„Az omlásnak ez csak a kezdete”^*

– Ezekben a nehéz órákban, években, talán mondjuk úgy: korszakban, esetleg súlytalannak tetszik a kérdés, mégis bátorkodom feltenni Sütő Andrásnak: van-e önálló erdélyi magyar kultúra?

– Szerintem nincs. Századok alatt a történelmi hányattatásban kialakultak ugyan sajátos, úgynevezett transzszilván vonásai, ezek azonban sosem tették önállóvá, egészében mássá az összmagyar kultúrán belül.

– Akkor hogyan vélekedik ön a Kós Károly nevével fémjelzett transzszilvanizmusról?

– Hát ennek megfelelően. A transzszilvanizmus a provincia sajátosságainak túlhangsúlyozása. Ennek irodalmát illetőleg például már Babits is elmondta jogos aggályait. Az úgynevezett transzszilván irodalom csakis az összmagyar irodalmon belül értékelhető. Önállóságáról így ma sem beszélhetünk.

Erre azt is mondhatnák sokan: valóban nem beszélhetünk önálló erdélyi magyar irodalomról. Hiszen a romániai magyar irodalom – hivatalos román felfogás szerint – a román irodalom része. Ezt pedig én így módosítanám: a romániai magyar irodalom valóban része a mai Románia kultúrájának. De hagyományai és nyelve révén a magyar irodalom szerves része, amiként a romániai magyarság is a magyar nemzet szerves része, attól függetlenül, hogy nem a magyar állam keretein belül él. Kultúrában, irodalomban, szellemiségben nincsenek területi elcsatolások. Amit lent határsorompók választanak el, az egy változatlan szellemi égbolt magasában találkozik.

– De találkozik-e más is? Megoszthatatlan-e a magyarságtudat? Egyáltalán: mi a magyarságtudat napjainkban?

– A sommás kérdésre sommásan nem tudok válaszolni. Huszadik századbeli szétdaraboltatásával a magyarság a Mohács utáni idők állapotába esett vissza. Népből nemzetté válásának útján elakadt. Tömbjeiben a viszonylagosan egységes magyarságtudat nem alakulhatott ki. Az összmagyarság egyharmada más államok nemzettestében kisebbségi sorsra jutott; hol itt, hol ott fel-felújuló, immár háromnegyed évszázados üldöztetésre.

– Üldöztetés? Ugyancsak sommásan szólva? Hiszen, például a romániai magyarság dolgában, az ötvenes-hatvanas évek idején ön is elismerőleg szólt valóságos egyenjogúságról, igaz testvériségről, nemzetiségi fejlődésről.

– Úgy van. Mert így volt. Akkori vélekedésemet tények igazolták. Hit és tény együtt volt. Ám a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának ez a felfelé ívelő szakasza rövid ideig tartott. Utána zuhanás jött. Ennek részleteibe most nem merülhetünk el; nálam illetékesebbek ezt széltében-hosszában tárgyalják. Maradjunk a kérdésnél: mi a magyarságtudat napjainkban? Az egyes tömböké. Így tehát – mert abból való vagyok – a romániai magyarságé. Erről pedig azt mondhatnám, ez a tudat: a riadalom, a menekülés, a létmentés tudata.

Ugyan! – mondják némelyek. – Helyéről elmozdul néhány tízezer. Még mindig marad kétmillió. Bár így lenne, ám attól tartok, hogy a riadalom, a menekülés, a létmentés méretei növekedni fognak. Valójában az is menekült, aki helyben marad. Nyelvének szabad használatából kiesetten, kollektív nemzetiségi létének jogai nélkül, hivatalosan átkeresztelten, etnikumában tehát megtagadva a romániai magyarság ösztönszerűen befelé fordul, társadalmi passzivitásba vonul, nappal hallgat, álmában menekül. Ilyen körülmények között szinte komikus azon tűnődni: mi a magyar, milyen a magyar, miféle is a tudata, kollektív természete stb. Ismételjük a közhelyet? Tudatát a léte határozza meg. Az a lét, amelyben feltűntek a nemlét, egy potenciális megsemmisülés veszedelmei. Túlzás ez? Határsorompók nélkül a romániai magyarság menekülése arról a földről, ahol ezer esztendeje él, palesztin méreteket öltene. Meglódult tudatának most ez a legfőbb jellemzője.

– És Sütő András ebben a kavargó menekülésben vajon miért marad otthon, vagyis Erdélyben, Marosvásárhelyt? Ami már nem is az, hanem Tîrgu-Mureş, hiszen tudjuk, egy idő óta a romániai magyar sajtó számára betiltották a helységnevek magyar nevének használatát.

