Kútmérgezés történt

 

A kisebbségi lét nem tűri a szétforgácsolódást^*

(Ama december 22-i marosvásárhelyi forradalmi órák nyomán, amikor is emberek százai mentek Sütő András házához, és szelíd kérlelhetetlenséggel magukkal vitték a város főterére, hogy beszédet mondjon több tízezer honfitársa előtt, Sütő András megbetegedett, hangját is elemésztették a történelmi lázban fogant felemelő és szép mondatok. Jóleső érzéssel halljuk a telefonkagylóban, hogy azóta hangja megtisztult, s noha gyógyulása otthon maradást parancsolt volna, mégis rakodási hivatalt vállalt, hogy a Magyar Demokrata Fórum adománya minél előbb biztonságos helyre kerüljön.

Újrakezdés? Egykori, több mint négy évtizeddel ezelőtti nemzetiségi, kollektív, valóságos történelmi mederben folytatódhatnak. Sütő András az elmúlt években a Nagy Romlás lábánál esszékben, röpirat-jajdulásokban újra és újra megfogalmazta: egykor nemzetiségi statútum fogalmazta meg a kisebbség jogait, azóta se vonták vissza ezt a fontos dokumentumot, de megannyi intézkedéssel a diktatúra nap mint nap megalázta a sajátosság méltóságát. Adódik a kérdés tehát, a nemzetiségi statútumra mennyiben alapozható a romániai magyarság jövőbeni emberi életének jogi garanciája?)

– Ennek nagyon fontos szerepe lesz az eljövendőben. Létezik egy olyan statútumváltozat, amit szegény Demeter János dolgozott ki a ’45-ös statútum alapján, azt módosítva, az Időhöz igazítva. Természetesen ő még nem reménykedett akkor gyökeres fordulatban. Ennek a régi statútumnak a szövegét fogjuk most elővenni és újravizsgálva a mostani lehetőségeinkhez próbáljuk majd igazítani.

– Ebben a történelmi változásban elegendő személyes és szellemi erő mutatkozik majd?

– Hetven esztendő után, amely kisebbségi létben ezt a magyarságot eléggé megnyomorította, úgy látom, gyökeres minőségi értelmű változásra van szükség. Valóban valamilyen szellemi, erkölcsi megtisztulásra. A zsarnokság hét évtizede után, mert nem csupán az utóbbi két évtizedről van szó, igazi demokráciában – ha lesz – feltűnhetnek a kisebbségnek azok a nemzedékei, amelyek nem fogják ismerni a megalkuvást, a kompromisszumok sajnálatos kényszerét. Az én álmomban is feltűnnek nyilván a felemelt fejű erdélyi magyarok nemzedékei. Azt kérdezhetnéd, hogy csak álmomban? Hadd korrigáljam akkor magam: itt vannak már ezeknek a nemzedékeknek az előőrsei. Meg aztán itt vannak az elporladtaknak a kopjafái is. Az elődöknek a hagyatéka, a Tamási Áronoké, a Kós Károlyoké, a Szabédiaké, a Kacsó Sándoroké. Hosszan sorolhatnám most azoknak a szellemi, közügyi embereknek a sorát, akik ezen a tájon nemcsak művekkel, de emberi tartásukkal is égtartó küldetéstudattal éltek és dolgoztak omló egek alatt. Ebben a temetői menetben a legutolsót hadd említsem: Bözödi Györgyöt, akinek decemberi farkasréti temetésén barátai, földijei nem lehettünk ott, s életművét remélhetően a megtisztult időben a maga teljességében felmérhetjük.

– Tamási Áront említetted. Az ő életműve mennyiben jelen idejű a romániai magyarság sorsfordító napjaiban?

– Minden szava, betűje gyógyír és az élet vize létünknek. Remélem, ennek az életműnek a közkinccsé tételében közös munkára indulhatunk azokkal is, akik Tamási Áront is szellemi ócskaságnak minősítik. Akik képversekkel akarják elképeszteni a világot. Isten őrizz, hogy ezzel a léthez való jogukat tagadnám! Ellenkezőleg. Úgy szeretném, hogy közös asztalhoz kerüljünk közösségi dolgainkban a kölcsönös tolerancia jegyében.

– Múlt év augusztusában harmincegy év múltán nyugdíjaztatásodat kérted mint az Új Élet főszerkesztője. A képeslap is bizonyára módosítja arculatát.

– A változás ilyen értelemben is lelkesítő. Sokirányú, reménnyel teli. Az Új Élet-ből kisebbségléti szemlét szeretnénk kialakítani. Hál’ istennek megszabadultunk attól a követelménytől, hogy a Ceauşescu-féle aranykorszak gazdasági csodáit tükrözzük. Miért tükröztétek? – kérdezhetné bárki. Mert különben a lapot azonnal megszüntették volna. Szüntették volna meg, mondhatnák mások, mint ahogy mondták is. Rosszul mondták, vagy mondanák. Ugyanis valamit mégis belophattunk az évek folyamán ebbe a lapba a nemzetiségi létből, a magyar kultúrából, hagyományainkból, műemlékvédelemből. Az álmainkból. Kompromisszumos lét volt; aki a kisebbségi létben nem fogadta el a kompromisszumot, annak nyilván fegyver után kellett volna nézni. Minekünk a szó fegyverénél egyebünk nem volt. A jövő megítéli majd, hogy ezt jól használtuk-e.

– Fegyver – említetted. Hadd hivatkozzam kérlelhetetlen fegyveres hősödre, Nagelschmidtre és az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ra. Münzerhez vezető útjában ő kérlelhetetlen, s az idő őt igazolta. Időközben, ősszel, a darab betiltatott…

– Erről röviden ennyit: színpadi munkáim közül Elena Ceauşescu, aki nyilván a kulturális ügyeknek is a legfőbb felügyelője volt, úgyszólván rendőrfelügyelője, a hölgy tehát két darabomnak kegyelmezett meg. A Vidám sirató-nak, mert úgy vélte, hogy antiklerikális, meg a Lócsiszár-nak, mert úgy vélte, hogy a lótenyésztésről szól. Nos, ez utóbbit nemrégen Kovács Levente kezdte el rendezni Szatmáron. Aztán elhangzott kisebbségpolitikai szövegem, amit Sinkovits Imre olvasott be a Magyar Rádióba, ezzel a Lócsiszár sorsa megpecsételődött. Az enyém is majdnem, ugyanis az orvgyilkossági osztály szolgálatos belügyére több ízben fenyegetett meg halállal engem és egész családomat. De hát közbeszólt a forradalom. A Lócsiszár bemutatása előtt a szatmári színház utasítást kapott Bukarestből: a bemutató elmarad, azaz megtiltatik. Indoklás: mert egy szatmári színésznőnek, aki a darabban játszik, eltörött a lába. Mondták a szatmáriak: senkinek nem törött el a lába, de a minisztérium ehhez az indokláshoz ragaszkodott. A megyei pártbizottság ennél okosabb volt, értelmesebbnek mutatkozott, vagyis hogy lábtöréssel a betiltást nem lehet indokolni a szatmári közönség előtt. Kimondta hát az igazságot: a szerző nevét nem kívánatos emlegetni. Ezért nem lesz bemutató. Nos, ez szokványos, szinte mindennapi dolog. Ám az nem mindennapi, hogy ezek után Szélyes Feri, aki a Lócsiszár-ban a lázongó és vakmerő Nagelschmidtet alakította volna, röviddel a betiltás után bejelentette: kilép a pártból. A Román Kommunista Pártból. Ilyen volt az ő tiltakozása. Következményeiben veszélyes, jellegében férfias, hogy a darabra hivatkozzak: nagelschmidti. Hál’ istennek baja nem történt, de történhetett volna, ha nem jönnek közbe az események. Isten éltesse őt és a szatmári színház egész együttesét. Kovács Levente a napokban folytatja munkáját, és a Lócsiszár-t idén februárban bemutatják Szatmáron.

– Biblikus drámád, a Káin és Ábel mintha az időnek új szorongató időszerűségét világítaná meg a testvérgyilkosságban.

– Egymásnak létrafokai lehettünk volna – mondja Káin testvérének, Ábelnek teteme fölött. Kérdésedre válaszolva annyit mondhatok: a kisebbségi lét nem tűri a szétforgácsolódást, egymással feleselő tömörülések nyüzsgését, önemésztő, erőt csökkentő versengését. Népi egységet követel, gondolati, felfogásbeli sokszínűséget, valóban a pluralitás jegyében. Senki se gondol arra, hogy eszmei, gondolati egyenruhába bújtassuk itt a népet. Ám ahhoz, hogy törekvéseinket kiküzdjük, összefogásra van szükségünk, egységre valóban. Hadd idézzük újra az említett dráma egy mondatát: arra van szükségünk, hogy egymás létrafokai lehessünk.

– Gondolom, hogy népek, románok és magyarok összetartozásaként is értelmezhetjük a biblikus tanulságot. Az első biztató hivatalos jelek Horn Gyula bukaresti útja nyomán máris mutatkoznak: a debreceni és kolozsvári konzulátus visszaállításáról, a kulturális együttműködés lehetőségeiről…

– A legnagyobb örömmel hallgattuk az erről szóló híreket, és megnyugvással főleg. Reménységgel, ám ezt a reménységet igen kemény munka kell kövesse, sőt eszmei csatározások sora, mert különben puszta reménység marad.

– Kormányfőnk, Németh Miklós Groza Péter európaiságának és tisztességének jegyében köszöntötte a román forradalmat. Bizakodhatunk abban, hogy az új vezetés az európaiság jegyében óhajtja megteremteni a népek testvériségét?

– Nagyon örülök annak, hogy Groza Péter neve felmerült, mert visszhangja lesz ennek a névnek, sokkal erősebb, mint ezelőtt bármikor. Azok, akik az események élére álltak, azok európai szellemiségű férfiak. Jó részüket személyesen ismerem, úgyhogy benyomásaim alapján állíthatom.

– Szülőföldjüktől sok ezren – tízezrek – elszakadtak az elmúlt években. Az otthonmaradtak nevében mint vélekedsz, hazatérve újra otthonra találhatnak?

– Amiként nem voltam, mert nem lehettem türelmetlen a kivándorlás dolgában, ugyanúgy nem szólhatok kizárólagos módon a hazatérésről sem. Ha valami, hát ez valóban egyéni szándék és döntés kérdése. Megítélésem szerint e kérdésben nincs és nem is lehet helye semmiféle szemrehányásnak, elítélésnek, mert kényszer szabta meg kinek-kinek a cselekedetét. Én most nem azokról beszélek, akik nem ilyen kényszer és nem akármilyen kényszer következtében távoztak, hiszen azok kevesen vannak. Nem nyilvánítom gyávának azt, aki elment, amiként nem tudom hősnek, vakmerőnek mondani azt, aki maradt. Ki-ki a maga helyzete, kényszere, lelkiismerete szerint cselekedett. Főleg a családi hátteret kellett itt tekintetbe venni, a gyermekeket, a tanulási lehetőségeket. Most pedig nem az elmúltak, hanem az eljövendő jelenti számunkra a legfőbb gondot!

– A gondok számbavételében bizonyosan él benned egy új vásárhelyi hitvallás…

– Álmunk egy erős, minden romániai magyart egybetömörítő politikai szervezet. Olyan politikai tömegszervezet, amely a parlamenti választásokon is indulhat majd. Az indulás persze nem könnyű. Románok és magyarok kölcsönös bizalmát fölerősíteni nem könnyű. Mert iszonyatos lelki kútmérgezés az, amit a Ceauşescu-kurzus, ez a neofasiszta fanatizálás véghezvitt a román népben. Iszonyatos a magyarság üldözésének legfőbb következménye is. A csontok velejébe ivódott a félelem és a bizonytalanság. Hosszú időre van szükség a lelki-szellemi fölkászálódáshoz.

Új lehetőségek nyíltak. Úgyszólván mindent elölről kell kezdenünk. Ám az ügyhöz szükséges férfiak még kevesen vannak, de napról napra többen lesznek, nagyszerű képességű elszánt fiatalok bukkannak fel az ismeretlenségből. Csak legyen katalizátor, ami az elszánt erőket egybegyűjti és jó irányba hasznosítja. Nemzetiségi ügyünk itteni magyar árulóit a forradalom elsöpörte. Az új nemzetiségi tömegszervezet, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség pedig most alakul az egész országban. Ideiglenes elnöke Domokos Géza. A már országos szervezet mellett most alakulnak a városi és a falusi szervezetek.

– Fáradhatatlan közügyi szolgálatodat immár behavazott halántékkal sem óhajtod abbahagyni?

– Erdélyi írónak nemcsak hivatása, de kötelessége volt és van. Úgy érzem, közügyi kötelességek dolgában eleget álmatlankodtam, és ha majd megtisztulnak a vizek, és közügyi férfiak hada kezdi végezni közügyi kötelességét, a hivatásomnak, tehát az írásnak szeretnék élni. Lenne még jó néhány megírnivalóm, az időmet most már nemigen pazarolhatom. Az idő, ez a drága anyag, amiből életünk készült, nagyrészt elsuhant fölöttem; ami még hátra van, azt az írásnak szeretném szentelni. Ámen.

(Egy hónappal ezelőtt Sütő András házát belügyesek zárták körül. A fenyegető őrizet után most, a forradalom óta, éjszakánként civil nemzetőrök óvják. Mint mondja: olvasói vigyáznak rá. Könnyű álmot nem ígérnek az éjszakák, de reménnyel is ébresztik a téli hajnalokon…)

Ablonczy László

A folyamat gyötrelmes…^*

 

Úgy ír, hogy néha eláll a lélegzet.

Lehet, nem kivétel a lakás, de Sütő András marosvásárhelyi otthona majd minden ízében képes felmutatni a Ceauşescu-diktatúra módszereit. A dolgozószoba sarkaiban fellelhetők a kiszedett lehallgatóberendezések nyomai. Az udvarban történtekről a szomszéd ház tűzfalába épített mozgatható kamera tudósította a megfigyelőket. A családi házzal átellenben a szisztematizálási programnak áldozatul esett kis házak helyén panelszörnyeteg ágaskodik. A következő áldozat talán Sütő András otthona lett volna. Kérdezhet-e ezek után mást a tudósító, mint a forradalom eseményeit?

– Egy szokványos, de nem enyhe téli hűlésben szenvedve itthon rostokoltam. Arra lettünk figyelmesek, hogy az ablak alatt több száz fiatal gyülekezik, tolong. Engem szólítottak elő. Kértek, menjek velük a főtérre, ahol tízezrek gyűltek már össze. Betuszkoltak egy mentőkocsiba, és körém ültek, ha netán lőnének, ne engem találjanak el. Ez megható, szép gesztus volt, valami csodálatos bátorságról és áldozatkészségről tett bizonyságot. A főtérre s onnan a kultúrpalotához érve magam is kiálltam az ablakba, szóltam az emberekhez. Nagyon várták, hogy valaki a helyi értelmiségiek – egyáltalán a magyarok – közül szóljon hozzájuk. Annak előtte Király Károlyt hozták ugyanígy el az üzemből.

– A múlt után a jelen és a jövő lehetőségeiről, gondjairól. Ez hosszú és bonyolult folyamatnak ígérkezik. Mik lehetnek az itt élő magyarok önszerveződésének lépései?

– Egy elvi megfogalmazással kezdeném. A romániai magyarság nyelvénél, kultúrájánál, történelménél fogva szerves része a magyar nemzetnek. Ezt az elemi igazságot tagadva juttatta oda ezt a nemzetiséget a Ceauşescu-féle diktatúra, hogy a forradalom valósággal a sír széléről rángatta vissza. Ebből kiindulva meg kell találnunk a módját, hogy újból megteremtsük az önálló kultúrpolitikát, az önrendelkezés formáit, a helyi és az országos autonómia kiépítését. Mindazt megszervezve, amit elvesztettünk, vagy amihez hozzá sem jutottunk – ennek a kétmilliós népnek biztosítani kell a fejlődési lehetőséget minden tekintetben.

– Hogy illik a folyamatba a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének marosvásárhelyi találkozója, ami beszélgetésünk előtt egy nappal zajlott?

– Része egy tanácskozássorozatnak, ami a kongresszust készíti elő. Jóleső érzés volt tapasztalni, hogy olyan hosszú némaság után minden magyarlakta megyéből igen tehetséges, népben és nemzetben gondolkodó fiatalok kerültek elő. Ők a legfontosabb gazdasági, művelődési, iskolapolitikai kérdéseket fogalmazták meg, és folytatják ezt a következő tanácskozáson, Sepsiszentgyörgyön. Mindez pedig egy perspektivikus munkaprogram részét képezi. Biztosítani a nemzetiség politikai küzdelmi lehetőségét, miáltal legjobbjainkat a parlamentbe tudjuk küldeni. Biztosítani egy olyan nemzetiségi törvény alkotmányos létrehozását, ami a kisebbség minden fontos gondját magában foglalja. Ezek között első helyen áll iskolai hálózatunk ügye. Önálló, átfogó, korszerű iskolai hálózat az óvodától egészen az egyetemig! Valódi, universitas jellegű egyetemi intézményt képzelünk el Kolozsvárt, a Bolyai Egyetem folytatásaként. Marosvásárhelyt szeretnők újjászervezni, helyrebillenteni az orvosi egyetemet. Emellett az általános művelődés kereteit szeretnénk megteremteni. Kilátásaink biztatók, de nem lehetünk túlságosan optimisták. A folyamat gyötrelmes, rengeteg ellenállásba ütközik. A Ceauşescu-féle kurzus megmérgezte a tömegek tudatát. Azt hirdette, hogy kisebbségek valójában nem is léteznek. Ezt megváltoztatni, a román népet a valóságra ébreszteni, tárgyilagosan tájékoztatni őket e nép követeléseiről, s mindezt úgy, hogy természetes jogként fogadja el – gyötrelmes és hosszadalmas munka.

– Mindehhez feltétlenül szükséges egy intézményi keret. De az autonómia értelmezése bizonytalan.

– Magam mindenekelőtt országos méretű kulturális autonómiára gondolok. Az önrendelkezésnek e formáját a művelődési élet minden területén szeretnénk megvalósítani. A magunk kultúrájának legyünk ne csupán művelői, de irányítói is! Olyan felügyelet ne maradjon felettünk, ami ez ideig felháborító módon a dilettantizmus egész nyomorúságát zúdította nyakunkba. Nem beszélve a Ceauşescu-féle politika minden átkáról. Ezt szeretnénk lerázni.

– Megvan-e az önszervező erő az erdélyi magyarságban? Odahaza sokan úgy tartják, nagyon kevesen maradtak Erdélyben, akik vezéregyéniségei lehetnének ennek a folyamatnak.

– Magam másképpen látom ezt a lehetőséget. Egyáltalán nem állíthatom, hogy elmentek és itthagytak volna a vezéregyéniségeink. De azt sem mondhatom, hogy rengetegen maradtak itt, akik majd ezután felszínre bukkannak. Negyven esztendő diktatúrája ugyanis nem csupán a nemzetiségekből, hanem a román nemzetből is száműzte, megsemmisítette azokat a személyiségeket, akikből vezéregyéniség nőhetett volna ki. De amint említettem, meglepő és biztató módon kerülnek elő ilyen képességes emberek. Tény, sokat vesztettünk a kivándorlási hullámmal, de reméljük, most ez a folyamat lassanként – persze nem egyből – abbamarad.

