Mai gond és hajdani örömhír^*

– Karácsony szombatján papírból készített szárnyakkal, földig hulló fehér hálóingben, a kopacra nyírt fejet övező rózsaszínű koszorúval útra, jóhírjelentésre, betlehemezni készen állt a kislegény. Az anyai tekintet az egekre szegeződött, mondván: „Mintha nem is a földre születtél volna!” S ha a létra fokáról elrugaszkodott angyali repüléspróba a búzagazt szemelgető tyúkok között végződött is, estére elindult a tarka társaság: királyok, szolgák, angyalok, pásztorok, s egy bús apa: Szent József. Íme, a közösségi élmény, a játék, a színházteremtés ősi mozdulata! Az Anyám könnyű álmot ígér-ben személyes élményként olvasható. S vajon a film hogyan lett élménnyé a pusztakamarási világban?

– Gyermekkori filmélmények? Hát csak egy van tulajdonképpen. De hiszen én ezt már meséltem neked. Talán hét-nyolc éves lehettem, és híre ment Kamaráson, hogy román szerzetesek jöttek egy csodálatos masinával, amely mozgó embereket vetít a falra. Tojás, liszt, miegyéb volt a belépti díj. Úgy emlékszem, a két tojást kiloptam volt a ketrecből, büntetés alatt, mivel anyám vízért küldött a kútra, s izgalmamban, hogy kimaradok a csodából, az üres vedret elhajítottam: sehova se megyek, a papok várnak engem!

Jézust láthattam azután rajzfilmen; a keresztre feszítést, a levételt, a feltámadást meg a félig-meddig sikerült mennybemenetelt. Talán még a rugó sem volt akkor föltalálva, ugyanis az egyik pap – mintha kapatosan szecskavágót működtetne – kézzel kurblizta föl Jézust a hegyre, s valahányszor megszusszant a homlokát törölgetve, a Názáreti is megpihent a kereszttel a hátán. Mereven, a cipekedésben megnyúlt arcvonásokkal nézett le ránk a falról: meddig tűritek ti még ezt? Én úgy sajnáltam szegényt, alig vártam, hogy a gépkezelő pópa kifulladjon, a Jézus felé hajított kövek megálljanak a levegőben. Mikor aztán a barát beesett a padok közé, Jézus megállt az iskola ablakának szintjén, pedig őt a magasság várta bárányfelhőkkel és trombitás angyalokkal. Örültem, hogy annyi szenvedés után ottmaradt közöttünk, zsebkendőmmel a sebes kezét beköthettem.

– Kollégistaként Enyeden gyakoribbak voltak az élmények?

– A nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjait – talán havonta – sorakoztatták moziba, de csak az örömre emlékszem, hogy kimozdulhattunk az internátusból. Filmre egyre sem emlékszem.

– Amidőn Balogh Edgár hívására a Kolozsvárott megjelenő Világosság munkatársa lettél, a mindennapi penzumban kritikaírás is szerepelt. Tudunk színházkritikáidról; filmre nem vonatkozott hasonló megbízatás?

– 1945-ben Chaplint láttam Kolozsvárott A diktátor-ban. Mivel ez idő tájból semmi egyébre nem emlékszem, föltételezem, hogy nem jártam moziba. Azóta sem járok. Ez nem lebecsülése a műfajnak. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanis megpróbálkoztam a moziba járással, csömört kaptam a történelmi idillizmustól, például a második világháború dolgában. A győztes mindig bátor, leleményes, az ellenség ostoba és nevetséges. Főleg francia filmekben. A dolgok ilyetén állására való tekintettel a háborút két óra alatt kellett volna megnyerni, nem négy esztendő áldozatával. Meg aztán, ahol a fasizmus uralma alatt csend volt és kényszerű meghúzódás: akkora nemzeti ellenállások születtek filmen, hogy az ember a fejét kapkodja. Ha létezik hamis tudat a fasizmus borzalmait – és átmenetileg borzalmas erejét – illetőleg: a rossz filmeknek tulajdonítható elsősorban.