– Hát többek közt éppen ezért vagyok ott, ahol mindig is voltam: a szülőföldön. A tiltások miatt is. Hogy a romániai magyarságnak segítségére legyek az efféle betiltások elleni tiltakozásban. És egyáltalában: a nemzetiségi jogok megszerzésének küzdelmében.

– Miben állna ez a küzdelem? Csoóri Sándor szájából elhangzott olyan mondat, hogy a romániai magyar értelmiség árulója lett a magyar nemzetiség ügyének.

– Ebben annyi az igazság, hogy az ügynek árulói is vannak. Mint minden ügynek a világon. Mint mindig az idők folyamán. A jelenség manapság nálunk azzal bonyolódik, hogy a küzdők legnagyobb része névtelen, ismeretlen – hisz nem jutnak sajtóhoz –, az árulók pedig a hazai és nemzetközi nyilvánosság előtt deklarálják a romániai magyarság csodálatos boldogságát, egyenjogúságát stb. Csoóritól mégis elvártuk volna, hogy komolyabb tájékozottságról tegyen bizonyságot. Akinek nem inge, persze, a vádat nem veszi magára. Ám művészemberként az empátia megszólalhatott volna benne, mondván: vajon miként veszi tudomásul sommás ítéletét az az erdélyi magyar értelmiségi, akit egyrészt vallatói neveznek a román haza árulójának, másrészt a Kossuth rádióból értesül ugyancsak áruló mivoltáról. Hát erről most csak ennyit.

– És akkor hogy állunk az úgynevezett lehajló és éppen ezért megmaradó fűszál elméletével vagy tételével, avagy jelszavával, amelyet Magyarországon ugyancsak Csoóri Sándor és Megmaradni című drámájában Csurka István is bírálat alá vett?

– Olvastam, illetve hallottam színpadról is ezt a bírálatot. A metafora ismerős volt számomra, ám először azt gondoltam végig: ki, mikor és hol hirdetett meg a romániai magyarság számára ilyen „elméletet”, „tételt”, „jelszót” stb. Meg kellett állapítanom, hogy minálunk soha senki sehol ilyesmit nem hirdetett meg. Ép elmével társadalmi programként bármely kollektivitás számára ilyet nem lehet meghirdetni. Ennél a passzív ellenállás elve is cselekvőbb, harcosabb program. Ilyenformán vizsgálódva végül oda jutottam el, hogy saját regényem egyik hőse mondotta volt – önnön sorsát jellemezve: a fű lehajlik a szélben és megmarad. Szavait egy másik hősöm a regényben menten meg is cáfolja, ám erre már nem figyeltek föl kritikusaim. Gyümölcsoltó Gergely egyéni felfogását a szerző ideológiájaként értelmezve kezdték Erdélyben is elátkozni már könyvem – Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor.

Egy temesvári munkásmozgalmi veterán támadott meg először a baloldal bal oldaláról, azután pedig kiváló koponyák is fennakadtak rajta. Miként a példa is mutatja. Én ama veteránnak még elmagyaráztam, hogy regényhős szavait a szerző saját politikai – vagy bármiféle – programjaként, jelszavaként, tételeként értelmezni: rettentő tévedés, ám ugyanezt sem Csurkának, sem Csoórinak bántás nélkül nem mondhatom el. Két kiváló szellemet becsülnék le vele. Maradok tehát a föltételezésnél: ők nyilván olvashatták valahol azt a társadalmi cselekvésként meghirdetett tételt, amit magam – ismétlem – nem olvastam.

Ha mégsem így lenne, a dolog lényegét a komikumban kell keresni. „Keljetek fel, pásztorok!” – énekeltük hajdan mint betlehemesek, karácsony estéjén, a hatósági ember pedig ezt úgy értelmezte, hogy felkelést szítunk a magyarság körében. Ámen.

– Ebben a szétszabdalt magyar sorsban, gondolkodásvilágban milyen magyarságtudatot kellene kialakítani?

– Kisebbségi állapotoknál maradva: ezt maga az élet, a társadalmi gyakorlat fogja kialakítani, ha ez a nemzetiség mai, tragikus helyzetéből kilábal; ha benső ereje lehetővé teszi, hogy jogait kiküzdve egy viszonylag normális lét feltételei között folytassa életét; ha az idő meghozza számára mindazokat az objektív feltételeket, amelyek etnikai fennmaradásához, kulturális felemelkedéséhez szükségesek. Hogy melyek ezek? Itt most csak ismételném magam. Példaként viszont még nem emlegettem Svájc népeinek alkotmányos jogait, vagy pedig a svéd lakosság nemzetiségi körülményeit Finnországban. Ezzel persze nem merülnek ki a példálózás lehetőségei.

– Régi vágy, hogy a pozitív példák sorát magunk is szaporíthassuk. „Dunának, Oltnak egy a hangja” – hangoztattuk sokszor Adyval. Erről mi a véleménye?

