„A csónak alól elmegy a tenger…”^*

Profán és mégis megszentelt ünnepünkké vált az a nap, amelyen – négy hónapi kényszertávollét után – Sütő András átlépte az országhatárt, s visszatért hazájába, szerettei körébe. Budapestről az út a szülőfalu, Pusztakamarás ösvényeire, a fiáért aggódó édesanya karjaiba vezette – a „szülői szigorral” megfogalmazott könyörgés még Bostonban találta az írót.

Viszontlátására, üdvözlésére s be nem vallottan talán egy kicsit hitünk-akaratunk megerősítésére készülődtünk, midőn a marosvásárhelyi Vörösmarty utcai kertes háza kapuján becsengettünk. Belenéztem megtört fényű szemébe, jó volt vele kezet szorítani, fellelni ismeretlenek számára is ismerős mozdulatait, újra hallani március 19. óta keveset hallott nemes, értő szavát.

Március 19. számunkra új kor, a gyűlölet és az erőszak korának kezdetét jelzi. Sütő András megmaradt régi, krisztusi időszámítása mellett; ott és úgy folytatja harcát, mint annak előtte. Szívósan, elszántan a megmaradásért, megmaradásunkért.

Erről vallott ezen a meleg nyári szombat délutánon.

– Isten hozta, Sütő András! Szorongva bár, de nagyon vártuk hazatértét. A márciusban átélt borzalmak emléke nem hunyt ki, ma is eleven seb, melyre az országból kiáradó hírek sem jelenthetnek gyógyírt. Gondolt hát arra, hogy nem tér vissza?

– Nem! Egy pillanatra sem járta meg az eszünket – s ezt a feleségem nevében is mondhatom –, hogy ne jöjjünk haza. Többször, másoknak is beszéltem már, s számtalanszor írtam az itthonmaradás parancsáról. Hogyan biztathatnék valakit is az ittmaradásra, a visszatérésre, miközben én megfutamodom? E kérdésben tehát nem voltak kételyeim; ám igencsak elgondolkoztatott, hogy a vásárhelyi véres napok után milyen riasztóan megnövekedett a menekülők száma. Bár a márciusi események némileg indokolták ezt, a menekülés méretei megdöbbentettek. Való igaz, ami Vásárhelyt illeti, a nemzetiségi jogok dolgában ugyanott állunk, ahol tavasszal, ha ugyan nem rosszabbodott a helyzet. Mindezek ellenére sokat tűnődtem: hogyan lehetne megfékezni vagy bár csökkenteni a kivándorlási hullámot.

– Az „Itt élned, halnod kell” eszme létezik ma is. De vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy az erdélyi magyarság megmaradjon?

– A kérdés valóban így tevődik fel: maradjunk, de hogyan? Megmaradásunk, puszta létünk legfontosabb feltétele: az óvodától a főiskoláig terjedő önálló magyar iskolahálózat megteremtése. Ennek az elemi követelésünknek kell mindenekelőtt beteljesülnie ahhoz, hogy a romániai magyarságot megállíthassuk a pusztulás útján. Ehhez képest pillanatnyilag én minden mást mellékesnek tartok, bár valójában egyáltalán nem mellékes dolgokról van szó. Ám amíg a hatalom azt hangoztatja, hogy elég a magyar óvoda, máris sok a magyar nyelvű iskola, többre nincs szükségünk vagy jogunk, addig egyesek igenis fejvesztetten fognak menekülni.

Az iskola tehát mindenekfölött. Ehhez pedig nyilvánvalóan és szervesen kötődik a többi, csak látszólag másodrendű kérdés. Teszem azt, hogy a romániai magyarság milyen körülmények között élhet azzal a jogával, hogy küzdjön, szót emeljen egyenjogúságáért. Ismételni kényszerülök, de újból és újból szólnom kell arról, hogy valójában nem nyertük el jogainkat, ott tartunk, ahol márciusban. Legföljebb azt a jogot tudhatjuk a magunkénak, hogy a sajtóban és általában nyilvános módon küzdjünk, követeljük jogainkat. De hogy a magyarság tömegei miként élnek vagy élhetnek kollektív jogaikkal, hogy egy magyar nemzetiségű parlamenti képviselő, szenátoraink milyen eséllyel védhetik érdekeinket – ez egyelőre válasz nélkül marad.

– Hogyan értékelné az újonnan megválasztott képviselőházban, illetve szenátusban folyó munkálatokat, az ott uralkodó légkört?

– Aggasztó hírek érkeztek el hozzám, melyek engem, személy szerint, az aggodalmon túl fölháborítanak. Elképedve hallottam odakinn, hogy Domokos Gézát, Szőcs Gézát, a magyar képviselőket egyszerűen lehurrogták, kitapsolták a parlamentben, vagyis, hogy ilyen balkáni körülmények között próbálnak kiállni, valamit is elérni. A balkáni kifejezés, azt hiszem, már nem is sértő, nem is találó, mert hiszen ma már a Balkánon is – mondjuk Szófiában – európaibb a vitamodor, a vitalehetőség, mint amilyet a mi parlamentünk némelykor produkál.

