„Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk…”

 

Év végi beszélgetés^*

– Amikor szerkesztőségünk megbízott ennek az év végi interjúnak a nyélbeütésével, s még bukaresti utam küszöbén is váltig azt találgattam: számos elfoglaltságom közül melyik akadályozza majd meg a szép terv valóra váltását. Marosvásárhelyen talállak-e a szerkesztőségben, vagy Pusztakamarásra kell utánad mennem? Fontos írószövetségi tanácskozás szünetében találkozunk-e, vagy közlik velem, hogy a Távol-Keletre, esetleg Sepsiszentgyörgyre utaztál… Egyről majdnem megfeledkeztem: hogy talán írás közben zavarlak… Most, hogy nagyon sok jugoszláviai barátod, olvasód üdvözletét, újévi jókívánságait adom át, kíváncsiskodással kezdem: a bukaresti Hét szerkesztőségének szervező segítségén kívül minek köszönhetjük, hogy készségesen vállaltad ezt az interjút?

– Illendő köszönésképpen hadd kezdjem azzal a mondandómat, hogy jó érzéssel gondolok a Magyar Szó-ra; nemcsak mert kitűnő lapnak tartom, hanem szigorúan személyes okokból is: mint napilap Anyám könnyű álmot ígér című könyvemet elsőnek közölte, s a magyar nyelvnek azon a területén, ahol évekkel ezelőtt vajmi szórványos volt a romániai magyar irodalom visszhangja. Engedd meg tehát, kedves Fehér Ferenc, hogy a Magyar Szó munkaközösségének képviselőjeként is megszorítsam a kezed Romániában.

– Azóta, hogy könyvedet folytatásban közöltük, jártál nálunk Jugoszláviában; bepillanthattál itteni irodalmunk jelenébe is. Érdekel bennünket, hogyan látja Sütő András további kapcsolataink alakulását.

– Hogy miként alakulnak most már a kapcsolataink? Hirtelenében – és személyes emlékek alapján – ennyit markolhatnék össze a még halványan kirajzolódó jelenségből: kezdetben fölbukkant némely lapotok, kiadványotok, a Híd, az Új Symposion, majd a Létünk s az Üzenet; megannyi izmos, birokra kész bajnoka a jugoszláviai magyar szellemi életnek. Legelső alkalommal magam egy hivatalos – nem írói – küldöttség tagjaként jártam Belgrádban és az Adria partján. Mondanom sem kell, hogy az akkori jövés-menésben magyar írónak a színét sem láttam. Annál jobb és változatosabb ismerkedési lehetőséget nyújtott a második utam, melyet jó néhány írótársammal együtt az újvidéki M-stúdiónak köszönhetek. Ismerkedésünk a közönséggel kezdődött. Irodalmi estjeinken alaposan megfürdetett bennünket a kegyeiben. Páskándi Gézával, Farkas Árpáddal eltűnődtünk azon, hogy ez a közönség távoli mivoltában is mennyire közeli, hogy míg a pódiumról felolvastunk, nemcsak hallgatóság volt, hanem szövetséges is. Küzdőtárs a közös emberi gondokban, aki nem bukfencet és puszta meghökkentést vár az írás művelőitől, hanem nyílt beszédet, közösségi sorsvállalást, az egyéniségnek olyasféle megnyilatkozását, amelyben kollektív, emberi törekvések feszülnek.

– És az ott megismert írók?

– Nagyrészt ilyen természetű volt ismerkedésünk a jugoszláviai magyar írókkal, költőkkel is. Kockázatos lenne röpke beszélgetés keretében sommásan ítélkezni, avagy régi vitákba beleszólni. Annyi bizonyos, hogy a mai jugoszláviai magyar irodalom a vidékiség gőgjének veszedelme nélkül tarthat számot az egész magyar nyelvterület érdeklődésére. Kiváltképpen fölfigyeltem annak az irodalomnak rendkívül intellektuális igényességére, a mai modern világirodalom eszmeáramlatait számontartó-fölmérő képességére. Amikor azt vallom: anyjától a nyelvet az író nem játszadozás végett kapta; amidőn azt mondom: mi mást várhat egy nép, nemzet, nemzetiség az írótól, ha nem saját közösségi létének, kiteljesedésének szolgálatát – akkor azt is hozzá kell tennem, hogy mindez elképzelhetetlen az írás világirodalmi korszerűségének kívánalmai nélkül.

– Mi elsősorban egy hagyományokkal igényesen bánó, valós értékeinket mindjobban fölfedő, fiatal írónemzedékben látjuk megvalósulni a jugoszláviai magyar irodalom modern törekvéseit. Ennek a nemzedéknek legerőteljesebb, legtehetségesebb egyéniségeire gondoltál magad is?

– Példával szolgálhatok. Megbocsátsz, ha onnan veszem a példát, ahol – prózaíró lévén – magam is otthonosabban tájékozódom. Magammal vittem Jugoszláviába egy itthon olvasott regény hangulatát, hőseinek rendkívüli eredetiségét, életérzésük gazdagságát és poétikus szelídséggel, mint valami fátyollal takart drámaiságát, magammal vittem egy számomra váratlan meglepetést okozó regény tömör, zárt, a szerző arcának vonásai szerint kialakított világát, és kíváncsi voltam a szerzőjére, akit Gion Nándornak hívnak. S ő valóban az a regényíró, aki úgy lépett ki a hagyományosnak nevezett próza áramlataiból, hogy közben minden szavával egy közösséghez – fölnevelő nemzeti közösséghez – kapcsolódik. A regény címe: Ezen az oldalon. Majd ezután elolvastam Testvérem, Joáb című regényét, meg egy ifjúsági regényét is, félve, hogy magamban túl sok szép jelzőt ajándékoztam neki, s valamit tán vissza kell majd vonnom. Elismerésemet újabbakkal kell tetéznem: Gion Nándor a modern magyar prózának a legnagyobb tehetségei közül való. Mindannyiunknak van mit tanulni tőle.

– Az új esztendő küszöbén vagyunk, szeretnénk hát tudni, hogy legújabb könyved, az Istenek és falovacskák után melyek a legfrissebb írói terveid.

– Új esztendő, új tervek… A múlt esztendőt az említett esszékötettel meg egy drámával zártam, ha ugyan éveket temetünk, s nem magunkból egy-egy darabot minden új könyvünkkel. Ez kissé szabódásszerűen hangzik, de tagadhatatlan, hogy az írás mint létforma kénytelen maga is ahhoz az időhöz alakulni, amelynek épp a markába kerültünk. Az a feszültség, amely a század időjárását jellemzi, nem alkalmas a nyugodt mesélésre, de még tán a szokványos értelemben fölfogott „ábrándolásra” sem, „napjaink jellegzetes figuráinak megörökítésére” stb. Személyes létünk, létérzésünk, egyén és társadalom, egyén és hatalom alakuló-változó viszonya a század konfliktussorozatában a boldog mesélés állapotából az írót is a vallomás, a kérdezve tanúskodó műfaj felé kényszeríti. Újabb könyvem is – az Istenek és falovacskák – vallomás a kortársakról, pörös szájú elődeinkről, az emberi lét szorításairól, a nemzetiségi lét fordulatairól… Vallomás a dráma is, amelynek címe: Egy lócsiszár virágvasárnapja.

Januárt várja újabb drámatervem, amely Kálvin és Szervét konfliktusából pattan ki, vagy épp e két drámai hősnek a mágneses terébe kerültek el valahogyan az én mai gondjaim.

1974-ben szeretném befejezni Advent harangjai című regényemet is.

– Vannak, akik hajlandóak arra, hogy az írói feladatvállalásokat különválasszák az úgynevezett közösségi, társadalmi szerepvállalástól, szolgálattól. Sütő András írói, emberi példája mást mond… Magad írtad a Michelangelóról szóló elmélkedésedben, hogy a művésznek mindig kettőt kell ütnie a kalapáccsal: a márvány ellenállásával a megalkuvás ördögét is le kell győznie…

– Igen, gyakorta le kell tenni a pennát, fiókba zárni a félkész munkát, és elmenni… Kimenni, hogy úgy mondjam: jelentkezni a más természetű feladatok színe előtt. Amelyek bizonyos felfogás szerint irodalmon kívüli feladatok. Holott épp hogy irodalmiak, mert hisz emberiek, sajátosak és általánosak, a húsunkba vágók, a lelkiismeretünkben a harangokat félreverő feladatok.

– Ez viszont most, amit mondtál, a Bethlen Kollégium kapujában megfogalmazott gondolatodat juttatja eszünkbe: „nem fölfelé török, Uram, vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének…” Így van-e? De ahhoz, hogy minduntalan visszataláljunk – Illyés Gyula példája is igazolhatja –, néha messzebbre kell menni…

– Igen, néha messzebbre kell menni. Legutóbb Amerikában léptünk föl tizennyolc város magyar közönsége előtt. Megtettünk összesen vagy negyvenezer kilométert. Még semmit sem írtam erről az útról. Még nem tudom, melyik lesz az a jelenség, az az arc, amely egy napon fölébreszt, s nem hagy majd aludni. Amiként közel öt esztendő után ébresztettek föl – egy Iránba tett utazás – a perzsák, s kínoztak meg alaposan, míg el nem számoltam velük.

– Mégis, milyen meglepetésekkel szolgált említett utad?

– A meglepetések egyelőre apróságok: első napon New Yorkban kiderült, hogy házigazdánk felesége gyermekkorában Pusztakamaráson ugyanabban a patakban mosta a lábát, amelyben ma is tapicskolnak az otthoni gyerekek; a tizedik napon az Atlanti-óceánból kilépett valaki, azt kérdi, tudok-e magyarul, mert ő Marosvásárhelyről elszármazott ember, de még a Clevelandbe sodródott unokahúgomat is ismeri, csak egyelőre nincs kinek elmondja, ugyanis hírből hallotta csupán, hogy romániai magyar írók lépnek föl Miamiban. Vagyis újra abba a helyzetbe kerültem, hogy annak az embernek minden szava engem talált el, mivel a sors kegyeként magam voltam bánatának a célpontja…

– Bukarestbe utazván, a vonatablakból találgattam, hogy az ünnepre készülődő ország szívében hányan és kik szeretnének most – hozzám hasonlóan – találkozni Sütő Andrással…

– Várnak Szentkeresztbányára, ahol mindig zsúfolt ház előtt szavalnak a vásárhelyi művészek és a költőink; várnak Farkaslakára, ahol nemrég avattuk föl Tamási Áron szülőházát múzeumnak; várnak Kisbaconba, mivelhogy tiszteletbeli elnöke lennék a Benedek Elek Művelődési Egyesületnek; várnak a választóim Marosvécsre, de ott vár Kemény János is, a marosvécsi kastély kertjében; a sírjához kívánunk emlékoszlopot állítani; várnak Pusztakamarásra a karácsonyi ünnepekre, ugyanis ekkor a legváltozatosabb és legderűsebb a rokonok jövése-menése. Az idén mifelénk nagy tél van, az ottaniak ilyenkor szeretnek mesélni, mikor odakint recseg a hó a láb alatt. De ennek a hangulatát nálamnál jobban megírta Tamási Áron; ifjú korában Nyirő, s véle egy időben a ma kilencvenéves Kós Károly, akihez ez alkalomból ugyancsak el kellett volna menni…

– Mindezért is külön köszönet Sütő Andrásnak, ezért az év végi beszélgetésért. És nagyon boldog új évet!

– Újesztendei jókívánságaimat hadd mondom el a mi Bethlen Gáborunk szavaival: azt kívánom a Magyar Szó olvasóinak, úgy cselekedjenek az új esztendőben, hogy semmi reménységük, mint rossz madzag, a markukba ne szakadjon.

Fehér Ferenc

Szabad-e a nyelvből kultuszt csinálni?^*

– Mintha napjainkban valamiféle újfajta ragyogást nyerne a magyar irodalomban a metafora, a koncentrált képiség kultúrája. Engedd meg, hogy szerzői esteden, itt a Kossuth Klubban, mégis vitatkozva kérdezhessek, olyan aggodalmaknak adván hangot, melyekben magam nem osztozom: miközben az európai költészet – mondják – messze eltávolodott a „zsúfolt” képekkel terhes versi kifejezésmódtól, mi indokolja a mai magyar irodalomban művészileg és eszmeileg a képiség kultúráját? – kérdezik. Való-e még valamire, és ha igen, mire való a metafora?

– Nem biztos, hogy a képiségtől való eltávolodás föltétlenül minőségi ugrás is a költészetben, valamint az sem, hogy az elhagyott szakasz a fejlődés alacsonyabb foka volna. Az ember önkifejezésének módozatai nem hasonlíthatók a termelés módozataihoz. Ma már nem fonjuk, szőjük magunknak a ruházatot. A modern ipar nem sok hasznát venné a héhelésnek, a kendertilolásnak stb. De önkifejezésünk dolgában öncsonkítás volna elvetnünk például a folklór kincseit. A nyelv nem termelési módozat, amelynek ősi formáihoz nem lehet visszatérni. A nyelvnek egyszer meghódított terei: örök értékek, amelyekkel képessége szerint gazdálkodik az ember. A képiség kultúrája az ember önkifejezésének szüntelen gazdagodásából fakad. A kép: átütő szikra két pólus között, amelynek némelykor roppant távolságát a tárgyias részletezés vagy összegezés képtelen áthidalni. A metafora ilyenformán a széteső világnak is aranyabroncsa lehet. Olyan civilizációban, amely mind szigorúbb tárgyiasságra kényszeríti az embert, reális veszély az ember érzelmi világának elsekélyesedése. Milyen a világ a kozmoszban? Fekete, mondja az űrhajós, pedig ezt eddig is tudtuk. Költő erről többet, lényegesebbet mondana egy jó metaforával. Persze, azt is tudom, hogy űrhajót metaforával nem lehet irányítani.

– A jó metaforák mégis irányítják az embert. A tiéddel is így vagyok. Egy-egy jó hasonlat hatás-kvantuma mintha ágyúból lőné ki a képzeletemet. Értelmemet ráirányítja az igazságra. De mit válaszolnál, ha egy irodalomtörténész megkérdezné tőled, hogy „tudatosodott-e” benned az új költészet új funkciója?

– Az ötvenes évek elején megkérdeztem egy kukoricát kapáló mezőségi atyámfiát, vajon tudatosodott-e benne, hogy kinek és minek a tiszteletére dolgozik. Látván, hogy bolondnak tekint, az újsággal nyugtattam meg, melynek vezércikke szerint a földművesek aznap legalább három történelmi esemény, valamint egy jeles hadvezér születésnapja tiszteletére kezdtek el a szokottnál korábban kapálni. Az ember azt mondta: tévedés, mert ő kizárólag a kukorica tiszteletére kapál. Mint észreveheted: a kívülről meghirdetett új funkciókkal szemben gyanakvó vagyok. Új módon szólni? Más kérdés. De mit? Erre nézve nem hinném, hogy akárki légyen is: zsebében az új korparancs, miszerint ma már ez meg amaz a költészet új funkciója. Ha azt mondják: semmiképpen sem az, ami a tegnapi funkciója volt, én megkérdezném: hát a tegnapi mi volt? Homérosz, Dante, Tolsztoj – időszerűtlenné vált funkciók árnyai? És a képvers? A kalapból találomra kihúzott szavak értelmetlen egyvelege? Ettől zendül meg a világ? Meg aztán: elválasztható-e a költészet funkciója attól a közösségtől, amelynek a nyelvén megszólal? S amelynek élete, sorsa, törekvése, kínja, vágya, létérzése, eszmélete, eszméletlensége csak épp hogy a szemünket nem veri ki? Én a magam számára ebből merítem a funkció értelmét: egy adott kollektivitásból s a tényből, hogy annak része vagyok, nem pedig a már-már évenként meghirdetett „új hullámokból”. Ezzel nem tagadom a létjogosultságukat. Csak azt, hogy valamiféle új funkciókat gyártó cégnek volnék az alkalmazottja.

– A világ számos országában mind divatosabbá válik bizonyosfajta őskeresés, melytől nem idegen a történelemhamisítás sem. De te mintha ősi-szép szavaidat sem keresnéd.

– Ősi szavainkat nem kell keresnünk, mert megvannak. Itt fészkelnek a nyelvünk tövében. Ősiek és újak együtt. De innen már nagyot kell ugranom, hogy nyelvünk csodálatos gazdagságának kérdését elvegyítsem az őskeresés gyanús fogalmával. Aki tudja: kik az ősei, legföljebb megbecsüli, de nem keresi őket. Aki előkelőbb ősökkel szeretne dicsekedni, mint atyái voltak: valóban turkál, keresgél, az efféle komikus becsvágy pedig nyilván hamisít is. De ez már nem irodalmi kérdés.

– Nem tudom, miért jutott most az eszembe: vajon nem furcsa-e a te képi kultúrád egy inkább franciás kultúrához szokott ízlésnek, mondjuk a román olvasóközönségnek?

– Ha igaz a kissé önkényesnek látszó tétel, miszerint a képi kultúra idegen a francia szellemiségtől, bizonyára furcsa lehet. Legalább olyan furcsa, mintha valaki Párizsban a magyaros kultúrához szokott ízlésnek hódolna. De töredelmesen bevallom: mert olyan közösségbe születtem, amelynek kilencvenkilenc százaléka a „magyaros kultúra” szerint alakította az ízlését, ez a furcsa veszedelem nem aggaszt engem. Ami pedig a képi kultúrát illeti, hadd idézzem a francia szellemiségtől nem idegen Illyés Gyulát: „Erre gondolj: A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd.”

– Tévedek-e, ha úgy vélem: bizonyos körülmények között szabad és kell is a nyelvből kultuszt csinálni. Szavakból gótikát. Nem egyházi és nem állami templomokat.

– Szabad-e túlzásba vinni, talán éppenséggel öncélúságba fullasztani a nyelv iránti gondot és felelősséget? Történelmi feladatainkat nézve: az efféle kultusz fölöslegesnek látszik vagy legalábbis másodrendű kérdésnek. A beszéd, a nyelv és a nyelvhasználat elvileg és általánosságban, időből, térből kiszakítottan is, éppoly természetes jelenség, engedélyhez nem kötött megnyilatkozás, mint a lélegzés. Hallottál-e államot arról beszélni, hogy alkotmányos jog a légzés, a lábhasználat, kézhasználat stb.? De arról igen, hogy ennek vagy amannak a nyelvnek a használata megengedtetik vagy nem engedtetik meg. Holott az embernek ez olyan természeti joga, hogy ki sem kellene nyilvánítani. Szükséges mégis, mindaddig, míg a század nacionalizmusának hétfejű sárkánya egyebek közt épp nyelvet, anyanyelvet zabál, növekvő étvággyal. Nyelvében él a nemzet, idézzük ma is a reformkor jelszavát, hozzátéve: és az akármiféle nemzetiség is. A nyelv ilyenformán az élet fogalmának szintjére emelkedik. Hát szabad-e az életből kultuszt csinálni? Igen, az egyetlen kötelező kultusz ez részünkről, miután Jean-Paul Sartre úr is bejelentette, hogy az Isten meghalt. Hogy mégis más kor a reformkor? Valóban. De mi a teendő, mikor a nyelvhasználat joga – gyakorlásának ezerágú kérdése – még mindig védelemre szorul? Mi a teendő, midőn a meghirdetett, eljövendő nagyobb nyelvek egyelőre a kisebbeket nézik: lám, melyikkel kezdjük a bábeli zűrzavar megszüntetését? Velem ne kezdjék, mondom joggal én is. Ezt – jogtiprás nélkül – el sem lehet kezdeni, hiszen a globális egynyelvűségnek éppoly spontánul kell létrejönnie, ahogyan a soknyelvűség keletkezett. Évezredek alatt. Akkor tehát valamely nyelvnek a másikkal szembeni türelmetlensége láttán – aminek ugyebár aggasztó jeleit mutatja ma is a valóság – indokolt és szükséges a nyelv kultusza, épp a nyelvhasználat jogának erősítéseképpen. A sajátosság méltóságának védelmében. Ha pedig valamely egyetemesnek kikiáltott érdek azt mondja: félre a sajátosságokkal, akkor én azt mondom: az egyetemes, míg ilyen a fölfogása, üljön le a fenekére. Így értelmezem én a szavakból épített gótikát, a nem egyházi és nem állami Szótemplomokat.

– „Egyetlen megmaradt uszonyunk a nyelv” – mondod, holott ez nem is kevés, hiszen nyelv nélkül nincs gondolkodás, mely korról korra új szavakat keres. És ha a gondolatok kereshetik a szavakat, miért ne kereshetnék a szavak a gondolatokat? Tapasztaltál már ilyet?

– Mintha tréfás kérdés lenne. Már hogyne tapasztaltam volna! Az ördög incselkedik velem, hogy elmondjam neked: egy napon Gyergyószentmiklósról mentem Csíkmadaras felé, s akkor történt, naphaladás után, hogy bizonyos szavak éppen gondolatokat kerestek. De hagyjuk a tréfát. Szerintem nyelv és gondolat dialektikus egységének ilyen kettészelése nem lehetséges. A szó maga is gondolat. Azt mondom: szabadság. Nem feszül-e ki fejünk fölött menten az emberi eszmék csillagos égboltja? Vagy azt mondom: hitlerbajusz. Nem a borzalom éveit idézi föl ez a fogalom? De jó tisztáznunk, hogy az idézett mondat az egyetlen megmaradt uszony dolgában a Nagyenyedi fügevirág című írásomból való, mely az 1940-es esztendő közállapotait rögzíti. S nem általában a nyelvről és a szavak filozófiájáról, hanem az anyanyelvről és annak használati jogáról van benne szó. Pontosabban: elemi emberi jogok nyílt lábbal tiprásáról. Értekezhettem volna, persze, arról is, hogy keresik-e szavaink a gondolatainkat vagy nem keresik. De jogtiprás esetén – magáról a jogtiprásról kell beszélni, nem egyébről. Talán ismered a román közmondást: ég a ház, s az öregasszony fésülködik.

– „Repülő” – ezért az egy szóért mit fagyoskodtunk, mondod gyermekkorodra emlékezve; de mi az, amit különösen aláhúznál ebben az összevonásban?

– Engedd meg a helyesbítést: nem gyermekkoromra emlékezve mondom ezt, hanem arról, hogy László unokámmal – legújabb könyvem főszereplőjével – órákon át fagyoskodtunk a télben, új szavakat tanulva. A fáradozásról, az áldozatról van tehát szó, mellyel egy gyermek az anyanyelvét megtanulja. Meg az iszonyatról is, annak elgondolásával, hogy a nemzeti türelmetlenség – mely a fasizmus emlőin nő mindenkor – hányszor vert ki szavakat, foggal együtt is, az emberi szájból – mint amikor baltával vernek széjjel egy Michelangelo-szobrot.

– Nem gondolod-e, hogy a képi látásmód visszaszoríthatja a fogalmi megismerés másfajta látásmódját?

– De nagyon is gondolom. Visszaszorította már Homéroszban is a csodás látomással: hókarú Heléna. Pedig mennyivel sivárabb lehetne ilyenformán: Heléna karja, sajátos pigmentjei folytán stb. De ne legyen ezért harag közöttünk.

– És ha valaki gondolkodásellenesnek, nem intellektuális szemléletnek mondaná, meg tudnád-e védeni, nem magadat, a metaforát?

– „Mindenekfelett nagy dolog metaforázónak lenni: mert egyedül ez az, amit mástól átvenni nem lehet; a tehetség legbiztosabb jele; találóan metaforázni annyi, mint a hasonlót meglátni.” Nyugodtan idézhetem, ugyebár, az öreg Arisztotelészt, mert nem szerény személyemről írta ezt, hanem a metaforáról.

– Valamiféle euforikus fűtöttség üzemelteti szavaidat. Mi a tartalma: a féltés?

– Mintha megsejtettél volna valamit e „fűtöttség” ihletforrásából. De ennek magyarázata maradjon máskorra.

– A cselekvésképtelenségben megőrzi-e cselekvőképességét a művészi cselekvés?

– Az írás: tett. Egy adott közösség tudatának befolyásolása, feltöltése a cselekvéshez szükséges szubjektív erőkkel. Ha netán romantikusnak tetszik is: hiszem, hogy a művészi cselekvésnek nem jelentéktelen a szerepe valamely kollektív magatartás kialakításában.

– „Jogaink, mint az akasztott emberek, úgy lógnak szederjes arccal” – írtad egy gyerekkorodra emlékező írásodban. De miért cselekedtél többet így ahelyett, hogy azt mondtad volna: jogtalanságban élünk?

– „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.” Kísértet? A halott lelke, mely emberi alakban megjelenik az élőknek? Miért nem azt írta Marx és Engels, hogy a kommunizmus terjedőben? Mert – nézz csak utána – mindketten metaforázók is voltak.

– A hitben fogant bibliai nyelv hordoz-e hitet felekezet nélkül?

– Ha Károli Gáspár nyelvére gondolok: az nem „bibliai nyelv”, hanem a magyar nyelv, melyen a bibliát megszólaltatta. A magyar nyelv pedig nem „hitben” fogant, hanem a magyarságban, amely azt évezredek alatt magának megteremtette.

– Hit-e a költészet tenálad?

– Igen, annak a hite, hogy a másokkal való együttérzés: hatalom. Nem én vettem ezt észre. A költészetnek ősi indítékáról van szó. Hogy kik a Mások? A sorstársaim. Az egyszemélyes üdvösség megszerzésének gondja maradjon a végleges individualizmusé.

– Lehet-e szentírás maga a nyelv? Ha igen, nem gondolod, hogy ez fából vaskarika?

– A nyelv nem szentírás, de kapcája sem akármifajta betyárkodásnak. Boldogságunknak nem egyetlen varázsköntöse, de váltóing sem a hiúságok vásárterein. Nem isteni parancsolatok gyűjteménye, nem is öncél, hisz épp emberi céljaink szolgálatában virágzik föl a nemzetek ajkán az Eszmélet jeleként, de Schlemihl Péter árnyéka sem, hogy eladható lenne. A nyelv – nyelvünk – nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások; szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata. S mert máig érvényes meghatározásnak tartom, hadd nyújtsam át neked könyvem – az Engedjétek hozzám jönni a szavakat – mottóját, tisztelettel Jean Pierre iránt is: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében, olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és tudósokat egyaránt.” Lám, ez egyúttal metafora is. Látom, kedves András, megint fölszalad a szemöldököd. Nyelv, szépírás, de még Isten is? Ez aztán fából vaskarika! De csak kívülről nézve. Ahol én állok, onnan igaznak látszik.

 

*

 

Amiként az is igaz, hogy a kérdés maga nem tárgyalható konkrét összefüggéseiből kiszakítottan. Azt mondom: gyermek, és mellé röppen menten az ő nyelvi örökségének gondja. Könyvet írtam erről, gyötrődéseimben a kérdéssel: ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogy látta Őt pólyáskorában, ajkán az első szavak gyöngy-gügyögéseivel? Már Balassi Bálintot is sebhelyes katonaként vette a karjába. Már vasszögekkel veretett Jézust siratott, hazának, jobbágynak sorsán kesergett, tatárjárást, törökdúlást átkozott, és nem volt egyetlen pihenő vasárnapja.

Mert Habsburgot átkozott, szabadságharcot énekelt, vereségeket és felnégyelt hősöket siratott.

Mindenesünk volt a közönyös ég alatt.

 

Anyanyelvünk!

Hajnaltalan történelmi virrasztások piros szemű pesztonkája.

Senki sem látta őt a bölcsőben, de csecsemőarcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermeki tudat szintjén kezdenek a szavak nyiladozni. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek nagy vándorútra.

Akik a hiúságok vásárterein kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá. Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés, csak gyermekeink tekintetében.

Ahány anyanyelvi szóra váró gyermek: jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben.

 

Tény és való^*

– Nem panaszkodhatunk, igazán jól kezdődik számunkra ez az esztendő, Sütő Andrást a bécsi Akadémia Herder-díjjal tüntette ki. Miközben nézőink tisztelgő gratulációit tolmácsolom, a díjról kérdeznélek. Hazai, kimondottan irodalmi sajtónkban keveset olvastam az alapítványról, vagy lehet, az én figyelmemet kerülték el a közlemények.

– Hát van, ami elkerülhette, például láthattad, az Utunk apró hírei között csak megjelent a hír. Persze, nem kimondottan irodalmi sajtóban, mégis olvashattál egyet-mást, A Hét-ben például vagy a Megyei Tükör-ben, a sepsiszentgyörgyiben. Hát, én köszönöm – folytatólag – a gratulációt. Hozzá kell tennem, hogy megítélésem szerint – ez nem álszemérem – nem én vagyok az egyetlen, aki a romániai magyar írók közül ezt a díjat megérdemelte volna. De hát most ezt ne vitassuk, ha rám esett a választás, én úgy próbálom ezt felfogni, hogy talán nem is annyira az eddigi munkásságom nagy értékelését jelenti, hanem inkább biztatást és azoknak az elvárásoknak a megvalósítását, amelyekről az ötvenedik születésnapomon Illyés Gyula is írt például, joggal és biztatólag.

Mondjak valamit a Herder-díjról magáról?

Sokat nem mondhatnék és az idő sem engedi meg. Talán csak annyit, hogy elgondoltam, Herder bizonyára nem sértődne meg, ha azt hallaná, hogy azon a nyelven köszöni meg az ember a bécsi egyetemen ezt a díjat, amelynek a kihalását ő megjósolta. Megjósolta, de ugyanakkor azzal az érdeklődéssel, amelyet a kelet-európai népek szellemi élete iránt tanúsított, valamiképpen meg is cáfolta önmagát, mert hiszen Herder az elsők között fogalmazta meg, Goethe korában, a sajátosság méltóságának jelentőségét az egyetemességhez viszonyítva.

– Éppen erről zajlik a vita az Igaz Szó-ban.

– Erről zajlott a vita is az Igaz Szó-ban, úgy látszik, ezek szerint nem valami nagy újdonságot vetettünk föl. Ha kicsit utánanéz az ember Herderben, akkor ugyanezt veheti észre, az ő felfogása ebben a kérdésben sok tekintetben rokon igen sokunk felfogásával: az egyetemesség, az valójában a sajátosság önértékének a következményeként jön létre. Vagyis, egyszerűbben szólva, a vizek a forrásukból indulnak a tenger felé és nem a tengerből a forrásuk felé.

A vita, melyet említettél, részben ugye erről is szólt, most már úgy néz ki, hogy le is zárul. Természetesen, egyelőre nem sok eredménnyel. Nekem meggyőződésem, hogy azt, amit néhány író elkezdett vitatni, a sajátosság méltóságáról, tehát a mi konkrét nemzetiségi létünk konkrét kérdéseiről és ezeknek a viszonyáról, az egyetemesség szempontjából nézve, ez a vita tovább folytatódik, ha nem is irodalmi lapjaink hasábjain. Maga az élet folytatja tovább, ennek a nemzetiségnek a léte veti föl nap mint nap, óráról órára és percről percre. Olyan gondokról és problémákról van szó, amelyek közel kétmilliónyi népet foglalkoztatnak, és föltehetőleg százötven író oda fog figyelni arra, amit milliók vetnek föl magukban vagy nyilvánosan.

– Szeretném, hogyha Sütő András megosztaná velünk gondjait, gondolatait, amit a Herder-díj átvételekor mondana el ott Bécsben.

– Nem tudom még, mit fogok mondani. Egy bizonyos, hogy ez a díj a népek testvériségének a szimbólumává lett. A népek kölcsönös megismerésének a jegyében osztják ki azoknak, akik valamit tettek ezért a kölcsönös megismerésért, amelyre nagyon nagy szükségünk van. Mert hiszen abszurdnak tűnik, és valójában az is, hogy teszem azt, Európának ezen a táján élve többet tudjunk Párizsról, Londonról és Chicagóról, mint amennyit a saját szomszédainkról tudunk: a románok a magyarokról, a magyarok a románokról, bolgárokról, csehekről, lengyelekről. Ez önmagában – gondolom – olyan eszme és olyan gondolat, amit majd el lehetne ott mondani. Különösen, ha azokkal találkozunk, akik maguk is a maguk országában ennek a vágynak vagy ennek a gondolatnak a jegyében tettek egyet és mást. Gondolj arra, hogy az elmúlt esztendőkben a Herder-díjat egy Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Eugen Jebeleanu kapta, vagy Franyó, aki nemrég hunyt el, aki a műfordításaival épített számtalan aranyhidat a népek között. Gondolj Kodály Zoltánra vagy Illyés Gyulára, vagy Pendereckire, ugye, a lengyel zeneszerzőre.

– És azt már lehet tudni, hogy a Herder-díj birtokosaként kit ajánlasz tanulmányútra?

– Igen. Én úgy gondoltam, és nem csak én, hanem több kartársam, akivel meg is beszéltem ezt a dolgot, hogy ösztöndíjasként, ami a díjazottnak joga (mármint, hogy javaslatot tegyen ösztöndíjasra), a fiatal és nagyon tehetséges költőt, Szőcs Gézát javasoljam. Hogy miért Szőcs Gézát? Hiszen valóban sokan vannak fiatalok és tehetségesek. Talán mert az én olvasmányélményeimben leginkább Szőcs Géza közelíti meg a fiatalnak azt az eszményét, melyet én látni szeretnék.

– Olvasmányélményről szóltál, Kányádi-kötetet láttam az íróasztalodon.

– Igen. Most kaptam nemrég tőle, nagyon kedves dedikációval. És amikor beléptél, éppen valamifajta önkritikai hangulatban nézegettem a könyvet. Ugyanis, amikor a vita, az említett Csipkerózsika-vita kapcsán – tehát, hogy alszik-e vagy nem irodalmunkban a nemzetiségi problematika – valamiképpen a sietségben és az indulatban talán túlságosan leszegényítettem azoknak a jelenségeknek a körét, amelyek arra mutatnak, hogy hát nem mindenki megy el fásultan, ugye, egy alvó Csipkerózsika mellett. Többek között itt van Kányádi Sándor, akinek ez az utolsó kötete is ragyogó igazolása annak, hogy szenvedésszerűleg, a nagy terhek viselésének a konokságával hurcolja, cipeli ezt a problematikát. És ebben a könyvében újra azt igazolta, hogy minden idegszálával erre a nemzetiségi létre tapad, és hogy e sajátosság méltóságával jut el az egyetemes mondandóhoz. Kányádinak ez a kötete, amely talán a legtöményebb minden eddigi kötetei között, megrendítően vall nem csupán egy nemzetiségi tömeg létezéséről, nem csupán a költő személyes állapotáról, hanem az emberiségnek azokról az aggodalmairól is, amelyek századunkban ütötték fel a fejüket.

– Nem hagyhatom ki a kérdést: mit üzent az utóbbi időben Pusztakamarás, a Mezőség?

