Keresni a cselekvés módozatait^*

Amikor először mentem Marosvásárhelyt a Vörösmarty utca 96-ba, kísérőm – régi barátja a házigazdának – nem bíbelődött csöngetéssel, elmaradt a zörgetés, kopogtatás is: egyszerűen átnyúlt a kerítéskapun, otthonos mozdulattal leakasztott bévülről egy kulcsot, megforgatta a zárban, beléptünk, kapu be, kulcs vissza a szegre. Így kell menni Sütőékhez. Szőkefalvi bor mellett vártak, s a karácsonyfa tövében, a plafonig futó könyvrengeteg fedezékében gyorsan született a megállapodás: harmadnapon interjúzunk.

Most már én nyúlok – ügyetlen tapogatózva ugyan – a kulcsért, elvégzem a zárnyitás – számomra – szertartását, megkerülöm a házat. Éva asszony fogad, a kávé készen, s csöppnyi várakozás után a szomszédos szobából belép Sütő András. Arcán szíves mosoly, kezében szobrocska: az ismert három majomé (egyik szájára tapasztja kezét, másik a fülét dugja be, harmadik szemét takarja el mancsával).

Végre magunkra maradunk a három figyelmes majom biztató társaságában. Azzal kezdem a beszélgetést, hogy noha az Irodalmi Szemle olvasóinak nem kell bemutatni az Írót – hiszen feltétlenül ismerik főműveit, az Anyám könnyű álmot ígér-t (ami nemrégiben szlovákul is megjelent), látták vagy olvasták valamelyik drámáját –, mégis megkérem, röviden vázolja eddigi pályafutását, útjának főbb állomásait, írói magatartásának meghatározó indítékait.

– Nehéz dió, amit feladott nekem, mert hosszadalmasnak kellene lennem ahhoz, hogy az életem útját vázoljam. Hadd mondjam el mégis nagyon röviden, hogy nemzetiségi magyar íróként 1948-ban kezdtem el az írást, még Gaál Gábornak a bábáskodása alatt, aki akkortájt szerkesztette Kolozsvárt az Utunk-at. Ő volt az első magyar szerkesztő, aki a hónom alá nyúlt, és aki az első írásaimat felkarolta, fésülgette. 1951-ben jelent meg első novelláskötetem, majd utána négy évre a második. Ezek persze mind a kolozsvári munkásságomhoz kapcsolódnak. 1954-ben költöztem Marosvásárhelyre, ahol aztán megpróbáltam valami újat írni az előzőkhöz képest. Itt kerültem kapcsolatba a színházzal is, ahol Kovács György, a kiváló magyar színész biztatására próbáltam színdarabot írni. Ő volt az, aki második darabomat, a Tékozló szerelem címűt – ez egy vidám játék – rendezte, és nagyon boldog vagyok, hogy vele valamikor is együtt dolgozhattam. Már nem él, de a munkássága valójában itt él az írók és színészek örökségében. Marosvásárhelyen kezdtem el, mint mondom, színdarabokat is írni, s egy idő óta inkább ez a műfaj kötötte le a figyelmemet. Néhány kezdeti vidám játék után a drámák felé fordultam. No persze, 1970-ben megjelent az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem is. Ezt csak úgy zárójelesen jegyzem meg, mert ahogy a könyvvel elkészültem, azonnal visszafordultam a dráma műfajához. Tehát az 1970-es évekkel kezdődőleg egy drámai ciklusba kezdtem, amelynek negyedik darabját, A szúzai menyegző-t egy éve fejeztem be. Első, magam számára is komolyabbnak ítélt dráma az Egy lócsiszár virágvasárnapja volt, amelyet Harag György rendezett meg Kolozsváron. Ettől kezdve természetesen együttműködöm vele, ő rendezi itt minden drámámat. Tulajdonképpen rokonlélek is velem, nagyon megértjük egymást, kiválóan dolgozunk együtt. Harag György az, aki valamiképpen darabjaim víz alatti áramlásait is fölfedezi kitűnő fülével, kitűnő érzékével. Ezért mindaz, amit ő rendezett az én darabjaimból, számomra az eszményi színházat is jelenti. A második darab volt a Csillag a máglyán, a harmadik a Káin és Ábel – ugyancsak Harag rendezései, és a negyedik, a már említett A szúzai menyegző. Harag ezen dolgozik éppen a kolozsvári színházban. Nos, időközben megjelent a drámák között néhány esszékötetem, 1971-ben a Rigó és apostol, néhány évvel később az Istenek és falovacskák. Ugyanezek az írások Nagyenyedi fügevirág címmel jelentek meg Budapesten együttes kiadásban. Amint láthatja, valójában elég hamar és gyorsan össze tudtam foglalni eddigi munkásságomat, mert nem vagyok a nagyon termékeny írók közül való. Talán tizenöt könyvem jelent meg eddig. Viszont a jelentősebbek ezek lennének, felsorolásuk igen könnyű, persze annál nehezebb lenne elmondani mindezeknek a hátterét, mi, miből és hogyan született.

