Egy paranoiás elme garázdálkodásaiból^*

– A kivégzett diktátort mostanság, hogy nevének kimondását kerüljék, leginkább így nevezik: az Őrült, a Tébolyodott, az Elmeháborodott. A túlzás érthető. Ha eltűrte, sőt elvárta, hogy legfanatikusabb – vagy csupán legaljasabb? – hívei a románok Napóleonjának, Julius Caesarjának, Macedóniai Nagy Sándorjának nevezzék, nyilván nem volt egészen normális. Ám ha egyértelműen az elmebetegek kategóriájába soroljuk, mit kezdünk a köztünk maradt híveivel? Azokkal, akik sötétben bujkálnak, és titokban terjesztik röpcéduláikat, melyekkel a Front ellen uszítanak, s egyidejűleg minden bajok forrásának még mindig a romániai magyarságot és Magyarországot tekintik. Beszélgetésünkhöz majd egy ilyen, Marosvásárhelyt terjesztett röpcédulát mellékelünk. Vagy hová soroljuk azokat, akik a legelemibb nemzetiségi jogok hallatán is horthysta revizionizmust, sovinizmust, románellenes támadást kiabálnak? Emlékszünk, ugye, hogy Ceauşescu legutolsó beszédében is Budapestet emlegette, mondván, hogy a temesvári események „felbujtói” ott keresendők. S még továbbá: hová soroljuk azokat, akik iskolaügyi vitáinkban lényegében ugyanazt vallják, amit diktátorságának utolsó két esztendejében Ceauşescu is bedobott a köztudatba, nevezetesen, hogy a homogenizálás „áldásos” eredményeként valójában már nem léteznek nemzetiségek. Csak egységes, szocialista román nemzet létezik. Vannak ugyan más ajkúak, ám azok „csupán” magyar nemzetiségű románok stb. Ha meg mindannyian románok vagyunk, akkor minek magyar képviselet az államhatalomban, akkor miért kell nekünk magyar tanítási nyelvű iskola, miegyéb? A paranoiának mint elmebetegségnek sajátja többek között, hogy a logikai készséget nem zárja ki. Az üldözési mánia, a félelem komplexusában a logikus cselekvés képessége némelykor rendkívüli erejűvé válhat. Lehetséges szinonimák között válogatva tehát a diktátort nevezzük most – beszélgetésünk tárgyához igazodva – paranoiásnak.

– Mitől félt leginkább?

– Sok mindentől. Mindenekelőtt hatalmának esetleges elvesztésétől, ám a kört szűkítve maradjunk most a nemzetiségeknél. A paranoiás permanens félelmének ugyanis egyik oka mi voltunk: az ország több mint kétmilliós magyarsága, Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbsége. Köztudomású, hogy Trianon óta a romániai magyarság puszta léte igen sok gondot s aggodalmat okozott a mindenkori román vezetésnek. Nem ok nélkül. Gondoljunk többek között 1940-re, a bécsi döntésre. A jogos aggodalmaknak ez a korszaka azonban a második világháború befejeztével, 1944. augusztus 23-ával, majd a párizsi szerződésekkel lezárult. A romániai magyarság elkerülte a Pătraşcanu követelte kitelepítés veszedelmét, megtizedelten ugyan, de átvészelte a Maniu-gárdisták vérfürdőit, s a Groza-kormány által teremtett nemzetiségi jogrendszer vagy felépítmény láttán azt mondhattuk: íme, az ősi konfliktusok feloldásának új lehetőségei nyíltak meg, új és pozitív korszak kezdődik a két nép történetében. Ez azonban igen rövid életűnek bizonyult. Mindössze 1959-ig tartott. Kolozsvárott ekkor szüntették meg az önálló magyar egyetemet, s ezzel az intézkedéssel kezdődött el általában az iskolák egyesítése, önálló iskolai hálózatunk fölszámolása. Minek a jegyében? Az úgynevezett nemzetiségi elszigetelődés veszélyének elhárítása jegyében. Gheorghiu-Dej tehát ugyancsak holmi veszedelemtől tartott. Félt valamitől. Az ő nacionalizmusának egyik vonása tehát ugyancsak a paranoia. Utódjához hasonlóan a Román Munkáspárt utolsó kongresszusán már ő sem beszélt nemzetiségi kérdésről. Azt egyszer s mindenkorra megoldottnak, lezártnak tekintette. Holott a hatalmilag kezdeményezett és irányított asszimilációs törekvés igazi méretei még csak ezután kezdtek kibontakozni. A romániai magyarság, a zsidó és német lakosság megsemmisítésének stratégiai és taktikai módozatait sátáni módon és kétségtelenül jó taktikai érzékkel Ceauşescu és bandája dolgozta ki. Ennek folyamán eshetett meg Európa egyik XX. századi legnagyobb szégyene, nevezetesen, hogy a zsidók legnagyobb részét, a német lakosságnak pedig körülbelül a kétharmadát sikerült kemény valutáért eladni Izraelnek és a Német Szövetségi Köztársaságnak. Virágzó rabszolgavásárnak lehettünk tanúi. A magyarokat azonban nem lehetett eladni. Részint, mert Magyarország vezető körei más elvi alapról ítélték meg a helyzetünket, részint pedig, mert az itteni magyarság konokabbul ragaszkodott ezeréves szülőföldjéhez. Esetünkben tehát ahhoz, hogy eltűnjünk Románia térképéről, az erőszakos asszimiláció mutatkozott jobb megoldásnak.

