből így szorulnak ki és kényszerülnek román osztályokba magyar tanulók hatalmas tömegei, amelyeknek létszáma húsz évvel ezelőtt kb. 40 000 volt. Hogy ma mennyien vannak? Államtitok. Olyannyira, hogy idén már több megyei székhelyen betiltották az osztálynévsorokat tartalmazó ballagási kártyák kinyomtatását is. Ezek ugyanis az anyanyelvi oktatás rohamos térveszteségeiről árulkodnak. De osztálynévsorok híján is erről beszélnek olyan jelenségek, mint például a sok éven át „nemzetiségi vívmány”-ként számon tartott marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nyelven előadott diszciplínáinak fokozatos megszüntetése, és ezzel egyidejűleg a magyar nemzetiségű főiskolások arányszámának a kezdethez viszonyított idei 70%-os csökkenése; az anyanyelvi felvételi vizsgák betiltása az ország összes többi főiskoláin, minek következtében a pánikba esett szülők tízezrei irányítják gyermekeiket alsóbb fokokon is román iskolákba, hogy a felvételi vizsgákon jobb eséllyel indulhassanak. S mind többen vannak, akik ezt az esélyszerzési lehetőséget már az óvodával kezdik. Ezek a szülők már régen a bőrükön tapasztalják annak a koncepciónak az érvényesülését, amely az államvezetés szintjén sok évvel ezelőtt így hangzott el kérdés formájában: vajon az amerikai bevándorlók igényelhetnek-e Chicagóban magyar, szerb vagy bármilyen, úgynevezett anyanyelvi főiskolát? Nem kötelességük-e igazodni az angol nyelvű társadalomhoz?

Nemzetiségi létünk s jogaink megítélésében ez merőben új felfogás. Úgy is mondhatnám: az elhangzott kérdéssel kibújt a szög a zsákból. Csakhogy úgynevezett bevándorlásunk e földre nem kétszáz, hanem több mint ezer esztendeje történt, őseink pedig nem egy akkori kelet-európai Amerikában találták magukat, hanem a Kárpát-medencében, amely vérzivataros századok folyamán önálló etnikumok, nemzeti kultúrák színhelyévé lett, de nem népek kohója. Ha tehát azt hozom föl példaként, hogy az erdélyi magyarság iskolai hálózatának kezdetei a 14. századba, főiskolai szintű intézményeinek hagyományai a 16. századig nyúlnak vissza, nem ősiségünkkel dicsekszem, csupán az említett amerikai párhuzamot minősítem teljes képtelenségnek. Ám érveink, panaszaink, tiltakozásaink szemernyit sem befolyásolják azt az iskolapolitikát, amelynek határozott célja már régóta mindenki számára világos: a Groza-kormány periódusában megvalósított nemzetiségi oktatási hálózat teljes fölszámolása. Hosszú évek folyamán ez jórészt megtörtént. Anélkül, hogy ezt valaha is nyíltan bírálták volna. A csöndes, de szívós, százarcú taktikával működő gyakorlat folyamán az anyanyelvi oktatás terét nagyjából az elemi oktatás terére szűkítették. Azért mondom, hogy nagyjából, mert hiszen mutatóba maradtak még közép- és felsőbb szintű keretek is, amelyekkel szükség esetén példálózni lehet. Ezeknek arányait a reális szükségletekhez képest csak az a statisztikai fölmérés mutatná ki, amelyből kiderül: mekkora az iskolaköteles magyar gyermekek létszáma, és ezzel szemben hány helyet biztosít számukra a minisztériumtól megszabott „nemzetiségi keret”. Statisztika híján eddig a már betiltott érettségi kártyák jelezték, hogy például a székelyföldi városok román tanítási nyelvű osztályaiban a tanulók 90 százaléka magyar nemzetiségű. A választás szabadsága, mondják erre cinikus tanügyminisztériumi elmék. Nem! Ez a kényszer választása. Ez lenne az elnöki jelentés szerint a „reális jog és lehetőség a tanuláshoz a nemzetiségek anyanyelvén is”.

E tudatosan ködösítő fogalmazásban az is szócskának félrevezető szerepe akkor is megmarad, ha ezt a „reális jogot” csak egyetlenegy szál gyermek igazolja. Ennek az állapotnak mihamarabbi eljövetelét hajszolják az olyan intézkedések, mint:

– a magyar nyelvű tankönyveket szerkesztő munkaközösségek megszüntetése Kolozsvárott és Váradon;

– magyar nyelven egy szót sem értő tanítók, tanárok tömeges kihelyezése a Székelyföld városaiba és falvaiba, és nem egy helyt olyanformán, hogy magyar nemzetiségű pedagógusokat bocsátanak el, vagy helyeznek át lakóhelyüktől távoli kisebb körzetekbe;

– a kolozsvári egyetem magyar szakos végzettjeinek kihelyezése a mellékszakra való hivatkozással – amely román, francia, vagy német és angol –, az ország legtávolabbi, keleti és déli megyéibe, ahonnan sok ezer magyar értelmiségi próbál immár évtizedek óta erdélyi szülőföldjére visszavergődni;

– történelem szakos, magyar nemzetiségű tanárok, tanítók áthelyezése képzettségüktől idegen munkakörökbe azzal a nyílt indoklással, hogy Románia történelmét csak román nemzetiségű személy taníthatja.

Kérdem Öntől, az utóbbinak sincs semmi köze a fajiság, az első és másodrangú állampolgár szellemiségéhez?

A példákat még sorolni lehetne.

Ehelyett hadd zárjam tanügyi tapasztalataimat egy epikus mozzanattal. Szemtanúja voltam, amikor az állásából menesztett kovásznai magyar tanárnő sírva borult a helyére kinevezett bukaresti román tanárnő vállára, aki így szólt hozzá: bocsáss meg nekem, jól tudod, hogy akaratlanul vétek ellened. Az én kihelyezésem éppoly szigorú rendelet, mint a te elbocsátásod.

Ugye nem csodálkozik Ön azon, hogy a kovásznai magyar tanárnő végül disszidensként, Svédországban kötött ki. És hányan vannak még, akik ilyen okok miatt várják útlevelüket a végleges távozásra!

És hányan vannak, akik ehhez hasonló okok miatt a törvénytelen határátlépés halálos veszedelmeit is vállalják. Hasonló okot mondok, de törvényesen indokolatlan, és főleg értelmiségieknél tartott, évek óta zajló, sorozatos házkutatásokat értek rajta. Amikor aranykutatás címén történelmi tárgyú könyveket koboznak el európai hírű orvosprofesszoroktól, íróktól, tanároktól. amikor néhány magyarországi újság, folyóirat elegendő ok a rendőrségi zaklatáshoz és emberi megaláztatáshoz; amikor egy huszárosan zsinórozott „magyar kabát” elegendő ok a hatósági megpofoztatáshoz.

De mindezeknél fontosabb most azt kérdeznem Öntől is, tisztelt Vincze János:

HOL VAN MÁR AZ ARÁNYOS KÉPVISELET?

A parlamentben megvan. A megyei, városi, községi tanácsok szintjén is. Erről minden választáskor tudósít bennünket a sajtó. Hogy képviselőink miként töltik be tisztségüket: nem sajátosan nemzetiségi probléma, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának tagjait kivéve. Azokat tehát, akik nem vegyesajkú választók, románok, magyarok, németek nevében, hanem kizárólag a romániai magyarság képviselőiként beszélnek minden alkalommal annak „soha nem tapasztalt boldogságáról”, „kultúrájának páratlan felvirágzásáról” és hasonlókról. De milyen ezzel szemben a tényleges hatalom gyakorlásának arányos képviselete azokban a megyékben, amelyeknek lakossága legalább 50 százalékban, vagy éppenséggel 80 százalékig magyar nemzetiségű? Nálamnál Ön jobban tudja, hogy egy korábbi időszakhoz képest a megyeszékhelyeken és a municípiumoknak nevezett városok operatív pártszerveiben magyar nemzetiségű titkárok már csak elvétve találhatók. Állami karhatalomról, biztonsági szervekről most nem beszélek. Hanem csupán a tömegesen leváltott üzemi és gyárigazgatókról, líceumi igazgatókról, kereskedelmi, egészségügyi, mindenfajta állami felügyeleti szervek, könyvtárak, múzeumok, társadalmi egyesületek „lecserélt” vezetőiről, akiknek utódai lehetnek jobbak, lehetnek rosszabbak, ám semmiképpen sem az ő hibájuk, hogy nem ismerik a helyi nemzetiség nyelvét. Kinevezőiktől azonban jogunkban áll számon kérni az Alkotmány 22. szakaszának arra vonatkozó előírását, hogy nemzetiséglakta vidékeken olyan tisztségviselőket kell kinevezni, „akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját”. Ez az alkotmányos követelmény már régen feledésbe merült, mint annyi más törvény, amelyeknek emlegetése csak ironikus mosolyra késztet minden rendbéli hatalmasságokat. Ám egy adóügyi tisztviselő még mindig jobban megérteti magát a számok nyelvén, mint az a színházigazgató, aki a rája bízott magyar tagozatnak nem ismeri sem nyelvét, sem kultúráját, se mai, sem klasszikus szerzőit; vagy az a múzeumigazgató, aki 1848-as ereklyéinket olybá veszi, mintha ócskapiacon vásárolt giccstárgyak lennének, erdélyi magyar festőművészeti remekeinket pedig a pincébe utalja. Külön kis rémtörténetem lenne az Ön számára a marosvásárhelyi Nagy Imre-galéria önkényes, állami szerződést szegő fölszámolásáról.

Most, hogy ezeket fölsorolom, lelki füleimmel hallom a közismert hivatali választ: a nemzetiségi hovatartozás a mi társadalmunkban nem lényegi kérdés. A fontos az, hogy tehetséges vezetők kerüljenek mindenütt az élre. Rendjén! De ki hiszi el, hogy a kétmilliós hazai magyarság főleg „lecserélhető” tisztségviselőket „termel ki magából”, és csak elenyésző mértékben olyanokat, akik a törvényszabta arányok szerint kinevezhetők felelős munkakörökbe. Felelős emberen most – a lebecsülés legcsekélyebb szándéka nélkül – nem a kőmívesbrigád vezetőjét értem, hanem például a nemzetiségi oktatással foglalkozó államtitkárt.

ÖNMAGUNK IRÁNTI KÖTELEZETTSÉG VAGY SINE QUA NON?

AKI NEM BESZÉL ROMÁNUL, AZ NEM ÉLHET ÁLLAMPOLGÁRI JOGAIVAL?

Mélységes és nem indokolatlan aggodalommal, sőt riadalommal ezt kérdik most a romániai magyarság tömegei, főleg idősebb nemzedékei a Tanács keretében elhangzott elnöki jelentés ilyenszerű mondatainak olvastán: „A román nyelv elsajátítása a magyar nemzetiségű román honpolgárok… által távolról sem egyszerű kötelezettség, hanem egyik feltétele… az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának…”

Hogy is van ez? Minden eddigi nyelvkampány során a nemzetiség önérdekére esett a hangsúly, bármilyen kényszerítő nyomás gyanújának elkerülése végett, és arra való tekintettel is, hogy a nyelvek egyenlőtlenségének jelszavával Európában ma már neorasszista törekvések sem számíthatnak sikerre. Így tehát a román nyelv minél jobb elsajátításának kérdése főleg az iskolai oktatáshoz kapcsolódott. Többek közt olyanformán is, hogy annak ürügyén Románia történelmének anyanyelvi oktatását a legalsóbb szinten sem engedélyezték, aminek pedagógiai lehetetlenségéről soha nem sikerült meggyőznünk a tanügyminisztériumot. Ment, ahogy megy mai napig is, az abszurdumok következményeit legföljebb a szülők kommentálják, amidőn – kivált székely falvakban – késő esti és hajnali órákban is, nemegyszer rokoni segédlettel, szótárforgatással (ha van!) próbálják megfejteni a kis nebulónak leckeként feladott 17. századi román krónikát.

Ám ezúttal egészen másról van szó. Arról, hogy a román nyelv elsajátítása „távolról sem egyszerű kötelezettség”, mint például, hadd tegyem hozzá: az adófizetés, a katonai szolgálat és a közerkölcsök betartása. Hanem ennél is több: egyik feltétele, sine qua nonja, „az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának”. Soroljuk föl, hogy logikailag ebből mi következik? Hogy ezek szerint az Alkotmányban biztosított emberi jogok a nemzetiségek számára a román nyelv ismeretéhez vannak kötve? Enélkül tehát nincs munkához való jog? Nincs választási jog? Nincs törvény előtti egyenlőség? Az elnöki jelentés szövegének szerkesztői minden jel szerint megelégelték az önkéntesség elvének hangoztatását, az önérdek rábeszélő toleranciáját, hadd jegyezze meg egyszer s mindenkorra magának az a konok székely veterán: a román nyelv ismerete nélkül ne merjen a kapun sem kilépni. És bármennyire is elvetették ezzel a sulykot: valójában egy mind nagyobb mértékben érvényesülő gyakorlatot szentesítettek. Azt, hogy a román nyelv nemismeretének vagy tökéletes nemismeretének ürügyén érettségizett diákok ezreit buktatják el változatos szintű felvételi vizsgákon, amelyekre néhány évvel ezelőtt még anyanyelvükön pályázhattak. Íme az egyik ellentmondás, amelynek következtében az anyanyelvi tanulás jogát megsemmisíti egy úgynevezett kötelezettség. S ha most Ön arra figyelmeztet, hogy a hamis általánosítás hibájába esem, akkor egyperces novellák sorozatát mesélhetném el azokról a kubikosokról, akiket földásó, -hordó munkára azon a címen nem alkalmaztak a Marost szabályozó munkáltatóknál, hogy nem ismerik a román nyelvet. És mit sem segített rajtuk a munkaelosztónak az az írásos válasza, miszerint nem tolmácsokról, hanem fizikai munkásokról van szó. (Egy ilyen épületes vita írásos dokumentumának fotómásolatát rendelkezésére bocsáthatom.)

Gondolatsoromat összegezve: az elnöki jelentés föntebb idézett szövege objektíve nem egyéb, mint a nemzetiségi egyenjogúságról hozott alkotmányos törvények nyílt tagadása.

Levelem befejezéseként pedig hadd fűzzek néhány megjegyzést a csupán futólag említett

NEMZETISÉGI SÉRELMEK GYÁSZOS KÖVETKEZMÉNYÉHEZ.