– Nemrég jártam otthon. Nehéz arra válaszolnom, hogy Pusztakamarás mit üzent, inkább talán azt mondanám el, hogy mi foglalkoztat engem – ha akarod, esztétikai gondnak is nevezhető – az utolsó otthoni látogatásom kapcsán. Megfigyeltem egy gyermeket, aki az autóbuszra várt. Reggel hat órakor Mócsra indult. Táskával a hátán, az iskolatáskájával, ötödik osztályba, a mócsi magyar nyelvű iskolába. Ezt az utat elkezdte most, hogy ötödikes lett, és talán három-négy esztendőn át folytatja majd, mivel Pusztakamaráson az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben nem sikerült visszaállítani az ötödik osztályt. Elgondoltam, hogy ennek a gyermeknek a sorsa mennyivel perspektivikusabb, mint az enyém lehetett a negyvenes években, és mégis mennyivel nehezebb a munkája azzal, hogy hajnalban kél és tíz kilométert némelykor gyalogol is egészen Mócsig, azért, hogy este hazatérve másnap újrakezdje ezt az utat. A sofőrök ismerik, a román sofőr nagyon kedvesen maga mellé ülteti mindig, némelykor ingyen is, mondván, hogy „Andriska al nostru”. De „esztétikai” gondként, idézőjelbe téve az esztétikait, az foglalkoztat, milyen nagy csoda lenne valami olyasmit írni, hogy ennek a gyermeknek egy parányi kicsi pusztakamarási Bethlen Kollégiuma támadjon, ahol reggel szól a harang, fölkél, lerohan az internátusból a konviktusra, megreggelizik, és ott van húsz-harminc lépésre a meleg, befűtött osztály, és ott tanulhat.

– Harang a szélben készülő köteted címe. Milyen szélben is ver ez a harang?

– Hát, ha én azt elmondanám, nagyon hosszadalmas lenne, mi megfagynánk itt kinn ebben a nagy télben, és a nézőink, azt hiszem, el is aludnának. De ha kíváncsi lennél néhány mondatnyira belőle, akkor én felolvasnék a kéziratomból. De menjünk be a házba.

S most, hogy a kertből bejöttünk, néhány szót még a Kányádi-kötetről. Úgy értelmezem, hogy a költő közösségi gondjairól van szó, már az első szájnyitásra is. Azt mondja: „jönnek hozzám hajnalonta / ködbe bújva lopakodva / jönnek hozzám hajnalonta / / honnan jönnek mit akarnak, / csontomig ki mért takarnak? / csontomig ki mért takarnak.” Nem olvasom tovább, Kányádi szebben mondaná. Csak a kérdés foglalkoztat: mért éppen hozzá kopognak be?

Mert, azt hiszem, ismerik az emberüket.

Bár így ismernének valamennyiünket.

Most pedig a megígért néhány gondolat a prológusból, új regényem prológusából:

„Az ének, amely kezdetben előttünk járt, majd azután a nyomunkba eredt, hogy mint apró lidérclángokat egybetereljen minket, amire fölcseperedtem, mintha elunta volna önmagát is, bennünket is, átcsapott saját ellentétébe. Elnémult észrevétlenül. Belefájdult a fülünk is. Nem halljátok, emberek, hogy elhallgatott? Akkor kezdtük csak igazán szeretni és hiányolni, ahogyan fölsír a nádas, miután esti madarai kiröppentek az égtáj minden irányába. Elenyészett énekünk szárnyas metaforája nem hagyott nyugton. És mind gyakrabban emlegettük föl magunk között a gólyát, amely képzeletünkben az első világháború négy esztendeje alatt, míg szüneteltek az évszakok s a lakodalmak, odafagyott a zimankós időkben megfeketedett boglyára. Kivárta hát ő is a pokoltánc végét, kelepelő hangját elveszítve közben. Azért mégis jelen volt közöttünk. Belopta magát a mindennapi köszönésünkbe is. Akár Jézus titka az őskeresztények szavában egy-egy rejtelmes célzásba, jégre vetett mozdulatba, homlokráncba fészkelte el magát. Föltűnt az iskolai könyvekben. Krétarajzként kelepelt utánunk a templom fekete faláról, és meglebbentette szárnyát a gyermekek tavaszi játékaiban: Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?

Téli estéken bekopogott hozzánk a szomszéd és a szíves hogy-és-mint-vagyunkra ugyancsak őt, a búsuló gólyát helyezte, mintegy világító lámpásként a poharas asztalra. Köszönöm. Hegyen ülő búsan nézett le róla. Fejemet fölkaptam ilyenkor a Mikszáth-regényből, odahagytam A fekete város-t, Szent Péter esernyőjé-t is a szélbe hajítottam, lélekszakadva rohantam vissza a jelenbe, s akár egy összeesküvés tanúja, a titkos jelszó párját vártam az apám szájából. Ami nem is maradt el rendszerint. Ha közben kiment is a kutyát elereszteni vagy a kiskaput becsukni, amitől csak nőtt a szorongásom, visszajöttében megállott a ház közepén, óvatos pillantást vetett az ablakra, sőt némelykor a függönyt is elhúzta, majd így szólt: Mint a boglya tetejéről a gólya. Úgy mondta ezt, a helyzethez illő Martinovics-mosollyal, hogy vártam, valaki mindjárt belő az ablakon. A kék szemével megnézett egyenként valamennyiünket, anyámat, nagyapámat, s legutoljára megint a hegyen ülő szomszédot, aki látván, hogy a szavak szentelt permetéből mindenkire jutott egy preccentés, határozott bólintással összegezte az elhangzottakat: Ez már tény és való. Ez már tény és való.”

Csáky Zoltán

Mai gond és hajdani örömhír^*

– Karácsony szombatján papírból készített szárnyakkal, földig hulló fehér hálóingben, a kopacra nyírt fejet övező rózsaszínű koszorúval útra, jóhírjelentésre, betlehemezni készen állt a kislegény. Az anyai tekintet az egekre szegeződött, mondván: „Mintha nem is a földre születtél volna!” S ha a létra fokáról elrugaszkodott angyali repüléspróba a búzagazt szemelgető tyúkok között végződött is, estére elindult a tarka társaság: királyok, szolgák, angyalok, pásztorok, s egy bús apa: Szent József. Íme, a közösségi élmény, a játék, a színházteremtés ősi mozdulata! Az Anyám könnyű álmot ígér-ben személyes élményként olvasható. S vajon a film hogyan lett élménnyé a pusztakamarási világban?

– Gyermekkori filmélmények? Hát csak egy van tulajdonképpen. De hiszen én ezt már meséltem neked. Talán hét-nyolc éves lehettem, és híre ment Kamaráson, hogy román szerzetesek jöttek egy csodálatos masinával, amely mozgó embereket vetít a falra. Tojás, liszt, miegyéb volt a belépti díj. Úgy emlékszem, a két tojást kiloptam volt a ketrecből, büntetés alatt, mivel anyám vízért küldött a kútra, s izgalmamban, hogy kimaradok a csodából, az üres vedret elhajítottam: sehova se megyek, a papok várnak engem!

Jézust láthattam azután rajzfilmen; a keresztre feszítést, a levételt, a feltámadást meg a félig-meddig sikerült mennybemenetelt. Talán még a rugó sem volt akkor föltalálva, ugyanis az egyik pap – mintha kapatosan szecskavágót működtetne – kézzel kurblizta föl Jézust a hegyre, s valahányszor megszusszant a homlokát törölgetve, a Názáreti is megpihent a kereszttel a hátán. Mereven, a cipekedésben megnyúlt arcvonásokkal nézett le ránk a falról: meddig tűritek ti még ezt? Én úgy sajnáltam szegényt, alig vártam, hogy a gépkezelő pópa kifulladjon, a Jézus felé hajított kövek megálljanak a levegőben. Mikor aztán a barát beesett a padok közé, Jézus megállt az iskola ablakának szintjén, pedig őt a magasság várta bárányfelhőkkel és trombitás angyalokkal. Örültem, hogy annyi szenvedés után ottmaradt közöttünk, zsebkendőmmel a sebes kezét beköthettem.

– Kollégistaként Enyeden gyakoribbak voltak az élmények?

– A nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjait – talán havonta – sorakoztatták moziba, de csak az örömre emlékszem, hogy kimozdulhattunk az internátusból. Filmre egyre sem emlékszem.

– Amidőn Balogh Edgár hívására a Kolozsvárott megjelenő Világosság munkatársa lettél, a mindennapi penzumban kritikaírás is szerepelt. Tudunk színházkritikáidról; filmre nem vonatkozott hasonló megbízatás?

– 1945-ben Chaplint láttam Kolozsvárott A diktátor-ban. Mivel ez idő tájból semmi egyébre nem emlékszem, föltételezem, hogy nem jártam moziba. Azóta sem járok. Ez nem lebecsülése a műfajnak. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanis megpróbálkoztam a moziba járással, csömört kaptam a történelmi idillizmustól, például a második világháború dolgában. A győztes mindig bátor, leleményes, az ellenség ostoba és nevetséges. Főleg francia filmekben. A dolgok ilyetén állására való tekintettel a háborút két óra alatt kellett volna megnyerni, nem négy esztendő áldozatával. Meg aztán, ahol a fasizmus uralma alatt csend volt és kényszerű meghúzódás: akkora nemzeti ellenállások születtek filmen, hogy az ember a fejét kapkodja. Ha létezik hamis tudat a fasizmus borzalmait – és átmenetileg borzalmas erejét – illetőleg: a rossz filmeknek tulajdonítható elsősorban.

– Forgatókönyvek azért íródtak: a Kastélylakók, aztán a Zászlós Demeter ajándékélete, s nemrégen egy újabb könyv részletét olvashattuk az Igaz Szó-ban…

– Engem sose vonzott a forgatókönyvírás. Filmrendezők csábítottak bele néhány esetben. Végül rá sem ismertem eredeti novellámra, elbeszélésemre. Igaz, nem is találtam olyan rendezőre, mint például Kakoiannisz.

Ami az utóbb közölt kis részletet illeti, az egy fiókban maradt filmforgatókönyv fejezete. Tulajdonképpen egy még meg nem írt elbeszélés – a Kezek – negativistának bizonyult változata.

– Széppróza, regény, dráma átfordítható-e igazán a film nyelvére?

– Elvileg mindenből lehet jó filmet készíteni: regényből, novellából is… Drámából is. Bár amikor azt látom: X. drámája alapján készült a film, már borsódzik a hátam a rengeteg szövegtől. A film: a kép nyelvén beszélő műfaj, minden pillanatnyi cselekvéssel, szűkszavúsággal, ahogyan az űrhajósok beszélnek a földi állomással. Így gondolom legalábbis.

– Evvel a tartózkodással magyarázható, hogy a Csillag a máglyán filmváltozatát mint forgatókönyvíró nem jegyzed?

– Jómagam nem vállalkoztam, nem is vállalkozom egyetlen drámám filmre vitelére sem. Lelketlen munkának érzem. Nem elleneztem persze, hogy Ádám Ottó megfilmesítse a Csillag a máglyán-t. Nem tudhatom, egy rendező művészszeme mit csal elő az eredeti szöveg rétegeiből.

– Irodalom és televízió képi látásmódjának összefüggéséről miként vélekedsz?

– Úgy gondolom: a képi látásmód más az írásban, más a képernyőn. Vörösmarty két sora például: Elhiszem, mert két leány jő, két parányi mézedény. A képernyő ezt elmondani, érzékeltetni nem tudja. Épp ezért nem is féltem tőle az irodalmat.

– Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatát Szabó József készítette el, s mutatta be Nagyváradon, s nemrégiben Cseresnyés Gyula vitte sikerre Temesvárott, a Magyar Televízió pedig Katona Márta dramaturgiai közreműködésével, Sík Ferenc rendezésében készítette el az újabb változatot…

– Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem dramatizálására nem vállalkoztam két okból is: az elvégzett munka körül nincs mit időzni, mert új feladatok várnak. Nem színpadra írtam, nem tudhattam, mit lát benne színpadra valót a rendező, Szabó József.

– A színpadi változat a minap könyvben is megjelent a Magvetőnél, némi pontatlan adatolással. Nem a kolozsváriak, hanem a váradiak járták be a Székelyföldet kivételes sikerrel. Minő hozománya volt az előadás-sorozatnak?

– A váradiak előadásai mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közönséget nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másképpen az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, mit kell cselekedni. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratívan értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat sugallt a nézőbe. Gondolom, hasonló tanulságokkal szolgált volna a temesváriak előadása is, ám a főszereplő, Fábián Ferenc tragikus halála folytán ez a színpadi változat megszűnt létezni.

– Milyen társadalommozgósító-közösségteremtő erőt látsz a televízióban?

– Gondoljuk el, hogy Kossuth e csodamasinával kezd el toborozni; hogy a Nemzeti dal-t televízió közvetíti annak idején… Van-e más mód, hogy egyetlen kiáltás, jajszó, egyetlen riasztás hamarabb jusson el milliók, százmilliók fülébe?

– Sokan inkább a megosztást és a tudatzavar jeleit észlelik…

– A televízió megosztó – embert embertől eltávolító – szerepéről ma sokat beszélnek. Nem tudom: kellő okkal-e? Számos negatív következménye – vagy föltételezett következménye – ellenére azt tapasztalom például, hogy szétszórt emberi közösségeket gyűjt egybe. Szülőfalum magyar lakói a góleszben a televízió megjelenése óta kérdik csak egymástól: láttad-e tegnap este a szatmári színészeket, a vásárhelyieket? Hogy jó volt emez és amaz, hogy X. kiváló színész… Ha pedig a húsz éve nem látott rokont csak azután üdvözlik, hogy a képernyőn a nagy csata lezajlik: ezért a televízió nem hibás. Emberi erkölcsök dolga ez. Vagy nemzedéki kérdés? Annyi bizonyos, ha Pusztakamaráson belép a szomszéd, anyám elfordul menten a televíziótól, „de nézze csak nyugodtan, Berta néni drága, nem zavarom”. „Ó, dehogyis zavarsz, hagyjuk a fenébe, voltatok-e tegnap a vásárban, fáj-e még a lábad?” – mondja anyám. Az élő, eleven kapcsolatot semmi sem pótolja, semmi sem fogja megsemmisíteni. A közelséget a távoli soha pótolni nem fogja. Kényszerűségben szétesett közösségeket végül ugyancsak a kényszerűség gyűjti egybe. Individualisták, süketek és karrieristák végül az Időnek közös markába kerülve sóvárognak megértő pillantásért. Nem a képernyőről. A mellettük állótól. A századvég – reméljük – nem hajigálja még inkább széjjel az embereket, hanem inkább közös tűzhely, közös eszme, közös szenvednivaló köré gyűjti őket törvényszerűleg. Tőlünk távoli kontinensen száz kilométerekről gyűltek össze szobafestők, papok és műépítészek, hogy meghallgassanak egy Kányádi-verset – a szerző előadásában. Hányszor hallottam a figyelmeztetést: ne szorgalmazzuk szombaton estére az irodalmi műsort, jön az a Kojak, szétveri a népet. Az aggodalmat zsúfolt házak tagadják bárhol e tájon. A nép mindig tudja, mire van szüksége. Csak az a bizonyos gyertya nem egyformán fogyogat az emberi körmökön. Láthatja bárki, ha jobban odafigyel: az elveszettségből kászálódik ki – utolsó pillanatban – egy közösségi tudat. Némelykor éppenséggel az utolsó kenet felvételekor. Ez is valami. Azok számára, akik az elhunyt damaszkuszi útjáról így vélekednek: mégis meggondolta magát. Mitől vajon? Hát például attól, hogy már-már elfelejtett szülőfaluját, rokonságát látta viszont a képernyőn. Anyjának szavait hallotta újra – szívében kései megbánásokkal. Egyebek között efféle csodákra volt képes a mi romániai magyar televíziónk…

– Családi körtől a magyar anyanyelvűek tágabb közösségéig… hogyan vélekedsz az összetartozásról?

– Ahogyan Illyés Gyula fogalmazta volt: az ötágú síp jegyében. Ezt minden ép elmének el kéne fogadnia.

– A közeli napokban Bécsbe szól a meghívó: a Herder-díj átvételére. Miként fogadtad a kitüntetést?

– Megítélésem szerint nem egy műnek szól ez, s bizonyos, hogy nemcsak olyan munkáimnak, amelyeket német nyelven megismertek. Főképpen a romániai magyar irodalom iránti figyelem folyamatos megnyilvánulásának tekinthető. Aminek tényeit hosszú idő óta tapasztalhatjuk az osztrák szellemi életben. Úgy gondolom, éppen ezért, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az elismerést talán megérdemelte a romániai magyar irodalomban. Itt van éjjeliszekrényemen egy nemrégen megjelent kötet, Kányádi Sándor Szürkület című versgyűjteménye. Vissza-visszatérve lapozgatom és olvasom éjszakai csöndességemben. Ez a líra arról vall, hogy Kányádi Sándor nagy terhek viselésének konokságával hurcolja ugyanazt a problémát, amit magam is művekben igyekszem megfogalmazni. Kányádi megrendítően vall a sajátosság méltóságáról, s nem csupán egy nemzetiség létérzését fejezi ki, hanem azt is, ami egyetemes aggodalom. S ez nem egy generáció kérdése és feladata, hanem az utánunk jövő generációknak is kiméretett. A Herder-díjhoz kapcsolódó ösztöndíj személyi döntésében is igyekeztem ezt kifejezésre juttatni. A döntés joga ugyanis a díjazotté, de megbeszéltem írótársaimmal is, s velük egyetértésben Szőcs Gézát jelöltem az egyéves bécsi tanulmányútra. Szőcs Géza azt a vonulatot képviseli a romániai magyar irodalomban, amit én látni szeretnék.

Kérdésed személyes vonatkozására áttérve: magamra nézve a díjat biztatásként fogadom, abban a jelben, ahogyan Illyés Gyula is jókívánságát küldte ötvenedik születésnapomra, a Tiszatáj-ban. Megtiszteltetés és egyben kötelezettség ez a díj, hiszen az elmúlt években a kelet-európai népek olyan kiválóságai kapták meg, mint Tudor Arghezi, Zaharia Stancu, Miroslav Krleža, Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zoltán, Krzisztof Penderecki. Herder úr bizonyára nem sértődne meg, hogy a róla elnevezett kitüntetést azon a nyelven köszönik majd meg, amelynek kihalását másfél századdal ezelőtt megjósolta. A díj pedig a népek testvériségének szimbólumává lett. Azt is jelezve természetesen, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sajátosság önértékével járulhatnak hozzá. A sajátosság megőrzése ugyanis minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Jogunk tehát, hogy a testvériesség eszméjének minél teljesebb kibontakoztatása és gyakorlása közepette is, ki-ki a maga nyelvét, kultúráját megtartsa és művelje. Csak így nyeri el értelmét a testvériség fogalma is.

– Bécsben bizonyára alkalom lesz a hivatalos és a személyes beszélgetésekre is. Herder jegyében…

– A központi ünnepségen másnak a tiszte lesz mindannyiunk nevében megköszönni a kitüntetést, de a Pálffy-palotában rendezendő hivatalos együttléten én is felszólalok. Mondandóm természetesen az alkalomhoz kötődik. Herder mély bölcsességgel olyan gondolatok sokaságát fogalmazta meg, amelyeknek érvényességét az Idő nem gyengítette. Bár csak a beteljesülés csekély jelét is látnánk arra nézve, hogy az emberi természet célja a humanitás, ahogyan Herder megfogalmazta. És, tovább folytatva, „az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást”. Ismerjük a Herder úr óta történteket. Közelebbi és távolabbi példák sokasága bizonyítja, hogy humanitás és méltányosság dolgában emberek, népek, nemzetiségek között nem csökkentek a tisztáznivalók. Gondolom, hogy mindazok, akik Európának e tájáról Herder jegyében összejövünk, a történelmi egymásrautaltság felismerésében őszintén beszélhetünk mindazokról a tennivalókról, amik a testvériesség kimunkálásában, megerősítésében, a kölcsönös megbecsülés eszméjének ápolásában még reánk várnak.

– Beszélgetésünk elején ama ártatlan gyermekkori jóhírjelentő karácsonyi játékot említettük. Elmondhatom, hogy írói törekvésedben ma sem vélekedel másképpen. Most se más az ambíció, mint hogy munkáiddal jelképesen házról házra járva a közösséget szolgáld. Talán csak a hóhullásos idő nehezékét egyre inkább érezvén, az önfeledt hírmondás fordult GOND-jelentő szándékba.

– Ezt igazán szépen mondtad. Most már csak a nehezebbje marad még: a szándékokat meg is valósítani.

Ablonczy László

A nép genetikus szelleméről^*

Írásaival először az ötvenes évek elején találkoztam. Attól kezdve, ha csak tehettem, minden hozzánk is elkerült munkáját igyekeztem elolvasni.

Sütő Andrást így hát régóta ismerem, de személyesen csak most találkozhattam vele. Nem önvigaszképpen mondom, de az a pályatársam és bátyám, aki az erdélyi dolgokban s így az ottani irodalom ügyeiben is a legavatottabb, nos, még ő is csak most találkozott először Sütő Andrással. Pedig éppen a Magyar Nemzet hasábjain ő volt Sütő András első hivatott méltatója.

Munkái mindent megvallanak, nemcsak az íróról, az emberről is. Az Anyám könnyű álmot ígér, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat szívszorongató tényanyaga régen túlnőtt azon a tájon, ahol fogant. Látomássá lobbanva, mindenütt hatnak művei, ahol magyarul olvasnak. Drámáit nemcsak magyar színpadokon játsszák, a belőlük sugárzó emberség más népeknek is igyekszik példát mutatni.

Nemzedéktársak volnánk, de gondjaink is közösek, akár Pusztakamarásról, akár Mezőhegyesről essék szó, noha oly távoli tájak ezek, hogy tán hírből sem ismerik egymást. És a ránk testált történelmi tudat is közös, akár Gyulafehérvárott, akár Visegrádon kiált ránk emlékeivel – s bármily nehéz is: Mohács és Arad ugyancsak közös eszmélkedésre hív bennünket.

A közelmúltban két alkalommal is megfordult nálunk. Átutazóban járt itt: Bécsbe sietett a Herder-díj átvételére, s most onnét ugyancsak sietősen igyekezett haza Marosvásárhelyre.

Az alábbiak kétszeri beszélgetésünk rövid foglalata.

– A Nagyenyedi fügevirág című kötetben az egyik úti tűnődés, a Perzsák távoli tájra, távoli időbe vezet el. Ám úgy gondolom, nemcsak mi, mai magyarok okulhatunk belőle, de a többi közép-európai nép is. Mi hát a Perzsák tanulsága?

– Hogy a népeknek genetikus szellemük is van, amit legtartósabban a nyelvük hordoz. De ne beszéljünk az én Perzsák című esszémről anélkül, hogy az olvasó ne tudná: miért kerül most szóba. Mert különben az ajatollahra gondol – óhatatlanul.

– A Perzsák az asszimilációs törekvés, a nyelvi és kulturális imperializmus Nagy Sándor-i példázata. Mint tudjuk: a hírhedett szúzai menyegzővel tízezer perzsa lányt kényszerített feleségül menni görög és macedón katonáihoz. Elrettentő példa, de vigasztaló is. Beolvasztó törekvésével kudarcot vallott. S nemcsak azért, mert meghalt időnap előtt, hatalma teljében, hanem azért is, mert az elnyomottak genetikus szelleme a hódítás eszeveszett vágyánál erősebbnek bizonyult.

– Hogy lehet-e ma is okulni belőle? Természetesen. Bárkinek és bárhol.

– Korunkban az asszimilációs imperializmus másféle eszközöket használ, és szúzai menyegzők nélkül és könnyedén beolvaszthatja a kisebb népcsoportokat. Elég példával szolgál erre Európánk néprajzi térképe. Minap olvastam valahol, hogy az angol partok mentén szomorkodó Man-sziget őslakói nyelvét, a manxot már csak egyetlen ember beszéli. Pedig az angolok nem is akarták talán a manxokat asszimilálni. És a többiek: a walesiek, skótok, bretonok, baszkok és katalánok – hogy csak az ismertebbeket említsem. Rájuk milyen sors vár? Noha mindenütt másképpen érvényesül a népi-nemzeti identitás fogalma, úgy látszik, az angol, francia és spanyol társadalom fölszívó ereje elől aligha tudnak kitérni. Vagy van erre ellenszer?

– A természetesnek minősített asszimiláció mindenkori folyamata nyilván a jövőnek is érthető-indokolható jelensége marad. A mesterségesen „elősegített”, az erőszakolt azonban mindinkább szembetalálja magát a nemzetiségek törvényszerű eszméletével, a sajátosság méltóságának erősödő tudatával. Bábel sokszínűségében él az emberiség, amit ma már nem csupán a titkolt óhaj tartósít, hanem az emberi jogok tisztázásának erős akarata is – világszerte. Erről sokat lehetne beszélni, de beszélnek immár a közismert tények.

– Erdélynek különleges szerepe van a magyar történelemben is. A két világháború között az ottani nemzedék szívesen vállalta a transzszilvanizmus eszméjét. Ki volt e gondolat szülőatyja, s eszméi hatnak-e még?

– Van, aki e fogalom gyökerét a Bethlen Gábor-i korszakban keresi. Az is a történelmi kényszerűségek korszaka volt. Az első világháború után Kós Károly nevéhez fűződik leginkább. Irodalmi vonatkozásban – mint beszűkülési tendenciát – Babits például joggal kérdőjelezte meg. Sokat írtak, vitatkoztak erről. A kérdésre sommásan lehetetlenség válaszolni. Meggyőződésem szerint ma már idejét múlta ez az eszmevilág. Azokat a társadalmi, etnikai, szellemi kérdéseket, amelyek e fogalomban és körötte kavarogtak, más – a mai valóság diktálta – szemszögből kell megközelíteni.

– Az olvasók Sütő Andrást Budapesten és Debrecenben, vagy Pozsonyban, de akár Párizsban is magyar írónak tekintik. Hová sorolja magát az erdélyi magyar irodalom?

– Mi úgy mondjuk: romániai magyar irodalom. Mert például Bukarestben vagy Temesvárott is erős osztagai vannak. S nem mai keletűek. Hogy hová sorolja magát? Nemcsak egy népnek: irodalmának is van genetikus szelleme. A romániai magyar irodalom nyelve, hagyományai révén, az egyetemes magyar irodalom része. Ugyanakkor Románia Szocialista Köztársaság mai kultúrájának is alkotó tényezője.

– Hogyan múlnak ott az író napjai?

– Ahogy az írásaimból is következtetni lehet rá.

– Mi, akik a középnemzedékhez tartozunk, generációnk Erdélyben élő csapatát számon tartjuk, hiszen könyveik – a közös könyvkiadás jóvoltából – többé-kevésbé Magyarországon is elérhetők. De mi van a fiatalokkal? Én például Farkas Árpád jeles költészetét alig-alig ismerem. Két kötetét Bukarestben olvashattam el; versei olykor folyóiratokban bukkannak elém.

– Valamiképpen túl kell lépnünk a közös könyvkiadás mai keretein. Könyveinket a közös érdeklődés arányában kellene „elbővíteni”, hogy Misztótfalusi szavát használjam. Minálunk is van bizony meglepő és megújító tehetség. Farkas Árpád például a legjobbak közül való, érdemes őt is jobban megismerni.

– Hogyan élnek ők, a fiatalok?

– Kevés közöttük az úgynevezett „szabadúszó”. Nagy részük lapoknál, kiadóknál, művelődési intézményekben is dolgozik. Jómagam 1945 óta dolgozom szerkesztőségben.

– Eljutnak-e a romániai magyar írók könyvei mindenüvé, mondjuk például a moldvai csángó magyarokhoz? Például Sütő András munkáit hiába kerestem Váradon, Székelyhídon vagy Bukarestben, nem juthattam hozzájuk.

– Ez nemcsak példányszám: terjesztés kérdése is. Hogy melyik mennyit rendel valamely könyvből. Mennyire ismeri őt a megrendelő személy, milyen a helyi igény stb. A bukaresti Kriterion eléggé nagy példányszámban hozza ki a könyveket: Kányádi Sándor verseskötetét például tizenötezer példányban. Órák alatt fogyott el. De ugyanezt mondhatom minden olyan kiadványunkról, amely mondandójában tegnapi és mai létünkhöz kapcsolódik. Megvannak persze a magunk fülemüléi. Így nevezte Rousseau az eladhatatlan könyvet. Magányosan énekel a kirakatban, nem tudja, kinek.

– A hídverés szép eszméjét kivált a nép érzi át. A hidak fontosak. A magyarságot a történelem tanította erre. Ám a hídveréshez a magunk munkája keservesen kevés. Látni-e javulást?

– Hídverés? Már az is eredmény, hogy a fogalom forgalomba került, polgárjogot nyert. Konkrétan, követelményeit tekintve értelmezni is kellene, majd jobban érvényesíteni a kultúra minden ágazatában.

– Mit jelent a Herder-díj személy szerint, és mit az erdélyi, illetve az egyetemes magyar irodalom számára?

– Nyilván megtisztelő és újabb „elvárásokat” serkentő elismerés. De én most azt hangsúlyoznám inkább – íróra háruló feladatként –, hogy egyebek között herderi szellemben hol vár erősítést írástudóitól az olvasó, éljen az bárhol a földön: az emberiségben jusson magasabb helyre az emberség. Herder mondta: Ami emberi fajunkban isteni, az a humanitás.

Kiss Károly

A kollektív magány^*

Marosvásárhely főterétől néhány percre, földszintes kertes házban lakik a romániai magyar irodalom legnevesebb mestere, Sütő András. Könyvespolcokkal körülbástyázott szobájában ritka becsű kötetek sorakoznak. Beszélgetés közben hol egyik, hol másik könyvért nyúl, keresgélés nélkül rátalálva az idézendő szerzőre. De szavait nem szükséges a nagyobb nyomaték kedvéért kortársi vagy klasszikus írókkal, költőkkel erősítgetni. A maga utánozhatatlan, egyéni modorában, a csak rá jellemző stílusban mondja véleményét az irodalomról, a magányról, az életről. Szavai felizzanak, parázslanak, mint a sötétlő vásárhelyi éjszakában a csillagok.

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében írja, mint kisgyermek, tapasztalta a magány fullasztó érzését.

– Nagyapám egy napon így szólt anyámhoz: adj nekem kölcsön egy gyereket, hogy a mezőn a tehenet legeltesse. Akkor, ott kint a pusztakamarási Kiskút völgyében rám szakadt a magány, és én nem bírtam elviselni, hogy nincs teremtett lélek körülöttem, nincs kihez szólnom. Sírtam, káromkodtam, valósággal fizikai fájdalmat éreztem az egyedülvalóságban. Kölcsönbe adottan küldetésemet be sem tölthettem, oly erősen vágytam vissza testvéreim, barátaim közé. A seregélyeket irigyeltem, hogy mindig csapatban surrognak a nádas fölött. Állapotukat a nevük is jelzi: sereg nélkül mi értelme a seregély szónak?

– De hiszen az írói munka kifejezetten magányos tevékenység.

– Magányos, valóban. Nem hiszek Gorkij jóslatában, miszerint egy valóban kollektivista társadalomban a regényeket is közösen fogják írni. Ez afféle falanszter-elgondolás. Az írás magányos munka, de a köz szolgálatában. Ez némelyek számára ijesztő. Közügyiség és szolgálat? Isten őrizze az írót e súlyos csapásoktól. Én mégis azt mondom: a magányos művészi munka csak meghatározott emberi közösségben nyeri el értelmét.

– És ha a közösség nem érdeklődik valamely mű iránt?

– Erre is van példa, persze. Könyvessátra előtt József Attila hiába várta a tömeges érdeklődőket. De ma már milliók olvassák. Azt is tudjuk, ugyebár, hogy Balzacot a németek fedezték föl a franciák számára. Petőfit ellenben már kortársai vállukra emelték. Ahány művész, annyi változata van a befogadtatásnak. Ha igazi a tehetség. Mert különben az időleges érdeklődés is elfordul tőle, új divatnak hódolva.

– És ha netán valaki azt mondja, hogy fütyül akármilyen nemzeti, nemzetiségi, tehát kollektív érdeklődésre?

– Ha ilyet mond és így fütyül: hazudik. A magányos művészi vállalkozás indítéka, gyökérnyomása szerintem mindig kollektív eredetű. De ugyanúgy a szándék is, az óhaj is, hogy valaki elolvassa azt, amit írtunk. Egyetlen személy bár, mint amilyen például Mikes Kelemen édes nénje volt.

– Létezhet-e ön szerint kollektív magány?

– Sajnos, létezhet.

– Konkrétan mire gondol? Kifejtené bővebben?

– Arra, hogy az adott történelmi körülmények között egész emberi közösségek kerülhetnek az elszigeteltség – tehát a magány – állapotába.

– Sejtem, hogy valamilyen közösségre utal ezzel. Mire?

– Valamely nemzetiségre például, amelynek sorsa történelmileg úgy alakult, hogy saját nemzetének keretein kívül él. A szocialista Romániában él, de nyelve, hagyománya, etnikai mivolta révén ugyanakkor a magyar nemzetnek is része.

– Erről eddig nem sokat beszéltek, nem emlegették.

– Nem. Két okból is, gondolom. Vagy azért nem esett szó, mert annyira természetes, hogy mondani sem kell, vagy azért, mert létezik olyan felfogás, miszerint a romániai magyarság etnikailag nem szerves része a magyar nemzetnek. Ebben a felfogásban benne rejlik a kollektív magány veszélye is. A magárahagyatottság érzése.

– És van ilyen veszély, ilyen érzés?

– Amikor valakinek a szájából olyan „tétel” hangzik el, miszerint a romániai magyarság etnikailag nézve valami „más” képződmény, mint általában a magyarság, akkor nyilván ilyen érzés jogosan támadhat az emberben. Vagy amikor tankönyvíróink „megfeledkeznek” arról, hogy a romániai, szlovákiai, jugoszláviai magyar nemzetiségek történelme azonos saját nemzetük történetével. Úgy tűnik föl, hogy ezek a tankönyvírók valójában jót akarnak, jót és hasznosat, vagyis: nem a különbözőséget, hanem a testvéri együttélés, a közös küzdelmek hagyományait hangsúlyozzák elsősorban. Ez – a polgári-nacionalista szemlélettel ellentétben – szükséges és kötelező. De csak úgy, ha az új, szocialista szemlélet nem csap át saját ellentétébe. Amikor ugyanis tudatosan mellőzi a történelem elemi igazságait, tényeit.

– Az említett esetleges kollektív magány ellenszere ön szerint mi lehetne? És egyáltalán, van ellenszer?

– Egyebek között: a nemzetiségek hídszerepe. Ezt a politika magas szintjén is megfogalmazták már. Következésképpen a romániai magyarság összekötő hídja lehet a román és a magyar nemzetnek.

– Mit jelent ez gyakorlatilag?

