„Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk…”^*

– Ötvenedik születésnapodat köszöntve azt írta Illyés Gyula: te vagy a mai magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza. Kitüntető mondat. De mekkora a felelősség, amelyet az íróra ró?

– Majdnem úgy értelmeztem, hogy te nem kérded, hanem felkiáltójellel mondod nekem: mekkora is ez a felelősség valójában. Igen nagy. És csak hálával tartozhatunk Illyés Gyulának, hogy erősíti bennünk ezt a felelősséget. Azt az elkötelezettséget, amelyet már gyermekkorunkban belénk oltott az írásaival és egész emberi, írói magatartásával.

– Van ebben a köszöntőből vett mondatban egy különösen elgondolkodtató szó: a vigasz. Mi az, amire ma az író és az írás vigasz lehet?

– Az írás valójában önismereti kutatás is. Az önismeret kínjaival együtt járó keresés. Önmagunk megtartóerőinek a kutatása és megtalálása. Tehát annyiban vigasz, hogy önmagunkra tud döbbenteni, és az eszméletünknek lehet a jele.

– Egyik írásodban az írót tűzfelelősnek mondod, mégpedig a népi kollégiumok valódi tűzfelelőseire emlékezve. Lehet az írónak ma is ilyen feladata?

– De mennyire, hogy lehet! Bár vannak, akik tagadják, nem hiszem, hogy igazuk lenne. Abból a világból indulok ki, amelyben élek. Ahol nap mint nap tapasztalom, hogy a leírt szónak milyen hatalmas visszhangja támad menten. Ahol magam is érzem, hogy mennyire szomjaznak az emberek a szép szóra. Természetesen a szépnek nem abban az értelmében, ahogy Németh László is kárhoztatta volt, mondván: ha egy író csak szép, akkor szajha; hanem abban az értelemben, hogy a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik. Nem a kántori vagy pedig a papi szolgálatra gondolok, hanem arra a kapcsolatra, arra a mély együvé tartozási tudatra, amely egy írót a maga népével egybeköt. Olyannyira, hogy a népe sorsát a maga sorsával és a maga jövőjével látja azonosnak.

– Ezek szerint tehát ma is szinte társadalmi szerződés jöhet létre az író és az olvasó között?

– Igen, ma is megvan ez a társadalmi szerződés. Abban a pillanatban, hogy valakiről kijelentik a népnek: író, a nép ezt a társadalmi szerződést már meg is köti vele. Majdnem látatlanban írja alá a szerződést; annyira bízik benne. Talán a történelem tanította meg erre a feltétlen bizalomra. Hiszen a magyar irodalom mindig az élen járt abban, hogy kimondta a nép törekvéseit. Valamiképpen mindenes volt évszázadokon át, és ez ma különösen érvényes a nemzetiségek irodalmára.

– Lappangva egy vitát érintünk itt az irodalom kétfajta felfogásáról. Az eddigi szavakból is kiderült, hogy Sütő András melyik oldalon áll.

– Gondolom, világos.

– De van-e egyáltalán értelme ennek a vitának?

– A vitának annyiban van értelme, amennyiben létezik két valóságos tábor. Kérdéses persze, hogy létezik-e olyan mértékben és olyan erősen, mint ahogy az sokszor a vitákban látszik. Talán Voltaire mondotta, hogy igen veszélyes megismerni az ellenfeleinket, mert akkor rögtön elkezdjük megérteni őket. Nos, igen gyakran találkozom manapság fiatalokkal, akik egészen más esztétikai régióban élnek és keresgélnek, de akikkel beszélgetve, némelykor vitázgatva, végül is igen könnyen lehet közös nevezőre jutni. Legfeljebb árnyalatnyi a gondolati különbség. Hiszen az, hogy műfajban, hangvételben ők egészen mást akarnak, nem minden esetben jelenti azt, hogy el akarnak távolodni a valóságos társadalmi gondoktól. Talán csak arra hajlamosak, hogy megosszák ezeket a gondokat a publicisztika és a tulajdonképpeni szépirodalmi műfajok között. De ez nem olyan szakadék, amelyet ne lehetne áthidalni.

– Most igen szelíden fogalmaztál, de van írásod, amelyben ez a két szó is benne van: esztétikai terror. Mondod ezt arról az irányzatról, amely mégiscsak valami olyasmit akar elhitetni, hogy csak a társadalmi gondokon felül álló, tiszta irodalmiság az irodalom.