– Forgatókönyvek azért íródtak: a Kastélylakók, aztán a Zászlós Demeter ajándékélete, s nemrégen egy újabb könyv részletét olvashattuk az Igaz Szó-ban…

– Engem sose vonzott a forgatókönyvírás. Filmrendezők csábítottak bele néhány esetben. Végül rá sem ismertem eredeti novellámra, elbeszélésemre. Igaz, nem is találtam olyan rendezőre, mint például Kakoiannisz.

Ami az utóbb közölt kis részletet illeti, az egy fiókban maradt filmforgatókönyv fejezete. Tulajdonképpen egy még meg nem írt elbeszélés – a Kezek – negativistának bizonyult változata.

– Széppróza, regény, dráma átfordítható-e igazán a film nyelvére?

– Elvileg mindenből lehet jó filmet készíteni: regényből, novellából is… Drámából is. Bár amikor azt látom: X. drámája alapján készült a film, már borsódzik a hátam a rengeteg szövegtől. A film: a kép nyelvén beszélő műfaj, minden pillanatnyi cselekvéssel, szűkszavúsággal, ahogyan az űrhajósok beszélnek a földi állomással. Így gondolom legalábbis.

– Evvel a tartózkodással magyarázható, hogy a Csillag a máglyán filmváltozatát mint forgatókönyvíró nem jegyzed?

– Jómagam nem vállalkoztam, nem is vállalkozom egyetlen drámám filmre vitelére sem. Lelketlen munkának érzem. Nem elleneztem persze, hogy Ádám Ottó megfilmesítse a Csillag a máglyán-t. Nem tudhatom, egy rendező művészszeme mit csal elő az eredeti szöveg rétegeiből.

– Irodalom és televízió képi látásmódjának összefüggéséről miként vélekedsz?

– Úgy gondolom: a képi látásmód más az írásban, más a képernyőn. Vörösmarty két sora például: Elhiszem, mert két leány jő, két parányi mézedény. A képernyő ezt elmondani, érzékeltetni nem tudja. Épp ezért nem is féltem tőle az irodalmat.

– Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatát Szabó József készítette el, s mutatta be Nagyváradon, s nemrégiben Cseresnyés Gyula vitte sikerre Temesvárott, a Magyar Televízió pedig Katona Márta dramaturgiai közreműködésével, Sík Ferenc rendezésében készítette el az újabb változatot…

– Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem dramatizálására nem vállalkoztam két okból is: az elvégzett munka körül nincs mit időzni, mert új feladatok várnak. Nem színpadra írtam, nem tudhattam, mit lát benne színpadra valót a rendező, Szabó József.

– A színpadi változat a minap könyvben is megjelent a Magvetőnél, némi pontatlan adatolással. Nem a kolozsváriak, hanem a váradiak járták be a Székelyföldet kivételes sikerrel. Minő hozománya volt az előadás-sorozatnak?

– A váradiak előadásai mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közönséget nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másképpen az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, mit kell cselekedni. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratívan értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat sugallt a nézőbe. Gondolom, hasonló tanulságokkal szolgált volna a temesváriak előadása is, ám a főszereplő, Fábián Ferenc tragikus halála folytán ez a színpadi változat megszűnt létezni.

– Milyen társadalommozgósító-közösségteremtő erőt látsz a televízióban?

– Gondoljuk el, hogy Kossuth e csodamasinával kezd el toborozni; hogy a Nemzeti dal-t televízió közvetíti annak idején… Van-e más mód, hogy egyetlen kiáltás, jajszó, egyetlen riasztás hamarabb jusson el milliók, százmilliók fülébe?

