„Fűszálviták”, remények, betiltott darabok^*

(Egészségét helyreállítandó München és Bern felé tartva egy ideig Budapesten tartózkodott Sütő András. Alkalma volt, hogy másfél év múltán a Nemzeti Színházban ismét megtekintse az Advent a Hargitán-t; a Vígszínházban nemcsak az előadást, hanem őt is ünnepelhette az Álomkommandó közönsége. Beszélgetésünk az újratalálkozás jó érzésével kezdődik.)

– Tapasztaltam, hogy sem az egyik, sem a másik előadás nem kopott meg, mindkettő ugyanolyan intenzitással él, mint korábban is láthattam. Az Advent a Hargitán-ban új szereplőnek is örülhettem. Zetelaki Gábort előzőleg Funtek Frigyes alakította. A gyermekkor emlékeibe ragadt, művészi hajlandóságú ifjút adta, remekül. Most pedig Bubik István tartásban konokabb férfiút mutatott – ugyancsak nagyszerűen. Mit mondjak még? A szerző e két dráma fogadtatását tapasztalva aggodalommal veszi azt is tudomásul, hogy a mai történelmi folyamatok a kisebbség menekülésének drámai atmoszférájában fokozzák is az ilyen darabok iránti érdeklődést. Bizakodom abban, hogy az Álomkommandó problematikájának egyes motívumai el fognak avulni. De remélem, hogy vannak olyan tartalmai, amelyek a jelen drámáján túl is érvényesek. Amint az Advent a Hargitán-ban is; azt gondolom, hogy a benne megfogalmazott reménytelen várakozás fájdalma tartós jelenség az életünkben. Az Álomkommandó-ban az álom és valóság konfliktusa sem meghatározott, időhöz kötött. Mindkét dráma együttese azzal az intenzitással játszik, hogy az időnek körülöttünk megsűrűsödött izzását is érzik és éreztetik velünk. Ilyenformán leghűségesebb szövetségeseimnek érzem a színészeket abban, amit mondani akartam.

– Az Anyám könnyű álmot ígér című regényednek egy mondata újra és újra felbukkan közéletünkben. A Liget című lap tavalyi 2. számában olvashattuk Csoóri Sándor Erkölcsi revízió című szövegét. Felszólalásként hangzott el a Magyar Demokrata Fórum tavaly március 4-i tanácskozásán. Többek között ez olvasható benne az erdélyi kisebbségi lét jelmondataként aposztrofálva: „A fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon.”

– Tévedés. Én ott élek, de ilyet nem hallottam.

– Arról is szól Csoóri Sándor, hogy ottani felfogás szerint ez valamilyen Bethlen Gábor-i politika lenne.

– Elég nagy szamarak lennénk, ha így értelmeznénk a nagy fejedelem példáját.

– Csurka István Megmaradni című darabjában a Nemzeti Színház előadásában is elhangzik, miszerint ideje lenne Erdélyben föladni a lehajló fűszál kisebbségi politikáját.

– Akkor ez egy másik félreértés. A regényben a szóban forgó mondat így hangzik: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.” S ez így is van. Látott valaki füvet, amely a szélben nem hajlik le, hanem felkunkorodik? De nem értem a kapcsolást. Mi köze az én regényemnek az említett beszédhez és Csurka drámájához?

– Sokak szerint ezek a kitételek veled vitatkoznak.

– Velem? Hát meghirdettem én ilyen jelmondatokat? Akkor már régen fejbe vertek volna a székelyek.

– Akkor mégis, miképp vélekedsz a dologról?

– Úgy, hogy egy regényben, márpedig ez esetben napló formájában írott regényről van szó, nem kisebbségpolitikai röpiratról – szóval egy regényben köztudomásúlag igen sok mondat van. Például ilyen is: „Keljetek fel, pásztorok, pásztorok!” Betlehemes ének. Akkor vajon ezt úgy kell értelmezni, hogy a betlehemesek felkelést szítanak a pásztorok között? No jó, ne tréfáljunk. Az ügy komolyabbnak látszik. Két kitűnő elme, amilyen Csoóri és Csurka, regényszöveg-értelmezésben nem követhet el ilyen abszurdumot.

Azt hiszem tehát, másról van szó. Arról, hogy ezt az én szövegemet színpadra is alkalmazták sokan, sokféleképpen adták elő, Gyümölcsoltó Gergely idézett mondatára pedig sokan rábólintottak. Mindazok, akik – akár politikusi mivoltukban is – úgy vélték: egy kisebbségnek, akár a fűnek, jobb a szélben lehajlania. Elbeszélgettem erről Csoóri Sándorral is. Ő pedig úgy véli, hogy adott korszakok cselekvésképtelenségében egy-egy ilyen mondat könnyen kiszakad regénybeli összefüggésrendszeréből, s az önáltatás, önigazolás szolgálatába szegődik. Amiről a szerző nem tehet, mivel ez társadalmi atmoszféra következménye. Azt kell mondanom tehát: Csoóri, Csurka nem velem szállt vitába, hanem mindazokkal, akik Magyarországon a regényemből kiszakított mondatot kollektív kisebbségi magatartásformaként értelmezték. De hadd tegyem hozzá: nem ártott volna jelezniük, hogy ők nem az én könyvemmel, hanem az abból „kiszabadult” és jelmondattá „manipulált” szöveggel pörlekednek.

