A gyertya könnye^*

A diktatúra utolsó hónapjaiban írott Napló nemrégiben a Romániai Magyar Szó gondozásában jelent meg. A könyvecske az 1989. november 22-i nappal zárul, amelyben ez áll: „lakásunkat három rendőr őrzi”. Hivatalosabban szólva, ahogyan akkor Tabajdi Csaba, a nemzetiségi kollégium vezetője közölte a hazai és nemzetközi közvéleménnyel: Sütő Andrást házi őrizetben tartják. Az elkövetkezendő napokban, hetekben Tőkés László mellett Sütő Andrásért is memorandumok íródtak otthon és a nagyvilágban. Virrasztottak Kazincbarcikán, és tiltakozó röpiratot fogalmaztak a román vezetésnek Strasbourgban. Szerzőjük és kedves barátjuk iránti aggodalom szorításában léptek színpadra esténként az Advent a Hargitán szereplői a Nemzeti Színház színpadán.

– Éppen egy év múltán, november 22-én az Európa Tanács vendégeként Strasbourgba érkeztél. Magas rangú hivatalos személyekkel találkoztál, a nemzetközi könyvesboltban, a Kléberben rendezett, nagy érdeklődéssel kísért bensőséges együttlét után, újabb megbeszélésekre készülve kérlek: idézzük fel az elmúlt esztendőt.

Régen nem ülhettünk így együtt, lám éppen Strasbourgban nyílik módunk rá, s itt, a Modern Szálló szobájában mondod, mint régen annyiszor: dolgozzunk hát! Itt persze biztonságosabb, mégis látom nyugtalanságodon: noha a fotel kétszer öblösebb, mint vásárhelyi otthonodban, talán éppen ezért kényelmetlen számodra; én az ágy szélére kucorodom, s mindketten érezzük: Illyés Gyula a Lőtt lábú madár című versének bekeretezett kézirata és Bethlen Gábor portréjának társaságában családiasabban lehetnénk együtt. De az otthoniasság szeretete változatlan; Éva asszony, akinek sebesültségi állapota is orvosi gondoskodásra szorul, máris hozza kávénkat, mert egy jó feketét, akár koffeinmenteset is, bármikor előteremt a kedvedért. Most már valóban dolgozhatunk, vagyis: elmerülhetünk az időben.

Miközben Hegyeshalomnál és Kelet-Berlinben omlottak a falak, hogyan teltek napjaid a diktatúra lavinaveszedelmeiben, az adventi várakozásban?

– Igen, mindenütt omlottak a falak, de őszintén és töredelmesen bevallom: nem reméltük, hogy a romániai diktatúra ilyen hamar összeomlik. Nem gondoltuk, hogy a mélyben ilyen erők háborognak. Ezért ért meglepetésszerűen, amikor hírét vettük a temesvári mozgolódásoknak, majd azután mindannak, ami következett. A securitate irántunk tanúsított két évtizedes érdeklődése akkor vált intenzívebbé, amikor először elhangzott a rádióban a Sinkovits Imréhez írott levelem az erdélyi magyar menekültek dolgában. Ám a későbbiekhez képest még mindig viszonylag szelídnek volt mondható. Rögtön, ahogy elhangzott Imrének a levele a Vasárnapi Újság-ban, jelentkezett a securitate illetékes tisztje, mondván: feltétlenül beszélnie kell velem. Az ezredessel való, talán két és fél, háromórás beszélgetésben, vitatkozás során ő az én szövegemnek a törvényes következményeit hozta föl mint rám nézve veszélyes lehetőséget, én pedig megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem lehet államellenesnek minősíteni az én törekvésemet, hogy visszatartsam az erdélyi magyarságot az országból való kimeneküléstől. Ennél sokkal súlyosabbnak ítélték meg azt, amikor a Vincze Jánoshoz írott levelem három részben elhangzott a Kossuth Rádióban. Felbőszítette a belügyi szerveket, és ekkor már a fenyegetőzésnek a komolyabb formái következtek. Arról nem beszélek most, hogy névtelen telefonálók, akiket én a belügy által megbízott személyeknek tartok a mai napig is, mert azóta is működnek és azóta is telefonálnak, halállal fenyegettek meg bennünket. Ezután a ház előtt, a ház körül feltűntek a belügyesek, valójában éjjel-nappal szemmel tartották a házunkat. Némelykor igazoltatták azokat, akik beléptek hozzánk, vagy akik távoztak. Volt, amikor egyik-másik barátunknak az autóját kutatták végig, hogy nem szállít-e tőlünk röpcédulát vagy az ország rendje ellen uszító szöveget. Vagy például arról értesültünk, hogy miután valaki gyakrabban fordult meg nálunk, házkutatást tartottak nála, behívták kihallgatásra, megpróbálkoztak mindenfajta képzelt összefüggést teremteni személyi kapcsolataink között, és megpróbáltak valamiféle összeesküvési hálózatot kitapintani. Főleg arra voltak figyelmesek, hogy a bukaresti magyar követségről ki jön hozzánk. De akkor már ők se nagyon mertek utazgatni az országban. Őket is őrizték Bukarestben, akármilyen irányban indult el valamelyik követségi barátunk, a székházukból nyomon követték és fényképezték őket. Tehát meglehetősen intenzív felügyelet alá kerültünk. És annak következményeként, hogy közben felfedeztük a lehallgatókészülékeket, a készülékek egész hálózatát, mind Vásárhelyen, mind Sikaszóban ennek kapcsán még erősebbé vált a belügyi érdeklődés irántunk. Többek között abból állt, hogy a posta illetékesei, belügyi csapatai folyton-folyvást zaklattak bennünket azon a címen, hogy valami gyanús jelét észlelik a mi telefonhálózatunknak. Vagyis: a telefonunk nem működik; ezt nekik meg kell vizsgálniuk, mert valami olyan érintkezés mutatkozik a villamos hálózatban, amely veszélyes. Tehát nekik mindenképpen be kell jönniük a lakásba, fel kell menniük a padlásra. Jöttek kettesével, hármasával, ötösével, végül maga a postaigazgató jelentkezett, s igazolta magát, és szinte kétségbeesetten könyörgött a feleségemnek: engedje be őt vagy az ő embereit, mert nekik feltétlenül meg kell vizsgálniuk a vonalat. Tulajdonképpen arra voltak kíváncsiak, hogy mitől lehetséges, hogy a három lehallgató közül csak egy működik. Ugyanis én kettőt leszedtem, egyet meghagytam csapdának, félrevezetési szándékkal, azért, hogy ne csapjanak le olyan gyorsan reánk, s időközben tűnődhessünk azon, mi lehet a legokosabb megoldás. Megpróbáltam ugyanis ezeket a készülékeket szakértő barátaimmal megvizsgáltatni, erre sajnos nem nyílt lehetőség, mert nem akadt senki, aki alaposabban megnézhette volna ezeket a szerkentyűket. Volt ismerősöm, aki megpillantván egy ilyen hírhedtté vált apró szerkezetet, elsápadt és gyorsan eliszkolt, mondván: soha életében ilyesmit nem akar látni.