– Interjúmnak éppen ez a célja: megtudni valamit erről a nehezebben elmondható háttérről. Mentegetődzöm is, bizonyos mértékben szubjektív műfaj az interjú: a kérdező szubjektíve befolyásolja alanyát azzal, milyen irányba tereli a beszélgetést, mit akar hallani tőle. Nos, érzésem szerint Sütő legsúlyosabb mondanivalóit drámáiba szövi bele; megerősít ebben ő maga, aki elébb vallotta, a drámai műfaj vonzza legjobban. Valóban, Sütő történelmi drámáinak cselekményébe minduntalan belopja azt az egyértelmű óhajt, hogy párhuzamot keressünk a múlt és a jelen között.

– Másképpen nem is nyúltam volna ezekhez a témákhoz, hogyha a múltban való gondolkodás nem jelentené egyben a jövőben, sőt a jelenben gondolkodást. Többen megkérdezték, hogy miért választottam történelmi témát. Egyszerűen azért, mert a történelem nyújtja azt a távlatot, ami egyrészt föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember egy jelenséget megítéljen, hasonlóképpen, mint ahogyan egy festménytől el kell távolodni, hátra kell lépni, hogy azt teljességében láthassuk. Másrészt pedig a történelem termelte ki azokat a nagyon világos drámai szituációkat, amelyek nélkül én magam nem tudnék egy lépést sem tenni a drámaírás terén. Valójában olyan témákról van szó, amelyek idők folyamán részint nagyon közel kerülnek az emberhez, részint meg újabb és újabb rétegükre bukkan az ember, minél többet foglalkozik velük. Annyira sajátjává válik aztán egy-egy ilyen történelmi téma, hogy végül is egy idő után azt érzi az ember, majdnem tökéletesen fejezi ki nem csupán annak az időnek a hangulatát és lényegét, amelyből vétetett, hanem a jelen időjét is, vagyis jelenlegi történelmi létérzésünket. Hadd mondjak egy példát erre nézve. Amikor én gyermekkoromban megismerkedtem Kálvin és Szervét konfliktusával, azzal a közismert történettel, hogy Kálvin kénytelen volt Szervétet megégettetni, akkor Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumban kisdiákként először csak mint egy rémtörténet ragadt meg a tudatomban, de ahogy később hozzáolvasgattam, és ahogyan kettejük vitáját mélyebben értettem, a téma kísértetiesen kezdett időszerűsödni, és a társadalomban – különösen az ötvenes évek táján – kezdtem magam is tapasztalni az árnyalatbeli különbségért vívott harcot. Azt, hogy mennyire létszükséglet megértenünk egymást, mennyire az emberi léthez tartozik, hogy a gondolatban az árnyalatbeli különbségeket elviseljük, sőt nemcsak az árnyalatbelieket, hanem az épp ellentéteseket is, hogy a gondolat dialektikájához tartozik valójában a más-más nézeteknek az összecsapása, de a megértése is. Akkor, amikor én a Szervét–Kálvin-konfliktus magvához eljutottam, és már darabban gondolkozva kezdtem magamban hordozni az anyagot, nagyon időszerűnek éreztem, s úgyszólván – bizonyos értelemben – ki is szakítottam a maga korából. És máris annak az időnek a jelenében találtam magam, amikor a dogmatikus és antidogmatikus erők küzdenek egymással ebben a két személyben. Kálvinban ki tudtam fejezni mindazt, amit magam is egy rendszer, egy társadalmi rend megerősítésének a gondolatához kapcsolok, tehát azt a kényszerűséget, amellyel egy ilyen ember kénytelen egy adott valóság parancsait teljesíteni. Ugyanakkor a gondolat szökelléseit, a gondolat előrevivő és a jövőbe szaladó törekvéseit, amelyek Szervét Mihályt jellemzik: az álmodozó ember természetét is meg kellett ilyenformán ismernem. Bennem ugyanúgy megtalálhatók e törekvések, mint ebben a két ellentétes természetű emberben. Ez a két személy bennem valamiképpen egy személyként oldódott föl. Megtaláltam önmagamat Szervét Mihályban is, Kálvinban is, mindkettőjük kételyeiben és útkereséseiben, ezért volt viszonylag könnyű számomra ennek a két embernek a vitáját úgy, ahogyan olvasható, megírni.

