A nép genetikus szelleméről^*

Írásaival először az ötvenes évek elején találkoztam. Attól kezdve, ha csak tehettem, minden hozzánk is elkerült munkáját igyekeztem elolvasni.

Sütő Andrást így hát régóta ismerem, de személyesen csak most találkozhattam vele. Nem önvigaszképpen mondom, de az a pályatársam és bátyám, aki az erdélyi dolgokban s így az ottani irodalom ügyeiben is a legavatottabb, nos, még ő is csak most találkozott először Sütő Andrással. Pedig éppen a Magyar Nemzet hasábjain ő volt Sütő András első hivatott méltatója.

Munkái mindent megvallanak, nemcsak az íróról, az emberről is. Az Anyám könnyű álmot ígér, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat szívszorongató tényanyaga régen túlnőtt azon a tájon, ahol fogant. Látomássá lobbanva, mindenütt hatnak művei, ahol magyarul olvasnak. Drámáit nemcsak magyar színpadokon játsszák, a belőlük sugárzó emberség más népeknek is igyekszik példát mutatni.

Nemzedéktársak volnánk, de gondjaink is közösek, akár Pusztakamarásról, akár Mezőhegyesről essék szó, noha oly távoli tájak ezek, hogy tán hírből sem ismerik egymást. És a ránk testált történelmi tudat is közös, akár Gyulafehérvárott, akár Visegrádon kiált ránk emlékeivel – s bármily nehéz is: Mohács és Arad ugyancsak közös eszmélkedésre hív bennünket.

A közelmúltban két alkalommal is megfordult nálunk. Átutazóban járt itt: Bécsbe sietett a Herder-díj átvételére, s most onnét ugyancsak sietősen igyekezett haza Marosvásárhelyre.

Az alábbiak kétszeri beszélgetésünk rövid foglalata.

– A Nagyenyedi fügevirág című kötetben az egyik úti tűnődés, a Perzsák távoli tájra, távoli időbe vezet el. Ám úgy gondolom, nemcsak mi, mai magyarok okulhatunk belőle, de a többi közép-európai nép is. Mi hát a Perzsák tanulsága?

– Hogy a népeknek genetikus szellemük is van, amit legtartósabban a nyelvük hordoz. De ne beszéljünk az én Perzsák című esszémről anélkül, hogy az olvasó ne tudná: miért kerül most szóba. Mert különben az ajatollahra gondol – óhatatlanul.

– A Perzsák az asszimilációs törekvés, a nyelvi és kulturális imperializmus Nagy Sándor-i példázata. Mint tudjuk: a hírhedett szúzai menyegzővel tízezer perzsa lányt kényszerített feleségül menni görög és macedón katonáihoz. Elrettentő példa, de vigasztaló is. Beolvasztó törekvésével kudarcot vallott. S nemcsak azért, mert meghalt időnap előtt, hatalma teljében, hanem azért is, mert az elnyomottak genetikus szelleme a hódítás eszeveszett vágyánál erősebbnek bizonyult.

– Hogy lehet-e ma is okulni belőle? Természetesen. Bárkinek és bárhol.

– Korunkban az asszimilációs imperializmus másféle eszközöket használ, és szúzai menyegzők nélkül és könnyedén beolvaszthatja a kisebb népcsoportokat. Elég példával szolgál erre Európánk néprajzi térképe. Minap olvastam valahol, hogy az angol partok mentén szomorkodó Man-sziget őslakói nyelvét, a manxot már csak egyetlen ember beszéli. Pedig az angolok nem is akarták talán a manxokat asszimilálni. És a többiek: a walesiek, skótok, bretonok, baszkok és katalánok – hogy csak az ismertebbeket említsem. Rájuk milyen sors vár? Noha mindenütt másképpen érvényesül a népi-nemzeti identitás fogalma, úgy látszik, az angol, francia és spanyol társadalom fölszívó ereje elől aligha tudnak kitérni. Vagy van erre ellenszer?

– A természetesnek minősített asszimiláció mindenkori folyamata nyilván a jövőnek is érthető-indokolható jelensége marad. A mesterségesen „elősegített”, az erőszakolt azonban mindinkább szembetalálja magát a nemzetiségek törvényszerű eszméletével, a sajátosság méltóságának erősödő tudatával. Bábel sokszínűségében él az emberiség, amit ma már nem csupán a titkolt óhaj tartósít, hanem az emberi jogok tisztázásának erős akarata is – világszerte. Erről sokat lehetne beszélni, de beszélnek immár a közismert tények.