– Sokan inkább a megosztást és a tudatzavar jeleit észlelik…

– A televízió megosztó – embert embertől eltávolító – szerepéről ma sokat beszélnek. Nem tudom: kellő okkal-e? Számos negatív következménye – vagy föltételezett következménye – ellenére azt tapasztalom például, hogy szétszórt emberi közösségeket gyűjt egybe. Szülőfalum magyar lakói a góleszben a televízió megjelenése óta kérdik csak egymástól: láttad-e tegnap este a szatmári színészeket, a vásárhelyieket? Hogy jó volt emez és amaz, hogy X. kiváló színész… Ha pedig a húsz éve nem látott rokont csak azután üdvözlik, hogy a képernyőn a nagy csata lezajlik: ezért a televízió nem hibás. Emberi erkölcsök dolga ez. Vagy nemzedéki kérdés? Annyi bizonyos, ha Pusztakamaráson belép a szomszéd, anyám elfordul menten a televíziótól, „de nézze csak nyugodtan, Berta néni drága, nem zavarom”. „Ó, dehogyis zavarsz, hagyjuk a fenébe, voltatok-e tegnap a vásárban, fáj-e még a lábad?” – mondja anyám. Az élő, eleven kapcsolatot semmi sem pótolja, semmi sem fogja megsemmisíteni. A közelséget a távoli soha pótolni nem fogja. Kényszerűségben szétesett közösségeket végül ugyancsak a kényszerűség gyűjti egybe. Individualisták, süketek és karrieristák végül az Időnek közös markába kerülve sóvárognak megértő pillantásért. Nem a képernyőről. A mellettük állótól. A századvég – reméljük – nem hajigálja még inkább széjjel az embereket, hanem inkább közös tűzhely, közös eszme, közös szenvednivaló köré gyűjti őket törvényszerűleg. Tőlünk távoli kontinensen száz kilométerekről gyűltek össze szobafestők, papok és műépítészek, hogy meghallgassanak egy Kányádi-verset – a szerző előadásában. Hányszor hallottam a figyelmeztetést: ne szorgalmazzuk szombaton estére az irodalmi műsort, jön az a Kojak, szétveri a népet. Az aggodalmat zsúfolt házak tagadják bárhol e tájon. A nép mindig tudja, mire van szüksége. Csak az a bizonyos gyertya nem egyformán fogyogat az emberi körmökön. Láthatja bárki, ha jobban odafigyel: az elveszettségből kászálódik ki – utolsó pillanatban – egy közösségi tudat. Némelykor éppenséggel az utolsó kenet felvételekor. Ez is valami. Azok számára, akik az elhunyt damaszkuszi útjáról így vélekednek: mégis meggondolta magát. Mitől vajon? Hát például attól, hogy már-már elfelejtett szülőfaluját, rokonságát látta viszont a képernyőn. Anyjának szavait hallotta újra – szívében kései megbánásokkal. Egyebek között efféle csodákra volt képes a mi romániai magyar televíziónk…

– Családi körtől a magyar anyanyelvűek tágabb közösségéig… hogyan vélekedsz az összetartozásról?

– Ahogyan Illyés Gyula fogalmazta volt: az ötágú síp jegyében. Ezt minden ép elmének el kéne fogadnia.

– A közeli napokban Bécsbe szól a meghívó: a Herder-díj átvételére. Miként fogadtad a kitüntetést?