– Jogos óhajaik, követeléseik megvalósításához milyen támogatást várnak a bukaresti kormánytól, illetve az anyaországtól?

– Biztató a bukaresti felsőbb szervek törekvése, hogy az érdekvédelem dolgaiban biztosítsák kívánalmainkat. Nemrégiben nevezték ki a magyar tanügyminiszter-helyettest, a napokban fogják kinevezni a magyar kultúrminiszter-helyettest. Engem is felkértek, hogy vállalnám el az utóbbi munkakört. Elutasítottam, mert alkatilag idegen lennék egy nagyon dinamikus szervező munkára. Tettem ezt annak a biztos tudatában, hogy van megfelelő képességű, vezető munkára alkalmas emberünk. Olyanok kerülhetnek majd oda, akik nemzetiségi érdekeinket képviselik a hatalomban, s nem a hatalmat a nemzetiségekkel szemben. Nem úgy, ahogy azt eddigi janicsárjaink csinálták. Az a kisebbségi áruló társaság, mely magát a „romániai magyar nemzetiségű román dolgozók” tanácsának vallotta. Ezt most, hála Istennek, a forradalom elseperte.

– És Budapest?

– Szerepük az összmagyarság szellemi égboltjának megteremtése. Mindenekelőtt kultúrában, tanügyben lehet segítségünkre a magyar vezetés. Döntő, hogy végleg és minden tekintetben felszámolják azt a katasztrofális felfogást, azt a súlyos következményekkel járó tételt, miszerint a kisebbségek ügye minden országnak belügye, s hogy a szocializmus automatikusan megoldja a nemzetiségi kérdést. A kudarcok és katasztrófák sorozata igazolta, hogy e tételek kitalálóinak semmi közük nem volt a kelet-európai valósághoz.

– Ön egész életművével a magyarságot szolgálja. Hogyan képzeli a változások után életét?

– Nem tehetek mást, mint a magam alkata szerint próbálom munkámat végezni. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Úgy gondolom, minden világirodalmi munka valamely nemzet vagy nép legbensejéből fakad. Nem a semmiből, hanem konkrét, meghatározott emberi létből. A mi létünk kisebbségi lét Romániában. Természetes, hogy írásaimat, munkáimat e létnek parancsa, nyomora, tragédiasorozata, reménye vagy reménytelensége határozza meg. Nem tehetek mást, mint hogy ennek próbáljak hangot adni. És ha lehet, olyanformán, hogy azokat is érdekelje, akik kívülről nézik ezt a világot. Közélet? Vállalok ilyen munkát is, de azzal a reménnyel, hogy minél hamarabb a fiatal nemzedék legjobbjai veszik át a stafétát. Nekem ugyanis már nincs időm tovább halogatni megírandó munkáimat. Politikai ambícióim tehát nincsenek. S nem lesznek még akkor sem, ha – mint ahogy régen – igen szenvedélyesen fogják követelni barátaim, sorstársaim. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy képességesebb és tehetségesebb politikusjelöltjeink vannak, akikre jó érzéssel fogok felnézni. Az aggastyánok jóindulatú tanácsaival segítem őket, ha még elfogadják.

Rikli Ferenc

Egy paranoiás elme garázdálkodásaiból^*

– A kivégzett diktátort mostanság, hogy nevének kimondását kerüljék, leginkább így nevezik: az Őrült, a Tébolyodott, az Elmeháborodott. A túlzás érthető. Ha eltűrte, sőt elvárta, hogy legfanatikusabb – vagy csupán legaljasabb? – hívei a románok Napóleonjának, Julius Caesarjának, Macedóniai Nagy Sándorjának nevezzék, nyilván nem volt egészen normális. Ám ha egyértelműen az elmebetegek kategóriájába soroljuk, mit kezdünk a köztünk maradt híveivel? Azokkal, akik sötétben bujkálnak, és titokban terjesztik röpcéduláikat, melyekkel a Front ellen uszítanak, s egyidejűleg minden bajok forrásának még mindig a romániai magyarságot és Magyarországot tekintik. Beszélgetésünkhöz majd egy ilyen, Marosvásárhelyt terjesztett röpcédulát mellékelünk. Vagy hová soroljuk azokat, akik a legelemibb nemzetiségi jogok hallatán is horthysta revizionizmust, sovinizmust, románellenes támadást kiabálnak? Emlékszünk, ugye, hogy Ceauşescu legutolsó beszédében is Budapestet emlegette, mondván, hogy a temesvári események „felbujtói” ott keresendők. S még továbbá: hová soroljuk azokat, akik iskolaügyi vitáinkban lényegében ugyanazt vallják, amit diktátorságának utolsó két esztendejében Ceauşescu is bedobott a köztudatba, nevezetesen, hogy a homogenizálás „áldásos” eredményeként valójában már nem léteznek nemzetiségek. Csak egységes, szocialista román nemzet létezik. Vannak ugyan más ajkúak, ám azok „csupán” magyar nemzetiségű románok stb. Ha meg mindannyian románok vagyunk, akkor minek magyar képviselet az államhatalomban, akkor miért kell nekünk magyar tanítási nyelvű iskola, miegyéb? A paranoiának mint elmebetegségnek sajátja többek között, hogy a logikai készséget nem zárja ki. Az üldözési mánia, a félelem komplexusában a logikus cselekvés képessége némelykor rendkívüli erejűvé válhat. Lehetséges szinonimák között válogatva tehát a diktátort nevezzük most – beszélgetésünk tárgyához igazodva – paranoiásnak.

– Mitől félt leginkább?

– Sok mindentől. Mindenekelőtt hatalmának esetleges elvesztésétől, ám a kört szűkítve maradjunk most a nemzetiségeknél. A paranoiás permanens félelmének ugyanis egyik oka mi voltunk: az ország több mint kétmilliós magyarsága, Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbsége. Köztudomású, hogy Trianon óta a romániai magyarság puszta léte igen sok gondot s aggodalmat okozott a mindenkori román vezetésnek. Nem ok nélkül. Gondoljunk többek között 1940-re, a bécsi döntésre. A jogos aggodalmaknak ez a korszaka azonban a második világháború befejeztével, 1944. augusztus 23-ával, majd a párizsi szerződésekkel lezárult. A romániai magyarság elkerülte a Pătraşcanu követelte kitelepítés veszedelmét, megtizedelten ugyan, de átvészelte a Maniu-gárdisták vérfürdőit, s a Groza-kormány által teremtett nemzetiségi jogrendszer vagy felépítmény láttán azt mondhattuk: íme, az ősi konfliktusok feloldásának új lehetőségei nyíltak meg, új és pozitív korszak kezdődik a két nép történetében. Ez azonban igen rövid életűnek bizonyult. Mindössze 1959-ig tartott. Kolozsvárott ekkor szüntették meg az önálló magyar egyetemet, s ezzel az intézkedéssel kezdődött el általában az iskolák egyesítése, önálló iskolai hálózatunk fölszámolása. Minek a jegyében? Az úgynevezett nemzetiségi elszigetelődés veszélyének elhárítása jegyében. Gheorghiu-Dej tehát ugyancsak holmi veszedelemtől tartott. Félt valamitől. Az ő nacionalizmusának egyik vonása tehát ugyancsak a paranoia. Utódjához hasonlóan a Román Munkáspárt utolsó kongresszusán már ő sem beszélt nemzetiségi kérdésről. Azt egyszer s mindenkorra megoldottnak, lezártnak tekintette. Holott a hatalmilag kezdeményezett és irányított asszimilációs törekvés igazi méretei még csak ezután kezdtek kibontakozni. A romániai magyarság, a zsidó és német lakosság megsemmisítésének stratégiai és taktikai módozatait sátáni módon és kétségtelenül jó taktikai érzékkel Ceauşescu és bandája dolgozta ki. Ennek folyamán eshetett meg Európa egyik XX. századi legnagyobb szégyene, nevezetesen, hogy a zsidók legnagyobb részét, a német lakosságnak pedig körülbelül a kétharmadát sikerült kemény valutáért eladni Izraelnek és a Német Szövetségi Köztársaságnak. Virágzó rabszolgavásárnak lehettünk tanúi. A magyarokat azonban nem lehetett eladni. Részint, mert Magyarország vezető körei más elvi alapról ítélték meg a helyzetünket, részint pedig, mert az itteni magyarság konokabbul ragaszkodott ezeréves szülőföldjéhez. Esetünkben tehát ahhoz, hogy eltűnjünk Románia térképéről, az erőszakos asszimiláció mutatkozott jobb megoldásnak.

– A párt IX. kongresszusának bizonyos szövegei helyzetünk javulási lehetőségeit mutatták. Vagy nem?

– De igen. Ceauşescunak volt annyi esze, hogy diktátorságát az előző korszak kritikájával, a sztálinizmus néhány tételének elutasításával, demokratikusnak mutatkozó nyitással kezdje.

– És önök, mármint közügyekben is szereplő képviseletünk tagjai ennek bedőltek.

– Utólag könnyű okosnak lenni. Miután a szekér tengelye eltörött, kiderül, hogy mindenki – még a legszamarabb elme is – tudott volna jobb utat is ajánlani. Más dolog a vízben benne lenni, s megint más egy adott helyzetet, ezt a vízbedobottságot kívülről megítélni. Akkor ugyanis, a IX. kongresszus eredményeként jó néhány nemzetiségi sérelmünk orvosoltatott. Soroljam? A Kriterion Könyvkiadó létesítése, új lapok indítása, a később nyíltan árulóvá lett Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, ennek nemzetáruló mivoltáról máskor bővebben kell majd beszélni és írni is. Most csak annyit, hogy ez a testület kezdetben – akkori pecsovics elnöke ellenére – sok ügyünkben-bajunkban, azok részleges megoldásában pozitív szerepet játszott.

Ám térjünk vissza a Ceauşescu-paranoia kérdéséhez. Annak is egyik részletéhez, a székely kérdéshez. Az 1973-ig tett engedmények némi bizakodással töltöttek el mindannyiunkat. Hogy elvakultan optimisták lettünk volna, nem mondhatnám. Ezt csekélységem akkori írásai, esszéi, színdarabjai is igazolhatják. A közelgő nagy veszélyt többek közt Ilie Verdeţnek egy könnyedén odavetett kijelentése is jelezte. Székelyföldi panaszok előterjesztése kapcsán ezt mondotta nekem: „Ön tehát azt állítja, hogy az országnak ezen a részén kompakt magyarságról van szó? Ha így van, ez nem egészséges helyzet. Gondoskodni fogunk róla, hogy ne legyen kompakt. Hogy legyen elszigetelt.” Vitába szállván vele, azt kellett tapasztalnom, hogy a Vezér paranoiás nézeteinek erős és erőszakos hívei vannak. A Magyar Autonóm Tartomány fölszámolása már megtörtént volt. Az új megyerendszer kialakítása is. Keserves, kínos küzdelmek s főleg kudarcok emlékével próbáltunk jó néhányan tűzoltómunkát végezni továbbra is. Közismert, hogy az új, magyarlakta megyéket Erdélyben Ceauşescu úgy alakította ki, hogy az ősi székely székek etnikai egységét megbontsa. Hogy azok minél vegyesebbé váljanak a lakosság nemzetiségi összetételének tekintetében. Fazekas Jánossal együtt folytatott vitáink a székely megyék határainak megállapításában igen csekély eredményt hoztak. Ceauşescu megteremtette annak lehetőségét, hogy Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy etnikai egységét a megyén belüli tömegmozgatással is megbontsa. Mikor ez a megyén belüli tömegmozgatás sem Maros megyében, sem Hargita és Kovászna megyében nem bizonyult elegendőnek, távolabbi, óromániai megyék is elkezdték székelyföldi betelepítésre szánt tömegeiket vagonokba rakni. A Székelyföld etnikai egységének megbontásában jelentős szerepe volt az iparosításnak. Valamely iparosítást önmagában véve nem lehet bírálni, sőt: pozitívum a társadalom megújításában. A Székelyföld iparosításának jelentős részéről azonban azt is tudni kell, hogy ennek ürügyén színmagyar települések etnikai egységét sikerült megbontani. De álljunk csak meg! Lelki fülem hallja a felhördülést: hogy meri bárki kétségbe vonni román állampolgároknak azt a jogát, hogy oda költözzenek, ahová akarnak? Ki tilthatja meg bárkinek is, hogy egyik megyéből a másikba költözzék? Nyilván senki sem tilthatja meg a szabad költözködést. Hiszen Erdélynek etnikailag vegyes tájai épp a szabad költözködés jegyében alakultak ki. Jórészt tehát a spontán fejlődés útján. Csakhogy a Székelyföld megyeszékhelyeire betelepített román lakosság esetében nem beszélhetünk spontán népmozgásról. Ez államilag, hogy úgy mondjam, pártbizottságilag, központilag irányított, precízen megtervezett és végrehajtott betelepítés volt. Semmi köze a spontaneitáshoz, román munkások vagy tisztviselők ama vágyához, hogy ők a Székelyföldön telepedjenek meg. Hiszen munkából munkába, lakásból lakásba szállították őket, és kecsegtető ígéretekkel is persze. Ez a fajta betelepítés semmiben sem különbözik az izraeli betelepítéstől, azzal a különbséggel, hogy a híres Európa a jelenséget tíz-húsz zsidó család esetében is elítélte, míg a székelyföldi tízezrek kapcsán a füle botját sem mozgatta. Példának idézhetném a securitate most előkerült egyik 1985-ös erre vonatkozó feljegyzését:

„Marosvásárhely municípium nemzetiségi összetételéről.

Az 1977-es népszámlálás adatai alapján megállapítottuk, hogy Marosvásárhelynek összesen 130 051 lakosa van, ebből: 46 558 román, 35,8%; 81 151 magyar, 62,4%; 2342 egyéb, 1,8%.

1985. január 1-jén az összlakosság 154 904 fő a következő megoszlással: 66 420 román, 42,9%; 85 176 magyar, 55,9%; 3308 egyéb, 1,2%.

Ahhoz, hogy Marosvásárhely városában a románság lélekszáma elérje, illetve túlhaladja az 50,0%-os arányt a következő két esztendőben, szükséges, hogy engedélyezzék számunkra kb. 7600 román nemzetiségű személy elhelyezését a városi munkahelyeken. Ezzel a telepítéssel, ha a családokat három főben számoljuk, kb. 22 800 román személyről beszélhetünk. Így érhetjük el – a következő ötéves terv végére –, hogy a város román nemzetiségű lakossága 58–60%-os többségű lehessen.”

Summa summárum: Ceauşescu paranoiás állapotában a Székelyföld etnikai kompaktságát állandó veszélyforrásnak tekintette, és úgy döntött, hogy annak megszüntetését halhatatlan tettei közé sorolja. Így „vette kézhez”, amiként Tamási Áron mondaná, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, Marosvásárhelyt, Kovásznát, Gyergyószentmiklóst stb. Székelyudvarhely azonban mindvégig ellenállt. Ebben javára volt az is, hogy ama hírhedett 68-as testvérmarakodásban nem sikerült megyeszékhellyé válnia. Ám így is folytonos zaklatásnak volt kitéve. Példát mondok: néhány évvel ezelőtt székelyudvarhelyi fültanúk mesélték, hogy a párt valamelyik központi kiküldöttje kijelentette: a kormányt és természetesen a pártvezetést „aggodalommal tölti el az a tény, hogy Székelyudvarhely lakossága nem vegyes, hogy még mindig színmagyar”. Kell ehhez kommentár? Tegyük föl a kérdést, hogy ilyen felfogással bárki beteheti a lábát Európába? Elképzelhető, hogy teszem azt Svájcban bárki felelős ember kijelenthetné, hogy Genf állapota egészségtelen, mivel nagyrészt franciák lakják és nem németek, mint Bern városát? Arról nem szólva, hogy a kérdés nem volt szónoki. Kegyetlen gyakorlat követte. Faji jellegű. Nem sokkal a forradalom előtt történt, hogy Székelyudvarhelyen kétszáz főnyi diáksereg úgymond „hely híján” kiszorult az egyik szakiskolából, amelybe ugyanakkor valahonnan Moldovából irányítottak át ugyancsak kétszáz román diákot. Tizennégy-tizenöt éves gyerekeiket a szülők nyilván nem engedték elhurcolni ama távoli román megyébe, ahol iskolájuk végeztével ötéves munkaszerződés kötelezte volna őket helybenmaradásra – és beolvadásra. S ezt csak azért nem nevezhetjük szörnyűségnek, mert a szülők ellenállásának következményei még szörnyűbbek voltak. Az iskolai oktatásból kiszorított gyerekeket a milícia munkakerülés címén kezdte zaklatni. A szüntelen igazoltatás elől menekülőket farkaskutyákkal fogatták meg és harapdáltatták össze. Az eljárás az SS-hez is méltó lehetett volna.

– Talán a zárt városokról is szólhatnánk.

– Igen, az úgynevezett zárt városok ügye is figyelemre méltó. De ne feledjük, hogy ilyenszerű vitában Bukarestet is fölhozzák példának.

Bukarest is zárt város volt, talán ma is az, nem tudom… Csakhogy például Marosvásárhely zártsága egészen mást jelentett, mint a fővárosé. Ez utóbbi dolgában ugyanis a Zseniális Paranoiás félelmének oka legföljebb az ellenzékiség lehetett, városunk azonban már az 1977-es népszámlálás adataival is pánikba ejtette. Micsoda? – hördülhetett föl a számok láttán. – Hogy is állunk ezzel a várossal? A jelentés így szólhatott: a Székelyföld fővárosának is nevezett erdélyi település lakossága az 1920-as román népszámlálás szerint így festett: 30 988 lakosából 23 178 volt magyar és 3947 volt román, az 1977-es népszámlálás adatai szerint városunk 130 051-es összlétszámán belül a román lakosság létszáma 46 558 (35,8%) volt, a magyaré 81 151 (62,4%). Nos, itt kezdett el újból működni a Vezér paranoiás ijedelme. Ezért a népszámlálás adatait a falvak és városok nemzetiségi megoszlására nézve államtitoknak minősítette. Miért? Hogy a legközelebbi népszámlálás adatait látván senkinek se tűnjék föl a gyökeres módosulás a magyar lakosság rovására. S működésbe lépett az erdélyi „zárt városok” mesterséges etnikai megbontásának egész hatalmas gépezete. Ezt titkos bizottságok élén a megyei első titkárok irányították. A forradalom napjaiban szétszórt iratokból előkerült bizalmas jelentés elképesztő cinizmussal tanúskodik minden idők egyik legnagyobb méretű betelepítési akciójáról és annak eredményéről. A mellékelt bizalmas jelentés, melyet a megyei első titkár küldött valószínűleg Ceauşescunak, számszerűleg fedi föl azt az államilag szervezett lakosságmozgatást, amelyet különben demagóg módon mindig spontán és természetes folyamatként értékeltek. Ha egyáltalán szóvá merte tenni valaki. Így e jelentés láttán még nyilvánvalóbbá válik: hogyan és miért szaporodott föl városunkban a magyar munkanélküliek száma. Hogy szakiskolát, főiskolát végzett magyar fiatalok ezrei, tízezrei miért kényszerültek távoli megyékben munkát vállalni. Hogy helybéli születésű tanáraink, orvosaink miért kényszerültek ezrével Moldva falvaiba. Az erre fölhozott ellenvetéseket ismerjük. Vagyis, hogy e kihelyezési törvény egyaránt sújtott románt és magyart. Ám gyermeki elmével is könnyű fölfogni, hogy egy adott etnikai kollektivitás erőszakos megbontása nem azonos a Calafatról Marosvásárhelyre költözött gyárigazgató esetével. Különben is a legnyomatékosabban ki kell hangsúlyoznunk: az ügyben érintett román lakosságot a legcsekélyebb mértékben sem érheti bírálat, avagy elítélés. Nem bűne, hogy a Vezérnek a sztálinihoz hasonló jelszava volt: „A magyarság kérdése csupán vagonkérdés.”