Ez pedig: a tömeges kivándorlás drámasorozata. Mert Önnek is tudnia kell: ami a romániai magyarságot illeti, már rég nem arról van szó, hogy egyesek, némelyek és mások családegyesítés okából kérik végleges távozásukat az országból. Amennyiben a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa felelősen óhajtotta volna tájékoztatni a párt- és államvezetőséget a mai nemzetiségi lét súlyos kérdéseiről, mindenekelőtt erről a jelenségről kellett volna szólnia. Jól tudom persze: közéletünkben még mindig élő és ható tényező az a felfogás, miszerint ha valamiről nem beszélünk, az nem is létezik. A struccpolitikának ezt a válfaját a valóság már rég szembekacagta. Kacagta? Emberi könnyek özönével cáfolja naponta, mikor a vasútállomásokon bútorral, családi könyvtárral és minden menthető kacattal megrakott konténerek mellett szülő a gyermektől, testvér a testvértől búcsúzik végleg, mert hiszen e családcsonkulások véglegesnek tekinthetők. Fél évszázad alatt a romániai magyarságnak ez a harmadik nagyobb méretű emigrációs hulláma, és talán a legdrámaibb, mivel potenciális méretei fölmérhetetlenek. A végleges távozás végett törvényesen benyújtott kérvények száma ugyanis távolról sem azonos az emigrálás szándékát érlelők tömegével. Tisztsége folytán Önnek tudnia kellene, hogy van olyan megyeszékhely, ahol a szemtanúk becslése szerint egyetlen napon közel ezer személy óhajtott volna bejutni végleges távozási kérelmével az emigrációs bizottság színe elé. És számít az, hogy nagy részüket első ízben elutasítják? Hogy hálátlanoknak, sőt hazaárulóknak minősítik őket? Tiszteletteljes kérelmükkel – valóságos indokaikról nem szólva – addig ostromolják a hivatalt, míg végül jóváhagyatik, hogy viszonylag jó anyagi körülményeiket, családi házukat, szeretteiket elhagyva, nekivágjanak az ismeretlenségnek, vállalják a mindent-újrakezdés kálváriáját, még a vagonlakást is apró gyerekekkel. Mi ez, Vincze János? Ne kerülgessük a szót: tömeges menekülés az ezeréves szülőföldről. Menekülés – törvénytelenül is, a szökés halálos veszedelmeit is vállalva. Miért vajon? Ön bizonyára azt mondja, hogy hiú reményekre alapozott anyagiasság, kalandvágy, félrevezetettség áldozatairól van szó. Részint ez is lehetséges. Ám akikkel magam beszéltem – százakkal –, megrendítő tényekkel, az emberi megaláztatások hihetetlennek tűnő példáival vallották meg, hogy távozásuk okai távolról sem azok, amelyeket a kivándorlási bizottságok előtt hangoztattak; nem a beteg és öreg nagynéni, nem a forrón szeretett harmadunokatestvér és az örökölt lakás, hanem gyermekeik jövőjének féltése. Mitől? Attól az iskolapolitikától, amely megannyi óvatos taktikázás után ma már nyíltan és gátlástalanul fosztja meg a magyar nemzetiségű tanulók újabb tömegeit az anyanyelvi oktatás maradék lehetőségeitől is. Teljesen érthetetlen, hogy úgy-ahogy még működő magyar tanügyi egységekbe kihelyezett tanítók, tanárok, akik a tanulók anyanyelvén egyetlen szót sem értenek, önkényesen dobhatják félre az eddig használt, magyar nyelvű tankönyveket, mint szükségtelen, „nacionalista” kacatokat. Ki hatalmazza fel őket erre, és miért nem kell tartaniuk semmilyen felelősségrevonástól? Mert a jelek szerint a cél szentesít bármilyen eszközt; elvileg még érvényes tanügyi normák önkényes fölrúgását is.

És mit vallanak még a gyermekes szülők? Hogy utódaik hiába válhatnak jó román szakemberekké, ha nemzeti nyelvükben és kultúrájukban csököttek maradnak, félanalfabéták, saját népük történelméből pedig főleg azt sulykolják a tudatukba, hogy nem egyebek dák városokat leromboló ázsiai hordák leszármazottainál. Az amerikai kohó mintájára szervezett köznevelés: az asszimiláció legeredményesebb eszköze, aminek alkalmazását sok helyütt már az óvodában kezdik, sőt a napközi otthonokban is.

Mindezekhez képest minden más kivándorlási indoklás mellékesnek tűnik. Holott az sem potomság, hogy a 225/1974-es államtanácsi rendelet, amely 5000–15 000 lejig bünteti annak megszegőit, mindenekelőtt és döntő többségben a romániai magyar és német nemzetiséget sújtja. Mert egyiket is, másikat is kiterjedt vérségi rokonság fűzi külföldi magyar, illetve német állampolgárokhoz, a közvetlen szülő- és testvérkapcsolaton túl is. Az európai civilizáció erkölcsi normáitól eltekintve, ez a tény önmagában is naponta állítja gyötrő dilemma elé az emberek százait, ezreit: nem közvetlen rokonának, barátjának vagy beteg gyermekével végszükségbe jutott, idegen anyának adhat-e akárcsak néhány órára is szállást annak kockázata nélkül, hogy a maximális büntetés esetén félévi keresetével fizet a humanizmusáért? Hiányos jogtörténeti ismereteim ellenére merem állítani, hogy ez a „szállástörvény” páratlan a maga nevében.

És folytatólag: az sem potomság erdélyi városokban, hogy minden idők legnagyobb méretű betelepítései folytán a helyi magyar lakosság fiait tömegesen helyezik el az ország távoli, színromán megyéibe, azokat pedig, akik ezt megtagadják, a munkakerülés törvénye sújtja. Apáink és dédapáink szülőhelyén egyesek ilyen választ kapnak: „Majd ha felvettünk száz románt, százegyediknek téged is alkalmazunk.” És mivel magyarázható, hogy míg szülővárosunkban végzett szakiskolások tömegeit munkahely hiányának ürügyén irányítják távoli megyékbe, addig ama távoli megyékből épp új munkahelyi lehetőség biztosításával hoznak helyükre frissen végzetteket? A magyarázat rendszerint elutasítja a „provinciális kötöttség” természetes érzelmeit, az eredmény pedig a nemzetiségek etnikai kereteinek mesterséges megbontása. Erről akkor értesülhettünk, amikor a hetvenes évek elején annak a megállapításnak hallatán, hogy a Székelyföld lakossága „kompakt magyar”, a párt- és államvezetés egyik felelős embere így szólt: „Ez nem egészséges állapot. Majd gondoskodni fogunk arról, hogy ne legyen kompakt.” És úgy történik. Ezért lehetetlenség, hogy a településrendezési terveket elválasszuk attól a „koncepciótól”, amely szerint a székelyföldi magyarság kompakt jellege „nem egészséges”. „Kigyógyításának” folyamatát Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy etnikai arculatának rohamos változása jelzi. Miképpen? Úgy például, hogy Marosvásárhely magyar lakosságának aránya az 1955-ös 80%-ról napjainkig kb. 40%-ra csökkent. Kell ehhez kommentár?

Honfitársaink végleges távozásának néhány olyan okát említettem, amelyeket nem mernek nyilvánosan hangoztatni. Volt, aki megpróbálta. El is zavarták menten az emigrációs kérelmével együtt. Akik még úgy gondolják, hogy minden körülmények között az ősi szülőföldön kell maradniok, azt kérdik: miután hivatalosan is románoknak nyilvánítottak bennünket, van-e mód ebben az országban magyarként megmaradni?

Van-e ellenszere az elharapódzott, tömeges félelemnek?

Határozottan állíthatjuk: van.

Nem csodaszer, és főleg nem az a fajta történészlegenda, amely épp mostanság kél lábra, miszerint nem is olyan bizonyos, hogy etnikailag, távolabbi eredetünkben magyarok lennénk.

Az emigrációs törekvések legfőbb ellenszere egy igen egyszerű, világos pártpolitikai tételnek újbóli és következetes, gyakorlati alkalmazása. Ez így hangzik: „Abból a tényből, hogy a nemzetnek még hosszas perspektívája van, következik, hogy a nemzetiségek léte is hosszas perspektívájú.” És folytatólag: „Mint előbb már mondottam, e nemzetiségeknek továbbra is meglesz a maguk világos és jól meghatározott helye és szerepe, s még hosszú időn át megőrzik a maguk sajátos egyéniségét, akárcsak a nemzetek.”

Emlékszik Ön ezekre a mondatokra?

Olyan beszédből valók, amelyben a román nemzet és a vele közös hazában együtt élő nemzetiségek viszonyának elvi tisztázását azok alapvető emberi jogainak a fölsorolása is követte. Így többek közt az anyanyelvi tanuláshoz való jog az oktatás minden fokán és minden területén.

A hatalmas, hosszas tapssal fogadott beszéd kiadványként is megjelent; ezt ajánlanám szíves figyelmébe. Címlapján ez áll: Nicolae Ceauşescu: Beszéd a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén 1971. március 12-én.

Ez a beszéd a párt- és államvezetés nemzetiségpolitikájának alapdokumentumaként került nyilvánosságra. Többek közt az is elhangzott, hogy bővíteni kell a főiskolai oktatás anyanyelvi kereteit; hogy „a fiatalok szabadon választhassák meg, milyen iskolába kívánnak járni és milyen nyelven kívánnak tanulni”! S emlékszik Ön, mi hangzott még el? „A mi kötelezettségünk az… hogy megfelelő anyagi alapot teremtsünk, s rendelkezésre bocsássuk a szükséges tankönyveket ahhoz, hogy az ifjak azon a nyelven tanulhassanak, amelyet legjobban ismernek.” És ezt mi úgy értelmeztük, hogy a magyar gyermek természetesen a saját anyanyelvét, nemzeti nyelvét ismeri a legjobban, s a német vagy szerb hasonlóképpen. Továbbá az a közismert lenini tétel is elhangzott, miszerint mindig a többségi nacionalizmus a veszedelmesebb, és hadd tegyem hozzá: különösen olyan körülmények között, amikor a többségiek a vezetők, és kisebbségiek a vezetettek.

Csakhogy azóta sok víz lefolyt a Dunán. Azok az intézkedések, amelyek a föntebb idézett pártpolitikai tételt gyakorlatilag érvényesítették volna, elmaradtak. Ezzel szemben a homogenizálás elvi leple alatt fölerősödött minden olyan törekvés, amelynek célja az, hogy a nemzetiségek, mint sajátos etnikumok, erőltetett ütemben olvasztassanak be az államnemzetbe. Teljesen világossá vált, hogy a nemzetiségek „hosszas perspektíváját” években mérték, és az mára már lezártnak tekinthető. Ezt óhajtaná érzékeltetni velünk a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának szégyenletes önfeladása, amilyenre mindeddig nem akadt példa Európa egyetlen nemzeti kisebbségének történetében sem.

S mert szólni nem lehet ellene, sokan úgy vélik itthon és a nagyvilágban, hogy ez a Tanács a romániai magyarság valóságos képviselete lenne. Nem az. Mai szégyenteljes szerepét nemzedékek fogják emlegetni. Unokák és dédunokák fogják lesütni szemüket olyan elődök hallatán, akik legjobb meggyőződésük ellenére, közönséges szolgalelkűségből, karrierféltésből az ellenkezőjét hangoztatták mindannak, amit elemi kötelességük lett volna kimondani, föltárni az ország vezető fórumai előtt.

Befejezésül hadd ismételjem meg határozott véleményemet: a mind nagyobb mértéket öltő nemzetiségi emigrálás ránk nézve katasztrofális folyamatát semmi sem képes megállítani, csak olyan megújított nemzetiségpolitikai gyakorlat, amelynek elvi alapja: a nemzetiségek kollektív jogainak elismerése, a kulturális önrendelkezés, annak tudomásulvétele, hogy miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is letagadhatatlan társadalmi-történelmi kategória, jól meghatározott etnikum, amely elemi emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kollektív egyéniségét. Ez a vágy és akarat most a tömeges menekülés folyamatába fullad és nincs, aki a távozók után szólna: gondoljátok meg, emberek! Sírva fogjátok majd énekelni, hogy: vissza, vissza, visszatérni nem lehet! Ám ha bárki szólhatna is: a szavak nem segítenek. Csak olyan intézkedések segíthetnek, amelyek az okozat végső okait szüntetik meg radikálisan és idejében. Még mielőtt a helybenmaradottak töredékcsapata el nem mondja maga is: fuimus Troes! Legutolsó menedékébe húzódott reményem sugallja, hogy ha meg is fogyatkozunk, azért nem jutunk Ilion népének sorsára. Az Időnek biztató jeleit észleljük.

Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében.

Tisztelettel

SÜTŐ ANDRÁS

Írni próbáltam, még mindig nem megy. Százfelé száll az ember gondolata: hol, mit lehetne mozgatni ügyünkben, amely nem tűr halasztást. Éva: „Te mit álmodtál a gyerekekről?” S mondja máris, melyikkel hol bolyongott az emlékek fenyveserdeiben. Aztán irigyeljük egymástól az unokás álmokat. A mindennapi létgondok! Nincs tej, cukor, olaj, vaj stb. A mama gondja Pusztakamaráson. Tűzifát kellene szerezni, s nincs honnan. Sikaszói házunk ajtajára lakatot keresek: nincs lakat. Lakatországban nem lehet lakatot kapni. Ihajcsuhajdiában egy üveg bort vennék, nem ihajcsuhajozni, csak ne mondja a vendég, hogy kutyába vesszük. Bor sincs. A rokonaink – a legközelebbiek – szinte mind betegek. Lajos sógort felvittem a klinikára. Bözödi, a szellemi rokon, halálán van. Most már őneki is gondja: kire hagyja házát, ritka értékű könyvtárát? Még nem volt ilyen rossz állapotban, amikor azon törtük a fejünk: mi legyen a Bözödi-könyvtárral? Erdélyi olvasóira hagyná, de milyen formában? Ha állami könyvtárnak adományozza, menten indexre, majd pincébe kerül. (Történelmi tárgyú az egész gyűjtemény.) Az egyházra nem vallásos irodalmat hagyatkozni tilos. Negyvenesztendei levéltári kutatásainak anyaga nagyrészt 1848-as tárgyú. E korszaknak szinte minden tényét tagadja már az Ilie Ceauşescu-féle román történetírás. Ezért is volt nála annyi házkutatás! Akkor mit lehet vele kezdeni?