– A párt IX. kongresszusának bizonyos szövegei helyzetünk javulási lehetőségeit mutatták. Vagy nem?

– De igen. Ceauşescunak volt annyi esze, hogy diktátorságát az előző korszak kritikájával, a sztálinizmus néhány tételének elutasításával, demokratikusnak mutatkozó nyitással kezdje.

– És önök, mármint közügyekben is szereplő képviseletünk tagjai ennek bedőltek.

– Utólag könnyű okosnak lenni. Miután a szekér tengelye eltörött, kiderül, hogy mindenki – még a legszamarabb elme is – tudott volna jobb utat is ajánlani. Más dolog a vízben benne lenni, s megint más egy adott helyzetet, ezt a vízbedobottságot kívülről megítélni. Akkor ugyanis, a IX. kongresszus eredményeként jó néhány nemzetiségi sérelmünk orvosoltatott. Soroljam? A Kriterion Könyvkiadó létesítése, új lapok indítása, a később nyíltan árulóvá lett Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, ennek nemzetáruló mivoltáról máskor bővebben kell majd beszélni és írni is. Most csak annyit, hogy ez a testület kezdetben – akkori pecsovics elnöke ellenére – sok ügyünkben-bajunkban, azok részleges megoldásában pozitív szerepet játszott.

Ám térjünk vissza a Ceauşescu-paranoia kérdéséhez. Annak is egyik részletéhez, a székely kérdéshez. Az 1973-ig tett engedmények némi bizakodással töltöttek el mindannyiunkat. Hogy elvakultan optimisták lettünk volna, nem mondhatnám. Ezt csekélységem akkori írásai, esszéi, színdarabjai is igazolhatják. A közelgő nagy veszélyt többek közt Ilie Verdeţnek egy könnyedén odavetett kijelentése is jelezte. Székelyföldi panaszok előterjesztése kapcsán ezt mondotta nekem: „Ön tehát azt állítja, hogy az országnak ezen a részén kompakt magyarságról van szó? Ha így van, ez nem egészséges helyzet. Gondoskodni fogunk róla, hogy ne legyen kompakt. Hogy legyen elszigetelt.” Vitába szállván vele, azt kellett tapasztalnom, hogy a Vezér paranoiás nézeteinek erős és erőszakos hívei vannak. A Magyar Autonóm Tartomány fölszámolása már megtörtént volt. Az új megyerendszer kialakítása is. Keserves, kínos küzdelmek s főleg kudarcok emlékével próbáltunk jó néhányan tűzoltómunkát végezni továbbra is. Közismert, hogy az új, magyarlakta megyéket Erdélyben Ceauşescu úgy alakította ki, hogy az ősi székely székek etnikai egységét megbontsa. Hogy azok minél vegyesebbé váljanak a lakosság nemzetiségi összetételének tekintetében. Fazekas Jánossal együtt folytatott vitáink a székely megyék határainak megállapításában igen csekély eredményt hoztak. Ceauşescu megteremtette annak lehetőségét, hogy Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy etnikai egységét a megyén belüli tömegmozgatással is megbontsa. Mikor ez a megyén belüli tömegmozgatás sem Maros megyében, sem Hargita és Kovászna megyében nem bizonyult elegendőnek, távolabbi, óromániai megyék is elkezdték székelyföldi betelepítésre szánt tömegeiket vagonokba rakni. A Székelyföld etnikai egységének megbontásában jelentős szerepe volt az iparosításnak. Valamely iparosítást önmagában véve nem lehet bírálni, sőt: pozitívum a társadalom megújításában. A Székelyföld iparosításának jelentős részéről azonban azt is tudni kell, hogy ennek ürügyén színmagyar települések etnikai egységét sikerült megbontani. De álljunk csak meg! Lelki fülem hallja a felhördülést: hogy meri bárki kétségbe vonni román állampolgároknak azt a jogát, hogy oda költözzenek, ahová akarnak? Ki tilthatja meg bárkinek is, hogy egyik megyéből a másikba költözzék? Nyilván senki sem tilthatja meg a szabad költözködést. Hiszen Erdélynek etnikailag vegyes tájai épp a szabad költözködés jegyében alakultak ki. Jórészt tehát a spontán fejlődés útján. Csakhogy a Székelyföld megyeszékhelyeire betelepített román lakosság esetében nem beszélhetünk spontán népmozgásról. Ez államilag, hogy úgy mondjam, pártbizottságilag, központilag irányított, precízen megtervezett és végrehajtott betelepítés volt. Semmi köze a spontaneitáshoz, román munkások vagy tisztviselők ama vágyához, hogy ők a Székelyföldön telepedjenek meg. Hiszen munkából munkába, lakásból lakásba szállították őket, és kecsegtető ígéretekkel is persze. Ez a fajta betelepítés semmiben sem különbözik az izraeli betelepítéstől, azzal a különbséggel, hogy a híres Európa a jelenséget tíz-húsz zsidó család esetében is elítélte, míg a székelyföldi tízezrek kapcsán a füle botját sem mozgatta. Példának idézhetném a securitate most előkerült egyik 1985-ös erre vonatkozó feljegyzését:

„Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetételéről.

Az 1977-es népszámlálás adatai alapján megállapítottuk, hogy Marosvásárhelynek összesen 130 051 lakosa van, ebből: 46 558 román, 35,8%; 81 151 magyar, 62,4%; 2342 egyéb, 1,8%.

1985. január 1-jén az összlakosság 154 904 fő a következő megoszlással: 66 420 román, 42,9%; 85 176 magyar, 55,9%; 3308 egyéb, 1,2%.

Ahhoz, hogy Marosvásárhely városában a románság lélekszáma elérje, illetve túlhaladja az 50,0%-os arányt a következő két esztendőben, szükséges, hogy engedélyezzék számunkra kb. 7600 román nemzetiségű személy elhelyezését a városi munkahelyeken. Ezzel a telepítéssel, ha a családokat három főben számoljuk, kb. 22 800 román személyről beszélhetünk. Így érhetjük el – a következő ötéves terv végére –, hogy a város román nemzetiségű lakossága 58–60%-os többségű lehessen.”

Summa summárum: Ceauşescu paranoiás állapotában a Székelyföld etnikai kompaktságát állandó veszélyforrásnak tekintette, és úgy döntött, hogy annak megszüntetését halhatatlan tettei közé sorolja. Így „vette kézhez”, amiként Tamási Áron mondaná, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, Marosvásárhelyt, Kovásznát, Gyergyószentmiklóst stb. Székelyudvarhely azonban mindvégig ellenállt. Ebben javára volt az is, hogy ama hírhedett 68-as testvérmarakodásban nem sikerült megyeszékhellyé válnia. Ám így is folytonos zaklatásnak volt kitéve. Példát mondok: néhány évvel ezelőtt székelyudvarhelyi fültanúk mesélték, hogy a párt valamelyik központi kiküldöttje kijelentette: a kormányt és természetesen a pártvezetést „aggodalommal tölti el az a tény, hogy Székelyudvarhely lakossága nem vegyes, hogy még mindig színmagyar”. Kell ehhez kommentár? Tegyük föl a kérdést, hogy ilyen felfogással bárki beteheti a lábát Európába? Elképzelhető, hogy teszem azt Svájcban bárki felelős ember kijelenthetné, hogy Genf állapota egészségtelen, mivel nagyrészt franciák lakják és nem németek, mint Bern városát? Arról nem szólva, hogy a kérdés nem volt szónoki. Kegyetlen gyakorlat követte. Faji jellegű. Nem sokkal a forradalom előtt történt, hogy Székelyudvarhelyen kétszáz főnyi diáksereg úgymond „hely híján” kiszorult az egyik szakiskolából, amelybe ugyanakkor valahonnan Moldovából irányítottak át ugyancsak kétszáz román diákot. Tizennégy-tizenöt éves gyerekeiket a szülők nyilván nem engedték elhurcolni ama távoli román megyébe, ahol iskolájuk végeztével ötéves munkaszerződés kötelezte volna őket helybenmaradásra – és beolvadásra. S ezt csak azért nem nevezhetjük szörnyűségnek, mert a szülők ellenállásának következményei még szörnyűbbek voltak. Az iskolai oktatásból kiszorított gyerekeket a milícia munkakerülés címén kezdte zaklatni. A szüntelen igazoltatás elől menekülőket farkaskutyákkal fogatták meg és harapdáltatták össze. Az eljárás az SS-hez is méltó lehetett volna.

– Talán a zárt városokról is szólhatnánk.

– Igen, az úgynevezett zárt városok ügye is figyelemre méltó. De ne feledjük, hogy ilyenszerű vitában Bukarestet is fölhozzák példának.

