Lángot fúj a sárkány…^*

– Hogy mit mondanék tehát a mostani gondjainkról, küzdelmeinkről? Azt sem tudom, hol kezdjem. De talán szemléletes lesz, ha csak a mostani eseményekről próbálok néhány szót mondani. Marosvásárhely az a város ma Erdélyben, ahol a legmagasabbra csapnak a szenvedélyek a nemzetiségi jogok körül. Itt a legtöbb a diáktüntetés, az egyetemi vita, itt a legtöbb a diáksztrájk, ebben a városban mutatkozik leginkább, hogy milyen iszonyatos, zavaros indulatokat hozott föl a mélyből az a folyamat, ami elindult általában az országban, és amelyhez nyilvánvalóan a mi nemzetiségi jogi követeléseink is kapcsolódnak.

A napokban ünnepeltük meg negyven esztendő után először Marosvásárhelyt is március 15-ét. A helyi kultúrpalotában rendeztünk műsoros estélyt, majd másnap koszorúzást az emlékhelyeinken. Erre meghívtuk a vezetést, a helyi városi vezetés román tagjait is. Csalódottan kellett megállapítanunk, hogy senki sem jött el erre a mi ünnepségünkre. Majd azután csalódottan kellett azt is tapasztalnunk, hogy az ünnepség után rendezett tüntetés tagjai, román fiatalok, kb. harminc-negyven főnyi csapat, betört a Bem-házba, feltrappolt az erkélyre, és a magyar követség koszorúját onnan leszedte, mert magyar nemzeti színű szalag volt rajta. Nyilvánvaló, hogy más zászlót tűztek ki helyébe, a román nemzeti zászlót. Vagy pedig keserűen tárgyaltuk éppen ma délelőtt az RMDSZ vezetőségének gyűlésén, mi a teendőnk most, olyan körülmények között, amikor a Vâtra Romănească nevezetű román szervezet naponta rendez botrányos verekedésekbe fúló összejöveteleket, amikor mindent megpróbálnak, hogy elfojtsák a helyi magyar diákmozgalmakat a magyar iskolákért.

– …Részlet Sütő András drámai nyilatkozatából, amely ma este a Panorámá-ban hangzik el. Sütő András a Vâtra Romănească nacionalista mozgalom híveinek marosvásárhelyi magyarellenes randalírozásáról szól:

– Ez az említett szervezet legutóbb a március 15-i ünnepségek után azért hívott össze nagygyűlést, tüntetést, mert a városban megjelent néhány magyar felirat. Egyik gyógyszertár ablakán feltűnt a magyar szó a farmacie mellett, ez tehát gyógyszertár. Tegnap délután iszonyatos volt tapasztalnom, hogy egy árva magyar szó előtt miként képes összegyűlni ezerötszáz-kétezer személy, és miként üvöltözik e szó ellen, miként értelmezi ezt úgy, mint emberi becsülete, nemzeti becsülete elleni magyar támadást.

Ez még hagyján. De személyesen tapasztaltam azt is, veletek kapcsolatosan, akik most ezt a beszélgetést megszerveztétek a Magyar Televízió részéről, tehát elborzadva kellett tapasztalnom azt is, hogy miként verték ki a kamerát a kezetekből, miként rontottak rátok vandál módon, és nem túlzás bizony, ha nincs az a néhány keményvállú magyar munkás, akkor ott benneteket szabályosan agyonvernek.

– Nem lenne tiszta a lelkiismeretük – ugyanis a kamerától ijedtek meg –, félnének a nemzetközi közvéleménytől? Ugyanis más újságírókat is megvertek, röstellnék azt, amit cselekszenek?

– Nem tudom eldönteni, mert hiszen büszkén és fennen vallják, hogy ők csakis a jogaikért küzdenek, és csakis az ellen, hogy az erdélyi magyarság ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy őket elnyomhassa, amiként elnyomta – mint mondják – a magyar állam ezer éven keresztül.