– Sajnos létezik olyan felfogás, amely a szépet úgy értelmezi, hogy az nem hordoz semmi társadalmit. Olvas némelykor az ember verset, amely algebrai tételekkel terhes. Nekem nincs ahhoz elég számtani tudományom, hogy ezeket mindig meg tudjam fejteni. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ésszerű-e egyáltalán a kiútkeresésnek éppen ez a változata; és megkérdőjelezem magamban ezt a kísérletezést. De természetesen azzal a bizalommal teszem, hogy amint az idő markában közös szorításba kerülünk, ezek a fiatalok – legalábbis nálunk – a kezdeti kísérleteiktől fokozatosan jutnak el olyan gondok felismeréséhez, amelyben az ő esztétikai nézeteik is oldódnak. Nem adják fel őket, de közel kerülnek az idősebb nemzedék társadalmi, nemzeti gondjához.

– Ezen a ponton talán nem érdemtelen visszaemlékezni egy kicsit. Amikor te elindultál az írói pályán, előtted is legalább két lehetőség volt. 1954-ben egy levélben ezt írta neked Veres Péter: „…megálljunk csak, emberek, itt író születik. Tudom, hogy nem Mikszáth Kálmán akarsz lenni, hanem Sütő András. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám: egy székely Mikszáth, az egy igazi Mikszáth, de magasabb hatványon: az már csak valami! Na, egyszóval megint félre a tréfával, szív szerint olvastam az írásodat, és a messze távolból mind a két kezedet szeretném megszorongatni.” Ez akkor rendkívül nagy elismerés volt. Ma azonban már tudjuk, hogy nem egészen a Veres Péter jósolta „székely Mikszáth” útját jártad. Mi volt ennek az oka?

– Valószínűleg objektív társadalmi okai voltak. Az az idő, amelyben Veres Péter nekem ezt a levelet írta, nem nagyon kedvezett Mikszáth hangvételének. Nála az anekdota és a humoros hangvétel mögött valójában nagyon kemény társadalmi bírálat feszül. Nos, abban az időben, amikor Veres Péter engem Mikszáth útjára biztatott, lényegében csak a felszínre volt lehetőség. Úgyhogy a biztatással maradtam, mert gyakorlatilag a szatírának az útja meglehetősen göröngyösnek bizonyult. Egyszerűen lehetetlenség volt olyan bírálatot gyakorolni – hogy ezzel a csúnya kifejezéssel éljek – a korabeli társadalom fölött, amilyet Mikszáth gyakorolt az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Különben is azt a lehetőséget, amely Veres Péter bácsinak így tetszett, Tamási Áron már korábban megvalósította. Mégpedig egy olyan életművel, amelyet sem akkor, sem ma nem lehet megkerülni.

Mi jó néhányan Tamási nyomában indultunk annak idején. Aztán törvény szerint – ne tessék ezt úgy felfogni, hogy valamifajta túlzott önérzet szól belőlem –, de megpróbáltunk melléje állni. Tehát nem a nyomában lépkedni, hanem mellette. Ebben a vonzásban kerültem közelebb ahhoz a fajta drámához, amelyet Tamási kezdett csodálatos újításként a magyar drámairodalomban, és hamar rá kellett ébrednem, hogy ez az út ővele le is zárult. Oda ő tiltófát ütött. Az ő drámaírása utánozhatatlan és folytathatatlan. Akkor nyilván valami egyebet kell keresni – gondoltam –, s így jutottam el lassan a magam drámai hangvételéhez. Ha van ilyen egyáltalában. Mindenesetre rájöttem: ha igaz az, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, akkor ennek a szabálynak az írásra is érvényesnek kell lennie.

– Különben sem lehetett könnyű ki mellé odaállni az ötvenes években, amikor a romániai magyar irodalom legnagyobbjai közül rendkívül sokan hallgatásra kényszerültek. Nem okozott egy kezdő embernek bizonyosfajta lelkiismeret-furdalást, hogy igen nagy írók az asztalfióknak dolgoznak, miközben neki magának viszonylag könnyebben jelennek meg az írásai?