– Gyakorlatilag ez egyebek közt azt jelenti, hogy részint a magunk házi szükségletére, részint a „híd-forgalom” végett lefordítottuk magyar nyelvre úgyszólván a teljes román irodalmat. A testvériség fogalma nem valami öncélúság; egymást jobban kell ismernünk. Alaposan kell ismernünk. Óhajunk az, hogy a román olvasók is megismerjék a magyar irodalmat. Óhajunkra a pozitív válasz a műfordítás föllendülése. Jómagam például Veres Péter román nyelvre fordított kisregényeihez írtam előszót, azután pedig Illyés Gyula Bukarestben kiadott verseskötetéhez írt előszót román kartársunk, A. Baconsky. Kérdésemre, hogy miért vállalta el vajon a bevezető megírását, azt válaszolta, hogy Illyés Gyulát a legnagyobb élő magyar költőnek tartotta – és nyilván tartaná ma is, ha el nem pusztul a földrengésben.

– Beszélgetésünk az emberi magány kérdésével kezdődött, és már a népek kapcsolatához jutottunk…

– Mert úgy gondolom, a személyes magány jellegét a kollektív elszigeteltség is meghatározza; a föloldódást pedig ugyancsak a kollektív kapcsolatok pozitív rendszere teheti lehetővé. Ezt persze nem szabad szó szerint értelmezni, amiként a hívők értelmezik a szeplőtelen fogantatást. Hanem olyanformán, hogy a Sokak állapota meghatározza az Egyes ember létérzését is.

– Személy szerint ön miként védekezik az emberre mindig leselkedő magány ellen?

– Nem kell védekeznem. Olvasóim védelmeznek. Személyes és kollektív gondjukkal. Ez a gond belopja magát az idegsejtekbe. Beszögezheted az ajtót, az ablakot: a kulcslyukon surrannak be a közösségi gondok. Akinek nincs közösségi, csupán magángondja, enyhén szólva korszerűtlen jelenség. Ha sajnálnom kellene az ilyen jelenséget, az őrülettel rokonítanám: holt faággal körülvett szív, amit teljesen betöltött az emberi szánalom.

 

Azt írni, amit élünk^*

– Mi újság, hogy élsz újabb írói tanyádon, Zetelakán?

– Az nem Zetelaka. Hanem úgy hívják: Sikaszó. Annak is egyik völgyhónalja: Alsó-Bakó-pataka. Zeteváralján túl, a Libán lábánál, a Hargita-vonulat csúcsaival szemközt. De ez most nem lényeges. Hanem, hogy mi újság? Ha jól értettem, hát az az újság, hogy az itteniek hazavárják, mindegyre várják a gyermekeiket. És azok nem jönnek. Egyiknek a lánya ment férjhez a tengerparton, ott is ragadt, jelek szerint mindörökre. Másiknak a fiát csalta el a Zsil-völgy, a harmadik gyerekeit isten tudja, mifajta más csábítás vitte innen ugyancsak messzire. Itt maradnak az öregek, özvegyek, elaggottak, magános házakban. Lámpát sem igen gyújtanak. A naplementével fekszenek, pitymallattal kélnek, s irány az erdő. Zajlik a fakitermelés. Tőlem négy kilométerre pedig épül a nagy gát, a vízgyűjtő medence. Összefogdossák a Nagy-Küküllőt, az Ivót, a Sikaszó-patakát, minden kis csermelyt. Szépséges tó lesz a közelünkben, mondják. Én azokkal együtt tűnődöm, akiknek el kell majd költözniök a völgyből.

Azt kérded, hogy élek itten? Most már sehogy. Befejeztem új drámámat, pakolok és megyek haza. László unokámmal bebarangoltuk a tájat, megcsodáltuk a kék sapkás Madarasi-Hargitát, a Bányatetőt, a Fertőt, s ha nem ítélem meg rosszul a tájat: a Kicsi Romlást is. Be szép név, micsoda képzeletröppentő meghatározása az ugyancsak kék párás havasi magaslatnak. Mert ha kicsi romlás, törvényszerűleg utal a Nagy Romlásra is. Mert az is volt, hál’ istennek! A hálaadást, gondolom, te is úgy érted, hogy addig élünk, amíg a nagy romlásra is van, aki emlékezzék. Ha már ezt sem tehetjük: nem emlékezői, csak emlékei leszünk e tájnak.

– Farkaslakán találkoztunk pár éve, Tamási Áron sírjánál, azóta te is adtál az irodalomnak egy Ábelt, igaz, Káinnal párosítva, s mindenképpen egészen más műfajban. Mégis megkérdem, hogy a te hőseid miként viszonyulnak Tamási Ábeljéhez?

– Valahogy úgy, miként a mi időnk a Tamási idejéhez. Egyik a másiknak tagadása, de törvényszerű folytatása is. A történelemben is, akár a drámában: nem egymás után következnek az események, hanem egymásból adódnak. Tamási Ábeljének képességét, pikarói természetét, talpra eső életvidámságát napjainkban a szorongás váltotta föl. Az én Ábelem kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, mert ez az élet fenyegetett korunk komor árnyai között vergődik oly magaslat után, ahonnan a bizakodás csúcsai láthatók. Megvallom: nem búslakodnék, ha mihamarabb időszerűtlenné válnék – ha szorongásainktól úgy válhatnánk meg, ahogyan az Idő viszi el ifjúságunk esztendeit.

– Harag György mondja, hogy új drámádat fogja rendezni a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Hogyan született ez a drámád? Mit ad hozzá trilógiádhoz ez a negyedik színpadi munka?

– Már a hatvanas évek végén kísértett meg a gondolat: esszét írjak-e a Perzsák gondolati anyagából, vagy drámát. Akkor úgy határoztam, hogy elsőnek az esszével kísérletezem. Talán ismered ezt az írásomat. Jórészt személyes vélekedésem a Nagy Sándor-i egyetemes megbékítés és elrendezés eszméjéről. Nyitott kérdés maradt számomra: mifajta vélekedés támadhat a nézőben, ha nem a szerző, hanem a szúzai nagy menyegző hőseinek sorsa kezd el beszélni színpadról, lehetőleg külső, tehát auktori beleszólás nélkül? Ezért írtam meg most, vagyis ’79 őszén új drámámat, A szúzai menyegző-t. Hogy mifajta munka? Csak annyit mondhatok: szerves folytatása a trilógiának. Hisz ugyanaz a jelenség foglalkoztatott: a személyességében is elszemélytelenedett hatalom kisugárzása – radioaktivitása – a benne cselekvőleg-szenvedőleg részvevőkre. Az ember társadalmi lény, és úgy vélem: azóta, hogy a társadalmat szervezi-tervezi, megszerkeszti vagy újjágyúrja, nincs ennél – hatalmának jellegénél – nagyobb problémája, amely minden más szenvedélyét meghatározta. Talán úgy is mondhatnám: az ember – s kivált a modern ember – hatalomkomplexuma oda nőtt föl a létét meghatározó nagy szenvedélyei mellé: a szabadság, szerelem, a tudásvágy, a haláltudat mellé. Államközpontú regényeiben Kemény Zsigmond már fölfigyelt erre. S én hozzátenném: énközpontú regényt nem lehet már írni e Kemény Zsigmond-i észlelet nélkül, amely csak fölerősödött mindennapi, minden percnyi tapasztalatainkban a múlt század óta. Közösségi és kizárólagosan magánéleti kérdéseink föl-fölújuló konfliktusát is ebben az összefüggésben próbálom megítélni. Hasonlóképpen a sajátosság – egyesek megcsúfolt – méltóságának a gondolatát is, amely nem puszta megállapítás, hanem fölkiáltójeles követelmény – hangsúlyával a méltóság, tehát a sajátosságnak kijáró jog vagy éppenséggel jogrendszer fogalmán.

– Herder-díjasnak lenni a dicsőségen kívül kötelességet is jelent?

– Dicsőség? Nem szeretem a szót. Az író ne legyen dicsőséges. Az író teljesítse a kötelességét. Azt a kötelességét, amelynek indítékai világosak: nem grafománia, nem saját becses köldökünk újra meg újra való körültapintása, hanem egy emberi közösség helyzetének és jogos várakozásainak kifejezése, ha úgy tetszik: világgá kiáltása az írás minden műfajában.

– Hogyan jutottál el írásművészetedben az adomától a drámáig?

– A kérdésed maga is adoma. Legenda is, ha úgy tetszik. Legelső novellám: a Hajnali győzelem. Gaál Gábor mondotta róla, hogy bizony nem adoma. Az ötvenes évek elején írott novelláim között nem adoma az Egy pakli dohány, az Új bocskor sem. Vagy később: a Félrejáró Salamon és Zászlós Demeter ajándékélete. Van közöttük persze olyan hangvételű is, amely adomázgatónak nevezhető. Én a groteszk jelenlétének mondanám. De ettől függetlenül is, jó lenne úgy beszélnünk, miként az ógörögök: to ti, mondották, vagyis: mielőtt valamit megtárgyalnánk, határozzuk meg a szavainkat.

– Tamási nyomdokaiban Amerikában is jártál. Európában sokfelé. Barangolásaid a világban miként hatottak alkotói munkádra?

– Kimerítő válasz helyett munkákat soroljak föl? Úti tűnődéseimet? Drámáimat, amelyeknek színhelye Genf, Szúza vagy Drezda? Ezzel keveset mondanék a sugallatról, melyet a nagyvilág nyújt, ha kimozdul az ember szűkebb világából. Én úgy sejtem – mert miben lehet abszolút biztos az ember? –, a nagyobb tér a kis teret világítja meg élesebben. Az itthoni mondandót erősíti föl benned. Ha azok sorsa, kik elutazáskor búcsút intenek, a csontodat rágja. Ha valóban úgy érzed, hogy az itthoniak kollektív gondja nélkül te magad fölösleges vagy a nagyvilágban. Mert ember van elegendő. Aki ide-amoda utazgatva a fogyasztók számát szaporítja. A skandináv országokban barangolva Kányádival azt játszottuk: melyikünk mit hozna haza a látottakból-hallottakból. Egy itthon még ismeretlen gépszín tervrajzát, emberi magatartásformát, valaminek a csudálatosan ésszerű megoldását. Koppenhágában kérdeztem valakitől az állomáson „leparkolt” kerékpárok százainak láttán: és egyet sem lopnak el? De miért, kérem? Aki ellopná, tudja, hogy nem az övé. Hát ezt a felfogást haza kellett volna hozni. Helsinkiben a finn és svéd utcaneveket, feliratokat soroltuk a „szerzeményeink” közé. Az abszurdig elbonyolított tudatunkba, úgynevezett kisebbségi kérdések helyére ugrott azok rendkívül egyszerű és méltányos megoldása. Fölösleges aggodalmak, okoskodások, spekulációk, történelminek fölfújt hátterek nélkül. Svájcból az egymás mellett élő-lüktető francia, német és olasz városok, városkák képét hoztam el – tanulságképpen. Messzire vezetne most e tanulság részletezése. Majd más alkalommal.

– Szerinted mit jelent korszerűnek lenni az irodalomban?

– Azt írni, amit élünk. Átélünk. Azt a létérzést, amelyet belénk sulykolt a valóság. Az írótól nem azt kérdezném: mit írtál legutóbb? Hanem: mit éltél át legutóbb? Azzal vetném össze az írását. Nem a kartársáéval. Nem a legújabb nyugati vagy keleti hullámmal. A tehetség: elsősorban a való világ átélésének képessége. Nem a tapasztalat, hanem a tapasztalat iránti érzékenység – ahogyan Bernard Shaw megállapította. Mi mellett hogyan megy el az ember? Az író, a költő, a színpadi szerző. Lesújtva? Föllelkesülten? Megrendülten? Közömbösen? Mert példának okáért, egy etnikai kollektivitás sorsa: mások dolga? Kik azok a mások? Maradjunk ennél: a Mások most az írástudóink. Az ő dolguk tehát. Sohase volt olyan nagyon az ő dolguk, mint napjainkban. Az élet oda dobott vissza, ahonnan épp kimászni akartunk: a sorsproblémák irodalmon kívülinek tetsző fortyogásába. Hiába akarnók ezt megkerülni. Önnön életünket hagynók cserben. Sápatag világba jutnánk. Vértelen világba. Égő házban fésülködő vénasszonyok közé. A közönyről szóló közmondás ugyebár… De senki se vegye magára. Nem szabok ingeket ezzel a beszélgetéssel. Öltse föl ki-ki a maga feladatának Nesszusz-ingét, ha vállalja művészetében azt, amit itt és most átél – az átélés tehetségének mértéke szerint. Mert – hadd ismételjem – nem azt kérdezném az induló poétától: mit írtál? Hanem: mit éltél át? Azt mondd el. Bár az effajta kérdések némelykor elevenbe vágók. Darázsfészkeket hergelnek. Mindig így volt ez.

– Térjünk hát egyébre. Miért épp Szőcs Gézát javasoltad Herder-ösztöndíjasnak Bécsbe?

– Mert úgy vettem észre, hogy szemléletében, költészetében, cikkeiben, esszéiben a dialektika nem betegeskedik. Hely, idő és körülmény parancsait érzi, érzékeli s az értékközpontú nemzettudatot nem állítja szembe – szemközt! – a nemzetközpontú értéktudattal.

– Mit kérdeznél még a helyemben?

– Nem kérdeznék semmit. Az olvasót a művek jobban érdeklik.

– Mégis megkérdem: miként vélekedel a drámaírásról?

– Szenvedés.

– Írás közben?

– Előtte. Az írás már vigasz. Önvigasztalás. Hogy kimondtál valamit, ami a torkodat fojtogatta.

– „Csak” ennyi?

– Más egyéb is. De főleg ennyi.

– Olvasom a marosvásárhelyi színház plakátján, hogy a Vidám sirató című színdarabod századik előadását hirdetik. Ezzel vidám játékod előadási számban a drámáid elébe ugrott.

– Mert vidám játék, s az emberek vágynak nevetni is. A Vidám sirató telt házakkal érte meg a századik előadást, ami csak megerősít engem abban a hitemben, hogy az emberek nem drámai irányzatok kedvéért, hanem önmagukért járnak színházba. De mi az, hogy önmagukért? Egyebek közt, hogy saját létérzésükre ismernek a színpadi figurák létében. Ilyenformán nevetve tiltakoznak maguk is például az eszközemberség állapota ellen, miközben a szerző azt reméli titokban, hogy a nevetésükkel önmagukból is kivetnek valamit az eszközemberség rossz érzéséből. Hiszen sok van bennünk abból, amit elítélünk. Nevetve ítélni és elítélni: ez is egy fajtája a katarzisnak.

– Új vígjáték…?

– Csak távlati terveim között szerepel. Vígjátékot különben nagyon nehéz írni. Paradoxon, de így van: nehéz, mivel az embereket könnyű megnevettetni.

– Kinek a vígjátékát vagy szatirikus színdarabjait hiányolod színpadjainkról?

– A Bajor Andoréit. Kár, hogy színházaink nem vetik rá magukat sürgető-könyörgő-követelődző igényeikkel. Olyan tehetség, mint Bajor Andor csak százévenként születik. Nagy tehetség az, aki nélkül nem tudjuk elképzelni a mindennapjainkat. Próbáld elképzelni Bajor Andor nélkül. Mennyivel szegényebbek, sivárabbak lennénk…

– Új dráma…?

– Elkészült. Címe: A szúzai menyegző. Hivatalos bólintásra vár a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Az ember a hatalom karjában – a hatalom az ember kezében. Ez a kérdés foglalkoztatott már a Félrejáró Salamon című kisregényemben is. A Pompás Gedeon nevezetű vidám játékomban is. Most ne kérdezd: miféle konokság ez? Mert kényszer inkább, az idő kényszere, marka mindannyiunk nyakán. Jean-Paul Sartre egy időben úgy gondolta: a hatalom természetének problematikája sajátságosan kelet-európai jelenség, amelynek művészi megragadásától remélte az európai irodalom megújulását. Most – évtizedek tapasztalatával gazdagabban – azt mondhatjuk: egyetemes kérdés. Egyetlen pillantást vessünk a harmadik világ drámai útkereséseire… És nemcsak térben: időben is egyetemes kérdés. Mondandóim színhelyéül ezért választhattam a Nagy Sándor parancsolta szúzai menyegzőt. Nem én találtam ki, hogy holmi parabolát írhassak, miként azt egy neves hazánkfiával készített interjúban olvashattad nemrégen az Élet és Irodalom hasábjain.

– Beszélhetnénk erről konkrétabban is?

– Kíméljük meg az olvasót az időfecsérléstől. Az idő a legdrágább anyag, amiből az életünk készül. Amerikai felfogás szerint Isten az időfecsérlést és a deficites vállalkozást bünteti mindenekelőtt.

 

„Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk…”^*

– Ötvenedik születésnapodat köszöntve azt írta Illyés Gyula: te vagy a mai magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza. Kitüntető mondat. De mekkora a felelősség, amelyet az íróra ró?

– Majdnem úgy értelmeztem, hogy te nem kérded, hanem felkiáltójellel mondod nekem: mekkora is ez a felelősség valójában. Igen nagy. És csak hálával tartozhatunk Illyés Gyulának, hogy erősíti bennünk ezt a felelősséget. Azt az elkötelezettséget, amelyet már gyermekkorunkban belénk oltott az írásaival és egész emberi, írói magatartásával.

– Van ebben a köszöntőből vett mondatban egy különösen elgondolkodtató szó: a vigasz. Mi az, amire ma az író és az írás vigasz lehet?

– Az írás valójában önismereti kutatás is. Az önismeret kínjaival együtt járó keresés. Önmagunk megtartóerőinek a kutatása és megtalálása. Tehát annyiban vigasz, hogy önmagunkra tud döbbenteni, és az eszméletünknek lehet a jele.

– Egyik írásodban az írót tűzfelelősnek mondod, mégpedig a népi kollégiumok valódi tűzfelelőseire emlékezve. Lehet az írónak ma is ilyen feladata?

– De mennyire, hogy lehet! Bár vannak, akik tagadják, nem hiszem, hogy igazuk lenne. Abból a világból indulok ki, amelyben élek. Ahol nap mint nap tapasztalom, hogy a leírt szónak milyen hatalmas visszhangja támad menten. Ahol magam is érzem, hogy mennyire szomjaznak az emberek a szép szóra. Természetesen a szépnek nem abban az értelmében, ahogy Németh László is kárhoztatta volt, mondván: ha egy író csak szép, akkor szajha; hanem abban az értelemben, hogy a szép és az elkötelezettség, a szép és az üzenet, a szép és valaminek a szolgálata egybefonódik. Nem a kántori vagy pedig a papi szolgálatra gondolok, hanem arra a kapcsolatra, arra a mély együvé tartozási tudatra, amely egy írót a maga népével egybeköt. Olyannyira, hogy a népe sorsát a maga sorsával és a maga jövőjével látja azonosnak.

– Ezek szerint tehát ma is szinte társadalmi szerződés jöhet létre az író és az olvasó között?

– Igen, ma is megvan ez a társadalmi szerződés. Abban a pillanatban, hogy valakiről kijelentik a népnek: író, a nép ezt a társadalmi szerződést már meg is köti vele. Majdnem látatlanban írja alá a szerződést; annyira bízik benne. Talán a történelem tanította meg erre a feltétlen bizalomra. Hiszen a magyar irodalom mindig az élen járt abban, hogy kimondta a nép törekvéseit. Valamiképpen mindenes volt évszázadokon át, és ez ma különösen érvényes a nemzetiségek irodalmára.

– Lappangva egy vitát érintünk itt az irodalom kétfajta felfogásáról. Az eddigi szavakból is kiderült, hogy Sütő András melyik oldalon áll.

– Gondolom, világos.

– De van-e egyáltalán értelme ennek a vitának?

– A vitának annyiban van értelme, amennyiben létezik két valóságos tábor. Kérdéses persze, hogy létezik-e olyan mértékben és olyan erősen, mint ahogy az sokszor a vitákban látszik. Talán Voltaire mondotta, hogy igen veszélyes megismerni az ellenfeleinket, mert akkor rögtön elkezdjük megérteni őket. Nos, igen gyakran találkozom manapság fiatalokkal, akik egészen más esztétikai régióban élnek és keresgélnek, de akikkel beszélgetve, némelykor vitázgatva, végül is igen könnyen lehet közös nevezőre jutni. Legfeljebb árnyalatnyi a gondolati különbség. Hiszen az, hogy műfajban, hangvételben ők egészen mást akarnak, nem minden esetben jelenti azt, hogy el akarnak távolodni a valóságos társadalmi gondoktól. Talán csak arra hajlamosak, hogy megosszák ezeket a gondokat a publicisztika és a tulajdonképpeni szépirodalmi műfajok között. De ez nem olyan szakadék, amelyet ne lehetne áthidalni.

– Most igen szelíden fogalmaztál, de van írásod, amelyben ez a két szó is benne van: esztétikai terror. Mondod ezt arról az irányzatról, amely mégiscsak valami olyasmit akar elhitetni, hogy csak a társadalmi gondokon felül álló, tiszta irodalmiság az irodalom.

– Sajnos létezik olyan felfogás, amely a szépet úgy értelmezi, hogy az nem hordoz semmi társadalmit. Olvas némelykor az ember verset, amely algebrai tételekkel terhes. Nekem nincs ahhoz elég számtani tudományom, hogy ezeket mindig meg tudjam fejteni. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ésszerű-e egyáltalán a kiútkeresésnek éppen ez a változata; és megkérdőjelezem magamban ezt a kísérletezést. De természetesen azzal a bizalommal teszem, hogy amint az idő markában közös szorításba kerülünk, ezek a fiatalok – legalábbis nálunk – a kezdeti kísérleteiktől fokozatosan jutnak el olyan gondok felismeréséhez, amelyben az ő esztétikai nézeteik is oldódnak. Nem adják fel őket, de közel kerülnek az idősebb nemzedék társadalmi, nemzeti gondjához.

– Ezen a ponton talán nem érdemtelen visszaemlékezni egy kicsit. Amikor te elindultál az írói pályán, előtted is legalább két lehetőség volt. 1954-ben egy levélben ezt írta neked Veres Péter: „…megálljunk csak, emberek, itt író születik. Tudom, hogy nem Mikszáth Kálmán akarsz lenni, hanem Sütő András. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám: egy székely Mikszáth, az egy igazi Mikszáth, de magasabb hatványon: az már csak valami! Na, egyszóval megint félre a tréfával, szív szerint olvastam az írásodat, és a messze távolból mind a két kezedet szeretném megszorongatni.” Ez akkor rendkívül nagy elismerés volt. Ma azonban már tudjuk, hogy nem egészen a Veres Péter jósolta „székely Mikszáth” útját jártad. Mi volt ennek az oka?

– Valószínűleg objektív társadalmi okai voltak. Az az idő, amelyben Veres Péter nekem ezt a levelet írta, nem nagyon kedvezett Mikszáth hangvételének. Nála az anekdota és a humoros hangvétel mögött valójában nagyon kemény társadalmi bírálat feszül. Nos, abban az időben, amikor Veres Péter engem Mikszáth útjára biztatott, lényegében csak a felszínre volt lehetőség. Úgyhogy a biztatással maradtam, mert gyakorlatilag a szatírának az útja meglehetősen göröngyösnek bizonyult. Egyszerűen lehetetlenség volt olyan bírálatot gyakorolni – hogy ezzel a csúnya kifejezéssel éljek – a korabeli társadalom fölött, amilyet Mikszáth gyakorolt az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Különben is azt a lehetőséget, amely Veres Péter bácsinak így tetszett, Tamási Áron már korábban megvalósította. Mégpedig egy olyan életművel, amelyet sem akkor, sem ma nem lehet megkerülni.

Mi jó néhányan Tamási nyomában indultunk annak idején. Aztán törvény szerint – ne tessék ezt úgy felfogni, hogy valamifajta túlzott önérzet szól belőlem –, de megpróbáltunk melléje állni. Tehát nem a nyomában lépkedni, hanem mellette. Ebben a vonzásban kerültem közelebb ahhoz a fajta drámához, amelyet Tamási kezdett csodálatos újításként a magyar drámairodalomban, és hamar rá kellett ébrednem, hogy ez az út ővele le is zárult. Oda ő tiltófát ütött. Az ő drámaírása utánozhatatlan és folytathatatlan. Akkor nyilván valami egyebet kell keresni – gondoltam –, s így jutottam el lassan a magam drámai hangvételéhez. Ha van ilyen egyáltalában. Mindenesetre rájöttem: ha igaz az, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, akkor ennek a szabálynak az írásra is érvényesnek kell lennie.

– Különben sem lehetett könnyű ki mellé odaállni az ötvenes években, amikor a romániai magyar irodalom legnagyobbjai közül rendkívül sokan hallgatásra kényszerültek. Nem okozott egy kezdő embernek bizonyosfajta lelkiismeret-furdalást, hogy igen nagy írók az asztalfióknak dolgoznak, miközben neki magának viszonylag könnyebben jelennek meg az írásai?

– Ez bizony lelkiismeret-furdalással járt annak idején. Rettentő módon restelltem magam, hogy én irkálok-firkálok, és Tamási sehol. Sőt akadnak pályatársai, akik leseprik őt az asztalról, mondván, hogy ezt a misztikumot, ezt a székely góbéskodást nincs értelme folytatni. Vaskos hamisítás volt ez valójában. Tamási soha nem volt misztikus a szó negatív értelmében. Azonkívül nem volt góbéskodó sem, mert az övé sajátos és igaz székely hangvétel volt. Ezt Németh László döbbenettel tapasztalta, amikor Farkaslakán járt. De ez nem változtat a tényen, hogy Tamási és még sokan egyszerűen nem léteztek az ötvenes években. Nem mindenkire vonatkozik ez természetesen, mert hiszen jó néhányan a valóban nagyok közül a korszak irodalmának vezéralakjai lettek. Nagy István, Asztalos István és Horváth István például a népiek közül. De ugyanilyen jelentős volt a kényszerhallgatásra ítéltek listája is. Akkor hirdettem meg magamban azt, hogy próbáljunk odaállni bojtárnak valamelyik klasszikusunk mellé, és vigyázzuk az ő nyáját. Így próbáltam én elsőnek – ezt se dicsekvésképpen mondom, csak éppen szóba került – Tamási mellé állni. Tamási Áron ügyében pontosan olyan feltámasztó munkát kellett végezni, akár Kemény Zsigmond esetében. Jó volt látni, hogy amint az első írások megjelentek róla, fokozatosan kezdett olvadni a jég körülötte. Nem személyem érdeme természetesen, hanem a közállapotok változásából is adódott ez. De sajnos, amikor igazán azt mondhattuk volna: ez a rendes feltámadás, szegény Áron meghalt, és csak a koporsója keveredett haza, Farkaslakára – eléggé kalandos körülmények között.

– Nem esik talán méltatlanság, ha megemlítem, hogy például Tamási Áron támogatásáért és sok minden fontos gondnak a fölvetéséért elég erős támadások érték és érik Sütő Andrást. Sőt némely mai vitában ott leng bizonyos gyanú, hogy nem egészen azt mondta és cselekedte akkor, mint amit most mond vagy ír. Nemrégiben jelent meg egy Sütő-kötet, az Évek – hazajáró lelkek, amely a gyanúba fogott esztendők kisebb-nagyobb publicisztikai írásait, levelezését és naplójegyzeteit is tartalmazza. Ebből a kötetből minden olvasó számára nyilvánvalóvá válhat, hogy gondolatilag mennyi minden kész volt már az ötvenes években, az ötvenes évek elején abból, amit a hetvenes évek Sütő Andrása írt meg nagy művekben. Nyilvánvalóvá válhat, hogy a gondolkodásnak és a felismert gondnak a természete mennyire nem változott. Mi lehet mégis a sikeren túl – mert úgy látszik, a siker önmagában is irritáló tényező –, ami miatt valaki állandóan a viták kereszttüzében állhat?

– Ez – gondolom – velejárója minden irodalmi életnek. Mi jó néhányan együtt indultunk, és mi tagadás, a forradalmi romantika jegyében. És ahogy ez lenni szokott, az egyik előbb, a másik később józanodott ki ebből a forradalmi romantikából. Szerencsémre én valamivel előbb kezdtem a józanodást, és kezdtem el a magam írói gondjait esszében, publicisztikában megfogalmazni. Ugyanakkor szépirodalmi munkával ezt nem tudtam eléggé alátámasztani, mert hiszen keveset írtam. A törekvésem az volt, hogy először önmagamban tisztázzam annak az egész korszaknak minden tanulságát. Ennek a tisztázásnak valamifajta lenyomata az a könyv, amelyet te említesz.

Voltak természetesen, akik későbben józanodtak ki ebből a forradalminak nevezett romantikából. Azért fogalmazom így, mert hiszen a forradalmi romantika önmagában nem lehet pejoratív fogalom, de annak az akkori értelmezése mindenképpen csak kudarcokhoz vezetett. Sajnos mindmáig vannak, akik vitatják egy nemzedéknek a jogát ahhoz, hogy ma másként beszéljen, mint ahogy annak idején egy-egy gyengébben sikerült novellában szólott. Azt hiszem, hogy ezek múló dolgok, és jó, ha az ember azt mondja erre: csak annyi baj legyen!

– Nem az én találmányom, ezt te mondod valahol: az írónak az a dolga, hogy figyelje a gondokat a közösség homlokráncában. Abból, amit eddig elmondtál, valami olyasmi tűnik ki, hogy figyelvén a homlokráncokat – újra megismétlem –, a gond természete nem nagyon változik.

– Valóban nem nagyon változik. Legalábbis az, ami írói gondnak nevezhető. Legföljebb a fiatal írónak nem volt elég ereje hozzá, hogy érvényesen megfogalmazza. De valamiképpen, ahogyan azt az Évek – hazajáró lelkek című könyvecském is próbálja bizonyítani, csak hírt adott róla. Ilyen felismert gond volt egyebek között az, hogy micsoda veszedelem, ha egy embert istenné emelnek. 1955-ben erről írtam meg a Böjtre fogott istenek című kis esszémet, amely egyik gondolati forrása A szúzai menyegző-nek, ahol Nagy Sándort emelik isteni magasságokba, szentelik istenné az egyiptomi papok. A gond természete, lám, nem változik, hiszen a történelem némelykor úgy ismétli magát, mint egy rutinos színész. Nagy Sándor a maga korában megpróbált eltüntetni mindenfajta nézetbeli különbséget, s mindenfajta különbséget etnikum és etnikum között. Mégpedig egy állítólagos egyformaság, egyenrangúság és egyenjogúság címén. Ha körülnézel a földgolyóbison, rájöhetsz arra, hogy a Nagy Sándorok nem haltak meg. Ez a szellemiség még létezik és öl. Az a felfogás, hogy valamit hazának hirdetek, de kohónak szánom, sajnos létezik még a világon, s amíg létezik, tisztességes írónak szót kell ellene emelnie.

– Tamási Áronnak van egy kérdése és egy válasza, amelyet az Ábel-trilógia hősével mondat el, s amely jelmondatává lett az egész magyar irodalomnak, de különösképpen a magyar nemzetiségi irodalmaknak: – „Mi célra vagyunk a világon? – Azért, hogy valahol otthon legyünk benne.” Talán nem is egyszerűen jelmondat ez, hanem valamifajta felszólítás is, hogy az irodalom az otthonteremtésre vállalkozzon. Megmaradhat ez a feladat a mi mai, modern körülményeink között is?

– Persze. Hiszen modern körülmények között is kérdés marad, hogy mi az emberségünk. Milyen emberséggel tudjuk megtölteni a modern, korszerű kereteinket, blokklakásainkat és az autóinkat. Az emberi eszmélet és az emberi önkifejezés, a legmélyebb humánum változatlanul kapcsolatban maradt az irodalom dolgával és hivatásával. Sőt egyre inkább kapcsolatban kell lennie vele, mert hiszen a modern társadalom az újfajta tanügyi reformjaival mind kevesebb gondot fordít a humán tárgyakra. Ilyenformán az otthonteremtésben ezután az irodalomnak nagyobb a szerepe, mint eddig volt. A szellemi, a lelki otthonteremtésre gondolok természetesen.

– Az otthon fogalma végül is mit jelenthet az író számára?

– Semmiképpen sem pusztán Pürkerecet, Farkaslakát, Zágont vagy Pusztakamarást. Azt is természetesen. Az otthon egyrészt maga a szülőföld, de másrészt az ország, harmadrészt pedig – ez már inkább vágyálom – a nagyvilág is. Valójában sajnos vágyálom, mert nem igaz az, hogy az egész világ, az egész földgolyóbis egyetlen hatalmas város. Tehát mindegy, hogy Chicagóban élek-e, vagy Pürkerecen. Ha erről van szó, én inkább Pürkerecen élek, mint Chicagóban, mert úgy tapasztalom, hogy a világ közönye mégis megöli az embert, ha kireked a szülőföldjének a kerítésén túlra. És nem hinném, hogy emberi állapot közönyben élni. Itt van például egy nem Tamási jellegű író: Joyce. Kicsit utánaolvasva jön rá az ember, hogy az Ulysses című regénye végül is a szülővárosból, Dublinból táplálkozik – az első lapjától az utolsóig. A dublini emberek, a dublini világ késztette őt erre az írásra. Onnan hozta minden gondolatát, minden élményét. Még a temetőpatkányok is dubliniak. Azokat figyelhette meg, és azokról hozott metaforikus mondandókat.

– Vagyis tehát nem értelmes semmiképpen egy olyan kérdésfelvetés, amelyet azért elég sokszor hallunk, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet?

– Nem, én abban nem hiszek, hogy a provincia gondja megzavarhatja az egyetemességet. Mert például Weimar is provincia volt. Milyen kicsi város volt Weimar, és milyen kicsi volt a maga korában Athén! Mint egy mai székelyföldi nagy falu. Teszem azt, Gyergyóalfalu. A provincia nem feltétlenül provincializmus, hanem valójában az a magzatvíz, amely körülvesz bennünket. Az a talaj, amely egyrészt biológiailag, másrészt szellemileg is létrehozta az embert. Természetesen olyan provinciára gondolok, amely nem süket, nem vak, amely nyitott a külvilág felé. Amely össze tudja fonni a maga konkrét gondját a világ egyetemes gondjaival. Ha az emberi helyzetek alapvető formáira gondolok, akkor a provincia gondja minden esetben egyetemes gond is. Tamási nemcsak székely illetőségű tehát. Vagy a test és a lélek örökös ellentmondásának a kérdése csak farkaslakai gond volna? De hiszen tudjuk, hogy gond volt az már a görögöknél is, vagy Goethénél.

– De azért mégse mindegy talán, hogy ki honnan jön!

– Nem mindegy, mert mindenki mást és mást hoz magával. Ahogyan más a kaktusz virága, nyilván megint más a havasi gyopáré. Más savakból nőtt ki egy adott szellemi produktum. A földnek másfajta savai állították össze benne, de ezek a világ nagy szellemi vérkeringésében végül is megtalálják a maguk helyét, és mint többlet jelentkeznek valahol a nagyvilágban. Ha egyáltalán jelentkezhetnek, és tudomást vesznek róluk.

– Egy írónak, aki biztos lehet benne, hogy otthon van hazai olvasóinak a körében, otthon van az olvasók szívében, fontos-e azon töprengenie, hogy ismerik-e, tudomást vesznek-e róla sok ezer kilométer távolságban is?

