A szülőföldhöz való jogunk: az itthonmaradás, a hazatérés érve^*

Sütő András hazatérése – az ellene március 19-én elkövetett gyilkos merényletet követő hosszas, külországi kórházi kezelés után – új erőt, lendületet, hitet adott a romániai magyarság meg- és itthonmaradásáért folyó küzdelmének. Első itthoni írásai, nyilatkozatai meggyőzően tanúsítják, hogy az írót élő lelkiismeretként nyugtalanítják közösségi gondjaink, régiek és újak egyaránt. Köztük az, amely egész írásművészetének sugárzó magva: a hűség a szülőföldhöz. A szerző szíves engedelmével elöljáróban idézni szeretném néhány klasszikus eredetű mondatát, amelyeket mindannyiunknak tanítani kellene: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is, mindig alattuk maradtunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”

Ennek a gondolatnak a jegyében beszélgettem Sütő Andrással a Nemzetközi Transsylvania Alapítványról, céljairól, törekvéseiről, visszhangjáról. Az alapítvány Tőkés László javaslatára 1990. május 30-án a budapesti Atrium Hyatt Szállodában alakult meg, elnökévé Sütő Andrást választották. Létrejöttét a magyar és az európai közvélemény egyaránt nagyra értékeli. Ugyanakkor jó néhány nacionalista román újságíró gátlástalanul támadja, rágalmazza az alapítványt és elnökét egyaránt. Sütő hazaérkezése után a sajtóhadjárat még vehemensebbé vált.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány megalakulásáról szóló első tudósítások óta szüntelenül záporoznak a rágalmak, vádaskodások. Miért Budapesten alakították meg, miért nem Romániában? – kérdezik. Milyen céllal jött létre tulajdonképpen a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány?

– Minden jel szerint az alapítvány rágalmazása is csak ürügy a személyem elleni uszításra. Erre utal az újabb gyilkos merényletre biztató sajtókampány is. Erre a bosszúhadjáratra szeretném felhívni – ezúton is! – az illetékes törvénykezési hatóságok figyelmét. És arra, hogy kénytelen leszek a nemzetközi közvélemény elé tárni az ellenem szervezett uszító hadjárat minden részletét. Ennek a különös lélektani háborúnak az érvelése a legprimitívebb sovén indulatokra számít, ugyanazokra a bestiális emberi megnyilatkozásokra, amelyeknek ez év március 19-én magam is áldozata voltam. A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöki tisztsége újabb alkalom a frontális támadásra, az összetűzésre. Holott – s ezt mindenkiben szeretném tudatosítani – az alapítvány egyetlen és legfőbb célja:

Jogi és anyagi segítséget nyújtani mindazoknak, akik a Ceauşescu-diktatúra elől vagy a véres márciusi események után menekülve elhagyták az országot, és most egy új, demokratikus Románia megteremtésében reménykedve haza kívánnak jönni. Nagyon sok olyan emberrel beszélgettem, akik szívesen hazajönnének, akik életük értelmét a szülőföld éltető-bátorító légkörében képzelik el. Mindenhol azt tapasztaltam, hogy az idegenbe szakadtak hányattatása egyformán keserves. Az örök ideiglenességben új életet kezdeni sziszifuszi küzdelem a javából. A szörnydiktatúra a kitelepedőket koldusokként engedte el.

Hogy miért neveztük el Nemzetközi Transsylvania Alapítványnak? Mert a menekültek döntő többsége erdélyi származású. Irodája azért működik Budapesten, mert a menekültek nagy része Magyarországon állapodott meg. Mindazoknak a kérését, akik vissza szeretnének térni, a hazatéréssel kapcsolatos ügyintézést csak egy Budapesten működő irodában lehet elindítani. Vádaskodóink megnyugtatására közlöm, hogy Erdélyben is létrehozunk a közeljövőben egy hasonló rendeltetésű irodát.

Hazug és aljas egyébként az a vád, hogy az alapítvány kizárólag csak magyarokat támogat. Nemzetiségre való tekintet nélkül – hogy a korábbi szóvirágot igazi tartalommal töltsük meg – mindenkit támogat hazatérési szándékában az alapítvány. Az összmagyarság igen jelentős hozzájárulása révén komoly anyagi fedezetünk van elképzeléseink, szándékaink megvalósítására. A Maros és a Kolozs megyei román nyelvű napilap, a Cuvîntul liber, valamint az Adevârul în libertate által gonosz „hazaárulásnak” nevezett tevékenység valójában az ország igazi érdekeit szolgálja azáltal, hogy a diktatúra elől menekült románokat, magyarokat, szászokat, svábokat, szerbeket, zsidókat a szülőföldjükre szeretné hazahívni. Mindezt nem is azért hangsúlyozom, hogy a mocskolódások, útszéli vádaskodások szerzőit meggyőzzem nemes céljainkról, hanem a tisztességes román honpolgárokat szeretném tájékoztatni arról, hogy milyen nagy veszedelem egy nép, egy ország számára fiainak menekülése. Nem lehet szentebb feladatunk annál, hogy akit csak lehet, hazahívjunk. Ezért tartom Szőcs Géza hazatérését szimbólumértékűnek.

– A keletnémetek tavalyi áradatát leszámítva Európa egyetlen országából sem indult olyan végsőkig elkeseredett, életét kockáztató tömeg a határok felé, mint Romániából.