A jogokért való harc módozatairól szólva, önkéntelenül ismét előtérbe kerülnek a márciusban Marosvásárhelyen történtek, hiszen a város magyar lakossága végeredményben semmi egyebet nem tett, mint megpróbált azon jogával élni, hogy nyíltan hangoztassa, követelje mindazt, ami őt megilleti. Erre kapta válaszul az erőszakot, a gyilkosságot, a vasdorongot, a láncot, a kést azok részéről, akik nemcsak nemzetiségi jogainkat, hanem e hazában a fizikai léthez való jogunkat is elvitatják.

– Harcunk tehát egyelőre közeli, látványos eredményekkel nem kecsegtet. Mi késztetheti hát az embereket a szülőföldön való megmaradásra, mi több, a visszatérésre? És vannak-e egyáltalán ilyenek?

– Találkoztam és beszélgettem olyanokkal, akik visszatérnének. A távozni készülőt és a hazavágyót egyazon gond gyötri: Magyarországon, Ausztriában vagy a világ más tájain egyformán nagy és keserves az ő hányattatásuk, mostoha körülmények között kell tengődniük; az emigrációban, az örök ideiglenességben nehéz újrakezdeni az életet. S különösen kínzó azoknak, akik egy életen át összegyűjtött vagyonkájukat – házat, kertet, ingóságuk javát – itthagyták az országban. Mert hát az régen is köztudomású volt, hogy a kitelepedők ügyeivel foglalkozó megyei bizottságok kegyetlenebbül kifosztották a távozókat, mint teszem azt a harmincas évek végén Eichmann tette a bécsi zsidókkal. Ők ugyanis annak idején egy bizonyos összeg lefizetése után magukkal vihették a vagyonukat, aranyban, dollárban, oda, ahova éppen sikerült menekülniük. A mi magyarjainkat, szászainkat, zsidóinkat viszont mindenüktől megfosztották, pőrére vetkőztették.

Az idegenbe szakadtak visszatérését segítené elő az a nemrég budapesti székhellyel létrejött alapítvány – a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány –, amely az összmagyarság támogatása nyomán komoly anyagi alappal rendelkezik. Elnöki tisztem révén magam is részt kívánok venni abban, hogy – hazai sorsunk jobbra fordulása esetén – egyengessem, támogassam a ma még kint élő honfitársaink hazatalálását.

– Csak a kintről kapott anyagi-erkölcsi támogatás elegendő-e ehhez?

– Természetesen nem, s nyilvánvaló, hogy ehhez törvényhozásunk gyökeres módosítására van szükség. Mindenekelőtt törvény által kell biztosítani, hogy a hazatérő személy vagy család jogszerűen visszakapja elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen leszármazottját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok házaiba kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai. Hiszen tudni való, hogy ezekkel a családi házakkal közvetlenül a megyei első titkárok rendelkeztek, akik szekusoknak, aktivistáknak, jó embereiknek osztogatták a szebbnél szebb lakásokat. Akik tehát visszatérnek, kapják vissza az állam által kisajátított javaikat, ez a világon mindenütt megilletné őket.

– Elképzelhető, hogy a jelenlegi vagy az ezt követő román vezetés hajlandó lenne erről egyáltalán tárgyalni?

– Amennyiben a jelenlegi vezetésnek érdeke fűződne ahhoz, hogy az elmenekült magyar vagy német tömegek hazatérjenek, abban az esetben föltételezem, hogy hajlana az erre vonatkozó törvény felülvizsgálatára. Ha viszont a mostani hatalom vagy az abban kulcsszerepet játszó személyek elgondolása megegyezik a Ceauşescu-féle nemzetiségi politikával – jelesen, hogy az országot meg kell szabadítani a nemzetiségi-kisebbségi tömegektől –, akkor nyilvánvalóan nem sok jóra számíthatunk. Értesüléseim, eddigi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy továbbra is igen komoly erők működnek az irányban, hogy a Ceauşescu által be nem fejezett „művet”, vagyis a nemzetiségek megsemmisítését, mielőbb lezártnak tekinthessék. Már maga az a tény is aggasztó és meggondolkoztató, hogy ezt a homogenizálás néven meghirdetett nyílt kisebbségellenes politikát a decemberi fordulattól mind ez ideig még csak bírálat sem érte, egyetlen jelentős politikai személyiség sem emelt szót ellene.

– Mindezzel óvatos optimizmusra int? Vagy e kérdésben egyszerűen távlatokban gondolkozzunk?