Távlati elgondolás szerint a romániai magyarság, de kiváltképp a Székelyföld etnikai szétszóratásának fasisztoid célját szolgálta többek közt a falurombolás terve is. Gyorsan hozzáteszem: ez egyként sújtotta volna a román és a magyar lakosságot, ám egy csapással két legyet ütve: a sátáni terv megvalósításával a Székelyföld mint kompakt etnikai egység valóban megsemmisült volna. Már láthattuk Székelyudvarhelyen a buldózerek iszonyatos működését, már lerakták e városban is a betelepítendők számára megtervezett nyomorúságos, falanszterblokkok alapjait. Reméljük, hogy a Nagy Paranoiás genocídiumának a forradalom végét vetette. Reméljük, hogy a kivégzett diktátor szellemi kölykei is eltűnnek a közéletből.

Befejezésként hadd mondjuk el: Erdély, románok, magyarok és szászok klasszikus otthona mindig is az együttélés jegyében fejlődött. E különböző etnikumok természetes igényei, törekvései szerint alakultak települései is. De spontán módon, nem pedig egy őrült és egyben paranoid elme mérhetetlen szenvedést okozó garázdálkodása szerint. E spontán gyarapodás törvénye szerint élve mindent meg kell tennünk azért, hogy városunk magyar és román lakói a testvériség szellemében, békés, együttes alkotó munkában találjanak egymásra egy igazi demokrácia megteremtéséért. Történelmi szerencsénk, hogy a román nép s az együttélő nemzetiségek közös, nagy véráldozattal győzelemre juttatott forradalma még idejében jött el, úgyszólván a huszonnegyedik órában.

 

A szerkesztőség megjegyzése:

 

Marosvásárhely népszámlálási adatai 1880-tól 1940-ig

 

 

Lángot fúj a sárkány…^*

– Hogy mit mondanék tehát a mostani gondjainkról, küzdelmeinkről? Azt sem tudom, hol kezdjem. De talán szemléletes lesz, ha csak a mostani eseményekről próbálok néhány szót mondani. Marosvásárhely az a város ma Erdélyben, ahol a legmagasabbra csapnak a szenvedélyek a nemzetiségi jogok körül. Itt a legtöbb a diáktüntetés, az egyetemi vita, itt a legtöbb a diáksztrájk, ebben a városban mutatkozik leginkább, hogy milyen iszonyatos, zavaros indulatokat hozott föl a mélyből az a folyamat, ami elindult általában az országban, és amelyhez nyilvánvalóan a mi nemzetiségi jogi követeléseink is kapcsolódnak.

A napokban ünnepeltük meg negyven esztendő után először Marosvásárhelyt is március 15-ét. A helyi kultúrpalotában rendeztünk műsoros estélyt, majd másnap koszorúzást az emlékhelyeinken. Erre meghívtuk a vezetést, a helyi városi vezetés román tagjait is. Csalódottan kellett megállapítanunk, hogy senki sem jött el erre a mi ünnepségünkre. Majd azután csalódottan kellett azt is tapasztalnunk, hogy az ünnepség után rendezett tüntetés tagjai, román fiatalok, kb. harminc-negyven főnyi csapat, betört a Bem-házba, feltrappolt az erkélyre, és a magyar követség koszorúját onnan leszedte, mert magyar nemzeti színű szalag volt rajta. Nyilvánvaló, hogy más zászlót tűztek ki helyébe, a román nemzeti zászlót. Vagy pedig keserűen tárgyaltuk éppen ma délelőtt az RMDSZ vezetőségének gyűlésén, mi a teendőnk most, olyan körülmények között, amikor a Vâtra Romănească nevezetű román szervezet naponta rendez botrányos verekedésekbe fúló összejöveteleket, amikor mindent megpróbálnak, hogy elfojtsák a helyi magyar diákmozgalmakat a magyar iskolákért.

 

– …Részlet Sütő András drámai nyilatkozatából, amely ma este a Panorámá-ban hangzik el. Sütő András a Vâtra Romănească nacionalista mozgalom híveinek marosvásárhelyi magyarellenes randalírozásáról szól:

 

– Ez az említett szervezet legutóbb a március 15-i ünnepségek után azért hívott össze nagygyűlést, tüntetést, mert a városban megjelent néhány magyar felirat. Egyik gyógyszertár ablakán feltűnt a magyar szó a farmacie mellett, ez tehát gyógyszertár. Tegnap délután iszonyatos volt tapasztalnom, hogy egy árva magyar szó előtt miként képes összegyűlni ezerötszáz-kétezer személy, és miként üvöltözik e szó ellen, miként értelmezi ezt úgy, mint emberi becsülete, nemzeti becsülete elleni magyar támadást.

Ez még hagyján. De személyesen tapasztaltam azt is, veletek kapcsolatosan, akik most ezt a beszélgetést megszerveztétek a Magyar Televízió részéről, tehát elborzadva kellett tapasztalnom azt is, hogy miként verték ki a kamerát a kezetekből, miként rontottak rátok vandál módon, és nem túlzás bizony, ha nincs az a néhány keményvállú magyar munkás, akkor ott benneteket szabályosan agyonvernek.

– Nem lenne tiszta a lelkiismeretük – ugyanis a kamerától ijedtek meg –, félnének a nemzetközi közvéleménytől? Ugyanis más újságírókat is megvertek, röstellnék azt, amit cselekszenek?

– Nem tudom eldönteni, mert hiszen büszkén és fennen vallják, hogy ők csakis a jogaikért küzdenek, és csakis az ellen, hogy az erdélyi magyarság ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy őket elnyomhassa, amiként elnyomta – mint mondják – a magyar állam ezer éven keresztül.

Sajnálatos, hogy olyan körülmények között, amikor megállapíthatjuk, miszerint a romániai magyarság a forradalom után valójában semmilyen törvényerőre emelt jogot nem kapott, csak azt a jogát, elvileg és általánosságban meghirdetett jogát, hogy küzdjön a jogaiért. Most ebben a helyzetben vagyunk, amikor elvi deklarációk engedélyével a romániai magyarság megkezdte küzdelmeit az egyenjogúságért. Ennek a küzdelemsorozatnak az egyik helyi változata az úgynevezett dialógus, amely maga is most már abszolút jelenség kezd lenni, ugyanis a kormány ahelyett, hogy azt, amitől törvényerejű rendeletekkel fosztottak meg bennünket, most törvényerejű rendeletekkel adná vissza, valójában bizonytalanságából eredőleg úgy gondolta, úgy vélte megoldani, hogy dialógust ajánlott az egész országnak a nemzetiségi jogok tekintetében is. Ez valójában azt jelenti, hogy a magyar óvoda ügyét a magyar óvodásokra bízza, a magyar középiskolák visszaállításának ügyét a magyar középiskolásokra és a román középiskolásokra bízza, hogy egymás között vitassák meg azt; az egyetem dolgát az egyetemistákra bízza, a kétnyelvű feliratok dolgát egy-egy munkaközösség határozataira bízza, és így tovább, és így tovább, agorát teremtvén ilyenformán egész Erdélyből olyan jogoknak a megvitatásával, amelyeket röviden, gyakorlatiasan törvényerejű rendeletekkel lehetne azonnal megoldani.

A baj az, megfigyelésem, tapasztalatom szerint, hogy ezt a hangzavart nem lehet dialógusnak nevezni. Ez a mi egyoldalú előterjesztésünk nap mint nap, amelyre rendszerint fújogás, füttyögés, ordibálás vagy súlyos vád a válasz. Ez a vád most pedig így hangzik, hogy a mi nemzetiségi, jogi követelményeink mögött valójában Erdély elszakításának a szándéka áll. Természetesen nemcsak, hogy nehéz, de lehetetlenség megmagyaráznunk azt, hogy a Bolyai Líceum visszaállításával, egy magyar iskola újra való elindításával mi nem Erdélyt akarjuk Romániától elszakítani. A vita nyilvánvalóan folyik, a mi követelményeink változatlanul időszerűek maradnak, és még most, e pillanatban is a városban többezer főnyi román diák tüntet, igen súlyos magyarellenes jelszavakkal.

Nagyon kemény tiltakozó szöveget küldünk a kormánynak, a parlamentnek, és kérjük, hogy pogromkísérletek sorozata miatt a kormány biztosítsa az erdélyi nemzetiségnek a fegyveres védelmét. Követelni akarjuk azt is, hogy amennyiben nem biztosítják az erdélyi magyar tömegek fegyveres védelmét, különösen azokon a területeken, ahol az kisebbségben lakik, nem a Székelyföldre gondolok, hogy amennyiben ezt nem biztosítja, akkor már kérelemhez kell folyamodnunk, többek között latolgatjuk azt is, hogy ENSZ-megfigyelést kell valamilyen formában biztosítani ennek a folyamatnak az ellenőrzésében, különben reális veszély a pogrom.

Mai, tehát március 17-i értesüléseim szerint a tüntetés folyamán tizenhét személy sérült meg. Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy összecsaptak volna a magyar és román tömegek, mert hiszen magyarok alig-alig voltak jelen ezen a tüntetésen, gyakorlatilag az történt, hogy azok közül, akik magyarul megszólaltak a járdán, az úttesten, azokat támadták meg, férfiakat, nőket, aggokat, gyermekeket, és így jutottak sokan súlyos sérüléssel a sürgősségire. Tartanunk kell viszont attól, hogy a hivatalos román tájékoztató szervek most is olyanformán fogják tájékoztatni a közvéleményt, hogy valójában a marosvásárhelyi magyar tömegek a bűnösök mindebben. Megdöbbenéssel értesültem arról itt ma, hogy a Rompress közleménye szerint a marosvásárhelyi, tragikusnak is nevezhető események azért robbantak ki a tegnapi napon, mert egy magyar gyógyszerésznő egyszerűen levakarta, eltávolította a román feliratot a gyógyszertárról, majd a magyar felirat kitétele után azt is kijelentette, hogy a gyógyszertár ezután csak magyarokat, magyar állampolgárokat szolgál ki. Amikor a nyilvánvaló tényhamisításnak, a közönséges hazudozásnak ilyen példáit lehet egy hivatalos román hírközlő szervhez kapcsolni – ezúttal a Rompresshez –, akkor indokolt az aggodalmunk, hogy a mi kisebbségi küzdelmeink még igen hosszadalmasak lesznek, és igen sok esetben kell majd a bizonyítványunkat magyaráznunk.

Mit mondjak még?

Ma zajlik a magyar ifjúsági szervezeteknek egy országos tanácskozása. A fiatalok még mindig bizakodva, konokul küzdenek minden formában, minden lehetséges eszközzel, politikai eszközzel – hangsúlyozom – azért, hogy valamit visszanyerjünk mindabból, amit elvesztettünk, hogy kiépíthessük többek között a magyar iskolai hálózatot. Arra kértek a fiatalok, hogy néhány sorban üdvözölném, köszönteném őket, ha már nem tudok jelen lenni a tanácskozásukon, ebből is idézhetnék most nektek, ugyanis ebben a kis szövegben már nem csupán a nehézségeinkről van szó, hanem szóba kerül az is, hogy miben bízhatunk mégis, melyek a pozitív jelenségek az országban, amelyek mégis vigasztalóak lehetnek. Hát ebben a levélkében – többek között – szóba hoztam a fiatalok előtt azt, hogy a hétfejű sárkánynak a forradalom két fejét legalább levágta, de ilyenformán mégis rengeteg feje maradt, amelyik él, vicsorog, lángot fú, s egyik azt a lángot fújja, amelynek a neve: előjog, az ősiség alapja. A sok ezer éves állami ősiség alapján. Kedvenc tétele volt ez a szitává lőtt diktátornak. De ne higgyétek, hogy a román történettudománynak nincsenek, hogy már nincsenek európai szintű és gondolkodású tudósai, akiket objektív szemléletükért mindeddig félreállítottak. Bízzunk benne, hogy az új rendben ezek a román történészek újból szóhoz jutnak. A sárkánynak másik feje azt a lángot fújja, amelyet úgy hívunk: nyelvi imperializmus. Hadd mondom erre mégis: román költő barátaink voltak és vannak, akik a jó műfordítás érdekében maguk is megtanulták Vörösmarty vagy Petőfi nyelvét. Ez a szellemiség pedig ezután is szembeszegül a sovén nyelvi imperializmus elméletével és gyakorlatával. Kicsiny ez a csapat, de mégis biztató a jelenléte. A harmadik sárkány azt a lángot fújja, amit úgy nevezünk: erőszakolt asszimiláció. Ennek legfőbb eszköze volt pedig az anyanyelvünk jogos használatától megfosztott iskolai hálózat, amelyet minden körülmények között újjáalakítunk jogos igényeinknek megfelelően. Ez a már elindult folyamat nyilván akadozik, meg-megtorpan. Sőt némely helyen lehetetlenségnek látszik, mint azt jól tudjátok. De megállíthatatlan, mert Európa legnagyobb nemzetiségének igényeit nem lehet véka alá rejteni, s mert ebben is vannak jó szövetségeseink.

A negyedik sárkányfej azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: indokolatlan gyanakvás a mi jogos egyenjogúsági törekvéseinkkel szemben. A diktátor még kivégzése előtt is azt hangoztatta, hogy ocsmány uralmát ideig-óráig bár fenntarthassa, azt hangoztatta tehát, hogy veszélyben az ország területi integritása, magyar revizionista erők Erdélyt akarják elcsatolni, meghódítani. Kell-e mondanunk, hogy mint minden szava, ez is a román nép félrevezetését szolgáló gyalázatos hazugság volt? S még gyalázatosabb az a vád, hogy a romániai magyar kisebbség egyenjogúsági törekvéseinek hátterében is ilyen szándékok állanak. A diktátornak pedig élő fattyai vannak még. Változatlanul terjesztik rólunk ezt a vádat, e gyermekded hazugságot. Sajnálatos, hogy sokakat tudnak vele mégis félrevezetni, ellenünk hangolni, uszítani. Tudni kell azonban, hogy minél határozottabb az az állásfoglalásunk, miszerint a romániai magyarság Európa népeivel együtt tiszteletben tartja a második világháború után létrejött országhatárokat, annál nagyobbak a felénk áramló gyanakvás eloszlatásának esélyei.

Végül: a sárkány ötödik maradék feje azt a lángot fújja, amit úgy is nevezhetnénk: túlzás, kisebbségi előjog, különleges bánásmód mások, román honpolgárok rovására. Kell-e mondanunk vajon, hogy hetvenesztendős kisebbségi létünkben ilyen hegemón hajlamok nem alakulhattak ki bennünk? Kell-e mondanunk, hogy a demokratikus egyenlőségben soha nem akartunk egyenlőbbek lenni? Hogy természetes emberi jogainkat úgy fogjuk föl, mint minden élőlény jogát a vízhez, levegőhöz, az európai népek, nemzetiségek régóta kialakított jogrendszere szerint. Jogaink fanatikus ellenzői, de még becsületes vitapartnereink is úgy vélik némelykor, hogy létezik európai demokrácia, és ezen belül sajátos román demokrácia is. Hát ha valaminek, akkor épp a demokráciának nincs nemzetisége. Az emberi egyenjogúságnak nincs sajátos nemzeti változata. Az egy és oszthatatlan a földgolyón. Ehhez tartjuk magunk a múlt s a jelen legjobb emberi elméinek szellemi örököseiként, a humanizmus híveiként.

„Én nem futottam el!”^*

Volt idő, nem is olyan régen, amikor ennek az ágynak a helye napról napra változott. Először a marosvásárhelyi klinikán állt, miután az „ismeretlen” bunkósbotot irányító gyűlölet meggyalázta és majdnem elpusztította a mai magyar irodalom egyik jelesét, majd hamarosan a bukaresti Katonai Kórház műtőjében és kórtermében kapott helyet. Végül a budapesti Honvéd Kórházba került, dr. Farkas József orvos vezérőrnagy felügyelete alá.

És közben az események úgy peregtek, alig bírtuk őket utolérni. Ám megálltak a jól őrzött kórházi különszoba kettős ajtajánál, amely előtt fehér köpenyes őr posztol, ráadásul az épület körül is szabályos őrség.

Az írónak most gyógyulnia kell, s azért, hogy gyógyulhasson, felejtenie. Sütő András azonban nem tud felejteni. Tiszta szerencse, hogy nem szabad huzamos ideig ágyban feküdnie – a tüdőgyulladás veszélye miatt –, s ezért a pár négyzetméteren le s fel járkálva, karosszékben, ágya szélén elüldögélve, felesége, olykor lánya és fia társaságában az élet, a mindennapok legelemibb funkcióiban igyekszik föllelni a visszatérés esélyeit.

Az emlékezés visszahozza szellemi frissességét, de fölviszi például a lázát, veszélyezteti lelki egyensúlyát.

Ülök vele szemközt, egy széken, ő fotelból méreget, felesége révén kávéval kínálgat. Én sem faggatnám kényes kérdésekről, ő is feszeng, mert tudja, mit nem szabad kérdeznie.

Mégsem állhatja meg:

– Mi újság odahaza?

Kissé elszontyolodik, amikor megtudja, hogy szinte egyszerre érkeztünk Budapestre, azzal a különbséggel, hogy én a magam jószántából jöttem, őt pedig hozták.

– Azért jó, hogy jöttél – mondja tovább –, mert legalább ti is megtudtok valamit odaát, a mi öt órán át tartó ostromállapotunkról. Nagyon fontos, hogy odahaza megtudjátok: én nem futottam el! De lehetséges, hogy nyugatnémet orvosi beavatkozásra is szükség lesz…

– Ha ragaszkodsz hozzá, foglald össze röviden…

Míg mesél, igyekszem nem nézni összevert, kíntól és gyötrődéstől olykor eltorzuló arcát, a tekintet viszont akaratlanul is odatéved, lopva végzi az elvadult erőszak leltárát.

