Év végi beszélgetés^*

– Amikor szerkesztőségünk megbízott ennek az év végi interjúnak a nyélbeütésével, s még bukaresti utam küszöbén is váltig azt találgattam: számos elfoglaltságom közül melyik akadályozza majd meg a szép terv valóra váltását. Marosvásárhelyen talállak-e a szerkesztőségben, vagy Pusztakamarásra kell utánad mennem? Fontos írószövetségi tanácskozás szünetében találkozunk-e, vagy közlik velem, hogy a Távol-Keletre, esetleg Sepsiszentgyörgyre utaztál… Egyről majdnem megfeledkeztem: hogy talán írás közben zavarlak… Most, hogy nagyon sok jugoszláviai barátod, olvasód üdvözletét, újévi jókívánságait adom át, kíváncsiskodással kezdem: a bukaresti Hét szerkesztőségének szervező segítségén kívül minek köszönhetjük, hogy készségesen vállaltad ezt az interjút?

– Illendő köszönésképpen hadd kezdjem azzal a mondandómat, hogy jó érzéssel gondolok a Magyar Szó-ra; nemcsak mert kitűnő lapnak tartom, hanem szigorúan személyes okokból is: mint napilap Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet elsőnek közölte, s a magyar nyelvnek azon a területén, ahol évekkel ezelőtt vajmi szórványos volt a romániai magyar irodalom visszhangja. Engedd meg tehát, kedves Fehér Ferenc, hogy a Magyar Szó munkaközösségének képviselőjeként is megszorítsam a kezed Romániában.

– Azóta, hogy könyvedet folytatásban közöltük, jártál nálunk Jugoszláviában; bepillanthattál itteni irodalmunk jelenébe is. Érdekel bennünket, hogyan látja Sütő András további kapcsolataink alakulását.

– Hogy miként alakulnak most már a kapcsolataink? Hirtelenében – és személyes emlékek alapján – ennyit markolhatnék össze a még halványan kirajzolódó jelenségből: kezdetben fölbukkant némely lapotok, kiadványotok, a Híd, az Új Symposion, majd a Létünk s az Üzenet; megannyi izmos, birokra kész bajnoka a jugoszláviai magyar szellemi életnek. Legelső alkalommal magam egy hivatalos – nem írói – küldöttség tagjaként jártam Belgrádban és az Adria partján. Mondanom sem kell, hogy az akkori jövés-menésben magyar írónak a színét sem láttam. Annál jobb és változatosabb ismerkedési lehetőséget nyújtott a második utam, melyet jó néhány írótársammal együtt az újvidéki M-stúdiónak köszönhetek. Ismerkedésünk a közönséggel kezdődött. Irodalmi estjeinken alaposan megfürdetett bennünket a kegyeiben. Páskándi Gézával, Farkas Árpáddal eltűnődtünk azon, hogy ez a közönség távoli mivoltában is mennyire közeli, hogy míg a pódiumról felolvastunk, nemcsak hallgatóság volt, hanem szövetséges is. Küzdőtárs a közös emberi gondokban, aki nem bukfencet és puszta meghökkentést vár az írás művelőitől, hanem nyílt beszédet, közösségi sorsvállalást, az egyéniségnek olyasféle megnyilatkozását, amelyben kollektív, emberi törekvések feszülnek.

– És az ott megismert írók?

– Nagyrészt ilyen természetű volt ismerkedésünk a jugoszláviai magyar írókkal, költőkkel is. Kockázatos lenne röpke beszélgetés keretében sommásan ítélkezni, avagy régi vitákba beleszólni. Annyi bizonyos, hogy a mai jugoszláviai magyar irodalom a vidékiség gőgjének veszedelme nélkül tarthat számot az egész magyar nyelvterület érdeklődésére. Kiváltképpen fölfigyeltem annak az irodalomnak rendkívül intellektuális igényességére, a mai modern világirodalom eszmeáramlatait számontartó-fölmérő képességére. Amikor azt vallom: anyjától a nyelvet az író nem játszadozás végett kapta; amidőn azt mondom: mi mást várhat egy nép, nemzet, nemzetiség az írótól, ha nem saját közösségi létének, kiteljesedésének szolgálatát – akkor azt is hozzá kell tennem, hogy mindez elképzelhetetlen az írás világirodalmi korszerűségének kívánalmai nélkül.