Lehetséges, hogy annak idején ezt följegyeztem. Ha igen, akkor ismétlem magam, mert újból eszembe jut a házkutatás Bözödinél – Bözödön, a szülőfalujában, a szülőházban. Akkor a belügyiek újfent aggodalomba estek, hogy az író úr úgymond homokos lenne, nosza vizsgáljuk meg – a könyvtárát s az irományait! Az egyik szakértő belügyér a könyvespolcok előtt állva fogta a zsákot, a másik egy létrácska tetején vette sorra a könyveket, mondván:

– Erdély története.

A zsákos lentről:

– Ide vele!

– Erdély nagy romlása.

– Ide vele!

– Erdélyi képek.

– Ide vele!

– Erdélyi Lajos…

– Ide vele!

Ez utóbbi az Új Életnél működő Laló barátunk kis munkája volt Teleki Sámuelről.

Levelet szeretnék írni ama hitvány püspöknek, aki Tőkés Lászlót üldözi és üldözteti. Nincs kezem ügyében Tőkés naplója, mit a Hitel közölt Budapesten. Nem hozhattam el az éber vámosok miatt.

Szász Misi barátunk jő s mondja: őket is kirabolták. (Tán sehol sincs annyi rablás, mint a Maros völgyén.) Az erdészmérnök boldogan meséli, hogy csak kirabolták, de nem törték össze hétvégi házának bútorait, nem piszkoltak bele a lábasokba, mint másutt és máskor szokták napjaink bátor betyárjai.

Egy amerikai szenátor járt városunkban. Néhány gyalázatos magyart is elébe vezettek, hogy megcáfolják a romániai kisebbségek elnyomatásáról szóló „legendákat”. Valaki meséli, hogy egyik professzorunk rózsás képet festett rólunk, tökéletes egyenjogúságunkról.

És a kivándorlás? A szenátor vissza-visszatérő kérdése volt ez. Potomság! – mondta a megyei néptanács embere. Évi két-három személy kéri csupán a végleges távozás lehetőségét. Köztudomású pedig, hogy sok ezer magyar lódult meg, és menekül fejveszetten. Szinte hetenként hoznak vissza elcsípett szökevényeket félig agyonverten.

Ablonczy Laci hívott többször is telefonon Budapestről. Valahányszor odáig jutott mondandójával, hogy: kézirat, azonnal megszakították a vonalat.

Tegnapi vendégünk K. G. és dán újságíró barátai. Jelek szerint őszintén és mély együttérzéssel azonosulnak a mi kisebbségi nyomorúságunkkal. Kérdéseikre válaszolva újból átborzongott rajtam, hogy micsoda kárt okoztak ügyünknek azok a magyarok, akik máig is vállalják a cinkosságot elnyomóinkkal. Paradicsomi boldogságunkról áradoznak a külföldi sajtónak. Mint legutóbb is egyik helyi maradék-professzorunk. Nevét nem jegyzem ide, mert nyilatkozatának nem voltam fültanúja. Az egyik dán újságírót a román határon kirabolták. Míg pénzt váltott be, minden komoly értéke eltűnt autójának csomagtartójából (kb. 1500 dollár értékben).

E hónap 14-én érkezett Ági Segesvárra, ahonnan kocsival hoztam haza. Szigorú vámvizsgálat, testi motozás is. Ezúttal is az aggodalom hozta. Annyi a rémhír odaát, nem volt már nyugta, elindult hát röpke látogatóba. Itthoni legfőbb szórakozása volt a honi sajtó olvasása. Azon csodálkozott, hogy ilyen sajtóval miként lehet egy fedél alatt meglenni.

Tegnap Kovács Levente részletesen is elmesélte, miként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utolsó jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Bukarestből bizonyos Trif elvtárs:

– Halló, Parászka elvtárs?

– Parászka.

– Mi a helyzet a Sütő-drámával?

– Bemutató előtt állunk.

– Nem állunk bemutató előtt.

– Hanem?

– Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos?

– Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát.

– Azt mi jobban tudjuk. Tehát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó.

Parászka:

– Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban.

Trif elvtárs zavartan:

– Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a lábát. Lehetőleg főszereplő legyen. Vagy bármelyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitörött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesztitek.

– Mi a baj vele? – kérdezte Parászka.

– A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj.

– Mi a baj?

– Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédéré!

Ezután Parászka a megyei pártbizottsághoz fordult. Stanca titkár elvtárs véleménye az volt, hogy a lábtöréses indoklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a színház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nemzeti ünnep műsorába, így tehát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják.

– Ezt azonban nem sokkszerűleg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni.

Stanca elvtárs zseniális elvtárs.

Ezután pártgyűlés következett. Nevezetes esemény. Szélyes Ferenc, aki a darab lázadó hősét, Nagelschmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy kilép a pártból.

Kilépni persze nem hagyták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje-módja szerint kizárták.

Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc.

Marosvásárhelyt is kizártak egy román mérnököt a pártból. Nem értett egyet Nicolae Ceauşescu jelölésével a főtitkári tisztség újbóli betöltésére.

Beszterce-Naszód megyében háromnapos főtitkári látogatás dervistánccal, elképesztően giccses ünnepléssorozattal, virágszirmot hintő lányokkal stb. Az éljenzés, ordibálás végett kihajtott tízezrek arca nem látszott a nyeles arcképektől. (A főtitkár és felesége.) A mozdulatlan szájak elárulták, hogy az éljenző hangorkánt magnószalagokról közvetítik.

Ma utazik vissza Ágnes Budapestre. Segesvárra visszük autóval. Földrengés San Franciscóban. Sok halott. Eszti néném csöndes megjegyzése: Ahol az Isten megsokallja az emberek bűnét, megrándul a szemöldöke. Akkor aztán az emberek nézhetik magukat.

B. Gy. is itthagy bennünket. Végleges távozásra készül, mondván: az életművét szeretné kiadatni Budapesten. Könyveinek jó részét itthon betiltották. Csak elszomorodtam, de szándékában nem próbáltam megingatni. Fölösleges lett volna. Aki idáig jut az elhatározásban, visszafogni már nem lehet. A sorsunkat vigyázó-firtató írásaiért ő is megszenvedett. Látványos üldözésben ugyan nem volt része, ám idegeit fölmorzsolták a cenzorok, a hitvány támadások, a sorozatos betiltások. Az infarktusban, amit elszenvedett, Orbán Balázs-i utazásainak fáradalma is közrejátszott. Nem csodálom, hogy nyugalomra vágyik. Csak abban nem vagyok biztos, hogy odatúl része lesz-e benne. Ő is az az ember, aki lélekcsonkulás nélkül a szülőföldet nem hagyhatja el.

Meghalt Rácz Győző, a Korunk főszerkesztője. Most már örök rejtély marad: miként vitte volna véghez kísérletét, hogy kimeneküljön a súlyos kompromisszumok gyűrűjéből. Zs. meséli, hogy könnyeket hullatva panaszolta, mennyire megviseli őt a pártfeladat, miszerint meggyőződése ellenére el kell ítélnie az úgynevezett „magyar revizionizmust”, s az Erdély története című kötet szerkesztőit.

Vincze Jánoshoz írt levelem első része a Kossuth rádióban.

S jelentkezett máris az első névtelen telefonáló. „Meg fogunk nyúzni benneteket!” – „Patkány!” – mondta Éva, és lecsapta a kagylót.

A Kossuth rádióban ismertették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tőkés László temesvári református lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sokkal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. belügyi ezredes. Nem voltam itthon, így csak Évával beszélhetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A belügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értelme, ahogyan némelyek úgynevezett „kínos helyzetek” elől megpróbálnak kibújni, sőt éppenséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni. Jaj, mondd, hogy nem vagyok itthon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is elcsípik, ha „megtisztelő fölkéréssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a pártfőtitkár, vagy felesége születésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mifelénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, őt is fölkérték, írna valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napot, ám itt is fölfedezték, így tovább kell utaznia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembeszaladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnek nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk.

A Vinczéhez írott levél visszhangjából. A halállal fenyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólalt. B. hívott Székelyudvarhelyről: „Hallgattuk és egyetértünk!” B. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja megölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és veletek vagyok!” – mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No persze.

P. szobrász barátunknál. „Remélem, ti nem akartok elmenni.” „Hogy gondolod?” Nehezen élnek pedig. Állami rendelés nincs már sok esztendeje. Magánember pedig nem vásárol szobrot. Kenyérkereseti lehetőség: a plakettkészítés. Az erdélyi nagyok arcképmásai. „Ady halotti maszkja iránt is lenne talán érdeklődés.” Nagy Imre (a festő) halotti maszkját valakik megrendelték, majd meggondolták magukat, s lemondtak róla. Nem kell nekik, csak a sokmilliós hagyatéka.

Szűts Pál nagykövet látogatása. Kinyitom a nagykaput, hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utánanézni, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?” „S aztán mit mondott?” – „Rományul morgott valamit.” „A jelek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti ablakából szokott ilyen alkalommal leskelődni.”

F. D. látogatása. Immár hatodik vagy hetedik esztendeje, hogy a város vezetősége nem hajlandó megadni nekik a letelepedési engedélyt. Választott lelkész, ha úgy tetszik tehát, szolgálati úton került Marosvásárhelyre. Törvényes jogát nem ismerik el, miközben tízezreket telepítenek be folyamatosan. A román lakosság arányát kell növelni, nem a magyar lelkészek számát. D. elmondja, hogy lakásuk szomszédságában belügyi hivatalt nyitottak. – „Így legalább szem előtt vagytok!”

Telefon. B. ezredes. Mondom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról”, ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk témái: 1. A magyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Jánoshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott.

Ez utóbbit különösen súlyos vétségnek minősíti. – „Ez végeredményben kémtevékenységnek is minősíthető.” – Szóba hozom a kerítésen mászkáló gyanús leskelődőt is. B. ezredes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Mármost, az a munkás igen becsületes ember lévén, betelefonált (a rendőrségre? a belügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ők pedig – a belügynél – aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. Így az ellenség távollétünket használja föl valaminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gondoskodás ez? Mondom az ezredesnek, hogy azért ez eléggé tréfás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tréfás?

Különben – mint máskor is – a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „visszaverte”, megmagyarázta stb. Határozottan állítja például, hogy az erdélyi magyar menekülteket valójában a magyar kormány csábítja el. (Lásd Honecker magyarázatait is!) Ha nem vezetnék félre őket, itthon maradnának.

Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Ha emberi halántékot is eltalál: halálos lehetett volna. Micsoda indulatok hevítik nemes keblét ama banditának! Megállapítjuk: a tettes csakis a telefonpatkány lehetett. Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Meg azt is mondotta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent ráfognak! Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.

Megyünk világítani. A temetőben s a környező utcákon hatalmas tömeg hullámzik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat, a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rendőr azonban odébb zavar. Miért? Nem értem. Nagy nehezen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósom sírja felé. Aztán egy óra múlva igyekszünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussunk. Anyám vár, hogy otthon is eleget tegyünk a világítási kötelezettségnek.

A kocsihoz közeledve már messziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott! Nekiállok, fölszerelem a pótkereket, aztán beülünk Évával, indulnék. Ekkor veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem keservesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk fel. Valaki kiszúrta a gumiabroncsokat. A Patkány, mondom Évának. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rendkívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten és a járdán hullámzik a tömeg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ők voltak!” Egy fiatalasszony karján kisgyerek. „Csókold meg András bácsit!” – mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait!” Aztán eltűnnek a sokadalomban. Később mondja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félreszólította, igazoltatta.

Elindulok gyalog hazafelé. Egy darabig eredménytelenül telefonálgatok mindenfelé, ahonnan a leromlott kerekek dolgában segítséget remélhetek. De végül hárman is elindulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja meg M. Laci működik serényen az autó elején, hátulján.

Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé.

Itt is fényben úszik a temető. Apám s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyákat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki kell még az idén önteni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint, s mondja: már nem lehetséges. Betiltották a sírkeretek előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig – s még fennebb Bukarestben – megállapították, miszerint ez anyagpazarlás. Nem holtaknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blokklakásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoznak, amely egyebekben valutát is jelent az országnak.

Később, hogy otthon erről-arról anyámmal elbeszélgettünk, újabb tiltások is kiderülnek. A község helyi diktátora, Şuteu elvtárs garázdálkodásait sorolják. Az élő fába is beleköt, de különösen a magyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban zarándokoltak ide Kemény Zsigmond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is felkeresték.

A gyanúsnak minősített jövés-menés nem tetszik az éber Şuteu-nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy marosvásárhelyi diákokat szállító autóbusz sofőrjét maga elé citálta, lehordta, megbírságoltatta. – „Mit keres maga itt? Menjen Coşbuc szülőfalujába!” – A rendőr anyámat zaklatja: – „Tulajdonképpen miért látogatják magát ezek az idegenek?” – „Hát, mert rokonaim!” – „Túl sok a rokona, hallja!” – A rettegéssel vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja lám, ezt az eldugott mezőségi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást igazoltatnak, autók csomagtartóiban kutatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetőznek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon elzavarja őket.

Beszélgetés közben akárhogyan is kerülgetjük a bajokat: nem szabadulhatunk tőlük. Mert íme: az általános menekülésben T. unokahúgom férje is kiszökött Magyarországra. K. unokahúgom lánya most készül végleg elmenni két kislányával. Férje már korábban távozott, s éppen Csíkszeredából, ahol pedig, ha nem tévedek, még működik magyar iskola. Ellenvetésként azt mondja valamelyik: „Működik. De meddig?” – Ezt valóban nem lehet tudni. A magyar iskolák, osztályok fölszámolásában folyvást növekszik a hatalom szorgalma.

Aztán egyebek is szóba kerülnek. Főleg a református gyülekezet gyors fogyatkozása. Maholnap nem is érdemes már papot tartani. Menjünk haza!

Itthon, Marosvásárhelyt az otthoni gondokkal álmatlankodom. Anyám sóhaját hallom újból: „Maholnap már nem érdemes papot tartani.” Erről írt fájdalmasan szép verset hajdan Jékely Zoltán. Kikelek az ágyból, leemelem gyűjteményes kötetét a polcról. Melyik is az a vers, amely rajtunk is betelt? Megvan!

A címe: A marosszentimrei templomban.

Nem gondoltam volna, hogy Zsolinak ez a verse fél évszázad múltán is a napi híradás eleven fájdalmával szóljon mirólunk.