– Hétfőn volt, március 19-én, amikor a marosvásárhelyi RMDSZ székházában rekedtünk, s a padlásra menekültünk. Ott elbarikádoztuk magunkat, hátha megmenekülünk. Két magas rangú tiszt, Judea ezredes [Maros megye azóta leváltott potentátja – Cs. G.], és Scrieciu tábornok határozott fölszólítására ráálltunk arra, hogy katonai teherautóval biztonságban elszállítsanak. Amennyiben ezt nem tennénk meg, mondották, ők nem felelnek azért, hogy talán perceken belül a tömeg ránk gyújtja a padlásfeljárót. Tehettünk egyebet? Szót fogadtunk. Viszont, ahogy mi kiléptünk, a tisztek eltűntek a szemünk elől. Azt viszont láttam, hogy a védelmünkre kiszemelt katonák még csak meg sem kísérelték akadályozni a tömeget, mely emberi mivoltából kivetkőzve, őrjöngve, késekkel és botokkal fölszerelten ránk vetette magát a teherautón, amelynek szerintem már előre fel volt hasítva kétoldalt a ponyvaborítása, hogy könnyebben lehessen hozzánk férkőzni. Az ott elkezdődött tettlegességről már nincsenek egész pontos emlékeim, mert az első hatalmas ütés után, amely a szememet érte, már szinte érzéketlenné vált a testem a rúgások, egyéb ütések alatt… Azt hiszem, a barátaim fölém borultak, védelmeztek, s így ők is megkapták a maguk adagját… Érdekes lenne fölkutatni, mi lett abból a listából, amit akkor állítottunk össze, amikor a padlástéren ránk szállt az est sötétje, hadd maradjon nyoma, kik és hányan voltunk ott. Ha netán bent égnénk, legyen nyoma a mi ottlétünknek. Azt már nem tudom, hogyan képzelte egyik barátunk, hová rejti el a listát, hogy ne égjen el velünk együtt, bizonyára kidobta volna valamerre, az ablakon mondjuk, de hát akkor ez volt az elgondolás… Különben Judea ezredes, aki személyesen, szinte könyörögve mondta nekem, jöjjön, Sütő úr, menjünk ki innen, mert én vigyázok magára, és rászólt az ordibáló félrészeg vagy egészen részeg, avagy egyáltalán nem részeg, csak a gyűlölettől dühöngő hodákiakra és a többiekre, hogy „dragii mei băieţi”, tehát „kedveskéim, fiacskáim”… Na, hát az ő fiacskái, miközben vonultunk végig a termeken, a kétsornyi rendőr között, hol a rendőrök között alul rúgtak bennünket sípcsonton, hol pedig a rendőrök feje fölött öklöztek belénk.

Az én zsebemben közben volt egy olyan szöveg, amit aznap délután akartam fölolvastatni a helyi rádióban, felszólítani a marosvásárhelyi lakosságot, főleg a munkásságot, hogy ne vegye föl ezt a kesztyűt, hagyja kifulladni az ötezer fős tömeg őrjöngő támadását, mert embervér, emberhalál árán védhetjük csak meg az igazunkat. Azt is elmondtam volna, hogy ez a tömeg, amely így tüntet, nem lehet azonos Marosvásárhely román lakosságával, csak egy kis, fanatizált, leitatott vagy tényleg gyűlölködő részét képezi, és hagyjuk, hogy lecsillapodjanak… Jóformán be se fejezhettem szavaimat, mert ezt a beszédemet azért elmondtam a mintegy kétszáz főnyi magyar szervező előtt, hogy a székház elől vigyék szét az üzenetet a gyárakba, de akkor már ránk rohantak a tüntetők… Ott, a székházban vetettem aztán papírra a gondolatokat, de nem volt mikor elmondanom.

Sütő Éva, a feleség eközben szemrehányóan néz rám: férje belehevült a történetbe, láthatóan megint újraéli az eseményeket. Csöndesen az orrom alá dörgöli, hogy erről nem volt szó: igaza van, elnézését kérem.

– Ezt azért jó, ha tudják az otthoniak – szabadkozik némileg kifulladva Sütő András.

– Igen, de most próbálj meg egy kicsit pihenni…

– De azt fontos azért elmondani, hogy én nem menekültem Marosvásárhelyről, hanem ez volt az egyetlen választási lehetőség. Lényegében én akkor már nem rendelkeztem magammal… Valaki képes rá, s még elterjeszti, s ráadásul a hírnek bedőlhet egy-két magyar ember is, miszerint amíg ők otthon szenvednek, addig lám, egyesek külföldön várják a dolgok alakulását. Természetesen, ahogy az egészségi állapotom engedi, azonnal hazamegyek, s ott folytatjuk, ahol abbahagytuk…

– Kész, egyelőre befejeztük, addig is gyógyulást, Sütő András! A te épülésed megkönnyíti a mi talpraállásunkat is…

Úgy hagyom ott betegágyát, hogy kétségeim vannak: nem okoztam-e váratlan szövődményeket interjúmmal az író állapotában? És enyhén szégyellem azt, hogy bár barátként léptem be hozzá, végül mégis újságírónak kellett lennem…

Cseke Gábor

Az is elképzelhető, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak^*

Chrudinák Alajos: – Tudom, hogy még mindig nagyon fáradt vagy, és a súlyos sérülések akadályoznak a beszédben. Mégis hajlandó vagy szólni arról, ami most Erdélyben, Romániában történik. Szeretnék néhány kérdést föltenni azzal kapcsolatban, amit tegnapelőtt az Új Világ című műsorunkban Petre Roman nyilatkozott.

Petre Roman: – A kormánynyilatkozatban egészen egyszerűen a fejlődést mutatjuk, március 15-étől kezdve. És arra törekedtem, hogy megértessem azt a tényt, hogy egy adott pillanatban a román nép, a román lakosság Erdélyben érzelmileg érintett volt. Egy kicsit érzékenyen reagált. Mert a március 15-i események kapcsán tíz- és tízezer személyt láttunk megjelenni. Ezek nem román állampolgárok, hanem magyar állampolgárok voltak, és mondjuk ez volt az 1848-as évforduló. Ez meglehetősen sajátos módon történt. Ez olyan esemény, amelyet Magyarország nemzeti ünnepeként lehet jellemezni. Így hát ez valamelyest sokkolta a román lakosságot, és hát őket is meg kell érteni. Ettől kezdve kisebb incidensek voltak. De ezek a kisebb események a szikra szerepét játszották. Egy olyan helyzetben, amelyre, és ezt őszintén mondom, nem gondoltam, hogy kialakul. Hogy így kialakulhat.

Chrudinák Alajos: – Hogyan értékeled ezt a minősítést, hogy március 15-ével kezdődtek a gondok Erdélyben.

Sütő András: – Hát azt hiszem, hogy Petre Roman úrnak az információi más világból származnak, nem onnan, ahol 1848-at megünnepeltük, vagy megünnepelték Erdélyben. Egyrészt szó sincs arról, hogy magyar turisták tízezrével látogattak volna el hozzánk. Ellenkezőleg, nagyon-nagyon gyér volt a látogatás, ahol a legtöbben jelentek meg, Szatmáron, és ahol ugye botrányos esetek is megestek, ott sem voltak túl sokan, nem is okoztak semmilyen kellemetlenséget, felfordulást. Magam hallgattam két ízben a szatmári rendőrfőnök őszintének tűnő beszámolóját, miszerint a magyar turisták semmilyen bonyodalmat nem okoztak. Ez az állítás tehát, minden tiszteletem a miniszterelnök úré, de így kell mondanom, ez az állítás enyhén szólva is ködösítés, hamisítás, nem igaz.

Petre Roman: – És az, hogy tömegesen jelennek meg magyar állampolgárok magyar zászlókkal és propagandaanyaggal, sokkhatást váltott ki a románokban.

Sütő András: – Nem tapasztaltam semmi jelét annak – többek között Marosvásárhelyt –, hogy a román lakosság érzelmeit sértette volna az, ami történt. Nem sértette az a néhány Petőfi-vers, ami elhangzott, nem sértette az az egyetlen magyar nemzeti színű szalaggal díszített koszorú, amelyet Magyarország nagykövete, bukaresti nagykövete, illetve az ő megbízottja helyezett el a mi kegyhelyünkön. Különben a legnagyobb rendben, sőt csendben, békében zajlott le mindez, következésképpen ez az állítás sem felel meg a valóságnak.

Chrudinák Alajos: – A másik észrevétele a miniszterelnöknek az volt, hogy a dolgok akkor kezdődtek, amikor a magyarok, a Magyar Demokrata Szövetség marosvásárhelyi székházából – ahogy ő mondta, szó szerint idézem: – késeket és köveket hajigáltak.

Petre Roman: – Nos hát azt mondhatom, van erre vonatkozólag néhány adatom. Tehát sikerült azonosítani azokat a személyeket, akik köveket és késeket dobáltak a Magyar Demokrata Szövetség székházából, március 19-én. Azokat a személyeket, akik azt követően beléptek a székházba, és provokálták az összeütközéseket, vagy mondjuk a túlkapásokat, amelyeket láthattunk, és amelynek áldozata Sütő András író is, akit egyébként nagyon jól ismerek.

Sütő András: – Igen, hát erről már sommásabban kell vélekedni. Ez akkora hazugság, hogy neki lehet támaszkodni. Ezt a székelyek így szokták mondani, ha valami egészen nagy hazugság. Természetesen föltételezem, hogy a miniszterelnök urat mások, ebben a pogromban érdekelt személyek így tájékoztatták, és ő pedig nem nézett utána nyilvánvalóan, vagy nem nézhetett utána annak, ami a dolgok háttere. Bárki gondolhatja, hogy egy hatvan-hetven főnyi beszorított, padlásra fölkényszerített marosvásárhelyi magyar nem lehet olyan ostoba, hogy önnön életét veszélyeztetve bármit is tegyen egy vele szemben, kint az utcán üvöltöző négy-ötezer főnyi tömeggel szemben, bármilyen agresszív mozdulatot is tegyen. Nemhogy késekkel dobáltunk volna, nemhogy követ ragadtunk volna, hanem igyekeztünk annak a jelét sem mutatni, hogy a padláson vagyunk. Ezért például külön megszerveztük, hogy a szelelőnyílásokon ne bámészkodjanak ki a barátaink, ugyanis amikor egyetlen arcot valaki meglátott, odakint a tömegben már fölharsant a kiáltás, hogy „Ímhol vannak, hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!” Teljességgel esztelen dolog lett volna minekünk bármilyen módon is jelét adnunk annak, hogy ott vagyunk. Egészen váratlanul meglepett bennünket ez a magából kikelten őrjöngő és ordibáló, vért, életet kívánó-követelő tömeg.

Chrudinák Alajos: – Ezek marosvásárhelyiek…

Sütő András: – Ezek részint marosvásárhelyiek, részint pedig vidékről, főleg a Görgény-völgyi román falvakból autóbuszokon beszállított román parasztok voltak, akik fölszerelkeztek villákkal, szúró-vágó szerszámokkal és láncokkal, amelyeket valakik ellen nyilván fel akartak használni, mint kiderült, végül is mi lettünk azok, akik ellen ezt fel is használták, amikor este fél tíz körül kénytelenek voltunk engedni a helyi katonai parancsnok kívánalmának, felszólításának, Judea ezredes úrnak.

Chrudinák Alajos: – Ő ott volt?

Sütő András: – Természetesen ott volt, magam tárgyaltam vele arról, hogy miként hagyhatjuk el az épületet. Ő maga pedig arra figyelmeztetett bennünket, hogy amennyiben nem hagyjuk el az épületet, esetleg már percek múlva felgyújtják. És akkor odaégünk, mert nem tudunk onnan kimenekülni. Így voltunk kénytelenek vele egyezséget kötni, és elfogadni az ő garanciáját, amely úgy szólt, hogy ő a katonáival, rendőrökkel az életünket megvédelmezi. Gyakorlatilag ebből annyi valósult meg, hogy két-három lépést tartott velünk, miután leszálltunk a padlásfeljárón, miután leereszkedtünk néhány lépcsőn, attól kezdve pedig már a székház termeibe behatolt román tömeg ökölcsapásai és rúgásai közepette vonultunk ki egy katonai teherautóhoz, libasorban.

Chrudinák Alajos: – És hol voltak a katonák?

Sütő András: – Ahol néhány katona védte volna az életünket a mögötte szorongó, illetve ordibáló tömegtől. Ahogy mi elindultunk a kapualjból, a kapu elé, hogy fölszálljunk a katonai teherautóra, melyet számunkra kihozatott Judea ezredes úr, és Scrieciu generális úr, már eltűnt mellőlünk az életünket úgymond garantáló két katona. Tehát Judea ugyanúgy, mint Scrieciu eltűnt mellőlünk, a katonák pedig, akik azelőtt a kezüket fogva valami gyenge láncot alkottak, egyszerűen elengedték és a hátuk mögül az egész őrjöngő tömeg mindenfajta ütő-vágó szerszámmal fölszerelten ránk vetette magát a teherautóban már. Néhány percig kit ahogy értek, püföltek, szurkáltak, vertek, majd mintha ott sem lettek volna, gyorsan leugráltak, és indult is velünk a katonai teherautó egyenesen a sürgősségire. Jellemző, amit megfigyelhettem, hogy annak ellenére, hogy én Judea úrtól olyan katonai teherautót kértem, amely nem ponyvás, hanem valamilyen szilárd tákolmány, kétoldalt, elöl, hátul, hogy ne lehessen olyan könnyedén hozzánk férkőzni, hogy ennek a katonai teherautónak a ponyvája már fel volt vagdalva, mire mi leértünk, úgyhogy könnyedén félrehajtogatták az egyes csíkokat, és úgy vetették ránk magukat ezek a gyilkosok, akik közül – sötét volt már, ugye – nem emlékeznék már senkire, hiszen az első csapás, iszonyatos csapás a szememet érte, és a homlokomat, majd a második az oldalamat, és a három törött bordával meg vérbe borult orcával már nem is láthattam semmit abból, ami utána következett. Hát úgy, röviden szólva így történt az, amiről a miniszterelnök úr azt mondta volna ugye, ezek szerint, hogy mi kihívtuk a velünk szemben órák óta üvöltöző tömeg haragját.

Chrudinák Alajos: – Szó esett a riportban Judeáról. A miniszterelnök azt mondta, hogy neki nem volt katonai beosztása.

Petre Roman: – Judea?

Liszkai László: – Igen, Judea.

Petre Roman: – Nézze, ez lehetséges. És azt is elmondhatom, hogy kikerült a tanácsból, mert az Ideiglenes Tanács tagja volt. Azt hiszem…

Liszkai László: – Még katonai vezető is volt?

Petre Roman: – Nem, egyáltalán nem. Egyáltalán nem volt semmiféle katonai beosztása, semmilyen felelős posztja nem volt. De politikai felelőssége jelentékeny volt. Azt hiszem, hogy a tanács alelnöke volt. És hallottuk ezt a vádat. Nos hát meg kell értenie, hogy mivel Sütő András író mondta ezt, ez rá nézve még súlyosabb.

Chrudinák Alajos: – Milyen szerepet játszott ez a hírhedt Judea Marosvásárhelyt?

Sütő András: – Egészen pontosan nem tudnám megfogalmazni. Amit tudok viszont, az igen komolyan jellemzi azokat az okokat, amelyek végül is oda vezettek, hogy ez az őrjöngő tömeg pogromra volt képes. Judea úr a városi tanács elnökeként működött, és csakis ezredesi egyenruhában lehetett látni. A mi demokrata szövetségi székházunkba betört félrészeg, vagy egészen részeg, vagy csak az indulattól és a gyűlölettől a gyilkosság hangulatában őrjöngő személyekre nézve tapasztalhattam, hogy például drága fiaim, fiacskáim, gyermekecskéim, így szólította őket, és lehetséges, hogy azok hallgattak volna rá, ha komolyabban is rájuk szól, de azt én nem tapasztaltam. Annak előtte napokon át viszont Judea úr egyik fő terjesztője és kommentátora volt egy hamisított, Amerikából Vásárhelyre került röpcédulának, amely ugye hát kvázi határrevíziós gondolatokat terjesztett. Na most mi megállapítottuk azt, hogy hamisítás, mert ’88-as röpcédulát úgy állítottak be, mint hogyha ’90 márciusában juttatták volna el Amerikából Marosvásárhelyre. Ez ellen tiltakoztam a román rádióban. Jól lehetett látni, hogy helyben, Marosvásárhelyt a dátumot is korrigálták 88-ról 90-re. Ennek kapcsán Judea úr a város több egységében az ifjúság bizonyos szervezett kereteiben, a rendőrség köreiben és természetesen a Vâtra szervezet kereteiben ugye terjesztette, hogy íme, mire készülnek a magyarok, Erdély elszakítására. Ez igen-igen nagy mértékben meghatározta a tömeg hangulatát.

Chrudinák Alajos: – Most, hogy folyik a vizsgálat, erről beszélt a miniszter… Roman miniszterelnök is, hogy kiderítik majd, hogy kik voltak a fölbujtók, kik követték el.

Sütő András: – A városban nyugtalanságot keltő tüntetések sorozatát a Vâtra nevezetű és magát kulturálisnak is tituláló szervezet intézte és rendezte. Ebben igen nagy segítségére volt a román televízió, a bukaresti központi adás maga, és a Rompress. Többek között, gondolom, a miniszterelnök úr által említett vizsgálatban, annak folyamán azt is ki kell majd deríteni, hogy a Rompress kinek a megbízásából, milyen információ alapján és milyen céllal kürtölte tele az országot szemenszedett hazugságok sorozatával, amelyek, ha igazak, valóban joggal háborítanak föl román tömegeket.

Chrudinák Alajos: – Elképzelhető, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak? Mire számítsz a történtek után?

Sütő András: – Az is elképzelhető, hogy a dolgok rosszabbra fordulnak, amennyiben a kormány ugyanazt a bizonytalanságot tanúsítja e jelenségek láttán, mint amit eddig tanúsított, és különösen, ha a kormány továbbra is hitelt ad ama hazugságözönnek, miszerint a magyarság itt agresszíven lépett és lép föl bárhol az országban a jogait követelve, ami pedig nyilván nem igaz.

Chrudinák Alajos: – A miniszterelnök azt is mondta, hogy a magyarok elsietik a dolgokat, túl hevesen és túl gyorsan követelik azokat a jogokat, amelyekkel – mint mondotta – ő egyetért.

Petre Roman: – A problémát összességében kezelték. Egy csapásra akarták megoldani. Hirtelen és egyszerre és minden szinten akarták megoldani a magyar nyelvű oktatás kérdését. Úgy gondolom, hogy ez nem jó módszer.

Chrudinák Alajos: – Valóban, ott Marosvásárhelyt elsiették volna a dolgokat?

Sütő András: – Ugyanazokat a részleges jogokat követelték Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsvárott, Szatmáron, és ezek megoldódtak békésen, kivéve a marosvásárhelyieket. Miért siették el a marosvásárhelyiek, és miért nem siették el ezek szerint az említett városokban? Nem erről van szó szerintem, hanem arról, hogy az a szélsőjobboldali törekvés, amely a romániai magyarságnak minden jogát megkérdőjelezi, az Marosvásárhelyt vált a legagresszívebbé és a legerősebbé. És minden valójában ennek tulajdonítható.

Chrudinák Alajos: – Mielőbbi gyógyulást kívánok, és a Panoráma nézői nevében hadd köszönjem meg mindazt, amit tettél az erdélyi magyarságért, miértünk, magyarokért. És reméljük azt, hogy a dolgok kedvezően fognak megoldódni, visszanyered egészséged, újra olvashatjuk műveidet, drámáidat, és újra Marosvásárhelyt folytathatjuk le a következő beszélgetést. Köszönöm.