– Erdélynek különleges szerepe van a magyar történelemben is. A két világháború között az ottani nemzedék szívesen vállalta a transzszilvanizmus eszméjét. Ki volt e gondolat szülőatyja, s eszméi hatnak-e még?

– Van, aki e fogalom gyökerét a Bethlen Gábor-i korszakban keresi. Az is a történelmi kényszerűségek korszaka volt. Az első világháború után Kós Károly nevéhez fűződik leginkább. Irodalmi vonatkozásban – mint beszűkülési tendenciát – Babits például joggal kérdőjelezte meg. Sokat írtak, vitatkoztak erről. A kérdésre sommásan lehetetlenség válaszolni. Meggyőződésem szerint ma már idejét múlta ez az eszmevilág. Azokat a társadalmi, etnikai, szellemi kérdéseket, amelyek e fogalomban és körötte kavarogtak, más – a mai valóság diktálta – szemszögből kell megközelíteni.

– Az olvasók Sütő Andrást Budapesten és Debrecenben, vagy Pozsonyban, de akár Párizsban is magyar írónak tekintik. Hová sorolja magát az erdélyi magyar irodalom?

– Mi úgy mondjuk: romániai magyar irodalom. Mert például Bukarestben vagy Temesvárott is erős osztagai vannak. S nem mai keletűek. Hogy hová sorolja magát? Nemcsak egy népnek: irodalmának is van genetikus szelleme. A romániai magyar irodalom nyelve, hagyományai révén, az egyetemes magyar irodalom része. Ugyanakkor Románia Szocialista Köztársaság mai kultúrájának is alkotó tényezője.

– Hogyan múlnak ott az író napjai?

– Ahogy az írásaimból is következtetni lehet rá.

– Mi, akik a középnemzedékhez tartozunk, generációnk Erdélyben élő csapatát számon tartjuk, hiszen könyveik – a közös könyvkiadás jóvoltából – többé-kevésbé Magyarországon is elérhetők. De mi van a fiatalokkal? Én például Farkas Árpád jeles költészetét alig-alig ismerem. Két kötetét Bukarestben olvashattam el; versei olykor folyóiratokban bukkannak elém.

– Valamiképpen túl kell lépnünk a közös könyvkiadás mai keretein. Könyveinket a közös érdeklődés arányában kellene „elbővíteni”, hogy Misztótfalusi szavát használjam. Minálunk is van bizony meglepő és megújító tehetség. Farkas Árpád például a legjobbak közül való, érdemes őt is jobban megismerni.

– Hogyan élnek ők, a fiatalok?

– Kevés közöttük az úgynevezett „szabadúszó”. Nagy részük lapoknál, kiadóknál, művelődési intézményekben is dolgozik. Jómagam 1945 óta dolgozom szerkesztőségben.

– Eljutnak-e a romániai magyar írók könyvei mindenüvé, mondjuk például a moldvai csángó magyarokhoz? Például Sütő András munkáit hiába kerestem Váradon, Székelyhídon vagy Bukarestben, nem juthattam hozzájuk.

– Ez nemcsak példányszám: terjesztés kérdése is. Hogy melyik mennyit rendel valamely könyvből. Mennyire ismeri őt a megrendelő személy, milyen a helyi igény stb. A bukaresti Kriterion eléggé nagy példányszámban hozza ki a könyveket: Kányádi Sándor verseskötetét például tizenötezer példányban. Órák alatt fogyott el. De ugyanezt mondhatom minden olyan kiadványunkról, amely mondandójában tegnapi és mai létünkhöz kapcsolódik. Megvannak persze a magunk fülemüléi. Így nevezte Rousseau az eladhatatlan könyvet. Magányosan énekel a kirakatban, nem tudja, kinek.

– A hídverés szép eszméjét kivált a nép érzi át. A hidak fontosak. A magyarságot a történelem tanította erre. Ám a hídveréshez a magunk munkája keservesen kevés. Látni-e javulást?

– Hídverés? Már az is eredmény, hogy a fogalom forgalomba került, polgárjogot nyert. Konkrétan, követelményeit tekintve értelmezni is kellene, majd jobban érvényesíteni a kultúra minden ágazatában.

– Mit jelent a Herder-díj személy szerint, és mit az erdélyi, illetve az egyetemes magyar irodalom számára?

– Nyilván megtisztelő és újabb „elvárásokat” serkentő elismerés. De én most azt hangsúlyoznám inkább – íróra háruló feladatként –, hogy egyebek között herderi szellemben hol vár erősítést írástudóitól az olvasó, éljen az bárhol a földön: az emberiségben jusson magasabb helyre az emberség. Herder mondta: Ami emberi fajunkban isteni, az a humanitás.

Kiss Károly