H. T. meséli, hogy valahonnan Moldvából egy magyar kiskatonát engedtek haza végleg. Mert magyarul szólt, félig agyonverték. Rokkantként most leszerelték. B. ezredesnek már korábban szóltam erről a jelenségről. Nagyjából így vélekedett:

– Rendben! Mondjuk, hogy néhány magyar fiút összevernek a hadseregben, mivel magyarul beszéltek, amikor nem kellett volna. Én ezt természetesen helytelenítem. Megengedhetetlennek tartom. De nem ez a jellemző a mi hadseregünkre. Így tehát elszórt esetekből önnek nem szabad általánosítania. Mert ez rágalom! A román hadsereg rágalmazása.

Kérdésem ez volt folytatólag:

– Ha egymagam ilyen esetek tucatjáról tudok itt, Marosvásárhelyt, mi lehet akkor az egész országban?

– Rémhírek – mondta az ezredes. – Nem kell bedőlni a rémhíreknek.

Végül arra kért: tájékoztassam őt írásban, pontosan, név szerint, lakhely szerint az ilyen esetekről. Akkor azokat ő ki fogja vizsgálni. A vétkeseket meg fogják büntetni.

Nagy nehezen megtaláltam azt a kis műhelyt, ahol ablakot üvegeznek. „Szép munka!” – mondta az üvegező a kő ütötte lukak láttán. Egy barátom, hogy ma délelőtt beugrott hozzánk, így szólt:

– Le sem ülök. Elhordom innen gyorsan az irhámat. Veszélyes hozzátok járni. Ezek képesek az embert az állásából is kirúgni.

Igaza volt. E. azt tanácsolja, lehetőleg mindig tartózkodjék a lakásunkon a rokonság is. Legyen kéznél, ha kell, a segítség. Azt mondja: próbáljuk magunk valamely követség védelme alá helyezni. – „Költözzünk föl Bukarestbe?” – Túlzás lenne. A fölhozott példák viszont aggasztóak. Egy iaşi román írót letartóztattak valamilyen szövege miatt, egy másikat Bukarestben fölbérelt banditák félig agyonvertek. Végül az elcsípett orgyilkos az író barátainak bevallotta, hogy felbujtói azzal kecsegtették: tízévi börtönbüntetéséből jó néhányat elengednek, ha a beste ellenzékit „elintézi”.

N. azt mondja: barátaival megszervezik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen elgondolással keresett föl K. M. is. Köszönet érte. A szomszédaink is vigyáznak ránk. Újból beigazolódik: mily becsületes és bátor emberek. Ez már akkor kiderült, mikor Laci unokámat az a részeg vasgárdista orrba verte, a földre leteperte. Utánaeredtek, alaposan eltángálták.

A telefonpatkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenyeget halállal. Gergely öcsémet is fölhívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak valamennyiünket.

Öcsi fiam naponta jelentkezik Veszprémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ágnes lányom is megpróbált hívni. Ugyanúgy jártunk vele is.

Gubcsi Lajos távirata. Nekem ítélték a Magyar Művészetért nevű alapítvány egyik díját. Hívnak, vegyem át. Hogy mehetnék? Lajos arra kért, legalább telefoninterjú útján mondanék valamit ez ügyben. Mondom, majd följegyzek magamnak egy-két gondolatot, beolvasom, ha visszahív. Ezzel vége! A megbeszélt időben telefonunk újból süket.

Hírek szerint Temesvárott Tőkés László ügyében elkezdődik a „hosszú kések éjszakája”. (München.) Állítólag álarcos „hazafiak” törtek be a lakására. Késekkel támadtak rá, keresztet vágtak a homlokára. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulókkal szemben.

Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. Ennek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések.

Fazekas János telefonüzenete Bukarestből. – „Tájékoztattam az illetékeseket a veletek kapcsolatos disznóságokról, s azt mondották: közbe fognak szólni!” No hiszen! Épp miattam fáj a fejük.

B. Sándoréknál Csíkszeredában házkutatást rendeztek egy könyv miatt. (Így mondja.) Orbán Balázs művét kikölcsönözte a helyi könyvtárból, s a belügy oly nagyon félti a mi értékes kiadványainkat, hogy házkutatásra is képes. Ez már igen! Mondja valaki, hogy nem védelmezik a kultúrát.

Jó ménlován száguld a baj! Hamar híre megy. Barátaink közül Bajor Andor, Gálfalvi Zsolt, Gálfalvi Gyuri hívott telefonon. Hogy és mint vagyunk, rájuk mindig számíthatunk.

A város mindennapi balladáiból mesélnek egyet-egyet barátok és ismerősök. Hogy például a minap két magyar fiút temettek. Szökési kísérlet közben a román–magyar határon lőtték le őket. A szülők számára a rendőrség nem engedélyezte a koporsók felnyitását.

Újabb virágcsokrok az udvarunkon a kerítés tövében. A papíron csak ennyi olvasható: „Köszönjük”. Én is köszönöm, mondom magamban ismeretlen sorstársaimnak.

Gubcsi Lajos távirata: „A Magyar Művészetért Alapítvány nevében kérlek, hogy november 10-én 18 órakor a Nemzeti Színházban a díjátadó ünnepségen szíveskedj megjelenni, mert a kuratórium neked ítélte oda a határon túli magyar művészet idei díját. Akadályoztatásod esetén kérlek, légy szíves eljuttatni soraidat hozzánk, Gubcsi Lajos, Budapest” stb.

Ezután G. Lajossal – csodák csodája! – telefonon is beszélhettem. Tisztáztuk, hogy jó helyre nyúlt szavak után, mikor akadályoztatásom lehetőségét is fölhozta. Ugyanis állapotunknak most ez a legfőbb jellemzője. Már így is kell köszönnünk maholnap: Adjisten, uram! Hogy és mint szolgál a kedves akadályoztatása? És miben áll az? – kérdezte barátom. Hetvenhétféle dologban, mondtam, s egyik az, hogy nincs útlevelem. Akkor visszahív majd, mondjak néhány szót a telefonba, mit az ünnepségen fölolvasnak. Távolmaradó, akadályoztatott személyemet pedig fiam vagy lányom fogja képviselni.

Ember tervez, belügy végez. Semmi sem lett az egyezkedésből.

November 7-én, kedden hiába vártuk G. telefonhívását.

Készülékünket ártalmatlanná tették. Így nem beszélhettünk Öcsivel s Ágnes lányommal sem. A fiam M.-ék telefonján üzente, közöljem, miként vélekedem a díjazásról? Megkértem hát M.-et, mondja meg a fiamnak, mondaná meg Gubcsinak, hogy ő mondja meg a kuratóriumnak, miszerint köszönöm a határon inneni irodalomra vetett figyelmüket. Ennél súlyosabb szót nem mondhatok, mert vékony a drót és elszakad.

S úgy történt. M.-ék telefonját is kikapcsolták, majd azután Gergely öcsémét is, miután megneszelték, hogy Budapestről az ő vonalán is engem keresnek.

Mióta az ablakainkat betörték, nappal sem húzzuk fel a redőnyöket. Sötét a ház, de még sötétebb az ártó szándék, mely körülvesz bennünket. Obszcén szavak a kerítésünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalăule!” Igényes, ám kissé eufemisztikus műfordításban ez így hangzana: „Blokkba veled, faszikám!” Évával együtt elismerőleg értékeljük a krétás szöveg névtelen szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó elmeéllel egyesíti a sajátost az általánossal. A személynek szóló üzenetet az általános társadalompolitikai törekvésekkel. Így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kétharmadát le fogják dózerolni az új tömbházak felépítése végett. Továbbá azt a jogos követelményt is megfogalmazza, miszerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen behozott katonatiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogúságnak az eszméjét sértik.

Ledöntötték a berlini falat. Ledöntötték a török kisebbséget fasiszta módon üldöző Zsivkovot, főtitkárunk nagy barátját, vadásztársát a medvelövésben. A szerkesztőség ablakából a városi pártbizottság udvarára látni. Aktivistabolt, élelmiszer- és italraktárak. Nagy nyüsletés idején, amikor terepjáró kocsikra sörösládákat, étkes csomagokat szoktak volt felrakni, mindentudó G. barátunk jelentőségteljes hunyorítással közölte a jelenség okát: „Zsivkov jön, nagy vadászat lesz megint Görgényben.” Jó hely az! Rudolf trónörökös is kedvelte.

Most már nem tudjuk: jön-e még Zsivkov medvét lőni? S vajon beszól-e hozzá a vadászkolléga: mit csináltál, te hülye? Miért hagytad magad megbuktatni?

Tegnap Lászlóffyék látogatása. Újabb kolozsvári rémtörténetek aktivista-garázdálkodásokról. Mord hangulatunkat Ali szójátékai oldották. Tőkés Lászlót hallgattuk a Magyar Rádióban. Arról számolt be, hogyan próbálták őt meggyilkolni. Csoda, hogy megmenekült, életben maradt. Így maga szólhat arról, ami történt. Késekkel fölszerelt „hazafi-banditák” törtek be a lakására. Akkor tehát miért ne törhetnének be hozzánk is?

Lefekvéskor Éva két kicsi fejszét hozott be a lugasból. Egyiket az én ágyam fejéhez, másikat a magáéhoz. Ha jönnek: sutty! Még nevetünk is. Helyzetelemzés: a temesvári orgyilkosok nem számoltak azzal, hogy Tőkésnél vendégek lehetnek. Mert voltak. Ha ebből tanultak, nyilván kilesik majd, hogy kettőnkön kívül házunkban még tartózkodik-e valaki. Puskám is lenne, azt még nem vették el. Mégis a fejsze mellett maradunk. A vadölő szerszám nem arra való, hogy ember ellen védekezzünk vele.

Esti olvasmányom G. barátunk – emigránsunk – interjúszövege a Látóhatárban. Még 1983-ból való. Eleinte bosszant, majd elszomorít. Rokonszenves radikalizmusát szinte értelmetlenné teszi az etikai tartás rozzantsága; narcisztikus bódulata, gőgje, úgyszólván semmi emberit, drámait, kínkeservet nem érzékelő ridegsége, kizárólagossága, mely azon kívül, hogy minden dogmának az ellenkezőjét vallja, semmiben sem különbözik a sztálini dogmatizmustól. Mondja: itthoni írásainak teret csak a „közeg” (a kollégák?) ostobasága, zavartsága, „lágysága” nyújtott. S mondja továbbá: Erdélyben van ugyan magyar irodalom, ám távolról sem azonos azzal, mit annak tartanak. S mondja továbbá véleményét a silány szülőkről, akik gyermekeiket a jobb karrier érdekében román iskolába adják. Silány szülő lett volna tehát G. apja is, aki őt a bukaresti román egyetemen taníttatta? Még fülemben a hangja: „A kolozsvári magyar professzorok vén szamarak, nem hagyom, hogy az én zseniális fiamat megrontsák.” Rólunk, itthonmaradottakról is szól G. barátunk. Egy természettudós objektivitásával állítja: ki fogunk pusztulni. Annak ellenére, hogy őmaga létezik, s nyilván létezni fog az idők végezetéig. (…) Budapest, London és New York között röpdösve mások is megjósolták már a kipusztulásunkat.

Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék látogatása. Röpiratom harmadik része is elhangzott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemében szólt híveihez is az istentiszteleten. Nincs és nem lehetséges már nemzetiségi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán: börtönt is ült már a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyzetünkben. (…)

Minden napra kijut valami a levelem keltette botrányból. Valaki megjelent Budapesten a Magyar Rádiónál, s interjú keretében beszámolt tényszerűen arról, ami velünk történt az utóbbi hetekben. Ismeretlen jóakarónk B. ezredes nevét is említette. Beszámolóját magunk nem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. Őt faggattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsörrent a telefon, B. ezredes jelentkezett. Első néhány mondata még emberinek nevezhető hangon indult, ám folytatólag egyetlen, félbeszakíthatatlan üvöltéssé vadult. Mi háborította föl? Hogy úgynevezett vitáinkról én a Magyar Rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott. Őt óhajtottuk tehát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság részemről stb. Nohát, eddig volt, ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután másként lesz. Mások fognak majd velem tárgyalni – más eszközökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, erre nem vagyok érdemes. Hiszen ő emberileg elfogadható módon fogalmazta meg rendszerint a kifogásait. Ez így is volt. Kész! Lecsapta a kagylót.

Éva unokasirató bánata egyre fokozódik. Az éjjel megeredt az orra vére. (Borogatás és tanácstalanság.)

Sikaszóba készülődünk. Már előre borsódzik a hátunk: mire megyünk ki újból, mifajta disznólkodások várnak ránk? A gyermekekkel másod-harmadvonalon, közvetett üzenetek útján tartjuk a kapcsolatot: „Nincs baj, ne aggódjatok!”

Kolozsvárott D. Cornea asszony éhségsztrájkba kezdett.

Vigasztaló, hogy akadnak barátaink, akik néma telefonunk miatt – meg rémhírektől is nyugtalanítva – faluról is bejönnek. „Csak épp látni akartunk benneteket.” – Házunk sarkában feltűnt az első rendőr is. Itt lebzsel hosszú órákon át, majd eltűnik. Az aggodalom hozta újból Fülöp Dénest és feleségét, D. Erzsit, Nagy Paliékat, T. Zoltánt, a bözödi Mózsit, Hunyadi Andrást, meg anyatársunkat. Van, aki nem csönget be, csak éppen elsétál a házunk előtt, hogy hírt vihessen az értünk aggódóknak: „Nem igaz, hogy üres a ház. Nem vitték el őket.” Mások óvatosabbak, lakásunk környékét is elkerülik, nehogy bajuk essék miattunk. Vegyes vitézek vagyunk. Gergely öcsémet újból megfenyegették, s munkahelyén is hajszát indítottak ellene. Állja derekasan.

Három nap Sikaszóban. Vízügyi gondok, munkák, hosszú beszélgetések helybéliekkel, udvarhelyiekkel. Az agyonvert pap, P. G. szekus gyilkosát átmenetileg elmegyógyintézetbe rakták, hogy ne lehessen felelősségre vonni.

A pártkongresszus miatt statáriális intézkedések mindenütt az országban. Rádióhír szerint a határokat is lezárták. Magyar, cseh és NSZK-beli turistákat zavartak vissza. Megduplázták, megháromszorozták az üzemi és intézményi őrségeket.