– Ez bizony lelkiismeret-furdalással járt annak idején. Rettentő módon restelltem magam, hogy én irkálok-firkálok, és Tamási sehol. Sőt akadnak pályatársai, akik leseprik őt az asztalról, mondván, hogy ezt a misztikumot, ezt a székely góbéskodást nincs értelme folytatni. Vaskos hamisítás volt ez valójában. Tamási soha nem volt misztikus a szó negatív értelmében. Azonkívül nem volt góbéskodó sem, mert az övé sajátos és igaz székely hangvétel volt. Ezt Németh László döbbenettel tapasztalta, amikor Farkaslakán járt. De ez nem változtat a tényen, hogy Tamási és még sokan egyszerűen nem léteztek az ötvenes években. Nem mindenkire vonatkozik ez természetesen, mert hiszen jó néhányan a valóban nagyok közül a korszak irodalmának vezéralakjai lettek. Nagy István, Asztalos István és Horváth István például a népiek közül. De ugyanilyen jelentős volt a kényszerhallgatásra ítéltek listája is. Akkor hirdettem meg magamban azt, hogy próbáljunk odaállni bojtárnak valamelyik klasszikusunk mellé, és vigyázzuk az ő nyáját. Így próbáltam én elsőnek – ezt se dicsekvésképpen mondom, csak éppen szóba került – Tamási mellé állni. Tamási Áron ügyében pontosan olyan feltámasztó munkát kellett végezni, akár Kemény Zsigmond esetében. Jó volt látni, hogy amint az első írások megjelentek róla, fokozatosan kezdett olvadni a jég körülötte. Nem személyem érdeme természetesen, hanem a közállapotok változásából is adódott ez. De sajnos, amikor igazán azt mondhattuk volna: ez a rendes feltámadás, szegény Áron meghalt, és csak a koporsója keveredett haza, Farkaslakára – eléggé kalandos körülmények között.

– Nem esik talán méltatlanság, ha megemlítem, hogy például Tamási Áron támogatásáért és sok minden fontos gondnak a fölvetéséért elég erős támadások érték és érik Sütő Andrást. Sőt némely mai vitában ott leng bizonyos gyanú, hogy nem egészen azt mondta és cselekedte akkor, mint amit most mond vagy ír. Nemrégiben jelent meg egy Sütő-kötet, az Évek – hazajáró lelkek, amely a gyanúba fogott esztendők kisebb-nagyobb publicisztikai írásait, levelezését és naplójegyzeteit is tartalmazza. Ebből a kötetből minden olvasó számára nyilvánvalóvá válhat, hogy gondolatilag mennyi minden kész volt már az ötvenes években, az ötvenes évek elején abból, amit a hetvenes évek Sütő Andrása írt meg nagy művekben. Nyilvánvalóvá válhat, hogy a gondolkodásnak és a felismert gondnak a természete mennyire nem változott. Mi lehet mégis a sikeren túl – mert úgy látszik, a siker önmagában is irritáló tényező –, ami miatt valaki állandóan a viták kereszttüzében állhat?

– Ez – gondolom – velejárója minden irodalmi életnek. Mi jó néhányan együtt indultunk, és mi tagadás, a forradalmi romantika jegyében. És ahogy ez lenni szokott, az egyik előbb, a másik később józanodott ki ebből a forradalmi romantikából. Szerencsémre én valamivel előbb kezdtem a józanodást, és kezdtem el a magam írói gondjait esszében, publicisztikában megfogalmazni. Ugyanakkor szépirodalmi munkával ezt nem tudtam eléggé alátámasztani, mert hiszen keveset írtam. A törekvésem az volt, hogy először önmagamban tisztázzam annak az egész korszaknak minden tanulságát. Ennek a tisztázásnak valamifajta lenyomata az a könyv, amelyet te említesz.

Voltak természetesen, akik későbben józanodtak ki ebből a forradalminak nevezett romantikából. Azért fogalmazom így, mert hiszen a forradalmi romantika önmagában nem lehet pejoratív fogalom, de annak az akkori értelmezése mindenképpen csak kudarcokhoz vezetett. Sajnos mindmáig vannak, akik vitatják egy nemzedéknek a jogát ahhoz, hogy ma másként beszéljen, mint ahogy annak idején egy-egy gyengébben sikerült novellában szólott. Azt hiszem, hogy ezek múló dolgok, és jó, ha az ember azt mondja erre: csak annyi baj legyen!