– Mi elsősorban egy hagyományokkal igényesen bánó, valós értékeinket mindjobban fölfedő, fiatal írónemzedékben látjuk megvalósulni a jugoszláviai magyar irodalom modern törekvéseit. Ennek a nemzedéknek legerőteljesebb, legtehetségesebb egyéniségeire gondoltál magad is?

– Példával szolgálhatok. Megbocsátsz, ha onnan veszem a példát, ahol – prózaíró lévén – magam is otthonosabban tájékozódom. Magammal vittem Jugoszláviába egy itthon olvasott regény hangulatát, hőseinek rendkívüli eredetiségét, életérzésük gazdagságát és poétikus szelídséggel, mint valami fátyollal takart drámaiságát, magammal vittem egy számomra váratlan meglepetést okozó regény tömör, zárt, a szerző arcának vonásai szerint kialakított világát, és kíváncsi voltam a szerzőjére, akit Gion Nándornak hívnak. S ő valóban az a regényíró, aki úgy lépett ki a hagyományosnak nevezett próza áramlataiból, hogy közben minden szavával egy közösséghez – fölnevelő nemzeti közösséghez – kapcsolódik. A regény címe: Ezen az oldalon. Majd ezután elolvastam Testvérem, Joáb című regényét, meg egy ifjúsági regényét is, félve, hogy magamban túl sok szép jelzőt ajándékoztam neki, s valamit tán vissza kell majd vonnom. Elismerésemet újabbakkal kell tetéznem: Gion Nándor a modern magyar prózának a legnagyobb tehetségei közül való. Mindannyiunknak van mit tanulni tőle.

– Az új esztendő küszöbén vagyunk, szeretnénk hát tudni, hogy legújabb könyved, az Istenek és falovacskák után melyek a legfrissebb írói terveid.

– Új esztendő, új tervek… A múlt esztendőt az említett esszékötettel meg egy drámával zártam, ha ugyan éveket temetünk, s nem magunkból egy-egy darabot minden új könyvünkkel. Ez kissé szabódásszerűen hangzik, de tagadhatatlan, hogy az írás mint létforma kénytelen maga is ahhoz az időhöz alakulni, amelynek épp a markába kerültünk. Az a feszültség, amely a század időjárását jellemzi, nem alkalmas a nyugodt mesélésre, de még tán a szokványos értelemben fölfogott „ábrándolásra” sem, „napjaink jellegzetes figuráinak megörökítésére” stb. Személyes létünk, létérzésünk, egyén és társadalom, egyén és hatalom alakuló-változó viszonya a század konfliktussorozatában a boldog mesélés állapotából az írót is a vallomás, a kérdezve tanúskodó műfaj felé kényszeríti. Újabb könyvem is – az Istenek és falovacskák – vallomás a kortársakról, pörös szájú elődeinkről, az emberi lét szorításairól, a nemzetiségi lét fordulatairól… Vallomás a dráma is, amelynek címe: Egy lócsiszár virágvasárnapja.

Januárt várja újabb drámatervem, amely Kálvin és Szervét konfliktusából pattan ki, vagy épp e két drámai hősnek a mágneses terébe kerültek el valahogyan az én mai gondjaim.

1974-ben szeretném befejezni Advent harangjai című regényemet is.