– Lehetséges, hogy bírálható állapot és magatartás, de őszintén szólva én nem szoktam ezen töprengeni. Mindenfajta önelégültség nélkül mondom: az én olvasóim megnyugtatnak engem abban, hogy annak az irodalomnak, amelyet én művelek – ismerik másutt vagy sem –, megvan a sajátos feladata. Természetesen nemcsak a pusztakamarási olvasókra gondolok. Azok kevesen vannak, mert egyáltalán kevesen vannak. Kicsi az egyház. Hanem gondolok az erdélyi, a romániai magyar olvasókra, sőt a románokra is, akik lefordított könyveinket olvassák itt-amott. És természetesen a magyarországiakra, mert hiszen egy nemzetről van szó. Nemzeti irodalmat művelünk. Végső soron az anyanyelve határozza meg ezt az irodalmat.

– Ez azt is jelentheti, hogy Magyarországon, amikor például ott állsz egy-egy bemutató után a színpadon a közönség tapsviharában, vagy látod, hogy miként fogynak a könyveid a könyvesboltokból, itthon érzed magad?

– Az imént egy nemzetről beszéltem, egy adott nemzeti szellemi légkörről, etnikai elrendeltségről. Nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők az otthoniasság érzésével töltenek el. Az ember nem úgy jön ide, mint amiként New Yorkba megy. De hát ezt nem is lehet összehasonlítani.

– Nagy Lászlót búcsúztatva beszéltél a tenger és a tengerszem viszonyáról, mégpedig egy anyanyelven belül, egy országnak és egy ugyanolyan anyanyelvű nemzetiségnek az irodalmáról, pontosabban a kettő viszonyáról. Gondolom, az is megfontolandó kérdés, hogy két tengerszem, tehát két azonos nyelvű nemzetiségi irodalom között lehet-e valamilyen kapcsolat?

– Az lenne a természetes, hogy két tengerszem között legyen meg az a kapcsolat, amely a tengerszem és a tenger között létezik. Sajnos, ezen még dolgoznunk kell.

– Amikor a román és a magyar irodalom kapcsolatáról beszélünk, kimondva-kimondatlanul nagy feladatot szánunk a nemzetiségi, tehát a romániai magyar íróknak, akik bizonyos hídszerepre vállalkozhatnak. Hogyan látod az irodalomban ennek a hídnak a működését?

– Úgy látom, hogy ez a híd szépen épülget. A romániai magyar irodalom ezt a szerepét 1920 óta betölti. Részint azzal, hogy az itteni legjobbakat ott népszerűsíti; részint azzal, hogy a román irodalomnak a legjobbjait lefordítva eljuttatja a magyar olvasókhoz, egyebek között Magyarországra is. De hadd tegyem hozzá: ez a meghirdetett hídszerep bonyolultabb képlet, mint ahogy azt némelyek értelmezik vagy hajlamosak értelmezni. Nem csupán a hídszerep a mi történelmi feladatunk, hanem az is, hogy az önálló értékeinkkel jelen legyünk mind a két szellemi életben. Mind a románban, mind a magyarban. Hangsúlyozom: a saját, önálló értékeinkkel, mert különben csak a tolmács szerepére volnánk kárhoztatva.

Másrészről nézve is nagyon sokat kell még munkálkodni ezen a hídon. Olyanformán, hogy annak mind a két vége meg legyen alaposan cövekelve. Mert akár az egyik, akár a másik vége a levegőben lóg, akkor a vízbe potyogunk, nem az együttműködésbe.

– Sok mindenről beszéltél az elmúlt percekben, olyan fogalmakat használva, mint sors, közösség, felelősség, szolgálat…

– Megannyi bombasztikus kifejezés…

– Egyáltalán nem, de lehet, hogy valaki annak találja. Abban biztosak lehetünk, hogy sokan nem használják ezeket a szavakat. Egyszerűen elavultnak, korszerűtlennek tartják őket. Sőt olyan megfogalmazást is hallottam, hogy századunk eleve anakronisztikus jelensége ma már az a társadalminak, nemzetinek mondott költészet és irodalom, amely él ezekkel a fogalmakkal. Mi ugyanakkor eddig jóformán csak erről beszéltünk. Hogy vélekedsz erről?

– Lehetséges, hogy másutt, más társadalomban elmúlt az az idő, amelyben az irodalomnak ilyen szerepet lehetne szánni, de meggyőződésem, hogy a mi társadalmaink, az a kelet-európai világ, amelyben mi élünk, nem jutott el a fejlettségnek arra a fokára, hogy meg lehetne kérdőjelezni ezeket a fogalmakat. Hiszen lélegzethez is alig jutottunk. Nagyon jól tudjuk természetesen, hogy a történelemben milyen fordulatok akadályozták meg, hogy önmagunkká legyünk, de éppen ezért azt is tudnunk kell, hogy a fejlődésünknek ezen a szakaszán nem ugorhatunk át egy új irodalmi jelszóval. Egy olyan jelszóval, amely érvényes lehet Párizsban vagy New Yorkban, de nem érvényes például Marosvásárhelyt, Kolozsvárt vagy éppen Budapesten.

– Fejlődés volna egyáltalán ez az ugrás?

– Valamit megkerülni sohasem jelenthet fejlődést, mert a probléma megoldatlan probléma marad változatlanul.

– Tudván, hogy vannak, akik lemosolyogják azokat a fogalmakat és eszményeket, amelyeket te is használsz, s amelyeknek a jegyében alakítod az életedet, miért érdemes ma mégis írónak lenni?

– A visszhangért. Természetesen addig, ameddig olyasmit tud művelni az ember, aminek korszerű esztétikai mércével nézve is értéke van. Jó irodalomra gondolok tehát, nem holmi rikkantásra. Ez a visszhang otthon is, és itt, Magyarországon is megvan, amely minden tisztességes írói vállalkozást tudomásul vesz. Amelyben egy emberi közösségnek az érdeklődése lobog. Már megint bombasztikus kifejezés: lobog. Hadd ismételjem meg mégis, mert nálunk ez csakugyan lobog. Bárki meggyőződhet róla, ha eljön a Székelyföldre vagy akár a marosvásárhelyi művelődési házba.

– Ma egy nemzetiségi irodalom megszámláltatásának mi lehet a fő szempontja és mértéke?

– Egy nemzetiségi irodalmat csak úgy lehet megítélni, ha azt a saját nemzeti irodalmának a mércéjével mérik. Volt idő, amikor a nemzetiségi létben – szinte függetlenül a teljesítménytől – felosztottuk egymás között a klasszikusok aranyszékét; Arany János kalapját és Petőfi mentéjét. Aztán rájöttünk, hogy ez csak zsákutca lehet. A mi fiataljainkat a nemzet legnagyobbjaihoz kell mérni, akár klasszikusokhoz, akár a legnagyobb élőkhöz. Csak így tudjuk a valóságos értéküket felbecsülni, mert különben a provincializmus veszélye fenyeget bennünket. És mivel ez a romániai magyar irodalom amennyire szerves része a romániai új kultúrának, épp annyira szerves része az egyetemes magyar irodalomnak, tehát az egyetemes magyar irodalmon belül kell azt megítélni. Ez az irodalom feltétlenül olyan jelenség a számunkra, amely az otthoni kritika mércéjét is meg kell hogy szabja.

– Nagyon sokrétű és sokszálú az életmű, amelyet eddig teremtettél. Úgy érzem mégis, hogy van egy főszál, amelyre minden fölfűzhető. Te magad hol látod ezt a szálat?

– Abban, amit a Bethlen Gábor kapcsán összeszedett gondolataimban is próbáltam megfogalmazni: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Nagyon sokszor cselekedtünk úgy, hogy a szakadék szélére kerültünk, és – otthoni szóval – csak épp az isten mentett meg bennünket a végleges, a teljes pusztulástól. Épp ezért meg kell tanulnunk minden órának a maga parancsát, amely nem azonos egy másik óra parancsával. Ezt Erdélyben Bethlen Gábortól ismertük meg, és ez – gondolom – minden erdélyi írástudónak is gondja valamiképpen. Az egyiknél kisebb, a másiknál nagyobb mértékben.

Ezzel összefüggésben van még egy fontos kérdés. Az, hogy miből építkezünk, miből teremtünk irodalmat. A nyelvünkből. De mi történik a nyelvvel, ha magára hagyják; ha nem válik központi megőrzendő kincsünkké? Nem öncélként, hanem eszközként ahhoz, hogy önmagunkat kifejezzük. Hogy az eszméletünkről valamiképpen hírt adjunk. Ennek az anyanyelvnek a gondja egy idő után művészi gonddá is válik, és nemcsak abban az értelemben, hogy meg kell tartani, meg kell őrizni, hanem úgy is, hogy tovább kell fejleszteni. Az időhöz igazítani. Technikai forradalom korszakát éljük, mi pedig egy biblikus nyelvet beszélünk még mindig. Ezt a biblikus nyelvet be kell építenünk most már egy korszerű magyar nyelvbe otthon, Erdélyben is.

– Van-e még valami, amit itt, ez alkalomból – befejezésképpen – okvetlenül fontosnak tartasz elmondani?

– Szeretném köszönteni társamat az Írásban és a Gondban: Csoóri Sándort, akit értünk is aggódó vállalásaiért éppen most tüntettek ki Herder-díjjal Bécsben. Kedves Sándor! Messziről mozduló ölelésem küldöm neked az alkalomból, hogy az idei Herder-díj kitüntetettje lettél. No lám, Herder! Valamikor azt jósolta, hogy árvaságos nyelvünk kipusztul, eltűnik az életrevalóbb nyelvek nagy, történelmi tülekedésében. Hát ebből sem lett semmi, bár az idők folyamán nem egy vércseszemű indulat leste – mint könnyű prédát – a mi sebesült vánszorgásainkat az örökös újrakezdések kínjával-reménységével. Véled épp ezt a poétát díjazzák most Herder nevében, aki a magyar nyelv erdőzúgásával virraszt számos Gondunk felett. S vajon minek a jegyében? Herder úr mondotta volt azt is, hogy ami az emberben igazán isteni, az nem egyéb, mint épp a Humánum, a legtisztább emberség. Ami nem csupán megértés és mélyen demokratikus tolerancia, de konokság is a fölvállalt dolgokban-gondokban. Egyebek között kívánom, kedves Sándor: a jó sors védelmezze nem csupán fölvetett fejedet, hanem akhilleuszi sarkadat is.

Hogy ezután is – sebezhetőségében is – ráállj, amikor szükséges.

 

Keresni a cselekvés módozatait^*

Amikor először mentem Marosvásárhelyt a Vörösmarty utca 96-ba, kísérőm – régi barátja a házigazdának – nem bíbelődött csöngetéssel, elmaradt a zörgetés, kopogtatás is: egyszerűen átnyúlt a kerítéskapun, otthonos mozdulattal leakasztott bévülről egy kulcsot, megforgatta a zárban, beléptünk, kapu be, kulcs vissza a szegre. Így kell menni Sütőékhez. Szőkefalvi bor mellett vártak, s a karácsonyfa tövében, a plafonig futó könyvrengeteg fedezékében gyorsan született a megállapodás: harmadnapon interjúzunk.

Most már én nyúlok – ügyetlen tapogatózva ugyan – a kulcsért, elvégzem a zárnyitás – számomra – szertartását, megkerülöm a házat. Éva asszony fogad, a kávé készen, s csöppnyi várakozás után a szomszédos szobából belép Sütő András. Arcán szíves mosoly, kezében szobrocska: az ismert három majomé (egyik szájára tapasztja kezét, másik a fülét dugja be, harmadik szemét takarja el mancsával).

Végre magunkra maradunk a három figyelmes majom biztató társaságában. Azzal kezdem a beszélgetést, hogy noha az Irodalmi Szemle olvasóinak nem kell bemutatni az Írót – hiszen feltétlenül ismerik főműveit, az Anyám könnyű álmot ígér-t (ami nemrégiben szlovákul is megjelent), látták vagy olvasták valamelyik drámáját –, mégis megkérem, röviden vázolja eddigi pályafutását, útjának főbb állomásait, írói magatartásának meghatározó indítékait.

– Nehéz dió, amit feladott nekem, mert hosszadalmasnak kellene lennem ahhoz, hogy az életem útját vázoljam. Hadd mondjam el mégis nagyon röviden, hogy nemzetiségi magyar íróként 1948-ban kezdtem el az írást, még Gaál Gábornak a bábáskodása alatt, aki akkortájt szerkesztette Kolozsvárt az Utunk-at. Ő volt az első magyar szerkesztő, aki a hónom alá nyúlt, és aki az első írásaimat felkarolta, fésülgette. 1951-ben jelent meg első novelláskötetem, majd utána négy évre a második. Ezek persze mind a kolozsvári munkásságomhoz kapcsolódnak. 1954-ben költöztem Marosvásárhelyre, ahol aztán megpróbáltam valami újat írni az előzőkhöz képest. Itt kerültem kapcsolatba a színházzal is, ahol Kovács György, a kiváló magyar színész biztatására próbáltam színdarabot írni. Ő volt az, aki második darabomat, a Tékozló szerelem címűt – ez egy vidám játék – rendezte, és nagyon boldog vagyok, hogy vele valamikor is együtt dolgozhattam. Már nem él, de a munkássága valójában itt él az írók és színészek örökségében. Marosvásárhelyen kezdtem el, mint mondom, színdarabokat is írni, s egy idő óta inkább ez a műfaj kötötte le a figyelmemet. Néhány kezdeti vidám játék után a drámák felé fordultam. No persze, 1970-ben megjelent az Anyám könnyű álmot ígér című könyvem is. Ezt csak úgy zárójelesen jegyzem meg, mert ahogy a könyvvel elkészültem, azonnal visszafordultam a dráma műfajához. Tehát az 1970-es évekkel kezdődőleg egy drámai ciklusba kezdtem, amelynek negyedik darabját, A szúzai menyegző-t egy éve fejeztem be. Első, magam számára is komolyabbnak ítélt dráma az Egy lócsiszár virágvasárnapja volt, amelyet Harag György rendezett meg Kolozsváron. Ettől kezdve természetesen együttműködöm vele, ő rendezi itt minden drámámat. Tulajdonképpen rokonlélek is velem, nagyon megértjük egymást, kiválóan dolgozunk együtt. Harag György az, aki valamiképpen darabjaim víz alatti áramlásait is fölfedezi kitűnő fülével, kitűnő érzékével. Ezért mindaz, amit ő rendezett az én darabjaimból, számomra az eszményi színházat is jelenti. A második darab volt a Csillag a máglyán, a harmadik a Káin és Ábel – ugyancsak Harag rendezései, és a negyedik, a már említett A szúzai menyegző. Harag ezen dolgozik éppen a kolozsvári színházban. Nos, időközben megjelent a drámák között néhány esszékötetem, 1971-ben a Rigó és apostol, néhány évvel később az Istenek és falovacskák. Ugyanezek az írások Nagyenyedi fügevirág címmel jelentek meg Budapesten együttes kiadásban. Amint láthatja, valójában elég hamar és gyorsan össze tudtam foglalni eddigi munkásságomat, mert nem vagyok a nagyon termékeny írók közül való. Talán tizenöt könyvem jelent meg eddig. Viszont a jelentősebbek ezek lennének, felsorolásuk igen könnyű, persze annál nehezebb lenne elmondani mindezeknek a hátterét, mi, miből és hogyan született.

– Interjúmnak éppen ez a célja: megtudni valamit erről a nehezebben elmondható háttérről. Mentegetődzöm is, bizonyos mértékben szubjektív műfaj az interjú: a kérdező szubjektíve befolyásolja alanyát azzal, milyen irányba tereli a beszélgetést, mit akar hallani tőle. Nos, érzésem szerint Sütő legsúlyosabb mondanivalóit drámáiba szövi bele; megerősít ebben ő maga, aki elébb vallotta, a drámai műfaj vonzza legjobban. Valóban, Sütő történelmi drámáinak cselekményébe minduntalan belopja azt az egyértelmű óhajt, hogy párhuzamot keressünk a múlt és a jelen között.

– Másképpen nem is nyúltam volna ezekhez a témákhoz, hogyha a múltban való gondolkodás nem jelentené egyben a jövőben, sőt a jelenben gondolkodást. Többen megkérdezték, hogy miért választottam történelmi témát. Egyszerűen azért, mert a történelem nyújtja azt a távlatot, ami egyrészt föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember egy jelenséget megítéljen, hasonlóképpen, mint ahogyan egy festménytől el kell távolodni, hátra kell lépni, hogy azt teljességében láthassuk. Másrészt pedig a történelem termelte ki azokat a nagyon világos drámai szituációkat, amelyek nélkül én magam nem tudnék egy lépést sem tenni a drámaírás terén. Valójában olyan témákról van szó, amelyek idők folyamán részint nagyon közel kerülnek az emberhez, részint meg újabb és újabb rétegükre bukkan az ember, minél többet foglalkozik velük. Annyira sajátjává válik aztán egy-egy ilyen történelmi téma, hogy végül is egy idő után azt érzi az ember, majdnem tökéletesen fejezi ki nem csupán annak az időnek a hangulatát és lényegét, amelyből vétetett, hanem a jelen időjét is, vagyis jelenlegi történelmi létérzésünket. Hadd mondjak egy példát erre nézve. Amikor én gyermekkoromban megismerkedtem Kálvin és Szervét konfliktusával, azzal a közismert történettel, hogy Kálvin kénytelen volt Szervétet megégettetni, akkor Nagyenyeden, a Bethlen Kollégiumban kisdiákként először csak mint egy rémtörténet ragadt meg a tudatomban, de ahogy később hozzáolvasgattam, és ahogyan kettejük vitáját mélyebben értettem, a téma kísértetiesen kezdett időszerűsödni, és a társadalomban – különösen az ötvenes évek táján – kezdtem magam is tapasztalni az árnyalatbeli különbségért vívott harcot. Azt, hogy mennyire létszükséglet megértenünk egymást, mennyire az emberi léthez tartozik, hogy a gondolatban az árnyalatbeli különbségeket elviseljük, sőt nemcsak az árnyalatbelieket, hanem az épp ellentéteseket is, hogy a gondolat dialektikájához tartozik valójában a más-más nézeteknek az összecsapása, de a megértése is. Akkor, amikor én a Szervét–Kálvin-konfliktus magvához eljutottam, és már darabban gondolkozva kezdtem magamban hordozni az anyagot, nagyon időszerűnek éreztem, s úgyszólván – bizonyos értelemben – ki is szakítottam a maga korából. És máris annak az időnek a jelenében találtam magam, amikor a dogmatikus és antidogmatikus erők küzdenek egymással ebben a két személyben. Kálvinban ki tudtam fejezni mindazt, amit magam is egy rendszer, egy társadalmi rend megerősítésének a gondolatához kapcsolok, tehát azt a kényszerűséget, amellyel egy ilyen ember kénytelen egy adott valóság parancsait teljesíteni. Ugyanakkor a gondolat szökelléseit, a gondolat előrevivő és a jövőbe szaladó törekvéseit, amelyek Szervét Mihályt jellemzik: az álmodozó ember természetét is meg kellett ilyenformán ismernem. Bennem ugyanúgy megtalálhatók e törekvések, mint ebben a két ellentétes természetű emberben. Ez a két személy bennem valamiképpen egy személyként oldódott föl. Megtaláltam önmagamat Szervét Mihályban is, Kálvinban is, mindkettőjük kételyeiben és útkereséseiben, ezért volt viszonylag könnyű számomra ennek a két embernek a vitáját úgy, ahogyan olvasható, megírni.

– Halkan beszél, lágyan formálja a szavakat Sütő András. Alig gesztikulál, inkább dohányzással foglalja le kezét. Nyugalom árad belőle. Az ember hitetlenkedhet, bensőjét hogyan emészti az egymással dúló Szervét és Kálvin. Meg hát magának a történelemnek a gondja, számtalan ellentmondásaival, mert vegyük csak szemügyre az emberiség történelmének örökös problémáját: miként rendezkedik be egy hatalom, hogyan idegződik gyakorlattá egy eszmerendszer.

– Igen, ez a probléma fönnáll. Személyes tapasztalataim vannak erről. Kolozsváron bekerültem az irodalmi, politikai életbe, az akkor létező Magyar Népi Szövetséghez, ahol ifjúsági aktivistaként dolgoztam. Elkerülhetetlenül tapasztalnom kellett, miként érzik magukat azok az emberek, akiknek valami hatalom jutott a kezükbe. Kezdettől fogva olyanokkal kerültem kapcsolatba, akiknek ebben az új, születő rendben valamiféle hatalom volt a kezükben. És kezdettől fogva figyelhettem, miként élnek ezzel, miként fogják föl eleven, alkotó gondolkodásként ezt a hatalmat, miként telítik humánummal, vagy pedig miként válnak rideg végrehajtókká, akik az anyjukat sem kímélve csörtetnek előre valamely eszme korbácsával a kezükben és akik anélkül, hogy az ellenvéleményt meghallgatták volna, szigorúan és kíméletlenül hajtották, hajszolták bele az emberekbe az új nézeteket. Tehát a hatalomhoz való viszonyulásnak ezt a kétféle módját már nagyon fiatalon érzékelhettem. Mondanom sem kell, hogy magam – az erdélyi örökség szellemében, vagyis a megszelídített eszméknek a jegyében – mindenkor amellett voltam, hogy senkit sem lehet bottal kergetni a paradicsomba. Az emberekre nem rákényszeríteni kell valami eszmét, hanem meg kell őket nyerni valaminek, épp a saját érdekükben. Mert azt, ami nem az ő érdeküket szolgálja, azt eleve elvetik, ösztönösen is. Ezért kezdettől fogva a nyílt vitának és az ellentétek nyílt összecsapásának, ennek a szabadságnak voltam a híve. Ezt bizony nem találtam meg mindig, ezért kerültem magam is nemegyszer kínos, kellemetlen konfliktusokba, fölötteseimmel, kartársaimmal, munkatársaimmal, olyan írókkal is, akik különben nagyon tehetségesek voltak, de akik zordan, valamifajta kíméletlen elszántsággal fújták a magukét, nem figyelve föl arra, eljut-e az a másik ember tudatáig, vagy csak a bőrét érinti. Nos, ilyen aktivista munkában, tömegek közt forgolódva, tömegek ügyében mozgolódva, mint egy törpe, apró kis vidéki kolozsvári politikusjelöltként mozogtam én is a felszínen az ifjúsági szervezetekben, amelyeknek az irányítása is éppen rám volt bízva. Ilyen körülmények között tapasztalhattam a hatalom alakulását. Egyrészt azt, miként bánnak az emberek a rájuk bízott hatalommal, másrészt pedig – hogy úgy mondjam – a hatalom hogyan érzi magát ezeknek az embereknek a karjaiban. A hatalom kérdése nem csupán kelet-európai vagy kelet-közép-európai, hanem ma már a világon is az emberiség legfőbb kérdése. Olyan óriási sárkányfogú problematikája az emberiségnek, amellyel nagyon meg kell viaskodnia, és amely harcnak az elméleti megalapozása az utóbbi időben mintha kissé lemaradt volna, holott a probléma tisztázása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a humánum miként érvényesüljön a hatalomban. Adj egy cseppnyi hatalmat bárkinek, és rögtön megismered, kicsoda ő, milyen a jelleme, a természete, a humánuma, az elszántsága, a kultúrája; mindene rögtön kiderül, kicsap rajta, mint a só. Ezt volt alkalmam tapasztalni, és ezt próbáltam összesűríteni ezekben a drámákban is.

– Először zökken ki nyugalmából, indulatba sodorja nyilván az emlékezés, a megtapasztalt visszaélések szisszenő haragja sustorog szavaiban. Fokozatosan visszaszelídül, s én gombóccal a torkomban kérdem: de hát végül is megfér-e egymással a hatalom és az erkölcs?

– Meggyőződésem, hogy a hatalom és az erkölcs megfér egymással. A hatalommal bátran kell élni ahhoz, hogy a hatalom a maga természete ellenére cselekedjen ott, ahol ősi természete szerint erőszakot követelne, ahol ezt be kell helyettesíteni a megértéssel és a humánummal. Persze nagyon nehéz ezt a hatalmat, kimondottan a humánum eszközeivel megvédelmezni, de meggyőződésem, hogy lehetséges. Micsoda hatalom végül is a kezdeti kereszténység kezében a szeretetnek a jelszava! No persze, később a kereszténység is kitalálta az inkvizíciót, de még mielőtt kitalálta volna, az őskeresztények magatartásában hatalmas erő volt a szeretet parancsa. Ez természetesen kezdeti formája egy újonnan születő szellemi hatalomnak, ami inkább erkölcsi és morális hatalom volt, mintsem a valóságos fegyvereké. A fegyverek módosították – ugye – végül is ennek a hatalomnak a természetét is. Én viszont mindig az őskeresztények erkölcsi hatalmához térek vissza, és azt próbálom továbbfejleszteni a magam képzeletében olyan morális hatalommá, amely a szó, a humánum erejével tud hatni a fegyverek helyett. Nem tévesztem össze – nyilvánvaló, annyi esze van az embernek – a forradalmi felkelés parancsát a puszta szeretetre alapozott morális erővel. Nem tévesztem össze egy államrend megvédésének kényszerű eljárásait akkor, amikor az nehéz helyzetbe kerül. De ezek a végletes, a mindenkori végletes pillanatai egy hatalomnak. A hatalom hétköznapjaira gondolok, amikor ezt a hatalmat nem szabad és nem érdemes másként gyakorolni, mint az erkölcs parancsa szerint. Ez a morál pedig föltétlenül meg kell hallja az ellenvéleményt, és azt nem fegyverrel kell legyűrnie, nem máglyával kell elintéznie. Illyés Gyula mondta nagyon szépen, hogy Nagy Sándor kettévágta a gordiuszi csomót, pedig mennyivel nagyobb tett lett volna megoldani azt. Na most, egy hatalom, ha türelmes, hogyha nem vágtat, mint a megvakított ló a maga azonnali győzelme felé, akkor ezt a gordiuszi csomót meg is tudja oldani. Bár erre nézve sajnálatos módon nagyon sok példát nem lehet felhozni.

– Nem is nevetve, inkább szomorkás mosollyal veti oda az utolsó mondatot. Igen, a történelmi példák! A hétköznapi hatalommal való megküzdések. Amikor Kolhaas Mihály védelmezi kicsiny, egyéni részigazságát: „…a porszem igazsága nélkül értelmetlenné válik az egyetemes jog és igazság is…” S ez a hős, az igazságért küszködő hős – elbukik. Hát a kisemberek? Hová, mibe kapaszkodjanak? Történelmi pesszimizmus vibrál itt? Vagy tán az igazság van halálra ítélve?

– Ez – sajnos – egy beidegződött tapasztalatom. Az én írásaimban ezek a kisemberek valamilyen formában elbuknak, de ugyanakkor meg is dicsőülnek. Arra gondolok, hogy Szervét Mihály például tűzre vettetik, valójában mégis a türelmetlenség veszít erkölcsileg akkor, amikor őt elbuktatja. Végső fokon, az én megítélésem szerint, a türelmetlenség leplezi le önmagát, és bár fizikailag megsemmisíti ellenfelét, s maga tovább él, ezek a morális veszteségek felgyűlve egy idő után valamiképpen a saját bukását okozzák. Nem engedhetem meg magamnak a boldog mesevéget, hogy a legkisebbik királyfi mégiscsak elpusztítja a sárkányt, mert a történelem nekem erre nem nagyon nyújtott példát, bármerre forgolódik is az ember. A humánumnak a kezdő erői valamiképpen mindig elestek. Mindig újra kellett kezdeni, valahol és valamiképpen, a szellemnek valamifajta védettebb helyén. De azért azzal, hogy a türelmetlenség leleplezi önmagát, én úgy vélem, akaratlanul is megjósolja a saját vesztét. Már a novellisztikámban is a kisemberek buktak el, de mindig azzal a reménnyel, hogy valahol újrakezdik, s ezzel az újrakezdéssel jelzik azt, hogy elpusztíthatatlanok.

– Az elpusztíthatatlansághoz, az újrakezdéshez erőt kell meríteni. Nagy közös, kollektív érzések ébrentartása, példázata vetül ki Sütő drámáiból. Nemzeti, szellemi, történelmi hagyományokat ébren őrizni, megtartani – ez az írói lecke.

– Igen, ébren tartani… Kolhaas Mihály látszólagosan a maga kicsiny sérelmét próbálja helyreigazítani, valójában mégiscsak olyan közösségi törekvést fejez ki, amely a szabadság létéhez kapcsolódik. Olyan kollektív állapothoz, amelyben az embereket nem érheti jogtalanság, semmiféle sérelem, bántalom. Tehát ő maga is egy olyan kollektív létet képzel el az álmaiban, amilyet a szerző is elgondol, nevezetesen – ha akarunk, ugrással – a saját nemzetiségi létét. Itt akármifajta gondot is pörgetünk fel a múltból, végső fokon az semmit sem ér, hogyha nem tükrözi valamiképpen, áttételesen annak a közösségnek is a gondját, amelyben az író létezhet. Mert ez a közösség elvárja, hogy az író az ő világában gondolkozzék, hogy ennek a közösségnek a kollektív létét ítélje meg, és ha nem találja olyannak, ami megközelíti legalábbis az elfogadható létet, akkor a szavaival próbáljon érte kiáltani.

– „Úgy énekeljünk…, hogy magunkat bizonyítva a sajtunkat is megőrizzük” – tisztázza a tanulságot kicsi László unokájának Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvében, a nyelvápolás, embernevelés, a közösségi tudatra ébresztés, emlékfűzés regényének, a pompás nagyesszének is beillő, csupa-csupa lírával megírt eszmélésprózának lapján. De mondhatta volna ezt a Bethlen Gábor-i szentenciát akármely hőse is. A próza – teli líra; a drámába belefonódik a próza – hol a határ? Ámde a legkedvesebb műfaj, a kőnél is keményebb, földnél is súlyosabb gondolatok, torokszorító felismerések műfaja – a dráma. Mi a titka?

– Valószínű, hogy alkati kérdés, kifejezésbeli eszközeim kényszerítettek rá. A próza, az milliónyi apró tényanyag összehordásából épül fel. Egy olyan alkat, amely sietősebb, és amely mindjárt a lényegre tör, s a lényeget kifejezendő valamiképpen fázik a millió apró ténynek az összehordásától. A hírhedett balzaci türelemmel kellene dolgoznia, és erre nincsen képessége vagy elég nyugalma. Érthető módon a lényegre és a mondandóra törve apró tényanyagok megkerülésével ez a műfaj alakult ki az ember keze alatt. Egy drámában két óra alatt tudom elmondani azt, amire egy regény csak sokkal hosszabb idő alatt képes. Maga a dráma is gyorsabban készül. Én a Káin és Ábel-t egy-két hónap alatt írtam, a Csillag a máglyán-t hetek alatt, A szúzai menyegző-t elkezdtem szeptemberben és befejeztem novemberben. Az más kérdés, hogy tizenegy évig vagy meddig hordoztam magamban. De mikor már megformálásra kerül a sor, akkor nagyon gyorsan megy, s ez az a lendület, amellyel képtelenség regényben gondolkodni. Mondom, ez alkati kérdés, ugyanakkor pedig az a téma, ami megfogan az emberben, már eleve – valami színházi felfűtöttség révén – színpadi képekben bontakozik ki az ember víziójában, és a színházi játékhoz is kapcsolódik. Tehát nem valami önkényes választás ez, hanem inkább predesztináció. Bár azért a prózát nem hagytam abba, mert egy másik regényen is dolgozom…

– Fölcsillan a tekintete a szemüveg mögött, örül, hogy én is hallottam felőle, ez a Harang a szélben. Keveset szólt eddig még róla. Kíváncsiskodom erről a készülő terjedelmesebb munkáról.

– Igen, körülbelül száz évet fogna át, és nem is nagyon akarok róla beszélni, mert fogalmam sincsen, mikor és hogyan tudom majd befejezni. A közönséget, olvasót, hallgatót egyaránt a kész munka érdekli, nem az, hogy milyen tervei vannak az írónak. Mégis, annyit talán elmondhatnék róla: összegezném mindazt, amit egy nemzetiség kollektív útján tapasztaltam; tapasztaltam egyrészt a magam egyéni életében, és tapasztaltam az előző nemzedékek hagyományaiból, az emlékeiből, mindabból, ami megesett velük a századfordulótól egészen napjainkig. De, mint mondom, ez még megírandó munka, részletei készültek el csak, ebbe az ember bele kell építse saját magát.

– Ismerősök mondták: amikor Sütő András a marosvásárhelyi könyvesboltban dedikálta nemrég megjelent esszékötetét, odaszólt a tülekedőkhöz: „Lassan, emberek, nem vagyok cukor, nem fogyok el!” Szóljunk csak valamit az esszéről is. Az erdélyi irodalomban nagy hagyományai vannak ennek a műfajnak. Hagyománytisztelet? Egyéb belső indíttatás? Mutat a példa: A szúzai menyegző is esszében fogant elébb: a Perzsák-ban.