Sütő András: – Köszönöm én is. Hadd tegyem még hozzá, hogy engem csak meg akartak gyilkolni, de téged most ez a kulturális szervezet (írásban láttam) halálra is ítélt, és arra kérlek, hogy mindentől függetlenül nagyon-nagyon vigyázz magadra, mert ezzel magunkra is vigyázol, és arra is kérnélek, hogy ettől függetlenül és mindennek ellenére velünk együtt képviseld továbbra is azt, amit eddig is képviseltél.

Chrudinák Alajos: – Ígérem, hogy nem fogom be pörös számat.

Chrudinák Alajos

Folytatni fogom, amit eddig tettem^*

Sütő András vasárnap reggel érkezett vissza az Egyesült Államokból, New Yorkból Budapestre. A Ferihegyi repülőtéren barátai és tisztelői fogadták. Néhány órával később exkluzív interjút adott a Népszabadság-nak.

– Az időkülönbség hét óra, és jószerivel ki sem alhatta magát… Hadd kérdezzem e vasárnap délután először ezt: melyek a tervei a legközelebbi jövőre?

– Többféle dolog az, ami most itt a legközelebbi jövőben rám vár. Először a műtétet követő további kezelés, pontosabban most már az utókezelés. [Sérült szeme tovább él, de nem lát vele, mivel a retina nem tapadt meg. – A szerk.] Másodszor pedig személyesen is találkozni kívánok azokkal, akik szolidaritásukkal lehetővé tették, hogy innen kijuthattam Bostonba, ahol megműtötték sérült szememet. Szeretném személyesen kifejezni köszönetemet Németh Miklós volt miniszterelnöknek és munkatársainak is. Az ő segítőkészségük akkor meghatározó volt. Utána következik a hazatérés Marosvásárhelyre. A visszatérést megelőzően azonban természetesen fel akarom venni a kapcsolatot az otthoniakkal, hogy tárgyszerűen tájékozódjam a helyzetről. De természetesen a tájékozódás eredményétől függetlenül mindenféleképpen hazamegyek. Emberként és íróilag is segítségére akarok lenni Tőkés Lászlónak, Domokos Gézának.

– Melyek azok a problémák, amelyekről előzetesen tájékozódni kíván?

– Többek között arról, a romániai igazságszolgáltatás mennyire vette komolyan Iliescu elnök ígéretét, hogy a marosvásárhelyi pogrom szervezőit és irányítóit felelősségre fogják vonni. Azt, hogy összességében mi történt, innen még nem tudom megítélni. Mindenesetre eljutottak hozzám bizonyos riasztó hírek. Ezek szerint inkább az áldozatokat büntették meg a Marosvásárhelyen történtek után, mint a gyilkosokat.

– Az amerikai tartózkodás végén tett körútnak mi lehet a sommázata?

– Erre ott-tartózkodásom utolsó periódusában került sor, hiszen először, hogy úgy mondjam, japán fogadtatásban részesültem Bostonban. [Ez utalás a műtétet végző japán származású orvosprofesszorra. – A szerk.] A kórházi tartózkodás után is még problémát jelentett, hogy hetente, majd kéthetente el kellett menni a bostoni felülvizsgálatra, bárhol is tartózkodtam az országban. Mindenesetre ottlétem utolsó harmadában, amikor már fizikailag is valamennyire jobban éreztem magam, találkozhattam amerikai magyarokkal, továbbá képviselőkkel és szenátorokkal. Eszmecserét folytathattam Lantos képviselő úrral, továbbá Hutchings úrral, aki a Nemzetbiztonsági Tanács vezető munkatársa, s Bush elnök tanácsadói közé tartozik. Ottawában parlamenti képviselőkkel találkozhattam. Az észak-amerikai politikusokkal, a sajtó embereivel való beszélgetéseimen olyan benyomást szereztem, hogy az utóbbi események hatására másképp látják a romániai kisebbségek problematikáját, mint korábban. Ugyanis azóta, hogy gyalázatos módon belügynek nyilvánították ezt a kérdést, vagyis azt, hogy ki miként fojtogatja a kisebbségeit, mégiscsak végbement egy fordulat. Ennek az a lényege, hogy ezt már nem tekintik olyan értelemben magánügynek, ahogyan azelőtt. Azt is meg tudtam állapítani, hogy jó néhány politikus önbírálóan vizsgálja meg a Ceauşescu-jelenséget. Ez a kelet-európai szélhámos, mint ma már ők is látják, igen sok tekintetben átejtette az amerikai vezetést. Többek között arról győzte meg őket, hogy emberi jogokat biztosít Romániában, illetve olyan „független politikát” folytat, amelyet nekik támogatni kell. Akikkel én találkoztam, most már az emberi jogok fogalomköréből nem felejtik ki a kisebbségi jogok biztosítását sem.

– Várható-e ön szerint, hogy az amerikai illetékesek erőteljesebb nyomást fognak gyakorolni Romániára a kisebbségi jogokat biztosítandó?

– A kérdés persze az, mit lehet nyomásgyakorlásnak nevezni. Valószínű azonban, hogy akármilyen segítségről lesz szó, gazdaságiról vagy politikairól, annak feltételei lesznek. Alighanem, vagy remélhetően, e feltételek között, amelyeket miniszteriális vagy elnöki szinten támasztanak, szerepel majd az a követelmény, hogy biztosítsák a romániai kisebbségek jogait.

– Jogosnak tűnhet némelyek részéről az a kérdés: azok után, amik önnel történtek, nem fél-e visszatérni Marosvásárhelyre?

– Természetesen Trianon óta félelemben telik el a romániai magyarság egész élete. A vásárhelyi pogrommal azt akarták megvalósítani, amit a Vâtra Romănească azóta ismertté vált titkos programja célul kitűzött. E Vâtra-program lényege az, hogy minden lehetséges módon félre kell állítani a romániai magyarság vezetőit. Tehát, hogy a személyemet érintő kérdésre válaszoljak: nyilvánvaló, hogy a lincselési kísérlet után visszamenni oda, arra a helyre, ahol ezek a gyilkosok március 19-én órákon át skandálták, hogy hozzátok ki és akasszuk fel őket, mármint bennünket, az RMDSZ vezetőit, nos, oda nem lehet úgy visszatérni, hogy az ember ne találkozzon önnönmagában is a félelemmel. A félelem viszont arra való, hogy az ember legyőzze, és saját lelkiismerete szerint cselekedjen. Én folytatni fogom, amit eddig is cselekedtem, a kisebbségek egyenjogúságáért fogok küzdeni. Ami azt illeti, hogy mi lesz velem, a romániai magyarság a maga küzdelmét a jogaiért, velem vagy nélkülem, folytatni fogja. Hiszen nincs más lehetősége.

Vajda Péter

„A csónak alól elmegy a tenger…”^*

Profán és mégis megszentelt ünnepünkké vált az a nap, amelyen – négy hónapi kényszertávollét után – Sütő András átlépte az országhatárt, s visszatért hazájába, szerettei körébe. Budapestről az út a szülőfalu, Pusztakamarás ösvényeire, a fiáért aggódó édesanya karjaiba vezette – a „szülői szigorral” megfogalmazott könyörgés még Bostonban találta az írót.

Viszontlátására, üdvözlésére s be nem vallottan talán egy kicsit hitünk-akaratunk megerősítésére készülődtünk, midőn a marosvásárhelyi Vörösmarty utcai kertes háza kapuján becsengettünk. Belenéztem megtört fényű szemébe, jó volt vele kezet szorítani, fellelni ismeretlenek számára is ismerős mozdulatait, újra hallani március 19. óta keveset hallott nemes, értő szavát.

Március 19. számunkra új kor, a gyűlölet és az erőszak korának kezdetét jelzi. Sütő András megmaradt régi, krisztusi időszámítása mellett; ott és úgy folytatja harcát, mint annak előtte. Szívósan, elszántan a megmaradásért, megmaradásunkért.

Erről vallott ezen a meleg nyári szombat délutánon.

– Isten hozta, Sütő András! Szorongva bár, de nagyon vártuk hazatértét. A márciusban átélt borzalmak emléke nem hunyt ki, ma is eleven seb, melyre az országból kiáradó hírek sem jelenthetnek gyógyírt. Gondolt hát arra, hogy nem tér vissza?

– Nem! Egy pillanatra sem járta meg az eszünket – s ezt a feleségem nevében is mondhatom –, hogy ne jöjjünk haza. Többször, másoknak is beszéltem már, s számtalanszor írtam az itthonmaradás parancsáról. Hogyan biztathatnék valakit is az ittmaradásra, a visszatérésre, miközben én megfutamodom? E kérdésben tehát nem voltak kételyeim; ám igencsak elgondolkoztatott, hogy a vásárhelyi véres napok után milyen riasztóan megnövekedett a menekülők száma. Bár a márciusi események némileg indokolták ezt, a menekülés méretei megdöbbentettek. Való igaz, ami Vásárhelyt illeti, a nemzetiségi jogok dolgában ugyanott állunk, ahol tavasszal, ha ugyan nem rosszabbodott a helyzet. Mindezek ellenére sokat tűnődtem: hogyan lehetne megfékezni vagy bár csökkenteni a kivándorlási hullámot.

– Az „Itt élned, halnod kell” eszme létezik ma is. De vajon ez elegendő-e ahhoz, hogy az erdélyi magyarság megmaradjon?

– A kérdés valóban így tevődik fel: maradjunk, de hogyan? Megmaradásunk, puszta létünk legfontosabb feltétele: az óvodától a főiskoláig terjedő önálló magyar iskolahálózat megteremtése. Ennek az elemi követelésünknek kell mindenekelőtt beteljesülnie ahhoz, hogy a romániai magyarságot megállíthassuk a pusztulás útján. Ehhez képest pillanatnyilag én minden mást mellékesnek tartok, bár valójában egyáltalán nem mellékes dolgokról van szó. Ám amíg a hatalom azt hangoztatja, hogy elég a magyar óvoda, máris sok a magyar nyelvű iskola, többre nincs szükségünk vagy jogunk, addig egyesek igenis fejvesztetten fognak menekülni.

Az iskola tehát mindenekfölött. Ehhez pedig nyilvánvalóan és szervesen kötődik a többi, csak látszólag másodrendű kérdés. Teszem azt, hogy a romániai magyarság milyen körülmények között élhet azzal a jogával, hogy küzdjön, szót emeljen egyenjogúságáért. Ismételni kényszerülök, de újból és újból szólnom kell arról, hogy valójában nem nyertük el jogainkat, ott tartunk, ahol márciusban. Legföljebb azt a jogot tudhatjuk a magunkénak, hogy a sajtóban és általában nyilvános módon küzdjünk, követeljük jogainkat. De hogy a magyarság tömegei miként élnek vagy élhetnek kollektív jogaikkal, hogy egy magyar nemzetiségű parlamenti képviselő, szenátoraink milyen eséllyel védhetik érdekeinket – ez egyelőre válasz nélkül marad.

– Hogyan értékelné az újonnan megválasztott képviselőházban, illetve szenátusban folyó munkálatokat, az ott uralkodó légkört?

– Aggasztó hírek érkeztek el hozzám, melyek engem, személy szerint, az aggodalmon túl fölháborítanak. Elképedve hallottam odakinn, hogy Domokos Gézát, Szőcs Gézát, a magyar képviselőket egyszerűen lehurrogták, kitapsolták a parlamentben, vagyis, hogy ilyen balkáni körülmények között próbálnak kiállni, valamit is elérni. A balkáni kifejezés, azt hiszem, már nem is sértő, nem is találó, mert hiszen ma már a Balkánon is – mondjuk Szófiában – európaibb a vitamodor, a vitalehetőség, mint amilyet a mi parlamentünk némelykor produkál.

A jogokért való harc módozatairól szólva, önkéntelenül ismét előtérbe kerülnek a márciusban Marosvásárhelyen történtek, hiszen a város magyar lakossága végeredményben semmi egyebet nem tett, mint megpróbált azon jogával élni, hogy nyíltan hangoztassa, követelje mindazt, ami őt megilleti. Erre kapta válaszul az erőszakot, a gyilkosságot, a vasdorongot, a láncot, a kést azok részéről, akik nemcsak nemzetiségi jogainkat, hanem e hazában a fizikai léthez való jogunkat is elvitatják.

– Harcunk tehát egyelőre közeli, látványos eredményekkel nem kecsegtet. Mi késztetheti hát az embereket a szülőföldön való megmaradásra, mi több, a visszatérésre? És vannak-e egyáltalán ilyenek?

– Találkoztam és beszélgettem olyanokkal, akik visszatérnének. A távozni készülőt és a hazavágyót egyazon gond gyötri: Magyarországon, Ausztriában vagy a világ más tájain egyformán nagy és keserves az ő hányattatásuk, mostoha körülmények között kell tengődniük; az emigrációban, az örök ideiglenességben nehéz újrakezdeni az életet. S különösen kínzó azoknak, akik egy életen át összegyűjtött vagyonkájukat – házat, kertet, ingóságuk javát – itthagyták az országban. Mert hát az régen is köztudomású volt, hogy a kitelepedők ügyeivel foglalkozó megyei bizottságok kegyetlenebbül kifosztották a távozókat, mint teszem azt a harmincas évek végén Eichmann tette a bécsi zsidókkal. Ők ugyanis annak idején egy bizonyos összeg lefizetése után magukkal vihették a vagyonukat, aranyban, dollárban, oda, ahova éppen sikerült menekülniük. A mi magyarjainkat, szászainkat, zsidóinkat viszont mindenüktől megfosztották, pőrére vetkőztették.

Az idegenbe szakadtak visszatérését segítené elő az a nemrég budapesti székhellyel létrejött alapítvány – a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány –, amely az összmagyarság támogatása nyomán komoly anyagi alappal rendelkezik. Elnöki tisztem révén magam is részt kívánok venni abban, hogy – hazai sorsunk jobbra fordulása esetén – egyengessem, támogassam a ma még kint élő honfitársaink hazatalálását.

– Csak a kintről kapott anyagi-erkölcsi támogatás elegendő-e ehhez?

– Természetesen nem, s nyilvánvaló, hogy ehhez törvényhozásunk gyökeres módosítására van szükség. Mindenekelőtt törvény által kell biztosítani, hogy a hazatérő személy vagy család jogszerűen visszakapja elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen leszármazottját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok házaiba kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai. Hiszen tudni való, hogy ezekkel a családi házakkal közvetlenül a megyei első titkárok rendelkeztek, akik szekusoknak, aktivistáknak, jó embereiknek osztogatták a szebbnél szebb lakásokat. Akik tehát visszatérnek, kapják vissza az állam által kisajátított javaikat, ez a világon mindenütt megilletné őket.

– Elképzelhető, hogy a jelenlegi vagy az ezt követő román vezetés hajlandó lenne erről egyáltalán tárgyalni?

– Amennyiben a jelenlegi vezetésnek érdeke fűződne ahhoz, hogy az elmenekült magyar vagy német tömegek hazatérjenek, abban az esetben föltételezem, hogy hajlana az erre vonatkozó törvény felülvizsgálatára. Ha viszont a mostani hatalom vagy az abban kulcsszerepet játszó személyek elgondolása megegyezik a Ceauşescu-féle nemzetiségi politikával – jelesen, hogy az országot meg kell szabadítani a nemzetiségi-kisebbségi tömegektől –, akkor nyilvánvalóan nem sok jóra számíthatunk. Értesüléseim, eddigi tapasztalataim arra engednek következtetni, hogy továbbra is igen komoly erők működnek az irányban, hogy a Ceauşescu által be nem fejezett „művet”, vagyis a nemzetiségek megsemmisítését, mielőbb lezártnak tekinthessék. Már maga az a tény is aggasztó és meggondolkoztató, hogy ezt a homogenizálás néven meghirdetett nyílt kisebbségellenes politikát a decemberi fordulattól mind ez ideig még csak bírálat sem érte, egyetlen jelentős politikai személyiség sem emelt szót ellene.

– Mindezzel óvatos optimizmusra int? Vagy e kérdésben egyszerűen távlatokban gondolkozzunk?

– Sem a hazatérés, sem az új demokratikus törvényalkotás nem történhet egyik napról a másikra. Sok minden egyébre is szükség van ahhoz, hogy honfitársaink tömeges hazatérésében reménykedhessünk. Mert aki végül is elszánja magát, az joggal elvárja, hogy tisztességes, háborítatlan, kulturált, civilizált, egyszóval európai életet élhessen. Hogy személyét, életét, nyugalmát komoly törvény szavatolja. Hogy senkit ne érhessen olyan ocsmány, nemtelen támadás, amelyre – a sajtószabadság címén – nap mint nap számtalan példát szolgáltatnak a hazai lapok. Nem is az aggaszt vagy döbbent meg, hogy például szerény személyem kapcsán milyen mocskos és kimondottan bíróságra tartozó szövegek hangzottak el, és láttak napvilágot a román sajtóban vagy rádióban, hanem mindenekfölött az, hogy a diktatúra megdöntése után alig néhány hónappal olyan személyek, kalandorok, magyarfaló tollnokok juthattak szóhoz, akik a harmincas évek nácista hangnemét túlharsogva gyűlölködhetnek, akik a faji felsőbbrendűség és alsóbbrendűség jegyében – minden büntetés nélkül – nyíltan szíthatják a más népek, nemzetek elleni gyűlöletet. Persze tehetik, mert sajtótörvény nincs, de majd ha lesz, ki tudja, az is mit hozhat, hiszen máris hallottam olyat, hogy a „demokraták” e törvényben a cenzúra feltámasztását látják.

– Ez sem kedvez hát sorsunk jobbra fordulásának. Akkor hát hogyan tovább?

– Bárhogy is legyen, valamiképpen meg kell állítanunk a további emigrálást. Hitem szerint az RMDSZ-nek erre a jelenségre nagyobb gondot-figyelmet kell fordítania. Jól tudom, hogy az elmúlt hónapokban milyen országos feladatokkal szembesült ez a szervezet, nagy vonalakban azt is látom, hogy mi mindennel küszködik, s mivel kell még az elkövetkezendőkben szembenéznie. De úgy gondolom, hogy ezzel a fájó jelenséggel – annak jogi, gazdasági, politikai vonatkozásaival – akár különleges, rendkívüli bizottság keretein belül is, foglalkoznia kell, állandóan és minden lehetséges eszközt megragadva, hiszen a jelen körülmények között ez a legnagyobb veszedelem. Minden egyéb emellett másodlagossá válhat, mert hiszen a csónak alól elmegy a tenger. Igen, itt ülünk egy csónakban, és egyszer csak észrevesszük, hogy elment alólunk a tenger. Ezzel kell most az RMDSZ-nek szembenéznie. És én elnézést kérek mindazoktól, akiket bántana ez a kritikai megjegyzés, de nem tapasztalom azt a dinamizmust, azt a rendkívüli állapothoz illő szervezési-politikai-jogi harcot, amely éppen ezt a jelenséget próbálná megállítani.