– Halkan beszél, lágyan formálja a szavakat Sütő András. Alig gesztikulál, inkább dohányzással foglalja le kezét. Nyugalom árad belőle. Az ember hitetlenkedhet, bensőjét hogyan emészti az egymással dúló Szervét és Kálvin. Meg hát magának a történelemnek a gondja, számtalan ellentmondásaival, mert vegyük csak szemügyre az emberiség történelmének örökös problémáját: miként rendezkedik be egy hatalom, hogyan idegződik gyakorlattá egy eszmerendszer.

– Igen, ez a probléma fönnáll. Személyes tapasztalataim vannak erről. Kolozsváron bekerültem az irodalmi, politikai életbe, az akkor létező Magyar Népi Szövetséghez, ahol ifjúsági aktivistaként dolgoztam. Elkerülhetetlenül tapasztalnom kellett, miként érzik magukat azok az emberek, akiknek valami hatalom jutott a kezükbe. Kezdettől fogva olyanokkal kerültem kapcsolatba, akiknek ebben az új, születő rendben valamiféle hatalom volt a kezükben. És kezdettől fogva figyelhettem, miként élnek ezzel, miként fogják föl eleven, alkotó gondolkodásként ezt a hatalmat, miként telítik humánummal, vagy pedig miként válnak rideg végrehajtókká, akik az anyjukat sem kímélve csörtetnek előre valamely eszme korbácsával a kezükben és akik anélkül, hogy az ellenvéleményt meghallgatták volna, szigorúan és kíméletlenül hajtották, hajszolták bele az emberekbe az új nézeteket. Tehát a hatalomhoz való viszonyulásnak ezt a kétféle módját már nagyon fiatalon érzékelhettem. Mondanom sem kell, hogy magam – az erdélyi örökség szellemében, vagyis a megszelídített eszméknek a jegyében – mindenkor amellett voltam, hogy senkit sem lehet bottal kergetni a paradicsomba. Az emberekre nem rákényszeríteni kell valami eszmét, hanem meg kell őket nyerni valaminek, épp a saját érdekükben. Mert azt, ami nem az ő érdeküket szolgálja, azt eleve elvetik, ösztönösen is. Ezért kezdettől fogva a nyílt vitának és az ellentétek nyílt összecsapásának, ennek a szabadságnak voltam a híve. Ezt bizony nem találtam meg mindig, ezért kerültem magam is nemegyszer kínos, kellemetlen konfliktusokba, fölötteseimmel, kartársaimmal, munkatársaimmal, olyan írókkal is, akik különben nagyon tehetségesek voltak, de akik zordan, valamifajta kíméletlen elszántsággal fújták a magukét, nem figyelve föl arra, eljut-e az a másik ember tudatáig, vagy csak a bőrét érinti. Nos, ilyen aktivista munkában, tömegek közt forgolódva, tömegek ügyében mozgolódva, mint egy törpe, apró kis vidéki kolozsvári politikusjelöltként mozogtam én is a felszínen az ifjúsági szervezetekben, amelyeknek az irányítása is éppen rám volt bízva. Ilyen körülmények között tapasztalhattam a hatalom alakulását. Egyrészt azt, miként bánnak az emberek a rájuk bízott hatalommal, másrészt pedig – hogy úgy mondjam – a hatalom hogyan érzi magát ezeknek az embereknek a karjaiban. A hatalom kérdése nem csupán kelet-európai vagy kelet-közép-európai, hanem ma már a világon is az emberiség legfőbb kérdése. Olyan óriási sárkányfogú problematikája az emberiségnek, amellyel nagyon meg kell viaskodnia, és amely harcnak az elméleti megalapozása az utóbbi időben mintha kissé lemaradt volna, holott a probléma tisztázása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a humánum miként érvényesüljön a hatalomban. Adj egy cseppnyi hatalmat bárkinek, és rögtön megismered, kicsoda ő, milyen a jelleme, a természete, a humánuma, az elszántsága, a kultúrája; mindene rögtön kiderül, kicsap rajta, mint a só. Ezt volt alkalmam tapasztalni, és ezt próbáltam összesűríteni ezekben a drámákban is.

