Szabad-e a nyelvből kultuszt csinálni?^*

– Mintha napjainkban valamiféle újfajta ragyogást nyerne a magyar irodalomban a metafora, a koncentrált képiség kultúrája. Engedd meg, hogy szerzői esteden, itt a Kossuth Klubban, mégis vitatkozva kérdezhessek, olyan aggodalmaknak adván hangot, melyekben magam nem osztozom: miközben az európai költészet – mondják – messze eltávolodott a „zsúfolt” képekkel terhes versi kifejezésmódtól, mi indokolja a mai magyar irodalomban művészileg és eszmeileg a képiség kultúráját? – kérdezik. Való-e még valamire, és ha igen, mire való a metafora?

– Nem biztos, hogy a képiségtől való eltávolodás föltétlenül minőségi ugrás is a költészetben, valamint az sem, hogy az elhagyott szakasz a fejlődés alacsonyabb foka volna. Az ember önkifejezésének módozatai nem hasonlíthatók a termelés módozataihoz. Ma már nem fonjuk, szőjük magunknak a ruházatot. A modern ipar nem sok hasznát venné a héhelésnek, a kendertilolásnak stb. De önkifejezésünk dolgában öncsonkítás volna elvetnünk például a folklór kincseit. A nyelv nem termelési módozat, amelynek ősi formáihoz nem lehet visszatérni. A nyelvnek egyszer meghódított terei: örök értékek, amelyekkel képessége szerint gazdálkodik az ember. A képiség kultúrája az ember önkifejezésének szüntelen gazdagodásából fakad. A kép: átütő szikra két pólus között, amelynek némelykor roppant távolságát a tárgyias részletezés vagy összegezés képtelen áthidalni. A metafora ilyenformán a széteső világnak is aranyabroncsa lehet. Olyan civilizációban, amely mind szigorúbb tárgyiasságra kényszeríti az embert, reális veszély az ember érzelmi világának elsekélyesedése. Milyen a világ a kozmoszban? Fekete, mondja az űrhajós, pedig ezt eddig is tudtuk. Költő erről többet, lényegesebbet mondana egy jó metaforával. Persze, azt is tudom, hogy űrhajót metaforával nem lehet irányítani.

– A jó metaforák mégis irányítják az embert. A tiéddel is így vagyok. Egy-egy jó hasonlat hatás-kvantuma mintha ágyúból lőné ki a képzeletemet. Értelmemet ráirányítja az igazságra. De mit válaszolnál, ha egy irodalomtörténész megkérdezné tőled, hogy „tudatosodott-e” benned az új költészet új funkciója?

– Az ötvenes évek elején megkérdeztem egy kukoricát kapáló mezőségi atyámfiát, vajon tudatosodott-e benne, hogy kinek és minek a tiszteletére dolgozik. Látván, hogy bolondnak tekint, az újsággal nyugtattam meg, melynek vezércikke szerint a földművesek aznap legalább három történelmi esemény, valamint egy jeles hadvezér születésnapja tiszteletére kezdtek el a szokottnál korábban kapálni. Az ember azt mondta: tévedés, mert ő kizárólag a kukorica tiszteletére kapál. Mint észreveheted: a kívülről meghirdetett új funkciókkal szemben gyanakvó vagyok. Új módon szólni? Más kérdés. De mit? Erre nézve nem hinném, hogy akárki légyen is: zsebében az új korparancs, miszerint ma már ez meg amaz a költészet új funkciója. Ha azt mondják: semmiképpen sem az, ami a tegnapi funkciója volt, én megkérdezném: hát a tegnapi mi volt? Homérosz, Dante, Tolsztoj – időszerűtlenné vált funkciók árnyai? És a képvers? A kalapból találomra kihúzott szavak értelmetlen egyvelege? Ettől zendül meg a világ? Meg aztán: elválasztható-e a költészet funkciója attól a közösségtől, amelynek a nyelvén megszólal? S amelynek élete, sorsa, törekvése, kínja, vágya, létérzése, eszmélete, eszméletlensége csak épp hogy a szemünket nem veri ki? Én a magam számára ebből merítem a funkció értelmét: egy adott kollektivitásból s a tényből, hogy annak része vagyok, nem pedig a már-már évenként meghirdetett „új hullámokból”. Ezzel nem tagadom a létjogosultságukat. Csak azt, hogy valamiféle új funkciókat gyártó cégnek volnék az alkalmazottja.