– Dolgozni, írni lehetett a fenyegetettség légkörében?

– Bejártam a szerkesztőségbe, elbeszélgettünk. Utólag derült ki, hogy egyenesen a belügynek a fülébe beszélgettünk, helyszíni közvetítés zajlott onnan is. A forradalom után három lehallgatókészüléket szedtek ki a falakból. Inkább otthon tartózkodtunk Évával. Néhány barátom meg-meglátogatott. A lehallgatókészülékektől megszabadultunk, mert végül kénytelen voltam kihívni a belügy illetékes tisztjét, egy ezredest, aki azután saját kezűleg szedte ki a padláson a harmadik lehallgatókészüléket. Ezzel én nekik mindhárom darabot átadtam leltári tárgyként, abban a reményben, hogy nyugton hagynak bennünket. Ez, amint az előbbiekből kiderült, nem következett be, mert a készülékeket elvitték, de küldtek helyettük fegyveres felügyelőket a ház elé. A napjaim tehát ezzel teltek, megpróbáltam valamit dolgozni, hiszen félbe-szerbe maradtak munkáim.

– Álmodtál azokban a napokban?

– Bizonyára. Főleg, amikor azt tapasztaltuk, hogy ablakainkat betörték, egy öklömnyi kővel. Olyan erővel hajították meg az ablakot, hogy valójában az üveg össze sem törött, kerek lyukat hagyott maga után, bezúdult egyenesen a szoba közepébe. Elképzeltem utólag, iszonyodva, hogy valamelyik unokámat homlokon kapja ez a kő, szétloccsan az agya a gyermeknek. Súlyos és gyilkos szándékú merényletnek minősíthető akció volt tehát.

– December 16-án Tőkés László háza körül románok és magyarok, szerbek és más nemzetiségűek élő láncot alkottak. Erősített-e ez a reménységben?

– Akkor már számoltunk azzal, hogy általánosabbá válik az ellenállás, de én semmiképp se gondoltam arra, hogy a rendszert megbuktató népfelkeléssé vagy mozgalommá terebélyesedik. A Tőkés-ügyet én már korábban is szemmel kísértem…

– …Üzeneted a Magyar Nemzet-ben októberben megjelent Bodor Pál (Diurnus) rovatában…

– Igen. Ezért külön kihallgatásban is részem volt. Valamiképp jelét akartam annak adni, hogy szolidaritást vállalok Tőkés Lászlóval. Így teltek tehát a decemberi napok, mígnem eljutottunk december 22-ig.

– A jeles napot később, a kórházi ágyon idézted fel, amelyet a Magyar Nemzet-ből ismerünk (április 7.): „A déli órákban lázasan feküdtem, az ifjúság hangja ébresztett álmomból. Lakásunk előtt körülbelül háromszáz főnyi ifjú tömeg tolongott, virágcsokrokat hajítottak be az udvarunkba, nyújtottak be feleségemnek a nyitott ablakon át, és kórusban követelték, hogy magam is menjek fel a város főterére.”

– Beültél tehát az alkalmi társaskocsiba, a mentőautóba, s elindultatok. Utatok azon ház mellett is elvezetett, ahonnan Petőfi indult a segesvári csatába. Gondoltál-e a költő sorsára?

– Éppenséggel Petőfi nem jutott eszembe, bár valóban ott haladtunk el az emléktáblával megjelölt épület mellett, és nyilvánvalóan tudatában voltam, hogy a helyzet nem veszélytelen, de megnyugtató volt ezeknek a fiataloknak a bátorsága és vakmerősége. Ők már korábban behatoltak a belügyi székház termeibe, és – ahogy nekem mesélték – valójában azért ment föl ez a csapat, ez a gyönyörű, bátor fiatal csapat, mert az a hír terjedt el, hogy én a securitate foglya vagyok. Oda indultak föl, hogy engem kiszabadítsanak.