Sajnálatos, hogy olyan körülmények között, amikor megállapíthatjuk, miszerint a romániai magyarság a forradalom után valójában semmilyen törvényerőre emelt jogot nem kapott, csak azt a jogát, elvileg és általánosságban meghirdetett jogát, hogy küzdjön a jogaiért. Most ebben a helyzetben vagyunk, amikor elvi deklarációk engedélyével a romániai magyarság megkezdte küzdelmeit az egyenjogúságért. Ennek a küzdelemsorozatnak az egyik helyi változata az úgynevezett dialógus, amely maga is most már abszolút jelenség kezd lenni, ugyanis a kormány ahelyett, hogy azt, amitől törvényerejű rendeletekkel fosztottak meg bennünket, most törvényerejű rendeletekkel adná vissza, valójában bizonytalanságából eredőleg úgy gondolta, úgy vélte megoldani, hogy dialógust ajánlott az egész országnak a nemzetiségi jogok tekintetében is. Ez valójában azt jelenti, hogy a magyar óvoda ügyét a magyar óvodásokra bízza, a magyar középiskolák visszaállításának ügyét a magyar középiskolásokra és a román középiskolásokra bízza, hogy egymás között vitassák meg azt; az egyetem dolgát az egyetemistákra bízza, a kétnyelvű feliratok dolgát egy-egy munkaközösség határozataira bízza, és így tovább, és így tovább, agorát teremtvén ilyenformán egész Erdélyből olyan jogoknak a megvitatásával, amelyeket röviden, gyakorlatiasan törvényerejű rendeletekkel lehetne azonnal megoldani.

A baj az, megfigyelésem, tapasztalatom szerint, hogy ezt a hangzavart nem lehet dialógusnak nevezni. Ez a mi egyoldalú előterjesztésünk nap mint nap, amelyre rendszerint fújogás, füttyögés, ordibálás vagy súlyos vád a válasz. Ez a vád most pedig így hangzik, hogy a mi nemzetiségi, jogi követelményeink mögött valójában Erdély elszakításának a szándéka áll. Természetesen nemcsak, hogy nehéz, de lehetetlenség megmagyaráznunk azt, hogy a Bolyai Líceum visszaállításával, egy magyar iskola újra való elindításával mi nem Erdélyt akarjuk Romániától elszakítani. A vita nyilvánvalóan folyik, a mi követelményeink változatlanul időszerűek maradnak, és még most, e pillanatban is a városban többezer főnyi román diák tüntet, igen súlyos magyarellenes jelszavakkal.

Nagyon kemény tiltakozó szöveget küldünk a kormánynak, a parlamentnek, és kérjük, hogy pogromkísérletek sorozata miatt a kormány biztosítsa az erdélyi nemzetiségnek a fegyveres védelmét. Követelni akarjuk azt is, hogy amennyiben nem biztosítják az erdélyi magyar tömegek fegyveres védelmét, különösen azokon a területeken, ahol az kisebbségben lakik, nem a Székelyföldre gondolok, hogy amennyiben ezt nem biztosítja, akkor már kérelemhez kell folyamodnunk, többek között latolgatjuk azt is, hogy ENSZ-megfigyelést kell valamilyen formában biztosítani ennek a folyamatnak az ellenőrzésében, különben reális veszély a pogrom.

Mai, tehát március 17-i értesüléseim szerint a tüntetés folyamán tizenhét személy sérült meg. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy összecsaptak volna a magyar és román tömegek, mert hiszen magyarok alig-alig voltak jelen ezen a tüntetésen, gyakorlatilag az történt, hogy azok közül, akik magyarul megszólaltak a járdán, az úttesten, azokat támadták meg, férfiakat, nőket, aggokat, gyermekeket, és így jutottak sokan súlyos sérüléssel a sürgősségire. Tartanunk kell viszont attól, hogy a hivatalos román tájékoztató szervek most is olyanformán fogják tájékoztatni a közvéleményt, hogy valójában a marosvásárhelyi magyar tömegek a bűnösök mindebben. Megdöbbenéssel értesültem arról itt ma, hogy a Rompress közleménye szerint a marosvásárhelyi, tragikusnak is nevezhető események azért robbantak ki a tegnapi napon, mert egy magyar gyógyszerésznő egyszerűen levakarta, eltávolította a román feliratot a gyógyszertárról, majd a magyar felirat kitétele után azt is kijelentette, hogy a gyógyszertár ezután csak magyarokat, magyar állampolgárokat szolgál ki. Amikor a nyilvánvaló tényhamisításnak, a közönséges hazudozásnak ilyen példáit lehet egy hivatalos román hírközlő szervhez kapcsolni – ezúttal a Rompresshez –, akkor indokolt az aggodalmunk, hogy a mi kisebbségi küzdelmeink még igen hosszadalmasak lesznek, és igen sok esetben kell majd a bizonyítványunkat magyaráznunk.

Mit mondjak még?