– Sem a hazatérés, sem az új demokratikus törvényalkotás nem történhet egyik napról a másikra. Sok minden egyébre is szükség van ahhoz, hogy honfitársaink tömeges hazatérésében reménykedhessünk. Mert aki végül is elszánja magát, az joggal elvárja, hogy tisztességes, háborítatlan, kulturált, civilizált, egyszóval európai életet élhessen. Hogy személyét, életét, nyugalmát komoly törvény szavatolja. Hogy senkit ne érhessen olyan ocsmány, nemtelen támadás, amelyre – a sajtószabadság címén – nap mint nap számtalan példát szolgáltatnak a hazai lapok. Nem is az aggaszt vagy döbbent meg, hogy például szerény személyem kapcsán milyen mocskos és kimondottan bíróságra tartozó szövegek hangzottak el, és láttak napvilágot a román sajtóban vagy rádióban, hanem mindenekfölött az, hogy a diktatúra megdöntése után alig néhány hónappal olyan személyek, kalandorok, magyarfaló tollnokok juthattak szóhoz, akik a harmincas évek nácista hangnemét túlharsogva gyűlölködhetnek, akik a faji felsőbbrendűség és alsóbbrendűség jegyében – minden büntetés nélkül – nyíltan szíthatják a más népek, nemzetek elleni gyűlöletet. Persze tehetik, mert sajtótörvény nincs, de majd ha lesz, ki tudja, az is mit hozhat, hiszen máris hallottam olyat, hogy a „demokraták” e törvényben a cenzúra feltámasztását látják.

– Ez sem kedvez hát sorsunk jobbra fordulásának. Akkor hát hogyan tovább?

– Bárhogy is legyen, valamiképpen meg kell állítanunk a további emigrálást. Hitem szerint az RMDSZ-nek erre a jelenségre nagyobb gondot-figyelmet kell fordítania. Jól tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen országos feladatokkal szembesült ez a szervezet, nagy vonalakban azt is látom, hogy mi mindennel küszködik, s mivel kell még az elkövetkezendőkben szembenéznie. De úgy gondolom, hogy ezzel a fájó jelenséggel – annak jogi, gazdasági, politikai vonatkozásaival – akár különleges, rendkívüli bizottság keretein belül is, foglalkoznia kell, állandóan és minden lehetséges eszközt megragadva, hiszen a jelen körülmények között ez a legnagyobb veszedelem. Minden egyéb emellett másodlagossá válhat, mert hiszen a csónak alól elmegy a tenger. Igen, itt ülünk egy csónakban, és egyszer csak észrevesszük, hogy elment alólunk a tenger. Ezzel kell most az RMDSZ-nek szembenéznie. És én elnézést kérek mindazoktól, akiket bántana ez a kritikai megjegyzés, de nem tapasztalom azt a dinamizmust, azt a rendkívüli állapothoz illő szervezési-politikai-jogi harcot, amely éppen ezt a jelenséget próbálná megállítani.

De hogy ne legyek ünneprontó, hadd szólok arról is, hogy megannyi negatívum mellett bizakodással tölt el a művelődési élet berkeiben – s főként a Székelyföldön – tapasztalt általános megpezsdülés. Jóleső érzés például, hogy a farkaslakiak milyen gyorsan nekiláttak a Tamási-hagyomány felélesztésének, a Tamási-örökség felértékelésének. Külön említettem a Székelyföldet, mert a vegyes lakosú vidékeken a magyarok kezdeményezései még bátortalanok, még fojtogatják őket a régi tilalmak és kötöttségek. Színházaink éledőben, új lapok létesültek – még szatirikus lapjaink is vannak már –, új művészeti egyesületek alakulnak – mindez együttesen, azt hiszem, hatalmas erkölcsi és megtartó erőt jelez, s ez több mint biztató.

– Bizonyos vonatkozásban magántermészetű kérdésnek tűnhet, de talán a százezret is meghaladó olvasótáborunkat is élénken foglalkoztatja: a márciusi megveretésekor lapunkban kényszerű módon megszakadt Sütő-naplórészletek záró fejezetére számíthatunk hát?

– Elnézést kérek, ám kénytelen vagyok itt egyik szavát kiigazítani. Engem nem vertek meg – engem apám sem tudott megverni –, engem agyon akartak verni…

Ami pedig a naplót illeti, annak idején úgy hirdettük meg, hogy 1989. április 30-tól december 22-ig tart. Ez valahol a november végi részleteknél szakadt meg. Remélem, hogy egészségileg annyira rendbe jövök, hogy ezzel a maradék látásommal is, talán rövidesen előkészíthetem a befejező részt a Romániai Magyar Szó számára.

– Köszönjük ezt az együtt eltöltött másfél-két órát. Kívánunk mielőbbi teljes felépülést és kitartó munkabírást az idők végezetéig.

Kiss Zsuzsa