– Először zökken ki nyugalmából, indulatba sodorja nyilván az emlékezés, a megtapasztalt visszaélések szisszenő haragja sustorog szavaiban. Fokozatosan visszaszelídül, s én gombóccal a torkomban kérdem: de hát végül is megfér-e egymással a hatalom és az erkölcs?

– Meggyőződésem, hogy a hatalom és az erkölcs megfér egymással. A hatalommal bátran kell élni ahhoz, hogy a hatalom a maga természete ellenére cselekedjen ott, ahol ősi természete szerint erőszakot követelne, ahol ezt be kell helyettesíteni a megértéssel és a humánummal. Persze nagyon nehéz ezt a hatalmat, kimondottan a humánum eszközeivel megvédelmezni, de meggyőződésem, hogy lehetséges. Micsoda hatalom végül is a kezdeti kereszténység kezében a szeretetnek a jelszava! No persze, később a kereszténység is kitalálta az inkvizíciót, de még mielőtt kitalálta volna, az őskeresztények magatartásában hatalmas erő volt a szeretet parancsa. Ez természetesen kezdeti formája egy újonnan születő szellemi hatalomnak, ami inkább erkölcsi és morális hatalom volt, mintsem a valóságos fegyvereké. A fegyverek módosították – ugye – végül is ennek a hatalomnak a természetét is. Én viszont mindig az őskeresztények erkölcsi hatalmához térek vissza, és azt próbálom továbbfejleszteni a magam képzeletében olyan morális hatalommá, amely a szó, a humánum erejével tud hatni a fegyverek helyett. Nem tévesztem össze – nyilvánvaló, annyi esze van az embernek – a forradalmi felkelés parancsát a puszta szeretetre alapozott morális erővel. Nem tévesztem össze egy államrend megvédésének kényszerű eljárásait akkor, amikor az nehéz helyzetbe kerül. De ezek a végletes, a mindenkori végletes pillanatai egy hatalomnak. A hatalom hétköznapjaira gondolok, amikor ezt a hatalmat nem szabad és nem érdemes másként gyakorolni, mint az erkölcs parancsa szerint. Ez a morál pedig föltétlenül meg kell hallja az ellenvéleményt, és azt nem fegyverrel kell legyűrnie, nem máglyával kell elintéznie. Illyés Gyula mondta nagyon szépen, hogy Nagy Sándor kettévágta a gordiuszi csomót, pedig mennyivel nagyobb tett lett volna megoldani azt. Na most, egy hatalom, ha türelmes, hogyha nem vágtat, mint a megvakított ló a maga azonnali győzelme felé, akkor ezt a gordiuszi csomót meg is tudja oldani. Bár erre nézve sajnálatos módon nagyon sok példát nem lehet felhozni.

– Nem is nevetve, inkább szomorkás mosollyal veti oda az utolsó mondatot. Igen, a történelmi példák! A hétköznapi hatalommal való megküzdések. Amikor Kolhaas Mihály védelmezi kicsiny, egyéni részigazságát: „…a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is…” S ez a hős, az igazságért küszködő hős – elbukik. Hát a kisemberek? Hová, mibe kapaszkodjanak? Történelmi pesszimizmus vibrál itt? Vagy tán az igazság van halálra ítélve?