Rádióhír: A Magyar Néppárt „a jogi nehézségeket is vállalva”, engem köztársasági elnökjelöltként tisztelt meg a bizalmával. Ezt majd megköszönöm, hozzátéve, hogy efféle tisztségre még álmomban sem gondoltam. Nálamnál alkalmatlanabb személyt lámpással sem találhatnának. Nyilván összetévesztenek – netán – az írásaimmal. Azok hordozhatnak valamelyes közügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg helyén – a sutban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy kisebbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvemből tettem. Velem együtt melyik írótársamnak hiányzott gondjai közül a szélmalomharc magyar iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogokért stb. Erre a kudarcra regényeim, drámáim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda sem pillantott.

Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de hogyan? A román posta mindenre jó – például a lehallgatásban –, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vigyen külföldre. A magyar nagykövet üzenetére sem válaszolhatok. A mieinkkel együtt az ő telefonjuk sem működik. Mondják: ezekben a statáriális napokban a fővárost civil ember nemigen bírja megközelíteni. Az állomást, az utcákat kutyás rendőrök lepték el. Szigorú igazoltatás a követségek közelében. Egyik-másik barátunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirathoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijáratnál, a nyomába erednek, lefülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihallgatás végett.

Tegnapi vendégünk P. Á. volt. Kolozsvári kalandos ügyekről mesélt. Így például: Gy. É. kezdeményezésére újabb aláírásokat próbáltak gyűjteni egy Tőkés Lászlóval szolidaritást vállaló levélhez. A mozgolódást el sem kezdték még, csak épp megbeszélték, s máris „begyűjtötték” a kis társaságot. Ezúttal nem a belügyhöz, hanem a városi pártbizottsághoz. Ott alaposan lehordták, szigorúan megfenyegették őket a puszta szándékuk miatt.

Telnek-múlnak fokozódó nyugtalanságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reggeltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszkol odébb, be sem mer csengetni. A bátrabbak bejönnek és káromkodnak: „Hát ez mi az Isten!” A rendőrök bizonyára maguk is káromkodnak, hogy miattunk folyvást egy helyben kell topogniuk. Ha eltávolodnak a ház sarkától – ahol az út kissé jobbra hajlik –, nem vehetik szemügyre a kapun belépőket. Ha közelebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magukat, mert időnként fölhúzzuk a redőnyöket, kihajolunk az ablakon szertenézelődni.

Az ellenem indított hajszában Gergely öcsémet is üldözik már. Munkahelyén aljasul és sunyi módon kezdik „indokolni” közelgő elbocsátását. Iskolai végzettsége szerint villamossági szakember, főnökei pedig, hogy barátaiknak, rokonaiknak biztosítsanak „jobb helyet”, most nehéz fizikai munkára: szénhordásra kötelezik őt. Talicskával! Ügyvéd ismerősömmel tárgyalunk: miként lehetne e gyalázatos intézkedést jogi úton visszavonatni? A baj az, hogy a jogot egy rendkívüli módon összetartó, összehangoltan hazudozó és fanatikusan magyarellenes csoporttal szemben kellene érvényesítni. Reménytelen ügy ez, legyintünk rá, és nevetünk is keserűen. Előző kudarcainkra gondolunk. Ilyenekre: még amikor a Maros Népi Együttesnél (volt Székely Népi Együttes) működött öcsém, valamelyik erdélyi megyeszékhelyen támadt konfliktus vendéglői vacsora közben olyan román személyekkel, akik magyar szó hallatán ordibálni kezdenek a testi-lelki fájdalomtól. Nem túlzás azt mondanunk, hogy pszichoszomatikus eredetű, szervi jellegűvé súlyosodott betegségről van szó. Szerencsére nem népbetegség. Azoknál tapasztalható, akik egyúttal kleptomániában is szenvednek. Nos, a fenyegető fölszólításra, hogy saját asztaluknál ne merészeljenek egymás között sem magyarul beszélni, az együttes tagjai élesen tiltakozni kezdtek, a sebtében kihívott rendőr pedig pénzbírsággal sújtotta őket – csendháborításért. Más esetben Marosvásárhelyt történt a szinte mindennapos jelenet: motozás-kihallgatás címén a milicista egy ártatlan magyarországi házaspárt lökdösött éppen a Bolyai téren, mikor öcsém kellő tisztelettel rászólt: venné figyelembe, hogy a külföldi vendég apró gyermekei elkékültek már a riadalmas bőgéstől. Kétezer lej! – mondta a rendőr, és úgy lőn a bírósági tárgyalás után is, a bukaresti fellebbezés után is. Kétezer lej büntetést kellett öcsémnek kifizetnie, mert úgymond: szolgálati kötelességének gyakorlása közben zavarta meg, illetve akadályozta a milicistát. Meggondolandó tehát, hogy bármely ügyben is érdemes-e jogi eljárást kezdeményezni.

P. Á. meséli, hogy egyik kolozsvári barátja éjszakai időben a vasútállomáson a következőket látta: valahonnan messziről érkezett román csoportot vettek számba névsor szerint. Ez meg az és amaz! Jelen! Jelen! Jelen! Itt a házkulcs meg az igazoló papír. Önök e perctől kezdve Cluj-Napoca lakói, Isten hozta önöket Erdély fővárosába!

Az érkezettek mind családos személyek voltak rengeteg gyerekkel. A szemtanú annyit még megtudott róluk, hogy Moldvából jöttek, és Kolozsvárt munkahely is várja őket. Meg pénzsegély. Figyelmesség és szeretet. Kolozsvárott valóban példás a betelepítettek fogadása. Ezzel szemben példátlan a helyben született magyar ifjak elüldözése.

Azt hiszem, följegyeztem már, hogy lakásunkat éjjel-nappal rendőrök vigyázzák. Most veszem észre: nem csupán a lakást, hanem jövésmenésünket is a városban. Kincseséket meglátogatva Éva taxit rendelt, azzal jött haza. Egy rendőrkocsi mindvégig nyomon követte. Figyelmeztetés? Ugratás? Azt hiszem: megfélemlítés. Vigyázzatok, merre jártok, mit pofáztok! Minden szavatokat, mozdulatotokat számon tartjuk!

Kincses Előd ügyvédként vállalta Tőkés László református lelkész védelmét a temesvári perben, mit ellene indítottak. Előd édesanyja, Margit most azt mondja: fiát emiatt kizárják az ügyvédi munkaközösségből.

D. E. látogatott meg ma reggel. Azt mondja, falujában is betiltották a – mit is? Úgy mondják ezt: a fölháborító pazarlást a temetőkben. Az anyagpazarlást. És mi volt az? Sírkőállítás, a hantok betonkeretének kiképzése, és egyáltalában: temetőgondozás; az európai temetőkultúra folyamatosságának jele Erdélyben. Annak bizonyítéka tehát, hogy a temető nem dögtér. Nem az a hely, amit a rendelkező, a munkálatokat betiltó csótány látott, s megszokott valahol. Harctéren? Marhalegelőn? A szocializmusnak tetemes építőanyagra van szüksége, de lám e nyavalyás hagyományőrzők halottaikra pazarolják a betont, sőt némelykor a márványt is, mikor ez utóbbi a gigantikus elnöki palotához kell, meg a vadászkastélyokhoz. Továbbá: még nagyon sok blokklakást kell Erdélyben fölépíteni, hogy a főtitkár által elrendelt betelepítéssel városaink román többsége biztosított legyen.

Erzsi azt mondja, hogy fontos építőanyagot (cement, fűrészáru) tyúkól építéséhez sem szabad fölhasználni. Aztán egyebek is szóba kerülnek. A kötelező beszolgáltatás, melyet elvileg 1956 után megszüntettek, érvényesebb, mint valaha. Például évi 60 kg disznóhúst, 250 tojást kell beszolgáltatni. E nélkül nem adják ki a havi fél liter étolajat, a cukoradagot. Ha pedig azt mondja valaki: eb ura fakó, nem kell a cukrotok, azzal sem menekült meg a büntetéstől, mert akkor a rebellist a tanács veszi kézhez, és nem állít ki neki semmilyen okiratot, még halotti bizonyítványt sem. Így tehát megveszik a disznót a piacon, kilóját 60-70 lejért, majd átadják az államnak 14-ért. Egy háromkilós tyúk 300 lej, az állam pedig – a szövetkezet – 50 lejt fizet érte. Ha a tyúkot követelőket is a fenébe küldik, újból elakadnak. Útlevélkérelemhez is mellékelni kell a húsbeszolgáltatást, terménybeadást igazoló papírokat. „És mi történik a beadott hússal, terménnyel?” A helyi vezetők elosztják egymás között, mert hova induljanak 10-15 tyúkkal? Százvalahány tojással? Nem fizetődik ki a beszállítása Marosvásárhelyre. „Hogy rá ne fizessen tehát az állam: ők maguk, a vezetők kénytelenek a tyúkjainkat, kakasainkat, tojásainkat elfogyasztani, a borunkat meginni.” Más. E. fia nemrégen szerelt le. Két évet katonáskodott. Most alighogy szabadult, viszik újból 6 hónapi munkaszolgálatra Bukarestbe az elnöki palotához. Valamelyik mezei egyiptológus azt kérdi: vajon a piramisokat építő rabszolgák előzetesen elszenvedték-e a kétévi katonáskodást is? Nem túlzás szenvedésről beszélni, mivel a magyar fiúk nagy részét nehéz bányamunkára ítélik, és gyakran verik is kegyetlenül őket, ha egymás között bár magyarul beszélnek. Olyan ugyanis még nem fordult elő a hetvenesztendős román uralom alatt, hogy egy magyar baka magyar nyelven mert volna egyetlen szót is szólani katonai fölöttese előtt. Egyébről is lehetne beszélni persze. Például arról, hogy Finnországban, ahol 6-7 százaléknyi a svéd lakosság, ún. kisebbségi katonai egységek is léteznek, anyanyelvi vezényszóval. Oly természetes ez, mint a lélegzés, mégis megfagy az emberben a lélek már attól is, hogy papírra veti. Lelki füle hallja máris a hazaárulás vádját.

Lakásunkat változatlanul belügyi egyenruhások vigyázzák. Látogatóinkat folyamatosan igazoltatják és kifaggatják: milyen céllal kerestek föl bennünket? M. L. személyi adatait, munkahelyét is fölírták. Valószínűleg lesznek, akiket meg is motoznak majd, abban a reményben, hogy kéziratot, röpcét találnak náluk.

Nagy Pali hozza a szomorú hírt: Budapesten, november 25-én tüdőrákban meghalt Bözödi György. Ő is egyik „égtartó emberünk” volt, akit épp ezért bármely sovén őrmester bármikor megcsúfolhatott. Büntetlenül. Szegény Gyurka! Tragikus komolyságát, némán üvöltő permanens riadtságát keserves mosolyával rejtegette. Micsoda veszteség az ő korai halála! Évtizedek levéltári kutatásainak izgalmas anyaga maradt utána földolgozatlanul. Elment, s megíratlanul hagyta a szenvedéseit is. Lesújtottan gyászolom őt magamban, és lelkiismeret-furdalást is érzek. Vajon eleget fáradoztam-e megmentésének érdekében? Nem sokkal halála előtt itthon látogattam meg őt a klinikán. Fázósan összecsombolyodva feküdt egyes-egyedül a nagy, sötét, boltozatos kórteremben. Lerítt róla: ott ül már Kháron ladikjában, indulásra készen. Fájdalmait sírós mosolyával próbálta leplezni. Meg az ő híres kérdésével: „Uram, hogy virágzunk?” „Mint kutya a kútban, tekintetes uram!” Nevettünk. Istenem, mennyit nevettünk, amikor sok-sok éven át szerkesztőségben, közös utazásokon, Bözödön együtt lehettünk. Amikor Gyurka elkezdte eregetni a szójátékait. Az írói honoráriumairól például, miszerint: „Nem érdekel engem, hogy mások mit keresnek – örültem, hogy engem nem keresnek.” Mármint a rendőrök, a belügyiek, a fogdmegek, a hatósági kuvaszok. Egy erdővidéki naplómban azt írtam ugyan, hogy Bözödi életében hála istennek nincs több slamasztika, ám ez csupán átmeneti nyugalmas időnek bizonyult. Minden disznóság újrakezdődött, s ha jól meggondolom: valójában egész életében zaklatták, üldözték, folyamatosan megalázták, megcsúfolták, könyveit, kéziratait folyton elkobozták, hol bezárták, hol csak behívatták, fenyegették, kihallgatták, lehallgatták, gyalázatos hírét keltették, házát kirabolták, minden semmiségért megbüntették, mindent elkövettek, hogy öngyilkosságba kergessék. Gyurka viszont élni akart, hatalmas írói tervei tartották benne a lelket.

1946-ban Balogh Edgártól kapott újságírói feladatként látogattam meg őt Kolozsvárott a Negyvennyolcas Ereklyemúzeumban. Annak volt ő isten tudja, micsodája. Ott készítettem vele interjút, ott hangolódtunk kölcsönös, jó barátságra, mely egy életen át kiszolgált bennünket. Ha elgondolom, hogy keserves-kalandos élete folyamán hány ízben kellett elindulnom – s másokkal, mint pl. a hatvanas években Kovács Györggyel és Hajdu Győzővel – elindulnunk a megmentésére, igen-igen nehéz rendet tenni az egymásra omló, kavargó eseményekben. Egyszer azt mondtam neki félig tréfásan: „Te, Gyurka, ha te hét gyermek lennél, akkor se támadna több galiba veled.” Nevetett. „Eltaláltad szarva közt a tőgyét. Ugyanis jól tudod, hogy a gyermek rosszalkodik. Engem pedig a véleményeimért molesztálnak.” Így már enyém lett az évődés lehetősége: „Hát amikor téged letartóztatnak, bezárnak, megpofoznak, apagyilkosként kezelnek, az teneked molesztálás?” „Sírni kezdek, ne légy olyan okos!” – mondta, és a jégszekrényben sör után kutatott, háta mögé eregetvén a szavait. „Mást mondok én tenéked. Összezördültem Simivel.” (Ez Fuchs Simi volt, főnöke az Akadémián.) „És aztán mi lett az ügyből?” „Vád alá helyeztek. Azt mondták, hogy antisimita vagyok.” Ilyet minden korty sör után megeresztett, s ő maga nevetett legharsányabban a sziporkáin. Vége a bánatának és kacagásának. De egész lényével ittmaradt bennem, és közöttünk, aki barátai voltunk.