Érdekes dolgot meséltek: melyik csoport mit művelt a belügy épületében. Volt, amelyik józan módon egy elkövetkezendő törvényes bíráskodás érdekében amellett kardoskodott, hogy nem szabad semmit elpusztítani és megsemmisíteni. Nyilván voltak indulatosabb személyek, akik az ott talált belügyi tiszteket is elpáholták volna – joggal. Őket is sokan védték. Valójában nem is esett baja egyetlen belügyi tisztnek sem. Az egyik ijedtében kiugrott az ablakon, és eltörött a lába. Ezek a fiatalok nagyon fegyelmezettek és értelmesek voltak, nem indulataik rabjaiként randalíroztak, hanem egyszerűen birtokukba vették az épületet. Látván, hogy én nem vagyok ott, elindultak a lakásom felé. Mi több: az egyik belügyi tiszt nagyon buzgón magyarázta nekik: higgyék el, nem vagyok letartóztatva, s ha nem hiszik, akkor ő vezeti el hozzánk őket.

– Ez volt az ő szabadulólevele…

– Igen… Így jöttek ezek a fiatalok, s vittek magukkal vakmerően.

– Forradalomként éltük meg és tudtuk a december 22-i eseményeket. Az idő múlásával egyre erősödött a gyanú a hazai és nemzetközi közvéleményben: puccs történt december 22-én. Hiszen a temesvári eseményeket alig-alig óhajtotta tudomásul venni az Iliescu–Petre Roman-féle vezetés: a katonaság átmentette a belügy embereit; s az elkövetkezendő hónapok eseményei is azt mutatták: a bukaresti hatalom észjárása és módszere mit sem változott… Mi történt hát december 22-én?

– Nem tudnék pontos választ adni erre. Én is azon a véleményen vagyok, hogy a jelenség maga nem oly egyszerű, mint akkor megítéltük. Sok gyanús vonatkozása került előtérbe a fordulatnak, és elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön tisztázásra mindez rövid időn belül. Viszont: az is tény, hogy a tömeg elszántsága, kivonulása, tüntetése, fellépése nélkül szerintem egy csóré puccs, nevezzük így, önmagában nem vezetett volna ilyen gyökeres fordulathoz. Azt hiszem, akármi zajlott is, akármi előzte is meg a tömegnek az utcára vonulását, enélkül, meggyőződésem szerint, ezt a diktatúrát nem lehetett volna megdönteni. Ha csak abból indulok ki, amit magam láttam Marosvásárhelyen, amikor százezernél nagyobb tömeg hullámzott a főtéren és a mellékutcákban, és foglalta el valójában az államhatalom minden épületét, ezt nem szervezhette közvetlen módon semmiféle puccsnak semmifajta tagja. A tömegnek a spontán elszántsága és valóban forradalmi haragja volt itt, s ha ki is derült utólag minden, ennek a fordulatnak a kapcsán, amiről nem tudtunk vagy nem tudhatunk még, akkor is tény marad: magának a népnek, ahogy ebben az esetben joggal fogalmazhattam, a román népnek ugyanúgy, mint a magyarságnak vagy más nemzetiségű romániai lakosságnak együttes és valóban áldozatos küzdelme hozott döntő változást.

– Gyanakvásmentes lelkesedésben éltük meg mi is azokat a napokat. Elsőként te figyelmeztettél a sárkányos veszedelmekre, már december végén, mondván: vigyázat, mert kútmérgezés történt! Milyen jelekből érzékelted a lelkesedés napjaiban a nacionalista fertőzés halálos veszedelmét?

– Egyrészt annak alapján mondottam ezt, hogy tudtam: milyen erős, elszánt és fanatikus garnitúra épült ki a pártban és köré. Meggyőződésem volt már akkor: nem tűnik el egyik napról a másikra. Ezt a nagyon erős tömeget, mert hisz sok tízezer személyről van szó; őket a forradalom nem semmisítette meg, nem kergette el senki, nem menekültek el. Ott maradtak helyben, és tudni lehetett: előbb-utóbb valamiképpen megpróbálják érvényesíteni a régi politikának a törekvéseit, és megpróbálják hasznosítani azt a nacionalizmust, melyet hosszú éveken át tartó erőfeszítéssel a Ceauşescu-féle kurzus, vagyis ők felszítottak az országban. Jelen volt sok tízezres számban Marosvásárhely román és magyar lakossága; viszont ott volt, akár vidékre, a falura menekült garnitúra, amely terrorizált egy egész országot. Tudtam, mint ahogy más is tudhatta, hogy ez erőt jelent, és hogy a nacionalista mérgezés olyan súlyos következményeit lehetett tapasztalni, amelyek nem múlhattak el a forradalmas napokkal. Azonkívül azt is jól tudhatta bárki, hogy milyen jogtalan előnyökhöz juttatta a Ceauşescu-rendszer azokat a nacionalista személyeket, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a funkciójukhoz, a keresetükhöz, nem érdemelt javaikhoz.

– Valójában máig nem tudatosult a hazai és nemzetközi közvéleményben a február 10-i marosvásárhelyi tüntetés súlya. A romániai magyarság hetvenéves megnyomorításának történetében példátlan méretű erődemonstráció volt. Hívó szavadra több mint százezres tömeg gyertyával és könyvvel néma tüntetésen fejezte ki óhajtását és erejét. Valójában a magyarság méltóságteljesen sugárzó erejétől is megrettent a Vâtra, amikor megszervezte a pogromot és az ellened irányuló merényletet?