De hogy ne legyek ünneprontó, hadd szólok arról is, hogy megannyi negatívum mellett bizakodással tölt el a művelődési élet berkeiben – s főként a Székelyföldön – tapasztalt általános megpezsdülés. Jóleső érzés például, hogy a farkaslakiak milyen gyorsan nekiláttak a Tamási-hagyomány felélesztésének, a Tamási-örökség felértékelésének. Külön említettem a Székelyföldet, mert a vegyes lakosú vidékeken a magyarok kezdeményezései még bátortalanok, még fojtogatják őket a régi tilalmak és kötöttségek. Színházaink éledőben, új lapok létesültek – még szatirikus lapjaink is vannak már –, új művészeti egyesületek alakulnak – mindez együttesen, azt hiszem, hatalmas erkölcsi és megtartó erőt jelez, s ez több mint biztató.

– Bizonyos vonatkozásban magántermészetű kérdésnek tűnhet, de talán a százezret is meghaladó olvasótáborunkat is élénken foglalkoztatja: a márciusi megveretésekor lapunkban kényszerű módon megszakadt Sütő-naplórészletek záró fejezetére számíthatunk hát?

– Elnézést kérek, ám kénytelen vagyok itt egyik szavát kiigazítani. Engem nem vertek meg – engem apám sem tudott megverni –, engem agyon akartak verni…

Ami pedig a naplót illeti, annak idején úgy hirdettük meg, hogy 1989. április 30-tól december 22-ig tart. Ez valahol a november végi részleteknél szakadt meg. Remélem, hogy egészségileg annyira rendbe jövök, hogy ezzel a maradék látásommal is, talán rövidesen előkészíthetem a befejező részt a Romániai Magyar Szó számára.

– Köszönjük ezt az együtt eltöltött másfél-két órát. Kívánunk mielőbbi teljes felépülést és kitartó munkabírást az idők végezetéig.

Kiss Zsuzsa

A szülőföldhöz való jogunk: az itthonmaradás, a hazatérés érve^*

Sütő András hazatérése – az ellene március 19-én elkövetett gyilkos merényletet követő hosszas, külországi kórházi kezelés után – új erőt, lendületet, hitet adott a romániai magyarság meg- és itthonmaradásáért folyó küzdelmének. Első itthoni írásai, nyilatkozatai meggyőzően tanúsítják, hogy az írót élő lelkiismeretként nyugtalanítják közösségi gondjaink, régiek és újak egyaránt. Köztük az, amely egész írásművészetének sugárzó magva: a hűség a szülőföldhöz. A szerző szíves engedelmével elöljáróban idézni szeretném néhány klasszikus eredetű mondatát, amelyeket mindannyiunknak tanítani kellene: „Emberi létünk lavinaveszedelmeit – ha megpróbáltuk is csönddel csitítani – el nem kerülhettük. Mert akárhogy helyezkedtünk is, mindig alattuk maradtunk, ha egyszer oda rendelt a sors. Békésebb nyughelyet keresve elvándorolhat a madár, a kárpáti gímszarvas, szélfútta magvainak útján még a gyökeres fa is, ám kegyes-kegyetlen szülőföldjét lélekcsonkulás nélkül az ember el nem hagyhatja.”

Ennek a gondolatnak a jegyében beszélgettem Sütő Andrással a Nemzetközi Transsylvania Alapítványról, céljairól, törekvéseiről, visszhangjáról. Az alapítvány Tőkés László javaslatára 1990. május 30-án a budapesti Atrium Hyatt Szállodában alakult meg, elnökévé Sütő Andrást választották. Létrejöttét a magyar és az európai közvélemény egyaránt nagyra értékeli. Ugyanakkor jó néhány nacionalista román újságíró gátlástalanul támadja, rágalmazza az alapítványt és elnökét egyaránt. Sütő hazaérkezése után a sajtóhadjárat még vehemensebbé vált.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány megalakulásáról szóló első tudósítások óta szüntelenül záporoznak a rágalmak, vádaskodások. Miért Budapesten alakították meg, miért nem Romániában? – kérdezik. Milyen céllal jött létre tulajdonképpen a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány?

– Minden jel szerint az alapítvány rágalmazása is csak ürügy a személyem elleni uszításra. Erre utal az újabb gyilkos merényletre biztató sajtókampány is. Erre a bosszúhadjáratra szeretném felhívni – ezúton is! – az illetékes törvénykezési hatóságok figyelmét. És arra, hogy kénytelen leszek a nemzetközi közvélemény elé tárni az ellenem szervezett uszító hadjárat minden részletét. Ennek a különös lélektani háborúnak az érvelése a legprimitívebb sovén indulatokra számít, ugyanazokra a bestiális emberi megnyilatkozásokra, amelyeknek ez év március 19-én magam is áldozata voltam. A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnöki tisztsége újabb alkalom a frontális támadásra, az összetűzésre. Holott – s ezt mindenkiben szeretném tudatosítani – az alapítvány egyetlen és legfőbb célja:

Jogi és anyagi segítséget nyújtani mindazoknak, akik a Ceauşescu-diktatúra elől vagy a véres márciusi események után menekülve elhagyták az országot, és most egy új, demokratikus Románia megteremtésében reménykedve haza kívánnak jönni. Nagyon sok olyan emberrel beszélgettem, akik szívesen hazajönnének, akik életük értelmét a szülőföld éltető-bátorító légkörében képzelik el. Mindenhol azt tapasztaltam, hogy az idegenbe szakadtak hányattatása egyformán keserves. Az örök ideiglenességben új életet kezdeni sziszifuszi küzdelem a javából. A szörnydiktatúra a kitelepedőket koldusokként engedte el.

Hogy miért neveztük el Nemzetközi Transsylvania Alapítványnak? Mert a menekültek döntő többsége erdélyi származású. Irodája azért működik Budapesten, mert a menekültek nagy része Magyarországon állapodott meg. Mindazoknak a kérését, akik vissza szeretnének térni, a hazatéréssel kapcsolatos ügyintézést csak egy Budapesten működő irodában lehet elindítani. Vádaskodóink megnyugtatására közlöm, hogy Erdélyben is létrehozunk a közeljövőben egy hasonló rendeltetésű irodát.

Hazug és aljas egyébként az a vád, hogy az alapítvány kizárólag csak magyarokat támogat. Nemzetiségre való tekintet nélkül – hogy a korábbi szóvirágot igazi tartalommal töltsük meg – mindenkit támogat hazatérési szándékában az alapítvány. Az összmagyarság igen jelentős hozzájárulása révén komoly anyagi fedezetünk van elképzeléseink, szándékaink megvalósítására. A Maros és a Kolozs megyei román nyelvű napilap, a Cuvîntul liber, valamint az Adevârul în libertate által gonosz „hazaárulásnak” nevezett tevékenység valójában az ország igazi érdekeit szolgálja azáltal, hogy a diktatúra elől menekült románokat, magyarokat, szászokat, svábokat, szerbeket, zsidókat a szülőföldjükre szeretné hazahívni. Mindezt nem is azért hangsúlyozom, hogy a mocskolódások, útszéli vádaskodások szerzőit meggyőzzem nemes céljainkról, hanem a tisztességes román honpolgárokat szeretném tájékoztatni arról, hogy milyen nagy veszedelem egy nép, egy ország számára fiainak menekülése. Nem lehet szentebb feladatunk annál, hogy akit csak lehet, hazahívjunk. Ezért tartom Szőcs Géza hazatérését szimbólumértékűnek.

– A keletnémetek tavalyi áradatát leszámítva Európa egyetlen országából sem indult olyan végsőkig elkeseredett, életét kockáztató tömeg a határok felé, mint Romániából.

– Olyan méretű kivándorlásnak voltunk tanúi és szomorú szemlélői, amelyre az egész világnak már a kezdet kezdetén jobban fel kellett volna figyelnie. Sajnos, az ábeli sikoly nem hallatszott túlságosan messzire.

A mostani sajtótámadásokból, uszításokból világosan kiderült, hogy a szerzők leghőbb vágya, hogy a menekülők – elsősorban a romániai magyarok – ne is térjenek vissza hazájukba. Aki pedig hazatérési szándékot melenget a lelkében, gyorsan felejtse el a szülőföldnek még a varázsát, hangulatát is. Céljukat, a vér- és fajtiszta Románia eszményét, minél hamarabb, skizofréniás kapkodás árán is, szeretnék megvalósítani.

Reményünk csak az lehet, hogy a faji mítosz, a fajelmélet irracionális törekvéseinek, a xenofóbiának sem Európában, sem a földgolyó más térségében már régen nincs táptalaja.

– A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány tehát az első olyan közügyi elképzelés – viharos történelmünk gyakori hullámverésében –, amely az elmenekülteket segíti, nem a megtérésben, hanem a hazatérésben.

– A megnyugvás reményével indulnak el egy szál ruhában vagy kis batyujukkal az ország nyugati határa felé. Nagy részük keservesen nélkülözi az elhagyott otthont, a kegyes-kegyetlen szülőföldet. Még azok is, akik anyagilag talán előnyösebb helyzetben vannak, mint itthon voltak.

Az késztetett az elnöki tisztség elvállalására, hogy személyes, egészen közeli tapasztalataim vannak arról, milyen fájdalmas heteket, hónapokat, esetleg éveket élnek át azok, akik kényszerűségből hagyták el eszmélésük, felnövekedésük tájait, a szűkebb és tágabb értelemben vett szülőföldet, ahol még a fák is az ő nyelvükön beszélnek. Azok, akik úgy érezték: nem élni is csak itt lehet.

A hazatérés eszméje van akkora gondunk, sőt létproblémánk, mint a korábbiak együttvéve. Mindezzel a parlamentnek kellene foglalkoznia, s olyan jogi, anyagi feltételeket kellene teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy a hazatérés minél biztatóbb legyen…

– Mindezt Sütő András közvetlenül hazatérése után világosan megfogalmazta: „Törvény által kell biztosítani, hogy a hazatért személy vagy család jogszerűen kapja vissza elorzott vagyonát – házát, kertjét, földjét –, vagy közvetlen hozzátartozóját illesse meg az. Gondoljuk csak el, hogy a diktatúra idején emigrált magyar, szász, sváb, zsidó családok házába kik telepedtek be – a diktátor leghűségesebb csahosai.” Sajnos, 1990 márciusa után – bár jogilag változott körülmények között – újabb tízezrek fogtak vándorbotot a kezükbe. Van-e, lesz-e remény arra, hogy hazatérjenek?

– A magyarok és nem magyarok futása olyan aggasztó jelenség, amely végre állásfoglalásra, cselekvésre kellene hogy késztesse a kormányt is. Elképesztő és fölháborító, hogy az ilyesfajta igyekezetnek még a jelét sem tapasztaljuk. Ilyen furcsaságok közepette nem lehet csodálkozni azon, hogy egy határozottan pozitív alapítványról, mélyen hazafias tettről mint hazaárulásról, irredentizmusról beszélnek olyan zsurnaliszták, akik valójában az összes nemzetiség gyors és végleges emigrálását látnák a legnagyobb örömmel.

– Az alapítvány létrehozása óta milyen visszajelzések érkeztek Sütő Andráshoz? Annyi marasztaló ige, vallomás hangzott el szinte teljesen visszhangtalanul.

– Egyéni beszélgetéseim során magam is meggyőződhettem arról, hogy jobb életkörülményeket, igazi demokráciát remélve sokan családostul készülnek hazajönni. Még azok is, akik fennen hangoztatták: a világ minden kincséért nem folytatnák ott, ahol abbahagyták. Tehát nem légből kapott fantazmagória az alapítvány elképzelése, hogy menekültek ezrei, esetleg tízezrei fognak majd visszatérni szülőföldjükre.

Természetesen mindannyian az idő markában vagyunk. Ilyen sovén, uszító pogromhangulatban nagyon nehéz megállítani a menekülést. Akinek márciusban szüleit, hozzátartozóit bántalmazták, akinek a fejét próbálták szétverni, akiket a március 20-i tüntetésen való részvételért azóta is nyaggatnak, azokat megfelelő biztosítékok hiányában nagyon nehéz visszatartani.

Az alapítvány mindent megtesz azért, hogy a menekülés igazi okait megszüntessük. Rettegésben, a mérnökien kidolgozott félelem légkörében nem lehet demokráciát teremteni és emberi jogokról beszélni. Az antiszemitizmushoz hasonlítható kampánynak minél hamarabb véget kell vetni! Enélkül nem beszélhetünk demokráciáról, jogállamról, európaiságról. Ezért tekintek továbbra is nagy-nagy türelemmel a hazatérésnek is majdan kedvező történelmi időre. Ama Mikes Kelemen-i, Zágon felé mutató halovány csillag újra és újra a szülőföldet juttatja eszünkbe, idézi azok emlékezetébe, akik kényszerítve indultak el a nagy folyók mentén. A szülőföldhöz való jogunk az itthonmaradás, a hazatérés legfontosabb érve.

Tófalvi Zoltán

A gyertya könnye^*

A diktatúra utolsó hónapjaiban írott Napló nemrégiben a Romániai Magyar Szó gondozásában jelent meg. A könyvecske az 1989. november 22-i nappal zárul, amelyben ez áll: „lakásunkat három rendőr őrzi”. Hivatalosabban szólva, ahogyan akkor Tabajdi Csaba, a nemzetiségi kollégium vezetője közölte a hazai és nemzetközi közvéleménnyel: Sütő Andrást házi őrizetben tartják. Az elkövetkezendő napokban, hetekben Tőkés László mellett Sütő Andrásért is memorandumok íródtak otthon és a nagyvilágban. Virrasztottak Kazincbarcikán, és tiltakozó röpiratot fogalmaztak a román vezetésnek Strasbourgban. Szerzőjük és kedves barátjuk iránti aggodalom szorításában léptek színpadra esténként az Advent a Hargitán szereplői a Nemzeti Színház színpadán.

– Éppen egy év múltán, november 22-én az Európa Tanács vendégeként Strasbourgba érkeztél. Magas rangú hivatalos személyekkel találkoztál, a nemzetközi könyvesboltban, a Kléberben rendezett, nagy érdeklődéssel kísért bensőséges együttlét után, újabb megbeszélésekre készülve kérlek: idézzük fel az elmúlt esztendőt.

Régen nem ülhettünk így együtt, lám éppen Strasbourgban nyílik módunk rá, s itt, a Modern Szálló szobájában mondod, mint régen annyiszor: dolgozzunk hát! Itt persze biztonságosabb, mégis látom nyugtalanságodon: noha a fotel kétszer öblösebb, mint vásárhelyi otthonodban, talán éppen ezért kényelmetlen számodra; én az ágy szélére kucorodom, s mindketten érezzük: Illyés Gyula a Lőtt lábú madár című versének bekeretezett kézirata és Bethlen Gábor portréjának társaságában családiasabban lehetnénk együtt. De az otthoniasság szeretete változatlan; Éva asszony, akinek sebesültségi állapota is orvosi gondoskodásra szorul, máris hozza kávénkat, mert egy jó feketét, akár koffeinmenteset is, bármikor előteremt a kedvedért. Most már valóban dolgozhatunk, vagyis: elmerülhetünk az időben.

Miközben Hegyeshalomnál és Kelet-Berlinben omlottak a falak, hogyan teltek napjaid a diktatúra lavinaveszedelmeiben, az adventi várakozásban?

– Igen, mindenütt omlottak a falak, de őszintén és töredelmesen bevallom: nem reméltük, hogy a romániai diktatúra ilyen hamar összeomlik. Nem gondoltuk, hogy a mélyben ilyen erők háborognak. Ezért ért meglepetésszerűen, amikor hírét vettük a temesvári mozgolódásoknak, majd azután mindannak, ami következett. A securitate irántunk tanúsított két évtizedes érdeklődése akkor vált intenzívebbé, amikor először elhangzott a rádióban a Sinkovits Imréhez írott levelem az erdélyi magyar menekültek dolgában. Ám a későbbiekhez képest még mindig viszonylag szelídnek volt mondható. Rögtön, ahogy elhangzott Imrének a levele a Vasárnapi Újság-ban, jelentkezett a securitate illetékes tisztje, mondván: feltétlenül beszélnie kell velem. Az ezredessel való, talán két és fél, háromórás beszélgetésben, vitatkozás során ő az én szövegemnek a törvényes következményeit hozta föl mint rám nézve veszélyes lehetőséget, én pedig megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem lehet államellenesnek minősíteni az én törekvésemet, hogy visszatartsam az erdélyi magyarságot az országból való kimeneküléstől. Ennél sokkal súlyosabbnak ítélték meg azt, amikor a Vincze Jánoshoz írott levelem három részben elhangzott a Kossuth Rádióban. Felbőszítette a belügyi szerveket, és ekkor már a fenyegetőzésnek a komolyabb formái következtek. Arról nem beszélek most, hogy névtelen telefonálók, akiket én a belügy által megbízott személyeknek tartok a mai napig is, mert azóta is működnek és azóta is telefonálnak, halállal fenyegettek meg bennünket. Ezután a ház előtt, a ház körül feltűntek a belügyesek, valójában éjjel-nappal szemmel tartották a házunkat. Némelykor igazoltatták azokat, akik beléptek hozzánk, vagy akik távoztak. Volt, amikor egyik-másik barátunknak az autóját kutatták végig, hogy nem szállít-e tőlünk röpcédulát vagy az ország rendje ellen uszító szöveget. Vagy például arról értesültünk, hogy miután valaki gyakrabban fordult meg nálunk, házkutatást tartottak nála, behívták kihallgatásra, megpróbálkoztak mindenfajta képzelt összefüggést teremteni személyi kapcsolataink között, és megpróbáltak valamiféle összeesküvési hálózatot kitapintani. Főleg arra voltak figyelmesek, hogy a bukaresti magyar követségről ki jön hozzánk. De akkor már ők se nagyon mertek utazgatni az országban. Őket is őrizték Bukarestben, akármilyen irányban indult el valamelyik követségi barátunk, a székházukból nyomon követték és fényképezték őket. Tehát meglehetősen intenzív felügyelet alá kerültünk. És annak következményeként, hogy közben felfedeztük a lehallgatókészülékeket, a készülékek egész hálózatát, mind Vásárhelyen, mind Sikaszóban ennek kapcsán még erősebbé vált a belügyi érdeklődés irántunk. Többek között abból állt, hogy a posta illetékesei, belügyi csapatai folyton-folyvást zaklattak bennünket azon a címen, hogy valami gyanús jelét észlelik a mi telefonhálózatunknak. Vagyis: a telefonunk nem működik; ezt nekik meg kell vizsgálniuk, mert valami olyan érintkezés mutatkozik a villamos hálózatban, amely veszélyes. Tehát nekik mindenképpen be kell jönniük a lakásba, fel kell menniük a padlásra. Jöttek kettesével, hármasával, ötösével, végül maga a postaigazgató jelentkezett, s igazolta magát, és szinte kétségbeesetten könyörgött a feleségemnek: engedje be őt vagy az ő embereit, mert nekik feltétlenül meg kell vizsgálniuk a vonalat. Tulajdonképpen arra voltak kíváncsiak, hogy mitől lehetséges, hogy a három lehallgató közül csak egy működik. Ugyanis én kettőt leszedtem, egyet meghagytam csapdának, félrevezetési szándékkal, azért, hogy ne csapjanak le olyan gyorsan reánk, s időközben tűnődhessünk azon, mi lehet a legokosabb megoldás. Megpróbáltam ugyanis ezeket a készülékeket szakértő barátaimmal megvizsgáltatni, erre sajnos nem nyílt lehetőség, mert nem akadt senki, aki alaposabban megnézhette volna ezeket a szerkentyűket. Volt ismerősöm, aki megpillantván egy ilyen hírhedtté vált apró szerkezetet, elsápadt és gyorsan eliszkolt, mondván: soha életében ilyesmit nem akar látni.