– Nem az én találmányom, ezt te mondod valahol: az írónak az a dolga, hogy figyelje a gondokat a közösség homlokráncában. Abból, amit eddig elmondtál, valami olyasmi tűnik ki, hogy figyelvén a homlokráncokat – újra megismétlem –, a gond természete nem nagyon változik.

– Valóban nem nagyon változik. Legalábbis az, ami írói gondnak nevezhető. Legföljebb a fiatal írónak nem volt elég ereje hozzá, hogy érvényesen megfogalmazza. De valamiképpen, ahogyan azt az Évek – hazajáró lelkek című könyvecském is próbálja bizonyítani, csak hírt adott róla. Ilyen felismert gond volt egyebek között az, hogy micsoda veszedelem, ha egy embert istenné emelnek. 1955-ben erről írtam meg a Böjtre fogott istenek című kis esszémet, amely egyik gondolati forrása A szúzai menyegző-nek, ahol Nagy Sándort emelik isteni magasságokba, szentelik istenné az egyiptomi papok. A gond természete, lám, nem változik, hiszen a történelem némelykor úgy ismétli magát, mint egy rutinos színész. Nagy Sándor a maga korában megpróbált eltüntetni mindenfajta nézetbeli különbséget, s mindenfajta különbséget etnikum és etnikum között. Mégpedig egy állítólagos egyformaság, egyenrangúság és egyenjogúság címén. Ha körülnézel a földgolyóbison, rájöhetsz arra, hogy a Nagy Sándorok nem haltak meg. Ez a szellemiség még létezik és öl. Az a felfogás, hogy valamit hazának hirdetek, de kohónak szánom, sajnos létezik még a világon, s amíg létezik, tisztességes írónak szót kell ellene emelnie.

– Tamási Áronnak van egy kérdése és egy válasza, amelyet az Ábel-trilógia hősével mondat el, s amely jelmondatává lett az egész magyar irodalomnak, de különösképpen a magyar nemzetiségi irodalmaknak: – „Mi célra vagyunk a világon? – Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.” Talán nem is egyszerűen jelmondat ez, hanem valamifajta felszólítás is, hogy az irodalom az otthonteremtésre vállalkozzon. Megmaradhat ez a feladat a mi mai, modern körülményeink között is?

– Persze. Hiszen modern körülmények között is kérdés marad, hogy mi az emberségünk. Milyen emberséggel tudjuk megtölteni a modern, korszerű kereteinket, blokklakásainkat és az autóinkat. Az emberi eszmélet és az emberi önkifejezés, a legmélyebb humánum változatlanul kapcsolatban maradt az irodalom dolgával és hivatásával. Sőt egyre inkább kapcsolatban kell lennie vele, mert hiszen a modern társadalom az újfajta tanügyi reformjaival mind kevesebb gondot fordít a humán tárgyakra. Ilyenformán az otthonteremtésben ezután az irodalomnak nagyobb a szerepe, mint eddig volt. A szellemi, a lelki otthonteremtésre gondolok természetesen.

– Az otthon fogalma végül is mit jelenthet az író számára?

– Semmiképpen sem pusztán Pürkerecet, Farkaslakát, Zágont vagy Pusztakamarást. Azt is természetesen. Az otthon egyrészt maga a szülőföld, de másrészt az ország, harmadrészt pedig – ez már inkább vágyálom – a nagyvilág is. Valójában sajnos vágyálom, mert nem igaz az, hogy az egész világ, az egész földgolyóbis egyetlen hatalmas város. Tehát mindegy, hogy Chicagóban élek-e, vagy Pürkerecen. Ha erről van szó, én inkább Pürkerecen élek, mint Chicagóban, mert úgy tapasztalom, hogy a világ közönye mégis megöli az embert, ha kireked a szülőföldjének a kerítésén túlra. És nem hinném, hogy emberi állapot közönyben élni. Itt van például egy nem Tamási jellegű író: Joyce. Kicsit utánaolvasva jön rá az ember, hogy az Ulysses című regénye végül is a szülővárosból, Dublinból táplálkozik – az első lapjától az utolsóig. A dublini emberek, a dublini világ késztette őt erre az írásra. Onnan hozta minden gondolatát, minden élményét. Még a temetőpatkányok is dubliniak. Azokat figyelhette meg, és azokról hozott metaforikus mondandókat.