– Hogy mindenek ellenére így igaz ez, mint lehetőség. A baj az, hogy évtizedeken át mint realitást kezelték. A Duna menti népek – Németh László szavával – „tejtestvériségének” gondolata nem hiú vágyálom. Megvalósítható. Az ebben érdekelt népek szubjektív feltételei történelmileg adottak. Ezt főleg azok tapasztalhatják, akik e tájnak etnikailag vegyes területein élnek, mint jómagam is. Az egyszerű emberek – mondtuk és mondjuk meggyőződéssel – hajlamosak egymás megértésére, a békés, alkotó együttműködésre.

Ha ebben nacionalista propaganda-hadjáratok meg nem zavarják őket. Ha a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának feltételeit biztosítják mindazok az államok, amelyek ebben érdekeltek.

Határozottan állítom, hogy például a romániai kisebbségek életében 1944 után volt olyan történelmi szakasz, amikor nemzet és nemzetiség egyenjogúságát a kiteljesedés felé mutató realitásnak lehetett tekinteni. Ám ez rövid szakasz volt. Annak a nemzetiségi politikának elvrendszerét épp azok az erők vették gyökeres revízió alá, amelyek valójában létrehozták. Az „átrendezés” persze nemcsak elviekben történt. Hanem gyakorlatilag. Annak a felépítménynek a fokozatos fölszámolásával, amelyet az első demokratikus kormány – a Groza-féle – a nemzetiségeknek megteremtett.

Hogy ez mit jelent: ma már közismert. Világszerte vitatott kérdés. Ünnepélyes nyilatkozataival a valót az a Nemzetiségi Tanács sem tudja eltakarni, amely pályafutását a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsaként kezdte, s végzi most átkeresztelten, a magyar nemzetiségű román dolgozók testületeként.

Elkezdődött hát a romániai magyar nemzetiség sorsát meghatározó politika felülvizsgálata – visszamenőlegesen is. A magyarországi sajtóban elkezdődtek a kárhoztatások: az egykori Magyar Népi Szövetség politikájának bírálata; így kerül szóba vezetőinek tévedése, bűne, baklövése stb. Jómagam csak diákként dolgoztam az MNSZ Ifjúsági Szervezetében, a híres – hírhedett – Százas Intéző Bizottságnak nem voltam tagja, de átélvén azokat az időket, tanúként szólhatok az elkezdődött történelmi perben. Azt hiszem, nem vitás, hogy az MNSZ, minden érdemével együtt, súlyos hibákat is elkövetett a negyvenes években, az ötvenes évek elején, míg föl nem oszlatták. Pontosabban önnön feloszlatását deklaráltatták vele.

Ám akik most azt vitatják, hogy ez a szervezet más utat is választhatott volna, mint amit az akkori Román Kommunista Párt mellé állva választott: minden jel szerint szubjektív óhajok szerint ítélkeznek. Elképesztő könnyedséggel lépnek át történelmi tényeken, s hagyják figyelmen kívül egy adott korszak meghatározó körülményeit. A nemzetközieket éppúgy, mint Románia akkori belpolitikai viszonyait. Ennek részleteibe most nem bonyolódom, csak azt teszem még hozzá: a történelemre visszavetített szubjektív vágyálmokkal ezt a kérdést tisztázni nem lehet. Az is tény viszont, hogy az MNSZ-nek töredékesen megírt története felülvizsgálatra szorul. Az emlékezések romantikus felhőrongyaitól valóban meg kell tisztítani, történelmi szerepét – most már objektívebben – újra kell vizsgálni.

De lám, mennyire elkanyarodtam a kérdéstől: van-e közös hangja Dunának és Oltnak? Az elkalandozás látszólagos. Ugyanis a közös hangok feltételei közül kellett fölhozni egyet-mást. Azt jelezve, hogy ez a testvériség elvileg mindig lehetséges volt, ma is az. Ha az objektív feltételeit a politika megteremti.

– Az életnek különös fintoraként az a Herder, aki megjövendölni vélte egykor a magyar nyelv eltűnését, a nevével alapított díjban – életműve okán, hiszen képletesen Duna és Olt mellé számos folyót felsorakoztatott – a népek testvériségéről tesz hitet. Hogyan vélekedik ezek után a magyarság pusztulását felsejdítő herderi jóslatról Sütő András, maga is a díj kitüntetettje?

– Ez a díj – amit Kelet-Európában is sok kiválóság megkapott már, magyarok is természetesen – valóban a népek testvériségének lett szimbólumává. Jelezte azt is, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sajátosság önértékével járulhatnak hozzá. Hiszen ennek megőrzése minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Hogy is mondta Herder úr? „Az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást.” Bárcsak látnánk erre nézve a beteljesülés csekély jelét is.

Azt gondoltam egyszer, s le is írtam egyik könyvem elé: „…ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is; az édesnek nevezett anyanyelv.

Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket.

Nem így történt.

Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak…” Aztán úgy folytatódik a gondolat, hogy az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez. Erdély hegyei közül s a balladás folyók mentéről elszólítja rendre, számolatlanul e földnek szülötteit. És: szavaink gondját a búcsúzás gondja váltotta föl: az öröknek hitt közelséget a távol, a közös hajlékot a várakozás fehér tornya, ahonnan ugyancsak szólni kell, hírt adni magunkról.

Mármost ezzel folytatom: hírt adni és újból eltűnődni Herder híres, hírhedtté vált jóslatán, hogy tudniillik nyelvünk, a magyar nyelv, kihalásra ítélt a környező népek nyelvtengerében. Kihalás? Eb ura fakó! – szólt nemegyszer a dacos akarat. – Csakhogy mi is ott leszünk ám! Hát ott voltunk minden végveszedelmünknél, és úgy-ahogy kivágtuk magunk. Újból és újból fényre tápászkodtunk a nemzeti katasztrófákból. Némelykor még csodáltuk is magunk: ez jó mulatság, férfimunka volt!

Herder úr jóslatát pedig feledni kezdtük. Elhamarkodottnak, sőt előítéletből származónak véltük, jól tudom, hogy szlovák történészkörökből kapott hozzá sugallatot. Bizonyos történelmi óhaj csúszott át ilyenformán a jóslatok fenyegető árnyai közé.

Feledékenységünk azonban nem számolt a régi Magyarország összeomlásával. Így azzal a veszéllyel sem, amely a kisebbségi létbe szorult magyarság nemzeti nyelvét, etnikai mivoltát hetven éve fenyegeti. Most pedig itt állunk olyan történelmi árnyak alatt, amelyek a herderi jóslatot újból véresen időszerűvé komorítják. Nem oly egyszerű már az eb ura fakó rikkantás. Mert külső veszedelmeken túl ijesztő módon mutatkoznak bensők is: a letargikus bénultság, az önfeladás megannyi bizonyítéka, s köztük a legriasztóbb: a romániai magyarság tömeges menekülése az ezeréves szülőföldről, amiként erről szó esett már. A kiáltó szó, mely visszatérítené, már nem esik füle ügyébe, reménytelenségéből ki nem szakíthatja. A meglódultak tízezrei az anyanyelvüket mentik, gyermekeik jövendőjét, de milyen áron? Hogy földönfutókká lesznek. Nyelvünk mentése közben ősi, kollektív létüket semmisítik meg, és lesznek az újabb magyar diaszpóra áldozatai. Üres helyük Erdély síkságain és hegyei között Herder jóslatára is emlékeztetni fog: itt éltek azok, akik nyelvük mentése közben önmagukat semmisítették meg.

Ám az omlásnak ez csak a kezdete. Holnapi alakulását, végét nem láthatjuk. Annyi mégis bizonyos, hogy az Isten is csak azon segít, aki maga is megpróbál magán segíteni. Ez pedig nem a menekülés, hanem a szembefordulás a sorssal, amely cselekvés nélkül a végzetünkké válhat; a herderi jóslat – ha csak részlegesen is: betelik rajtunk.

– Súlyos szavak. Vád rejlik bennük: történelmi farkasvakságunkról, önismeretünk hiányáról, tükör előtti páváskodásról. Az idő pedig rohan. Vajon milyennek ítélhető most a magyarországi rálátás ebben a katasztrófahelyzetben a környező államok magyar nemzetiségeire?

– Homályos, zavaros „rálátású” korszakok után a kisebbségi magyarság helyzetének megítélése kezdi a valót megközelíteni. Sajnálatos – de mit mondok! –, iszonyatos tény, hogy a „rálátás” hivatalos igényét valójában a romániai magyarság tömeges menekülése támasztotta. Ez a dráma potenciális méreteiben nagyobb, súlyosabb, mint amilyennek látszik. Eddigi jelei mögött oly hatalmas, néma omlás zajlik, hogy az egészében fenyegeti a romániai magyarság létét. A bénultságnak, tehetetlenségnek, az önfeladásnak a maihoz hasonló mélypontja ismeretlen a nemzetiségi lét hetvenéves történetében. A pánikos menekülési folyamat méretei nőnek inkább, nemhogy apadnának. Vége kiszámíthatatlan. Megállításának esélyeit ma még csak latolgatni lehet.

Ilyen helyzetben mit tehet az író, ha nem csatlakozik maga is a menekülők áradatához? Megpróbál kiáltó szó lenni a helyben maradásért, a dolgok rendezési lehetőségének reményében. S azzal a meggyőződéssel, hogy ajándékot az ég ebben sem ígér. Küzdelem nélkül a puszta remény: hiábavalóság.

Fejér Gyula