– A világ számos országában mind divatosabbá válik bizonyosfajta őskeresés, melytől nem idegen a történelemhamisítás sem. De te mintha ősi-szép szavaidat sem keresnéd.

– Ősi szavainkat nem kell keresnünk, mert megvannak. Itt fészkelnek a nyelvünk tövében. Ősiek és újak együtt. De innen már nagyot kell ugranom, hogy nyelvünk csodálatos gazdagságának kérdését elvegyítsem az őskeresés gyanús fogalmával. Aki tudja: kik az ősei, legföljebb megbecsüli, de nem keresi őket. Aki előkelőbb ősökkel szeretne dicsekedni, mint atyái voltak: valóban turkál, keresgél, az efféle komikus becsvágy pedig nyilván hamisít is. De ez már nem irodalmi kérdés.

– Nem tudom, miért jutott most az eszembe: vajon nem furcsa-e a te képi kultúrád egy inkább franciás kultúrához szokott ízlésnek, mondjuk a román olvasóközönségnek?

– Ha igaz a kissé önkényesnek látszó tétel, miszerint a képi kultúra idegen a francia szellemiségtől, bizonyára furcsa lehet. Legalább olyan furcsa, mintha valaki Párizsban a magyaros kultúrához szokott ízlésnek hódolna. De töredelmesen bevallom: mert olyan közösségbe születtem, amelynek kilencvenkilenc százaléka a „magyaros kultúra” szerint alakította az ízlését, ez a furcsa veszedelem nem aggaszt engem. Ami pedig a képi kultúrát illeti, hadd idézzem a francia szellemiségtől nem idegen Illyés Gyulát: „Erre gondolj: A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd.”

– Tévedek-e, ha úgy vélem: bizonyos körülmények között szabad és kell is a nyelvből kultuszt csinálni. Szavakból gótikát. Nem egyházi és nem állami templomokat.

– Szabad-e túlzásba vinni, talán éppenséggel öncélúságba fullasztani a nyelv iránti gondot és felelősséget? Történelmi feladatainkat nézve: az efféle kultusz fölöslegesnek látszik vagy legalábbis másodrendű kérdésnek. A beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből, térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nem kötött megnyilatkozás, mint a lélegzés. Hallottál-e államot arról beszélni, hogy alkotmányos jog a légzés, a lábhasználat, kézhasználat stb.? De arról igen, hogy ennek vagy amannak a nyelvnek a használata megengedtetik vagy nem engedtetik meg. Holott az embernek ez olyan természeti joga, hogy ki sem kellene nyilvánítani. Szükséges mégis, mindaddig, míg a század nacionalizmusának hétfejű sárkánya egyebek közt épp nyelvet, anyanyelvet zabál, növekvő étvággyal. Nyelvében él a nemzet, idézzük ma is a reformkor jelszavát, hozzátéve: és az akármiféle nemzetiség is. A nyelv ilyenformán az élet fogalmának szintjére emelkedik. Hát szabad-e az életből kultuszt csinálni? Igen, az egyetlen kötelező kultusz ez részünkről, miután Jean-Paul Sartre úr is bejelentette, hogy az Isten meghalt. Hogy mégis más kor a reformkor? Valóban. De mi a teendő, mikor a nyelvhasználat joga – gyakorlásának ezerágú kérdése – még mindig védelemre szorul? Mi a teendő, midőn a meghirdetett, eljövendő nagyobb nyelvek egyelőre a kisebbeket nézik: lám, melyikkel kezdjük a bábeli zűrzavar megszüntetését? Velem ne kezdjék, mondom joggal én is. Ezt – jogtiprás nélkül – el sem lehet kezdeni, hiszen a globális egynyelvűségnek éppoly spontánul kell létrejönnie, ahogyan a soknyelvűség keletkezett. Évezredek alatt. Akkor tehát valamely nyelvnek a másikkal szembeni türelmetlensége láttán – aminek ugyebár aggasztó jeleit mutatja ma is a valóság – indokolt és szükséges a nyelv kultusza, épp a nyelvhasználat jogának erősítéseképpen. A sajátosság méltóságának védelmében. Ha pedig valamely egyetemesnek kikiáltott érdek azt mondja: félre a sajátosságokkal, akkor én azt mondom: az egyetemes, míg ilyen a fölfogása, üljön le a fenekére. Így értelmezem én a szavakból épített gótikát, a nem egyházi és nem állami Szótemplomokat.