– Az esszé valójában mindig önvallomás. Az ember egyrészt beleépíti a jelenbeli közérzetét, s belelophatja egy közösségnek a közérzetét is. Az esszé tulajdonképpen ürügy-műfaj. Én nem vagyok irodalomtörténész, nem vagyok kritikus, és hasonló tudós mesterségek sem állnak közel hozzám, de rendelkezésemre áll egyfajta szubjektivitás, amellyel a történelem és a társadalom bizonyos jelenségeit megpróbálom körültapogatni, azoknak benső tartalmait kifejteni. Mindig egyetlen és legfőbb szempontból, abból a szempontból, hogy mi, mint romániai magyar nemzetiség, hol tartunk, mik a legfőbb gondjaink, és melyek lehetnének megítélésem szerint a cselekvés útjai, hogy tovább lépjünk. Miként cselekedjünk olyanformán a Bethlen Gábor-i szellemiségben, hogy megmaradjunk. Annyiszor cselekedtek az elődeink helytelenül, meggondolatlanul, hebehurgyán, hogy igen sokszor sodortak bennünket az események a teljes pusztulásnak a szakadékai felé. Valahol össze kell szedjük magunk, valamiképpen okosabban cselekednünk, tanulva más népektől és nemzetiségektől, hogy ésszerűbben, racionálisabban keressük a cselekvés módozatait. Ezt a Kossuth Lajos-, illetve Kemény Zsigmond–Széchenyi-fajta magatartást összegezve, a kettőnek az értékeit ötvözve kell valamiképpen a történelmünket szemlélnünk, megítélnünk, és eszerint cselekednünk. Ezeket az utakat, módozatokat keresve próbáltam kialakítani az esszéimet is. Ilyen például a Perzsák, amely valójában perzsa gond, valójában egy valamikori, letiport kis nép megmaradásának a gondja, de folytatólagosan a mi gondunk is. És ilyen értelemben napjaink és tegnapjaink összefonódnak ebben az esszében. De hasonlóképpen a Nagyenyedi fügevirág, amelyben Bethlen Gáborhoz szóltam; ezt a formáját választottam annak, hogy elmondjam egy nemzetiség közérzetét, és ugyanakkor valamiképpen a Bethlen Gábor-i magatartásnak, modellnek az időszerű mondandóit is belopjam az én olvasóim tudatába. Tehát az esszé, mondom, számomra ürügy, ürügy-műfaj, azért, hogy időszerű gondjainkról szóljak. Ezeket az időszerű gondokat természetesen a történelem fényében is meg kell egy kicsit forgatni, talán így az érvényességük is növekszik azáltal, hogy a múlt is cáfol valamit, amit ma elvetendőnek tartok, vagy igazol, amit ma időszerűnek vélek. Szeretem az esszét, belőlük gyűjtöttem össze, huszonöt év terméséből egy kötetre valót, ami itt szóba került: az Évek – hazajáró lelkek. Azzal – többek között –, hogy egy fiatal író útkereséseit, pályaívét is megrajzolom, egyrészt a kortársaimnak, a fiatalabb nemzedékeknek adtam hírt egy előző nemzedék kínjairól, keserveiről. Másrészt pedig azzal, hogy az elköltözötteknek a tanulságát fénybe állítva próbáltam megfogalmazni, egy már-már egészében eltűnő nemzedéknek a magatartásmodelljét próbáltam hasznosítani egy következő magatartás számára. Sajnálatos módon így kellett beszélnem Nagy Lászlóról, a mi Istvánjainkról: Asztalos Istvánról, Nagy Istvánról, Horváth Istvánról. És Veres Péterről, aki igen nagy hatással volt mireánk, akinek a realizmusa és a rendkívüli bölcsessége mindig eligazító erejű volt az itteni fiatalok számára. Meg aztán, gondoltam, megőrzöm az emlékezet számára azokat a csatározásokat is, amelyek a dogmatizmus dúlásainak az esztendeiben alakultak ki minálunk, amikor bizonyos meggondolás szerint írót íróval kellett agyoncsapni, a leghatásosabb módszernek híve, hogy kartárs a kartársnak lábikrájába harapott, vagy a torkának esett. Így rohanták le annak idején Gaál Gábort, egyik legcsodálatosabb szellemiségünket, vagy ilyen sorsra jutott Szabédi László is. Ebből az időből ugyancsak próbáltam néhány tanulságot átmenteni a mi nemzedékünk, illetve a fiatalabb nemzedékek számára.

– Nézem ezt az immár nemzedékeket leltározó embert. Nem tudom eldönteni, ősznek higgyem-e puha fodrú haját; akár hamvasszőkének is leírhatnám. Minden foga kifelé igyekszik, ha nevet, de szomorkás mosolya megtörik a lágy ajkak szegletében megbúvó keserű vonáson. A töprenkedés vízszintes és függőleges barázdákon jár-kel a homlokon kívül is. Mögötte a gondolat motoz, a mindenkori gondolat, hiszen az eszméiben ingathatatlan embert folyvást ugyanaz izgatja, ő maga ugyanazt hajtogatja. Persze – mondja, s Balzackal példálódzik, aki élete végéig ugyanazt mondta, teljesítette ki a végtelenségig… Félbeszakítom, én Sütő Andrásra vagyok kíváncsi.

– Az egyszer torkon ragadott mondanivalótól nem szabadulok. Ez az én örökös mondanivalóm, hogy a mai emberiség, következésképpen a romániai nemzetiség életében is a legfontosabb kérdés az, hogy meg kell teremtenünk azokat a viszonyokat, amelyek humanizálják a hatalmat, amelyek ezt a hatalmat nemhogy elviselhetővé teszik, hanem valóban a humánum szolgálatába állítják minden mozdulatát. Ez szervesen kapcsolódik ahhoz a gondolathoz, hogy mit cselekedjünk tovább, mert – mint említettem – annyiszor cselekedtünk ostoba módon, s a rengeteg tanulságot valamiképpen hasznosítanunk kell. Egy nemzetiség számára különösen fontos ez, hiszen az mindig a megmaradását szolgálja. Vigyáznunk kell, hogy az a sajátosság, ami összetart, ne vesszen el, hanem gazdagodjon. Az író feladata ébren tartani az önismeretet, s az önbecsülés mellett az önbizalmat is erősíteni, a jövőbe vetett hitet keményíteni, s ezt a sajátosságot, másságot megvédelmezni. Olyan kötöttség ez, ami nélkül számomra elképzelhetetlen az irodalom bármifajta művelése.

– Köszönetet mondok, s búcsút. Meg – lévén az új esztendő éppen csak háromnapos – bőven kívánom a jókat is.

 

A toleranciáról és Bábel örökségéről^*

– Miért választotta drámája témájául Kálvin és Szervét vitáját?

– Mert Kálvin és Szervét vitája az időnek bonyolult áttételei folytán az én vitám is a világgal s önmagammal.

– Tapasztalta-e, hogy Kálvin mostani követői félreértik az ő drámabeli szerepét?

– Igen, tapasztaltam. Pedig úgy érzem, elfogult voltam a drámában. Kálvin javára. Engels például ezt a konfliktust sokkal szigorúbban ítélte meg – Kálvin rovására. Íme, mit mond erről: „És jellemző, hogy a protestánsok előtte jártak a katolikusoknak a szabad természetkutatás üldözésében. Kálvin akkor égette meg Servetet, mikor ez azon a ponton volt, hogy felfedezze a vérkeringés folyamatát. Két óra hosszat pörköltette elevenen. Az inkvizíció legalább beérte Giordano Bruno egyszerű elégetésével.” A vallástörténeti lexikonok pedig sosem felejtik el érdemein kívül ezt is hozzátenni: „Kálvin diktátorként erkölcsi terror alatt tartotta Genf városát, amelyet protestáns Rómának, őt magát pedig genfi pápának neveztek. Mindazokat, akik eltértek tanításától, szigorúan megbüntették. Így Servet Mihály spanyol orvost (1511–1553) is halálra ítélték, mert kétségbe vonta a Szentháromság tanát.” (Vallástörténeti kislexikon, Bp. 1983.)

Kiderül ebből, hogy Engels Szervét Mihálynak elsősorban a tudományos munkásságát vette figyelembe, Kálvin ellenben a hitújítást veszélyeztető hitújítót volt kénytelen az útból félreállítani. S ugyancsak Engelstől tudván, hogy a reformáció a maga korában a polgári forradalom második felvonásának volt ideológiai jelmeze, Kálvin kényszerű cselekvéseit ennek megfelelő megértéssel próbálta bemutatni. A helyzetébe, a bőrébe képzelve magam, Kálvinról végül is ezzel a drámával ugyanazt mondtam el, amit Illyés összegzett ilyenformán a reformáció genfi emlékműve előtt:

 

Végül, ezt mondtam, önvigasztalásképp:   volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp.

 

Meg kell azonban jegyeznem, hogy a félreértés csak szórványos volt. S mindenekelőtt olyan egyházi személyek háborodtak föl, akik azt gondolták, hogy drámám Kálvin János élete szövegben és képben. Az irodalmilag műveltebbek viszont már a kolozsvári bemutató előtt készséggel és megértéssel igyekeztek ténybeli tájékoztatással is a segítségemre lenni.

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárai és diákjai 1976 tavaszán disputatiót rendeztek, azt vizsgálva elsősorban, hogy Kálvin és Szervét kapcsolatában mi a történelmi valóság. De munkámat nem tekintették sem történelmi, sem ténydrámának. Végső következtetéseikből hadd idézzek egyet: „A disputatio célja az igazság volt: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom egy közös pontra mutat. Arra, amely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

– Ön több művében, így a Perzsák-ban és A szúzai menyegző-ben is érinti a nyelvi elnyomás kérdését. Ehhez kapcsolódva azt kérdezném: mi a véleménye arról, hogy a volt afrikai gyarmatok népeinek korábbi kizsákmányolása és kulturális, nyelvi elnyomása azt is megakadályozta, hogy törzsi nyelveikből kifejlődjön egy-egy terület, illetve ma már független állam közös nemzeti nyelve?

– A jelenség bonyolultabb, mint az európai nemzetiségek problematikája. Sajnálatos tájékozatlanságom folytán ehhez érdemben nem szólhatok hozzá, de talán nem is kell mondanom, hogy a mindenkori gyarmatosítóktól, elnyomóktól mást, mint kulturális és nyelvi imperializmust nem is lehet várni. Nincs oly elnyomó hatalom, amely önmagát, nemzetét ne tartaná felsőbbrendűnek az elnyomott népnél. A felsőbbrendűségi gőgöt nem a fasizmus találta ki. Az csak a végletekig – a gázkamrákig – szította föl… Ám e keserves tanulság ellenére a változatos nacionalizmusok rémítik megint a világot. Beszélgetésünk tárgyánál maradva ehhez még csak annyit hadd tegyek hozzá: a nacionalista ott kezdődik, ahol valakit A MÁSIK anyanyelve idegesít. Innen már csak egy-két pohár alkohol – az „idegen” nyelvre rántott késig, a dorongig. Vagy éppen a pogromig.

– Véleménye szerint milyen szerepe van és lehet a kisebbség nyelvének?

– A kisebbségi nyelvnek egyenrangúnak kell lennie a többségi nyelvvel. Olyan földrészen, mint Európa, amely nem százféle bevándorló konglomerátuma, mint például Amerika, különösen így van ez. Itt az egymás mellett élő népek – gyakorta közös állami keretben – nagyrészt azonos „ősiséggel” rendelkezve, ragaszkodnak adott etnikai állapotukhoz. Az ősiséget azért mondom idézőjelesen, mert ez a fogalom nemegyszer gyanús módon ministrál faji mítoszoknak, amelyek egyszer már az ész trónfosztásához vezettek Európában. Nos, ilyen körülmények között a kisebbséginek nevezett nyelv – egy etnikum légzőszerve – csakis nacionalista gyakorlat következtében kerülhet hátrányos helyzetbe. A levegőhasználat nem jog kérdése. Természeti törvény, hogy a kisebb létszámú tüdős lénynek ugyanannyi levegő jár, mint a nagyobb létszámúnak. Amiként nincs tüdő- és lábhasználati törvény, azonképpen nem kellene nyelvhasználati törvénynek sem lennie, olyannyira természeti jogról van szó. Jól tudom persze, hogy a kérdésnek ilyesfajta megközelítése az eszményi emberiesség létét is feltételezi. Ilyen pedig ma még nincs, csak némely demagógiában. Jobb tehát azt mondani, hogy életünknek ebben a történelmi órájában az a nyelvhasználati törvény, amely szabad megnyilatkozást biztosít szóban és írásban, amely nyelvtiprót büntet stb., mindenütt hasznos, sőt nélkülözhetetlen, ahol vegyes ajkú népek léteznek.

– Miként látja szerteágazóan nemzetköziesülő világunkban az országok közötti kapcsolatok súlyosbodó nyelvi nehézségeit?

– Ezen egyedül a népek baráti együttműködésének elve segíthet.

– Mi a véleménye a nemzetek közötti kulturális kapcsolatok nyelvi akadályairól?

– A műfordításnak azon a szintjén, amely például irodalmunkat jellemzi, ezt a nyelvi akadályt nem tekintem legyűrhetetlennek. Mi, romániai magyar írók, úgyszólván a teljes román irodalmat lefordítottuk nemzeti nyelvünkre. Nem állítom ezzel, hogy például Ion Creangă – a román irodalom Tamási Áronja – eredetiben nem gazdagabb annál, amit magam nyújtottam át olvasóimnak a műfordításommal. De minálunk egyre többen olvasnak eredetiben is román irodalmat.

– Mióta tud az eszperantóról, és milyen mértékű tájékozottsága van róla?

– Megvallom, sosem foglalkoztatott ez a kérdés. De sok fontos dolog létezik e világon, amire nem jutott időm.

– A szúzai menyegző bemutatását követően interjút adott a Magyar Hírlap-nak. Ebben elutasítóan nyilatkozott az eszperantóról. Vajon változott-e azóta a véleménye?

– Nincs kezem ügyében az említett szöveg. Az eszperantónak bizonyára irodalmi alkalmatosságát vontam kétségbe. Különben ma már – az önök fáradozása folytán is – az a véleményem, hogy az eszperantó: szükséges kapocs a nemzetek között. Kényszerű, de hasznos kiút a Bábel teremtette zűrzavarból, amit magam mégis inkább sokszínűségnek neveznék. Szükséges és hasznos tehát ez a mozgalom, mint minden más kapocs a nemzetek között. Ám az évezredek alatt kialakult nemzeti nyelvek: az emberi természet csodái, míg az eszperantó csak robot. Akkor is, ha manapság már robotok is írnak verset. Nagyon helyesen mondja ön, hogy az „eszperantó, fő rendeltetése szerint, a nemzetközi nyelvi érintkezést hivatott szolgálni – a tudományos-technikai információcsere, a diplomácia, a turisztika stb. terén a nemzeti nyelvek érintetlen hagyásával; sőt a nyelvi imperializmus kiiktatásával és a nemzeti kultúrák terjesztésének megkönnyítésével a kisebb nyelveknek és népeknek hasznos szolgálatot tehet”. Így igen, így egyetérthetünk. De gondolom abban is, hogy milliót meghaladó szókincsünk csodálatos univerzumát az eszperantó sohasem tudja betölteni.

– Miután a világirodalom sok klasszikus alkotását már eszperantóra is lefordították, és létezik eredeti eszperantó nyelvű költészet is, nem tartaná-e kívánatosnak, hogy az eszperantó a világ kulturális értékeinek cseréjében és a kultúra különböző anyanyelvű alkotóinak egymás közötti kapcsolatában is közvetítő szerephez jusson?

– Hirtelenében nem tudom megítélni: mennyi ebben a reális érték, és mi a fölösleges erőlködés. Nem merem kétségbe vonni egy Tolsztoj-regény hasznosságát eszperantó nyelven. Még talán az így írt verset sem. Ám ha abból indulok ki, hogy bármely műfordítás az eredetinek csak részleges lenyomata – a szőnyeg visszája –, mit lehet ebből egy olyan nyelven átmenteni, amelyet nem évezredek kollektív szelleme teremtett, hanem Zamenhof. Ahány nemzeti nyelv: megannyi bejárhatatlan kozmosza az emberi eszméletnek. Olyan csoda, mint maga az élet, melyet könnyű megsemmisíteni, de lehetetlenség művileg létrehozni. Az anyanyelvünk: szellemi vérhálózatunk. Ezért mondható, hogy bárki nyelvének bántása: vérontás. Nos, ezt a csodát pótolni lehet részlegesen, az egyszerű kapcsolatteremtés végett eszperantóval is, de verset írni, amelynek minden igekötőjét évezredek kagylója gyöngyözte ki? Annyi bizonyos például, hogy Arany János után Arisztophanészt nem tudom elképzelni eszperantóul. Tamási Áront sem, Eminescut és Weöres Sándort sem, Juhász Ferencről nem is beszélve.

– Ha az eszperantóval kapcsolatban eljutna valamilyen pozitív felismerésre, vajon nem látná-e célszerűnek, hogy a hasonlóan vélekedő írók és művészek is támogassák a nemzetközi nyelv népszerűsítéséért és egyezményes elfogadásáért folyó küzdelmet?

– Az öntől idézett felfogás alapján: igen. Bizonyára nem lenne kárba veszett fáradozás. Támogatni kell bármit a világon, ami embert emberhez közelít – a humánum jegyében.

– Lehetségesnek, reálisnak és igazságosnak tartaná-e, hogy valamelyik úgynevezett világnyelv – például az angol – váljék a népek nemzeti nyelve mellett egyezményes nemzetközi nyelvvé?

– Olyan kicsi vagyok magam is e kis magyar nép fiaként, hogy ehhez most nem szólhatok hozzá. Ha meg is kísérelném a kiútkeresést Bábel örökségéből, csak bizonytalanságokat szaporítanék. Különben olvastam valahol, hogy a világ nagy nemzetei ezen már többször összevesztek. Miért okozzak én most újabb galibát? Hagyjuk, ha lehet, máskorra. Addig tán megerősödik a világon, amit úgy hívnak: tolerancia.

 

Sárkány alszik veled egy fedél alatt…^*

– Indulnánk ki talán legutóbb megjelent mesejátékodból, amelynek címe: Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Követi-e új mesejáték?

– A terveim között szerepel egy újabb mesejáték.

– Mondanál valamit róla?

– Mondhatnék. De attól tartok, hogy a majdani kész munka sok mindenben megcáfolná mostani szavaimat. Hogy az embernek valamely terve miként valósul meg, milyenre sikeredik, s végül mit mond valójában: csak a munka legvégén derül ki. Miután a tervezés idejéből, tehát kívülről beléptél a munka öntörvényű világába. Ott aztán meglepődve tapasztalod, hogy előzetes elgondolásaiddal ellentétben ez is, amaz is másként alakul. Amiként egy gyümölcsfa koronájáról sem tudhatod előre: milyen lesz végső formája. Jobb tehát, ha olyasmiről, ami még nincsen készen: hallgat az ember.

– Akkor beszéljünk kész munkáról. A Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába iktatta a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című vidám játékodat. Úgy tudjuk: Tompa Gábor fogja rendezni. Milyen gondolat vezet benneteket?

– Tompa Gábor nevében nem szólhatok, csak a magaméban. Engem az foglalkoztat, hogy sikerül-e vidámságot és keserűséget úgy elegyíteni, hogy a szerző szándéka az eddigi előadásokkal ellentétben erőteljesebb és világosabb legyen. Annak idején Harag György kitűnő rendezésben vitte sikerre a darabot Marosvásárhelyen. Vele sokat beszélgettem a munka dramaturgiai fogyatékosságairól. Valójában az ő kedvéért dolgoztam át a darabot. Mire elhagyott bennünket.

– Ha mint hősöd, Zetelaki Gábor, nem húsz, hanem száz év múlva új életre kelnél, milyennek szeretnéd látni a világot?

– Nem ilyennek, az egyszer biztos.

– Tíz esztendővel ezelőtt beszélgetésünkben életünket háromfelvonásos darabnak mondottad. A harmadik felvonást úgy jellemezted, hogy az a korszak lenne, melyben az ember megpróbálja legyűrni a halál érzését. Illyés Gyula munkáját, a Kháron ladikján-t említetted. Hatvanadik születésnapodhoz közeledve erősödik-e benned az érzés, hogy életed újabb fejezete kezdődik? Vagy a dátum nem jelent semmit? Hogyan láttad ifjan, amikor szüleid töltötték be ezt az életkort? És hogyan láttad a példaképeidet, írótársaidat, amikor hatvanévesen őket köszöntötted? (Illyés Gyula, Kós Károly és mások.)

– Hatvanéves korodra a halál melléd ül, és figyeli minden mozdulatodat. Eleinte riadozol tőle, álmodból is dobogó szívvel ugrasz ki, mert előle kellett menekülnöd, légszomjjal küszködve. Aztán megszokod a közelségét, amiként a mesében is megesik, hogy sárkány alszik veled egy fedél alatt. Viszont annál jobban kezded hajszolni magad, hogy bepótold a mulasztásaidat. Úgy élj, hangzik bennem a bölcs mondás, mintha minden perced az utolsó lenne. Íróilag nem így éltem. Rengeteg energiámat emésztették fel a közügyek. Ám lehetséges, hogy amit nem írtam meg – talán hasznára lett annak, amit megírtam. Ma már örvendek, hogy minden olyan regénybe beletörött a bicskám, amit az ötvenes évek receptjei szerint kezdtem el, s hajítottam el azután egyenest a tűzbe, önmagamból és receptből egyaránt kiábrándultan. Most már, hogy nincsenek receptjeim, versenyt kell futnom a halállal. Tudom, hogy leterít egyszer, de egyet-mást addig még a szeme közé vágok. Apám, anyám ebben a korban? Fiataloknak láttam őket. Író barátaimat – az idősebb nemzedékből valókat – pedig aggastyánoknak. Főleg a tekintélyük folytán. Elképesztő, hogy Asztalos István még nem volt hatvanéves, mikor elvitte az agyvérzés. Kós? Szememben ő már ötvenévesen is „nagy öreg” volt. Ezt az érzést az is táplálta bennünk, hogy úgy szólt mindenről, mintha 686 éves lett volna.

– Hogyan látod Kós Károly életművének jelenét, jövőjét?

– Mindaz, ami ebben az életműben tiszta humánum, erkölcsi és esztétikai érték: mindenek ellenére él és élni fog, míg magyar olvasók lesznek.

– Nagy lendülettel meseírásba fogtál. Amikor gyermekeid kicsik voltak, nem írtál mesét. Unokáknak is csak szóban meséltél. Mitől a felbuzdulás?

– Képeslapunk, az Új Élet, már régebben új rovatot nyitott gyermekeknek Szolgálatos nagypapa címmel. Tehát nagyapák meséltek. Gondoltam, magam is közéjük állok. Aztán eszembe jutott: mi rengeteg természeti tapasztalatom van. Erdő, mező világa s az erdei vadak, madarak, havasi pisztrángok mind mesébe kívánkoznak. Amit csak lehet: meg kéne mentenem a mulandóságomtól. Így lesz kötetnyi mesém ennek az esztendőnek a végéig.

– Más műfajban mi készül?

– Elbeszélés, regény, úti tűnődés. Hazai persze.

– És a világjárás?

– Egyelőre nem utazhatom.

– A bukaresti Kriterion Kiadónál mikor jelent meg könyved utoljára?

– Hét esztendeje. Az Évek – hazajáró lelkek.

– Azóta? Nem írtál talán?

– Rengeteget. Kiadás dolgában viszont ez volt az én hét szűk esztendőm.

– Nem juttattál el semmit a kiadóhoz?

– Többek között három színpadi játékom ügyében várom előzetes bírálóim válaszát; idén júliusban lesz két esztendeje.

– A könyvesboltokban keresik a munkáidat.

– Egy falás nincs belőlük – ugyancsak hét esztendeje.

– Szerinted melyek egy adott nemzetiség vagy kisebbség emberlétének minimális feltételei?

– Évtizedeken át, míg közügyekben is megnyilatkoztam, ezekről a feltételekről szóltam, ahol erre alkalmam nyílott. Egy nemzetiség, kivált ha közel kétmilliós létszámú népről van szó, és etnikailag része egy saját államkeretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok. Nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha egyéni, állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit, és azokat saját nemzeti kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag – megannyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig az anyanyelvén biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megfelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; ha államilag történik gondoskodás arról, hogy alkotmányosan meghirdetett jogokat helyi, szubjektív értelmezések el ne ferdítsenek; ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési és tudományos életével; ha valóban híd szerepet tölthet be saját államának nemzete és ama nemzet között, amelyhez etnikailag tartozik…

Egyszóval, ha önmaga lehet, sajátos szín egy állam egészében, ahol tiszteletben tartják a sajátosság méltóságát. Vagyis: egy adott etnikum létének, fölvirágzásának minden feltételét. Mindez persze csak része a kérdésre adható válasznak. Ezúttal csupán elemi feltételekről szóltam. Jogokról.

És a kötelezettségek? Ahol jog van, ott állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész, bonyolult folyamata…

Ablonczy László

Az író irodalmon kívüli gondjairól^*

– Egy régebbi beszélgetés alkalmával azt mondtad, hogy már egészen zsenge korodban, azokban az években, amikor a nagyenyedi Bethlen Kollégium kapuján beléptél, írónak készültél. Volt akkoriban valamiféle kialakult fogalmad irodalom, művészet és közügyiség kapcsolatáról, vagy hogy manapság kissé lenézett szóval kérdezzem: hogy ítélted meg irodalom és közösségi szolgálat viszonyát?

– Úgy emlékszem, hogy sehogy. Jókait, Mikszáthot, Verne Gyulát olvasó gyermekként ilyen kérdés nyilván nem foglalkoztatott. Hullámaira kapott és vitt, sodort magával boldog esős napokon, téli éjszakákon a csodálatos történet, a mese, a regény hangulata, nyelvünk varázsereje.

– Mikszáthnál nem figyeltél föl például a társadalomkritikára?

– Nem. Egész lényemet elborította-zsongította a mese, a mesélés jó íze, hangulata. Akkor ilyen hangvételű dolgokat próbáltam írni magam is.

– És kik módosították azután a szemléletedet?

– Talán harmadéves tanítóképzős voltam Nagyenyeden, amikor Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László munkái kerültek a kezembe. Így kezdtem tudatosabban is népben és nemzetben gondolkozni.

– Kevésbé tudatosan már annak előtte is foglalkoztatott nép, nemzet sorsa?

– Ezt a gondot nem kerülhettem el gyermekként sem. Kisebbségi létünk nemzeti gondként, mesés szegénységünk társadalmi problémaként mindennapos beszédtéma volt a házban. Kivált, ha vendég jött: a pap, tanító, kántor vagy újságot olvasó ember a faluból. Olyan államban, amelynek uralkodó eszméje a nacionalizmus: a kisebbségi állapot örök rettegéssel teli kémlelés egy jobb jövendő felé. Tudhatod, hogy ilyen körülmények között az emberi környezet határozott közösségi érzést injekcióz a serdülő gyermekbe. Arra serkenti, hogy közügyi megmozdulásokban vegyen részt; hogy ha megszólal, sorstársainak nevében is szóljon. Amikor tehát Jókai-bódulatom után egy Veres Péter eszméi ejtettek rabul: valójában otthoni élményeim találkoztak a közösségi cselekvést megfogalmazó írói igénnyel, a Veres Péter-i buzdítással.

– Az otthoni, mezőségi élményeid lényegét hogyan fogalmaznád meg?

– Talán így valahogy: a társadalmi és nemzeti elesettség felismerése. Szegénységünk és a kisebbségi létből fakadó nyomorúság a nyakunkon. Politikusok ezt kettős elnyomatásnak nevezik azon vitázva némelykor, hogy mikor melyiket kell fontosabb ügynek tekinteni: a társadalmit-e, vagy a nemzetit?

– Erről te hogy vélekedel?

– Nem óhajtok döntőbírónak felcsapni. A hely, idő és körülmény parancsa nyilván ebben is érvényes, de hadd tegyem hozzá: országvesztés közben például nem dogmákon kell rágódni, hanem az országot menteni. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy azok a szerencsés népek, amelyek először nemzeti keretüket teremtették meg, majd azután láttak hozzá a társadalmiakhoz. Erről rengeteg vita zajlott a családban. Téli estéken az első világháború veteránjai tárgyalták, mit miként puskáztak el a magyarok. Egyik például Kun Béla-párti volt, a másik ellene szólt, ámokfutónak tartotta. Mert úgymond, körülöttünk mindenkinek volt annyi esze, hogy nemzeti sérelmeit rendezze, saját sugallatait ki-ki megértette és aszerint is cselekedett, elfoglalta magának a kiszemelt területeket, míg Kun Bélának egy hibbant angyal azt súgta, hogy közeleg és mindent elrendez majd a Világköztársaság.

– Sommás ítélkezés.

– A végeredmény diktálta. S még az is eszembe jut, hogy elképesztő példaként apám mindig ezt hozta föl: miközben minden oldalról idegen csapatok nyomultak az ország központja felé, az olasz frontról hazalődörgő katonákat ékszerkiállítás megtekintésére vezényelték Budapesten. Lássák, mit kobzott el az arisztokratáktól a Tanácsköztársaság.

– Ez már igen! De vissza kellene térnünk a közösségi cselekvés indítékaihoz.

– E kanyar után hadd mondom el: az enyedi tanítóképzőben is úgy oktattak bennünket, hogy hivatásunk nem csupán a betűvetés tanítása. Sokkal több annál: a gondjainkba ajánlott nép eszméltetése, kollektív cselekvésre képes közösséggé szervezése, a szétroncsolt nemzeti tudat helyrehozatala.

– Itt megállhatnánk egy pillanatra. A mostanig kialakult terminológiára gondolva kérdem: nemzeti vagy nemzetiségi tudatra gondolsz?

– Mindkettőre, bár azt mondhatná valaki: ez tudathasadás. Nem tekintem annak. Ez a kettős tudat vagy kettős kötöttség bennünk él tagadhatatlanul. Ha emlékszel, sok évvel ezelőtt néhány honi magyar írónk tiltakozott a kettős kötöttség gondolata, azaz léte ellen, ám ez a valón mit sem változtatott. A romániai magyarság e kettős kötöttségben él. Akár vallja, akár nem vallhatja: nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományaiban szerves része a magyar nemzetnek. Ugyanazon etnikumnak jókora töredéke a román állam keretei között. Objektív állapot viszont a nemzetiségé, a nemzeti kisebbségé, és nyilván ez is meghatározza a tudatát. Sajátságos feladatok elé állítja, nemzetiségként kell helytállnia, cselekednie a román néppel való együttélés követelményei szerint.

– Azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Akkor tehát: tanítóság és a roncsolt nemzeti tudat…

– Igen. Így neveltek Enyeden. Mai irodalmi törekvések felől nézve ez persze múlt századi ódonság. De hát az állapotuk is ódon volt. Nemzeti törekvéseinek omlásai alatt a mezőségi magyarság éppoly tétován és cselekvésképtelenül nézett a jövendő elé, mint általában a szórványmagyarság az ország más részein. Egyik legnagyobb hiánya volt például – az ma is – a történelmi önismeret. Honnan jön, hova tart, mire lenne szüksége ahhoz, hogy ezer esztendő után oly gyökeresen megváltozott létét elviselhetőnek érezze. Jól tudjuk ugyebár, az akkori egyenjogúsági küzdelmek ugyancsak kudarcot vallottak, a beolvasztó politika gőzhengerei éjjel-nappal dolgoztak. Mit tehetett akkor az egyházi fizetségen tengődő magyar tanító? Megpróbált népmentő, magyarságmentő próféta lenni. Megpróbált csöpp helyén nemzeti tudatot kiépíteni – mi végett ugyan? Irredenta szándékkal, soviniszta módon? Ilyen is akadhatott persze, bár ez ügyekben a kisebbség sosem lehetett agresszív, hiszen örökösen védekezésre kényszerült. Az egészséges, tehát senki léte ellen nem irányuló nemzeti tudat óhaját a magyar tanítóságban a normális emberi lét követelménye táplálta. Kinek-kinek az a természetes vágya, hogy személy szerint és kollektivitásában önmaga legyen s maradhasson. Családtagként a családban. Hát nem jogos ez? Nem elemi kívánalom? Germanus Gyulától tudjuk, hogy a nemzet fogalma és szótani jelentése az arab nyelvben egyértelmű a család fogalmával.

– Ilyen családias közösséget próbáltatok összekovácsolni Pusztakamaráson is.

– Igen.

– Mivel, miként, hogyan?

– Elmondom röviden. Gondold el a nemzetből kiszakadottaknak e Robinson-szigetét. A lélekszám nagyjából háromszáz. Ebből húsz-huszonöt személy, akit ilyen-amolyan közösségi ügyben össze lehet verbuválni. Nos, e kis csapattal színdarabot adtunk elő, Bartók- és Kodály-dalokat tanítottam a jó hangúaknak. Elemi iskolásként magam is szavaltam, karácsony előtti hetekben betlehemest próbálgattunk, majd a szentestén elindultunk az ősi játékot minden virrasztó házban előadni. A bevétel az egyházé volt, abból javíttattuk – mondjuk – a templomkerítést, az iskolapadokat. Más alkalommal anyák napjára, a konfirmáláshoz verset válogattam az előadóknak. Ezek betanítása nem volt könnyű munka. A nyelvünket törve beszélő kis mezei Robinson a legnagyobb erőfeszítés árán sem volt képes másként ejteni a szavakat, csak ilyenformán: Anyám csukja, írta Petőfi Sándor, vagy: Hadnadzs uram, hadnadzs uram, mi bajadvan, édes fijam?

– Igen, ezekről írtál könyvben, naplóban.

– Jelezni próbáltam, hogy az erdélyi Mezőségen rohamosan pusztul a magyar nyelv. Ez a második csángó-jelenség. Hogy a két világháború közötti időben mit jelentett a hétosztályos felekezeti iskola – mert államit nem engedélyeztek –, pap, tanító népnevelő munkássága, kórus, színjátszó csoport, EMGE-tanfolyam (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület), azt csak most lehet igazán értékelni, amikor több mint harminc esztendeje semmiféle ilyen tevékenység magyar nyelven nem folyik a Mezőségen, az iskola csak a negyedik elemi osztályig nyújt anyanyelvi oktatást, aminek csekély eredményei a következő négy esztendő román nyelvű oktatásának folyamán megsemmisülnek. Így nemzedékek nőttek föl, amelyek magyarul nem írnak és nem olvasnak. Ezek jelzik különben a rendkívüli módon fölgyorsult asszimilációs folyamatot is a vegyes házasságok keretében.

– Tapasztalatod szerint milyen mértékben növekedtek a vegyes házasságok?

– Régebbi korokhoz viszonyítva az utóbbi tizenöt esztendőben a Mezőség falvaiban a növekedés mintegy tízszerese a réginek. De ezzel most újból kitértünk fölvett irányunkból.

– A nemzeti, vagyis családias kisközösség megteremtésének módozatainál tartottunk.

– Ott tehát, hogy egy serdülő diákot milyen társadalmi jelenségek parancsolnak közügyi mozgolódásba. Hogy szerelmed az irodalom, a magányos foglalatoskodás, ám ahogy kilépsz a kapun, nincs szíved, lelkiösmereted elhárítani atyádfiainak könyörgését: segíts megőrizni a nyelvünket, segíts nekünk abban, hogy önmagunk lehessünk. Teneked ez a kötelességed, hiszen elsőként kerülhettél a családunkból a híres-nevezetes Bethlen Kollégiumba.

– Ez volt tehát a kezdet a közügyiségben. S a folytatás?

– 1945 telén kerültem Enyedről Kolozsvárra az akkor még létező Református Kollégiumba. Ez már gimnázium volt. Iskolát váltottam tehát. A főiskolai továbbtanulás reményében lemondtam tanítói terveimről. Nem emlékszem, hogy valaha is fogadalmat kellett volna tennünk Enyeden a tanítói pálya vállalására, ösztöndíjügyben mégis konfliktus támadt – igaz, nem súlyos – szüleim és a református esperesi hivatal között. Apám ugyanis azt a hírt hozta akkori papunktól, hogy ha nem folytatom a tanítóképzőt, per útján köteleznek az addig kapott egyházi ösztöndíj megtérítésére. Én azt mondtam: irodalommal és lapszerkesztéssel kívánok majd foglalkozni, ha pedig perelnek, és az ösztöndíjak megtérítésére köteleznek, vállalom. Eljövendő keresetemből persze. Ezzel az ügy lezárult. Többé soha senki nem hozta szóba.

– Igen érdekes büntetés lett volna.

– Az egyházi férfiaknak is el kellett számolniuk velünk, ha már megsegítettek a tanulásban.

– Emlékszem, hogy Kolozsvárra kerülve azonnal bekapcsolódtál az önképzőkör munkájába.

– Igen.

– Ennek te valamiféle felelős embere voltál. Mi volt a címed?

