A kollektív magány^*

Marosvásárhely főterétől néhány percre, földszintes kertes házban lakik a romániai magyar irodalom legnevesebb mestere, Sütő András. Könyvespolcokkal körülbástyázott szobájában ritka becsű kötetek sorakoznak. Beszélgetés közben hol egyik, hol másik könyvért nyúl, keresgélés nélkül rátalálva az idézendő szerzőre. De szavait nem szükséges a nagyobb nyomaték kedvéért kortársi vagy klasszikus írókkal, költőkkel erősítgetni. A maga utánozhatatlan, egyéni modorában, a csak rá jellemző stílusban mondja véleményét az irodalomról, a magányról, az életről. Szavai felizzanak, parázslanak, mint a sötétlő vásárhelyi éjszakában a csillagok.

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében írja, mint kisgyermek, tapasztalta a magány fullasztó érzését.

– Nagyapám egy napon így szólt anyámhoz: adj nekem kölcsön egy gyereket, hogy a mezőn a tehenet legeltesse. Akkor, ott kint a pusztakamarási Kiskút völgyében rám szakadt a magány, és én nem bírtam elviselni, hogy nincs teremtett lélek körülöttem, nincs kihez szólnom. Sírtam, káromkodtam, valósággal fizikai fájdalmat éreztem az egyedülvalóságban. Kölcsönbe adottan küldetésemet be sem tölthettem, oly erősen vágytam vissza testvéreim, barátaim közé. A seregélyeket irigyeltem, hogy mindig csapatban surrognak a nádas fölött. Állapotukat a nevük is jelzi: sereg nélkül mi értelme a seregély szónak?

– De hiszen az írói munka kifejezetten magányos tevékenység.

– Magányos, valóban. Nem hiszek Gorkij jóslatában, miszerint egy valóban kollektivista társadalomban a regényeket is közösen fogják írni. Ez afféle falanszter-elgondolás. Az írás magányos munka, de a köz szolgálatában. Ez némelyek számára ijesztő. Közügyiség és szolgálat? Isten őrizze az írót e súlyos csapásoktól. Én mégis azt mondom: a magányos művészi munka csak meghatározott emberi közösségben nyeri el értelmét.

– És ha a közösség nem érdeklődik valamely mű iránt?

– Erre is van példa, persze. Könyvessátra előtt József Attila hiába várta a tömeges érdeklődőket. De ma már milliók olvassák. Azt is tudjuk, ugyebár, hogy Balzacot a németek fedezték föl a franciák számára. Petőfit ellenben már kortársai vállukra emelték. Ahány művész, annyi változata van a befogadtatásnak. Ha igazi a tehetség. Mert különben az időleges érdeklődés is elfordul tőle, új divatnak hódolva.

– És ha netán valaki azt mondja, hogy fütyül akármilyen nemzeti, nemzetiségi, tehát kollektív érdeklődésre?

– Ha ilyet mond és így fütyül: hazudik. A magányos művészi vállalkozás indítéka, gyökérnyomása szerintem mindig kollektív eredetű. De ugyanúgy a szándék is, az óhaj is, hogy valaki elolvassa azt, amit írtunk. Egyetlen személy bár, mint amilyen például Mikes Kelemen édes nénje volt.

– Létezhet-e ön szerint kollektív magány?

– Sajnos, létezhet.

– Konkrétan mire gondol? Kifejtené bővebben?

– Arra, hogy az adott történelmi körülmények között egész emberi közösségek kerülhetnek az elszigeteltség – tehát a magány – állapotába.

– Sejtem, hogy valamilyen közösségre utal ezzel. Mire?

– Valamely nemzetiségre például, amelynek sorsa történelmileg úgy alakult, hogy saját nemzetének keretein kívül él. A szocialista Romániában él, de nyelve, hagyománya, etnikai mivolta révén ugyanakkor a magyar nemzetnek is része.

– Erről eddig nem sokat beszéltek, nem emlegették.