– Vagyis tehát nem értelmes semmiképpen egy olyan kérdésfelvetés, amelyet azért elég sokszor hallunk, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet?

– Nem, én abban nem hiszek, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet. Mert például Weimar is provincia volt. Milyen kicsi város volt Weimar, és milyen kicsi volt a maga korában Athén! Mint egy mai székelyföldi nagy falu. Teszem azt, Gyergyóalfalu. A provincia nem feltétlenül provincializmus, hanem valójában az a magzatvíz, amely körülvesz bennünket. Az a talaj, amely egyrészt biológiailag, másrészt szellemileg is létrehozta az embert. Természetesen olyan provinciára gondolok, amely nem süket, nem vak, amely nyitott a külvilág felé. Amely össze tudja fonni a maga konkrét gondját a világ egyetemes gondjaival. Ha az emberi helyzetek alapvető formáira gondolok, akkor a provincia gondja minden esetben egyetemes gond is. Tamási nemcsak székely illetőségű tehát. Vagy a test és a lélek örökös ellentmondásának a kérdése csak farkaslakai gond volna? De hiszen tudjuk, hogy gond volt az már a görögöknél is, vagy Goethénél.

– De azért mégse mindegy talán, hogy ki honnan jön!

– Nem mindegy, mert mindenki mást és mást hoz magával. Ahogyan más a kaktusz virága, nyilván megint más a havasi gyopáré. Más savakból nőtt ki egy adott szellemi produktum. A földnek másfajta savai állították össze benne, de ezek a világ nagy szellemi vérkeringésében végül is megtalálják a maguk helyét, és mint többlet jelentkeznek valahol a nagyvilágban. Ha egyáltalán jelentkezhetnek, és tudomást vesznek róluk.

– Egy írónak, aki biztos lehet benne, hogy otthon van hazai olvasóinak a körében, otthon van az olvasók szívében, fontos-e azon töprengenie, hogy ismerik-e, tudomást vesznek-e róla sok ezer kilométer távolságban is?

– Lehetséges, hogy bírálható állapot és magatartás, de őszintén szólva én nem szoktam ezen töprengeni. Mindenfajta önelégültség nélkül mondom: az én olvasóim megnyugtatnak engem abban, hogy annak az irodalomnak, amelyet én művelek – ismerik másutt vagy sem –, megvan a sajátos feladata. Természetesen nemcsak a pusztakamarási olvasókra gondolok. Azok kevesen vannak, mert egyáltalán kevesen vannak. Kicsi az egyház. Hanem gondolok az erdélyi, a romániai magyar olvasókra, sőt a románokra is, akik lefordított könyveinket olvassák itt-amott. És természetesen a magyarországiakra, mert hiszen egy nemzetről van szó. Nemzeti irodalmat művelünk. Végső soron az anyanyelve határozza meg ezt az irodalmat.

– Ez azt is jelentheti, hogy Magyarországon, amikor például ott állsz egy-egy bemutató után a színpadon a közönség tapsviharában, vagy látod, hogy miként fogynak a könyveid a könyvesboltokból, itthon érzed magad?

– Az imént egy nemzetről beszéltem, egy adott nemzeti szellemi légkörről, etnikai elrendeltségről. Nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők az otthoniasság érzésével töltenek el. Az ember nem úgy jön ide, mint amiként New Yorkba megy. De hát ezt nem is lehet összehasonlítani.

– Nagy Lászlót búcsúztatva beszéltél a tenger és a tengerszem viszonyáról, mégpedig egy anyanyelven belül, egy országnak és egy ugyanolyan anyanyelvű nemzetiségnek az irodalmáról, pontosabban a kettő viszonyáról. Gondolom, az is megfontolandó kérdés, hogy két tengerszem, tehát két azonos nyelvű nemzetiségi irodalom között lehet-e valamilyen kapcsolat?

– Az lenne a természetes, hogy két tengerszem között legyen meg az a kapcsolat, amely a tengerszem és a tenger között létezik. Sajnos, ezen még dolgoznunk kell.