– A Gyulai Pál önképzőkör egyik vezetője voltam. Nos, akkor élt bennem legerősebben a vágy, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzam, csak irodalommal. Enyeden még mindenből színjeles voltam, Kolozsvárott csak néhány humán tantárgyban szorgalmatoskodtam, a reáliákban mindig a bukás szélén álltam. Mint akit nyúzni visznek, úgy álltam neki a számtanleckének, de még tornából is elégségeseket kaptam, holott Enyeden az egyetlen alsós diák voltam, aki felsősök sztárcsapatában a halálugrásnak nevezett mutatványt is bemutatta, képzeld, a város közönsége előtt, tapsok közepette. Kolozsvárott azonban fütyültem jó néhány tantárgyra, hogy diákköri összejöveteleken jelen lehessek. A felszabadulás boldog hangulatában pezsgett a város. A könyvesboltokban még ott voltak a négy esztendő alatt kiadott könyvek. Ami kevéske pénzem volt, a népi írók munkáinak megvásárlására szántam. Azért egyoldalúsággal nem vádolhatom magam. Egyforma szenvedéllyel csaptam le – ha rábukkantam boltban vagy antikváriumban – Illyés Gyulára és Arisztophanészre, Tamásira és Babitsra, Reményik Sándorra és Dsida Jenőre. Babitsot akkor olvastam először. Összes verseinek kötetébe merültem, hetekig hanyagoltam minden tanulnivalómat. Fémesen csillogó, hűvösnek tetsző, fojtott szenvedélyű világában – hogy azelőtt épp Sinkát olvastam – a költészetnek számomra teljesen új tartományai nyíltak meg. A kötetnyitó mondat pedig – gyűlöllek; távol légy, alacsony tömeg! – énem jobbik angyalaként küzdött bennem a közügyiség ördögével, már-már sikoltó figyelmeztetéssel: ne mozdulj el a tiszta esztétika világából, hagyd másokra a népsors gondjait, az irodalmon kívüli gondokat! Ám ugyanaz a kötet nyújtotta a Húsvét előtt megrázó könyörgését is békéért, minden háború ellen. Ezzel a verssel szavalóversenyen is részt vettem. Hogy miért? Ma sem tudom. Nagyon rosszul szavalhattam, úgy emlékszem, még dicséretre sem érdemesítettek. Jól tették. Különben képes lettem volna később is szavalni. Ilyenformán kigyógyultam a színészi szereplési viszketegségből. De Babits-élményem ellenére elkaptak egyéb kísértések. Említettem már: pezsgett, forrongott a város. A kisebbségi létnek olyan korszakai után, amikor magyar újságot, színházat nem láttunk, a politikát csak megnyomorító következményeiben ismertük, amikor közvélekedésben évtizedek némaságát szenvedtük a Mezőségen, amikor többek között a Bethlen Kollégium gimnáziumi részlegét is bezárták, s mi mindent; mondom, ilyen állapot után a diák számára is csábító volt a felszabadult város hívása mindenféle közügyi mozgolódásra. Ennek a lehetőségnek fontos előzménye volt, hogy Sztálin megakadályozta az észak-erdélyi magyarság legyilkolásának 1944 őszén kezdődő folyamatát, és ilyenformán a Budapest, Berlin felé tartó harcok mögött viszonylag békés körülmények között zajlott az élet újjáteremtése.

– Megkönnyebbülve lélegeztünk fel, az biztos…

– Az ügy valójában megíratlan. Objektív történeti feldolgozása nem történt meg, márpedig az akkori események fontos mozzanata volt. Röviden most csak ennyit róla: a hitleri és horthysta hadak elleni harcokban előnyomuló szovjet és román csapatok nyomában megjelentek az úgynevezett Maniu-gárdisták. Katonák, civilek, vegyesen. A bosszúállás gyorsan összeverbuválódott martalóc bandái. Ezek úgyszólván minden észak-erdélyi városban, faluban megjelentek példastatuálás végett. Raboltak, fosztogattak és gyilkoltak. Kivégezték azokat a személyeket, akik 1940 és 1944 között bármilyen szerepet vállaltak a magyar államapparátusban; akik bármilyen formában magyar–román konfliktusba keveredtek; akiket haragosaik följelentettek és így tovább. Volt, ahol csak egy-két személyt lőttek agyon vagy akasztottak fel, másutt tömeges gyilkolást rendeztek. Szárazajtón – emlékezetem szerint – tizenhét férfiút meg egy asszonyt végeztek ki, közülük kettőnek – két testvérnek – fejszével vágták le a fejét a kirendelt tömeg szeme láttára. A két lenyakazott fiú anyját s apját is odaállították a tőke közelébe, végignézni a kivégzést. Hasonló módon jártak el a Kolozsvár melletti Egeres községben és másutt is. Mikor az áldozatok száma meghaladta az ezret, a Magyar Népi Szövetség – és talán a Kommunisták Romániai Pártjának kolozsvári bizottsága – a helyi szovjet parancsnoksághoz fordult védelemért. Az ügy Sztálinig jutott, aki azután a román adminisztrációt Észak-Erdélyből visszarendelte mindaddig, míg meg nem alakult a demokratikus román kormány, amely garantálta a kisebbségek védelmét, s jogait is.

– Ez az ügy persze sokkal bonyolultabb.

– Csak sommás vázlatát mondtam el. Ez lenne részint az érem másik oldala. Ezzel azt akarom mondani, hogy a horthysták észak-erdélyi gyilkosságairól jó néhány munka megjelent már. A mánisták rémtettei – csekély kivételtől eltekintve – megíratlanok maradtak. Nemrégen viszont olyan regényt olvashattunk, amely Maniut dicsőítve „fiainak” jogos bosszújáról beszél, és minősíti hallatlan nemzeti sérelemnek Sztálin akkori intézkedését. Nos, amikor tehát Kolozsvárott elkezdődött a társadalmi és politikai élet újjászervezése; amikor a munkásság szinte naponta tüntetett az országos erők mellett egy demokratikus kormányzat érdekében, diákként nem hunyhattam szemet e folyamat előtt. Zsenge kísérleteimmel bejártam a Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgártól értesültem a fontosabb eseményekről, a főiskolások és középiskolás diákok szervezkedéseiről. Létrejött az úgynevezett Kalotaszegi Diákok Szövetsége, aminek mintájára néhányan létrehoztuk a Mezőségi Diákok Egyesületét. Milyen céllal? A szülőföld társadalmi-művelődési kérdéseinek közösségi felkarolása végett, a magyar–román testvériség gondolatának szolgálatában. Így írtam egyik nyílt levelemet is, mely a Világosság-ban jelent meg. Egy román diákhoz intéztem szavaimat, amelyek nyilván a közös összefogás, a megbékélés, az igaz testvériség szavai voltak. Babits esztétikai bűvölete odalett bennem. Ha csak tehettem, ott csellengtem magam is a munkástüntetések forgatagában, együtt meneteltem a demokratikus kormányt követelőkkel. Ország dolgához sokat nem értettem, ám annyit feltétlen bizonyossággal tudtam: az ország egésze küzd egy új, emberibb rendszerért, amelyben a kisebbségnek annyi joga lesz, amennyit kiharcol magának. Nem képletes harc volt ez a reakcióval. A Szebenből megtért román főiskolások Maniu-párti csoportjai szinte naponta rendezték zavargásaikat, gyilkoltak is, megtámadták a Kommunisták Romániai Pártjának székházát, szájba verték a magyarul megszólalókat. A felvonuló munkásságba belelőttek – hiszen ezt magad is jól tudod –, egy alkalommal. A Nemzeti Színház előtt, amely akkor még magyar színház volt, a mellettem vonuló Dermata-munkást érte a golyó. Először csak azt láttam, hogy kezéből kiesik a vörös zászló, majd amikor az ember arccal a földre bukott, s a vére kibuggyant, megvallom, erős félelem fogott el. Romantikusan szép lenne azt mondanom, hogy felkaptam azt a zászlót. Nem kaptam fel, a megbolydult és megtorpant tömeg elsodort engem a halott közeléből. Hát így kerültem közösségi mozgalmakba.

– És az irodalom? Emlékezetem szerint az írást sem hagytad abba…

– Gyatra verseket írogattam az iskolai faliújságra, egyet-kettőt a Világosság szerkesztőségébe vittem, ahol Jékely Zoltán vezette az irodalmi rovatot. Talán neki köszönhetem, hogy egyik versemet a lap leközölte. Vers? Közönséges publicisztika a hazatérő hadifoglyokról. Zsolival – így becézték Jékelyt – barátságba kerültem, megajándékozott egy prózai kötetével, amely prózaként is poétikusabb volt az én verses zöngeményemnél. Kész szégyen volt mellette még verset írni. Amint tudod, őt akkor minden tekintetben pesszimistának minősítették, alig-alig közölt valamit, engem viszont írásra biztatott. Szóval nem mondta: hagyd másra a verset, ám azzal, amit tőle olvashattam, alapos leckét kaptam. Abbahagytam a versírást. Egy cikkben radikális földreformot követeltem, mire Balogh Edgár mosolyogva mondta: már osztják a földeket. Ezzel is lekéstem.

– Volt mégis, amiben az elsők között tartottunk számon a kollégiumban.

– Mondjuk a letartóztatásban.

– Idézd csak fel, hogy mi is történt!

– Emlékszel, hogy a sűrű munkástüntetéseken az egyik jelszó így hangzott: Armata şi poporul! A hadsereg és a nép! Az ellentüntetők, a román főiskolások jelszava pedig ez volt: Éljen a király, éljen a hadsereg! (Armata şi regele!) Mi, magyar diákok természetesen köztársaságiak voltunk. Néhányan ezt vitattuk, emellett törtünk lándzsát. A köztársasági és transzszilvanista eszmék tömör foglalataként valamikor 1945 nyarának elején a reggeli számtanóra előtt felírtam a táblára: Éljen a független Erdélyi Köztársaság Groza Péter elnökletével! Számunkra ez a valóban haladó, nagy román politikus volt az elviselhető jövendő garanciája. Másnap aztán jött a motorkerékpáros rendőr és letartóztatott. Megkérdeztem, könyvet vihetek-e? Engedélyével Dsida Jenő Angyalok citeráján című verseskötetét vittem magammal. Cellába raktak, rendszerint éjfél körül vezettek elő kihallgatásra. Nagyobb szabású összeesküvés leleplezésének reményével faggattak, én meg csak azt tudtam hajtogatni, hogy minden külső megbízatás nélkül magáneszmémet írtam föl a táblára, egymagam döntöttem úgy, hogy Groza Péter legyen az elnökünk. Aztán Balogh Edgár közbelépésére engedtek szabadon. Így, ha Dsidát olvasom, a cella hangulata is elborít. Valamiként őt magát is odaképzelem a rácsok mögé, a fájdalom rabjaként.

– A közösségi ügyek folytatásaként, úgy emlékszem, a Móricz Zsigmond Kollégium következik.

– Első közléseim után Balogh Edgár azt mondta: folytassam magánúton a tanulmányaimat, szerkesztőként alkalmaznak a Világosság-nál. Mentem is volna, meg nem is. Még csak ötödikes gimnazista voltam. Anyagi gondok szorítottak, ezen segített azután a Móricz Zsigmond Kollégium. Hogy annak egyik létrehozójával, Szabó Istvánnal megismerkedtem, az akkor divatos lélektani tesztelések után engem is fölvettek kollégistának. Ez lakást, kosztot jelentett, gondot is persze a vezetőségnek: ugyanis a kollégiumot főiskolások számára hozták létre. Mátyás király szülőházában lévő bentlakók közül én voltam az egyetlen középiskolás. Úgy-ahogy álltam a versenyt a sokkal nagyobb tudású társakkal, de végül – amikor létrehozták a középiskolás népi kollégiumokat is – átkerültem a Szabó Dezső Kollégiumba, amely afféle fióktestülete volt a Móricznak, nem tudom, Szabó Dezső mit szólt volna hozzá. Így végezhettem a gimnázium hatodik osztályát is, miközben elég sűrűn járogattam el a Magyar Népi Szövetség ifjúsági szervezetébe, ahol főleg lapszerkesztési gondok s munkák foglalkoztattak. Egy kiváló ifjú emberrel dolgoztam ott együtt, úgy hívták: Páll Árpád.

– Köszönöm, uram, a megtisztelő megemlékezést.

– Itt abba is hagyhatnók a beszélgetést. Amit ez időből fölemlegethetnék, közös munkánk is volt.

– Az viszont tanulságos, hogy te magad közügyi dolgok miatt miként hanyagoltad el a középiskolát.

– Annyi szerencsém volt, hogy kevés tanulással is levizsgáztam valahogy, majd a hetediket már magánúton végeztem az Unitárius Gimnáziumban.

– Közben ifjúsági lapokat szerkesztettünk.

– Magyarázzuk meg a többest: mivel lapra nem volt engedélyünk, kiadványunk röpiratként más-más címmel jelent meg. A második homlokára ezt írtuk föl: Petőfivel. Ma már nem tartom telitalálatnak, ám akkor – úgy véltük – minden törekvésünk foglalata.

– Meg aztán ezzel a lapszámmal épp Segesvárra készültünk tanácskozásra.

– Közös kolozsvári munkánkra visszatérve, csak futtában próbálom összegezni, hogy mi mindenben nyüslettünk lobogó lelkesedéssel: kalotaszegi kiszállások népfőiskolák végett; előadói körutak ’46-ban a parlamenti választások alkalmával; az MNSZ ifjúsági kongresszusának előkészítése Marosvásárhelyt… Ma sem tudom, honnan került elő az a szamár, amelynek a hátára raktuk volt azt az irdatlan vetítőgépet, amivel Tordán és környékén mutattuk be a segesvári Petőfi-ünnepségekről készült kisfilmet. Fontos ügyünk volt, hogy Kurkó Gyárfással az élen az MNSZ jelöltjei bekerüljenek a parlamentbe. Köztük volt Kós Károly is: büszkeségünk az erdélyi magyar szellem nagyjai között, kinek a nevét ugyebár ma már nem szabad leírni.

– Azt hiszem, mindannyian, akik Károly bácsit ismertük, elmondhatjuk: a magyar–román barátságnak és testvériségnek azok közé az őszinte és következetes hívei közé tartozott, akiktől távol állt az alkalmi széljárásokhoz való igazodás…

– Kós Károly betiltása egy része csupán mindannak, ami az utóbbi években nemzeti kultúránkat sújtotta. De hadd térjek vissza a diákévekhez. 1947-ben Balogh Edgár tanácsára és az ő ajánlásával beléptem a Román Kommunista Pártba. Előzetes tanácskozásaink lényege pedig ez volt: egyenjogúságunk védelmezője és garanciája: a kommunista párt. Ez így is volt akkor. A Magyar Népi Szövetség a maga félmilliós tagságával nem véletlenül támogatta mindenben a kommunista pártot, szemben a még működő polgári pártokkal, szemben a román nacionalizmus változataival. Nyilvánvaló volt, hogy a Groza-kormány csakis a párt támogatásával valósíthatja meg programját, többek közt azt a nemzetiségi politikát, amelynek eredményei láttán joggal lelkesedtünk.

– A következő esztendőben aztán eltűntél Kolozsvárról.

– 1948-ban az MNSZ központja Bukarestbe költözött. Hívtak, hát mentem ifjúsági sajtófelelősnek. S még annak az évnek a nyarán fölkértek: vennék részt egy újonnan létrejött magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztésében. Én ezt megpróbáltam, sikertelenül. A lapnak akkori belső munkatársai egy-két kivételtől eltekintve nem tudtak tisztességesen magyarul írni, olyan balosak voltak, hogy a kutya megveszett tőle, érzékük a nemzetiségi lét iránt elcsökevényesedett, a kézirataimba otromba demagógiát csúsztattak, és fütyültek az én stiláris igényeimre. Még azon a nyáron otthagytam őket. Egy hét múltán, hogy bevágtam magam mögött az ajtót, kizártak a szerkesztőségből, majd azután nyüstelni kezdtek, hogy zárjanak ki a pártból is. Az MNSZ akkori vezetői közül Kacsó Sándor és Révy Ilona állt a pártomra, így dorgálással úsztam meg az ügyet. S visszatérhettem sajtófelelősnek az ifjúsági bizottsághoz. Ám ott is más szelek kezdtek fújdogálni, többek közt a népi kollégiumok fölszámolásának szándéka, aztán az úgynevezett tisztogatások – nálunk elterjedt szóval: purifikálások – hírhedett testvérháborúja vette kezdetét. Én a lenini–sztálini elvet a parasztság társadalmi tagozódásáról elfogadtam, mert tapasztalatom igazolta. Gyakorlati kivitelezésében azonban folyvást szembekerültem azokkal, akik a baloldal balszárnyán működve csak kínt, keservet okoztak a középparasztok óriási tömegeinek. Az MNSZ – régi vezetőinek félreállításával, Kurkó Gyárfás és harcostársai egy részének börtönbe vettetésével – akkor már minden tekintetben híven tükrözte a pártvezetés változó politikáját és gyakorlatát. Eredeti, sajátos célkitűzéseitől eltérve meghosszabbított karja lett olyan pártpolitikai akcióknak, amelyeket majd csak Sztálin halála után bíráltak felül, akkor is csak részben. Álmomban sem jutott eszembe, hogy politikusi pályára lépjek; munkám értelmét a romániai magyarság művelődési életének szolgálatában láttam, ám a dialektika törvénye szerint az is függvénye volt az általános politikának. Szaporodó konfliktusaim folytán bejelentettem: vissza szeretnék térni Kolozsvárra. Lehetővé tették, annál is inkább, mert a Falvak Népe, amelyet akkor Asztalos István és Horváth István szerkesztett, fiatal újságírókat keresett. Osztálytársaim annak az esztendőnek a nyarán érettségiztek, 1948-ban. Akkor jómagam valahol a Székelyföldön jártam MNSZ-megbízásból a falvakat. Az is szándékom volt tehát, hogy Kolozsvárra visszatérve leérettségizzem, majd az egyetemen folytatom magánúton a tanulmányaimat. Mert a lapszerkesztés mindennél jobban érdekelt. A két neves író örömmel fogadott, s hogy írói terveit megvalósítsa, a lapot minden gondjával rám bízták. Egy évvel később Asztalos István azt mondta: énnekem regényt kell írnom, rád hagyom, fiam, a főszerkesztést. Úgy lett. A Falvak Népe főszerkesztőjeként – s az újból elhalasztott érettségi vizsga rossz álmaival – dolgoztam ennél a hetilapnál 1953 végéig. Közben leköltöztettek bennünket – mármint a lapot és a szerkesztőket – Bukarestbe, ahol emlékezetem szerint egy évvel Sztálin halála előtt fölszámolták a Magyar Népi Szövetséget. A lapok azt írták: az MNSZ úgy határozott, hogy feloszlatja önmagát, mivel történelmi feladatát teljesítette már… Valójában Gheorghiu-Dej főtitkár és az akkori pártvezetés döntött így, fölszámolván egyúttal minden más, nemzetiségi tömegszervezetet és Groza Péter parasztpártját, az Ekésfrontot is. Érthető módon szaporodtak tehát azok a tényezők, amelyek diákkorom álmainak teréről másfelé űztek azután. Példának okáért: kötelező módon kellett közzétennünk minél több falusi levelet, melyekben a szegényparasztok leleplezik az átkozott kulákokat. Kezdtem személyesen is utánanézni egy-egy ilyen tudósításnak. Véletlenül se találtam esetet, hogy úgy lett volna igaz, ahogyan megírták. Ezzel szemben kiderült minden egyéb: bosszúszomj, tényhamisítás, karrierizmus és más hasonlók. Lapunk nevét is átkeresztelték. Falvak Népé-ből Falvak Dolgozó Népe lett, nehogy azt gondolja valaki, hogy a kuláksághoz is szólunk. A káderosztályok közvetlen munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményeivel külön szobát kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött. Közben a szüleim is kuláklistára kerültek. Ekkor felmondtam. Nem fogadták el. Két könyvem volt már, Állami Díjam is kettő, hát azt mondta Goldberger elvtárs a pártközpontban: majd kivizsgáltatják az ügyet. Megtették, szüleimet a kuláklistáról levették, maradhattam volna, de változatlanul olyan feladatok elé állítottak, amelyek kikezdték az ember önbecsülését. Nem vállalhattam tovább a lap szerkesztését. Közben hívtak is Marosvásárhelyre irodalmi folyóirathoz, az Igaz Szó-hoz. Mentem reménnyel, hogy közügyekben eleget tapasztaltam már, lesz mit megírnom regényben vagy novellában. Így tehát 1954-ben bukaresti lakosból újra erdélyi lettem, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, Marosvásárhelyt.

– Azt jelentse ez, hogy közösségi munkáiddal eljövendő irodalmi munkákhoz gyűjtöttél tapasztalatot, tudatosan?

– Azt hiszem, erről így nem lehet szó. Tény ugyan, hogy a kollektivizálás kezdeti korszakának mozzanatait csak úgy írhattam meg, hogy személyes tapasztalataim voltak róla. 1949 tavaszán például, amikor Magyarlónán Kolozs megye legelső kollektív gazdaságát elkezdték szervezni, néhány hetet ebben a faluban töltöttem. Nem volt szervezői megbízatásom, pusztán csak arra kértek föl, hogy ifjú íróként figyeljem meg, mi történik ottan. A folyamat akkor nem mutatkozott még olyan drámainak, amilyenné később komorodott. Egyvalamit azonban már észlelhettem: a paraszti társadalom alakításának felülről jövő kezdeménye valójában sohasem vált alulról induló tömegmozgalommá. Mai öregek nem véletlenül kezdik így az emlékezést: amikor a közösbe hajtottak bennünket… Ezt a történelmet a parasztság nem csinálta, hanem átvészelte vagy elszenvedte. Korai novellám csetlő-botló embereit ilyen körülmények között próbáltam ábrázolni a groteszk és komikum eszközeivel.

– Tudatos ábrázolási módnak nevezhető ez?

– Nem hinném, hogy így lenne. Hangvételemet, azt hiszem, két tényező határozza meg: az az elbeszélő mód, amit részint a családból örököltem, majd Asztalos Istvántól, Tamási Árontól, Móricz Zsigmondtól tanultam a zsenge korszakban. A második tényező pedig az, amit az életben tapasztaltam.

– Hát a dráma?

– Ennek jelei valójában akkor mutatkoztak igazán, amikor a kollektivizálás optimista krónikásából annak magam is szenvedő alanya lettem, vagyis amikor a szüleimet kuláklistára vették, szobakonyhás lakásukból kilakoltatták, istállóba költöztették. Más az, valóban, mikor egy történelmi kísérletezést saját bőrén tapasztal az ember. Mert apám, anyám bőre: az én bőröm is. Kérdésed lényegére térve pedig azt mondanám, hogy egyáltalán nem irodalmi célokkal vettem részt közösségi, szervezeti munkákban. Nem. Hanem azzal a reménnyel, hogy oly hosszadalmas szenvedés, nemzeti és társadalmi nyomorúság után a magyar kisebbség is emberi léthez juthat, ha minden hű fia segíti őt ebben. Nem az irodalom: az életünk megújításában, egyenjogúságunk megteremtésében próbáltam a társadalmi cselekvés részese lenni.

– Marosvásárhelyre költözve is ez a remény éltetett?

– Igen. De itt fel kell kapnom egy teljes szálat, amely visszavezet Bukarestbe. Az MNSZ megszüntetése után a párt központi bizottságának keretében létrehoztak egy úgynevezett nemzetiségi bizottságot, amelynek magam is tagja lettem. Ennek feladata volt pótolni valamelyest az elveszített nemzetiségi tömegszervezetünket azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetősége előtt fölveti rendszeresen az épp időszerű kisebbségi ügyeket. Ez a bizottság a hatvanas évek közepe tájáig működött. Hogy mit végzett? Mentési munkálatokat az ötvenes évek elejéig elnyert jogaink fokozatos lemorzsolódásában. A bizottság legfőbb bajának azt tartottam, hogy fellépésében, vélekedéseiben nem egységes. Volt rá számos eset, hogy az anyanyelvi oktatást folyvást szűkítő tanügyminisztérium helyett mi egymással vitatkoztunk. Szélsőbalos, anacionális, karrierista embereink néhányunkat sérelmi politikával, nacionalizmussal is megvádoltak. A mindennapi élettől elszakadottan, ócska teóriákban gondolkozva holmi elvont egységet csak önmagunk feladása árán tudtak elképzelni. Ennek ellenére a bizottság sok-sok gyakorlati kérdésben ért el eredményt is. (Valamely iskola visszaállítása, múzeumi részleg engedélyeztetése, tankönyvszerkesztés s a többi.) Nos, e bizottság munkájában marosvásárhelyi szerkesztőként is részt vettem. És ezzel egyidejűleg észrevétlenül sodródtam bele a helyi politikai életbe is. Az időben szinte kötelező gyakorlat volt az írók részvétele ilyen-amolyan testületi tanácskozáson. Persze, hogy elmondtam mindazt, amit botrányos ügyként a paraszti életben tapasztaltam. A szemenszedett törvénytelenségeket. Hát ez már itt is negativista! – szólt a hivatalos értékelés. A huszadik szovjet pártkongresszus utáni időben az általános hangulat kezdett feszültté válni, s az írói vélekedések is polarizálódtak. Megírtam közben egy újabb munkámat, melynek a címe: Félrejáró Salamon, s ebben megpróbáltam kilépni a kötelező szocialista realizmus bűvös köréből. Részben talán sikerült is. Az olvasók elismerő leveleket küldtek, a kritika jórésze a könyvet fölpártolta, de az úgynevezett aktíva balos fele szidott, mint a bokrot. A könyvet később megfilmesítették, aztán mint a jobboldali elhajlás jelét, betiltották. Azt a román kritikust, aki a párt napilapjában a filmet megdicsérte, ugyancsak elhajlónak minősítették és megbüntették. Utána következő néhány kísérletemet a cenzúra ugyancsak kidobta a lapokból. Egyre kevesebbet írtam, azért meg, amit esszében, publicisztikában közöltem, valamikor ’57–58-ban bélyegeztek elhajlónak és revizionistának. Közügyi konfliktusaim közül most csak azokat említem röviden, amelyek az ötvenhatos magyar eseményekhez kapcsolódnak. Forradalom vagy ellenforradalom? A hivatalos álláspont ez utóbbit vallotta, rendkívül fontosnak tartván, hogy erről a marosvásárhelyi írók is nyilatkozzanak, felhívással forduljanak a magyarországi írókhoz. Ennek aláírását néhányan megtagadtuk, akkor le akartak tartóztatni bennünket. Akartak, mondom, mert végül is Fazekas János, a párt központi bizottságának egyik akkori titkára a főtitkár, Gheorghiu-Dej előtt vállalt értünk felelősséget. Mármint, hogy nem fogunk Marosvásárhelyt ellenforradalmat szervezni. Ilyet nem is akartunk ugyebár. Konfliktusaink kartársainkkal is a magyarországi események megítélésében támadtak, no meg abban, hogy mi az, ami az itthoni társadalmi életben tűrhetetlenné vált, főleg a parasztkérdésben. Ismeretes mégis a marosvásárhelyi írók ötvenhatos nyilatkozata, melyet valamennyien az aláírásunkkal szentesítettünk. Ez már annak az időnek a lenyomata, mikor a budapesti fegyveres harcok kitörésével az események súlyos fordulatot vettek. Akkor a felhozott érvek, Kádár János vezette kormányküldöttség tájékoztatásai mindannyiunkat meggyőztek arról, hogy Magyarországon a szocializmus ügye végveszélybe került. Ennek a megítélésnek – távol az eseményektől – nem lehetett tapasztalati háttere; elvi konstrukciójában tehát az akkori pártvezetés értékelését tükrözi.

– Marosvásárhelyt ilyenformán elcsitultak ekkor a konfliktusok?

– Igen. Biztató változások is jöttek a politikai életben, például a beszolgáltatások törlése a mezőgazdaságban, az éledező osztályharc elvének valamelyes felülvizsgálata is. Ezt csak azért említem itt, mert ezek is meghatározták újabb közösségi megbízatásaimat. Amikor beválasztottak Maros Magyar Autonóm Tartomány Tanácsának Végrehajtó Bizottságába, az az indoklás is elhangzott, hogy „az író elvtárs hasznos észrevételekkel segítette parasztpolitikánkat”. Gondoltam, valóban hasznára lehetek az olyannyira megsanyargatott humánum ügyének, ám kiderült később: túlságosan optimista voltam. A végrehajtó bizottságnak egy része a régi nótát fújta változatlanul, szemben az elnökkel is, akinek emberségét, tisztánlátását a fanatikus dogmatikusok nemegyszer megalkuvásnak minősítették. Bugyi Pál volt ez az elnök, akire jó érzéssel emlékezem vissza.

– Fölemlítenél néhány akkori problémát, amely elvont az írástól?

– Ha nem csóválod a fejed, sorolhatom: tartományi beruházás, építkezés, útjavítás, vízgazdálkodás, állattenyésztés, gyümölcstermesztés, szőlőgazdálkodás, a rajoni és falusi néptanácsok munkája, tanügy és kultúra, műkedvelő mozgalom, a sérelmes középparasztok ügye, ügyészségi, rendőrségi problémák, egészségügyi és így tovább, és így tovább…

– Nem mondhatnám, hogy épp neked való dolgok.

– Az ügyek nagy részében csak megfigyelőként vettem részt. Amiben talán illetékesen szólhattam, az az általános művelődés ügye volt. És főleg a tanügy, amelyre évtizedek folyamán a legtöbb időmet áldoztam mindaddig, amíg gyakorlati értelme is volt a cselekvésnek. Hogy én mi kérvényt, folyamodványt, memorandumot, panaszt, tiltakozást fogalmaztam tanítókkal, tanárokkal együtt iskolaügyekben! Kötetekre menő munkálkodás. Volt, amit meghallgattak, volt, amit nem. Volt öröm is, csalódás is, fogadkozás is: bolond, aki folytatja, de folytatni kellett. Említettem már: egy idő után ez afféle mentőszolgálat volt, úgy jártam vele, mint a hetvenes árvíz idején. Látván, hogy a pincénk megtelt vízzel, vedret ragadtam, kezdtem a vizet hordani. Egy merítés, két futás a ház sarkáig. Aztán csak jön a feleségem, s kérdi, te mit csinálsz? Mentem a pincét. Hagyd abba! Miért hagynám? Hát csak ezért! S mutatott az udvar felé. A Maros irányából zúduló méteres árvíz akkor nyomta be a nagykaput és lepte el az udvart, aztán bezúdult a házba. El kellett hajítanom a vedret. A méteres árvíz elől kimenekültünk a házból.

– Annak idején igen eleven kérdés volt történelmi és irodalmi hagyományaink ápolása. Tanulságos lenne egyet-mást fölemlíteni.

– Igen fontos ügyet hozol szóba. Nemzeti identitását egy nép ott kezdi elveszíteni, ahol megfosztják történelmi múltjától. Nem szójáték, ha azt mondom: etnikai fennmaradásunk tényezői közé tartozik az is, hogy milyen lesz múltunk jövője. Nyílik-e még mód arra, hogy eddig lepergett történelmünk ismeretében, haladó hagyományaink birtokában, alkotmányosan biztosított, garantált és gyakorlott, kollektív jogok keretei között fejleszthessük nemzeti kultúránkat. Fölszámolásig a Magyar Népi Szövetség volt az a kisebbségi fórumunk, amely erre nézve az egész romániai magyarságot átfogó programmal rendelkezett. Megszűntével ez a gondunk darabjaira hullott. Értelmiségi csoportok, közéleti személyek ügyévé lett, ahol lett, külön-külön minden magyarlakta tartományban, majd később – miután megszűnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány is – a megyékben. A már említett központi nemzetiségi bizottságban, amely elég szűk körű volt, mintegy tizenöt főnyi, országos kitekintésre is alkalmam nyílott. Ennek keretében tehát szóvá tehettük többek között az aradi negyvennyolcas múzeum megőrzésének ügyét, a nagyváradi Ady Endre Múzeum, a segesvári Petőfi Múzeum és emlékoszlop, egy romániai magyar irodalmi múzeum kérdését. Ezt csak hirtelenében sorolom föl, hiszen éveken át sürgettük az akkor még magyar iskolák számára megírandó történelemkönyv megszerkesztését, felállítandó szobrokról terjesztettünk elő változatos javaslatokat, jó néhány városunkba emléktáblákat kértünk a halhatatlanoknak, aztán utcaneveket, műemlékvédelmet és más hasonlókat.

– És helyileg, Marosvásárhelyt?

– Hosszadalmas ügyünk volt Petőfi és Bălcescu szobrának felállítása. Ékesen próbáltam magam is bizonygatni, hogy a két nép fényes szellemei közül e két halhatatlan férfiú be nagyon megférne egymás mellett a város központjában. Aztán Bălcescu szobra elkészült, a Petőfié csak vágyálmunk maradt. Eredményesebben működtünk az utcanevek dolgában. Természetesnek találtuk, hogy a Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, a Székelyföld legnagyobb városában a román történelem és művelődés nagyjai mellett, mint például Tudor Vladimirescu vagy Eminescu, utcanevet kapjon Ady Endre, Bartók, Móricz, Jókai, Kemény Zsigmond, Vörösmarty is. Kossuth már előbb jutott e megtiszteltetéshez Dózsa Györggyel együtt. Ezek a közóhajok akkor meg is valósultak. Természetesen nem kizárólagos írói fellépés folytán, hanem a párt akkori nemzetiségi politikájának szellemében. Amiben társakkal együtt jómagam is részt vettem, az a tartomány vezetőségének is kezdeménye volt, néhányunkat pedig javaslattételek kidolgozására kértek föl. Örömmel tettük.

– Mi lett a javaslatok sorsa? Hogy változtak vissza egyes utcanevek?

– A magyar irodalmi múzeum terve óhaj maradt. A régi aradi negyvennyolcas múzeum megszűnt létezni, a fölsorolt marosvásárhelyi utcanevek közül napjainkig eltűnt a Kossuthé, Vörösmartyé, a Jókaié, Kemény Zsigmondé, ám most ezt is csak kapásból sorolom. Az akkor létrehozott múzeumok közül meg kell említenem a marosvásárhelyi Nagy Imre Galériát. A tartomány akkori tanácsszerveivel kötött hivatalos szerződés alapján Nagy Imre körülbelül hárommillió lejre értékelt képgyűjteményét ajánlotta fel ingyen az államnak. Feltétele csak ennyi volt: legyen az egy állandó képtár anyaga. Így lett. Marosvásárhely művelődési intézményei között hivatalos rangra emelkedett a Nagy Imre Galéria. És működött negyedszázadon át.

– Magyarázzuk meg azt a múlt időt.

– Magyarázzuk meg, amire nincs elfogadható magyarázat? A Nagy Imre Galériát megszüntették.

– És a szerződés?

– Hol vannak már azok, akik azt aláírták!