– Igen, hetven év alatt nem volt példa rá, hogy százezernél nagyobb létszámú magyar vonuljon fel egy városban. Kérdésedet olyanformán kellene módosítanom, hogy a Vâtra Romănească-féle, magát kulturálisnak nevező fasisztoid szervezet korábban létrejött. A magyarságnak a békés tüntetését éppen azért határoztuk el, hogy valamiképpen ellensúlyozzuk a Vâtra előző napokban, hetekben elkövetett galádságait. Hogy valamiképpen jelezzük elszántságunkat és tömeges jelenlétünket. Amelyet némely demagóg vâtrás szónok úgy vont kétségbe többek között, hogy megpróbálta félrevezetni saját román hallgatóságát, mondván: alig-alig van magyarság Marosvásárhelyen, mert az román város. Nos, a mi február 10-i felvonulásunk előtti hetekben a Vâtra már megmutatta: veszélyes és fasisztoid jellegű akciókat óhajt folytatólag is végrehajtani. Előtte már olyan tüntetéseket szervezett nemzetiségi jogaink ellen, amelyek lezajlása közben békés magyar személyeket nyomorítottak meg. Tucatjával verték el az utcán menő békés embereket, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Olyan uszításba fogtak, amelyet valamilyen példaszerű ellenvonulással kellett megfékezni, vagy legalábbis jelét kellett adni annak, hogy íme, itt vagyunk! De velük szemben nem akarjuk semmiképpen az ő eszközeiket használva az igazunkat védelmezni. Nem vagyunk hajlandók semmiféle brutális módszerrel érvényre juttatni igazságunkat. Ezért szólt úgy az én fölhívásom, amelyet a vásárhelyi magyar rádió tett közzé, hogy békés, néma tüntetést óhajtunk szervezni. Nem fütykössel, nem husánggal és nem láncokkal támadó, emberi életet veszélyeztető vagy ki is oltó fegyverekkel, hanem könyvvel, a szellem szimbólumával és gyertyával, a szelídségnek és a tiszta szándéknak a jeleivel akarunk némán felvonulni. Ez így is történt, annak ellenére, hogy az RMDSZ központja megpróbálta már előzetesen „lefújni”, hogy így mondjam. Több helyütt sikerült is. Nem mondom, hogy a központ aggodalma nem volt valamennyire indokolt, viszont az örökös aggodalom és örökös tétovaság hasonlóképp veszélyes, mert ilyen állapotban veszíti el a cselekvőképességét egy kisebbségi nemzetiség.

– Vajon nem ebbe az állapotba dermedt az RMDSZ? Mert történtek is olyan események, amelyek riadtságában megerősítették?

– Sajnos, magam is érzékelem ennek jeleit. Akkor mi, Vásárhelyen mindenben az ellenkezőjét akartuk annak, ami ellen tiltakoztunk. A Vâtra tömegei annak előtte iszonyatos ordibálásokkal rohantak; ijesztő, bénító volt a helyi magyar lakosságra szórt rágalmak közepette élni a mindennapokat. Az ő demagóg és uszító ordibálásukat épp hallgatással akartuk valamiképpen megvetni. Ezért nem került sor szónoklatra. Annyi történt, hogy amikor ez a százezernél nagyobb tömeg a sportcsarnok terére ért, akkor elmondtuk a miatyánkot fennhangon, egy tisztelendő atya kezdeményezésére, majd pedig én szóltam nagyon röviden arról, hogy ez volt a célunk, ezt el is értük. Csöndes, hallgatag, méltóságteljes felvonulással jeleztük erőnket, s egyúttal a marosvásárhelyi lakosság fegyelmezettségét és kultúráját is. A tömeghez intézett rövid záró szöveget négy alkalommal kellett elmondanom, hiszen nem fért oda az egész felvonuló tömeg. Mind a négy alkalommal más-más gondolatot próbáltam megpendíteni, ha jól emlékszem, azzal zártam, hogy ez a felvonulás néma kiáltás ügyünkért, az egyenjogúságunkért; többek között azért, hogy nem hagyjuk a templomot és az iskolát.

Tehát Reményik szellemében idéztem föl kisebbségi létünk némely követelményét. Megrendültséget okozott számomra ez a minden különösebb szervezés nélkül, szinte spontán módon, nagyon-nagyon fegyelmezetten felvonuló, százezernél nagyobb tömeg. Minden gyermeknek, férfinak, asszonynak, aggnak és fiatalnak kezében ott volt egy könyv és egy szál gyertya. Az én könyvem is feltűnt sok kézben, és megrendítő volt közelről látni, ahogyan egy reszkető kezű öregember keze fején a gyertya könnye megfagyott. Már csonkig égett a gyertya, de a markában tartotta. Hetven éve várták ezt az alkalmat az emberek, hogy sorsuk érdekében felvonulhassanak.

– A pogrom napján Budapestre szólt a meghívás: a román és a magyar szellem képviselőinek eszmecseréjére. Miért nem utaztál el?

