Sárkány alszik veled egy fedél alatt…^*

– Indulnánk ki talán legutóbb megjelent mesejátékodból, amelynek címe: Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Követi-e új mesejáték?

– A terveim között szerepel egy újabb mesejáték.

– Mondanál valamit róla?

– Mondhatnék. De attól tartok, hogy a majdani kész munka sok mindenben megcáfolná mostani szavaimat. Hogy az embernek valamely terve miként valósul meg, milyenre sikeredik, s végül mit mond valójában: csak a munka legvégén derül ki. Miután a tervezés idejéből, tehát kívülről beléptél a munka öntörvényű világába. Ott aztán meglepődve tapasztalod, hogy előzetes elgondolásaiddal ellentétben ez is, amaz is másként alakul. Amiként egy gyümölcsfa koronájáról sem tudhatod előre: milyen lesz végső formája. Jobb tehát, ha olyasmiről, ami még nincsen készen: hallgat az ember.

– Akkor beszéljünk kész munkáról. A Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába iktatta a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című vidám játékodat. Úgy tudjuk: Tompa Gábor fogja rendezni. Milyen gondolat vezet benneteket?

– Tompa Gábor nevében nem szólhatok, csak a magaméban. Engem az foglalkoztat, hogy sikerül-e vidámságot és keserűséget úgy elegyíteni, hogy a szerző szándéka az eddigi előadásokkal ellentétben erőteljesebb és világosabb legyen. Annak idején Harag György kitűnő rendezésben vitte sikerre a darabot Marosvásárhelyen. Vele sokat beszélgettem a munka dramaturgiai fogyatékosságairól. Valójában az ő kedvéért dolgoztam át a darabot. Mire elhagyott bennünket.

– Ha mint hősöd, Zetelaki Gábor, nem húsz, hanem száz év múlva új életre kelnél, milyennek szeretnéd látni a világot?

– Nem ilyennek, az egyszer biztos.

– Tíz esztendővel ezelőtt beszélgetésünkben életünket háromfelvonásos darabnak mondottad. A harmadik felvonást úgy jellemezted, hogy az a korszak lenne, melyben az ember megpróbálja legyűrni a halál érzését. Illyés Gyula munkáját, a Kháron ladikján-t említetted. Hatvanadik születésnapodhoz közeledve erősödik-e benned az érzés, hogy életed újabb fejezete kezdődik? Vagy a dátum nem jelent semmit? Hogyan láttad ifjan, amikor szüleid töltötték be ezt az életkort? És hogyan láttad a példaképeidet, írótársaidat, amikor hatvanévesen őket köszöntötted? (Illyés Gyula, Kós Károly és mások.)

– Hatvanéves korodra a halál melléd ül, és figyeli minden mozdulatodat. Eleinte riadozol tőle, álmodból is dobogó szívvel ugrasz ki, mert előle kellett menekülnöd, légszomjjal küszködve. Aztán megszokod a közelségét, amiként a mesében is megesik, hogy sárkány alszik veled egy fedél alatt. Viszont annál jobban kezded hajszolni magad, hogy bepótold a mulasztásaidat. Úgy élj, hangzik bennem a bölcs mondás, mintha minden perced az utolsó lenne. Íróilag nem így éltem. Rengeteg energiámat emésztették fel a közügyek. Ám lehetséges, hogy amit nem írtam meg – talán hasznára lett annak, amit megírtam. Ma már örvendek, hogy minden olyan regénybe beletörött a bicskám, amit az ötvenes évek receptjei szerint kezdtem el, s hajítottam el azután egyenest a tűzbe, önmagamból és receptből egyaránt kiábrándultan. Most már, hogy nincsenek receptjeim, versenyt kell futnom a halállal. Tudom, hogy leterít egyszer, de egyet-mást addig még a szeme közé vágok. Apám, anyám ebben a korban? Fiataloknak láttam őket. Író barátaimat – az idősebb nemzedékből valókat – pedig aggastyánoknak. Főleg a tekintélyük folytán. Elképesztő, hogy Asztalos István még nem volt hatvanéves, mikor elvitte az agyvérzés. Kós? Szememben ő már ötvenévesen is „nagy öreg” volt. Ezt az érzést az is táplálta bennünk, hogy úgy szólt mindenről, mintha 686 éves lett volna.

– Hogyan látod Kós Károly életművének jelenét, jövőjét?

– Mindaz, ami ebben az életműben tiszta humánum, erkölcsi és esztétikai érték: mindenek ellenére él és élni fog, míg magyar olvasók lesznek.

– Nagy lendülettel meseírásba fogtál. Amikor gyermekeid kicsik voltak, nem írtál mesét. Unokáknak is csak szóban meséltél. Mitől a felbuzdulás?

– Képeslapunk, az Új Élet, már régebben új rovatot nyitott gyermekeknek Szolgálatos nagypapa címmel. Tehát nagyapák meséltek. Gondoltam, magam is közéjük állok. Aztán eszembe jutott: mi rengeteg természeti tapasztalatom van. Erdő, mező világa s az erdei vadak, madarak, havasi pisztrángok mind mesébe kívánkoznak. Amit csak lehet: meg kéne mentenem a mulandóságomtól. Így lesz kötetnyi mesém ennek az esztendőnek a végéig.

– Más műfajban mi készül?

– Elbeszélés, regény, úti tűnődés. Hazai persze.

– És a világjárás?

– Egyelőre nem utazhatom.

– A bukaresti Kriterion Kiadónál mikor jelent meg könyved utoljára?

– Hét esztendeje. Az Évek – hazajáró lelkek.

– Azóta? Nem írtál talán?

– Rengeteget. Kiadás dolgában viszont ez volt az én hét szűk esztendőm.

– Nem juttattál el semmit a kiadóhoz?

– Többek között három színpadi játékom ügyében várom előzetes bírálóim válaszát; idén júliusban lesz két esztendeje.

– A könyvesboltokban keresik a munkáidat.

– Egy falás nincs belőlük – ugyancsak hét esztendeje.

– Szerinted melyek egy adott nemzetiség vagy kisebbség emberlétének minimális feltételei?

– Évtizedeken át, míg közügyekben is megnyilatkoztam, ezekről a feltételekről szóltam, ahol erre alkalmam nyílott. Egy nemzetiség, kivált ha közel kétmilliós létszámú népről van szó, és etnikailag része egy saját államkeretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok. Nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha egyéni, állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit, és azokat saját nemzeti kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag – megannyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig az anyanyelvén biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megfelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; ha államilag történik gondoskodás arról, hogy alkotmányosan meghirdetett jogokat helyi, szubjektív értelmezések el ne ferdítsenek; ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési és tudományos életével; ha valóban híd szerepet tölthet be saját államának nemzete és ama nemzet között, amelyhez etnikailag tartozik…

Egyszóval, ha önmaga lehet, sajátos szín egy állam egészében, ahol tiszteletben tartják a sajátosság méltóságát. Vagyis: egy adott etnikum létének, fölvirágzásának minden feltételét. Mindez persze csak része a kérdésre adható válasznak. Ezúttal csupán elemi feltételekről szóltam. Jogokról.

És a kötelezettségek? Ahol jog van, ott állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész, bonyolult folyamata…

Ablonczy László