– Zsögödön tudomásom szerint létezik a Nagy Imre Múzeum és Emlékház…

– Igen. Nagy Imre Csíkszereda városának végrendeletileg 13 millió lej értékű festményt, grafikát hagyott. Ennek gondozása eleven cáfolata a marosvásárhelyi gyakorlatnak. Engedelmeddel pedig azzal folytatom beszélgetésünket, hogy a párt központi bizottsága mellett működő nemzetiségi bizottság megszűnte után a IX. kongresszus szellemében létrejött egy bővebb, országos jellegű testület: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa. Ennek megyei szervei is alakultak, bár azok helyi jellegűek maradtak, nem váltak az országos tanács alárendelt egységeivé. Jómagam az új testület bürójának tagjaként próbáltam az ügynek hasznára lenni. Egyre ziláltabbá váló helyzetünkben a legmegfelelőbb feladatnak az mutatkozott volna, hogy a párt- és államvezetéssel a testület elfogadtassa a Nemzetiségi Statútum határozott életbeléptetését, újbóli meghirdetését és alkalmazásának törvényes ellenőrzését. Különben ez a statútum, magyarán szabályrendelet, 1945. február 7-én lépett életbe és a Hivatalos Közlöny (Buletinul Oficial) még 1975-ben is mindvégig érvényben maradt törvények között tartotta számon. Ennek ellenére az általános joggyakorlat úgy tett, mintha sohasem létezett volna. Ezért tartottam magam is fontosnak az újbóli meghirdetését, másodszori szentesítését.

– Nem ártana utalni arra, hogy milyen nemzetiségi jogokat biztosít ez a statútum.

– Csak a legfontosabbakat említsem: a minisztertanács mellett működő nemzetiségi államtitkárság; közművelődési társulatok működésének joga; az anyanyelv szabad használata a társadalmi élet minden területén; hivatalos szövegek kétnyelvű közlése a nemzetiséglakta vidékeken; a helységek, települések, földrajzi elnevezések használati joga a sajtóban és minden kiadványban az illető nemzetiség nyelvén; közigazgatási egységek és utcanevek kétnyelvű felirati joga olyan területeken, ahol a lakosságnak legalább húsz százaléka nemzetiségi; a nemzetiségi nyelv ismeretének kötelezettsége nemzetiséglakta vidékeken; az anyanyelv írásos használati joga néptanácsok keretében, bíróságokon stb.; az iskoláztatás joga anyanyelven az általános, szakmai, középfokú és felsőfokú iskolákban; felvételi vizsgák lehetősége anyanyelven; nemzetiségi színházak, könyvkiadók működésének joga…

– Azt hiszem, fontos megemlíteni a nemzetiségek történelmének tanítását a román és az egyetemes történelem oktatásának keretén belül.

– Igen. Hisz nem csupán tényhamisítás, de abszurd is ilyen szöveget hallani magyar gyermekek szájából: őseink, a dákok, hősi harcokat vívtak a római légiókkal… Képzeljük el ennek a fordítottját is egy magyarországi, például gyulai román gyermek esetében, aki így szól: őseink Árpád vezérletével foglalták el a Kárpát-medencét… Nos, ez ügyben már nemegyszer jutottunk el odáig, hogy ígéretet kaptunk: mihamarabb elkészül iskoláink számára a magyar történelemkönyv, amelynek szerkesztői nyilván különös hangsúlyt helyeznek a román–magyar együttélés követelményeire. Most már bizonyos, hogy ez a tankönyv egyhamar nem fog elkészülni.

– A már említett nemzetiségi tanács bürójának munkájáról bővebben is kellene szólni.

– Nyilván az egész tanács működésének történetét is meg kell majd írni, ha akad rá férfiú, akinek ilyen tapasztalatokkal segítenék az eligazodásban: akár elődje, ez a testület sem volt felfogásában egységes. Siratni való kisebbségi jelenség volt látni, miként rontanak egymásnak elvi kérdésekben a büró tagjai. Mert volt, aki néhányunk előterjesztett kívánalmait sérelmi politikának, eltévelyedésnek minősítette. Kivált iskolaügyekben. A folyamatos romlás ugyanis itt volt a legnyilvánvalóbb. Az egymást követő tanügyi reformok, intézkedések, törvények folytán az anyanyelvi oktatás tere mindegyre szűkült; személy szerint ezt a kérdést vetettem föl – évek folyamán – leggyakrabban, nemegyszer az államelnök jelenlétében, személyesen hozzá intézve javaslataimat. Ám amikor például az oktatásban uralkodóvá lett szakmai iskolai hálózat kapcsán már-már elvi hozzájárulást remélhettünk az anyanyelvi oktatásra, nagy tekintélyű magyar kartársunk kifejtette: valójában nincs szükség ilyen téren anyanyelvi oktatásra. És ez az álláspont győzött, ez érvényesül mai napig is. Megrendítő emberi drámáknak is tanúja lehettem. Aki belátta, hogy katasztrofális engedményeivel tévedett: nyilvános önvizsgálatot is végezve, magas fórumokon tárta föl az egyenjogúság követelményeit, ám ezzel maga is a „tévelygők” sorába került. Beszélgetésünk keretében a jelenség részletezése lehetetlenség, annyit azonban el kell mondanom, hogy néhányunk nyílt vagy csupán négyszemközti vitája a tanács elnökével keserves emlékeim közé tartozik. Ez az ember ugyanis, akinek megítélése a történetírók dolga lesz, nemzetiségi helyzetünk demagóg dicséretén kívül semmilyen kritikai kérdésfelvetésre nem volt hajlandó, olyannyira féltette lojalitásának kétes hírnevét és karrierjét. Jórészt neki is tulajdonítható, hogy a büró munkája végül kimerült az ünnepi jellegű, formális megnyilatkozásokban. Azokat pedig, akik szembehelyezkedtek az amerikai módra értelmezett nemzetfogalommal, s a romániai magyarság etnikai különállását nem olvasztották be a szocialista nemzet fogalmába, egy következő fordulatban félreállították.

– Ez napjaink egyik legizgalmasabb kérdése. De vissza kellene térnünk az időben. Hiszen tagja voltál a Nagy Nemzetgyűlésnek is, tisztségeket viseltél az írószövetségben is.

– Igen. A föntebb említett közügyi megbízatásokkal párhuzamosan képviselőként is majd másfél évtizeden át próbáltam összeegyeztetni az írói hivatást az emberi kötelezettséggel. Ez Tamási Áron kifejezése: hivatás és kötelesség. A kisebbségi író mindenkori nagy dilemmája. A képviselőséghez társult a párt központi bizottságának póttagsága is. Amit e két fórumon legjobb meggyőződésem szerint írásban és szóban képviseltem, abból az elvi álláspontból fakadt, hogy miként a nemzetnek, azonképpen a vele együttélő nemzetiségnek is történelmi szerepe van még beláthatatlan időkig. Következésképpen ez utóbbit – az önálló államiság kivételével – ugyanazok a jogok illetik meg, mint a nemzetet. Ezek gyakorlásához viszont a kollektív szervezkedés joga is hozzátartozik. Ezért próbáltam változatos indoklással és minden lehetséges fórumon azt a nemzetiségi igényt is képviselni, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsát kibővítsük; tisztázzuk felépítésének módját, hozzuk létre annak falusi és városi szervezeteit, teremtsük újjá a kollektív megnyilatkozás kereteit, nyissuk meg megyei irodáit, biztosítsuk a függetlenített ügykezelők napi működési lehetőségeit. A kérdés elvi fölvetésénél tovább én sem jutottam. Emellett viszont ezernyi gyakorlati kérdés gondja zúdult rám is – mint minden társamra ebben a munkában – körzeteim választóinak részéről. Személyi ügyek, iskolaügyek és mi minden! De hadd térek át az írószövetségre. Fiatal íróként már az ötvenes évek elején beválasztottak Bukarestben az Irodalmi Alap szűk körű vezetőségébe, a magyar írók anyagi érdekeltségeinek képviselőjeként. Tudván, hogy ott egyedül rajtam múlik, melyik magyar író kap vagy nem kap segélyt, kölcsönt, ezt a munkát igen komolyan vettem, mivel román kollégáim magyar írók dolgában nélkülem sosem döntöttek. Így egyetlen ülésről sem hiányozhattam. Később ezt a megbízatást Majtényi Eriknek adtuk át, majd az ő halála után Gálfalvi Zsolt került az Irodalmi Alap vezetőségébe.

– Sok ideig voltál az írószövetség alelnöke is.

– Bár megpróbáltam elkerülni ezt a megbízatást. Első alkalommal sikerült. Akkor anélkül, hogy véleményét előzetesen kikértem volna, magam helyett Méliusz Józsefet javasoltam a kongresszusnak. Elfogadták, s én újólag is elnézést kérek ezért Méliusztól, mármint, hogy akkor őt sodortuk az alkotómunka rovására menő munkák forgatagába. A következő fordulóban aztán Méliusz nem vállalta tovább az alelnöki tisztséget, így újból én kerültem az írótársaim meggyőző érvelésének pergőtüzébe. Vállaltam két kongresszus idejére, holott ezt a munkát olyan magyar író, aki a fővárosban lakik, eredményesebben végezheti. Helyben van, bármikor előtrombitálható. Énnekem közel ezer kilométert kellett utaznom minden gyűlés alkalmával, ezt egy idő után képtelen voltam megtenni. Szerencsénkre akkor Szász János volt az írószövetség magyar titkára, így sose maradtunk nemzetiségi képviselet nélkül. Jó darabig ez a képviselet testületileg is eredményesen működött. Az alelnök – mármint a magyar alelnök – feladatai közé tartozott az írószövetség úgynevezett nemzetiségi bizottságának folyamatos működtetése, a német bizottsággal együtt, amelynek nem volt alelnöki képviselete. Az írói ügyeken kívül megpróbáltuk felkarolni, megvitatni, megszövegezni s az illetékes fórumok elé terjeszteni a hazai magyar könyvkiadás, a könyvimport, a tankönyvszerkesztés, a műemlékvédelem égető kérdéseit is. Hadd említsek föl most egyetlen mozzanatot, amely a magyarországi könyvek behozatalához kapcsolódik. Éveken át tagja voltam egy olyan bizottságnak, amely rendszeresen áttanulmányozta a budapesti kiadók terveit, s azok alapján tett javaslatot az illetékes állami szerveknek a könyvbehozatalra. Nem volt könnyű elfogadtatnunk kívánalmainkat. Folyton-folyvást vitáznunk kellett azzal az abszurd elgondolással, hogy magyar könyvet olyan mértékben importálhatunk, amilyen mértékben románt exportáltunk. Volt, aki mereven ragaszkodott a paritás elvéhez, hiába próbáltuk magyarázni, hogy sajátos helyzetünkben egy kétmilliós nemzetiségi tömeg könyvigénye nem mérhető a Magyarországon eladható román kiadványok mennyiségével. Akkor volt mégis folyamatos könyvbehozatal. Ma már nincs. Erről azonban Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója s az írószövetség jelenlegi alelnöke tudna illetékesebben szólni.

– Megbocsátsz, ha most visszatérnék egy már érintett kérdésre. A párt központi bizottságának póttagjaként milyen kérdésekkel kerültél szembe, amelyek például nemzetiségi kultúránkat is érintették?

– Sok volt ilyen, a fontosabbak közül most egyet említenék. Az ideológiai bizottság tagjaként 1977 januárjában kaptam kézhez véleményezés végett Románia történelmé-nek vázlatát, mely szerint a munkát tíz kötetre tervezték. A vázlat szerzői szükségesnek tartják, hogy a román nép történetének keretén belül ismertessék a nemzetiségek történelmét is. Erről szólva, írásos vélekedésemben azt kellett szóvá tennem, hogy a hivatkozások módszerével a kérdést nem lehet megoldani. Hadd idézzek itt ebből a levélből. Nem azért teszem, hogy hasznosságomat kövérítsem, hanem mert a felhozott kérdések azóta is nyugtalanító jelenségek egyes román történészek, de zsurnaliszták közleményeiben is. „Elvi kérdés – írtam –, hogy a mai romániai magyarság története 895-től 1918-ig azonos az egész magyar nép történetével… Önismeretének elemi feltétele tehát, hogy ismerje Magyarország történelmét minden tekintetben, hogy ismerje eredetét és fejlődését napjainkig.” Kifejtettem, hogy éppen ezért a tíz kötetből legalább kettőt kizárólag a romániai magyarság történeti oktatásának kell szánni, és nem három magyar történész bevonásával, hanem legalább harminc szakember munkába állításával. „Közismert tény – állítom azóta is –, hogy az 1848-as események másként zajlottak le Moldovában, Munténiában és megint másként Erdélyben. Ezek az akkori Magyarország területén zajlottak, és nem lehet elhallgatni azt a tényt, hogy míg az erdélyi román tömegek saját társadalmi és nemzeti jogaikért küzdöttek egy magyar feudális uralommal szemben, addig a magyar nép ugyancsak saját nemzeti ügyéért harcolt a Habsburg-uralommal szemben. Ezt a kérdést történelmi kézikönyvek szimplista módon úgy tárgyalják, hogy a mai Románia területén élő román tömegek nemzeti törekvéseihez 1848-ban csatlakoztak a nemzetiségek is (például a magyarok), mintha saját nemzeti ügyük nem lett volna, tekintve, hogy akkori állapotukat is nemzeti kisebbségi állapotnak minősítik.” Akkor azt írtam: szimplista, holott önkényest kellett volna írnom. Micsoda abszurditás azt állítani, hogy az erdélyi magyarság 48-as, véres harcainak célja román nemzeti cél volt! A mai Románia megteremtése. Kultúránk dolgában a következőket írtam: „Nyilvánvaló tény, hogy a romániai magyarság az összmagyar nemzet haladó kultúrájának örököse, ennek történetét tehát nem lehet azokra az eseményekre szűkíteni, amelyek a mai Románia területén zajlottak le.” A kultúrpolitikának ezt a területi szemléletét ismerjük ugyebár végtelen és kínos vitákból: például Arany János hagyományunk, mert Szalontán született, de Berzsenyi már nem az, mivel Egyházashetyén látta meg a napvilágot. A vázlat szerzőivel egyebekben is vitába kellett szállni. A magyarok megjelenését a Kárpát-medencében egy kalap alá vették a népvándorlás korának fel- és letűnő népcsoportjaival, például a besenyőkkel és a kunokkal, olyan történelmi személyiségeket, mint Dózsa György és Hunyadi János, román nemzeti törekvések hordozóiként tárgyaltak stb.

– Sor került-e valaha is észrevételeid megvitatására?

– Nem. Írásos megjegyzéseimre soha senki nem reagált.

– Az idők folyamán sok ilyen beadványt fogalmaztál?

– Vaskos kötet telne ki belőlük.

– Visszatérhetnénk még egy-két szóra az írószövetségi megbízatásokhoz.

– Talán azt említeném föl, hogy az alelnökséggel egyidejűleg sok éven át titkára voltam a Marosvásárhelyi Írói Egyesületnek is. Társaimmal együtt megpróbáltunk ebből életképes szellemi fórumot teremteni.

– És a főszerkesztői megbízatás?

– 1958-ban bíztak meg a Művészet című képes folyóirat létrehozatalával. Ebből lett azután az Új Élet, amelynek harmincadik évfordulóját nemrég ünnepeltük csöndben, s magunk között, egy pohár ásványvíz mellett.

– Ezt az évfordulót hazai magyar sajtónk meg sem említette. Szerinted mi lehet ennek az oka?

– Sok minden. Hazai magyar szellemi életünk szétesettsége, közöny is persze, meg valamiféle hivatali meggondolás.

– Akkor egyebet kérdeznék: ha csupán a főszerkesztői munkát tekintem irodalmon kívüli elfoglaltságnak, nem akadályozott ez téged az írásban?

– Bizonyos, hogy kizárólagosan írói életformában többet írhattam volna. Úgy érzem azonban, hogy amit fontosnak véltem prózában, drámában, esszében elmondani, az nem maradt megíratlan. Meg aztán: a szerkesztőség munkaközössége mindig segítségemre volt abban, hogy elegendő időt szakítsak magamnak az íráshoz is.

– Volt olyan vonatkozása is közügyi ténykedésednek, amelynek tapasztalatai kedvezően járultak hozzá irodalmi munkásságodhoz?

– Évtizedeken át lehetett alkalmam figyelni, tanulmányozni a hatalom természetét, annak változásait; az eszményeimmel azonosítható küzdelmeit és eszményeimet sértő megnyilatkozásait: a személyi kultuszt, a visszaélések sorozatait, dogmatizmusát és megdöbbentő fordulatait a nemzetiségi kérdés kezelésében. Itt egy zárójeles megjegyzést kell tennem. Romantikusan lelkes ifjúkori írásaimban is ott van az idő lenyomata. Sztálint dicsőítő mondataimat az az őszinte hit táplálta, hogy a pozitív változás, amely minálunk a háború utáni első években végbement, az ő nevéhez kapcsolódik. Így volt ez a nemzetiségi kérdésekben is. Az MNSZ akkori vezetői Sztálin tételeivel érvelve érték el mindazt, amire joggal lehettek büszkék: például a magyar egyetemet Kolozsvárott, önálló magyar iskolai hálózatot, nemzetiségi minisztériumot… Hozzá kell tennem, hogy ez az érvelés szerencsésen találkozott az akkori román pártvezetés elveivel is. Gondolom, nem kell hozzátennem, hogy a Sztálin-kérdésnek e sajátos vetülete mit sem változtat annak lényegén, mit az utóbbi idők szovjet felülvizsgálatai tártak föl a hatalmi önvizsgálat folyamatában. Ezek után a kérdésedre visszatérve, még azt mondanám: közügyi tapasztalataim részint oda sűrültek a drámáimba is, rég múlt idők keserves örökségéhez társulva. Például a dogma kegyetlensége a reformációban, az emberi megalkuvások változatai már a mitologikus régmúltban is, hit és illúzió, Nagy Sándor szúzai kísérlete a más ajkú népek beolvasztására, s annyi minden más…

– Nem mondok újat számodra azzal, hogy megemlítem: vannak esztéták, akik az ilyen kérdéseket a politika szférájába utalják, mert szerintük a színpad nem agora, nem népgyűlés színhelye.

– Napóleon óta tudjuk – bár előtte sem volt ez titok –, hogy a modern sors: a politika. Nem hinném, hogy a mindenkori hatalom szorításában vergődő ember ügye – amit ugye agorán is meg lehet tárgyalni – kevésbé fontos a színpad számára, mint teszem azt, a nemi aberráció kérdése.

– Ne vedd csapongásnak, ha most hirtelen egyebet kérdezek: beszélhetünk személyed kapcsán irodalmi és politikai karrierről?

– Ezt írásos kritikusi vélekedésben is olvastam már. Véleményem az, hogy az irodalomban nincs karrier. Csak irodalom. Egy jó regény, amely sikert arat, nem karrier, hanem jó regény, amelynek történetesen sikere is van. Egy rossz munka: halva született valami, nincs mit szólni róla. Ami pedig politikai jellegű ténykedésemet illeti: soha nem óhajtottam politikus lenni. Mindig íróként próbáltam beleszólni olyan ügyekbe, amelyek a romániai magyarság sorsát meghatározták. Annak, hogy ezt falusi vagy parlamenti szinten tettem, ugyancsak semmi köze e karrierhez, amely ugyebár gyors és sikeres előmenetelt jelent. Annak minden előnyével. Ehelyett szívesebben írtam volna novellát vagy színdarabot. Hivatásomat, vagy vélt hivatásomat, az írást gyakoroltam volna. De be kellett látnom – és mint tudod, nemegyszer barátaim rábeszélésére –, hogy ha Tamási Áron kiállt a vásárhelyi találkozó dobogójára, ha Kacsó Sándor elfogadta az MNSZ elnöki tisztségét, ha Kós Károly a román parlamentben képviselt bennünket, akkor ily dolgokban az utódoknak is kötelességeik vannak. És nem holmi karrier végett. Hanem egy adott kisebbségi helyzet kényszerűségei folytán. Amikor olyan politikusaink, mint Kurkó Gyárfás börtönben senyvedtek. Amidőn képviseletünk ügye – már az ötvenes évek végével – sanyarú helyzetbe jutott: elszaporodtak a karrieristáink, akiknek demagógiáját, meghunyászkodását népben és nemzetben gondolkodó íróink próbálták ellensúlyozni. Hogy ezt miként végeztük, és személy szerint mindig helyesen cselekedtem-e: más kérdés. Ma már világosan látom tévedéseimet is; egyik hatvanéves kartársam születésnapi önvizsgálatában helyettem is szólva mondotta volt: „Előfordult, hogy szóltam, amikor hallgatni kellett volna.” Másik hatvanéves íróbarátom viszont így összegez: a mi nemzedékünk számára nincs könyörület a jövendő részéről. Annyi bizonyos, hogy számtalan cselekvésünk jutott kudarcra a cselekvés módozatainak helytelensége folytán.

– Arról nem beszélve, hogy ezt a cselekvést, vagy kísérleteit a holnap számára, a sajtó nem tanúsítja.

– Vagy csak részben tanúsítja. Példának okáért a Magyar Nemzetiségű Dolgozók egyik plenáris ülésén – a hetvenes években – az államelnök színe előtt úgyszólván valamennyi lényeges ügyünket kifejtettük. Csak jómagam legalább tizenhét kérdésre tértem ki, beleértve senyvedő zenei oktatásunkat is. Ebből sajtónk csupán az általános politikai tételeket közölte. Az utánunk jövők tehát csak erről fognak értesülni.

– Milyen feltételei volnának szerinted a nemzetiségi lét pozitív megítélésének?

– Mielőtt erre kitérnénk, vessünk pillantást az ötvenes évek végéig működött intézményeinkre, a nemzetiségi jogokat tükröző felépítményre. Kezdetben volt a Magyar Népi Szövetség parlamenti csoportja, amely egyéni és testületi felelősséggel tartozott saját nemzetiségi szervezetének mindazért, amit szólt és cselekedett választóinak nevében. A későbbi változások folyamán ez a csoport megszűnt, s vele együtt a felelősség is a kimondottan nemzetiségeket érintő ügyekben. Kezdetben volt a nemzetiségi minisztérium, amely azután megszűnt, s félig-meddig jogutódjaként jött létre egy nemzetiségi igazgatóság a Művelődési Tanács keretében; az igazgatóság végül úgynevezett irodára módosult, s végül két vagy három személyből álló munkacsoport lett belőle. Tulajdonképpeni feladatáról, hatásköréről semmi fogalmunk nincs. Tagjait hol valamely színház főpróbáján látjuk, hol valamely magyar lap értékelőiként közvetítenek időszerű szempontokat. Időközben volt egy tanügyi államtitkárunk Lőrincz László személyében, majd lemondása után e nemzetiségi funkció gyakorlatilag megszűnt az általános feladatok közepette. Kezdetben volt az önálló, általános magyar iskolai hálózat, amely az iskolák egyesítésével elvesztette viszonylagos önállóságát, minek folytán a magyar nemzetiségű igazgatók döntő többsége aligazgatói – főleg adminisztrátori – munkakörbe került. Az iskolák egyesítése folytán, közel félezer éves múltra visszatekintő erdélyi kollégiumaink, amilyen például a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, a kolozsvári Református Kollégium, a Piarista Gimnázium, a marosvásárhelyi Református Kollégium és több más iskolánk volt, megszűntek mint önálló elméleti középiskolák, híres könyvtáraik átszerveződtek, más helyre kerültek, eljelentéktelenedtek. Ezekben az iskolákban a párhuzamosan szervezett román és magyar osztályok száma az évek során látványosan lecsökkent, minek következtében magyar gyermekek tízezrei kénytelenek kimondott román tanítási nyelvű osztályokba iratkozni. Kicsengetési kártyákon látható például: középiskoláinkban olyan román osztályok léteznek nagy számban, amelyek tanulóinak 95 százaléka magyar. Kezdetben még némi kilátás mutatkozott magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésére. Végtelen viták után, melyeket minden lehetséges fórumon ez ügyben folytattunk, nyilván elvi döntés következtében a kérdés lezárult: a mai román oktatás fő vonulata, mely a tanulóifjúság döntő többségét tömöríti, a középszintű szakoktatás kizárólag román tanítási nyelvű: keretében magyar gyermekek hatalmas tömegei felejtik el anyanyelvüket, szakadnak el végzetesen szellemi hagyományainktól, a magyar irodalomtól.

Kezdetben volt a kolozsvári magyar egyetem, amely Bolyai nevét viselte. Azt egyesítették a román egyetemmel, így lett belőle Babeş-Bolyai, amelynek keretében a magyarul előadott diszciplínák száma évről évre csökkent, míg el nem mondhattuk, hogy valójában megszűnt a magyar egyetem. Ez történt Marosvásárhelyt is az Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolával, Kolozsváron az Agronómiai Főiskola magyar tagozatával, a képzőművészeti főiskolával, a zeneművészeti főiskolával. Kezdetben voltak az önálló magyar színházak. A kolozsvári és a temesvári kivételével ezek tagozati szintre estek vissza; új igazgatóik a legnagyobb jóindulattal sem képesek kompetensen foglalkozni a magyar tagozatok sajátos művészi kérdéseivel azon egyszerű oknál fogva, hogy sem nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerik. Kezdetben volt többek közt a marosvásárhelyi Székely Népi Együttes. Célját meg is fogalmazták világosan: a romániai magyar folklór ápolása. Mint ilyen megszűnt létezni. Maros Együttes néven mutat be időnként magyar számokat is, százalékarány körüli áldatlan viták közepette. Hírhedett szempont ez művelődési életünkben: a százalékarány. Oly mértékben énekelni, táncolni valamely együttes keretében, amilyen a nemzetiségi százalékaránya az ország összlakosságán belül. Részletkérdésként: kezdetben volt a Művelődés című havi kulturális folyóiratunk, amely megszűnt létezni; jogutódja tíz-tizenöt százaléknyi magyar szöveget közöl a folyóirat egészén belül, amelynek hivatalos megítélése érdekes módon így hangzik: „a folyóirat magyar változata”. Mert a kimondottan román nyelvű testvérkiadvány mellett így jelenik meg a német nyelvű változat is.

Kezdetben volt… de lehetetlen mindent fölsorolni. Megpróbálok inkább a kérdésedre válaszolni. Milyen feltételeit látnám a nemzetiségi lét pozitív megítélésének…

– Bocsáss meg, hogy közbeszólok. Előbb hadd kérdezzem meg beszélgetésünk feltételezett olvasóinak nevében, hiszen jómagam régóta ismerem véleményedet ebben a kérdésben is: hogyan ítéled meg ezt a fogalmat: magyar nemzetiségű román dolgozó, vagy német nemzetiségű román dolgozó?

– Tegyük hozzá: a kérdés ahhoz kapcsolódik, hogy hazai sajtónk egy idő óta e kifejezéssel helyettesíti a romániai magyarság fogalmát, a német nemzetiség fogalmát. Hát ez abszurditás. Fából vaskarika. A nemzetiség: etnikum is. Egy etnikumban nem fér meg két etnikum. Természetesen egyénileg bárkinek jogában áll annak neveznie magát, aminek akarja. De csak saját nevében. A romániai magyarság nevében ezt – az önkényes politikai garázdálkodás és cinizmus vádja nélkül – senki nem teheti.

– A másik közbevető kérdésem pedig ez lenne: ha kezdetben tanúi lehettünk műveid kiadásának és újrakiadásának, drámáid előadásainak a hazai színházakban, most pedig…

– Most pedig a helyzet ennek az ellenkezője. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1981-ben jelent meg. Tehát majdnem egy évtizede. Új munkáimat hazai magyar kiadónk, a már említett Kriterion, saját felsőbb kontrolljának tiltása folytán nem hozhatta ki. Összes színpadi munkáim közül kettőt engedélyeznek a színházak számára: egyik a Vidám sirató, másik az Egy lócsiszár virágvasárnapja. Az összes többi anatéma alá esett. Annak ellenére, hogy ezeket a hetvenes években magyar és román színházak egyaránt játszották. Régi prózai munkáim elkelnének új kiadásban, ám – köztudomásúlag – bármely munka újrakiadásához a Kriterion fölöttes szerveinek jóváhagyása szükséges, ilyen jóváhagyást pedig még nem sikerült kikönyörögni.

– Akkor most áttérhetnénk a nemzetiségi létfeltételekre.

– Igen. Személyes megítélésem szerint pedig ezek hozzávetőlegesen a következők lennének: a romániai magyarság kollektív szervezkedési joga, hogy önnön politikai, állami képviseletét is a közösségi értékelés alapján tudja megteremteni; művelődési életünk összes önigazgatási formáinak a létrehozatala, kezdve a valaha volt nemzetiségi minisztériumtól, egészen a vegyeslakta falvak kulturális ügyeinek nemzetiségi felelőséig; magyar tanítási nyelvű iskolai hálózat az óvodától a főiskolai oktatásig; a nemzetiségi jogok összegezése egy nemzetiségi statútumban, amely többek között biztosítja az anyanyelv használatát szóban és írásban, nyilvános feliratokban a nemzetiségileg vegyes vidékeken, a tanácsok és egyéb állami szervek keretében, utcanevek és nemzetiséglakta helységek nevének dolgában; annak elismerése, hogy nyelvében, kultúrájában, történelmi hagyományait tekintve a romániai magyarság az összmagyarság része, s mint ilyen, sajátos színt képvisel az ország egészén belül, ahol is önnön érdeke, hogy ne szigetelődjék el a román nemzet kultúrájától; a normális kapcsolatlehetőségek biztosítása saját nemzetével, annak művészeti és tudományos életével, különös tekintettel a vérségi rokonság Európában egyedülálló kiterjedtségére. Ezek tehát elemi jogok.

– És a kötelezettségek?

– Engedd meg, hogy egyik könyvemből idézzek: „Ahol jog van, ott az állampolgári kötelezettségek felelős tudata törvényszerűen kialakul. És megnyugtató módon, sőt biztatólag alakítja ki formáit az együttélés egész bonyolult folyamata…” Sapienti sat!

– Közügyi ténykedéseid tapasztalatát miként összegeznéd tehát?

– Diákként álmom volt az írói hivatás. Kisebbségi helyzetünkben tudomásul kellett vennem, hogy az írónak nem csupán hivatása, hanem kötelessége is van. Ezt én úgy értelmeztem, hogy erdélyi és nem erdélyi tanítómestereim példájára ki kell vennem részemet az irodalmon kívüli gondokból is. Talán épp azért, hogy egy lámpa fénykörében a tiszta esztétikum helyét ne foglalják el a szívben és elmében a nemzetiségi lét keserves gondjai. Kutas Ferenc nagybátyám fél szemét kiverték, mert magyarul szólalt meg ott, ahol ez nem volt tanácsos. Fél szemmel hogyan lett volna kedve jó vagy akár rossz verset olvasni? Álom volt és marad románok és magyarok tejtestvérisége, ahogyan azt egy Ady, egy Németh László is megálmodta már. Álom volt és marad, hogy nemzetek és nemzetiségek együttélésében jogos trónjára lehet ültetni azt, ami Herder szerint az emberben isteni: a humánumot. Némelyek szerint ez az érzelmek és a poézis világába tartozik. Egészítsük ki hát Lenin racionális fejtegetéseivel a népek önrendelkezési jogáról. Álom volt és marad az az egyenjogúság, amely bármely nemzetiség számára kisebbségi mivoltát feledtetni tudja. Ezért próbáltam szólni, tenni egyet és mást a jóhiszeműség tévedéseivel együtt. Ez utóbbiak dolgában a jövendőnek nem a bocsánatát, csak megértését kérném, ha egyáltalán szó lehet ilyen kérelemről.

– Köszönöm a beszélgetést.

 

„Fűszálviták”, remények, betiltott darabok^*

(Egészségét helyreállítandó München és Bern felé tartva egy ideig Budapesten tartózkodott Sütő András. Alkalma volt, hogy másfél év múltán a Nemzeti Színházban ismét megtekintse az Advent a Hargitán-t; a Vígszínházban nemcsak az előadást, hanem őt is ünnepelhette az Álomkommandó közönsége. Beszélgetésünk az újratalálkozás jó érzésével kezdődik.)

– Tapasztaltam, hogy sem az egyik, sem a másik előadás nem kopott meg, mindkettő ugyanolyan intenzitással él, mint korábban is láthattam. Az Advent a Hargitán-ban új szereplőnek is örülhettem. Zetelaki Gábort előzőleg Funtek Frigyes alakította. A gyermekkor emlékeibe ragadt, művészi hajlandóságú ifjút adta, remekül. Most pedig Bubik István tartásban konokabb férfiút mutatott – ugyancsak nagyszerűen. Mit mondjak még? A szerző e két dráma fogadtatását tapasztalva aggodalommal veszi azt is tudomásul, hogy a mai történelmi folyamatok a kisebbség menekülésének drámai atmoszférájában fokozzák is az ilyen darabok iránti érdeklődést. Bizakodom abban, hogy az Álomkommandó problematikájának egyes motívumai el fognak avulni. De remélem, hogy vannak olyan tartalmai, amelyek a jelen drámáján túl is érvényesek. Amint az Advent a Hargitán-ban is; azt gondolom, hogy a benne megfogalmazott reménytelen várakozás fájdalma tartós jelenség az életünkben. Az Álomkommandó-ban az álom és valóság konfliktusa sem meghatározott, időhöz kötött. Mindkét dráma együttese azzal az intenzitással játszik, hogy az időnek körülöttünk megsűrűsödött izzását is érzik és éreztetik velünk. Ilyenformán leghűségesebb szövetségeseimnek érzem a színészeket abban, amit mondani akartam.

– Az Anyám könnyű álmot ígér című regényednek egy mondata újra és újra felbukkan közéletünkben. A Liget című lap tavalyi 2. számában olvashattuk Csoóri Sándor Erkölcsi revízió című szövegét. Felszólalásként hangzott el a Magyar Demokrata Fórum tavaly március 4-i tanácskozásán. Többek között ez olvasható benne az erdélyi kisebbségi lét jelmondataként aposztrofálva: „A fű lehajlik a szélben, hogy megmaradjon.”

– Tévedés. Én ott élek, de ilyet nem hallottam.

– Arról is szól Csoóri Sándor, hogy ottani felfogás szerint ez valamilyen Bethlen Gábor-i politika lenne.

– Elég nagy szamarak lennénk, ha így értelmeznénk a nagy fejedelem példáját.

– Csurka István Megmaradni című darabjában a Nemzeti Színház előadásában is elhangzik, miszerint ideje lenne Erdélyben föladni a lehajló fűszál kisebbségi politikáját.

– Akkor ez egy másik félreértés. A regényben a szóban forgó mondat így hangzik: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam.” S ez így is van. Látott valaki füvet, amely a szélben nem hajlik le, hanem felkunkorodik? De nem értem a kapcsolást. Mi köze az én regényemnek az említett beszédhez és Csurka drámájához?

– Sokak szerint ezek a kitételek veled vitatkoznak.

– Velem? Hát meghirdettem én ilyen jelmondatokat? Akkor már régen fejbe vertek volna a székelyek.

– Akkor mégis, miképp vélekedsz a dologról?