– Megítélésem szerint nem egy műnek szól ez, s bizonyos, hogy nemcsak olyan munkáimnak, amelyeket német nyelven megismertek. Főképpen a romániai magyar irodalom iránti figyelem folyamatos megnyilvánulásának tekinthető. Aminek tényeit hosszú idő óta tapasztalhatjuk az osztrák szellemi életben. Úgy gondolom, éppen ezért, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az elismerést talán megérdemelte a romániai magyar irodalomban. Itt van éjjeliszekrényemen egy nemrégen megjelent kötet, Kányádi Sándor Szürkület című versgyűjteménye. Vissza-visszatérve lapozgatom és olvasom éjszakai csöndességemben. Ez a líra arról vall, hogy Kányádi Sándor nagy terhek viselésének konokságával hurcolja ugyanazt a problémát, amit magam is művekben igyekszem megfogalmazni. Kányádi megrendítően vall a sajátosság méltóságáról, s nem csupán egy nemzetiség létérzését fejezi ki, hanem azt is, ami egyetemes aggodalom. S ez nem egy generáció kérdése és feladata, hanem az utánunk jövő generációknak is kiméretett. A Herder-díjhoz kapcsolódó ösztöndíj személyi döntésében is igyekeztem ezt kifejezésre juttatni. A döntés joga ugyanis a díjazotté, de megbeszéltem írótársaimmal is, s velük egyetértésben Szőcs Gézát jelöltem az egyéves bécsi tanulmányútra. Szőcs Géza azt a vonulatot képviseli a romániai magyar irodalomban, amit én látni szeretnék.

Kérdésed személyes vonatkozására áttérve: magamra nézve a díjat biztatásként fogadom, abban a jelben, ahogyan Illyés Gyula is jókívánságát küldte ötvenedik születésnapomra, a Tiszatáj-ban. Megtiszteltetés és egyben kötelezettség ez a díj, hiszen az elmúlt években a kelet-európai népek olyan kiválóságai kapták meg, mint Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Miroslav Krleža, Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Krzisztof Penderecki. Herder úr bizonyára nem sértődne meg, hogy a róla elnevezett kitüntetést azon a nyelven köszönik majd meg, amelynek kihalását másfél századdal ezelőtt megjósolta. A díj pedig a népek testvériségének szimbólumává lett. Azt is jelezve természetesen, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sajátosság önértékével járulhatnak hozzá. A sajátosság megőrzése ugyanis minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Jogunk tehát, hogy a testvériesség eszméjének minél teljesebb kibontakoztatása és gyakorlása közepette is, ki-ki a maga nyelvét, kultúráját megtartsa és művelje. Csak így nyeri el értelmét a testvériség fogalma is.

– Bécsben bizonyára alkalom lesz a hivatalos és a személyes beszélgetésekre is. Herder jegyében…

– A központi ünnepségen másnak a tiszte lesz mindannyiunk nevében megköszönni a kitüntetést, de a Pálffy-palotában rendezendő hivatalos együttléten én is felszólalok. Mondandóm természetesen az alkalomhoz kötődik. Herder mély bölcsességgel olyan gondolatok sokaságát fogalmazta meg, amelyeknek érvényességét az Idő nem gyengítette. Bár csak a beteljesülés csekély jelét is látnánk arra nézve, hogy az emberi természet célja a humanitás, ahogyan Herder megfogalmazta. És, tovább folytatva, „az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást”. Ismerjük a Herder úr óta történteket. Közelebbi és távolabbi példák sokasága bizonyítja, hogy humanitás és méltányosság dolgában emberek, népek, nemzetiségek között nem csökkentek a tisztáznivalók. Gondolom, hogy mindazok, akik Európának e tájáról Herder jegyében összejövünk, a történelmi egymásrautaltság felismerésében őszintén beszélhetünk mindazokról a tennivalókról, amik a testvériesség kimunkálásában, megerősítésében, a kölcsönös megbecsülés eszméjének ápolásában még reánk várnak.

– Beszélgetésünk elején ama ártatlan gyermekkori jóhírjelentő karácsonyi játékot említettük. Elmondhatom, hogy írói törekvésedben ma sem vélekedel másképpen. Most se más az ambíció, mint hogy munkáiddal jelképesen házról házra járva a közösséget szolgáld. Talán csak a hóhullásos idő nehezékét egyre inkább érezvén, az önfeledt hírmondás fordult GOND-jelentő szándékba.

– Ezt igazán szépen mondtad. Most már csak a nehezebbje marad még: a szándékokat meg is valósítani.

Ablonczy László