– Amikor a román és a magyar irodalom kapcsolatáról beszélünk, kimondva-kimondatlanul nagy feladatot szánunk a nemzetiségi, tehát a romániai magyar íróknak, akik bizonyos hídszerepre vállalkozhatnak. Hogyan látod az irodalomban ennek a hídnak a működését?

– Úgy látom, hogy ez a híd szépen épülget. A romániai magyar irodalom ezt a szerepét 1920 óta betölti. Részint azzal, hogy az itteni legjobbakat ott népszerűsíti; részint azzal, hogy a román irodalomnak a legjobbjait lefordítva eljuttatja a magyar olvasókhoz, egyebek között Magyarországra is. De hadd tegyem hozzá: ez a meghirdetett hídszerep bonyolultabb képlet, mint ahogy azt némelyek értelmezik vagy hajlamosak értelmezni. Nem csupán a hídszerep a mi történelmi feladatunk, hanem az is, hogy az önálló értékeinkkel jelen legyünk mind a két szellemi életben. Mind a románban, mind a magyarban. Hangsúlyozom: a saját, önálló értékeinkkel, mert különben csak a tolmács szerepére volnánk kárhoztatva.

Másrészről nézve is nagyon sokat kell még munkálkodni ezen a hídon. Olyanformán, hogy annak mind a két vége meg legyen alaposan cövekelve. Mert akár az egyik, akár a másik vége a levegőben lóg, akkor a vízbe potyogunk, nem az együttműködésbe.

– Sok mindenről beszéltél az elmúlt percekben, olyan fogalmakat használva, mint sors, közösség, felelősség, szolgálat…

– Megannyi bombasztikus kifejezés…

– Egyáltalán nem, de lehet, hogy valaki annak találja. Abban biztosak lehetünk, hogy sokan nem használják ezeket a szavakat. Egyszerűen elavultnak, korszerűtlennek tartják őket. Sőt olyan megfogalmazást is hallottam, hogy századunk eleve anakronisztikus jelensége ma már az a társadalminak, nemzetinek mondott költészet és irodalom, amely él ezekkel a fogalmakkal. Mi ugyanakkor eddig jóformán csak erről beszéltünk. Hogy vélekedsz erről?

– Lehetséges, hogy másutt, más társadalomban elmúlt az az idő, amelyben az irodalomnak ilyen szerepet lehetne szánni, de meggyőződésem, hogy a mi társadalmaink, az a kelet-európai világ, amelyben mi élünk, nem jutott el a fejlettségnek arra a fokára, hogy meg lehetne kérdőjelezni ezeket a fogalmakat. Hiszen lélegzethez is alig jutottunk. Nagyon jól tudjuk természetesen, hogy a történelemben milyen fordulatok akadályozták meg, hogy önmagunkká legyünk, de éppen ezért azt is tudnunk kell, hogy a fejlődésünknek ezen a szakaszán nem ugorhatunk át egy új irodalmi jelszóval. Egy olyan jelszóval, amely érvényes lehet Párizsban vagy New Yorkban, de nem érvényes például Marosvásárhelyt, Kolozsvárt vagy éppen Budapesten.

– Fejlődés volna egyáltalán ez az ugrás?

– Valamit megkerülni sohasem jelenthet fejlődést, mert a probléma megoldatlan probléma marad változatlanul.

– Tudván, hogy vannak, akik lemosolyogják azokat a fogalmakat és eszményeket, amelyeket te is használsz, s amelyeknek a jegyében alakítod az életedet, miért érdemes ma mégis írónak lenni?

– A visszhangért. Természetesen addig, ameddig olyasmit tud művelni az ember, aminek korszerű esztétikai mércével nézve is értéke van. Jó irodalomra gondolok tehát, nem holmi rikkantásra. Ez a visszhang otthon is, és itt, Magyarországon is megvan, amely minden tisztességes írói vállalkozást tudomásul vesz. Amelyben egy emberi közösségnek az érdeklődése lobog. Már megint bombasztikus kifejezés: lobog. Hadd ismételjem meg mégis, mert nálunk ez csakugyan lobog. Bárki meggyőződhet róla, ha eljön a Székelyföldre vagy akár a marosvásárhelyi művelődési házba.

– Ma egy nemzetiségi irodalom megszámláltatásának mi lehet a fő szempontja és mértéke?