– Hogyha akkor elutazom, természetesen nem velem történik meg a bestiális merénylet, hanem nyilvánvalóan mással… valószínűleg senkivel. Mert azóta nyilvánvalóvá vált: a Vâtra fő ellenségének tekint…

Kétségtelen, hogy a február 10-i tüntetés nem maradt nyom nélkül a vásárhelyi román sovén csoportok tudatában. Ők régóta készültek valami visszavágásra. Jelezte a sajtó, hogy a némaságunkat is kifogásolják. Már ebben is támadási szándékot sejtenek. Sőt: jobban félnek a némaságtól, mint valami hangos szónoklattól. Bármennyire is köztudomású volt, hogy én közvetlen módon nem veszek részt a politikai küzdelemben, hiszen a harmadik napon a Front megyei bizottságából kivonultam, látván a sok önjelölt forradalmárt, akikről mindenki tudta, hogy a belügynek és a volt megyei pártbizottságnak a leghűségesebb kutyái, s ezek ott ágáltak mint forradalmárok, tehát nem volt semmi kedvem köztük maradni. Kiléptem. Nem vállaltam semmi szerepet, tisztséget az RMDSZ szervezetében sem, viszont nem utasítottam el semmilyen felém forduló ifjú csoportot vagy az RMDSZ vezetését, ha tőlem valamilyen segítséget kértek. Így egy-két alkalommal közvetett módon, szóban vagy akár levélben én is megszólaltam ügyünkért. Március 19-én kiderült, hogy ezek a gyilkosok tulajdonképpen minden dühüket ellenem koncentrálták. Ugyanis amikor hiszékeny módon, garanciájukra hagyatkozva, becsületszavukat komolyan véve, miszerint garantálják testi épségünket, hiszékeny módon kiléptem a székház kapuján, akkor döbbentem rá, hogy engem figyel a két-háromezres tömeg. Engem megpillantva úgy ordítottak fel, mint amikor egy futballmeccsen gólt rúgnak, s utána azt is hallottam, hogy „itt van az öreg”. Ősz hajam messze világlott. S akkor már zúdultak is rám a bunkók.

– Amikor bestiális kegyetlenséggel rád támadtak, átvillant benned, hogy a hodáki, a görgényi kerület képviselőjeként mennyit fáradoztál értük? Még templomépítési engedélyt is sikerült kiharcolnod számukra…

– Természetesen eszembe jutott sok minden. Pontosan a Görgény-völgyi román parasztok érdekében annyit dolgoztam, nyargaltam, kitettem magam bolsi röhögésnek, amikor az engedélyt megszereztem. A templomot most szentelték fel különben. Egy Hodákhoz tartozó község lakói kérték az engedélyt, és persze senki nem akarta nekik megadni. Én azután valamiképpen megszereztem; nem volt könnyű. Iszonyatos volt tudomásul venni, hogy nyilván egy újabb, fiatal, fasizálódott nemzedék tagjai támadtak rám elsősorban. De végül is ugyanazok a famíliák tomboltak láncokkal és botokkal, akik a templomot és az Isten házát óhajtották felépíteni.

– Mivel magyarázható az, hogy a Vâtra-szellemiség hangadói értelmiségiek, például orvosok? S mint a francia lapokból kitűnik, Zeno Opris vagy Emil Bancu magyarellenessége összefonódik az antiszemitizmussal?

– Elsősorban tőlünk féltik az előjogaikat. Mert nem akarják megosztani velünk. Például egy egyetemi vagy intézményi vezetést. Nekik jól jövedelmező tolvajlási forrás. Egy kórházi ágyat nem tudom hány ezer lejért adnak. Az összes jól jövedelmező értelmiségi állás fölött ők őrködnek, és ezért csinálnak elvi kérdést a magyarság jogainak megnyomorításából.

– És miért antiszemiták? Hiszen a hetvenes években a romániai zsidóság a körülötte burkoltan és nyíltan szított és gyakorolt antiszemita közhangulat következményeként elhagyta a szülőföldjét.

– Ez már hagyományos szólam. S azonkívül azoknak is benne van a kezük, akik azt állítják, hogy a romániai kommunizmus megteremtői a zsidók és a magyarok. Ebben azok hangja is megszólal, akik ezt a tételt Nyugaton elterjesztették.

– Petre Roman és Iliescu a Vásárhelyen történteket nem óhajtja tisztázni. Pedig nemzetközi érdeke volna Romániának, ha vezetői hitelesen felderítenék a pogrom valóságos történéseit és közzétennék az igazságot. Ezzel szemben az év őszére már addig az abszurdumig eljutott ez a rendszer, hogy téged vádolnak mint az események felelősét. Iliescu pedig betegágyadnál megígérte Éva asszonynak, hogy a tetteseket megbüntetik. Most pedig neki írott leveledre még csak nem is válaszol!

– Nem tudom ezt mással magyarázni, csak azzal, hogy mi szenvedjük el a Ceauşescu-féle fasiszta örökségnek a következményeit, és elég hosszú ideig szenvedni fogjuk. Maga a kormány, az országvezetés is rabja sok tekintetben a Ceauşescu-féle külpolitikai módszereknek. Annyira beléjük ivódott ennek a külpolitikának a szellemisége, annyira megszokták bizonyos eredményeit, következésképp abban reménykednek, hogy ilyen módszerekkel folytatva talán sikerről sikerre jutva fogják majd belopni magukat a világ tiszteletébe. Nem tudom mással magyarázni az országnak kárt okozó magatartást, mert hiszen sokkal gyorsabban nőhetne a becsülete ennek a vezetésnek, ha szembefordulna a saját szélsőjobboldali sötét erőivel: a nyíltan fasiszta törekvésekkel, a Romania Mare című lap köré tömörült csoportokkal. Sokkal könnyebben kerülhetne olyan helyzetbe ez a kormány, hogy elnyerje a nemzetközi fórumok szimpátiáját, ha bevallaná azt is, ami történt. Tisztázná többek között a marosvásárhelyi eseményeket. De én újra ezt ismétlem, azt hiszem, babonásan hisznek, továbbra is hisznek egy Ceauşescu-stílus sikerében. Tehát: a ravaszsággal, hazugsággal, félrevezetéssel és demagógiával párosult taktikázás sikerében. Hisznek és nem veszik észre, hogy önmaguk ellen cselekszenek.