– Dolgozni, írni lehetett a fenyegetettség légkörében?

– Bejártam a szerkesztőségbe, elbeszélgettünk. Utólag derült ki, hogy egyenesen a belügynek a fülébe beszélgettünk, helyszíni közvetítés zajlott onnan is. A forradalom után három lehallgatókészüléket szedtek ki a falakból. Inkább otthon tartózkodtunk Évával. Néhány barátom meg-meglátogatott. A lehallgatókészülékektől megszabadultunk, mert végül kénytelen voltam kihívni a belügy illetékes tisztjét, egy ezredest, aki azután saját kezűleg szedte ki a padláson a harmadik lehallgatókészüléket. Ezzel én nekik mindhárom darabot átadtam leltári tárgyként, abban a reményben, hogy nyugton hagynak bennünket. Ez, amint az előbbiekből kiderült, nem következett be, mert a készülékeket elvitték, de küldtek helyettük fegyveres felügyelőket a ház elé. A napjaim tehát ezzel teltek, megpróbáltam valamit dolgozni, hiszen félbe-szerbe maradtak munkáim.

– Álmodtál azokban a napokban?

– Bizonyára. Főleg, amikor azt tapasztaltuk, hogy ablakainkat betörték, egy öklömnyi kővel. Olyan erővel hajították meg az ablakot, hogy valójában az üveg össze sem törött, kerek lyukat hagyott maga után, bezúdult egyenesen a szoba közepébe. Elképzeltem utólag, iszonyodva, hogy valamelyik unokámat homlokon kapja ez a kő, szétloccsan az agya a gyermeknek. Súlyos és gyilkos szándékú merényletnek minősíthető akció volt tehát.

– December 16-án Tőkés László háza körül románok és magyarok, szerbek és más nemzetiségűek élő láncot alkottak. Erősített-e ez a reménységben?

– Akkor már számoltunk azzal, hogy általánosabbá válik az ellenállás, de én semmiképp se gondoltam arra, hogy a rendszert megbuktató népfelkeléssé vagy mozgalommá terebélyesedik. A Tőkés-ügyet én már korábban is szemmel kísértem…

– …Üzeneted a Magyar Nemzet-ben októberben megjelent Bodor Pál (Diurnus) rovatában…

– Igen. Ezért külön kihallgatásban is részem volt. Valamiképp jelét akartam annak adni, hogy szolidaritást vállalok Tőkés Lászlóval. Így teltek tehát a decemberi napok, mígnem eljutottunk december 22-ig.

– A jeles napot később, a kórházi ágyon idézted fel, amelyet a Magyar Nemzet-ből ismerünk (április 7.): „A déli órákban lázasan feküdtem, az ifjúság hangja ébresztett álmomból. Lakásunk előtt körülbelül háromszáz főnyi ifjú tömeg tolongott, virágcsokrokat hajítottak be az udvarunkba, nyújtottak be feleségemnek a nyitott ablakon át, és kórusban követelték, hogy magam is menjek fel a város főterére.”

– Beültél tehát az alkalmi társaskocsiba, a mentőautóba, s elindultatok. Utatok azon ház mellett is elvezetett, ahonnan Petőfi indult a segesvári csatába. Gondoltál-e a költő sorsára?

– Éppenséggel Petőfi nem jutott eszembe, bár valóban ott haladtunk el az emléktáblával megjelölt épület mellett, és nyilvánvalóan tudatában voltam, hogy a helyzet nem veszélytelen, de megnyugtató volt ezeknek a fiataloknak a bátorsága és vakmerősége. Ők már korábban behatoltak a belügyi székház termeibe, és – ahogy nekem mesélték – valójában azért ment föl ez a csapat, ez a gyönyörű, bátor fiatal csapat, mert az a hír terjedt el, hogy én a securitate foglya vagyok. Oda indultak föl, hogy engem kiszabadítsanak.

Érdekes dolgot meséltek: melyik csoport mit művelt a belügy épületében. Volt, amelyik józan módon egy elkövetkezendő törvényes bíráskodás érdekében amellett kardoskodott, hogy nem szabad semmit elpusztítani és megsemmisíteni. Nyilván voltak indulatosabb személyek, akik az ott talált belügyi tiszteket is elpáholták volna – joggal. Őket is sokan védték. Valójában nem is esett baja egyetlen belügyi tisztnek sem. Az egyik ijedtében kiugrott az ablakon, és eltörött a lába. Ezek a fiatalok nagyon fegyelmezettek és értelmesek voltak, nem indulataik rabjaiként randalíroztak, hanem egyszerűen birtokukba vették az épületet. Látván, hogy én nem vagyok ott, elindultak a lakásom felé. Mi több: az egyik belügyi tiszt nagyon buzgón magyarázta nekik: higgyék el, nem vagyok letartóztatva, s ha nem hiszik, akkor ő vezeti el hozzánk őket.

– Ez volt az ő szabadulólevele…

– Igen… Így jöttek ezek a fiatalok, s vittek magukkal vakmerően.

– Forradalomként éltük meg és tudtuk a december 22-i eseményeket. Az idő múlásával egyre erősödött a gyanú a hazai és nemzetközi közvéleményben: puccs történt december 22-én. Hiszen a temesvári eseményeket alig-alig óhajtotta tudomásul venni az Iliescu–Petre Roman-féle vezetés: a katonaság átmentette a belügy embereit; s az elkövetkezendő hónapok eseményei is azt mutatták: a bukaresti hatalom észjárása és módszere mit sem változott… Mi történt hát december 22-én?

– Nem tudnék pontos választ adni erre. Én is azon a véleményen vagyok, hogy a jelenség maga nem oly egyszerű, mint akkor megítéltük. Sok gyanús vonatkozása került előtérbe a fordulatnak, és elképzelhetetlen, hogy ne kerüljön tisztázásra mindez rövid időn belül. Viszont: az is tény, hogy a tömeg elszántsága, kivonulása, tüntetése, fellépése nélkül szerintem egy csóré puccs, nevezzük így, önmagában nem vezetett volna ilyen gyökeres fordulathoz. Azt hiszem, akármi zajlott is, akármi előzte is meg a tömegnek az utcára vonulását, enélkül, meggyőződésem szerint, ezt a diktatúrát nem lehetett volna megdönteni. Ha csak abból indulok ki, amit magam láttam Marosvásárhelyen, amikor százezernél nagyobb tömeg hullámzott a főtéren és a mellékutcákban, és foglalta el valójában az államhatalom minden épületét, ezt nem szervezhette közvetlen módon semmiféle puccsnak semmifajta tagja. A tömegnek a spontán elszántsága és valóban forradalmi haragja volt itt, s ha ki is derült utólag minden, ennek a fordulatnak a kapcsán, amiről nem tudtunk vagy nem tudhatunk még, akkor is tény marad: magának a népnek, ahogy ebben az esetben joggal fogalmazhattam, a román népnek ugyanúgy, mint a magyarságnak vagy más nemzetiségű romániai lakosságnak együttes és valóban áldozatos küzdelme hozott döntő változást.

– Gyanakvásmentes lelkesedésben éltük meg mi is azokat a napokat. Elsőként te figyelmeztettél a sárkányos veszedelmekre, már december végén, mondván: vigyázat, mert kútmérgezés történt! Milyen jelekből érzékelted a lelkesedés napjaiban a nacionalista fertőzés halálos veszedelmét?

– Egyrészt annak alapján mondottam ezt, hogy tudtam: milyen erős, elszánt és fanatikus garnitúra épült ki a pártban és köré. Meggyőződésem volt már akkor: nem tűnik el egyik napról a másikra. Ezt a nagyon erős tömeget, mert hisz sok tízezer személyről van szó; őket a forradalom nem semmisítette meg, nem kergette el senki, nem menekültek el. Ott maradtak helyben, és tudni lehetett: előbb-utóbb valamiképpen megpróbálják érvényesíteni a régi politikának a törekvéseit, és megpróbálják hasznosítani azt a nacionalizmust, melyet hosszú éveken át tartó erőfeszítéssel a Ceauşescu-féle kurzus, vagyis ők felszítottak az országban. Jelen volt sok tízezres számban Marosvásárhely román és magyar lakossága; viszont ott volt, akár vidékre, a falura menekült garnitúra, amely terrorizált egy egész országot. Tudtam, mint ahogy más is tudhatta, hogy ez erőt jelent, és hogy a nacionalista mérgezés olyan súlyos következményeit lehetett tapasztalni, amelyek nem múlhattak el a forradalmas napokkal. Azonkívül azt is jól tudhatta bárki, hogy milyen jogtalan előnyökhöz juttatta a Ceauşescu-rendszer azokat a nacionalista személyeket, akik foggal-körömmel ragaszkodtak a funkciójukhoz, a keresetükhöz, nem érdemelt javaikhoz.

– Valójában máig nem tudatosult a hazai és nemzetközi közvéleményben a február 10-i marosvásárhelyi tüntetés súlya. A romániai magyarság hetvenéves megnyomorításának történetében példátlan méretű erődemonstráció volt. Hívó szavadra több mint százezres tömeg gyertyával és könyvvel néma tüntetésen fejezte ki óhajtását és erejét. Valójában a magyarság méltóságteljesen sugárzó erejétől is megrettent a Vâtra, amikor megszervezte a pogromot és az ellened irányuló merényletet?

– Igen, hetven év alatt nem volt példa rá, hogy százezernél nagyobb létszámú magyar vonuljon fel egy városban. Kérdésedet olyanformán kellene módosítanom, hogy a Vâtra Romănească-féle, magát kulturálisnak nevező fasisztoid szervezet korábban létrejött. A magyarságnak a békés tüntetését éppen azért határoztuk el, hogy valamiképpen ellensúlyozzuk a Vâtra előző napokban, hetekben elkövetett galádságait. Hogy valamiképpen jelezzük elszántságunkat és tömeges jelenlétünket. Amelyet némely demagóg vâtrás szónok úgy vont kétségbe többek között, hogy megpróbálta félrevezetni saját román hallgatóságát, mondván: alig-alig van magyarság Marosvásárhelyen, mert az román város. Nos, a mi február 10-i felvonulásunk előtti hetekben a Vâtra már megmutatta: veszélyes és fasisztoid jellegű akciókat óhajt folytatólag is végrehajtani. Előtte már olyan tüntetéseket szervezett nemzetiségi jogaink ellen, amelyek lezajlása közben békés magyar személyeket nyomorítottak meg. Tucatjával verték el az utcán menő békés embereket, férfiakat, asszonyokat, gyermekeket. Olyan uszításba fogtak, amelyet valamilyen példaszerű ellenvonulással kellett megfékezni, vagy legalábbis jelét kellett adni annak, hogy íme, itt vagyunk! De velük szemben nem akarjuk semmiképpen az ő eszközeiket használva az igazunkat védelmezni. Nem vagyunk hajlandók semmiféle brutális módszerrel érvényre juttatni igazságunkat. Ezért szólt úgy az én fölhívásom, amelyet a vásárhelyi magyar rádió tett közzé, hogy békés, néma tüntetést óhajtunk szervezni. Nem fütykössel, nem husánggal és nem láncokkal támadó, emberi életet veszélyeztető vagy ki is oltó fegyverekkel, hanem könyvvel, a szellem szimbólumával és gyertyával, a szelídségnek és a tiszta szándéknak a jeleivel akarunk némán felvonulni. Ez így is történt, annak ellenére, hogy az RMDSZ központja megpróbálta már előzetesen „lefújni”, hogy így mondjam. Több helyütt sikerült is. Nem mondom, hogy a központ aggodalma nem volt valamennyire indokolt, viszont az örökös aggodalom és örökös tétovaság hasonlóképp veszélyes, mert ilyen állapotban veszíti el a cselekvőképességét egy kisebbségi nemzetiség.

– Vajon nem ebbe az állapotba dermedt az RMDSZ? Mert történtek is olyan események, amelyek riadtságában megerősítették?

– Sajnos, magam is érzékelem ennek jeleit. Akkor mi, Vásárhelyen mindenben az ellenkezőjét akartuk annak, ami ellen tiltakoztunk. A Vâtra tömegei annak előtte iszonyatos ordibálásokkal rohantak; ijesztő, bénító volt a helyi magyar lakosságra szórt rágalmak közepette élni a mindennapokat. Az ő demagóg és uszító ordibálásukat épp hallgatással akartuk valamiképpen megvetni. Ezért nem került sor szónoklatra. Annyi történt, hogy amikor ez a százezernél nagyobb tömeg a sportcsarnok terére ért, akkor elmondtuk a miatyánkot fennhangon, egy tisztelendő atya kezdeményezésére, majd pedig én szóltam nagyon röviden arról, hogy ez volt a célunk, ezt el is értük. Csöndes, hallgatag, méltóságteljes felvonulással jeleztük erőnket, s egyúttal a marosvásárhelyi lakosság fegyelmezettségét és kultúráját is. A tömeghez intézett rövid záró szöveget négy alkalommal kellett elmondanom, hiszen nem fért oda az egész felvonuló tömeg. Mind a négy alkalommal más-más gondolatot próbáltam megpendíteni, ha jól emlékszem, azzal zártam, hogy ez a felvonulás néma kiáltás ügyünkért, az egyenjogúságunkért; többek között azért, hogy nem hagyjuk a templomot és az iskolát.

Tehát Reményik szellemében idéztem föl kisebbségi létünk némely követelményét. Megrendültséget okozott számomra ez a minden különösebb szervezés nélkül, szinte spontán módon, nagyon-nagyon fegyelmezetten felvonuló, százezernél nagyobb tömeg. Minden gyermeknek, férfinak, asszonynak, aggnak és fiatalnak kezében ott volt egy könyv és egy szál gyertya. Az én könyvem is feltűnt sok kézben, és megrendítő volt közelről látni, ahogyan egy reszkető kezű öregember keze fején a gyertya könnye megfagyott. Már csonkig égett a gyertya, de a markában tartotta. Hetven éve várták ezt az alkalmat az emberek, hogy sorsuk érdekében felvonulhassanak.

– A pogrom napján Budapestre szólt a meghívás: a román és a magyar szellem képviselőinek eszmecseréjére. Miért nem utaztál el?

– Hogyha akkor elutazom, természetesen nem velem történik meg a bestiális merénylet, hanem nyilvánvalóan mással… valószínűleg senkivel. Mert azóta nyilvánvalóvá vált: a Vâtra fő ellenségének tekint…

Kétségtelen, hogy a február 10-i tüntetés nem maradt nyom nélkül a vásárhelyi román sovén csoportok tudatában. Ők régóta készültek valami visszavágásra. Jelezte a sajtó, hogy a némaságunkat is kifogásolják. Már ebben is támadási szándékot sejtenek. Sőt: jobban félnek a némaságtól, mint valami hangos szónoklattól. Bármennyire is köztudomású volt, hogy én közvetlen módon nem veszek részt a politikai küzdelemben, hiszen a harmadik napon a Front megyei bizottságából kivonultam, látván a sok önjelölt forradalmárt, akikről mindenki tudta, hogy a belügynek és a volt megyei pártbizottságnak a leghűségesebb kutyái, s ezek ott ágáltak mint forradalmárok, tehát nem volt semmi kedvem köztük maradni. Kiléptem. Nem vállaltam semmi szerepet, tisztséget az RMDSZ szervezetében sem, viszont nem utasítottam el semmilyen felém forduló ifjú csoportot vagy az RMDSZ vezetését, ha tőlem valamilyen segítséget kértek. Így egy-két alkalommal közvetett módon, szóban vagy akár levélben én is megszólaltam ügyünkért. Március 19-én kiderült, hogy ezek a gyilkosok tulajdonképpen minden dühüket ellenem koncentrálták. Ugyanis amikor hiszékeny módon, garanciájukra hagyatkozva, becsületszavukat komolyan véve, miszerint garantálják testi épségünket, hiszékeny módon kiléptem a székház kapuján, akkor döbbentem rá, hogy engem figyel a két-háromezres tömeg. Engem megpillantva úgy ordítottak fel, mint amikor egy futballmeccsen gólt rúgnak, s utána azt is hallottam, hogy „itt van az öreg”. Ősz hajam messze világlott. S akkor már zúdultak is rám a bunkók.

– Amikor bestiális kegyetlenséggel rád támadtak, átvillant benned, hogy a hodáki, a görgényi kerület képviselőjeként mennyit fáradoztál értük? Még templomépítési engedélyt is sikerült kiharcolnod számukra…

– Természetesen eszembe jutott sok minden. Pontosan a Görgény-völgyi román parasztok érdekében annyit dolgoztam, nyargaltam, kitettem magam bolsi röhögésnek, amikor az engedélyt megszereztem. A templomot most szentelték fel különben. Egy Hodákhoz tartozó község lakói kérték az engedélyt, és persze senki nem akarta nekik megadni. Én azután valamiképpen megszereztem; nem volt könnyű. Iszonyatos volt tudomásul venni, hogy nyilván egy újabb, fiatal, fasizálódott nemzedék tagjai támadtak rám elsősorban. De végül is ugyanazok a famíliák tomboltak láncokkal és botokkal, akik a templomot és az Isten házát óhajtották felépíteni.

– Mivel magyarázható az, hogy a Vâtra-szellemiség hangadói értelmiségiek, például orvosok? S mint a francia lapokból kitűnik, Zeno Opris vagy Emil Bancu magyarellenessége összefonódik az antiszemitizmussal?

– Elsősorban tőlünk féltik az előjogaikat. Mert nem akarják megosztani velünk. Például egy egyetemi vagy intézményi vezetést. Nekik jól jövedelmező tolvajlási forrás. Egy kórházi ágyat nem tudom hány ezer lejért adnak. Az összes jól jövedelmező értelmiségi állás fölött ők őrködnek, és ezért csinálnak elvi kérdést a magyarság jogainak megnyomorításából.

– És miért antiszemiták? Hiszen a hetvenes években a romániai zsidóság a körülötte burkoltan és nyíltan szított és gyakorolt antiszemita közhangulat következményeként elhagyta a szülőföldjét.

– Ez már hagyományos szólam. S azonkívül azoknak is benne van a kezük, akik azt állítják, hogy a romániai kommunizmus megteremtői a zsidók és a magyarok. Ebben azok hangja is megszólal, akik ezt a tételt Nyugaton elterjesztették.

– Petre Roman és Iliescu a Vásárhelyen történteket nem óhajtja tisztázni. Pedig nemzetközi érdeke volna Romániának, ha vezetői hitelesen felderítenék a pogrom valóságos történéseit és közzétennék az igazságot. Ezzel szemben az év őszére már addig az abszurdumig eljutott ez a rendszer, hogy téged vádolnak mint az események felelősét. Iliescu pedig betegágyadnál megígérte Éva asszonynak, hogy a tetteseket megbüntetik. Most pedig neki írott leveledre még csak nem is válaszol!