– Egy nemzetiségi irodalmat csak úgy lehet megítélni, ha azt a saját nemzeti irodalmának a mércéjével mérik. Volt idő, amikor a nemzetiségi létben – szinte függetlenül a teljesítménytől – felosztottuk egymás között a klasszikusok aranyszékét; Arany János kalapját és Petőfi mentéjét. Aztán rájöttünk, hogy ez csak zsákutca lehet. A mi fiataljainkat a nemzet legnagyobbjaihoz kell mérni, akár klasszikusokhoz, akár a legnagyobb élőkhöz. Csak így tudjuk a valóságos értéküket felbecsülni, mert különben a provincializmus veszélye fenyeget bennünket. És mivel ez a romániai magyar irodalom amennyire szerves része a romániai új kultúrának, épp annyira szerves része az egyetemes magyar irodalomnak, tehát az egyetemes magyar irodalmon belül kell azt megítélni. Ez az irodalom feltétlenül olyan jelenség a számunkra, amely az otthoni kritika mércéjét is meg kell hogy szabja.

– Nagyon sokrétű és sokszálú az életmű, amelyet eddig teremtettél. Úgy érzem mégis, hogy van egy főszál, amelyre minden fölfűzhető. Te magad hol látod ezt a szálat?

– Abban, amit a Bethlen Gábor kapcsán összeszedett gondolataimban is próbáltam megfogalmazni: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Nagyon sokszor cselekedtünk úgy, hogy a szakadék szélére kerültünk, és – otthoni szóval – csak épp az isten mentett meg bennünket a végleges, a teljes pusztulástól. Épp ezért meg kell tanulnunk minden órának a maga parancsát, amely nem azonos egy másik óra parancsával. Ezt Erdélyben Bethlen Gábortól ismertük meg, és ez – gondolom – minden erdélyi írástudónak is gondja valamiképpen. Az egyiknél kisebb, a másiknál nagyobb mértékben.

Ezzel összefüggésben van még egy fontos kérdés. Az, hogy miből építkezünk, miből teremtünk irodalmat. A nyelvünkből. De mi történik a nyelvvel, ha magára hagyják; ha nem válik központi megőrzendő kincsünkké? Nem öncélként, hanem eszközként ahhoz, hogy önmagunkat kifejezzük. Hogy az eszméletünkről valamiképpen hírt adjunk. Ennek az anyanyelvnek a gondja egy idő után művészi gonddá is válik, és nemcsak abban az értelemben, hogy meg kell tartani, meg kell őrizni, hanem úgy is, hogy tovább kell fejleszteni. Az időhöz igazítani. Technikai forradalom korszakát éljük, mi pedig egy biblikus nyelvet beszélünk még mindig. Ezt a biblikus nyelvet be kell építenünk most már egy korszerű magyar nyelvbe otthon, Erdélyben is.

– Van-e még valami, amit itt, ez alkalomból – befejezésképpen – okvetlenül fontosnak tartasz elmondani?

– Szeretném köszönteni társamat az Írásban és a Gondban: Csoóri Sándort, akit értünk is aggódó vállalásaiért éppen most tüntettek ki Herder-díjjal Bécsben. Kedves Sándor! Messziről mozduló ölelésem küldöm neked az alkalomból, hogy az idei Herder-díj kitüntetettje lettél. No lám, Herder! Valamikor azt jósolta, hogy árvaságos nyelvünk kipusztul, eltűnik az életrevalóbb nyelvek nagy, történelmi tülekedésében. Hát ebből sem lett semmi, bár az idők folyamán nem egy vércseszemű indulat leste – mint könnyű prédát – a mi sebesült vánszorgásainkat az örökös újrakezdések kínjával-reménységével. Véled épp ezt a poétát díjazzák most Herder nevében, aki a magyar nyelv erdőzúgásával virraszt számos Gondunk felett. S vajon minek a jegyében? Herder úr mondotta volt azt is, hogy ami az emberben igazán isteni, az nem egyéb, mint épp a Humánum, a legtisztább emberség. Ami nem csupán megértés és mélyen demokratikus tolerancia, de konokság is a fölvállalt dolgokban-gondokban. Egyebek között kívánom, kedves Sándor: a jó sors védelmezze nem csupán fölvetett fejedet, hanem akhilleuszi sarkadat is.

Hogy ezután is – sebezhetőségében is – ráállj, amikor szükséges.