– Romániából áradnak a menekültek Magyarországra, de Strasbourgban is sátrakat állítottak fel számukra, s nyomorúságos körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. Mint Szokai Imre novemberi, bukaresti tárgyalásai nyomán kitűnt, a román kormány nem óhajt tudomást venni eltávozott állampolgárairól. Képtelen magatartás ez is, hiszen Európa számtalan országát nyomasztja a román emigráció nyomorúsága, csak éppen hazájuk felelős vezetői rándítják a vállukat…

– Valóban elképesztő, hogy mennyire azokat a szavakat használják bizonyos ügyekben vagy némely kérdések tárgyalásakor, mint Ceauşescu végnapjaiban vagy utolsó hónapjaiban. Például amikor Grósz Károly – emlékezetem szerint – a magyar és a többi romániai menekült kérdését felvetette Aradon, erre Ceauşescunak az volt a válasza: ez nem a mi ügyünk, ez az önök dolga. Oda menekültek és ott vannak. Ám lássák! Járjanak el velük, ahogy akarnak, nem a mi dolgunk. Nem vesszük tudomásul ezt a jelenséget. Ez volt a Ceauşescu-féle kijelentés. Az Iliescu-féle kijelentés, amelyről Szokai Imre tanúskodik, szó szerint ugyanez. Iliescu nem hajlandó román menekültekről tárgyalni, mert azt mondja: ilyenek nincsenek. Elképzelhetetlen, hogy ne tudná: Romániából tízezrével áradnak nemcsak Magyarországra, de Nyugat-Európába, különösen Ausztriába. És szó szerint azonos a reagálása, akár Ceauşescué. Ugyanilyen hasonlóság jelentkezik a kisebbségi kérdésben is. Tulajdonképpen ugyanazok a tételek érvényesek, amelyeket Ceauşescu fogalmazott meg, hogy többek között a homogenizálás folyamata már odáig jutott, hogy nem lehet, nem szabad beszélni román népről s nemzetiségekről, hanem egységes román nemzetről.

– Petre Roman külföldi nyilatkozataiban különösen hajtogatja ezt a kondukátori tételt…

– Azzal a különbséggel, hogy elhagyja a szocialista jelzőt. De egyebekben szó szerint a Ceauşescu-féle politikát folytatja.

– A Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökéhez is szólok: nyugtalanító jelek mutatkoznak a magyar kisebbségek helyzetében, ébrednek a magyarellenes indulatok Szlovákiában és Jugoszláviában is. Hogyan látod sorsunkat a Duna-medencében?

– Hirtelenjében három tényezőre gondolok: az egyik az, ha hetvenesztendei passzivitás, öncsalás és megannyi kiábrándulás és becsapatás után ezek a nemzetiségek, pontosabban a magyar kisebbségek Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában nem radikalizálódnak és nem indítják el a politikai küzdelem minden módján a maguk hadjáratait jogaik kiharcolása végett, akkor halálra vannak ítélve. A második gondolatom, amit hangsúlyozni szeretnék: kétségtelen, hogy például a romániai magyarság a román nép legjobb erőinek segítsége nélkül ugyancsak kudarcot kudarcra halmozhat. Tehát mindent meg kell tennünk azért, hogy a román szövetségesek táborát növeljük és erősítsük. És reménységgel mondom, hogy ezek a szövetségesek, a velünk szolidáris román szellemi erők azért növekszenek. Nem mondhatni, hogy rohamosan, de lassanként azért csak észrevehető a szövetségnek a lehetősége.

– Talán a nyugati román emigráció köreiben is erősödik ez a politikai realitás és belátás…

– Talán még ott is, részben. A harmadik gondolat, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy a nemzetközi közvélemény ereje, illetve a nemzetközi fórumoknak a konkrét és nem csupán az elvont magaslatokban megfogalmazott és általánosságban elhangzó humanizmusa, hanem gyakorlati tettekkel igazolt támogatása járulhat hozzá törekvéseink sikeréhez. Ezért kell a jogaiért küzdő kisebbségeknek kiépítenie kapcsolatait minden olyan nemzetközi fórummal, amely emberi jogi ügyekben segítségünkre lehet.

– Európa és a világ mintha még mindig tájékozatlan lenne. Olyan figurák tündökölnek nemzetközi tanácskozásokon, mint például Mihnea Gheorghiu, aki Illyés Gyula ellen intézte hírhedett támadását. Az európai közvélemény pedig hiteles személynek ismeri el.

– Egyrészt nem ismerik őt igazán. Másrészt az utolsó években kiesett a pártkegyekből, és ebből a mellőzöttségből igyekszik magának hitelt teremteni, de legbelül megmaradt annak, ami volt. Ami pedig az általánosabb vonatkozásokat illeti: azt, hogy a világ közvéleménye nem látja tisztán a dolgokat, például a vásárhelyi eseményeket, azt az a tény is befolyásolja, hogy a román kormány mind a mai napig nem volt hajlandó közzétenni a vizsgálatok végső konklúzióját. A bűnösöket nem nevezik meg, az áldozatokat pedig megpróbálják börtönbe zárni.

