A folyamat gyötrelmes…^*

 

Úgy ír, hogy néha eláll a lélegzet.

Lehet, nem kivétel a lakás, de Sütő András marosvásárhelyi otthona majd minden ízében képes felmutatni a Ceauşescu-diktatúra módszereit. A dolgozószoba sarkaiban fellelhetők a kiszedett lehallgatóberendezések nyomai. Az udvarban történtekről a szomszéd ház tűzfalába épített mozgatható kamera tudósította a megfigyelőket. A családi házzal átellenben a szisztematizálási programnak áldozatul esett kis házak helyén panelszörnyeteg ágaskodik. A következő áldozat talán Sütő András otthona lett volna. Kérdezhet-e ezek után mást a tudósító, mint a forradalom eseményeit?

– Egy szokványos, de nem enyhe téli hűlésben szenvedve itthon rostokoltam. Arra lettünk figyelmesek, hogy az ablak alatt több száz fiatal gyülekezik, tolong. Engem szólítottak elő. Kértek, menjek velük a főtérre, ahol tízezrek gyűltek már össze. Betuszkoltak egy mentőkocsiba, és körém ültek, ha netán lőnének, ne engem találjanak el. Ez megható, szép gesztus volt, valami csodálatos bátorságról és áldozatkészségről tett bizonyságot. A főtérre s onnan a kultúrpalotához érve magam is kiálltam az ablakba, szóltam az emberekhez. Nagyon várták, hogy valaki a helyi értelmiségiek – egyáltalán a magyarok – közül szóljon hozzájuk. Annak előtte Király Károlyt hozták ugyanígy el az üzemből.

– A múlt után a jelen és a jövő lehetőségeiről, gondjairól. Ez hosszú és bonyolult folyamatnak ígérkezik. Mik lehetnek az itt élő magyarok önszerveződésének lépései?

– Egy elvi megfogalmazással kezdeném. A romániai magyarság nyelvénél, kultúrájánál, történelménél fogva szerves része a magyar nemzetnek. Ezt az elemi igazságot tagadva juttatta oda ezt a nemzetiséget a Ceauşescu-féle diktatúra, hogy a forradalom valósággal a sír széléről rángatta vissza. Ebből kiindulva meg kell találnunk a módját, hogy újból megteremtsük az önálló kultúrpolitikát, az önrendelkezés formáit, a helyi és az országos autonómia kiépítését. Mindazt megszervezve, amit elvesztettünk, vagy amihez hozzá sem jutottunk – ennek a kétmilliós népnek biztosítani kell a fejlődési lehetőséget minden tekintetben.

– Hogy illik a folyamatba a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének marosvásárhelyi találkozója, ami beszélgetésünk előtt egy nappal zajlott?

– Része egy tanácskozássorozatnak, ami a kongresszust készíti elő. Jóleső érzés volt tapasztalni, hogy olyan hosszú némaság után minden magyarlakta megyéből igen tehetséges, népben és nemzetben gondolkodó fiatalok kerültek elő. Ők a legfontosabb gazdasági, művelődési, iskolapolitikai kérdéseket fogalmazták meg, és folytatják ezt a következő tanácskozáson, Sepsiszentgyörgyön. Mindez pedig egy perspektivikus munkaprogram részét képezi. Biztosítani a nemzetiség politikai küzdelmi lehetőségét, miáltal legjobbjainkat a parlamentbe tudjuk küldeni. Biztosítani egy olyan nemzetiségi törvény alkotmányos létrehozását, ami a kisebbség minden fontos gondját magában foglalja. Ezek között első helyen áll iskolai hálózatunk ügye. Önálló, átfogó, korszerű iskolai hálózat az óvodától egészen az egyetemig! Valódi, universitas jellegű egyetemi intézményt képzelünk el Kolozsvárt, a Bolyai Egyetem folytatásaként. Marosvásárhelyt szeretnők újjászervezni, helyrebillenteni az orvosi egyetemet. Emellett az általános művelődés kereteit szeretnénk megteremteni. Kilátásaink biztatók, de nem lehetünk túlságosan optimisták. A folyamat gyötrelmes, rengeteg ellenállásba ütközik. A Ceauşescu-féle kurzus megmérgezte a tömegek tudatát. Azt hirdette, hogy kisebbségek valójában nem is léteznek. Ezt megváltoztatni, a román népet a valóságra ébreszteni, tárgyilagosan tájékoztatni őket e nép követeléseiről, s mindezt úgy, hogy természetes jogként fogadja el – gyötrelmes és hosszadalmas munka.

– Mindehhez feltétlenül szükséges egy intézményi keret. De az autonómia értelmezése bizonytalan.