Bukarest is zárt város volt, talán ma is az, nem tudom… Csakhogy például Marosvásárhely zártsága egészen mást jelentett, mint a fővárosé. Ez utóbbi dolgában ugyanis a Zseniális Paranoiás félelmének oka legföljebb az ellenzékiség lehetett, városunk azonban már az 1977-es népszámlálás adataival is pánikba ejtette. Micsoda? – hördülhetett föl a számok láttán. – Hogy is állunk ezzel a várossal? A jelentés így szólhatott: a Székelyföld fővárosának is nevezett erdélyi település lakossága az 1920-as román népszámlálás szerint így festett: 30 988 lakosából 23 178 volt magyar és 3947 volt román, az 1977-es népszámlálás adatai szerint városunk 130 051-es összlétszámán belül a román lakosság létszáma 46 558 (35,8%) volt, a magyaré 81 151 (62,4%). Nos, itt kezdett el újból működni a Vezér paranoiás ijedelme. Ezért a népszámlálás adatait a falvak és városok nemzetiségi megoszlására nézve államtitoknak minősítette. Miért? Hogy a legközelebbi népszámlálás adatait látván senkinek se tűnjék föl a gyökeres módosulás a magyar lakosság rovására. S működésbe lépett az erdélyi „zárt városok” mesterséges etnikai megbontásának egész hatalmas gépezete. Ezt titkos bizottságok élén a megyei első titkárok irányították. A forradalom napjaiban szétszórt iratokból előkerült bizalmas jelentés elképesztő cinizmussal tanúskodik minden idők egyik legnagyobb méretű betelepítési akciójáról és annak eredményéről. A mellékelt bizalmas jelentés, melyet a megyei első titkár küldött valószínűleg Ceauşescunak, számszerűleg fedi föl azt az államilag szervezett lakosságmozgatást, amelyet különben demagóg módon mindig spontán és természetes folyamatként értékeltek. Ha egyáltalán szóvá merte tenni valaki. Így e jelentés láttán még nyilvánvalóbbá válik: hogyan és miért szaporodott föl városunkban a magyar munkanélküliek száma. Hogy szakiskolát, főiskolát végzett magyar fiatalok ezrei, tízezrei miért kényszerültek távoli megyékben munkát vállalni. Hogy helybéli születésű tanáraink, orvosaink miért kényszerültek ezrével Moldva falvaiba. Az erre fölhozott ellenvetéseket ismerjük. Vagyis, hogy e kihelyezési törvény egyaránt sújtott románt és magyart. Ám gyermeki elmével is könnyű fölfogni, hogy egy adott etnikai kollektivitás erőszakos megbontása nem azonos a Calafatról Marosvásárhelyre költözött gyárigazgató esetével. Különben is a legnyomatékosabban ki kell hangsúlyoznunk: az ügyben érintett román lakosságot a legcsekélyebb mértékben sem érheti bírálat, avagy elítélés. Nem bűne, hogy a Vezérnek a sztálinihoz hasonló jelszava volt: „A magyarság kérdése csupán vagonkérdés.”

Távlati elgondolás szerint a romániai magyarság, de kiváltképp a Székelyföld etnikai szétszóratásának fasisztoid célját szolgálta többek közt a falurombolás terve is. Gyorsan hozzáteszem: ez egyként sújtotta volna a román és a magyar lakosságot, ám egy csapással két legyet ütve: a sátáni terv megvalósításával a Székelyföld mint kompakt etnikai egység valóban megsemmisült volna. Már láthattuk Székelyudvarhelyen a buldózerek iszonyatos működését, már lerakták e városban is a betelepítendők számára megtervezett nyomorúságos, falanszterblokkok alapjait. Reméljük, hogy a Nagy Paranoiás genocídiumának a forradalom végét vetette. Reméljük, hogy a kivégzett diktátor szellemi kölykei is eltűnnek a közéletből.

Befejezésként hadd mondjuk el: Erdély, románok, magyarok és szászok klasszikus otthona mindig is az együttélés jegyében fejlődött. E különböző etnikumok természetes igényei, törekvései szerint alakultak települései is. De spontán módon, nem pedig egy őrült és egyben paranoid elme mérhetetlen szenvedést okozó garázdálkodása szerint. E spontán gyarapodás törvénye szerint élve mindent meg kell tennünk azért, hogy városunk magyar és román lakói a testvériség szellemében, békés, együttes alkotó munkában találjanak egymásra egy igazi demokrácia megteremtéséért. Történelmi szerencsénk, hogy a román nép s az együttélő nemzetiségek közös, nagy véráldozattal győzelemre juttatott forradalma még idejében jött el, úgyszólván a huszonnegyedik órában.

 

A szerkesztőség megjegyzése:

 

Marosvásárhely népszámlálási adatai 1880-tól 1940-ig