– Úgy tudjuk, a szóban forgó könyv Romániában évek óta indexen van.

– Így nem mondhatnám. A könyvtárakból nem vonták ki, újrakiadását azonban évek óta nem engedélyezik. Úgy gondolom, ez a tiltás nem azért ütött be, mert munkáim a „fűszál-filozófia” jegyében születtek volna.

– Mindezek ellenére: nem beszélhetünk-e arról, hogy a romániai magyar kisebbség kollektív magatartásában megnyilvánul ez a – mondjuk így: – fűszáltermészet?

– De igen, ez is létezik. Hetven év a kollektív és egyéni magatartások rengeteg változatát alakította ki. Ezek ütköznek is most egymással. Főleg az úgynevezett kisebbségi képviselet és a tömegek óhaja, akarata között. Így tehát ami kívülről nézve általános megadásnak látszik: belül keserves konfliktusok, drámák sorozata. Ezt kívülről megítélni nem könnyű. A tények ismeretét indulat, szubjektív óhaj nem helyettesíti. Az elszabadult fantázia sem.

– Hogyan ítéled meg ma a sajátosság méltóságának Erdélyben tíz évvel ezelőtt oly hevesen vitatott fogalmát?

– Ugyanúgy, mint akkor, vagyis: egy nemzettel közös államban élő nemzetiség fogalma nem olvasztható be a nemzet fogalmába. Tudomásul kell venni annak a többségi nemzettől eltérő sajátosságait, amilyen a nyelv, a kultúra és így tovább. Bármely nemzeti kisebbségnek elemi emberi és kollektív joga, hogy sajátosságaiban önmaga lehessen. A többségnek tehát, amikor jogrendszert alkot, tisztelni kell a másság, a másik etnikum nyelvi és kulturális sajátosságait, ahogyan tisztelet illeti az emberi méltóságot. A vitatott fogalom tehát: követelmény. Követelményünk a kisebbségi lét többségi megítélésében. Ma pedig időszerűbb, mint valaha.

– Legutóbb az ÉS-ben egy áttelepült írókollégád tollából azt olvashattuk, hogy a sajátosság méltósága fellengzős kifejezés…

– Attól függ, mivel vetjük össze. Méltóság szavunk valamely obszcén kifejezés mellett kétségtelenül fellengzősen hangzik. Nyelvi ízlés dolga, hogy ki honnan ítéli meg, milyen fogalmak társaságából. Ha például az emberi méltóság szavai mellől nézem: hogyan lehetne fellengzős? Tíz év azonban nagy idő, azóta sok minden történt. Akkori, vitát keltő cikkemmel, amely Csipkerózsika címmel jelent meg a Korunk-ban, nemzetiségi állapotunk néhány aggasztó jelére szerettem volna rámutatni. Ahogy a közlés lehetőségei engedték. Kényszerű módon tehát jegyzetem csak jelzése lehetett annak, hogy sorsunk, helyzetünk megannyi drámai kérdése kiált költő, regényíró, drámaszerző után. Akkori szelíd tűnődésemet az események régen elsodorták; írótól, bárkitől más hangot követel immár a helyzetünk.

– Az Erdélyből áttelepültek olykor rosszízű gondolatokkal üzengetnek az otthon maradóknak.

– Minden „emigráció” szellemi nyomorúsága ez. Az önigazolás mohó vágya sokszor óhatatlanul intrikába fullad. A távolság megvédi az embert a hamisítás következményeitől. Bizonyos, hogy ebből semmiféle „emigrációban” tartósan megélni nem lehet. Sanda és megosztó gondolatokra utaltál; szerzőik abban a tudatban vélekednek otthon maradt kollégákról, hogy azoknak nincs módjukban válaszolni. S ez végeredményben erkölcsi kérdés. A jövő mindent helyére fog tenni.

– Sereglenek az Erdély-szakértők, s feltűnő, hogy a Virrasztás szerzőjét, Tamási Áront mennyire kerülik. Volna pedig miben ragaszkodni hozzá; hivatkozni erkölcsi, szellemi tartására.

