A kisebbségi lét nem tűri a szétforgácsolódást^*

(Ama december 22-i marosvásárhelyi forradalmi órák nyomán, amikor is emberek százai mentek Sütő András házához, és szelíd kérlelhetetlenséggel magukkal vitték a város főterére, hogy beszédet mondjon több tízezer honfitársa előtt, Sütő András megbetegedett, hangját is elemésztették a történelmi lázban fogant felemelő és szép mondatok. Jóleső érzéssel halljuk a telefonkagylóban, hogy azóta hangja megtisztult, s noha gyógyulása otthon maradást parancsolt volna, mégis rakodási hivatalt vállalt, hogy a Magyar Demokrata Fórum adománya minél előbb biztonságos helyre kerüljön.

Újrakezdés? Egykori, több mint négy évtizeddel ezelőtti nemzetiségi, kollektív, valóságos történelmi mederben folytatódhatnak. Sütő András az elmúlt években a Nagy Romlás lábánál esszékben, röpirat-jajdulásokban újra és újra megfogalmazta: egykor nemzetiségi statútum fogalmazta meg a kisebbség jogait, azóta se vonták vissza ezt a fontos dokumentumot, de megannyi intézkedéssel a diktatúra nap mint nap megalázta a sajátosság méltóságát. Adódik a kérdés tehát, a nemzetiségi statútumra mennyiben alapozható a romániai magyarság jövőbeni emberi életének jogi garanciája?)

– Ennek nagyon fontos szerepe lesz az eljövendőben. Létezik egy olyan statútumváltozat, amit szegény Demeter János dolgozott ki a ’45-ös statútum alapján, azt módosítva, az Időhöz igazítva. Természetesen ő még nem reménykedett akkor gyökeres fordulatban. Ennek a régi statútumnak a szövegét fogjuk most elővenni és újravizsgálva a mostani lehetőségeinkhez próbáljuk majd igazítani.

– Ebben a történelmi változásban elegendő személyes és szellemi erő mutatkozik majd?

– Hetven esztendő után, amely kisebbségi létben ezt a magyarságot eléggé megnyomorította, úgy látom, gyökeres minőségi értelmű változásra van szükség. Valóban valamilyen szellemi, erkölcsi megtisztulásra. A zsarnokság hét évtizede után, mert nem csupán az utóbbi két évtizedről van szó, igazi demokráciában – ha lesz – feltűnhetnek a kisebbségnek azok a nemzedékei, amelyek nem fogják ismerni a megalkuvást, a kompromisszumok sajnálatos kényszerét. Az én álmomban is feltűnnek nyilván a felemelt fejű erdélyi magyarok nemzedékei. Azt kérdezhetnéd, hogy csak álmomban? Hadd korrigáljam akkor magam: itt vannak már ezeknek a nemzedékeknek az előőrsei. Meg aztán itt vannak az elporladtaknak a kopjafái is. Az elődöknek a hagyatéka, a Tamási Áronoké, a Kós Károlyoké, a Szabédiaké, a Kacsó Sándoroké. Hosszan sorolhatnám most azoknak a szellemi, közügyi embereknek a sorát, akik ezen a tájon nemcsak művekkel, de emberi tartásukkal is égtartó küldetéstudattal éltek és dolgoztak omló egek alatt. Ebben a temetői menetben a legutolsót hadd említsem: Bözödi Györgyöt, akinek decemberi farkasréti temetésén barátai, földijei nem lehettünk ott, s életművét remélhetően a megtisztult időben a maga teljességében felmérhetjük.

– Tamási Áront említetted. Az ő életműve mennyiben jelen idejű a romániai magyarság sorsfordító napjaiban?

– Minden szava, betűje gyógyír és az élet vize létünknek. Remélem, ennek az életműnek a közkinccsé tételében közös munkára indulhatunk azokkal is, akik Tamási Áront is szellemi ócskaságnak minősítik. Akik képversekkel akarják elképeszteni a világot. Isten őrizz, hogy ezzel a léthez való jogukat tagadnám! Ellenkezőleg. Úgy szeretném, hogy közös asztalhoz kerüljünk közösségi dolgainkban a kölcsönös tolerancia jegyében.

– Múlt év augusztusában harmincegy év múltán nyugdíjaztatásodat kérted mint az Új Élet főszerkesztője. A képeslap is bizonyára módosítja arculatát.