– Ez – sajnos – egy beidegződött tapasztalatom. Az én írásaimban ezek a kisemberek valamilyen formában elbuknak, de ugyanakkor meg is dicsőülnek. Arra gondolok, hogy Szervét Mihály például tűzre vettetik, valójában mégis a türelmetlenség veszít erkölcsileg akkor, amikor őt elbuktatja. Végső fokon, az én megítélésem szerint, a türelmetlenség leplezi le önmagát, és bár fizikailag megsemmisíti ellenfelét, s maga tovább él, ezek a morális veszteségek felgyűlve egy idő után valamiképpen a saját bukását okozzák. Nem engedhetem meg magamnak a boldog mesevéget, hogy a legkisebbik királyfi mégiscsak elpusztítja a sárkányt, mert a történelem nekem erre nem nagyon nyújtott példát, bármerre forgolódik is az ember. A humánumnak a kezdő erői valamiképpen mindig elestek. Mindig újra kellett kezdeni, valahol és valamiképpen, a szellemnek valamifajta védettebb helyén. De azért azzal, hogy a türelmetlenség leleplezi önmagát, én úgy vélem, akaratlanul is megjósolja a saját vesztét. Már a novellisztikámban is a kisemberek buktak el, de mindig azzal a reménnyel, hogy valahol újrakezdik, s ezzel az újrakezdéssel jelzik azt, hogy elpusztíthatatlanok.

– Az elpusztíthatatlansághoz, az újrakezdéshez erőt kell meríteni. Nagy közös, kollektív érzések ébrentartása, példázata vetül ki Sütő drámáiból. Nemzeti, szellemi, történelmi hagyományokat ébren őrizni, megtartani – ez az írói lecke.

– Igen, ébren tartani… Kolhaas Mihály látszólagosan a maga kicsiny sérelmét próbálja helyreigazítani, valójában mégiscsak olyan közösségi törekvést fejez ki, amely a szabadság létéhez kapcsolódik. Olyan kollektív állapothoz, amelyben az embereket nem érheti jogtalanság, semmiféle sérelem, bántalom. Tehát ő maga is egy olyan kollektív létet képzel el az álmaiban, amilyet a szerző is elgondol, nevezetesen – ha akarunk, ugrással – a saját nemzetiségi létét. Itt akármifajta gondot is pörgetünk fel a múltból, végső fokon az semmit sem ér, hogyha nem tükrözi valamiképpen, áttételesen annak a közösségnek is a gondját, amelyben az író létezhet. Mert ez a közösség elvárja, hogy az író az ő világában gondolkozzék, hogy ennek a közösségnek a kollektív létét ítélje meg, és ha nem találja olyannak, ami megközelíti legalábbis az elfogadható létet, akkor a szavaival próbáljon érte kiáltani.

– „Úgy énekeljünk…, hogy magunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük” – tisztázza a tanulságot kicsi László unokájának Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében, a nyelvápolás, embernevelés, a közösségi tudatra ébresztés, emlékfűzés regényének, a pompás nagyesszének is beillő, csupa-csupa lírával megírt eszmélésprózának lapján. De mondhatta volna ezt a Bethlen Gábor-i szentenciát akármely hőse is. A próza – teli líra; a drámába belefonódik a próza – hol a határ? Ámde a legkedvesebb műfaj, a kőnél is keményebb, földnél is súlyosabb gondolatok, torokszorító felismerések műfaja – a dráma. Mi a titka?

– Valószínű, hogy alkati kérdés, kifejezésbeli eszközeim kényszerítettek rá. A próza, az milliónyi apró tényanyag összehordásából épül fel. Egy olyan alkat, amely sietősebb, és amely mindjárt a lényegre tör, s a lényeget kifejezendő valamiképpen fázik a millió apró ténynek az összehordásától. A hírhedett balzaci türelemmel kellene dolgoznia, és erre nincsen képessége vagy elég nyugalma. Érthető módon a lényegre és a mondandóra törve apró tényanyagok megkerülésével ez a műfaj alakult ki az ember keze alatt. Egy drámában két óra alatt tudom elmondani azt, amire egy regény csak sokkal hosszabb idő alatt képes. Maga a dráma is gyorsabban készül. Én a Káin és Ábel-t egy-két hónap alatt írtam, a Csillag a máglyán-t hetek alatt, A szúzai menyegző-t elkezdtem szeptemberben és befejeztem novemberben. Az más kérdés, hogy tizenegy évig vagy meddig hordoztam magamban. De mikor már megformálásra kerül a sor, akkor nagyon gyorsan megy, s ez az a lendület, amellyel képtelenség regényben gondolkodni. Mondom, ez alkati kérdés, ugyanakkor pedig az a téma, ami megfogan az emberben, már eleve – valami színházi felfűtöttség révén – színpadi képekben bontakozik ki az ember víziójában, és a színházi játékhoz is kapcsolódik. Tehát nem valami önkényes választás ez, hanem inkább predesztináció. Bár azért a prózát nem hagytam abba, mert egy másik regényen is dolgozom…

– Fölcsillan a tekintete a szemüveg mögött, örül, hogy én is hallottam felőle, ez a Harang a szélben. Keveset szólt eddig még róla. Kíváncsiskodom erről a készülő terjedelmesebb munkáról.