– Meggyőződésem, hogy olyan társadalomban, amelyben a legjobb értelemben vett reformeszmék megvalósulhatnak, Tamási Áron is visszakerül az őt megillető helyre. Az ő szépirodalmi munkáin túlmenően közügyi írásai ma is ragyogó példái az író etikai tartásának. Tamási Áron a társadalmi igazságot nem az éledező, sőt élesített osztályharc, hanem a humánum jegyében tudta elképzelni. Nagyon sok érvényes eszmét lehet ma is közkinccsé tenni az ő „jégtörő” gondolataiból. Mint minden nagy író életműve, utóéletében az övé is hullámzó. Biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik az iránta való érdeklődés új korszaka. Mindmáig például nem tudatosítottuk: a Jégtörő Mátyás a magyar próza új fejezetét jelenti. Tamási játékainak színpadi élete is alig kezdődött el. Ezek még mindig olyan rendezőkre várnak, akik a századvég korszerű színpadi eszméi szerint viszik majd sikerre Tamási Áront. Gondolj például az Énekes madár varjúveszedelmére. Nem egy Hitchcock figyelmére méltó mozzanat? Olyan fenyegetettség ez, amely több, mint a népélet derűs mozzanatai.

– Tamási színpadi munkáit említetted. Jó hír, hogy a marosvásárhelyi színpadon nemrégiben felújították a Csalóka szivárvány-t; ám hiába írod darabjaidat, azokat a vásárhelyi közönség mégsem láthatja.

– Plakáton is meghirdették az Advent a Hargitán-t; begyűjtötték a bérlőket, s a drámát nem mutatták be. A bérlők pedig megnézték, amit kaptak helyette. Meghirdették az Ihajcsuhajdiá-t; begyűjtötték a bérlőket, de nem mutatták be, s a bérlők nézték, amit adtak nekik. Legutóbb, a tavalyi évadkezdéskor, a Lócsiszár-t ígérték; begyűjtötték a bérlőket, s most úgy döntöttek: nem. Helyette a bérletesek kapnak, amit kapnak. A helyzet az, hogy a színház a maga fejétől minden darabomat bemutatta volna, de erre a felsőbb szervektől nem kapott engedélyt.

– Rangos és klasszikus szerzők tilalmas sorában tudhatod magad, amely Bornemisza Péterrel és Katona Józseffel kezdődik…

– Csak annyit mondhatok erre, hogy ez a gyakorlat logikusan következik a fentebb említett tiltásokból. Amelyek ugyanúgy sújtják ebben a pillanatban Székely Jánost, mint engem. Igazad van; vigasztalhat, hogy kiváló szerzők között tudhatom magam; mert Madách Imre, Illyés Gyula, Németh László és Örkény István vagy Kós Károly egyaránt tiltott szerző színpadjainkon.

– A Nemzeti Színház egyik állandó szerzőjétől kérdezem: miben látod a Nemzeti feladatát?

– Amiképpen nem lehet eszményi Nemzetinek nevezni azt a színházat, amely a világirodalmat kizárja és csak nemzeti drámákat játszik, ugyanúgy nem tekinthető az sem nemzetinek, amely, akár világszínvonalon is, csak más nemzetek drámáit játssza, és a magyart elhanyagolja. Felfogásom szerint egy nemzeti színház azt a drámai kultúrát képviseli, amely a nemzeti és egyetemes értékek együttese. A világirodalmi áramlatok mellett tehát a nemzeti sorskérdéseiknek kell helyet biztosítania folyamatosan a színpadon. Mert különben hová kerülnek ezek? Minőségi Nemzeti Színház könnyen dönti el azt a vitát, van-e helye a drámai művészetekben a nemzeti sorskérdéseknek. Ugyanis a sorskérdések drámai tárgyalásának jogát rossz drámák esetén lehet és kell kifogásolni. A rossz dráma nemcsak egy nemzeti sorskérdést kompromittál, hanem bármely egyetemesnek vélt problémát is. A romániai magyar színházi rendezők között emberi és szakmai értelemben Harag Györgyöt tekintettük annak, aki ezt a sorskérdésekben megfogalmazódó egyetemes színházigényt képviselte. S Harag György nemcsak kolozsvári és marosvásárhelyi, hanem legjobb újvidéki, gyulai és győri rendezéseiben meg is valósította ezt a követelményt.

– Utolsó találkozásunk alkalmával, 1984 őszén Harag György szenvedélyesen arról beszélt, hogy szeretné színpadra vinni az Ugató madár című drámádat. A darabot azóta sem láthattuk.

– Azzal, hogy Harag György meghalt, a darab is megtorpant a maga útján. Egy időre félretettem. Azóta eltelt néhány esztendő. Újraolvasva megállapítottam, hogy még dolgoznom kell rajta; ezt a munkát az idén szeretném befejezni.

(További, súlyos kérdések következhetnének, de azt mondja Sütő András: azokra majd prózában, esszében, drámában válaszol. Siet haza. Írni, dolgozni akar. Mert másként nem tehet. Itt tavaszi napokat élt, ott várja a dideregtető Idő. Otthonában, Sikaszóban, a Kis és Nagy Romlás lábánál, hó lepi és köd üli a tájat…)

Ablonczy László