„…van esélyünk az újrakezdéshez”^*

A romániai és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotójának, „a magyar irodalom vigaszának” (Illyés) hazájában évek óta nem jelenhetett meg kötete. Drámáit leparancsolták a romániai magyar színpadokról. Marosvásárhelyi otthonát, a Vörösmarty utcai házat lebontásra ítélték a város régi negyedeinek megsemmisülésével.

Ezek bizony nem eszményi feltételei az alkotásnak.

Újabb drámája, a torokszorítóan keserű, Auschwitzban játszódó Álomkommandó magyarországi ősbemutatóján nem lehetett jelen; nem kapott útlevelet. A dráma bemutatását a Román Jogvédő Iroda ezúttal sem engedélyezte. Így tehát a budapesti bemutatót mint „kihágást” tartják számon a román illetékesek. Művészet mint „kihágás”: sajátos felfogása ez egy nemzetiségi kultúrának.

– Min dolgozik most Sütő András?

– Elmúlt esztendőmet nemzetiségi gondjaink rabolták el a drámaírástól és regényemtől, amelyet sok évvel ezelőtt kezdtem el. Olyasfajta gondok, amelyekről azt mondják, hogy irodalmon kívüliek. Például az erdélyi magyarság tízezres tömegeinek menekülése az ősi szülőföldről. Vagy például azok a társadalmi-politikai okok, amelyek ezt a katasztrófát előidézték.

– Annak ellenére, hogy ezek az okok ma már világszerte ismertek, mondana ön róluk valamit?

– Felsorolásuk hosszadalmas lenne. Most csak egyet említek: a romániai magyarság oly erősen ragaszkodik gyermekeinek anyanyelvi oktatásához az óvodától az egyetemig, hogy ennek híján most tízezrek képesek az emigráció hányattatásait is vállalni.

– Mit szólnak ehhez az írók?

– Írásban vagy szóban?

– Írásban.

– Írásban semmit. A honi sajtó nem foglalkozik a jelenséggel. Ezenkívül íróink közül is sokan hagyták el már az országot.

– Ön miként vélekedik erről?

– Vegyesen.

– Vagyis?

– Nem ítélkezem sommásan. Van, akit megértek, van, akit nem.

– Ki az, akit nem ért meg?

– A személyekre szóló vélekedés korai lenne. Bizonyítási időt kell adni mindenkinek.

– Öntől mit hoznak ki legközelebb a romániai kiadók?

– Semmit.

– ?

– Közel egy évtizede, hogy nem jelent meg könyvem hazai magyar kiadónál.

– Miért?

– Benyújtott kézirataim a Kriterion fölött álló cenzorok fiókjában várnak engedélyre.

– Romániában hivatalosan közölték, hogy nincs már cenzúra.

– A régi értelemben vett cenzúra intézménye valóban megszűnt. Más formában azonban annál szigorúbb jött létre. Láthatatlan és megfoghatatlan.

– Önnek évek óta egyetlen régebbi könyvét sem találni a romániai könyvesboltokban.

– Mert lehetetlenné vált munkáink újrakiadása. Ehhez olyan különleges engedélyek megszerzése szükséges, amelyek eleddig ismeretlenek voltak a könyvkiadás történetében.

– Kérvényezte ön valamely könyvének újrakiadását?

– Igen.

– És az eredmény?

– Nulla.

– És drámáinak sorsa?

– Azokat ma már csak külföldön játsszák.

– És otthon?

– Be vannak tiltva. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vidám játékomnak megkegyelmeztek. Ezt a kolozsvári és a nagyváradi magyar színház vitte színre.

– Új drámát ír-e?

– Igen. Az ugató madár című drámám első változata elkészült már évekkel ezelőtt. Akkor még Harag György szerette volna megrendezni. Ha nem otthon, valahol külföldön. Aztán őt elvitte a halál, a dráma a fiókban maradt. Évek múltával az első változata már nem tetszik: újraírom hát.

– Kinek?

– A jövendőnek.

– A távolinak vagy a közelinek?

– Jóslásokba nem bocsátkozhatom.

– Említette, hogy drámáit külföldön játsszák. Így tehát új munkája is színpadra kerülhet.

– Igen. De vágyam az, hogy munkáimat a romániai magyarság ismerje. Elsősorban ennek a néptömegnek írok, hiszen a sorsát élem: ez a sors ihlette minden eddigi munkámat. Akkor is, ha szúzai menyegzőről írtam vagy Kolhaas Mihályról. Volt idő, hogy drámáimat sorra vitték színpadra Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon.

– És Marosvásárhelyt?

– Ott már nehezebben. Maga a színház örömmel tűzte volna műsorára minden drámámat, így legutóbb az Advent a Hargitán-t és az Álomkommandó-t is. Ez viszont csak a színház együttesének és vezetőinek vágya volt. A fölöttük bábáskodó megyei és fővárosi szervek a benyújtott műsortervekből az én munkáimat törölték. Törlik évek óta. Legutóbb az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat sem engedélyezték.

– Indoklás?

– Változatos. Annak idején például, mikor a Káin és Ábel-t szerették volna bemutatni, a megyei első titkár azt mondotta: a szerző hagyjon föl az efféle szamárságokkal, és írja meg, mily boldogan élnek a parasztok a kollektív gazdaságokban.

– Ön mit válaszolt erre?

– Semmit. Parancsát nem velem közölte, hanem a színház akkori vezetőjével.

– Ilyen körülmények között miként alakul a romániai magyar színházak tevékenysége?

– Aggasztóan. Az elmúlt évtizedben közel száz színházi személy hagyta el végleg az országot. Tehát: színész, rendező, díszlettervező stb. Gondoljuk meg: nem kicsiny csapat ez. A temesvári magyar színház együttesének majdnem a fele távozott már.

– És az utánpótlás?

– Ezt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának kellene biztosítania. Feladatának egy időben eleget tett, de ma már, hogy ily nagymérvű az emigrálás: képtelen pótolni a veszteséget. Évente két-három személyt vehet föl. Nagyon kevés ez. Szinte semmire sem megyünk a pótlásban. Különben így van ez a főiskolai képzés más területein is a magyar diákok létszámát illetőleg.

– Miként jellemezné ön a romániai magyar irodalom és művészet helyzetét?

– Erről sokat lehetne beszélni. Úgynevezett irodalmi életünket a szétesettség jellemzi. Divatosan szólva: az atomizálódás. Nem tudom, hányan várják még útlevelüket a végleges távozáshoz. Minden jel arra mutat, hogy mire a menekülés hullámai elülnek, magyar író, művész is nagyon kevés marad köztünk. Azt is mondják persze Berzsenyivel: nem sokaság, hanem lélek… De vajon nem önáltatás ez? Nemzetiségi létünk alakulásának megítélésében a számok törvényét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindennapi fogyatkozásunk tragikus és sok tekintetben irreverzibilis. A jövendővel mégis úgy kell szembenéznünk, hogy van esélyünk az újrakezdéshez. Ilyen remény nélkül képtelenek lennénk bármit is cselekedni. Az én cselekvésem pedig: az írás. Talán nem kell hozzátennem, hogy annak minden olyan műfaja, amelyben mostani helyzetünkről próbálok szólni.

Ahogy lehet, s amíg lehetséges.

Balázs Ádám