– A változás ilyen értelemben is lelkesítő. Sokirányú, reménnyel teli. Az Új Élet-ből kisebbségléti szemlét szeretnénk kialakítani. Hál’ istennek megszabadultunk attól a követelménytől, hogy a Ceauşescu-féle aranykorszak gazdasági csodáit tükrözzük. Miért tükröztétek? – kérdezhetné bárki. Mert különben a lapot azonnal megszüntették volna. Szüntették volna meg, mondhatnák mások, mint ahogy mondták is. Rosszul mondták, vagy mondanák. Ugyanis valamit mégis belophattunk az évek folyamán ebbe a lapba a nemzetiségi létből, a magyar kultúrából, hagyományainkból, műemlékvédelemből. Az álmainkból. Kompromisszumos lét volt; aki a kisebbségi létben nem fogadta el a kompromisszumot, annak nyilván fegyver után kellett volna nézni. Minekünk a szó fegyverénél egyebünk nem volt. A jövő megítéli majd, hogy ezt jól használtuk-e.

– Fegyver – említetted. Hadd hivatkozzam kérlelhetetlen fegyveres hősödre, Nagelschmidtre és az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ra. Münzerhez vezető útjában ő kérlelhetetlen, s az idő őt igazolta. Időközben, ősszel, a darab betiltatott…

– Erről röviden ennyit: színpadi munkáim közül Elena Ceauşescu, aki nyilván a kulturális ügyeknek is a legfőbb felügyelője volt, úgyszólván rendőrfelügyelője, a hölgy tehát két darabomnak kegyelmezett meg. A Vidám sirató-nak, mert úgy vélte, hogy antiklerikális, meg a Lócsiszár-nak, mert úgy vélte, hogy a lótenyésztésről szól. Nos, ez utóbbit nemrégen Kovács Levente kezdte el rendezni Szatmáron. Aztán elhangzott kisebbségpolitikai szövegem, amit Sinkovits Imre olvasott be a Magyar Rádióba, ezzel a Lócsiszár sorsa megpecsételődött. Az enyém is majdnem, ugyanis az orvgyilkossági osztály szolgálatos belügyére több ízben fenyegetett meg halállal engem és egész családomat. De hát közbeszólt a forradalom. A Lócsiszár bemutatása előtt a szatmári színház utasítást kapott Bukarestből: a bemutató elmarad, azaz megtiltatik. Indoklás: mert egy szatmári színésznőnek, aki a darabban játszik, eltörött a lába. Mondták a szatmáriak: senkinek nem törött el a lába, de a minisztérium ehhez az indokláshoz ragaszkodott. A megyei pártbizottság ennél okosabb volt, értelmesebbnek mutatkozott, vagyis hogy lábtöréssel a betiltást nem lehet indokolni a szatmári közönség előtt. Kimondta hát az igazságot: a szerző nevét nem kívánatos emlegetni. Ezért nem lesz bemutató. Nos, ez szokványos, szinte mindennapi dolog. Ám az nem mindennapi, hogy ezek után Szélyes Feri, aki a Lócsiszár-ban a lázongó és vakmerő Nagelschmidtet alakította volna, röviddel a betiltás után bejelentette: kilép a pártból. A Román Kommunista Pártból. Ilyen volt az ő tiltakozása. Következményeiben veszélyes, jellegében férfias, hogy a darabra hivatkozzak: nagelschmidti. Hál’ istennek baja nem történt, de történhetett volna, ha nem jönnek közbe az események. Isten éltesse őt és a szatmári színház egész együttesét. Kovács Levente a napokban folytatja munkáját, és a Lócsiszár-t idén februárban bemutatják Szatmáron.

– Biblikus drámád, a Káin és Ábel mintha az időnek új szorongató időszerűségét világítaná meg a testvérgyilkosságban.

– Egymásnak létrafokai lehettünk volna – mondja Káin testvérének, Ábelnek teteme fölött. Kérdésedre válaszolva annyit mondhatok: a kisebbségi lét nem tűri a szétforgácsolódást, egymással feleselő tömörülések nyüzsgését, önemésztő, erőt csökkentő versengését. Népi egységet követel, gondolati, felfogásbeli sokszínűséget, valóban a pluralitás jegyében. Senki se gondol arra, hogy eszmei, gondolati egyenruhába bújtassuk itt a népet. Ám ahhoz, hogy törekvéseinket kiküzdjük, összefogásra van szükségünk, egységre valóban. Hadd idézzük újra az említett dráma egy mondatát: arra van szükségünk, hogy egymás létrafokai lehessünk.

– Gondolom, hogy népek, románok és magyarok összetartozásaként is értelmezhetjük a biblikus tanulságot. Az első biztató hivatalos jelek Horn Gyula bukaresti útja nyomán máris mutatkoznak: a debreceni és kolozsvári konzulátus visszaállításáról, a kulturális együttműködés lehetőségeiről…

– A legnagyobb örömmel hallgattuk az erről szóló híreket, és megnyugvással főleg. Reménységgel, ám ezt a reménységet igen kemény munka kell kövesse, sőt eszmei csatározások sora, mert különben puszta reménység marad.