– Igen, körülbelül száz évet fogna át, és nem is nagyon akarok róla beszélni, mert fogalmam sincsen, mikor és hogyan tudom majd befejezni. A közönséget, olvasót, hallgatót egyaránt a kész munka érdekli, nem az, hogy milyen tervei vannak az írónak. Mégis, annyit talán elmondhatnék róla: összegezném mindazt, amit egy nemzetiség kollektív útján tapasztaltam; tapasztaltam egyrészt a magam egyéni életében, és tapasztaltam az előző nemzedékek hagyományaiból, az emlékeiből, mindabból, ami megesett velük a századfordulótól egészen napjainkig. De, mint mondom, ez még megírandó munka, részletei készültek el csak, ebbe az ember bele kell építse saját magát.

– Ismerősök mondták: amikor Sütő András a marosvásárhelyi könyvesboltban dedikálta nemrég megjelent esszékötetét, odaszólt a tülekedőkhöz: „Lassan, emberek, nem vagyok cukor, nem fogyok el!” Szóljunk csak valamit az esszéről is. Az erdélyi irodalomban nagy hagyományai vannak ennek a műfajnak. Hagyománytisztelet? Egyéb belső indíttatás? Mutat a példa: A szúzai menyegző is esszében fogant elébb: a Perzsák-ban.

– Az esszé valójában mindig önvallomás. Az ember egyrészt beleépíti a jelenbeli közérzetét, s belelophatja egy közösségnek a közérzetét is. Az esszé tulajdonképpen ürügy-műfaj. Én nem vagyok irodalomtörténész, nem vagyok kritikus, és hasonló tudós mesterségek sem állnak közel hozzám, de rendelkezésemre áll egyfajta szubjektivitás, amellyel a történelem és a társadalom bizonyos jelenségeit megpróbálom körültapogatni, azoknak benső tartalmait kifejteni. Mindig egyetlen és legfőbb szempontból, abból a szempontból, hogy mi, mint romániai magyar nemzetiség, hol tartunk, mik a legfőbb gondjaink, és melyek lehetnének megítélésem szerint a cselekvés útjai, hogy tovább lépjünk. Miként cselekedjünk olyanformán a Bethlen Gábor-i szellemiségben, hogy megmaradjunk. Annyiszor cselekedtek az elődeink helytelenül, meggondolatlanul, hebehurgyán, hogy igen sokszor sodortak bennünket az események a teljes pusztulásnak a szakadékai felé. Valahol össze kell szedjük magunk, valamiképpen okosabban cselekednünk, tanulva más népektől és nemzetiségektől, hogy ésszerűbben, racionálisabban keressük a cselekvés módozatait. Ezt a Kossuth Lajos-, illetve Kemény Zsigmond–Széchenyi-fajta magatartást összegezve, a kettőnek az értékeit ötvözve kell valamiképpen a történelmünket szemlélnünk, megítélnünk, és eszerint cselekednünk. Ezeket az utakat, módozatokat keresve próbáltam kialakítani az esszéimet is. Ilyen például a Perzsák, amely valójában perzsa gond, valójában egy valamikori, letiport kis nép megmaradásának a gondja, de folytatólagosan a mi gondunk is. És ilyen értelemben napjaink és tegnapjaink összefonódnak ebben az esszében. De hasonlóképpen a Nagyenyedi fügevirág, amelyben Bethlen Gáborhoz szóltam; ezt a formáját választottam annak, hogy elmondjam egy nemzetiség közérzetét, és ugyanakkor valamiképpen a Bethlen Gábor-i magatartásnak, modellnek az időszerű mondandóit is belopjam az én olvasóim tudatába. Tehát az esszé, mondom, számomra ürügy, ürügy-műfaj, azért, hogy időszerű gondjainkról szóljak. Ezeket az időszerű gondokat természetesen a történelem fényében is meg kell egy kicsit forgatni, talán így az érvényességük is növekszik azáltal, hogy a múlt is cáfol valamit, amit ma elvetendőnek tartok, vagy igazol, amit ma időszerűnek vélek. Szeretem az esszét, belőlük gyűjtöttem össze, huszonöt év terméséből egy kötetre valót, ami itt szóba került: az Évek – hazajáró lelkek. Azzal – többek között –, hogy egy fiatal író útkereséseit, pályaívét is megrajzolom, egyrészt a kortársaimnak, a fiatalabb nemzedékeknek adtam hírt egy előző nemzedék kínjairól, keserveiről. Másrészt pedig azzal, hogy az elköltözötteknek a tanulságát fénybe állítva próbáltam megfogalmazni, egy már-már egészében eltűnő nemzedéknek a magatartásmodelljét próbáltam hasznosítani egy következő magatartás számára. Sajnálatos módon így kellett beszélnem Nagy Lászlóról, a mi Istvánjainkról: Asztalos Istvánról, Nagy Istvánról, Horváth Istvánról. És Veres Péterről, aki igen nagy hatással volt mireánk, akinek a realizmusa és a rendkívüli bölcsessége mindig eligazító erejű volt az itteni fiatalok számára. Meg aztán, gondoltam, megőrzöm az emlékezet számára azokat a csatározásokat is, amelyek a dogmatizmus dúlásainak az esztendeiben alakultak ki minálunk, amikor bizonyos meggondolás szerint írót íróval kellett agyoncsapni, a leghatásosabb módszernek híve, hogy kartárs a kartársnak lábikrájába harapott, vagy a torkának esett. Így rohanták le annak idején Gaál Gábort, egyik legcsodálatosabb szellemiségünket, vagy ilyen sorsra jutott Szabédi László is. Ebből az időből ugyancsak próbáltam néhány tanulságot átmenteni a mi nemzedékünk, illetve a fiatalabb nemzedékek számára.