Ma zajlik a magyar ifjúsági szervezeteknek egy országos tanácskozása. A fiatalok még mindig bizakodva, konokul küzdenek minden formában, minden lehetséges eszközzel, politikai eszközzel – hangsúlyozom – azért, hogy valamit visszanyerjünk mindabból, amit elvesztettünk, hogy kiépíthessük többek között a magyar iskolai hálózatot. Arra kértek a fiatalok, hogy néhány sorban üdvözölném, köszönteném őket, ha már nem tudok jelen lenni a tanácskozásukon, ebből is idézhetnék most nektek, ugyanis ebben a kis szövegben már nem csupán a nehézségeinkről van szó, hanem szóba kerül az is, hogy miben bízhatunk mégis, melyek a pozitív jelenségek az országban, amelyek mégis vigasztalóak lehetnek. Hát ebben a levélkében – többek között – szóba hoztam a fiatalok előtt azt, hogy a hétfejű sárkánynak a forradalom két fejét legalább levágta, de ilyenformán mégis rengeteg feje maradt, amelyik él, vicsorog, lángot fú, s egyik azt a lángot fújja, amelynek a neve: előjog, az ősiség alapja. A sok ezer éves állami ősiség alapján. Kedvenc tétele volt ez a szitává lőtt diktátornak. De ne higgyétek, hogy a román történettudománynak nincsenek, hogy már nincsenek európai szintű és gondolkodású tudósai, akiket objektív szemléletükért mindeddig félreállítottak. Bízzunk benne, hogy az új rendben ezek a román történészek újból szóhoz jutnak. A sárkánynak másik feje azt a lángot fújja, amelyet úgy hívunk: nyelvi imperializmus. Hadd mondom erre mégis: román költő barátaink voltak és vannak, akik a jó műfordítás érdekében maguk is megtanulták Vörösmarty vagy Petőfi nyelvét. Ez a szellemiség pedig ezután is szembeszegül a sovén nyelvi imperializmus elméletével és gyakorlatával. Kicsiny ez a csapat, de mégis biztató a jelenléte. A harmadik sárkány azt a lángot fújja, amit úgy nevezünk: erőszakolt asszimiláció. Ennek legfőbb eszköze volt pedig az anyanyelvünk jogos használatától megfosztott iskolai hálózat, amelyet minden körülmények között újjáalakítunk jogos igényeinknek megfelelően. Ez a már elindult folyamat nyilván akadozik, meg-megtorpan. Sőt némely helyen lehetetlenségnek látszik, mint azt jól tudjátok. De megállíthatatlan, mert Európa legnagyobb nemzetiségének igényeit nem lehet véka alá rejteni, s mert ebben is vannak jó szövetségeseink.

A negyedik sárkányfej azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: indokolatlan gyanakvás a mi jogos egyenjogúsági törekvéseinkkel szemben. A diktátor még kivégzése előtt is azt hangoztatta, hogy ocsmány uralmát ideig-óráig bár fenntarthassa, azt hangoztatta tehát, hogy veszélyben az ország területi integritása, magyar revizionista erők Erdélyt akarják elcsatolni, meghódítani. Kell-e mondanunk, hogy mint minden szava, ez is a román nép félrevezetését szolgáló gyalázatos hazugság volt? S még gyalázatosabb az a vád, hogy a romániai magyar kisebbség egyenjogúsági törekvéseinek hátterében is ilyen szándékok állanak. A diktátornak pedig élő fattyai vannak még. Változatlanul terjesztik rólunk ezt a vádat, e gyermekded hazugságot. Sajnálatos, hogy sokakat tudnak vele mégis félrevezetni, ellenünk hangolni, uszítani. Tudni kell azonban, hogy minél határozottabb az az állásfoglalásunk, miszerint a romániai magyarság Európa népeivel együtt tiszteletben tartja a második világháború után létrejött országhatárokat, annál nagyobbak a felénk áramló gyanakvás eloszlatásának esélyei.

Végül: a sárkány ötödik maradék feje azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: túlzás, kisebbségi előjog, különleges bánásmód mások, román honpolgárok rovására. Kell-e mondanunk vajon, hogy hetvenesztendős kisebbségi létünkben ilyen hegemón hajlamok nem alakulhattak ki bennünk? Kell-e mondanunk, hogy a demokratikus egyenlőségben soha nem akartunk egyenlőbbek lenni? Hogy természetes emberi jogainkat úgy fogjuk föl, mint minden élőlény jogát a vízhez, levegőhöz, az európai népek, nemzetiségek régóta kialakított jogrendszere szerint. Jogaink fanatikus ellenzői, de még becsületes vitapartnereink is úgy vélik némelykor, hogy létezik európai demokrácia, és ezen belül sajátos román demokrácia is. Hát ha valaminek, akkor épp a demokráciának nincs nemzetisége. Az emberi egyenjogúságnak nincs sajátos nemzeti változata. Az egy és oszthatatlan a földgolyón. Ehhez tartjuk magunk a múlt s a jelen legjobb emberi elméinek szellemi örököseiként, a humanizmus híveiként.