– „Egyetlen megmaradt uszonyunk a nyelv” – mondod, holott ez nem is kevés, hiszen nyelv nélkül nincs gondolkodás, mely korról korra új szavakat keres. És ha a gondolatok kereshetik a szavakat, miért ne kereshetnék a szavak a gondolatokat? Tapasztaltál már ilyet?

– Mintha tréfás kérdés lenne. Már hogyne tapasztaltam volna! Az ördög incselkedik velem, hogy elmondjam neked: egy napon Gyergyószentmiklósról mentem Csíkmadaras felé, s akkor történt, naphaladás után, hogy bizonyos szavak éppen gondolatokat kerestek. De hagyjuk a tréfát. Szerintem nyelv és gondolat dialektikus egységének ilyen kettészelése nem lehetséges. A szó maga is gondolat. Azt mondom: szabadság. Nem feszül-e ki fejünk fölött menten az emberi eszmék csillagos égboltja? Vagy azt mondom: hitlerbajusz. Nem a borzalom éveit idézi föl ez a fogalom? De jó tisztáznunk, hogy az idézett mondat az egyetlen megmaradt uszony dolgában a Nagyenyedi fügevirág című írásomból való, mely az 1940-es esztendő közállapotait rögzíti. S nem általában a nyelvről és a szavak filozófiájáról, hanem az anyanyelvről és annak használati jogáról van benne szó. Pontosabban: elemi emberi jogok nyílt lábbal tiprásáról. Értekezhettem volna, persze, arról is, hogy keresik-e szavaink a gondolatainkat vagy nem keresik. De jogtiprás esetén – magáról a jogtiprásról kell beszélni, nem egyébről. Talán ismered a román közmondást: ég a ház, s az öregasszony fésülködik.

– „Repülő” – ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk, mondod gyermekkorodra emlékezve; de mi az, amit különösen aláhúznál ebben az összevonásban?

– Engedd meg a helyesbítést: nem gyermekkoromra emlékezve mondom ezt, hanem arról, hogy László unokámmal – legújabb könyvem főszereplőjével – órákon át fagyoskodtunk a télben, új szavakat tanulva. A fáradozásról, az áldozatról van tehát szó, mellyel egy gyermek az anyanyelvét megtanulja. Meg az iszonyatról is, annak elgondolásával, hogy a nemzeti türelmetlenség – mely a fasizmus emlőin nő mindenkor – hányszor vert ki szavakat, foggal együtt is, az emberi szájból – mint amikor baltával vernek széjjel egy Michelangelo-szobrot.

– Nem gondolod-e, hogy a képi látásmód visszaszoríthatja a fogalmi megismerés másfajta látásmódját?

– De nagyon is gondolom. Visszaszorította már Homéroszban is a csodás látomással: hókarú Heléna. Pedig mennyivel sivárabb lehetne ilyenformán: Heléna karja, sajátos pigmentjei folytán stb. De ne legyen ezért harag közöttünk.

– És ha valaki gondolkodásellenesnek, nem intellektuális szemléletnek mondaná, meg tudnád-e védeni, nem magadat, a metaforát?

