Tény és való^*

– Nem panaszkodhatunk, igazán jól kezdődik számunkra ez az esztendő, Sütő Andrást a bécsi Akadémia Herder-díjjal tüntette ki. Miközben nézőink tisztelgő gratulációit tolmácsolom, a díjról kérdeznélek. Hazai, kimondottan irodalmi sajtónkban keveset olvastam az alapítványról, vagy lehet, az én figyelmemet kerülték el a közlemények.

– Hát van, ami elkerülhette, például láthattad, az Utunk apró hírei között csak megjelent a hír. Persze, nem kimondottan irodalmi sajtóban, mégis olvashattál egyet-mást, A Hét-ben például vagy a Megyei Tükör-ben, a sepsiszentgyörgyiben. Hát, én köszönöm – folytatólag – a gratulációt. Hozzá kell tennem, hogy megítélésem szerint – ez nem álszemérem – nem én vagyok az egyetlen, aki a romániai magyar írók közül ezt a díjat megérdemelte volna. De hát most ezt ne vitassuk, ha rám esett a választás, én úgy próbálom ezt felfogni, hogy talán nem is annyira az eddigi munkásságom nagy értékelését jelenti, hanem inkább biztatást és azoknak az elvárásoknak a megvalósítását, amelyekről az ötvenedik születésnapomon Illyés Gyula is írt például, joggal és biztatólag.

Mondjak valamit a Herder-díjról magáról?

Sokat nem mondhatnék és az idő sem engedi meg. Talán csak annyit, hogy elgondoltam, Herder bizonyára nem sértődne meg, ha azt hallaná, hogy azon a nyelven köszöni meg az ember a bécsi egyetemen ezt a díjat, amelynek a kihalását ő megjósolta. Megjósolta, de ugyanakkor azzal az érdeklődéssel, amelyet a kelet-európai népek szellemi élete iránt tanúsított, valamiképpen meg is cáfolta önmagát, mert hiszen Herder az elsők között fogalmazta meg, Goethe korában, a sajátosság méltóságának jelentőségét az egyetemességhez viszonyítva.

– Éppen erről zajlik a vita az Igaz Szó-ban.

– Erről zajlott a vita is az Igaz Szó-ban, úgy látszik, ezek szerint nem valami nagy újdonságot vetettünk föl. Ha kicsit utánanéz az ember Herderben, akkor ugyanezt veheti észre, az ő felfogása ebben a kérdésben sok tekintetben rokon igen sokunk felfogásával: az egyetemesség, az valójában a sajátosság önértékének a következményeként jön létre. Vagyis, egyszerűbben szólva, a vizek a forrásukból indulnak a tenger felé és nem a tengerből a forrásuk felé.

A vita, melyet említettél, részben ugye erről is szólt, most már úgy néz ki, hogy le is zárul. Természetesen, egyelőre nem sok eredménnyel. Nekem meggyőződésem, hogy azt, amit néhány író elkezdett vitatni, a sajátosság méltóságáról, tehát a mi konkrét nemzetiségi létünk konkrét kérdéseiről és ezeknek a viszonyáról, az egyetemesség szempontjából nézve, ez a vita tovább folytatódik, ha nem is irodalmi lapjaink hasábjain. Maga az élet folytatja tovább, ennek a nemzetiségnek a léte veti föl nap mint nap, óráról órára és percről percre. Olyan gondokról és problémákról van szó, amelyek közel kétmilliónyi népet foglalkoztatnak, és föltehetőleg százötven író oda fog figyelni arra, amit milliók vetnek föl magukban vagy nyilvánosan.

– Szeretném, hogyha Sütő András megosztaná velünk gondjait, gondolatait, amit a Herder-díj átvételekor mondana el ott Bécsben.