– Magyarországon a pártosodásnál mélyebb, valós és szított ellentétek nehezítik a társadalmi tisztulás folyamatát. A felvidéki magyarság körében, messziről látva, feleslegesnek tűnő generációs és egyéb viszályok osztják meg az erőket. Nyugaton a magyarságot viszont a haza sorsának várható jobbra fordulása mintha jobban összehozná, mint az elmúlt időben. Személyesen is így tapasztaltad?

– Nyilvánvalóan más a helyzet Magyarországon és más a környező országokban, és ugyanúgy más Nyugat-Európában. Azt tapasztaltam, hogy kisebbségi jogi ügyekben például a magyarországi állapotok javulóban vannak. Tehát függetlenül a pártviszályoktól, a határokon túli magyarság dolgaiban igen sok tekintetben azonos vélekedés mutatkozik, azonos a törekvés, a segíteni akarás nyilvánul meg. Persze lehetne riasztó jelenségekről is beszélni, de erről majd más alkalommal… Sajnálatos, hogy Csehszlovákiában is tapasztalható bizonyos rivalizálás a különböző csoportok között, de én nem rendelkezem annyi tapasztalattal, hogy egyszeri utazás után megbízható módon véleményt alkothassak erről. Szándékom az, hogy máskor is elmenjek oda, és barátaimmal találkozva komolyabban igyekezzem tájékozódni. Különös tekintettel arra, hogy a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökeként elsőrendű feladatom tájékozódni ezekben a kérdésekben. Valóban én is úgy tapasztalom, hogy akár Nyugat-Európában, akár Amerikában az eddig egymásnak feszülő magyar emigráns törekvések sok helyen készek valamifajta együttműködésre. És ez biztató jel. De erről is csak azután lehetne komolyabban elmélkedni, ha egy alapos tájékozódó utazás után összegezhetném tapasztalataimat.

– Miközben a román vezetés elvitatja Magyarország jogait, hogy a magyarság emberhez méltó életéért hallassa hangját, mi több, sajtója szüntelenül magyar katonai akciók és fenyegetés rémét vetíti a közvélemény elé, Iliescu a Figaró-ban (1990. november 23.) feltűnő és bekeretezett címben is tudatja a világgal: „La Moldavie soviétique est une terre roumanie. J’ espere que l’Historie nous la rendra.” Vagyis: „Szovjet-Moldávia román föld. És remélem, hogy a történelem visszaadja nekünk.” Egyfelől tehát emberi jogi figyelmeztetéseket sem óhajt tudomásul venni, másfelől nemcsak álmodja, hanem hangoztatja is Nagy-Romániát…

– Nézd! A román vezetésen belül nagyon könnyen és természetes módon jön össze ez, mert hiszen abból az egyszerű tényből indulnak ki, hogy Moldávia, Moldova valójában ősi román terület, szinte kompaktnak nevezhető román lakossággal, amelynek a nyelve, kultúrája, történelme valóban román. Végeredményben egy cári hódítás, másrészt pedig Sztálin és Hitler közötti egyezmény nyomán csatolták el Romániától, illetve csatolták vissza. A maguk történelemszemléletének alapján ezt semmiképpen sem kezelik azonosan Erdély kérdésével. Mert hiszen erre nézve ismerjük az álláspontjukat, a román történetírás nézeteit. Én a magam részéről jelen körülmények között határozottan azt vallom, hogy az aktuális történelmi körülmények folytán a legfontosabb és legidőszerűbb feladatunk, hogy maradjunk a magunk nemzeti keretein belül. Ezeknek a törekvéseknek a végső összegzése az a jogrendszer, amelyet valóban európai normával mérve is elfogadható egyenjogúságnak nevezhetünk minden tekintetben. No, most ennek a kivívásához szükséges Magyarországnak is az erkölcsi, politikai segítsége. Annak az elvnek a félrevetésével, hogy minden kisebbségi ügy annak az országnak a kizárólagos belügye, ahol azok élnek. Mert hiszen ezt már revízió alá vették nemcsak a magyar politikában, külpolitikában, de számos más országban is. Mert egyetemes méreteiben omlott össze az az ocsmány és gyalázatos tétel, hogy minden kisebbségi ügy az illető országnak kizárólagos belügye, mely a második világháborúnak volt egy szörnyűséges politikai öröksége. Ezért tehát én nem tartom reálpolitikai szempontból időszerűnek és lehetségesnek a két jelenségnek: Moldova és Erdély, illetve a romániai magyar kisebbség kérdésének az egybemosását. Ezt külön-külön kell vizsgálni, a maga sajátosságainak megfelelően.

– Nem sokkal beszélgetésünk előtt rangos személyiségekkel találkoztál az Európa Tanácsban. Kilépve az épületből az út túloldalán szépen gondozott park van, amelyben a villanypóznák tetején gólyák fészkelnek. Fel-felröppennek, aztán kelepelve tovább szállnak. Otthoni, tavaszi gólyára való várakozásokat felidézve, visszatérő képként, történelmi képként említed: szülőfölded népe évszázadokon át megtanult türelemmel várakozni. Strasbourgban egész évben itt élnek a gólyák…

– Kész csoda…

– Igen, és e valóságos csodánál maradva, de egyszerűbben fogalmazva: itt, Strasbourgban, ahol a gólyákra nem kell várakozni, kérdezem: az erdélyi, a romániai magyarság sorsa mikor fordulhat végre tavaszba?