– Vannak, akik hajlandóak arra, hogy az írói feladatvállalásokat különválasszák az úgynevezett közösségi, társadalmi szerepvállalástól, szolgálattól. Sütő András írói, emberi példája mást mond… Magad írtad a Michelangelóról szóló elmélkedésedben, hogy a művésznek mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell győznie…

– Igen, gyakorta le kell tenni a pennát, fiókba zárni a félkész munkát, és elmenni… Kimenni, hogy úgy mondjam: jelentkezni a más természetű feladatok színe előtt. Amelyek bizonyos felfogás szerint irodalmon kívüli feladatok. Holott épp hogy irodalmiak, mert hisz emberiek, sajátosak és általánosak, a húsunkba vágók, a lelkiismeretünkben a harangokat félreverő feladatok.

– Ez viszont most, amit mondtál, a Bethlen Kollégium kapujában megfogalmazott gondolatodat juttatja eszünkbe: „nem fölfelé török, Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…” Így van-e? De ahhoz, hogy minduntalan visszataláljunk – Illyés Gyula példája is igazolhatja –, néha messzebbre kell menni…

– Igen, néha messzebbre kell menni. Legutóbb Amerikában léptünk föl tizennyolc város magyar közönsége előtt. Megtettünk összesen vagy negyvenezer kilométert. Még semmit sem írtam erről az útról. Még nem tudom, melyik lesz az a jelenség, az az arc, amely egy napon fölébreszt, s nem hagy majd aludni. Amiként közel öt esztendő után ébresztettek föl – egy Iránba tett utazás – a perzsák, s kínoztak meg alaposan, míg el nem számoltam velük.

– Mégis, milyen meglepetésekkel szolgált említett utad?

– A meglepetések egyelőre apróságok: első napon New Yorkban kiderült, hogy házigazdánk felesége gyermekkorában Pusztakamaráson ugyanabban a patakban mosta a lábát, amelyben ma is tapicskolnak az otthoni gyerekek; a tizedik napon az Atlanti-óceánból kilépett valaki, azt kérdi, tudok-e magyarul, mert ő Marosvásárhelyről elszármazott ember, de még a Clevelandbe sodródott unokahúgomat is ismeri, csak egyelőre nincs kinek elmondja, ugyanis hírből hallotta csupán, hogy romániai magyar írók lépnek föl Miamiban. Vagyis újra abba a helyzetbe kerültem, hogy annak az embernek minden szava engem talált el, mivel a sors kegyeként magam voltam bánatának a célpontja…

– Bukarestbe utazván, a vonatablakból találgattam, hogy az ünnepre készülődő ország szívében hányan és kik szeretnének most – hozzám hasonlóan – találkozni Sütő Andrással…

– Várnak Szentkeresztbányára, ahol mindig zsúfolt ház előtt szavalnak a vásárhelyi művészek és a költőink; várnak Farkaslakára, ahol nemrég avattuk föl Tamási Áron szülőházát múzeumnak; várnak Kisbaconba, mivelhogy tiszteletbeli elnöke lennék a Benedek Elek Művelődési Egyesületnek; várnak a választóim Marosvécsre, de ott vár Kemény János is, a marosvécsi kastély kertjében; a sírjához kívánunk emlékoszlopot állítani; várnak Pusztakamarásra a karácsonyi ünnepekre, ugyanis ekkor a legváltozatosabb és legderűsebb a rokonok jövése-menése. Az idén mifelénk nagy tél van, az ottaniak ilyenkor szeretnek mesélni, mikor odakint recseg a hó a láb alatt. De ennek a hangulatát nálamnál jobban megírta Tamási Áron; ifjú korában Nyirő, s véle egy időben a ma kilencvenéves Kós Károly, akihez ez alkalomból ugyancsak el kellett volna menni…

– Mindezért is külön köszönet Sütő Andrásnak, ezért az év végi beszélgetésért. És nagyon boldog új évet!

– Újesztendei jókívánságaimat hadd mondom el a mi Bethlen Gáborunk szavaival: azt kívánom a Magyar Szó olvasóinak, úgy cselekedjenek az új esztendőben, hogy semmi reménységük, mint rossz madzag, a markukba ne szakadjon.

Fehér Ferenc