– Nem tudom még, mit fogok mondani. Egy bizonyos, hogy ez a díj a népek testvériségének a szimbólumává lett. A népek kölcsönös megismerésének a jegyében osztják ki azoknak, akik valamit tettek ezért a kölcsönös megismerésért, amelyre nagyon nagy szükségünk van. Mert hiszen abszurdnak tűnik, és valójában az is, hogy teszem azt, Európának ezen a táján élve többet tudjunk Párizsról, Londonról és Chicagóról, mint amennyit a saját szomszédainkról tudunk: a románok a magyarokról, a magyarok a románokról, bolgárokról, csehekről, lengyelekről. Ez önmagában – gondolom – olyan eszme és olyan gondolat, amit majd el lehetne ott mondani. Különösen, ha azokkal találkozunk, akik maguk is a maguk országában ennek a vágynak vagy ennek a gondolatnak a jegyében tettek egyet és mást. Gondolj arra, hogy az elmúlt esztendőkben a Herder-díjat egy Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Eugen Jebeleanu kapta, vagy Franyó, aki nemrég hunyt el, aki a műfordításaival épített számtalan aranyhidat a népek között. Gondolj Kodály Zoltánra vagy Illyés Gyulára, vagy Pendereckire, ugye, a lengyel zeneszerzőre.

– És azt már lehet tudni, hogy a Herder-díj birtokosaként kit ajánlasz tanulmányútra?

– Igen. Én úgy gondoltam, és nem csak én, hanem több kartársam, akivel meg is beszéltem ezt a dolgot, hogy ösztöndíjasként, ami a díjazottnak joga (mármint, hogy javaslatot tegyen ösztöndíjasra), a fiatal és nagyon tehetséges költőt, Szőcs Gézát javasoljam. Hogy miért Szőcs Gézát? Hiszen valóban sokan vannak fiatalok és tehetségesek. Talán mert az én olvasmányélményeimben leginkább Szőcs Géza közelíti meg a fiatalnak azt az eszményét, melyet én látni szeretnék.

– Olvasmányélményről szóltál, Kányádi-kötetet láttam az íróasztalodon.

– Igen. Most kaptam nemrég tőle, nagyon kedves dedikációval. És amikor beléptél, éppen valamifajta önkritikai hangulatban nézegettem a könyvet. Ugyanis, amikor a vita, az említett Csipkerózsika-vita kapcsán – tehát, hogy alszik-e vagy nem irodalmunkban a nemzetiségi problematika – valamiképpen a sietségben és az indulatban talán túlságosan leszegényítettem azoknak a jelenségeknek a körét, amelyek arra mutatnak, hogy hát nem mindenki megy el fásultan, ugye, egy alvó Csipkerózsika mellett. Többek között itt van Kányádi Sándor, akinek ez az utolsó kötete is ragyogó igazolása annak, hogy szenvedésszerűleg, a nagy terhek viselésének a konokságával hurcolja, cipeli ezt a problematikát. És ebben a könyvében újra azt igazolta, hogy minden idegszálával erre a nemzetiségi létre tapad, és hogy e sajátosság méltóságával jut el az egyetemes mondandóhoz. Kányádinak ez a kötete, amely talán a legtöményebb minden eddigi kötetei között, megrendítően vall nem csupán egy nemzetiségi tömeg létezéséről, nem csupán a költő személyes állapotáról, hanem az emberiségnek azokról az aggodalmairól is, amelyek századunkban ütötték fel a fejüket.

– Nem hagyhatom ki a kérdést: mit üzent az utóbbi időben Pusztakamarás, a Mezőség?

– Nemrég jártam otthon. Nehéz arra válaszolnom, hogy Pusztakamarás mit üzent, inkább talán azt mondanám el, hogy mi foglalkoztat engem – ha akarod, esztétikai gondnak is nevezhető – az utolsó otthoni látogatásom kapcsán. Megfigyeltem egy gyermeket, aki az autóbuszra várt. Reggel hat órakor Mócsra indult. Táskával a hátán, az iskolatáskájával, ötödik osztályba, a mócsi magyar nyelvű iskolába. Ezt az utat elkezdte most, hogy ötödikes lett, és talán három-négy esztendőn át folytatja majd, mivel Pusztakamaráson az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben nem sikerült visszaállítani az ötödik osztályt. Elgondoltam, hogy ennek a gyermeknek a sorsa mennyivel perspektivikusabb, mint az enyém lehetett a negyvenes években, és mégis mennyivel nehezebb a munkája azzal, hogy hajnalban kél és tíz kilométert némelykor gyalogol is egészen Mócsig, azért, hogy este hazatérve másnap újrakezdje ezt az utat. A sofőrök ismerik, a román sofőr nagyon kedvesen maga mellé ülteti mindig, némelykor ingyen is, mondván, hogy „Andriska al nostru”. De „esztétikai” gondként, idézőjelbe téve az esztétikait, az foglalkoztat, milyen nagy csoda lenne valami olyasmit írni, hogy ennek a gyermeknek egy parányi kicsi pusztakamarási Bethlen Kollégiuma támadjon, ahol reggel szól a harang, fölkél, lerohan az internátusból a konviktusra, megreggelizik, és ott van húsz-harminc lépésre a meleg, befűtött osztály, és ott tanulhat.