T. kollégát – miután házkutatást rendeztek nála – szinte mindennap hívatják kihallgatás végett a belügyhöz. Milyen módszerekkel vallatják: nem tudni. Mit akarnak belőle (önmaga, s tán munkatársai ellen is) kicsikarni? Sejteni lehet. Felesége szerint „idegileg nagyon rossz bőrben van”. Ezen nincs mit csodálkozni.

Ma reggel hét körül N. K. csöngetett, s nyújtott be az ablakon egy kis élelmiszert (kenyér, csirke stb.), a szolidaritás megható jeleként. Amit beadott: két gyereknek a heti állami adagja. Az ő két kislányának eledele. Szégyenlem, hogy elfogadtuk, de bántana, ha a visszautasítással őt bántottuk volna meg. Áldassék a segítő szív, a bajban megnyilatkozó. Mert egyébként jó néhány „barátunk” hallgat és lapít, távoltartva magát tőlünk óvatosan.

B. azt kérdi:

– Küzdeni? Nyíltan? Elemi jogainkért?

– Igen.

– Hol? Hogyan? Kivel? Ki az, aki meghal, de nem köpik?

Hát igen. Kivel? Kutyaszorítóban vagyok. Miként említhetnék név szerint bárkit is? Egyedül magamat biztathatom arra, hogy az életemet kockára tegyem. Nincs erkölcsi jogom bárkit is vesztébe sodorni. Meg aztán: mindenki mindenkitől fél, retteg. Semmi garancia sehol, senkinél a konspirációra. A kínzás, a veseroncsoló szekucsizma-rúgás bárkit megtörhet. Ha féltesz valakit, ne mondj olyat neki, amiért vallatói a fogát kiverhetik. Hisz lám, mily apró véletleneken múlik némelykor az ember sorsa, vagy épp az élete! Annak idején Szőcs Géza elhozta nekem az Ellenpontok első számát. Szunyókáltam éppen, mikor becsöngetett hozzánk. A hálóban forgattuk tehát az izgalmas szamizdat lapjait. A következő számok tartalmáról beszélgettünk, meg arról is, hogy közvetlen részvételem az ifjonti csapat munkájában oktalanság lenne. Engem olyannyira figyelnek minden irányból, hogy velem együtt ők is lebuknának, méghozzá igen rövid idő alatt. Másrészt pedig a magam szamizdat-tervei olyan jellegűek voltak, hogy esetleges következményeik rajtam kívül senkit ne sújtsanak, különösen pedig huszonéves ifjakat ne nyomorítsanak meg. Sajnos, a gyorsan bekövetkezett bukás az ellenpontosok tapasztalatlansága fölötti aggodalmaimat igazolta.

Aztán elment Géza, s minden baj nélkül megérkezett Kolozsvárra. Holott minálunk tett látogatása rosszabbul is végződhetett volna. Szunyókálásom volt a szerencséje. Később ugyanis, amikor megtaláltuk és leszereltük lakásunkban a japán gyártmányú lehallgatókat, kiderült: egyik a nappaliban, másik a dolgozószobában, harmadik a konyhában működött. Máig sem értem, miért nem szereltek be egyet a hálószobába is. Ha Géza történetesen nem oda kopogtat be, távozásakor már a kapuban letartóztatták volna.

De vissza a fenti kérdéshez. Küzdeni? Hogyan? Pontosabban: mi módon, hogy érdemleges eredményre is jussunk? Külföldön közzétett szövegeimre senki sem válaszol. Netán „csak kihallgatnak”. Adott esetben „csak épp meggyilkoltatnak”. (Pl. autóbaleset!) S az embernek még nekrológja sem fog megjelenni.

Barátomnak tehát igazat adok abban, hogy küzdelmünket Reményik joggal jellemezte ilyenformán: ahogy lehet. Aki pedig odatúlról, kívülről, bársonyos forradalomból, lágy diktatúrából mifelénk rikkant bálványdöntő harci feladatot, és ezt velünk való együttérzésnek nevezi, az valójában úgy tesz, mint az egyszeri úszómester. „Segítség, nem tudok úszni!” – kiabál a vízben fuldokló. „Mozgassa, uram, a karjait!” – küldi tanácsát, azaz segítségét az úszómester a partról.

Hiszen vaszkalódunk mi külső nógatás nélkül is, miközben folyvást a víz alá szorítanak. Az ablakon kinézve a szolgálatos rendőrt látom, amint merőn, fenyegetőleg figyeli házunkat.

Egy-két mozzanat a hatalom kisded játékaiból. A kerítésen át bedobnak az udvarunkra egy másnak címzett, más utcában lakót figyelmeztető nyomtatványt: 8–12 között elzárják a gázt, csapokat ne hagyjuk nyitva stb. Mivel nem nekünk szól a figyelmeztetés, rá se kellene hederítenünk, de megállapítjuk, hogy két kályhában is kialudt a gázláng, a csapok meg nyitva. Ha nincs bennünk gyanakvás, az égbe repülhettünk volna. Aztán újabb hasonló értesítés kerül a postaládába. Oltsuk, ne oltsuk el a gázt? Nem szeretnénk fagyoskodni. Őrzöm hát hajnali négytől a melegítő gázrózsákat. Ha kialszanak: a más nevén ugyan, de nekünk szólt a figyelmeztetés, amit nem kellene figyelembe venni. Hét óra körül „elveszik” a gázt, elzárom tehát a csapokat. Így másodszor is megmenekültünk a biztos haláltól. Lelki fülemmel hallom, miként vélekedett volna a robbanás helyszínére kiszálló hatósági ember: „Nincs mit csodálkozni! Két boldogtalan öreg lakott itt, kérem.”

Minden jel arra mutat, hogy a Tőkés László ellen indított hajszában újabb haláleset történt. Egy véle szolidarizáló teológust valahol Buzău táján gyilkoltak meg, s dobtak ki a vonatból.

– Ne járj egyedül! – figyelmeztetnek többen is.

Könnyű mondani. Annál nehezebb bárkit is olyan helyzetbe sodorni, hogy énmiattam szenvedjen, ha megtámadnának.

Örömünk: tegnap Ágneskével és Lacival beszélhettünk telefonon. Most bánjuk, hogy míg együtt voltunk, lehettünk (egy hazában), nem utaztunk el minden héten Kolozsvárra hozzájuk. Most, hogy törvény alapján csak kétévenként láthatjuk egymást, sajognak ama régi napok. B. elvtárs teljességgel elfogadhatónak tartja, hogy a román állampolgárnak kétévenként áll jogában külföldre utazni. Mert így írja elő az állam, amely boldogságunkat szabályozza. Elgondolni is rossz: be nagyon szenvedne Nagy Vezérünk, ha mi, alattvalói, szabályozatlan, szeleburdi boldogságban élnénk. Mikulás? Régi havak, régi örömök. Atlantisz.

Tegnap – talán – véget ért T. L. szerkesztő kollégánk belügyi kihallgatása. Azt mondja, eléggé bőven faggatták felőlem és P. Á. személyével kapcsolatosan. Az elhangzott kérdések alapján Éva attól tart: rövidesen nálunk is házkutatásra kerülhet sor.

Hogy két napja mi sajog még mindig a torkomban? A szívem táján?

Egy zúzmarás emlék, apró megfigyelés. Telefonbeszélgetésünk közben Ágneskének alig észrevehetőleg elcsuklott a hangja.

T. L. és felesége. Mindketten a belügyi kihallgatás kínjaiból szabadultan. Az asszony szeme könnyes. Alaposan rájuk ijesztettek. Börtön stb. S miért? Kamasz gyerekek – az ő fiuk is – születésnapi összejövetelen kormányellenes kijelentéseket tettek. A köztük lévő besúgó – igen! a gyerekek közül beszervezett gyerekbesúgó – „fegyveres összeesküvésről” tett jelentést. No persze, a belügyiek szerint. Ezzel zsarolják most a szülőket, ám kegyelmet ígértek annak fejében, hogy kijelentik, kinyilatkoztatják, aláírásukkal szentesítik, miszerint a tulajdonképpeni párt- és államellenes összeesküvők a következők: Sütő András, Páll Árpád és Nagy Pál. (Így már érthetőbb, miért várakozik P. Á. szinte két esztendeje az útlevelére, s miért nem engedték ki Palit az NSZK-ba sógorának temetésére. Szóval összeesküvők a lelkeim, velem együtt!) A belügyieknek csalódniuk kellett. T.-ék nem álltak kötélnek. Vallató és „áthidaló javaslatokat tevő” tisztjük tajtékzott a dühtől, és tovább fenyegetőzött.

– Nem tárgyalunk! Nincs kivel tárgyalni. Önt holnaptól kezdve legföljebb a rács mögött kérdem meg, mi újság a magyar nacionalisták között.

Azt mondja továbbá T. L.: Azt is megpróbálták elhitetni vele, hogy én halálos ellensége vagyok, rendszeres följelentője. (Azt az embert tehát, aki évtizedeken át helyettesem volt a szerkesztőségben, megpróbálom dutyiba juttatni!) Ilyenformán tehát ő se kíméljen engem, mondja csak ki, írja le bátran, nyíltan, őszintén, határozottan, párthűséggel, igaz hazaszeretettől fűtötten, hogy én igenis összeesküvő vagyok! Tárja föl azt is – hisz neki tudnia kell –, miként juttatom külföldre a kézirataimat stb.

T. így felelt erre:

– Honnan tudhatnám én azt?

Jómagam nyilván azt mondtam volna:

– Postán, uram. Postán. Hiszen az a legbiztosabb módja valamely kézirat, okmány és bármilyen érték elküldésének. A román posta ugyanis garantálja a levéltitkot. Teszi ezt a román kormány által aláírt nemzetközi egyezmények alapján.

Garantálja! Csakhogy ezen ma már harsányan nevet mindenki.

Garantálja! Ilyet próbáljon mondani valaki egy kihallgató belügyi tisztnek. Cinikus szemtelenségért hatalmas pofonokat kapna.

T. tehát azt mondta: fogalma sincs, miként juttatom át Budapestre a kézirataimat.

Ma reggel Magdó hívott, Ablonczyné. A régi kedvességével és változatlan együttérzésével érdeklődött állapotunk felől. Szomorú, hogy mind ritkábban láthatjuk őt s övéit, így Lackót, az örök rebellist, az országból évek óta galád módon kitiltott színikritikust, hazai magyar színházaink tevékenységének legjobb ismerőjét, könyveim magyarországi kiadásának gondozóját. Legjobb! Túlzás lenne? Tény, hogy álmából ébresztve is megmondja, mit, mikor és hogyan adtak elő Szatmáron, Kolozsvárott, avagy Sepsiszentgyörgyön. De még Iaşiban is. Nem egy esetben hallottam valamely színházunk igazgatójának ilyetén szavait: Kolozsvár? Vásárhely? Nem, nem képviseltette magát a bemutatónkon. Bezzeg Ablonczy Budapestről el tudott jönni!

Nem lehetett ez a belügynek ínyére. Meg valamelyik „hűséges magyarunk” föl is jelentette, alaposan meg is rágalmazta. Így kitiltották az országból.

Tegnap este Ágneskével beszélhettünk újból telefonon. Sárika születésnapja. Éva is köszöntötte a leánykát, aztán könnyezett egy sort. Hát így lesz ez örökkön? Talán nem örökkön. Kelet-Európában jelek szerint körös-körül kezd kisütni már a nap. Csak a mi fellegünk vált egyre sötétebb-haragosabb színt, mind ijesztőbb villámlások közepette. Az ég dörejéből újabb főtitkári parancs is jött: „Erősíteni az éberséget!” A forradalmi éberséget! Szaporítani a följelentéseket! Holott az emberséget és a mindennapi eledelünket kellene szaporítani. Kínt, keservet apasztani, és abbahagyni a belügyi vallatásokat, mert íme, T. L. feleségét újra berendelték (vitték?) a szekuritátéhoz. Tán mert múlt heti kálváriájuk után férjével együtt meglátogatott bennünket. Ez valóban tiltott cselekedet volt. A belügyiek mindenkori szigorú figyelmeztetése így szólt: pofa be! Még önmaguk előtt is titkolják el, hogy hol jártak. A tiltást megszegték. Aggódunk értük.

Elszigeteltségünk nőttön-nő, akár az országé. Egy-egy ritka barát ha meglátogat néhanapján. Jönnek állapotunk felől érdeklődni, híreket hozni. Szomorúakat, sőt tragikusakat.

E. meséli: a váradi román–magyar határon szökési kísérlet közben a román határőrök elfogtak egy fiatal magyar férfiút. Kihallgatás közben belehalt a kínzásokba. Zárt koporsóban küldték haza szülővárosába. A hatóság nem engedte fölnyitni a koporsót. A meggyilkolt ember felesége lefizette a rendőröket, felnyitották a koporsót. A halottnak mindkét szeme ki volt szúrva. Föltehetőleg ezt ordibálták neki kínzás közben: „Hogy jobban lásd álmodat, Magyarországot”.

A Szabad Európa Rádió azt is közölte, hogy egy 9 éves szatmári fiúcskát a határsáv közelében – de nem tiltott helyen – golyószóróval lőttek le a határőrök. Három halálos lövés érte. (Ez a boncoló orvos megállapítása.)

Az ellenem indított hajsza ügyében Európa több városában tiltakoztak. Sajtó, rádió, polgárjogi egyesületek. Közelebbi és pontosabb értesülésünk nincs a történtekről. Kapcsolatunk a külvilággal már-már a börtönlakóké. Telefonunk is többször süket, mint ahányszor használható. Valószínű, hogy valahányszor külföldi és főleg nyugati híváskísérlet észlelhető a postaközpontban, a szolgálatosok menten intézkednek. Különben csönd. Vihar előtti.

Mit jegyezzen föl az ember, ha nem azt, ami folyamatos pokollá teszi az életét! Van írói vallomás a nagy télben írott nyári idillről, a szenvedés óráiban fogant és alkotásba örökített boldogságról stb. Konkrét helyzet és fiktív írói régió termékeny kapcsolatáról Rousseau is írt már igen tanulságosan. De hát a más tapasztalata, hajlama, képessége csak tájékozottságunkat bővíti. „Ilyen is van.” A magam helyzete pedig csakis az én nyomorúságom. Képtelen vagyok kiszakítani magam a körülményeim közül. „Túl hosszadalmas benned minden utórezgés!” – mondja barátom, aki jól ismer. Van, akinek bánatkönnyei már régen fölszáradtak, tán el is feledte, amit nekem mesélt, s én még mindig szenvedem az empátia következményeit.

