Azt írni, amit élünk^*

– Mi újság, hogy élsz újabb írói tanyádon, Zetelakán?

– Az nem Zetelaka. Hanem úgy hívják: Sikaszó. Annak is egyik völgyhónalja: Alsó-Bakó-pataka. Zeteváralján túl, a Libán lábánál, a Hargita-vonulat csúcsaival szemközt. De ez most nem lényeges. Hanem, hogy mi újság? Ha jól értettem, hát az az újság, hogy az itteniek hazavárják, mindegyre várják a gyermekeiket. És azok nem jönnek. Egyiknek a lánya ment férjhez a tengerparton, ott is ragadt, jelek szerint mindörökre. Másiknak a fiát csalta el a Zsil-völgy, a harmadik gyerekeit isten tudja, mifajta más csábítás vitte innen ugyancsak messzire. Itt maradnak az öregek, özvegyek, elaggottak, magános házakban. Lámpát sem igen gyújtanak. A naplementével fekszenek, pitymallattal kélnek, s irány az erdő. Zajlik a fakitermelés. Tőlem négy kilométerre pedig épül a nagy gát, a vízgyűjtő medence. Összefogdossák a Nagy-Küküllőt, az Ivót, a Sikaszó-patakát, minden kis csermelyt. Szépséges tó lesz a közelünkben, mondják. Én azokkal együtt tűnődöm, akiknek el kell majd költözniök a völgyből.

Azt kérded, hogy élek itten? Most már sehogy. Befejeztem új drámámat, pakolok és megyek haza. László unokámmal bebarangoltuk a tájat, megcsodáltuk a kék sapkás Madarasi-Hargitát, a Bányatetőt, a Fertőt, s ha nem ítélem meg rosszul a tájat: a Kicsi Romlást is. Be szép név, micsoda képzeletröppentő meghatározása az ugyancsak kék párás havasi magaslatnak. Mert ha kicsi romlás, törvényszerűleg utal a Nagy Romlásra is. Mert az is volt, hál’ istennek! A hálaadást, gondolom, te is úgy érted, hogy addig élünk, amíg a nagy romlásra is van, aki emlékezzék. Ha már ezt sem tehetjük: nem emlékezői, csak emlékei leszünk e tájnak.

– Farkaslakán találkoztunk pár éve, Tamási Áron sírjánál, azóta te is adtál az irodalomnak egy Ábelt, igaz, Káinnal párosítva, s mindenképpen egészen más műfajban. Mégis megkérdem, hogy a te hőseid miként viszonyulnak Tamási Ábeljéhez?

– Valahogy úgy, miként a mi időnk a Tamási idejéhez. Egyik a másiknak tagadása, de törvényszerű folytatása is. A történelemben is, akár a drámában: nem egymás után következnek az események, hanem egymásból adódnak. Tamási Ábeljének képességét, pikarói természetét, talpra eső életvidámságát napjainkban a szorongás váltotta föl. Az én Ábelem kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, mert ez az élet fenyegetett korunk komor árnyai között vergődik oly magaslat után, ahonnan a bizakodás csúcsai láthatók. Megvallom: nem búslakodnék, ha mihamarabb időszerűtlenné válnék – ha szorongásainktól úgy válhatnánk meg, ahogyan az Idő viszi el ifjúságunk esztendeit.

– Harag György mondja, hogy új drámádat fogja rendezni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Hogyan született ez a drámád? Mit ad hozzá trilógiádhoz ez a negyedik színpadi munka?

– Már a hatvanas évek végén kísértett meg a gondolat: esszét írjak-e a Perzsák gondolati anyagából, vagy drámát. Akkor úgy határoztam, hogy elsőnek az esszével kísérletezem. Talán ismered ezt az írásomat. Jórészt személyes vélekedésem a Nagy Sándor-i egyetemes megbékítés és elrendezés eszméjéről. Nyitott kérdés maradt számomra: mifajta vélekedés támadhat a nézőben, ha nem a szerző, hanem a szúzai nagy menyegző hőseinek sorsa kezd el beszélni színpadról, lehetőleg külső, tehát auktori beleszólás nélkül? Ezért írtam meg most, vagyis ’79 őszén új drámámat, A szúzai menyegző-t. Hogy mifajta munka? Csak annyit mondhatok: szerves folytatása a trilógiának. Hisz ugyanaz a jelenség foglalkoztatott: a személyességében is elszemélytelenedett hatalom kisugárzása – radioaktivitása – a benne cselekvőleg-szenvedőleg részvevőkre. Az ember társadalmi lény, és úgy vélem: azóta, hogy a társadalmat szervezi-tervezi, megszerkeszti vagy újjágyúrja, nincs ennél – hatalmának jellegénél – nagyobb problémája, amely minden más szenvedélyét meghatározta. Talán úgy is mondhatnám: az ember – s kivált a modern ember – hatalomkomplexuma oda nőtt föl a létét meghatározó nagy szenvedélyei mellé: a szabadság, szerelem, a tudásvágy, a haláltudat mellé. Államközpontú regényeiben Kemény Zsigmond már fölfigyelt erre. S én hozzátenném: énközpontú regényt nem lehet már írni e Kemény Zsigmond-i észlelet nélkül, amely csak fölerősödött mindennapi, minden percnyi tapasztalatainkban a múlt század óta. Közösségi és kizárólagosan magánéleti kérdéseink föl-fölújuló konfliktusát is ebben az összefüggésben próbálom megítélni. Hasonlóképpen a sajátosság – egyesek megcsúfolt – méltóságának a gondolatát is, amely nem puszta megállapítás, hanem fölkiáltójeles követelmény – hangsúlyával a méltóság, tehát a sajátosságnak kijáró jog vagy éppenséggel jogrendszer fogalmán.