– Kormányfőnk, Németh Miklós Groza Péter európaiságának és tisztességének jegyében köszöntötte a román forradalmat. Bizakodhatunk abban, hogy az új vezetés az európaiság jegyében óhajtja megteremteni a népek testvériségét?

– Nagyon örülök annak, hogy Groza Péter neve felmerült, mert visszhangja lesz ennek a névnek, sokkal erősebb, mint ezelőtt bármikor. Azok, akik az események élére álltak, azok európai szellemiségű férfiak. Jó részüket személyesen ismerem, úgyhogy benyomásaim alapján állíthatom.

– Szülőföldjüktől sok ezren – tízezrek – elszakadtak az elmúlt években. Az otthonmaradtak nevében mint vélekedsz, hazatérve újra otthonra találhatnak?

– Amiként nem voltam, mert nem lehettem türelmetlen a kivándorlás dolgában, ugyanúgy nem szólhatok kizárólagos módon a hazatérésről sem. Ha valami, hát ez valóban egyéni szándék és döntés kérdése. Megítélésem szerint e kérdésben nincs és nem is lehet helye semmiféle szemrehányásnak, elítélésnek, mert kényszer szabta meg kinek-kinek a cselekedetét. Én most nem azokról beszélek, akik nem ilyen kényszer és nem akármilyen kényszer következtében távoztak, hiszen azok kevesen vannak. Nem nyilvánítom gyávának azt, aki elment, amiként nem tudom hősnek, vakmerőnek mondani azt, aki maradt. Ki-ki a maga helyzete, kényszere, lelkiismerete szerint cselekedett. Főleg a családi hátteret kellett itt tekintetbe venni, a gyermekeket, a tanulási lehetőségeket. Most pedig nem az elmúltak, hanem az eljövendő jelenti számunkra a legfőbb gondot!

– A gondok számbavételében bizonyosan él benned egy új vásárhelyi hitvallás…

– Álmunk egy erős, minden romániai magyart egybetömörítő politikai szervezet. Olyan politikai tömegszervezet, amely a parlamenti választásokon is indulhat majd. Az indulás persze nem könnyű. Románok és magyarok kölcsönös bizalmát fölerősíteni nem könnyű. Mert iszonyatos lelki kútmérgezés az, amit a Ceauşescu-kurzus, ez a neofasiszta fanatizálás véghezvitt a román népben. Iszonyatos a magyarság üldözésének legfőbb következménye is. A csontok velejébe ivódott a félelem és a bizonytalanság. Hosszú időre van szükség a lelki-szellemi fölkászálódáshoz.

Új lehetőségek nyíltak. Úgyszólván mindent elölről kell kezdenünk. Ám az ügyhöz szükséges férfiak még kevesen vannak, de napról napra többen lesznek, nagyszerű képességű elszánt fiatalok bukkannak fel az ismeretlenségből. Csak legyen katalizátor, ami az elszánt erőket egybegyűjti és jó irányba hasznosítja. Nemzetiségi ügyünk itteni magyar árulóit a forradalom elsöpörte. Az új nemzetiségi tömegszervezet, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség pedig most alakul az egész országban. Ideiglenes elnöke Domokos Géza. A már országos szervezet mellett most alakulnak a városi és a falusi szervezetek.

– Fáradhatatlan közügyi szolgálatodat immár behavazott halántékkal sem óhajtod abbahagyni?

– Erdélyi írónak nemcsak hivatása, de kötelessége volt és van. Úgy érzem, közügyi kötelességek dolgában eleget álmatlankodtam, és ha majd megtisztulnak a vizek, és közügyi férfiak hada kezdi végezni közügyi kötelességét, a hivatásomnak, tehát az írásnak szeretnék élni. Lenne még jó néhány megírnivalóm, az időmet most már nemigen pazarolhatom. Az idő, ez a drága anyag, amiből életünk készült, nagyrészt elsuhant fölöttem; ami még hátra van, azt az írásnak szeretném szentelni. Ámen.

(Egy hónappal ezelőtt Sütő András házát belügyesek zárták körül. A fenyegető őrizet után most, a forradalom óta, éjszakánként civil nemzetőrök óvják. Mint mondja: olvasói vigyáznak rá. Könnyű álmot nem ígérnek az éjszakák, de reménnyel is ébresztik a téli hajnalokon…)

Ablonczy László