A toleranciáról és Bábel örökségéről^*

– Miért választotta drámája témájául Kálvin és Szervét vitáját?

– Mert Kálvin és Szervét vitája az időnek bonyolult áttételei folytán az én vitám is a világgal s önmagammal.

– Tapasztalta-e, hogy Kálvin mostani követői félreértik az ő drámabeli szerepét?

– Igen, tapasztaltam. Pedig úgy érzem, elfogult voltam a drámában. Kálvin javára. Engels például ezt a konfliktust sokkal szigorúbban ítélte meg – Kálvin rovására. Íme, mit mond erről: „És jellemző, hogy a protestánsok előtte jártak a katolikusoknak a szabad természetkutatás üldözésében. Kálvin akkor égette meg Servetet, mikor ez azon a ponton volt, hogy felfedezze a vérkeringés folyamatát. Két óra hosszat pörköltette elevenen. Az inkvizíció legalább beérte Giordano Bruno egyszerű elégetésével.” A vallástörténeti lexikonok pedig sosem felejtik el érdemein kívül ezt is hozzátenni: „Kálvin diktátorként erkölcsi terror alatt tartotta Genf városát, amelyet protestáns Rómának, őt magát pedig genfi pápának neveztek. Mindazokat, akik eltértek tanításától, szigorúan megbüntették. Így Servet Mihály spanyol orvost (1511–1553) is halálra ítélték, mert kétségbe vonta a Szentháromság tanát.” (Vallástörténeti kislexikon, Bp. 1983.)

Kiderül ebből, hogy Engels Szervét Mihálynak elsősorban a tudományos munkásságát vette figyelembe, Kálvin ellenben a hitújítást veszélyeztető hitújítót volt kénytelen az útból félreállítani. S ugyancsak Engelstől tudván, hogy a reformáció a maga korában a polgári forradalom második felvonásának volt ideológiai jelmeze, Kálvin kényszerű cselekvéseit ennek megfelelő megértéssel próbálta bemutatni. A helyzetébe, a bőrébe képzelve magam, Kálvinról végül is ezzel a drámával ugyanazt mondtam el, amit Illyés összegzett ilyenformán a reformáció genfi emlékműve előtt:

Meg kell azonban jegyeznem, hogy a félreértés csak szórványos volt. S mindenekelőtt olyan egyházi személyek háborodtak föl, akik azt gondolták, hogy drámám Kálvin János élete szövegben és képben. Az irodalmilag műveltebbek viszont már a kolozsvári bemutató előtt készséggel és megértéssel igyekeztek ténybeli tájékoztatással is a segítségemre lenni.

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárai és diákjai 1976 tavaszán disputatiót rendeztek, azt vizsgálva elsősorban, hogy Kálvin és Szervét kapcsolatában mi a történelmi valóság. De munkámat nem tekintették sem történelmi, sem ténydrámának. Végső következtetéseikből hadd idézzek egyet: „A disputatio célja az igazság volt: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom egy közös pontra mutat. Arra, amely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

– Ön több művében, így a Perzsák-ban és A szúzai menyegző-ben is érinti a nyelvi elnyomás kérdését. Ehhez kapcsolódva azt kérdezném: mi a véleménye arról, hogy a volt afrikai gyarmatok népeinek korábbi kizsákmányolása és kulturális, nyelvi elnyomása azt is megakadályozta, hogy törzsi nyelveikből kifejlődjön egy-egy terület, illetve ma már független állam közös nemzeti nyelve?