– Herder-díjasnak lenni a dicsőségen kívül kötelességet is jelent?

– Dicsőség? Nem szeretem a szót. Az író ne legyen dicsőséges. Az író teljesítse a kötelességét. Azt a kötelességét, amelynek indítékai világosak: nem grafománia, nem saját becses köldökünk újra meg újra való körültapintása, hanem egy emberi közösség helyzetének és jogos várakozásainak kifejezése, ha úgy tetszik: világgá kiáltása az írás minden műfajában.

– Hogyan jutottál el írásművészetedben az adomától a drámáig?

– A kérdésed maga is adoma. Legenda is, ha úgy tetszik. Legelső novellám: a Hajnali győzelem. Gaál Gábor mondotta róla, hogy bizony nem adoma. Az ötvenes évek elején írott novelláim között nem adoma az Egy pakli dohány, az Új bocskor sem. Vagy később: a Félrejáró Salamon és Zászlós Demeter ajándékélete. Van közöttük persze olyan hangvételű is, amely adomázgatónak nevezhető. Én a groteszk jelenlétének mondanám. De ettől függetlenül is, jó lenne úgy beszélnünk, miként az ógörögök: to ti, mondották, vagyis: mielőtt valamit megtárgyalnánk, határozzuk meg a szavainkat.

– Tamási nyomdokaiban Amerikában is jártál. Európában sokfelé. Barangolásaid a világban miként hatottak alkotói munkádra?

– Kimerítő válasz helyett munkákat soroljak föl? Úti tűnődéseimet? Drámáimat, amelyeknek színhelye Genf, Szúza vagy Drezda? Ezzel keveset mondanék a sugallatról, melyet a nagyvilág nyújt, ha kimozdul az ember szűkebb világából. Én úgy sejtem – mert miben lehet abszolút biztos az ember? –, a nagyobb tér a kis teret világítja meg élesebben. Az itthoni mondandót erősíti föl benned. Ha azok sorsa, kik elutazáskor búcsút intenek, a csontodat rágja. Ha valóban úgy érzed, hogy az itthoniak kollektív gondja nélkül te magad fölösleges vagy a nagyvilágban. Mert ember van elegendő. Aki ide-amoda utazgatva a fogyasztók számát szaporítja. A skandináv országokban barangolva Kányádival azt játszottuk: melyikünk mit hozna haza a látottakból-hallottakból. Egy itthon még ismeretlen gépszín tervrajzát, emberi magatartásformát, valaminek a csudálatosan ésszerű megoldását. Koppenhágában kérdeztem valakitől az állomáson „leparkolt” kerékpárok százainak láttán: és egyet sem lopnak el? De miért, kérem? Aki ellopná, tudja, hogy nem az övé. Hát ezt a felfogást haza kellett volna hozni. Helsinkiben a finn és svéd utcaneveket, feliratokat soroltuk a „szerzeményeink” közé. Az abszurdig elbonyolított tudatunkba, úgynevezett kisebbségi kérdések helyére ugrott azok rendkívül egyszerű és méltányos megoldása. Fölösleges aggodalmak, okoskodások, spekulációk, történelminek fölfújt hátterek nélkül. Svájcból az egymás mellett élő-lüktető francia, német és olasz városok, városkák képét hoztam el – tanulságképpen. Messzire vezetne most e tanulság részletezése. Majd más alkalommal.

– Szerinted mit jelent korszerűnek lenni az irodalomban?