– „Mindenekfelett nagy dolog metaforázónak lenni: mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni.” Nyugodtan idézhetem, ugyebár, az öreg Arisztotelészt, mert nem szerény személyemről írta ezt, hanem a metaforáról.

– Valamiféle euforikus fűtöttség üzemelteti szavaidat. Mi a tartalma: a féltés?

– Mintha megsejtettél volna valamit e „fűtöttség” ihletforrásából. De ennek magyarázata maradjon máskorra.

– A cselekvésképtelenségben megőrzi-e cselekvőképességét a művészi cselekvés?

– Az írás: tett. Egy adott közösség tudatának befolyásolása, feltöltése a cselekvéshez szükséges szubjektív erőkkel. Ha netán romantikusnak tetszik is: hiszem, hogy a művészi cselekvésnek nem jelentéktelen a szerepe valamely kollektív magatartás kialakításában.

– „Jogaink, mint az akasztott emberek, úgy lógnak szederjes arccal” – írtad egy gyerekkorodra emlékező írásodban. De miért cselekedtél többet így ahelyett, hogy azt mondtad volna: jogtalanságban élünk?

– „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” Kísértet? A halott lelke, mely emberi alakban megjelenik az élőknek? Miért nem azt írta Marx és Engels, hogy a kommunizmus terjedőben? Mert – nézz csak utána – mindketten metaforázók is voltak.

– A hitben fogant bibliai nyelv hordoz-e hitet felekezet nélkül?

– Ha Károli Gáspár nyelvére gondolok: az nem „bibliai nyelv”, hanem a magyar nyelv, melyen a bibliát megszólaltatta. A magyar nyelv pedig nem „hitben” fogant, hanem a magyarságban, amely azt évezredek alatt magának megteremtette.

– Hit-e a költészet tenálad?

– Igen, annak a hite, hogy a másokkal való együttérzés: hatalom. Nem én vettem ezt észre. A költészetnek ősi indítékáról van szó. Hogy kik a Mások? A sorstársaim. Az egyszemélyes üdvösség megszerzésének gondja maradjon a végleges individualizmusé.

– Lehet-e szentírás maga a nyelv? Ha igen, nem gondolod, hogy ez fából vaskarika?

– A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármifajta betyárkodásnak. Boldogságunknak nem egyetlen varázsköntöse, de váltóing sem a hiúságok vásárterein. Nem isteni parancsolatok gyűjteménye, nem is öncél, hisz épp emberi céljaink szolgálatában virágzik föl a nemzetek ajkán az Eszmélet jeleként, de Schlemihl Péter árnyéka sem, hogy eladható lenne. A nyelv – nyelvünk – nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások; szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata. S mert máig érvényes meghatározásnak tartom, hadd nyújtsam át neked könyvem – az Engedjétek hozzám jönni a szavakat – mottóját, tisztelettel Jean Pierre iránt is: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.” Lám, ez egyúttal metafora is. Látom, kedves András, megint fölszalad a szemöldököd. Nyelv, szépírás, de még Isten is? Ez aztán fából vaskarika! De csak kívülről nézve. Ahol én állok, onnan igaznak látszik.

 

*

 

Amiként az is igaz, hogy a kérdés maga nem tárgyalható konkrét összefüggéseiből kiszakítottan. Azt mondom: gyermek, és mellé röppen menten az ő nyelvi örökségének gondja. Könyvet írtam erről, gyötrődéseimben a kérdéssel: ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogy látta Őt pólyáskorában, ajkán az első szavak gyöngy-gügyögéseivel? Már Balassi Bálintot is sebhelyes katonaként vette a karjába. Már vasszögekkel veretett Jézust siratott, hazának, jobbágynak sorsán kesergett, tatárjárást, törökdúlást átkozott, és nem volt egyetlen pihenő vasárnapja.

Mert Habsburgot átkozott, szabadságharcot énekelt, vereségeket és felnégyelt hősöket siratott.

Mindenesünk volt a közönyös ég alatt.

 

Anyanyelvünk!

Hajnaltalan történelmi virrasztások piros szemű pesztonkája.

Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra.

Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében.

Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.