– Nem tudom ezt mással magyarázni, csak azzal, hogy mi szenvedjük el a Ceauşescu-féle fasiszta örökségnek a következményeit, és elég hosszú ideig szenvedni fogjuk. Maga a kormány, az országvezetés is rabja sok tekintetben a Ceauşescu-féle külpolitikai módszereknek. Annyira beléjük ivódott ennek a külpolitikának a szellemisége, annyira megszokták bizonyos eredményeit, következésképp abban reménykednek, hogy ilyen módszerekkel folytatva talán sikerről sikerre jutva fogják majd belopni magukat a világ tiszteletébe. Nem tudom mással magyarázni az országnak kárt okozó magatartást, mert hiszen sokkal gyorsabban nőhetne a becsülete ennek a vezetésnek, ha szembefordulna a saját szélsőjobboldali sötét erőivel: a nyíltan fasiszta törekvésekkel, a Romania Mare című lap köré tömörült csoportokkal. Sokkal könnyebben kerülhetne olyan helyzetbe ez a kormány, hogy elnyerje a nemzetközi fórumok szimpátiáját, ha bevallaná azt is, ami történt. Tisztázná többek között a marosvásárhelyi eseményeket. De én újra ezt ismétlem, azt hiszem, babonásan hisznek, továbbra is hisznek egy Ceauşescu-stílus sikerében. Tehát: a ravaszsággal, hazugsággal, félrevezetéssel és demagógiával párosult taktikázás sikerében. Hisznek és nem veszik észre, hogy önmaguk ellen cselekszenek.

– Romániából áradnak a menekültek Magyarországra, de Strasbourgban is sátrakat állítottak fel számukra, s nyomorúságos körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. Mint Szokai Imre novemberi, bukaresti tárgyalásai nyomán kitűnt, a román kormány nem óhajt tudomást venni eltávozott állampolgárairól. Képtelen magatartás ez is, hiszen Európa számtalan országát nyomasztja a román emigráció nyomorúsága, csak éppen hazájuk felelős vezetői rándítják a vállukat…

– Valóban elképesztő, hogy mennyire azokat a szavakat használják bizonyos ügyekben vagy némely kérdések tárgyalásakor, mint Ceauşescu végnapjaiban vagy utolsó hónapjaiban. Például amikor Grósz Károly – emlékezetem szerint – a magyar és a többi romániai menekült kérdését felvetette Aradon, erre Ceauşescunak az volt a válasza: ez nem a mi ügyünk, ez az önök dolga. Oda menekültek és ott vannak. Ám lássák! Járjanak el velük, ahogy akarnak, nem a mi dolgunk. Nem vesszük tudomásul ezt a jelenséget. Ez volt a Ceauşescu-féle kijelentés. Az Iliescu-féle kijelentés, amelyről Szokai Imre tanúskodik, szó szerint ugyanez. Iliescu nem hajlandó román menekültekről tárgyalni, mert azt mondja: ilyenek nincsenek. Elképzelhetetlen, hogy ne tudná: Romániából tízezrével áradnak nemcsak Magyarországra, de Nyugat-Európába, különösen Ausztriába. És szó szerint azonos a reagálása, akár Ceauşescué. Ugyanilyen hasonlóság jelentkezik a kisebbségi kérdésben is. Tulajdonképpen ugyanazok a tételek érvényesek, amelyeket Ceauşescu fogalmazott meg, hogy többek között a homogenizálás folyamata már odáig jutott, hogy nem lehet, nem szabad beszélni román népről s nemzetiségekről, hanem egységes román nemzetről.

– Petre Roman külföldi nyilatkozataiban különösen hajtogatja ezt a kondukátori tételt…

– Azzal a különbséggel, hogy elhagyja a szocialista jelzőt. De egyebekben szó szerint a Ceauşescu-féle politikát folytatja.

– A Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökéhez is szólok: nyugtalanító jelek mutatkoznak a magyar kisebbségek helyzetében, ébrednek a magyarellenes indulatok Szlovákiában és Jugoszláviában is. Hogyan látod sorsunkat a Duna-medencében?

– Hirtelenjében három tényezőre gondolok: az egyik az, ha hetvenesztendei passzivitás, öncsalás és megannyi kiábrándulás és becsapatás után ezek a nemzetiségek, pontosabban a magyar kisebbségek Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában nem radikalizálódnak és nem indítják el a politikai küzdelem minden módján a maguk hadjáratait jogaik kiharcolása végett, akkor halálra vannak ítélve. A második gondolatom, amit hangsúlyozni szeretnék: kétségtelen, hogy például a romániai magyarság a román nép legjobb erőinek segítsége nélkül ugyancsak kudarcot kudarcra halmozhat. Tehát mindent meg kell tennünk azért, hogy a román szövetségesek táborát növeljük és erősítsük. És reménységgel mondom, hogy ezek a szövetségesek, a velünk szolidáris román szellemi erők azért növekszenek. Nem mondhatni, hogy rohamosan, de lassanként azért csak észrevehető a szövetségnek a lehetősége.

– Talán a nyugati román emigráció köreiben is erősödik ez a politikai realitás és belátás…

– Talán még ott is, részben. A harmadik gondolat, ami ehhez kapcsolódik, az, hogy a nemzetközi közvélemény ereje, illetve a nemzetközi fórumoknak a konkrét és nem csupán az elvont magaslatokban megfogalmazott és általánosságban elhangzó humanizmusa, hanem gyakorlati tettekkel igazolt támogatása járulhat hozzá törekvéseink sikeréhez. Ezért kell a jogaiért küzdő kisebbségeknek kiépítenie kapcsolatait minden olyan nemzetközi fórummal, amely emberi jogi ügyekben segítségünkre lehet.

– Európa és a világ mintha még mindig tájékozatlan lenne. Olyan figurák tündökölnek nemzetközi tanácskozásokon, mint például Mihnea Gheorghiu, aki Illyés Gyula ellen intézte hírhedett támadását. Az európai közvélemény pedig hiteles személynek ismeri el.

– Egyrészt nem ismerik őt igazán. Másrészt az utolsó években kiesett a pártkegyekből, és ebből a mellőzöttségből igyekszik magának hitelt teremteni, de legbelül megmaradt annak, ami volt. Ami pedig az általánosabb vonatkozásokat illeti: azt, hogy a világ közvéleménye nem látja tisztán a dolgokat, például a vásárhelyi eseményeket, azt az a tény is befolyásolja, hogy a román kormány mind a mai napig nem volt hajlandó közzétenni a vizsgálatok végső konklúzióját. A bűnösöket nem nevezik meg, az áldozatokat pedig megpróbálják börtönbe zárni.

– Magyarországon a pártosodásnál mélyebb, valós és szított ellentétek nehezítik a társadalmi tisztulás folyamatát. A felvidéki magyarság körében, messziről látva, feleslegesnek tűnő generációs és egyéb viszályok osztják meg az erőket. Nyugaton a magyarságot viszont a haza sorsának várható jobbra fordulása mintha jobban összehozná, mint az elmúlt időben. Személyesen is így tapasztaltad?

– Nyilvánvalóan más a helyzet Magyarországon és más a környező országokban, és ugyanúgy más Nyugat-Európában. Azt tapasztaltam, hogy kisebbségi jogi ügyekben például a magyarországi állapotok javulóban vannak. Tehát függetlenül a pártviszályoktól, a határokon túli magyarság dolgaiban igen sok tekintetben azonos vélekedés mutatkozik, azonos a törekvés, a segíteni akarás nyilvánul meg. Persze lehetne riasztó jelenségekről is beszélni, de erről majd más alkalommal… Sajnálatos, hogy Csehszlovákiában is tapasztalható bizonyos rivalizálás a különböző csoportok között, de én nem rendelkezem annyi tapasztalattal, hogy egyszeri utazás után megbízható módon véleményt alkothassak erről. Szándékom az, hogy máskor is elmenjek oda, és barátaimmal találkozva komolyabban igyekezzem tájékozódni. Különös tekintettel arra, hogy a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökeként elsőrendű feladatom tájékozódni ezekben a kérdésekben. Valóban én is úgy tapasztalom, hogy akár Nyugat-Európában, akár Amerikában az eddig egymásnak feszülő magyar emigráns törekvések sok helyen készek valamifajta együttműködésre. És ez biztató jel. De erről is csak azután lehetne komolyabban elmélkedni, ha egy alapos tájékozódó utazás után összegezhetném tapasztalataimat.

– Miközben a román vezetés elvitatja Magyarország jogait, hogy a magyarság emberhez méltó életéért hallassa hangját, mi több, sajtója szüntelenül magyar katonai akciók és fenyegetés rémét vetíti a közvélemény elé, Iliescu a Figaró-ban (1990. november 23.) feltűnő és bekeretezett címben is tudatja a világgal: „La Moldavie soviétique est une terre roumanie. J’ espere que l’Historie nous la rendra.” Vagyis: „Szovjet-Moldávia román föld. És remélem, hogy a történelem visszaadja nekünk.” Egyfelől tehát emberi jogi figyelmeztetéseket sem óhajt tudomásul venni, másfelől nemcsak álmodja, hanem hangoztatja is Nagy-Romániát…

– Nézd! A román vezetésen belül nagyon könnyen és természetes módon jön össze ez, mert hiszen abból az egyszerű tényből indulnak ki, hogy Moldávia, Moldova valójában ősi román terület, szinte kompaktnak nevezhető román lakossággal, amelynek a nyelve, kultúrája, történelme valóban román. Végeredményben egy cári hódítás, másrészt pedig Sztálin és Hitler közötti egyezmény nyomán csatolták el Romániától, illetve csatolták vissza. A maguk történelemszemléletének alapján ezt semmiképpen sem kezelik azonosan Erdély kérdésével. Mert hiszen erre nézve ismerjük az álláspontjukat, a román történetírás nézeteit. Én a magam részéről jelen körülmények között határozottan azt vallom, hogy az aktuális történelmi körülmények folytán a legfontosabb és legidőszerűbb feladatunk, hogy maradjunk a magunk nemzeti keretein belül. Ezeknek a törekvéseknek a végső összegzése az a jogrendszer, amelyet valóban európai normával mérve is elfogadható egyenjogúságnak nevezhetünk minden tekintetben. No, most ennek a kivívásához szükséges Magyarországnak is az erkölcsi, politikai segítsége. Annak az elvnek a félrevetésével, hogy minden kisebbségi ügy annak az országnak a kizárólagos belügye, ahol azok élnek. Mert hiszen ezt már revízió alá vették nemcsak a magyar politikában, külpolitikában, de számos más országban is. Mert egyetemes méreteiben omlott össze az az ocsmány és gyalázatos tétel, hogy minden kisebbségi ügy az illető országnak kizárólagos belügye, mely a második világháborúnak volt egy szörnyűséges politikai öröksége. Ezért tehát én nem tartom reálpolitikai szempontból időszerűnek és lehetségesnek a két jelenségnek: Moldova és Erdély, illetve a romániai magyar kisebbség kérdésének az egybemosását. Ezt külön-külön kell vizsgálni, a maga sajátosságainak megfelelően.

– Nem sokkal beszélgetésünk előtt rangos személyiségekkel találkoztál az Európa Tanácsban. Kilépve az épületből az út túloldalán szépen gondozott park van, amelyben a villanypóznák tetején gólyák fészkelnek. Fel-felröppennek, aztán kelepelve tovább szállnak. Otthoni, tavaszi gólyára való várakozásokat felidézve, visszatérő képként, történelmi képként említed: szülőfölded népe évszázadokon át megtanult türelemmel várakozni. Strasbourgban egész évben itt élnek a gólyák…

– Kész csoda…

– Igen, és e valóságos csodánál maradva, de egyszerűbben fogalmazva: itt, Strasbourgban, ahol a gólyákra nem kell várakozni, kérdezem: az erdélyi, a romániai magyarság sorsa mikor fordulhat végre tavaszba?

– Nagyon nehéz kérdés, mert nagyon nehéz helyzetben hangzik el, és nagyon nehéz helyzetben kéne válaszolni rá. Vagyis olyan körülmények között, amelyeknek az alakulását nagyon-nagyon nehéz előre látni. Minden jóslás átcsaphat igen rövid időn belül saját ellentétébe; minden következtetés hamis eredményre csábíthatna. Ezért inkább azt kell mondanom: ez a gólyamotívum, ez a várakozás, ez az adventmotívum indokolt volt a diktatúra körülményei között, amikor pillanatok alatt tüntettek el embereket nagyon-nagyon szelíd kritikai megjegyzésekért. Még azért is, ha valaki azt mondta: istenem, Udvarhely felé rosszabbak az utak, mint Torda felé. Ebből az derült ki, hogy az illető nacionalista és sovén, mert Udvarhely magyar vidék, Torda pedig román. Tehát ilyen körülmények között a várakozás kényszerűsége még akkor reménykedést is jelentett. Várakozást olyan időkre, amikor a cselekvés lehetősége is megmutatkozik. A diktatúra megdöntése utáni állapotok nyilvánvalóan valamilyen módon lehetővé tették a kisebbségi jogi küzdelmet. Ennek a küzdelemnek a legveszélyesebb ellensége lehet a várakozás. A további várakozás. Nincs mire várakozni, nincs kire, nincs miért. Mert sehonnan sem jöhet csoda, amely bennünket kiemelne a mostani nyomorúságból, ha mi magunk nem vackalódunk és nem próbálunk kievickélni belőle. Amennyiben cselekszünk, akkor számíthatunk külső segítségre is. Külső segítségen a nemzetközi fórum már hangoztatott erkölcsi, politikai segítségét értem. Ez a radikalizálódó romániai magyarság most már túl van az adventen. Nem követhetne el nagyobb bűnt önmaga ellen, mintha valamilyen formában megismételné ennek a szakasznak a kényszerű nyomorúságait. Tehát a tehetetlen várakozást, a hiszékenységet, a taktikázó engedékenységet – a vezetésre mondom –, a garancia nélküli ígéretek elfogadását. Amennyiben ez a radikalizálódó tömeg nem lép a határozottabb cselekvés útjára, melyet az RMDSZ keretén belül képzelek el, akkor a pillanatnyilag tapasztalható megtorpanás elhúzódhat, és átmeneti szakaszból valójában hosszú időre megbénító magatartássá válhat. És akkor újabb szörnyű veszteségeknek nézünk elébe.

– Más országokban, kisebbségként élő magyarok helyzetét látva úgy tűnik, a szlovákiai magyaroknak segíthet a prágai vezetés, Jugoszláviában a vajdaságiak hivatkozhatnak a szlovéniai magyarság helyzetére. Államkereteken belül tehát szövetségeseket tudhatnak maguk mellett. A romániai magyarság ennél kiszolgáltatottabb helyzetben van: más megfogyatkozott kisebbségeket és egy szűk román értelmiséget tudhatnak maguk mellett.

– Igen. Ezért is nagyon fontos azon munkálkodni, hogy magának a román népnek a pozitív erőit láthassuk magunk mellett szövetségesként. Emellett elengedhetetlenül szükséges a nemzetközi figyelem és tekintély, és mindaz, ami az országban a demokratizálódás útján vagy annak megtorpanásában történik. Itt, Strasbourgban és számos más helyen is megerősítették, hogy támogatnak bennünket minden jogos követelés elérésében. Csakhogy ennek a formáit meg kell találnunk.

– A belügy hadteste változatlan, s a katonaság és mellette a nacionalista hivatalnokok sok tízezres tábora rendíthetetlen masszának tűnik.

– Demokráciát, kisebbségi egyenjogúságot a szélsőjobboldalnak, a fasizálódott tömegeknek tett engedmények sorozatával nem lehet létrehozni. Következésképpen sok minden között remélnünk kell, hogy olyan kormány jut hatalomra Romániában, amely határozottan, keményen és igazán az európai demokrácia normái szerint ítélkezve száll szembe az országban meglévő jobboldali erőkkel. Ez minden kormánynak kötelessége saját népével szemben. Nem csupán a kisebbséget, a magyarságot kell megvédeni ennek a sötét elemnek a garázdálkodásától, hanem végső fokon a román népet is. A károk, amit ezek okoznak, olyan természetűek, hogy a román nép megítélésében ártanak az országnak.

– Amikor első cikkedben, 1945 tavaszán a Balogh Edgár szerkesztette Világosság-ban egy képzeletbeli román barátodnak címzett levélben a román–magyar együttélés nyugtalanító jeleire utalva írtad: „Különös fények mutatkoznak a szemedben.” Az egykori, képzelt barátnak immár behavazott hajjal, negyvenöt év múltán hogyan fogalmaznál?

– Ugyanezt írnám. Mert azok a képzeletbeli barátok valóságosan is léteznek. Igaz, kevesen, de hát vannak.

A levélben egykor egyebek között a tizennyolc esztendős diák így fogalmazott: „Nem érzed, milyen kínos, pokoli élet vár ránk itt, ha tovább is ezen az úton haladunk?… ”

Ablonczy László

 

Ui.: Karácsony előtt Sütő András hazatért Marosvásárhelyre. Minden jel arra mutat, hogy lakásában a lehallgatókészülékeket újra felszerelték.

Utószó

Az elmúlt húsz esztendő több mint száz interjújából állítottuk össze ezt a gyűjteményt. Arra törekedtünk, hogy azokat a beszélgetéseket adjuk át az olvasónak, amelyek Sütő András életművének fontos momentumairól, írói munkásságának fordulatairól és keserves, már-már tragikus közügyi küzdelmeiről adnak hírt.

Némely fontos interjút, sajnálatunkra, nem tudtunk vállalni, mert a rádióban és a televízióban olyan zenei-képi atmoszféra vette körbe a beszélgetést, amelynek egyszerű közlése gondolati és esztétikai értelemben is károsodással járna. Más esetben fájdalmas hiányt kell tudatnunk, mert több, a kötetbe illő anyaghoz sem sikerült hozzájutnunk, így a Bölöni Sándor által szervezett nagyváradi Kerekasztal anyagához s a bukaresti televízió magyar adásában Sütő Andrásnak Gálfalvi Zsolttal készült beszélgetéséhez. Reméljük: Sütő András életművének későbbi, publicisztikai írásokat tartalmazó kötetébe beilleszthetjük a most hiányzó anyagokat.

Az itt olvasható interjúk az eredeti közlést követik, némely helyen a cenzori húzásokat vagy a terjedelmi okokból kénytelen rövidítéseket visszaállítottuk. Az egykori filológiai pontatlanságokat is javítottuk, a címet ott módosítottuk, Sütő András egyetértésével, ahol nem utalt a tartalomra, illetve: nem a lényegre hívta fel az olvasó figyelmét; a változtatásról a jegyzetekben tájékoztatjuk az olvasót.

A kötet szerkezetében fejezetenként a beszélgetések többnyire időrend szerint következnek. Ha ettől eltértünk, azt az interjú súlya indokolja. Előrébb sorolva (mint az első fejezetben is) jobban segíti az olvasó tájékozódását Sütő András életművének áttekintésében. Némelykor pedig nem a beszélgetés időpontját, hanem tárgyát tekintettük a szerkesztés döntő szempontjának.

A jegyzetek összeállításában felhasználtuk Bertha Zoltán–Görömbei András A romániai magyar irodalom válogatott bibliográfiája 1971–1980 (TIT–Bp. 1983) című munkáját és Lázok János kéziratos bibliográfiáját, amelyet Sütő András anyagainak felhasználásával állított össze.

A. L.