– Azt írni, amit élünk. Átélünk. Azt a létérzést, amelyet belénk sulykolt a valóság. Az írótól nem azt kérdezném: mit írtál legutóbb? Hanem: mit éltél át legutóbb? Azzal vetném össze az írását. Nem a kartársáéval. Nem a legújabb nyugati vagy keleti hullámmal. A tehetség: elsősorban a való világ átélésének képessége. Nem a tapasztalat, hanem a tapasztalat iránti érzékenység – ahogyan Bernard Shaw megállapította. Mi mellett hogyan megy el az ember? Az író, a költő, a színpadi szerző. Lesújtva? Föllelkesülten? Megrendülten? Közömbösen? Mert példának okáért, egy etnikai kollektivitás sorsa: mások dolga? Kik azok a mások? Maradjunk ennél: a Mások most az írástudóink. Az ő dolguk tehát. Sohase volt olyan nagyon az ő dolguk, mint napjainkban. Az élet oda dobott vissza, ahonnan épp kimászni akartunk: a sorsproblémák irodalmon kívülinek tetsző fortyogásába. Hiába akarnók ezt megkerülni. Önnön életünket hagynók cserben. Sápatag világba jutnánk. Vértelen világba. Égő házban fésülködő vénasszonyok közé. A közönyről szóló közmondás ugyebár… De senki se vegye magára. Nem szabok ingeket ezzel a beszélgetéssel. Öltse föl ki-ki a maga feladatának Nesszusz-ingét, ha vállalja művészetében azt, amit itt és most átél – az átélés tehetségének mértéke szerint. Mert – hadd ismételjem – nem azt kérdezném az induló poétától: mit írtál? Hanem: mit éltél át? Azt mondd el. Bár az effajta kérdések némelykor elevenbe vágók. Darázsfészkeket hergelnek. Mindig így volt ez.

– Térjünk hát egyébre. Miért épp Szőcs Gézát javasoltad Herder-ösztöndíjasnak Bécsbe?

– Mert úgy vettem észre, hogy szemléletében, költészetében, cikkeiben, esszéiben a dialektika nem betegeskedik. Hely, idő és körülmény parancsait érzi, érzékeli s az értékközpontú nemzettudatot nem állítja szembe – szemközt! – a nemzetközpontú értéktudattal.

– Mit kérdeznél még a helyemben?

– Nem kérdeznék semmit. Az olvasót a művek jobban érdeklik.

– Mégis megkérdem: miként vélekedel a drámaírásról?

– Szenvedés.

– Írás közben?

– Előtte. Az írás már vigasz. Önvigasztalás. Hogy kimondtál valamit, ami a torkodat fojtogatta.

– „Csak” ennyi?

– Más egyéb is. De főleg ennyi.

– Olvasom a marosvásárhelyi színház plakátján, hogy a Vidám sirató című színdarabod századik előadását hirdetik. Ezzel vidám játékod előadási számban a drámáid elébe ugrott.

– Mert vidám játék, s az emberek vágynak nevetni is. A Vidám sirató telt házakkal érte meg a századik előadást, ami csak megerősít engem abban a hitemben, hogy az emberek nem drámai irányzatok kedvéért, hanem önmagukért járnak színházba. De mi az, hogy önmagukért? Egyebek közt, hogy saját létérzésükre ismernek a színpadi figurák létében. Ilyenformán nevetve tiltakoznak maguk is például az eszközemberség állapota ellen, miközben a szerző azt reméli titokban, hogy a nevetésükkel önmagukból is kivetnek valamit az eszközemberség rossz érzéséből. Hiszen sok van bennünk abból, amit elítélünk. Nevetve ítélni és elítélni: ez is egy fajtája a katarzisnak.

– Új vígjáték…?

– Csak távlati terveim között szerepel. Vígjátékot különben nagyon nehéz írni. Paradoxon, de így van: nehéz, mivel az embereket könnyű megnevettetni.

– Kinek a vígjátékát vagy szatirikus színdarabjait hiányolod színpadjainkról?

– A Bajor Andoréit. Kár, hogy színházaink nem vetik rá magukat sürgető-könyörgő-követelődző igényeikkel. Olyan tehetség, mint Bajor Andor csak százévenként születik. Nagy tehetség az, aki nélkül nem tudjuk elképzelni a mindennapjainkat. Próbáld elképzelni Bajor Andor nélkül. Mennyivel szegényebbek, sivárabbak lennénk…

– Új dráma…?

– Elkészült. Címe: A szúzai menyegző. Hivatalos bólintásra vár a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az ember a hatalom karjában – a hatalom az ember kezében. Ez a kérdés foglalkoztatott már a Félrejáró Salamon című kisregényemben is. A Pompás Gedeon nevezetű vidám játékomban is. Most ne kérdezd: miféle konokság ez? Mert kényszer inkább, az idő kényszere, marka mindannyiunk nyakán. Jean-Paul Sartre egy időben úgy gondolta: a hatalom természetének problematikája sajátságosan kelet-európai jelenség, amelynek művészi megragadásától remélte az európai irodalom megújulását. Most – évtizedek tapasztalatával gazdagabban – azt mondhatjuk: egyetemes kérdés. Egyetlen pillantást vessünk a harmadik világ drámai útkereséseire… És nemcsak térben: időben is egyetemes kérdés. Mondandóim színhelyéül ezért választhattam a Nagy Sándor parancsolta szúzai menyegzőt. Nem én találtam ki, hogy holmi parabolát írhassak, miként azt egy neves hazánkfiával készített interjúban olvashattad nemrégen az Élet és Irodalom hasábjain.

– Beszélhetnénk erről konkrétabban is?

– Kíméljük meg az olvasót az időfecsérléstől. Az idő a legdrágább anyag, amiből az életünk készül. Amerikai felfogás szerint Isten az időfecsérlést és a deficites vállalkozást bünteti mindenekelőtt.