– Nagyon nehéz kérdés, mert nagyon nehéz helyzetben hangzik el, és nagyon nehéz helyzetben kéne válaszolni rá. Vagyis olyan körülmények között, amelyeknek az alakulását nagyon-nagyon nehéz előre látni. Minden jóslás átcsaphat igen rövid időn belül saját ellentétébe; minden következtetés hamis eredményre csábíthatna. Ezért inkább azt kell mondanom: ez a gólyamotívum, ez a várakozás, ez az adventmotívum indokolt volt a diktatúra körülményei között, amikor pillanatok alatt tüntettek el embereket nagyon-nagyon szelíd kritikai megjegyzésekért. Még azért is, ha valaki azt mondta: istenem, Udvarhely felé rosszabbak az utak, mint Torda felé. Ebből az derült ki, hogy az illető nacionalista és sovén, mert Udvarhely magyar vidék, Torda pedig román. Tehát ilyen körülmények között a várakozás kényszerűsége még akkor reménykedést is jelentett. Várakozást olyan időkre, amikor a cselekvés lehetősége is megmutatkozik. A diktatúra megdöntése utáni állapotok nyilvánvalóan valamilyen módon lehetővé tették a kisebbségi jogi küzdelmet. Ennek a küzdelemnek a legveszélyesebb ellensége lehet a várakozás. A további várakozás. Nincs mire várakozni, nincs kire, nincs miért. Mert sehonnan sem jöhet csoda, amely bennünket kiemelne a mostani nyomorúságból, ha mi magunk nem vackalódunk és nem próbálunk kievickélni belőle. Amennyiben cselekszünk, akkor számíthatunk külső segítségre is. Külső segítségen a nemzetközi fórum már hangoztatott erkölcsi, politikai segítségét értem. Ez a radikalizálódó romániai magyarság most már túl van az adventen. Nem követhetne el nagyobb bűnt önmaga ellen, mintha valamilyen formában megismételné ennek a szakasznak a kényszerű nyomorúságait. Tehát a tehetetlen várakozást, a hiszékenységet, a taktikázó engedékenységet – a vezetésre mondom –, a garancia nélküli ígéretek elfogadását. Amennyiben ez a radikalizálódó tömeg nem lép a határozottabb cselekvés útjára, melyet az RMDSZ keretén belül képzelek el, akkor a pillanatnyilag tapasztalható megtorpanás elhúzódhat, és átmeneti szakaszból valójában hosszú időre megbénító magatartássá válhat. És akkor újabb szörnyű veszteségeknek nézünk elébe.

– Más országokban, kisebbségként élő magyarok helyzetét látva úgy tűnik, a szlovákiai magyaroknak segíthet a prágai vezetés, Jugoszláviában a vajdaságiak hivatkozhatnak a szlovéniai magyarság helyzetére. Államkereteken belül tehát szövetségeseket tudhatnak maguk mellett. A romániai magyarság ennél kiszolgáltatottabb helyzetben van: más megfogyatkozott kisebbségeket és egy szűk román értelmiséget tudhatnak maguk mellett.

– Igen. Ezért is nagyon fontos azon munkálkodni, hogy magának a román népnek a pozitív erőit láthassuk magunk mellett szövetségesként. Emellett elengedhetetlenül szükséges a nemzetközi figyelem és tekintély, és mindaz, ami az országban a demokratizálódás útján vagy annak megtorpanásában történik. Itt, Strasbourgban és számos más helyen is megerősítették, hogy támogatnak bennünket minden jogos követelés elérésében. Csakhogy ennek a formáit meg kell találnunk.

– A belügy hadteste változatlan, s a katonaság és mellette a nacionalista hivatalnokok sok tízezres tábora rendíthetetlen masszának tűnik.

– Demokráciát, kisebbségi egyenjogúságot a szélsőjobboldalnak, a fasizálódott tömegeknek tett engedmények sorozatával nem lehet létrehozni. Következésképpen sok minden között remélnünk kell, hogy olyan kormány jut hatalomra Romániában, amely határozottan, keményen és igazán az európai demokrácia normái szerint ítélkezve száll szembe az országban meglévő jobboldali erőkkel. Ez minden kormánynak kötelessége saját népével szemben. Nem csupán a kisebbséget, a magyarságot kell megvédeni ennek a sötét elemnek a garázdálkodásától, hanem végső fokon a román népet is. A károk, amit ezek okoznak, olyan természetűek, hogy a román nép megítélésében ártanak az országnak.

– Amikor első cikkedben, 1945 tavaszán a Balogh Edgár szerkesztette Világosság-ban egy képzeletbeli román barátodnak címzett levélben a román–magyar együttélés nyugtalanító jeleire utalva írtad: „Különös fények mutatkoznak a szemedben.” Az egykori, képzelt barátnak immár behavazott hajjal, negyvenöt év múltán hogyan fogalmaznál?

– Ugyanezt írnám. Mert azok a képzeletbeli barátok valóságosan is léteznek. Igaz, kevesen, de hát vannak.

A levélben egykor egyebek között a tizennyolc esztendős diák így fogalmazott: „Nem érzed, milyen kínos, pokoli élet vár ránk itt, ha tovább is ezen az úton haladunk?… ”

Ablonczy László

 

Ui.: Karácsony előtt Sütő András hazatért Marosvásárhelyre. Minden jel arra mutat, hogy lakásában a lehallgatókészülékeket újra felszerelték.