– Nem. Két okból is, gondolom. Vagy azért nem esett szó, mert annyira természetes, hogy mondani sem kell, vagy azért, mert létezik olyan felfogás, miszerint a romániai magyarság etnikailag nem szerves része a magyar nemzetnek. Ebben a felfogásban benne rejlik a kollektív magány veszélye is. A magárahagyatottság érzése.

– És van ilyen veszély, ilyen érzés?

– Amikor valakinek a szájából olyan „tétel” hangzik el, miszerint a romániai magyarság etnikailag nézve valami „más” képződmény, mint általában a magyarság, akkor nyilván ilyen érzés jogosan támadhat az emberben. Vagy amikor tankönyvíróink „megfeledkeznek” arról, hogy a romániai, szlovákiai, jugoszláviai magyar nemzetiségek történelme azonos saját nemzetük történetével. Úgy tűnik föl, hogy ezek a tankönyvírók valójában jót akarnak, jót és hasznosat, vagyis: nem a különbözőséget, hanem a testvéri együttélés, a közös küzdelmek hagyományait hangsúlyozzák elsősorban. Ez – a polgári-nacionalista szemlélettel ellentétben – szükséges és kötelező. De csak úgy, ha az új, szocialista szemlélet nem csap át saját ellentétébe. Amikor ugyanis tudatosan mellőzi a történelem elemi igazságait, tényeit.

– Az említett esetleges kollektív magány ellenszere ön szerint mi lehetne? És egyáltalán, van ellenszer?

– Egyebek között: a nemzetiségek hídszerepe. Ezt a politika magas szintjén is megfogalmazták már. Következésképpen a romániai magyarság összekötő hídja lehet a román és a magyar nemzetnek.

– Mit jelent ez gyakorlatilag?

– Gyakorlatilag ez egyebek közt azt jelenti, hogy részint a magunk házi szükségletére, részint a „híd-forgalom” végett lefordítottuk magyar nyelvre úgyszólván a teljes román irodalmat. A testvériség fogalma nem valami öncélúság; egymást jobban kell ismernünk. Alaposan kell ismernünk. Óhajunk az, hogy a román olvasók is megismerjék a magyar irodalmat. Óhajunkra a pozitív válasz a műfordítás föllendülése. Jómagam például Veres Péter román nyelvre fordított kisregényeihez írtam előszót, azután pedig Illyés Gyula Bukarestben kiadott verseskötetéhez írt előszót román kartársunk, A. Baconsky. Kérdésemre, hogy miért vállalta el vajon a bevezető megírását, azt válaszolta, hogy Illyés Gyulát a legnagyobb élő magyar költőnek tartotta – és nyilván tartaná ma is, ha el nem pusztul a földrengésben.

– Beszélgetésünk az emberi magány kérdésével kezdődött, és már a népek kapcsolatához jutottunk…

– Mert úgy gondolom, a személyes magány jellegét a kollektív elszigeteltség is meghatározza; a föloldódást pedig ugyancsak a kollektív kapcsolatok pozitív rendszere teheti lehetővé. Ezt persze nem szabad szó szerint értelmezni, amiként a hívők értelmezik a szeplőtelen fogantatást. Hanem olyanformán, hogy a Sokak állapota meghatározza az Egyes ember létérzését is.

– Személy szerint ön miként védekezik az emberre mindig leselkedő magány ellen?

– Nem kell védekeznem. Olvasóim védelmeznek. Személyes és kollektív gondjukkal. Ez a gond belopja magát az idegsejtekbe. Beszögezheted az ajtót, az ablakot: a kulcslyukon surrannak be a közösségi gondok. Akinek nincs közösségi, csupán magángondja, enyhén szólva korszerűtlen jelenség. Ha sajnálnom kellene az ilyen jelenséget, az őrülettel rokonítanám: holt faággal körülvett szív, amit teljesen betöltött az emberi szánalom.