– Harang a szélben készülő köteted címe. Milyen szélben is ver ez a harang?

– Hát, ha én azt elmondanám, nagyon hosszadalmas lenne, mi megfagynánk itt kinn ebben a nagy télben, és a nézőink, azt hiszem, el is aludnának. De ha kíváncsi lennél néhány mondatnyira belőle, akkor én felolvasnék a kéziratomból. De menjünk be a házba.

S most, hogy a kertből bejöttünk, néhány szót még a Kányádi-kötetről. Úgy értelmezem, hogy a költő közösségi gondjairól van szó, már az első szájnyitásra is. Azt mondja: „jönnek hozzám hajnalonta / ködbe bújva lopakodva / jönnek hozzám hajnalonta / / honnan jönnek mit akarnak, / csontomig ki mért takarnak? / csontomig ki mért takarnak.” Nem olvasom tovább, Kányádi szebben mondaná. Csak a kérdés foglalkoztat: mért éppen hozzá kopognak be?

Mert, azt hiszem, ismerik az emberüket.

Bár így ismernének valamennyiünket.

Most pedig a megígért néhány gondolat a prológusból, új regényem prológusából:

„Az ének, amely kezdetben előttünk járt, majd azután a nyomunkba eredt, hogy mint apró lidérclángokat egybetereljen minket, amire fölcseperedtem, mintha elunta volna önmagát is, bennünket is, átcsapott saját ellentétébe. Elnémult észrevétlenül. Belefájdult a fülünk is. Nem halljátok, emberek, hogy elhallgatott? Akkor kezdtük csak igazán szeretni és hiányolni, ahogyan fölsír a nádas, miután esti madarai kiröppentek az égtáj minden irányába. Elenyészett énekünk szárnyas metaforája nem hagyott nyugton. És mind gyakrabban emlegettük föl magunk között a gólyát, amely képzeletünkben az első világháború négy esztendeje alatt, míg szüneteltek az évszakok s a lakodalmak, odafagyott a zimankós időkben megfeketedett boglyára. Kivárta hát ő is a pokoltánc végét, kelepelő hangját elveszítve közben. Azért mégis jelen volt közöttünk. Belopta magát a mindennapi köszönésünkbe is. Akár Jézus titka az őskeresztények szavában egy-egy rejtelmes célzásba, jégre vetett mozdulatba, homlokráncba fészkelte el magát. Föltűnt az iskolai könyvekben. Krétarajzként kelepelt utánunk a templom fekete faláról, és meglebbentette szárnyát a gyermekek tavaszi játékaiban: Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Téli estéken bekopogott hozzánk a szomszéd és a szíves hogy-és-mint-vagyunkra ugyancsak őt, a búsuló gólyát helyezte, mintegy világító lámpásként a poharas asztalra. Köszönöm. Hegyen ülő búsan nézett le róla. Fejemet fölkaptam ilyenkor a Mikszáth-regényből, odahagytam A fekete város-t, Szent Péter esernyőjé-t is a szélbe hajítottam, lélekszakadva rohantam vissza a jelenbe, s akár egy összeesküvés tanúja, a titkos jelszó párját vártam az apám szájából. Ami nem is maradt el rendszerint. Ha közben kiment is a kutyát elereszteni vagy a kiskaput becsukni, amitől csak nőtt a szorongásom, visszajöttében megállott a ház közepén, óvatos pillantást vetett az ablakra, sőt némelykor a függönyt is elhúzta, majd így szólt: Mint a boglya tetejéről a gólya. Úgy mondta ezt, a helyzethez illő Martinovics-mosollyal, hogy vártam, valaki mindjárt belő az ablakon. A kék szemével megnézett egyenként valamennyiünket, anyámat, nagyapámat, s legutoljára megint a hegyen ülő szomszédot, aki látván, hogy a szavak szentelt permetéből mindenkire jutott egy preccentés, határozott bólintással összegezte az elhangzottakat: Ez már tény és való. Ez már tény és való.”

Csáky Zoltán