– A jelenség bonyolultabb, mint az európai nemzetiségek problematikája. Sajnálatos tájékozatlanságom folytán ehhez érdemben nem szólhatok hozzá, de talán nem is kell mondanom, hogy a mindenkori gyarmatosítóktól, elnyomóktól mást, mint kulturális és nyelvi imperializmust nem is lehet várni. Nincs oly elnyomó hatalom, amely önmagát, nemzetét ne tartaná felsőbbrendűnek az elnyomott népnél. A felsőbbrendűségi gőgöt nem a fasizmus találta ki. Az csak a végletekig – a gázkamrákig – szította föl… Ám e keserves tanulság ellenére a változatos nacionalizmusok rémítik megint a világot. Beszélgetésünk tárgyánál maradva ehhez még csak annyit hadd tegyek hozzá: a nacionalista ott kezdődik, ahol valakit A MÁSIK anyanyelve idegesít. Innen már csak egy-két pohár alkohol – az „idegen” nyelvre rántott késig, a dorongig. Vagy éppen a pogromig.

– Véleménye szerint milyen szerepe van és lehet a kisebbség nyelvének?

– A kisebbségi nyelvnek egyenrangúnak kell lennie a többségi nyelvvel. Olyan földrészen, mint Európa, amely nem százféle bevándorló konglomerátuma, mint például Amerika, különösen így van ez. Itt az egymás mellett élő népek – gyakorta közös állami keretben – nagyrészt azonos „ősiséggel” rendelkezve, ragaszkodnak adott etnikai állapotukhoz. Az ősiséget azért mondom idézőjelesen, mert ez a fogalom nemegyszer gyanús módon ministrál faji mítoszoknak, amelyek egyszer már az ész trónfosztásához vezettek Európában. Nos, ilyen körülmények között a kisebbséginek nevezett nyelv – egy etnikum légzőszerve – csakis nacionalista gyakorlat következtében kerülhet hátrányos helyzetbe. A levegőhasználat nem jog kérdése. Természeti törvény, hogy a kisebb létszámú tüdős lénynek ugyanannyi levegő jár, mint a nagyobb létszámúnak. Amiként nincs tüdő- és lábhasználati törvény, azonképpen nem kellene nyelvhasználati törvénynek sem lennie, olyannyira természeti jogról van szó. Jól tudom persze, hogy a kérdésnek ilyesfajta megközelítése az eszményi emberiesség létét is feltételezi. Ilyen pedig ma még nincs, csak némely demagógiában. Jobb tehát azt mondani, hogy életünknek ebben a történelmi órájában az a nyelvhasználati törvény, amely szabad megnyilatkozást biztosít szóban és írásban, amely nyelvtiprót büntet stb., mindenütt hasznos, sőt nélkülözhetetlen, ahol vegyes ajkú népek léteznek.

– Miként látja szerteágazóan nemzetköziesülő világunkban az országok közötti kapcsolatok súlyosbodó nyelvi nehézségeit?

– Ezen egyedül a népek baráti együttműködésének elve segíthet.

– Mi a véleménye a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok nyelvi akadályairól?

– A műfordításnak azon a szintjén, amely például irodalmunkat jellemzi, ezt a nyelvi akadályt nem tekintem legyűrhetetlennek. Mi, romániai magyar írók, úgyszólván a teljes román irodalmat lefordítottuk nemzeti nyelvünkre. Nem állítom ezzel, hogy például Ion Creangă – a román irodalom Tamási Áronja – eredetiben nem gazdagabb annál, amit magam nyújtottam át olvasóimnak a műfordításommal. De minálunk egyre többen olvasnak eredetiben is román irodalmat.

– Mióta tud az eszperantóról, és milyen mértékű tájékozottsága van róla?

– Megvallom, sosem foglalkoztatott ez a kérdés. De sok fontos dolog létezik e világon, amire nem jutott időm.

– A szúzai menyegző bemutatását követően interjút adott a Magyar Hírlap-nak. Ebben elutasítóan nyilatkozott az eszperantóról. Vajon változott-e azóta a véleménye?