– Magam mindenekelőtt országos méretű kulturális autonómiára gondolok. Az önrendelkezésnek e formáját a művelődési élet minden területén szeretnénk megvalósítani. A magunk kultúrájának legyünk ne csupán művelői, de irányítói is! Olyan felügyelet ne maradjon felettünk, ami ez ideig felháborító módon a dilettantizmus egész nyomorúságát zúdította nyakunkba. Nem beszélve a Ceauşescu-féle politika minden átkáról. Ezt szeretnénk lerázni.

– Megvan-e az önszervező erő az erdélyi magyarságban? Odahaza sokan úgy tartják, nagyon kevesen maradtak Erdélyben, akik vezéregyéniségei lehetnének ennek a folyamatnak.

– Magam másképpen látom ezt a lehetőséget. Egyáltalán nem állíthatom, hogy elmentek és itthagytak volna a vezéregyéniségeink. De azt sem mondhatom, hogy rengetegen maradtak itt, akik majd ezután felszínre bukkannak. Negyven esztendő diktatúrája ugyanis nem csupán a nemzetiségekből, hanem a román nemzetből is száműzte, megsemmisítette azokat a személyiségeket, akikből vezéregyéniség nőhetett volna ki. De amint említettem, meglepő és biztató módon kerülnek elő ilyen képességes emberek. Tény, sokat vesztettünk a kivándorlási hullámmal, de reméljük, most ez a folyamat lassanként – persze nem egyből – abbamarad.

– Jogos óhajaik, követeléseik megvalósításához milyen támogatást várnak a bukaresti kormánytól, illetve az anyaországtól?

– Biztató a bukaresti felsőbb szervek törekvése, hogy az érdekvédelem dolgaiban biztosítsák kívánalmainkat. Nemrégiben nevezték ki a magyar tanügyminiszter-helyettest, a napokban fogják kinevezni a magyar kultúrminiszter-helyettest. Engem is felkértek, hogy vállalnám el az utóbbi munkakört. Elutasítottam, mert alkatilag idegen lennék egy nagyon dinamikus szervező munkára. Tettem ezt annak a biztos tudatában, hogy van megfelelő képességű, vezető munkára alkalmas emberünk. Olyanok kerülhetnek majd oda, akik nemzetiségi érdekeinket képviselik a hatalomban, s nem a hatalmat a nemzetiségekkel szemben. Nem úgy, ahogy azt eddigi janicsárjaink csinálták. Az a kisebbségi áruló társaság, mely magát a „romániai magyar nemzetiségű román dolgozók” tanácsának vallotta. Ezt most, hála Istennek, a forradalom elseperte.

– És Budapest?

– Szerepük az összmagyarság szellemi égboltjának megteremtése. Mindenekelőtt kultúrában, tanügyben lehet segítségünkre a magyar vezetés. Döntő, hogy végleg és minden tekintetben felszámolják azt a katasztrofális felfogást, azt a súlyos következményekkel járó tételt, miszerint a kisebbségek ügye minden országnak belügye, s hogy a szocializmus automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést. A kudarcok és katasztrófák sorozata igazolta, hogy e tételek kitalálóinak semmi közük nem volt a kelet-európai valósághoz.

– Ön egész életművével a magyarságot szolgálja. Hogyan képzeli a változások után életét?

– Nem tehetek mást, mint a magam alkata szerint próbálom munkámat végezni. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Úgy gondolom, minden világirodalmi munka valamely nemzet vagy nép legbensejéből fakad. Nem a semmiből, hanem konkrét, meghatározott emberi létből. A mi létünk kisebbségi lét Romániában. Természetes, hogy írásaimat, munkáimat e létnek parancsa, nyomora, tragédiasorozata, reménye vagy reménytelensége határozza meg. Nem tehetek mást, mint hogy ennek próbáljak hangot adni. És ha lehet, olyanformán, hogy azokat is érdekelje, akik kívülről nézik ezt a világot. Közélet? Vállalok ilyen munkát is, de azzal a reménnyel, hogy minél hamarabb a fiatal nemzedék legjobbjai veszik át a stafétát. Nekem ugyanis már nincs időm tovább halogatni megírandó munkáimat. Politikai ambícióim tehát nincsenek. S nem lesznek még akkor sem, ha – mint ahogy régen – igen szenvedélyesen fogják követelni barátaim, sorstársaim. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy képességesebb és tehetségesebb politikusjelöltjeink vannak, akikre jó érzéssel fogok felnézni. Az aggastyánok jóindulatú tanácsaival segítem őket, ha még elfogadják.

Rikli Ferenc