Arról nem szólva, hogy a közibénk zúduló balhírek jórésze közvetlen módon is érint bennünket. T.-né jön újból, és abból, amit elmond, kiderül: a belügyérek egész baráti-ismeretségi körünket zaklatják, hívatják, faggatják, fenyegetik. A „titkainkat” akarják kiszedni belőlük. Ki jár hozzánk, miről beszélgetünk, mit eszünk-iszunk, mit hoznak a házhoz, mit küldünk másnak stb. Így ijesztik el tőlünk azokat is, akiknek segítsége szinte nélkülözhetetlen. Például P., aki faluról jár be hozzánk. Bizonyos ilyenformán, hogy lesz, akit megpróbálnak besúgásra beszervezni, aztán: lesz, aki elvállalja, lesz, aki nem vállalja, de többé nem teszi be hozzánk a lábát, hogy ne adjon újabb okot a faggatásra. Míg e sorokat jegyzem, a rádió Krúdy-novellát sugároz. Be csodálatos, nyugalmas világ süllyedt el örökre Krúdyval. Nekem úgy tűnik, mintha Szindbád világától ezer esztendő választana el, pedig apám látta még, érzékelte hangulatát, átélte peremvidéki hullámzásait. E roppant időbeli távolság érzetét ama folyamatos pusztítás kelti, amely a civil nép számára bizonyos értelemben az első világháborúnál is kegyetlenebbnek bizonyult; Krúdy világának, egy darabka Európának a kifosztása, Szindbád történelmi ködben mélázó városkáinak megsemmisítése, lakóinak szétkergetése a szélrózsa minden irányába.

Színház, ahová évente egyszer, ha beteszem a lábam. Oka persze nem maga a színház, még kevésbé a kitűnő – bár fogyatkozó – magyar együttes. Hanem hogy is mondjam? Az a politikai csiszlikség, amelynek ez az intézmény is áldozatává lett. Nagy csoda tehát, hogy bemutathatták most Székely János drámáját (Irgalmas hazugság). A szerző kétségbeesett, erős kiáltása, miszerint az igazat és csakis az igazat kell bármily körülmények között kimondani: új, merész kihívás, kiváltképp mai állapotunkban, mikor még a falinaptár is hazudik. Azt mondja: vasárnap, holott ilyen nap, kivált a munkások számára, már évek óta nem létezik. Bátor, sőt vakmerő szembeszegülés volt ez a dráma már megírásának idején (1958–1966) is – mivel, kivel? Ha úgy tetszik: hatalomváltás idején az új pofával, új köntösben megjelenő Hazugsággal, amelyhez kényszerűleg, tökéletes kiúttalanságban, új reményt fűztünk mindnyájan – szörnyen rászedettek. (…)

Székely János hősének fájdalmas hazugságát főleg mostani beleérzésünk és tapasztalatunk alapján érzékeljük igazán és mélyen drámainak. De ez talán már a színházi kettős építkezés titka. Amit a szerző hajdani „szellemi illegalitás” titkos fedezékében papírra vetett, azt fölerősíti mai, kollektív tapasztalatunk. Azt is mondhatná persze valaki: szájkosaras időben ez a világnézeti kritika nyilván óvatos volt. Lehetséges. A sátániság ellen lázadó mozdulat azonban semmi támogatást nem ígért a kecsegtetésekkel jövő hatalomnak. Amit láttunk, hallottunk most a színpadon Székely Jánostól: maradandó és változatlanul időszerű tanúskodás, mi több: lázító eszméltetés a mindenkori intellektuális önáltatásban.

A temesvári vérfürdő. Tőkés László mellé a református magyarokon kívül felsorakoztak a románok, németek tömegei is. Hírek szerint a halottak száma igen nagy. Százakról, sőt ezrekről beszélnek. Tőkés Lászlót családostul elhurcolták valahová egy szilágysági faluba. Hírlik, hogy várandós felesége elvesztette gyermekét. Aztán a vigaszhír, hogy ez nem igaz. Európa összes felelős államférfiai tiltakoznak a temesvári vérfürdő ellen. Sokan pedig azt találgatják, hogy Gorbacsov miért hallgat? Oka van rá, az bizonyos.

Kitört a forradalom!

Félre mindennel!

ROMÁNOK!

A magyarok garázdálkodásait ne tévesszétek össze a demokratikus jogokkal!

A magyarok végletesen sovén megnyilatkozásaival szemben ne maradjatok tétlenek!

Akinek nem tetszik a román nyelv, az ország nyelve, szedheti a sátorfáját! Az ország határai szabadok!

Talpra, román!

Az utolsó órában vedd tudomásul: román vagy!

Románok, ne legyetek gyávák!

Védjétek meg jogaitokat, amelyek itt öröktől fogva a ti jogaitok!

Ne tűrjük, hogy egyetlen intézményünkben is magyar vezető legyen!

Igen! Egyenjogúak vagyunk, de nem úgy, ahogyan azt egyes sovén magyarok képzelik!

Nemzeti kisebbségek! Vegyétek tudomásul, hogy ha létszámotokból levonjuk a magyar cigányokat, a harmadik helyre kerültök!

Milyen jogaik vannak a magyarországi románoknak?

Milyen jogaik vannak a lengyelországi, a csehszlovákiai magyaroknak?

Románok, gondoljátok meg jól, mi a teendőtök! Ne húzódjatok félre, ne maradjatok tétlenek!

Mi sok ezer esztendeje vagyunk itten, vagyis mindöröktől fogva!

Mi vagyunk Nagyrománia!

Mi vagyunk a nép!

(Magyarellenes tüntetéseiken román diákok ezt így skandálták: „Mi vagyunk a nép! Ti vagytok a szemét!” Eredetiben ez a mindenkori klapancia-mánia jegyében így hangzott: „Noi suntem poporul, voi sunteţi gunoiul!”)

Tudni akarjuk az igazságot! Miért gyilkolták le bestiális módon csíkszeredai, szonátai, hargitai román testvéreinket?

Utolsó figyelmeztetésünk ez a nemzeti kisebbségekhez!

Nincs menekvés számotokra! Vegyétek tudomásul: Romániában éltek, ahol a román nyelv a törvény!

Illyés Gyula megírta már egyik drámájában: a zsarnok éltető eleme a szolga; a szolgahad; a szolgaszellem; a magánszorgalmú kutyák ugató kórusa, és annak minden változata; a zsarnokról és feleségéről ódát zengő udvari költő; a Gauleiter-magonc, akit nálunk mindközönségesen megyei első titkárnak, tov. prímnek is hívtak: az éljeneket szemguvadásig üvöltő tapsonc, a szélhámos hurrázó, s az emberi vesét, májat rendőrcsizmával rugdosó szadista, a zsarnok meghosszabbított lába; az ellenzéki gondolatok inkvizítora, és mi minden, és hány meg hány változata a zsarnokot fönntartó erőnek. A rendszernek, amelyet most iszonyatos véráldozattal megdöntött a forradalom, mindezek csak részelemei. De nem jelentéktelenek. Érthető tehát, hogy Zsarnok és Zsarnokné kivégzése után szolgáik felé fordult a népharag, a fölkelt nép indulata, melyet mérhetetlen szenvedés lobbantott lángra, hogy tisztítótűz által pusztuljon minden, ami embertelenség volt az „aranykorszaknak”, „emberarcúnak” megénekelt diktatúrában.

Ám ami érthető, nem feltétlenül megengedhető. A zsarnoki rendszert porba döntő kollektív önbíráskodás után új rendnek kell jönnie. Ebben pedig nincs, nem lehet helye az egyéni önbíráskodásnak, a személyes bosszúnak, az anarchia késvillanásainak, a bunkónak. Az új rend, melyet fel kell építenünk, nem tűrheti meg a szemet szemért, fogat fogért középkori szellemiségét. Az új rend, amelyet a Zsarnok kozmikus méretű demagógiája után valóban a humánum alapján kell megteremtenünk, az igazi demokrácia eszközeivel fog bíráskodni és büntetni.

Embertársaim! Bízzatok a lehetséges új rend európai szellemiségében! Ne engedjétek meg a vérbosszúnak semmilyen formáját, az önbíráskodás jogszerűtlenségét. Jogtalanságból kitörve ne kerülhessünk szembe saját eszményeinkkel. Megannyi vérfürdő gyermekgyilkosait, a Zsarnok Heródes-hadának maradványait az igazi törvényesség törvénye büntesse, ne személyi indulat ökle, fejszefoka. Most, hogy visszakerültünk Európába, igazoljuk egyenként is, hogy emberi tartásunk, erkölcsünk, jogérzékünk valóban a humánum földjén termett; hogy Herderrel szólva: ami az emberben isteni, az épp maga az emberség. Ne mondjátok, hogy mindez pusztán keresztényi, istenes türelem. A kővel dobálót nem fogjuk kenyérrel visszadobálni, a gyilkost nem fogjuk homlokon csókolni. De büntetését bízzuk a törvényre – mindannyiunkra tehát. A közösség demokratikus rendjére. A törvényre, amelyet kiegészít majd az emberi közösség ítélkezése a bűnösök fölött a megvetés, az erkölcsi ítélet Káin-bélyege.

Ez minden egyén joga. Kegyes és kegyetlen, némelykor szigorúbb a bitónál is. Ez legyen a mi erkölcsünk e vérzivataros napokban is.

NAGYROMÁNIA ROMÁNJAI!

A nemzethez fordulunk segítségért! Siessetek az erdélyi románok segítségére!

Egy kicsi és gonosz nemzetiség – a magyar – azt akarja, hogy olyan iskolái legyenek, amelyek kizárólag magyar tanintézetek, ahová a mi gyerekeink nem tehetik be a lábukat!

Magyar személyeket akarnak intézmények, gyárak élére állítani! Igazságos ez?

Román testvérek, halljátok meg kiáltásunkat az egész ország területén. Siessetek Erdélybe meggyőződni szomorú sorsunkról!

Stb., stb., stb.

Az RMDSZ országos vezetőségének bukaresti gyűlésén úgy határoztak, hogy február 10-én a romániai magyarság békés tüntetések formájában tárja ország-világ elé jogos követeléseit. Jómagam a bukaresti tanácskozáson – mivel országos funkcióm nincs – nem voltam jelen. Nincs tehát közvetlen tapasztalatom arról, hogy a határozat létrejöttében, majd részleges visszavonásában személy szerint kinek milyen szerepe volt; milyen csoportok között támadt elvi nézeteltérés stb. Tény, hogy az országos tüntetés szándéka akkor már nagy tömegek kollektív akarataként jelentkezett mindenütt Erdélyben.

Az emberek komolyan vették mindazt, amit ún. Szándéknyilatkozatában az RMDSZ meghirdetett. Az ifjúság, amelyet leginkább sújtott Ceauşescu asszimilációs politikája, indokoltan, érthető módon került mindenütt az egyenjogúságért indult küzdelem élére. A diákság lelkesen fogadta az RMDSZ-nek egyik legfontosabb követelését, miszerint az államnak vissza kell adnia, újra létre kell hoznia a nagyrészt fölszámolt, ám kirakatpolitikai célok végett maradványaiban mégis „létezőnek” hazudott kolozsvári Bolyai Egyetemet, s ugyanúgy a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti főiskola teljes magyar tagozatát. De súlyos konfliktusok vették kezdetüket.

A tanügyminisztérium küldötteit, akiknek az lett volna a megbízatásuk, hogy ésszerűen és méltányosan oldják meg a nyílt románosítás céljából „egyesített” iskolák kérdését, szervezett román diákcsoportok hurrogták le és fütyülték ki minden alkalommal. Háttérből irányított garázdálkodásaikat filmfelvételek őrzik, és annak bizonyítékát is, hogy felbujtóik, irányítóik részint katonatisztek, másrészt nemzeti előjogaikat féltő iskolaigazgatók, sovén lapszerkesztők voltak, általában azok a személyek, akik a fordulat előtt a város nemzeti Gauleitereiként élvezték előjogaikat.

Február elején már kötésig gázoltunk a helyi és országos, magyarellenes rágalmak mocskában. Értelméből kiforgatták, meghamisították minden mondatunkat. Nőttön-nőtt a félrevezetett románok aggodalma: valóban lehetséges-e, hogy Marosvásárhely „kiszakadjon az ország testéből”?

Bizonyítanunk kellett:

– hogy nem törekszünk a város román lakosságának elűzésére,

– hogy nem a románok javait, hanem jogainkat követeljük,

– hogy az önálló iskolai hálózat követelése, nyelvünk nyilvános használatának joga senkit sem sérthet emberi jogaiban, nemzeti érzéseiben,

– hogy törekvéseinkben a román lakosság legjobbjainak támogatására számítunk, hiszen az ország demokratikus átalakítása mindenkinek elemi érdeke stb.

Tiltakoznunk is kellett:

– a helyi román napilap nyíltan fasiszta propagandája ellen,

– az egészségügyben is tapasztalt féktelen magyargyűlölet ellen,

– a gyógyszerszállítmányok, segélyek elsikkasztói ellen,

– a város vezetésében tapasztalt epilepsziás jellegű őrjöngés ellen, amelynek „főhőse” a már említett ezredes volt, valahányszor kisebbségi jogokról, pl. kétnyelvű feliratokról esett szó.

Ilyen meggondolásokkal tisztázódott fokozatosan a város magyar lakosságának tüntetési szándéka. Hisz nem úgy került rá sor, ahogyan később a gyűlölet kerengő dervisei a román sajtóban szertekiabálták. A megmozdulást senkinek sem kellett erőnek erejével, csinnadrattával, magyarkodással, demagógiával előkészítenie. Két hónap eseményei tízezrek szívében és elméjében érlelték meg egy törvényes, felelősségteljes, fegyelmezett politikai megnyilatkozás szükségességét. Ezt a közösségi szándékot tolmácsolták megyei megbízottaink is az RMDSZ országos vezetőségének bukaresti ülésén.

Akkor ez a fórum úgy határozott, hogy a tüntetést minden megyében – ahol mód van rá – meg kell szervezni. Jómagam ezt a határozatot indokoltnak és helyesnek tartottam. Különben nem vettem volna ki részemet annak véghezviteléből.