– Nézem ezt az immár nemzedékeket leltározó embert. Nem tudom eldönteni, ősznek higgyem-e puha fodrú haját; akár hamvasszőkének is leírhatnám. Minden foga kifelé igyekszik, ha nevet, de szomorkás mosolya megtörik a lágy ajkak szegletében megbúvó keserű vonáson. A töprenkedés vízszintes és függőleges barázdákon jár-kel a homlokon kívül is. Mögötte a gondolat motoz, a mindenkori gondolat, hiszen az eszméiben ingathatatlan embert folyvást ugyanaz izgatja, ő maga ugyanazt hajtogatja. Persze – mondja, s Balzackal példálódzik, aki élete végéig ugyanazt mondta, teljesítette ki a végtelenségig… Félbeszakítom, én Sütő Andrásra vagyok kíváncsi.

– Az egyszer torkon ragadott mondanivalótól nem szabadulok. Ez az én örökös mondanivalóm, hogy a mai emberiség, következésképpen a romániai nemzetiség életében is a legfontosabb kérdés az, hogy meg kell teremtenünk azokat a viszonyokat, amelyek humanizálják a hatalmat, amelyek ezt a hatalmat nemhogy elviselhetővé teszik, hanem valóban a humánum szolgálatába állítják minden mozdulatát. Ez szervesen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy mit cselekedjünk tovább, mert – mint említettem – annyiszor cselekedtünk ostoba módon, s a rengeteg tanulságot valamiképpen hasznosítanunk kell. Egy nemzetiség számára különösen fontos ez, hiszen az mindig a megmaradását szolgálja. Vigyáznunk kell, hogy az a sajátosság, ami összetart, ne vesszen el, hanem gazdagodjon. Az író feladata ébren tartani az önismeretet, s az önbecsülés mellett az önbizalmat is erősíteni, a jövőbe vetett hitet keményíteni, s ezt a sajátosságot, másságot megvédelmezni. Olyan kötöttség ez, ami nélkül számomra elképzelhetetlen az irodalom bármifajta művelése.

– Köszönetet mondok, s búcsút. Meg – lévén az új esztendő éppen csak háromnapos – bőven kívánom a jókat is.