– Nincs kezem ügyében az említett szöveg. Az eszperantónak bizonyára irodalmi alkalmatosságát vontam kétségbe. Különben ma már – az önök fáradozása folytán is – az a véleményem, hogy az eszperantó: szükséges kapocs a nemzetek között. Kényszerű, de hasznos kiút a Bábel teremtette zűrzavarból, amit magam mégis inkább sokszínűségnek neveznék. Szükséges és hasznos tehát ez a mozgalom, mint minden más kapocs a nemzetek között. Ám az évezredek alatt kialakult nemzeti nyelvek: az emberi természet csodái, míg az eszperantó csak robot. Akkor is, ha manapság már robotok is írnak verset. Nagyon helyesen mondja ön, hogy az „eszperantó, fő rendeltetése szerint, a nemzetközi nyelvi érintkezést hivatott szolgálni – a tudományos-technikai információcsere, a diplomácia, a turisztika stb. terén a nemzeti nyelvek érintetlen hagyásával; sőt a nyelvi imperializmus kiiktatásával és a nemzeti kultúrák terjesztésének megkönnyítésével a kisebb nyelveknek és népeknek hasznos szolgálatot tehet”. Így igen, így egyetérthetünk. De gondolom abban is, hogy milliót meghaladó szókincsünk csodálatos univerzumát az eszperantó sohasem tudja betölteni.

– Miután a világirodalom sok klasszikus alkotását már eszperantóra is lefordították, és létezik eredeti eszperantó nyelvű költészet is, nem tartaná-e kívánatosnak, hogy az eszperantó a világ kulturális értékeinek cseréjében és a kultúra különböző anyanyelvű alkotóinak egymás közötti kapcsolatában is közvetítő szerephez jusson?

– Hirtelenében nem tudom megítélni: mennyi ebben a reális érték, és mi a fölösleges erőlködés. Nem merem kétségbe vonni egy Tolsztoj-regény hasznosságát eszperantó nyelven. Még talán az így írt verset sem. Ám ha abból indulok ki, hogy bármely műfordítás az eredetinek csak részleges lenyomata – a szőnyeg visszája –, mit lehet ebből egy olyan nyelven átmenteni, amelyet nem évezredek kollektív szelleme teremtett, hanem Zamenhof. Ahány nemzeti nyelv: megannyi bejárhatatlan kozmosza az emberi eszméletnek. Olyan csoda, mint maga az élet, melyet könnyű megsemmisíteni, de lehetetlenség művileg létrehozni. Az anyanyelvünk: szellemi vérhálózatunk. Ezért mondható, hogy bárki nyelvének bántása: vérontás. Nos, ezt a csodát pótolni lehet részlegesen, az egyszerű kapcsolatteremtés végett eszperantóval is, de verset írni, amelynek minden igekötőjét évezredek kagylója gyöngyözte ki? Annyi bizonyos például, hogy Arany János után Arisztophanészt nem tudom elképzelni eszperantóul. Tamási Áront sem, Eminescut és Weöres Sándort sem, Juhász Ferencről nem is beszélve.

– Ha az eszperantóval kapcsolatban eljutna valamilyen pozitív felismerésre, vajon nem látná-e célszerűnek, hogy a hasonlóan vélekedő írók és művészek is támogassák a nemzetközi nyelv népszerűsítéséért és egyezményes elfogadásáért folyó küzdelmet?

– Az öntől idézett felfogás alapján: igen. Bizonyára nem lenne kárba veszett fáradozás. Támogatni kell bármit a világon, ami embert emberhez közelít – a humánum jegyében.

– Lehetségesnek, reálisnak és igazságosnak tartaná-e, hogy valamelyik úgynevezett világnyelv – például az angol – váljék a népek nemzeti nyelve mellett egyezményes nemzetközi nyelvvé?

– Olyan kicsi vagyok magam is e kis magyar nép fiaként, hogy ehhez most nem szólhatok hozzá. Ha meg is kísérelném a kiútkeresést Bábel örökségéből, csak bizonytalanságokat szaporítanék. Különben olvastam valahol, hogy a világ nagy nemzetei ezen már többször összevesztek. Miért okozzak én most újabb galibát? Hagyjuk, ha lehet, máskorra. Addig tán megerősödik a világon, amit úgy hívnak: tolerancia.