– Olyan méretű kivándorlásnak voltunk tanúi és szomorú szemlélői, amelyre az egész világnak már a kezdet kezdetén jobban fel kellett volna figyelnie. Sajnos, az ábeli sikoly nem hallatszott túlságosan messzire.

A mostani sajtótámadásokból, uszításokból világosan kiderült, hogy a szerzők leghőbb vágya, hogy a menekülők – elsősorban a romániai magyarok – ne is térjenek vissza hazájukba. Aki pedig hazatérési szándékot melenget a lelkében, gyorsan felejtse el a szülőföldnek még a varázsát, hangulatát is. Céljukat, a vér- és fajtiszta Románia eszményét, minél hamarabb, skizofréniás kapkodás árán is, szeretnék megvalósítani.

Reményünk csak az lehet, hogy a faji mítosz, a fajelmélet irracionális törekvéseinek, a xenofóbiának sem Európában, sem a földgolyó más térségében már régen nincs táptalaja.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány tehát az első olyan közügyi elképzelés – viharos történelmünk gyakori hullámverésében –, amely az elmenekülteket segíti, nem a megtérésben, hanem a hazatérésben.

– A megnyugvás reményével indulnak el egy szál ruhában vagy kis batyujukkal az ország nyugati határa felé. Nagy részük keservesen nélkülözi az elhagyott otthont, a kegyes-kegyetlen szülőföldet. Még azok is, akik anyagilag talán előnyösebb helyzetben vannak, mint itthon voltak.

Az késztetett az elnöki tisztség elvállalására, hogy személyes, egészen közeli tapasztalataim vannak arról, milyen fájdalmas heteket, hónapokat, esetleg éveket élnek át azok, akik kényszerűségből hagyták el eszmélésük, felnövekedésük tájait, a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldet, ahol még a fák is az ő nyelvükön beszélnek. Azok, akik úgy érezték: nem élni is csak itt lehet.

A hazatérés eszméje van akkora gondunk, sőt létproblémánk, mint a korábbiak együttvéve. Mindezzel a parlamentnek kellene foglalkoznia, s olyan jogi, anyagi feltételeket kellene teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy a hazatérés minél biztatóbb legyen…

– Mindezt Sütő András közvetlenül hazatérése után világosan megfogalmazta: „Törvény által kell biztosítani, hogy a hazatért személy vagy család jogszerűen kapja vissza elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen hozzátartozóját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok házába kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai.” Sajnos, 1990 márciusa után – bár jogilag változott körülmények között – újabb tízezrek fogtak vándorbotot a kezükbe. Van-e, lesz-e remény arra, hogy hazatérjenek?

– A magyarok és nem magyarok futása olyan aggasztó jelenség, amely végre állásfoglalásra, cselekvésre kellene hogy késztesse a kormányt is. Elképesztő és fölháborító, hogy az ilyesfajta igyekezetnek még a jelét sem tapasztaljuk. Ilyen furcsaságok közepette nem lehet csodálkozni azon, hogy egy határozottan pozitív alapítványról, mélyen hazafias tettről mint hazaárulásról, irredentizmusról beszélnek olyan zsurnaliszták, akik valójában az összes nemzetiség gyors és végleges emigrálását látnák a legnagyobb örömmel.

– Az alapítvány létrehozása óta milyen visszajelzések érkeztek Sütő Andráshoz? Annyi marasztaló ige, vallomás hangzott el szinte teljesen visszhangtalanul.

– Egyéni beszélgetéseim során magam is meggyőződhettem arról, hogy jobb életkörülményeket, igazi demokráciát remélve sokan családostul készülnek hazajönni. Még azok is, akik fennen hangoztatták: a világ minden kincséért nem folytatnák ott, ahol abbahagyták. Tehát nem légből kapott fantazmagória az alapítvány elképzelése, hogy menekültek ezrei, esetleg tízezrei fognak majd visszatérni szülőföldjükre.

Természetesen mindannyian az idő markában vagyunk. Ilyen sovén, uszító pogromhangulatban nagyon nehéz megállítani a menekülést. Akinek márciusban szüleit, hozzátartozóit bántalmazták, akinek a fejét próbálták szétverni, akiket a március 20-i tüntetésen való részvételért azóta is nyaggatnak, azokat megfelelő biztosítékok hiányában nagyon nehéz visszatartani.

Az alapítvány mindent megtesz azért, hogy a menekülés igazi okait megszüntessük. Rettegésben, a mérnökien kidolgozott félelem légkörében nem lehet demokráciát teremteni és emberi jogokról beszélni. Az antiszemitizmushoz hasonlítható kampánynak minél hamarabb véget kell vetni! Enélkül nem beszélhetünk demokráciáról, jogállamról, európaiságról. Ezért tekintek továbbra is nagy-nagy türelemmel a hazatérésnek is majdan kedvező történelmi időre. Ama Mikes Kelemen-i, Zágon felé mutató halovány csillag újra és újra a szülőföldet juttatja eszünkbe, idézi azok emlékezetébe, akik kényszerítve indultak el a nagy folyók mentén. A szülőföldhöz való jogunk az itthonmaradás, a hazatérés legfontosabb érve.

Tófalvi Zoltán