Fölhívást írtam tehát, amelyet a helyi rádió közvetített 1990. február 9-én. Az a toborzó pedig így hangzott:

Idő hiányában a szöveget nagy hirtelenséggel vetettem papírra, majd olvastam be Gáspár Sándor magnójába, amely ugyancsak megtréfált bennünket, mivel az adásban először elhangzó toborzó kezdő mondatát nem rögzítette. Román barátainkat invitálta csupán tüntetésre, és ez így eléggé fura kezdés volt s még furcsább, hogy a szerkesztőséget énnekem kellett azonnal figyelmeztetnem az elveszett nyitó mondatomra. Akkor a riporter újból elnyargalt hozzám, a fölvételt megismételtük, aznap talán még két ízben hangzott el, és ezt most csak azért jegyzem ide, mert mindössze ennyi történt a város magyar lakosságának másnapi mozgósítása végett. Mindössze ennyi volt a toborzó munka, ám annál nehezebb, szövevényesebb, fáradságosabb az a szervező-tervező, jól összehangolt közösségi cselekvés, melyet az RMDSZ megyei szervezetének ügyvezetői, önkéntes munkacsapatai a tüntetés zavartalansága érdekében elvégeztek.

Február 9-én este viszont rossz tréfaként hatott az a telefonüzenet, amelyet – horribile dictu! – harmadszáj útján közvetített felém az RMDSZ országos, vezető fórumának felelős embere. Nevezzük egyelőre Ipszilonnak. Az üzenet így szólt: „Kedves barátom, néhány perccel ezelőtt beszéltem X-szel, aki Y-nak azt a határozott véleményét tolmácsolja általam számodra, hogy a marosvásárhelyi tüntetést el kell halasztani, mivel más megyékben is úgy vélik: a dolog igen-igen kockázatos. Ám ha mégis úgy gondoljátok, hogy így meg amúgy, akkor természetesen saját felelősségetekre…”

Megdöbbenten azt mondottam, hogy mivel még csak februárban vagyunk, egy áprilisi tréfa korai lenne. Másrészt: az RMDSZ Maros megyei szervezete nem gittegylet, hanem komoly emberek tömörülése. Felelőseink pedig éppenséggel a bukaresti határozat alapján kértek föl engem a február 10-ei néma tüntetés meghirdetésére. Üzenetközvetítő barátomat tehát arra kértem: mondja meg X-nek, hogy az közölje Ipszilon úrral azt a határozott véleményemet, hogy ne nézzenek minket szellemileg alultápláltaknak.

Ha pedig a bukaresti határozat eleve nem volt egyöntetű, Ipszilon úr miért nem tisztázta idejében a dolgokat? Itt, Marosvásárhelyt, százezer magyarral nem lehet komolytalankodni.

Amikor letettem a kagylót, egyetlen szó dobolt az agyamban: fantom! Miféle vezetőség az, amely így jár el drámai súlyú közügyeinkben? Valóságos-e, vagy csak fantom? Kik azok a személyek, akik összeülnek, tanácskoznak, határozatokat hoznak, majd elszélednek, aztán így szól valaki közülük: vissza mindent! A határozat nem érvényes, vagy csak módosítottan érvényes.

Fantom? Annál is rosszabb! Itt vajúdik, hánykolódik, jövőjének medrét keresi véres veszedelmek közepette a romániai magyarság, választott vezetőinek fórumán pedig ott ül vigyori pofával a káosz, a klikkharc, a határozatképtelenség ördöge.

Aztán kiderült: a tüntetések dolgában az országos vezetés megoszlott. Egyik csoport szükségesnek, a másik veszélyesnek, tehát helytelennek vélte, s végül a szokásos gyeplőhajítás után ilyen üzenet jött: ki-ki cselekedjék legjobb belátása szerint. Arról is szó volt, hogy az emberi egyenlőség könyves szellemének és gyertyás lobogásának napján országszerte megkondulnak a harangok. Ez a határozat így módosult: ott szóljanak, ahol lehetséges.

Marosvásárhelyt úgy döntöttünk: lehetséges.

Az RMDSZ megyei vezetőségének kis csapatára várva tűnődtem: milyen könyvet vigyek magammal a tüntetésre? Más szóval: a szellem nagyjai közül melyiket szólítsam elé könyvtáramból? Megannyi lángelménk közül melyikhez intézzem kérésemet: bátyám, eljönnél-e velünk, s lennél-e védangyalunk e mai nagy megmutatkozásunkban? Zavarban voltam. Ha Petőfinek szólok, Ady is jönne, ha csak Illyésnek szólok, Babitsot bántom meg. Gondoltam, mehetnék például Tamási Áronnal, aki – ha szólnom kell majd – alaposan megfigyeli: tiszta volt-e a beszéd? Ez esetben viszont Kós Károly gondolhatná rólam, hogy miután a Diktátor – udvari férgeinek ösztönzésére – éveken át a nevét sem engedte leírni, magam is megijedtem galád üldözőitől. Földi asztal, égi szék című emlékezésemben (Új Tükör, Bpest, 1986) üzentem ugyan neki odatúlra, hogy ne búsuljon, mert néhányunk száját sem a Diktátor, sem szellemi fattyadékai nem bírják befogni, de ki tudja: eljutottak-e hozzá a szavaim?

Végül, hogy minél többen férjenek el gyertyám fénykörében, remekíróinknak egy karcsú kis antológiáját vettem magamhoz. Barátaim – és védelmezőim – jöttek azután értem, s vittek föl gépkocsival az RMDSZ megyei székházába. Ott gyülekezett az elnökség, s a tüntetés zavartalanságát biztosító rendőrségi egységek parancsnokainak kis csapata is.

Följegyzésre méltó megfigyelés: ezek a román rendőrtisztek oly barátságosak, szándékaink dolgában oly megértőek – sőt egyetértőek! – voltak, hogy márciusban döbbenten kérdeztük egymástól: hová lettek ezek az emberek? Kik voltak azok, akik február 10-én úgy teljesítették kötelességüket, ahogyan az európai demokráciák rendőrei szokták – és kik lehettek azok, akik március 19-én szemrebbenés nélkül, fegyveresen, a rendtartás parancsával kivezényelten, egyetlen életmentő mozdulat nélkül nézték végig fejszés-botos gyilkosok vandalizmusát? A gyökeres változás rejtélyesnek tűnik föl, ám aki a nyitját keresi, annak egy harmadik kérdést kell föltennie: kinek-kiknek a parancsa érvényesült februárban, és kié-kiké március második felében? Egyszerű ez, ám annál körülményesebb a bizonyítása.

Egy Toldi-termetű rendőrtiszt barátságosan rázogatta a kezemet.

– Végig maga mellett leszek – mondta. – Remélem, elhiszi nekem, hogy ha oda kell valakinek legyinteni…

– Annak a bolhái menekülhetnek – nevettünk, ám ezt a mondást csak vadászok értik igazán. A lőtt róka kihűlő gereznájáról menekülnek a bolhák új rókát keresni az élősködéshez.

Aztán megszólaltak a harangok. Marosvásárhely összes „magyar harangjai”.

Meggyújtottuk gyertyáinkat.

Pontosan 3 órakor kiléptünk az RMDSZ Maros megyei szervezetének bolthajtásos kapuja alól a Bolyai térre.

A tengerként hullámzó néma tömeg elé.

A szélcsendben sok ezer lángocska lobogott békésen az ég irányába.

S láttam férfiakat és asszonyokat, akik ugyanúgy könnyeztek, mint kezükben a fehér gyertyaszálak. Soha nem felejtem el azt a remegő férfikezet, amelyet már-már teljesen elborítottak a csonkig égett gyertya megalvadt, fehér sztearincseppjei.

Káprázatos volt látnom a hatalmas tömeget. Hittem, tudtam, hogy egyetlen hívó szavunk sem hull terméketlen földre; hogy megcsalatott reményeiben is fölveti fejét a város magyarsága, példát mutatva egyúttal a visszafogott erő méltóságából.

Jogainak kivívásáért soha ennyi magyar egybe nem gyűlt a századok folyamán Erdélyben. A sajtó 80 ezret említ, a rendőrségnek tömegszámláló szakemberei 120 ezerre becsülték a fölvonulók számát, jómagam tehát nagyot nem tévedek, ha százezret mondok.

Ennyien szóltak akkor – némán.

Róluk is írhatta volna Babits, mit hajdan így épített versbe: „azok beszélnek, kik ma némák!” Mert van némaság, amely messze hallik, messzebbre, mint a juhsírás a tehetetlen várakozásban.

„Jönnek a harangok értem” – írta költő barátom, Nagy László, de meghalt időnap előtt. A harangok nem jutottak el hozzá.

Jönnek a harangok értünk, mondtam többesben, s az életben reménykedve.

„Induljunk, emberek!” Nem gondoltam, mert nem gondolhattam, hogy hat hét sem múlik el, és a boltozatos kapu alatt meg kell majd ismételnem e mondatot: „Induljunk, emberek!” De nem a betlehemi hangulatú gyertyafénybe, hanem egy állati indulatokban, habzó szájjal őrjöngő tömeg fejszés erdejébe.

Ama nevezetes februári napról Marosi Barna így számolt be a Romániai Magyar Szó hasábjain:

A tüntetők hatalmas tömege nem fért el a sportcsarnok előtti téren. Részletenként kellett tehát elbúcsúznunk a felvonulóktól. Négy ízben kellett szólnom hozzájuk.

Legvégül ezt mondtam:

Még egy-két felemelő mozzanat fokozta elégedettségünket, aztán újból kezdte üvöltözését az előjogait féltő sovén rohamosztag. Mi megköszöntük a rendőrségnek a példás figyelmet, sőt figyelmességet; a rendőrség illetékes parancsnokai őszinte elismeréssel szóltak a tüntetésünkről. Példásan kulturáltnak, fegyelmezettnek, demokratikusnak, pozitív szellemiségűnek minősítették.

Ez történt egyfelől.

Másfelől a volt párt- és államapparátus legfanatikusabb bolsevik-nacionalista zsurnalisztái fokozták magyarellenes uszításukat a helyi román napilapban. Állandó munkatársuk lett a már említett katonatiszt is, akinek támadásai ellen az alábbi szöveget tettük közzé testületi tiltakozásként:

Az RMDSZ Maros megyei Ideiglenes Intéző Bizottsága a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy mozgalmi megnyilatkozásaink bármelyikét is tudatosan meghamisítva, és nyilvánvaló manipulációs szándékkal „értékelje” bárki a nyilvánosság előtt. Így például Ioan Judea ezredes úr, a Nemzeti Megmentési Front Municipiumi Tanácsának elnöke a Cuvîntul Liber február 14-i számában „Tanuljuk a demokráciát” címmel tett közzé olyan szöveget, amely lényegében az RMDSZ által szervezett február 10-i hatalmas tömegtüntetés elleni alattomos támadás, a tényhamisítások jól ismert – ám mindinkább szégyenletes kudarcra ítélt – példája.

Judea ezredes úr többek közt azt állítja, hogy míg az egy hónappal korábbi román tüntetések „hasznosak” voltak, mert úgymond szélsőséges és anarchista megnyilatkozások ellen vették föl a küzdelmet, addig az utána következők – így tehát az RMDSZ által kezdeményezett, gyertyás, könyves néma felvonulás is – határozottan ellenségesek voltak, anyagi kárt okoztak, mivel nagy munkástömegeket vontak ki időlegesen a termelés folyamatából.

Tény, hogy a február 10-i néma tüntetésen több mint százezer magyar lakos vett részt. Ezek a legcsekélyebb szervezés eredményeként, úgyszólván spontán módon vonultak föl olyan feliratokkal, amelyeknek egyike sem ütközik az ország érdekeivel, a Nemzeti Megmentési Front Országos Tanácsa által meghirdetett kisebbségjogi elvekkel. Judea ezredes úrnak magánszemélyként jogában áll a nemzetiségi jogokat követelő jelszavainkat úgy ítélni meg, ahogy akarja, ám ha azokat nyilvánosan a „csausiszta sovinizmus” megnyilatkozásainak nevezi, akkor határozottan az egész város közvéleménye elé kell tárnunk a kérdést: ilyen felfogással, az emberi jogoknak ilyen primitíven nacionalista értelmezésével Judea úr miként töltheti be a Nemzeti Megmentési Front Városi Tanácsának elnöki tisztségét? Mai viszonyaink között, amikor az országban demokratikus érzelmű és gondolkodású személyek kerülnek vezető tisztségekbe, hogyan lehetséges, hogy Marosvásárhely egyik legfőbb vezetője több mint százezer magyar lakos jogos és civilizált, minden tekintetben kulturált, néma tüntetését a „csausiszta sovinizmus” megnyilatkozásának minősítse?

Aljas rágalmai ellen a leghatározottabban tiltakozunk! Judea ezredes úr valójában nem egyes személyeket, hanem egy hatalmas etnikai tömeget vádolt meg faji gyűlölettel és rendbontással. Úgyszólván megyeszékhelyünk egész magyar lakosságát sértette meg önérzetében, emberi becsületében. Így tehát fölmerül a kérdés: vajon kik azok, akik a „csausiszta sovinizmus” hordozói? Városunk magyar munkásai, értelmiségi dolgozói, akik elemi emberi jogaikat követelik, vagy Judea ezredes úr, aki „szégyenteljes manőverezések” áldozatainak, kártevőknek, a közélet megrontóinak nevezi őket?

Tiltakozásunkat eljuttatjuk az ország legfelsőbb fórumaihoz is, hogy világossá váljék: milyen személy áll napjainkban is Marosvásárhely élén a Nemzeti Megmentési Front képviseletében.

Az RMDSZ Maros megyei

Ideiglenes Intéző Bizottsága

„Marosvásárhely magyarjai összeesküdtek a román állam területi épsége ellen!”

„Az összeesküvők mesterkedéseit elunták a Görgény-völgyi román parasztok. Bevonultak a városba a hazát megmenteni.”

„Az összeesküvés főkolomposai az udéméristák voltak (RMDSZ-esek).”

„Március 19-én este letartóztatták őket. Bilincsbe verten próbálták néhányukat elszállítani a rendőrségre, de sajnos, a jogosan fölháborodott hazafias tömeget az önbíráskodásban már nem lehetett megakadályozni. Erdély elszakításának kezdeményezőit agyonverték.”

Meghalunk, harcolunk, ám Erdélyt oda nem adjuk!

Bozgorok, ne feledjétek! Ez az ország nem tiétek!

Ha Udvarhely ma még székely, román lesz az, semmi kétely!

Hej, te bozgor, ne feledd! Egyetlen nép sincs veled!

Tőkés László jegyezd meg! Elevenen nyúzunk meg!

Mi vagyunk az őslakók, ki veletek, magyarok!