– Úgy, hogy egy regényben, márpedig ez esetben napló formájában írott regényről van szó, nem kisebbségpolitikai röpiratról – szóval egy regényben köztudomásúlag igen sok mondat van. Például ilyen is: „Keljetek fel, pásztorok, pásztorok!” Betlehemes ének. Akkor vajon ezt úgy kell értelmezni, hogy a betlehemesek felkelést szítanak a pásztorok között? No jó, ne tréfáljunk. Az ügy komolyabbnak látszik. Két kitűnő elme, amilyen Csoóri és Csurka, regényszöveg-értelmezésben nem követhet el ilyen abszurdumot.

Azt hiszem tehát, másról van szó. Arról, hogy ezt az én szövegemet színpadra is alkalmazták sokan, sokféleképpen adták elő, Gyümölcsoltó Gergely idézett mondatára pedig sokan rábólintottak. Mindazok, akik – akár politikusi mivoltukban is – úgy vélték: egy kisebbségnek, akár a fűnek, jobb a szélben lehajlania. Elbeszélgettem erről Csoóri Sándorral is. Ő pedig úgy véli, hogy adott korszakok cselekvésképtelenségében egy-egy ilyen mondat könnyen kiszakad regénybeli összefüggésrendszeréből, s az önáltatás, önigazolás szolgálatába szegődik. Amiről a szerző nem tehet, mivel ez társadalmi atmoszféra következménye. Azt kell mondanom tehát: Csoóri, Csurka nem velem szállt vitába, hanem mindazokkal, akik Magyarországon a regényemből kiszakított mondatot kollektív kisebbségi magatartásformaként értelmezték. De hadd tegyem hozzá: nem ártott volna jelezniük, hogy ők nem az én könyvemmel, hanem az abból „kiszabadult” és jelmondattá „manipulált” szöveggel pörlekednek.

– Úgy tudjuk, a szóban forgó könyv Romániában évek óta indexen van.

– Így nem mondhatnám. A könyvtárakból nem vonták ki, újrakiadását azonban évek óta nem engedélyezik. Úgy gondolom, ez a tiltás nem azért ütött be, mert munkáim a „fűszál-filozófia” jegyében születtek volna.

– Mindezek ellenére: nem beszélhetünk-e arról, hogy a romániai magyar kisebbség kollektív magatartásában megnyilvánul ez a – mondjuk így: – fűszáltermészet?

– De igen, ez is létezik. Hetven év a kollektív és egyéni magatartások rengeteg változatát alakította ki. Ezek ütköznek is most egymással. Főleg az úgynevezett kisebbségi képviselet és a tömegek óhaja, akarata között. Így tehát ami kívülről nézve általános megadásnak látszik: belül keserves konfliktusok, drámák sorozata. Ezt kívülről megítélni nem könnyű. A tények ismeretét indulat, szubjektív óhaj nem helyettesíti. Az elszabadult fantázia sem.

– Hogyan ítéled meg ma a sajátosság méltóságának Erdélyben tíz évvel ezelőtt oly hevesen vitatott fogalmát?

– Ugyanúgy, mint akkor, vagyis: egy nemzettel közös államban élő nemzetiség fogalma nem olvasztható be a nemzet fogalmába. Tudomásul kell venni annak a többségi nemzettől eltérő sajátosságait, amilyen a nyelv, a kultúra és így tovább. Bármely nemzeti kisebbségnek elemi emberi és kollektív joga, hogy sajátosságaiban önmaga lehessen. A többségnek tehát, amikor jogrendszert alkot, tisztelni kell a másság, a másik etnikum nyelvi és kulturális sajátosságait, ahogyan tisztelet illeti az emberi méltóságot. A vitatott fogalom tehát: követelmény. Követelményünk a kisebbségi lét többségi megítélésében. Ma pedig időszerűbb, mint valaha.

– Legutóbb az ÉS-ben egy áttelepült írókollégád tollából azt olvashattuk, hogy a sajátosság méltósága fellengzős kifejezés…

– Attól függ, mivel vetjük össze. Méltóság szavunk valamely obszcén kifejezés mellett kétségtelenül fellengzősen hangzik. Nyelvi ízlés dolga, hogy ki honnan ítéli meg, milyen fogalmak társaságából. Ha például az emberi méltóság szavai mellől nézem: hogyan lehetne fellengzős? Tíz év azonban nagy idő, azóta sok minden történt. Akkori, vitát keltő cikkemmel, amely Csipkerózsika címmel jelent meg a Korunk-ban, nemzetiségi állapotunk néhány aggasztó jelére szerettem volna rámutatni. Ahogy a közlés lehetőségei engedték. Kényszerű módon tehát jegyzetem csak jelzése lehetett annak, hogy sorsunk, helyzetünk megannyi drámai kérdése kiált költő, regényíró, drámaszerző után. Akkori szelíd tűnődésemet az események régen elsodorták; írótól, bárkitől más hangot követel immár a helyzetünk.

– Az Erdélyből áttelepültek olykor rosszízű gondolatokkal üzengetnek az otthon maradóknak.

– Minden „emigráció” szellemi nyomorúsága ez. Az önigazolás mohó vágya sokszor óhatatlanul intrikába fullad. A távolság megvédi az embert a hamisítás következményeitől. Bizonyos, hogy ebből semmiféle „emigrációban” tartósan megélni nem lehet. Sanda és megosztó gondolatokra utaltál; szerzőik abban a tudatban vélekednek otthon maradt kollégákról, hogy azoknak nincs módjukban válaszolni. S ez végeredményben erkölcsi kérdés. A jövő mindent helyére fog tenni.

– Sereglenek az Erdély-szakértők, s feltűnő, hogy a Virrasztás szerzőjét, Tamási Áront mennyire kerülik. Volna pedig miben ragaszkodni hozzá; hivatkozni erkölcsi, szellemi tartására.

– Meggyőződésem, hogy olyan társadalomban, amelyben a legjobb értelemben vett reformeszmék megvalósulhatnak, Tamási Áron is visszakerül az őt megillető helyre. Az ő szépirodalmi munkáin túlmenően közügyi írásai ma is ragyogó példái az író etikai tartásának. Tamási Áron a társadalmi igazságot nem az éledező, sőt élesített osztályharc, hanem a humánum jegyében tudta elképzelni. Nagyon sok érvényes eszmét lehet ma is közkinccsé tenni az ő „jégtörő” gondolataiból. Mint minden nagy író életműve, utóéletében az övé is hullámzó. Biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik az iránta való érdeklődés új korszaka. Mindmáig például nem tudatosítottuk: a Jégtörő Mátyás a magyar próza új fejezetét jelenti. Tamási játékainak színpadi élete is alig kezdődött el. Ezek még mindig olyan rendezőkre várnak, akik a századvég korszerű színpadi eszméi szerint viszik majd sikerre Tamási Áront. Gondolj például az Énekes madár varjúveszedelmére. Nem egy Hitchcock figyelmére méltó mozzanat? Olyan fenyegetettség ez, amely több, mint a népélet derűs mozzanatai.

– Tamási színpadi munkáit említetted. Jó hír, hogy a marosvásárhelyi színpadon nemrégiben felújították a Csalóka szivárvány-t; ám hiába írod darabjaidat, azokat a vásárhelyi közönség mégsem láthatja.

– Plakáton is meghirdették az Advent a Hargitán-t; begyűjtötték a bérlőket, s a drámát nem mutatták be. A bérlők pedig megnézték, amit kaptak helyette. Meghirdették az Ihajcsuhajdiá-t; begyűjtötték a bérlőket, de nem mutatták be, s a bérlők nézték, amit adtak nekik. Legutóbb, a tavalyi évadkezdéskor, a Lócsiszár-t ígérték; begyűjtötték a bérlőket, s most úgy döntöttek: nem. Helyette a bérletesek kapnak, amit kapnak. A helyzet az, hogy a színház a maga fejétől minden darabomat bemutatta volna, de erre a felsőbb szervektől nem kapott engedélyt.

– Rangos és klasszikus szerzők tilalmas sorában tudhatod magad, amely Bornemisza Péterrel és Katona Józseffel kezdődik…

– Csak annyit mondhatok erre, hogy ez a gyakorlat logikusan következik a fentebb említett tiltásokból. Amelyek ugyanúgy sújtják ebben a pillanatban Székely Jánost, mint engem. Igazad van; vigasztalhat, hogy kiváló szerzők között tudhatom magam; mert Madách Imre, Illyés Gyula, Németh László és Örkény István vagy Kós Károly egyaránt tiltott szerző színpadjainkon.

– A Nemzeti Színház egyik állandó szerzőjétől kérdezem: miben látod a Nemzeti feladatát?

– Amiképpen nem lehet eszményi Nemzetinek nevezni azt a színházat, amely a világirodalmat kizárja és csak nemzeti drámákat játszik, ugyanúgy nem tekinthető az sem nemzetinek, amely, akár világszínvonalon is, csak más nemzetek drámáit játssza, és a magyart elhanyagolja. Felfogásom szerint egy nemzeti színház azt a drámai kultúrát képviseli, amely a nemzeti és egyetemes értékek együttese. A világirodalmi áramlatok mellett tehát a nemzeti sorskérdéseiknek kell helyet biztosítania folyamatosan a színpadon. Mert különben hová kerülnek ezek? Minőségi Nemzeti Színház könnyen dönti el azt a vitát, van-e helye a drámai művészetekben a nemzeti sorskérdéseknek. Ugyanis a sorskérdések drámai tárgyalásának jogát rossz drámák esetén lehet és kell kifogásolni. A rossz dráma nemcsak egy nemzeti sorskérdést kompromittál, hanem bármely egyetemesnek vélt problémát is. A romániai magyar színházi rendezők között emberi és szakmai értelemben Harag Györgyöt tekintettük annak, aki ezt a sorskérdésekben megfogalmazódó egyetemes színházigényt képviselte. S Harag György nemcsak kolozsvári és marosvásárhelyi, hanem legjobb újvidéki, gyulai és győri rendezéseiben meg is valósította ezt a követelményt.

– Utolsó találkozásunk alkalmával, 1984 őszén Harag György szenvedélyesen arról beszélt, hogy szeretné színpadra vinni az Ugató madár című drámádat. A darabot azóta sem láthattuk.

– Azzal, hogy Harag György meghalt, a darab is megtorpant a maga útján. Egy időre félretettem. Azóta eltelt néhány esztendő. Újraolvasva megállapítottam, hogy még dolgoznom kell rajta; ezt a munkát az idén szeretném befejezni.

(További, súlyos kérdések következhetnének, de azt mondja Sütő András: azokra majd prózában, esszében, drámában válaszol. Siet haza. Írni, dolgozni akar. Mert másként nem tehet. Itt tavaszi napokat élt, ott várja a dideregtető Idő. Otthonában, Sikaszóban, a Kis és Nagy Romlás lábánál, hó lepi és köd üli a tájat…)

Ablonczy László

„Az omlásnak ez csak a kezdete”^*

– Ezekben a nehéz órákban, években, talán mondjuk úgy: korszakban, esetleg súlytalannak tetszik a kérdés, mégis bátorkodom feltenni Sütő Andrásnak: van-e önálló erdélyi magyar kultúra?

– Szerintem nincs. Századok alatt a történelmi hányattatásban kialakultak ugyan sajátos, úgynevezett transzszilván vonásai, ezek azonban sosem tették önállóvá, egészében mássá az összmagyar kultúrán belül.

– Akkor hogyan vélekedik ön a Kós Károly nevével fémjelzett transzszilvanizmusról?

– Hát ennek megfelelően. A transzszilvanizmus a provincia sajátosságainak túlhangsúlyozása. Ennek irodalmát illetőleg például már Babits is elmondta jogos aggályait. Az úgynevezett transzszilván irodalom csakis az összmagyar irodalmon belül értékelhető. Önállóságáról így ma sem beszélhetünk.

Erre azt is mondhatnák sokan: valóban nem beszélhetünk önálló erdélyi magyar irodalomról. Hiszen a romániai magyar irodalom – hivatalos román felfogás szerint – a román irodalom része. Ezt pedig én így módosítanám: a romániai magyar irodalom valóban része a mai Románia kultúrájának. De hagyományai és nyelve révén a magyar irodalom szerves része, amiként a romániai magyarság is a magyar nemzet szerves része, attól függetlenül, hogy nem a magyar állam keretein belül él. Kultúrában, irodalomban, szellemiségben nincsenek területi elcsatolások. Amit lent határsorompók választanak el, az egy változatlan szellemi égbolt magasában találkozik.

– De találkozik-e más is? Megoszthatatlan-e a magyarságtudat? Egyáltalán: mi a magyarságtudat napjainkban?

– A sommás kérdésre sommásan nem tudok válaszolni. Huszadik századbeli szétdaraboltatásával a magyarság a Mohács utáni idők állapotába esett vissza. Népből nemzetté válásának útján elakadt. Tömbjeiben a viszonylagosan egységes magyarságtudat nem alakulhatott ki. Az összmagyarság egyharmada más államok nemzettestében kisebbségi sorsra jutott; hol itt, hol ott fel-felújuló, immár háromnegyed évszázados üldöztetésre.

– Üldöztetés? Ugyancsak sommásan szólva? Hiszen, például a romániai magyarság dolgában, az ötvenes-hatvanas évek idején ön is elismerőleg szólt valóságos egyenjogúságról, igaz testvériségről, nemzetiségi fejlődésről.

– Úgy van. Mert így volt. Akkori vélekedésemet tények igazolták. Hit és tény együtt volt. Ám a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának ez a felfelé ívelő szakasza rövid ideig tartott. Utána zuhanás jött. Ennek részleteibe most nem merülhetünk el; nálam illetékesebbek ezt széltében-hosszában tárgyalják. Maradjunk a kérdésnél: mi a magyarságtudat napjainkban? Az egyes tömböké. Így tehát – mert abból való vagyok – a romániai magyarságé. Erről pedig azt mondhatnám, ez a tudat: a riadalom, a menekülés, a létmentés tudata.

Ugyan! – mondják némelyek. – Helyéről elmozdul néhány tízezer. Még mindig marad kétmillió. Bár így lenne, ám attól tartok, hogy a riadalom, a menekülés, a létmentés méretei növekedni fognak. Valójában az is menekült, aki helyben marad. Nyelvének szabad használatából kiesetten, kollektív nemzetiségi létének jogai nélkül, hivatalosan átkeresztelten, etnikumában tehát megtagadva a romániai magyarság ösztönszerűen befelé fordul, társadalmi passzivitásba vonul, nappal hallgat, álmában menekül. Ilyen körülmények között szinte komikus azon tűnődni: mi a magyar, milyen a magyar, miféle is a tudata, kollektív természete stb. Ismételjük a közhelyet? Tudatát a léte határozza meg. Az a lét, amelyben feltűntek a nemlét, egy potenciális megsemmisülés veszedelmei. Túlzás ez? Határsorompók nélkül a romániai magyarság menekülése arról a földről, ahol ezer esztendeje él, palesztin méreteket öltene. Meglódult tudatának most ez a legfőbb jellemzője.

– És Sütő András ebben a kavargó menekülésben vajon miért marad otthon, vagyis Erdélyben, Marosvásárhelyt? Ami már nem is az, hanem Tîrgu-Mureş, hiszen tudjuk, egy idő óta a romániai magyar sajtó számára betiltották a helységnevek magyar nevének használatát.

– Hát többek közt éppen ezért vagyok ott, ahol mindig is voltam: a szülőföldön. A tiltások miatt is. Hogy a romániai magyarságnak segítségére legyek az efféle betiltások elleni tiltakozásban. És egyáltalában: a nemzetiségi jogok megszerzésének küzdelmében.

– Miben állna ez a küzdelem? Csoóri Sándor szájából elhangzott olyan mondat, hogy a romániai magyar értelmiség árulója lett a magyar nemzetiség ügyének.

– Ebben annyi az igazság, hogy az ügynek árulói is vannak. Mint minden ügynek a világon. Mint mindig az idők folyamán. A jelenség manapság nálunk azzal bonyolódik, hogy a küzdők legnagyobb része névtelen, ismeretlen – hisz nem jutnak sajtóhoz –, az árulók pedig a hazai és nemzetközi nyilvánosság előtt deklarálják a romániai magyarság csodálatos boldogságát, egyenjogúságát stb. Csoóritól mégis elvártuk volna, hogy komolyabb tájékozottságról tegyen bizonyságot. Akinek nem inge, persze, a vádat nem veszi magára. Ám művészemberként az empátia megszólalhatott volna benne, mondván: vajon miként veszi tudomásul sommás ítéletét az az erdélyi magyar értelmiségi, akit egyrészt vallatói neveznek a román haza árulójának, másrészt a Kossuth rádióból értesül ugyancsak áruló mivoltáról. Hát erről most csak ennyit.

– És akkor hogy állunk az úgynevezett lehajló és éppen ezért megmaradó fűszál elméletével vagy tételével, avagy jelszavával, amelyet Magyarországon ugyancsak Csoóri Sándor és Megmaradni című drámájában Csurka István is bírálat alá vett?

– Olvastam, illetve hallottam színpadról is ezt a bírálatot. A metafora ismerős volt számomra, ám először azt gondoltam végig: ki, mikor és hol hirdetett meg a romániai magyarság számára ilyen „elméletet”, „tételt”, „jelszót” stb. Meg kellett állapítanom, hogy minálunk soha senki sehol ilyesmit nem hirdetett meg. Ép elmével társadalmi programként bármely kollektivitás számára ilyet nem lehet meghirdetni. Ennél a passzív ellenállás elve is cselekvőbb, harcosabb program. Ilyenformán vizsgálódva végül oda jutottam el, hogy saját regényem egyik hőse mondotta volt – önnön sorsát jellemezve: a fű lehajlik a szélben és megmarad. Szavait egy másik hősöm a regényben menten meg is cáfolja, ám erre már nem figyeltek föl kritikusaim. Gyümölcsoltó Gergely egyéni felfogását a szerző ideológiájaként értelmezve kezdték Erdélyben is elátkozni már könyvem – Anyám könnyű álmot ígér – megjelenésekor.

Egy temesvári munkásmozgalmi veterán támadott meg először a baloldal bal oldaláról, azután pedig kiváló koponyák is fennakadtak rajta. Miként a példa is mutatja. Én ama veteránnak még elmagyaráztam, hogy regényhős szavait a szerző saját politikai – vagy bármiféle – programjaként, jelszavaként, tételeként értelmezni: rettentő tévedés, ám ugyanezt sem Csurkának, sem Csoórinak bántás nélkül nem mondhatom el. Két kiváló szellemet becsülnék le vele. Maradok tehát a föltételezésnél: ők nyilván olvashatták valahol azt a társadalmi cselekvésként meghirdetett tételt, amit magam – ismétlem – nem olvastam.

Ha mégsem így lenne, a dolog lényegét a komikumban kell keresni. „Keljetek fel, pásztorok!” – énekeltük hajdan mint betlehemesek, karácsony estéjén, a hatósági ember pedig ezt úgy értelmezte, hogy felkelést szítunk a magyarság körében. Ámen.

– Ebben a szétszabdalt magyar sorsban, gondolkodásvilágban milyen magyarságtudatot kellene kialakítani?

– Kisebbségi állapotoknál maradva: ezt maga az élet, a társadalmi gyakorlat fogja kialakítani, ha ez a nemzetiség mai, tragikus helyzetéből kilábal; ha benső ereje lehetővé teszi, hogy jogait kiküzdve egy viszonylag normális lét feltételei között folytassa életét; ha az idő meghozza számára mindazokat az objektív feltételeket, amelyek etnikai fennmaradásához, kulturális felemelkedéséhez szükségesek. Hogy melyek ezek? Itt most csak ismételném magam. Példaként viszont még nem emlegettem Svájc népeinek alkotmányos jogait, vagy pedig a svéd lakosság nemzetiségi körülményeit Finnországban. Ezzel persze nem merülnek ki a példálózás lehetőségei.

– Régi vágy, hogy a pozitív példák sorát magunk is szaporíthassuk. „Dunának, Oltnak egy a hangja” – hangoztattuk sokszor Adyval. Erről mi a véleménye?

– Hogy mindenek ellenére így igaz ez, mint lehetőség. A baj az, hogy évtizedeken át mint realitást kezelték. A Duna menti népek – Németh László szavával – „tejtestvériségének” gondolata nem hiú vágyálom. Megvalósítható. Az ebben érdekelt népek szubjektív feltételei történelmileg adottak. Ezt főleg azok tapasztalhatják, akik e tájnak etnikailag vegyes területein élnek, mint jómagam is. Az egyszerű emberek – mondtuk és mondjuk meggyőződéssel – hajlamosak egymás megértésére, a békés, alkotó együttműködésre.

Ha ebben nacionalista propaganda-hadjáratok meg nem zavarják őket. Ha a nemzetiségi kérdés európai szintű megoldásának feltételeit biztosítják mindazok az államok, amelyek ebben érdekeltek.

Határozottan állítom, hogy például a romániai kisebbségek életében 1944 után volt olyan történelmi szakasz, amikor nemzet és nemzetiség egyenjogúságát a kiteljesedés felé mutató realitásnak lehetett tekinteni. Ám ez rövid szakasz volt. Annak a nemzetiségi politikának elvrendszerét épp azok az erők vették gyökeres revízió alá, amelyek valójában létrehozták. Az „átrendezés” persze nemcsak elviekben történt. Hanem gyakorlatilag. Annak a felépítménynek a fokozatos fölszámolásával, amelyet az első demokratikus kormány – a Groza-féle – a nemzetiségeknek megteremtett.

Hogy ez mit jelent: ma már közismert. Világszerte vitatott kérdés. Ünnepélyes nyilatkozataival a valót az a Nemzetiségi Tanács sem tudja eltakarni, amely pályafutását a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsaként kezdte, s végzi most átkeresztelten, a magyar nemzetiségű román dolgozók testületeként.

Elkezdődött hát a romániai magyar nemzetiség sorsát meghatározó politika felülvizsgálata – visszamenőlegesen is. A magyarországi sajtóban elkezdődtek a kárhoztatások: az egykori Magyar Népi Szövetség politikájának bírálata; így kerül szóba vezetőinek tévedése, bűne, baklövése stb. Jómagam csak diákként dolgoztam az MNSZ Ifjúsági Szervezetében, a híres – hírhedett – Százas Intéző Bizottságnak nem voltam tagja, de átélvén azokat az időket, tanúként szólhatok az elkezdődött történelmi perben. Azt hiszem, nem vitás, hogy az MNSZ, minden érdemével együtt, súlyos hibákat is elkövetett a negyvenes években, az ötvenes évek elején, míg föl nem oszlatták. Pontosabban önnön feloszlatását deklaráltatták vele.

Ám akik most azt vitatják, hogy ez a szervezet más utat is választhatott volna, mint amit az akkori Román Kommunista Párt mellé állva választott: minden jel szerint szubjektív óhajok szerint ítélkeznek. Elképesztő könnyedséggel lépnek át történelmi tényeken, s hagyják figyelmen kívül egy adott korszak meghatározó körülményeit. A nemzetközieket éppúgy, mint Románia akkori belpolitikai viszonyait. Ennek részleteibe most nem bonyolódom, csak azt teszem még hozzá: a történelemre visszavetített szubjektív vágyálmokkal ezt a kérdést tisztázni nem lehet. Az is tény viszont, hogy az MNSZ-nek töredékesen megírt története felülvizsgálatra szorul. Az emlékezések romantikus felhőrongyaitól valóban meg kell tisztítani, történelmi szerepét – most már objektívebben – újra kell vizsgálni.

De lám, mennyire elkanyarodtam a kérdéstől: van-e közös hangja Dunának és Oltnak? Az elkalandozás látszólagos. Ugyanis a közös hangok feltételei közül kellett fölhozni egyet-mást. Azt jelezve, hogy ez a testvériség elvileg mindig lehetséges volt, ma is az. Ha az objektív feltételeit a politika megteremti.

– Az életnek különös fintoraként az a Herder, aki megjövendölni vélte egykor a magyar nyelv eltűnését, a nevével alapított díjban – életműve okán, hiszen képletesen Duna és Olt mellé számos folyót felsorakoztatott – a népek testvériségéről tesz hitet. Hogyan vélekedik ezek után a magyarság pusztulását felsejdítő herderi jóslatról Sütő András, maga is a díj kitüntetettje?

– Ez a díj – amit Kelet-Európában is sok kiválóság megkapott már, magyarok is természetesen – valóban a népek testvériségének lett szimbólumává. Jelezte azt is, hogy az egyetemességhez a népek legérvényesebben a sajátosság önértékével járulhatnak hozzá. Hiszen ennek megőrzése minden korban az egyetemes értékek gazdagítását jelentette. Hogy is mondta Herder úr? „Az ész és a méltányosság az idők folyamán egyre több teret nyer az emberek között, és elősegíti a tartós humanitást.” Bárcsak látnánk erre nézve a beteljesülés csekély jelét is.

Azt gondoltam egyszer, s le is írtam egyik könyvem elé: „…ha kézen fogom a század utolsó harmadában született gyermeket, és bebarangolom vele Nyelvünk Nagyfejedelemségét, örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk. Reményeinkben a holnap azt ígérte, hogy ezeréves szülőföldünk örök hangjai közt a sajátosság méltóságának elemi emberi jogával zengi majd életrevalóságát nyelvünk is; az édesnek nevezett anyanyelv.

Azt gondoltam, hogy unokák s nagyszülők egymás szeme láttára fogják itt leélni az életüket.

Nem így történt.

Reményünk s aggodalmunk is kétfelé szakadt. Az időnek krisztustövisein fennakadva nézelődnek gyermekeik s unokáik után az öregek. Viszi őket a sorsuk egyfelé, s jajong a búcsúzó szívben az emlék másfelé: az elmúltak irányába, ahol még szó szerinti értelme volt az együvé tartozásnak…” Aztán úgy folytatódik a gondolat, hogy az élet nem igazodik poétikus kérelmekhez és könyvekhez. Erdély hegyei közül s a balladás folyók mentéről elszólítja rendre, számolatlanul e földnek szülötteit. És: szavaink gondját a búcsúzás gondja váltotta föl: az öröknek hitt közelséget a távol, a közös hajlékot a várakozás fehér tornya, ahonnan ugyancsak szólni kell, hírt adni magunkról.

Mármost ezzel folytatom: hírt adni és újból eltűnődni Herder híres, hírhedtté vált jóslatán, hogy tudniillik nyelvünk, a magyar nyelv, kihalásra ítélt a környező népek nyelvtengerében. Kihalás? Eb ura fakó! – szólt nemegyszer a dacos akarat. – Csakhogy mi is ott leszünk ám! Hát ott voltunk minden végveszedelmünknél, és úgy-ahogy kivágtuk magunk. Újból és újból fényre tápászkodtunk a nemzeti katasztrófákból. Némelykor még csodáltuk is magunk: ez jó mulatság, férfimunka volt!

Herder úr jóslatát pedig feledni kezdtük. Elhamarkodottnak, sőt előítéletből származónak véltük, jól tudom, hogy szlovák történészkörökből kapott hozzá sugallatot. Bizonyos történelmi óhaj csúszott át ilyenformán a jóslatok fenyegető árnyai közé.

Feledékenységünk azonban nem számolt a régi Magyarország összeomlásával. Így azzal a veszéllyel sem, amely a kisebbségi létbe szorult magyarság nemzeti nyelvét, etnikai mivoltát hetven éve fenyegeti. Most pedig itt állunk olyan történelmi árnyak alatt, amelyek a herderi jóslatot újból véresen időszerűvé komorítják. Nem oly egyszerű már az eb ura fakó rikkantás. Mert külső veszedelmeken túl ijesztő módon mutatkoznak bensők is: a letargikus bénultság, az önfeladás megannyi bizonyítéka, s köztük a legriasztóbb: a romániai magyarság tömeges menekülése az ezeréves szülőföldről, amiként erről szó esett már. A kiáltó szó, mely visszatérítené, már nem esik füle ügyébe, reménytelenségéből ki nem szakíthatja. A meglódultak tízezrei az anyanyelvüket mentik, gyermekeik jövendőjét, de milyen áron? Hogy földönfutókká lesznek. Nyelvünk mentése közben ősi, kollektív létüket semmisítik meg, és lesznek az újabb magyar diaszpóra áldozatai. Üres helyük Erdély síkságain és hegyei között Herder jóslatára is emlékeztetni fog: itt éltek azok, akik nyelvük mentése közben önmagukat semmisítették meg.

Ám az omlásnak ez csak a kezdete. Holnapi alakulását, végét nem láthatjuk. Annyi mégis bizonyos, hogy az Isten is csak azon segít, aki maga is megpróbál magán segíteni. Ez pedig nem a menekülés, hanem a szembefordulás a sorssal, amely cselekvés nélkül a végzetünkké válhat; a herderi jóslat – ha csak részlegesen is: betelik rajtunk.

– Súlyos szavak. Vád rejlik bennük: történelmi farkasvakságunkról, önismeretünk hiányáról, tükör előtti páváskodásról. Az idő pedig rohan. Vajon milyennek ítélhető most a magyarországi rálátás ebben a katasztrófahelyzetben a környező államok magyar nemzetiségeire?

– Homályos, zavaros „rálátású” korszakok után a kisebbségi magyarság helyzetének megítélése kezdi a valót megközelíteni. Sajnálatos – de mit mondok! –, iszonyatos tény, hogy a „rálátás” hivatalos igényét valójában a romániai magyarság tömeges menekülése támasztotta. Ez a dráma potenciális méreteiben nagyobb, súlyosabb, mint amilyennek látszik. Eddigi jelei mögött oly hatalmas, néma omlás zajlik, hogy az egészében fenyegeti a romániai magyarság létét. A bénultságnak, tehetetlenségnek, az önfeladásnak a maihoz hasonló mélypontja ismeretlen a nemzetiségi lét hetvenéves történetében. A pánikos menekülési folyamat méretei nőnek inkább, nemhogy apadnának. Vége kiszámíthatatlan. Megállításának esélyeit ma még csak latolgatni lehet.

Ilyen helyzetben mit tehet az író, ha nem csatlakozik maga is a menekülők áradatához? Megpróbál kiáltó szó lenni a helyben maradásért, a dolgok rendezési lehetőségének reményében. S azzal a meggyőződéssel, hogy ajándékot az ég ebben sem ígér. Küzdelem nélkül a puszta remény: hiábavalóság.

Fejér Gyula

„…van esélyünk az újrakezdéshez”^*

A romániai és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotójának, „a magyar irodalom vigaszának” (Illyés) hazájában évek óta nem jelenhetett meg kötete. Drámáit leparancsolták a romániai magyar színpadokról. Marosvásárhelyi otthonát, a Vörösmarty utcai házat lebontásra ítélték a város régi negyedeinek megsemmisülésével.

Ezek bizony nem eszményi feltételei az alkotásnak.

Újabb drámája, a torokszorítóan keserű, Auschwitzban játszódó Álomkommandó magyarországi ősbemutatóján nem lehetett jelen; nem kapott útlevelet. A dráma bemutatását a Román Jogvédő Iroda ezúttal sem engedélyezte. Így tehát a budapesti bemutatót mint „kihágást” tartják számon a román illetékesek. Művészet mint „kihágás”: sajátos felfogása ez egy nemzetiségi kultúrának.

– Min dolgozik most Sütő András?

– Elmúlt esztendőmet nemzetiségi gondjaink rabolták el a drámaírástól és regényemtől, amelyet sok évvel ezelőtt kezdtem el. Olyasfajta gondok, amelyekről azt mondják, hogy irodalmon kívüliek. Például az erdélyi magyarság tízezres tömegeinek menekülése az ősi szülőföldről. Vagy például azok a társadalmi-politikai okok, amelyek ezt a katasztrófát előidézték.

– Annak ellenére, hogy ezek az okok ma már világszerte ismertek, mondana ön róluk valamit?

– Felsorolásuk hosszadalmas lenne. Most csak egyet említek: a romániai magyarság oly erősen ragaszkodik gyermekeinek anyanyelvi oktatásához az óvodától az egyetemig, hogy ennek híján most tízezrek képesek az emigráció hányattatásait is vállalni.

– Mit szólnak ehhez az írók?

– Írásban vagy szóban?

– Írásban.

– Írásban semmit. A honi sajtó nem foglalkozik a jelenséggel. Ezenkívül íróink közül is sokan hagyták el már az országot.

– Ön miként vélekedik erről?

– Vegyesen.

– Vagyis?

– Nem ítélkezem sommásan. Van, akit megértek, van, akit nem.

– Ki az, akit nem ért meg?

– A személyekre szóló vélekedés korai lenne. Bizonyítási időt kell adni mindenkinek.

– Öntől mit hoznak ki legközelebb a romániai kiadók?

– Semmit.

– ?

– Közel egy évtizede, hogy nem jelent meg könyvem hazai magyar kiadónál.

– Miért?

– Benyújtott kézirataim a Kriterion fölött álló cenzorok fiókjában várnak engedélyre.

– Romániában hivatalosan közölték, hogy nincs már cenzúra.

– A régi értelemben vett cenzúra intézménye valóban megszűnt. Más formában azonban annál szigorúbb jött létre. Láthatatlan és megfoghatatlan.

– Önnek évek óta egyetlen régebbi könyvét sem találni a romániai könyvesboltokban.

– Mert lehetetlenné vált munkáink újrakiadása. Ehhez olyan különleges engedélyek megszerzése szükséges, amelyek eleddig ismeretlenek voltak a könyvkiadás történetében.

– Kérvényezte ön valamely könyvének újrakiadását?

– Igen.

– És az eredmény?

– Nulla.

– És drámáinak sorsa?

– Azokat ma már csak külföldön játsszák.

– És otthon?

– Be vannak tiltva. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy egy vidám játékomnak megkegyelmeztek. Ezt a kolozsvári és a nagyváradi magyar színház vitte színre.

– Új drámát ír-e?

– Igen. Az ugató madár című drámám első változata elkészült már évekkel ezelőtt. Akkor még Harag György szerette volna megrendezni. Ha nem otthon, valahol külföldön. Aztán őt elvitte a halál, a dráma a fiókban maradt. Évek múltával az első változata már nem tetszik: újraírom hát.

– Kinek?

– A jövendőnek.

– A távolinak vagy a közelinek?

– Jóslásokba nem bocsátkozhatom.

– Említette, hogy drámáit külföldön játsszák. Így tehát új munkája is színpadra kerülhet.

– Igen. De vágyam az, hogy munkáimat a romániai magyarság ismerje. Elsősorban ennek a néptömegnek írok, hiszen a sorsát élem: ez a sors ihlette minden eddigi munkámat. Akkor is, ha szúzai menyegzőről írtam vagy Kolhaas Mihályról. Volt idő, hogy drámáimat sorra vitték színpadra Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön és Nagyváradon.

– És Marosvásárhelyt?

– Ott már nehezebben. Maga a színház örömmel tűzte volna műsorára minden drámámat, így legutóbb az Advent a Hargitán-t és az Álomkommandó-t is. Ez viszont csak a színház együttesének és vezetőinek vágya volt. A fölöttük bábáskodó megyei és fővárosi szervek a benyújtott műsortervekből az én munkáimat törölték. Törlik évek óta. Legutóbb az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat sem engedélyezték.

– Indoklás?

– Változatos. Annak idején például, mikor a Káin és Ábel-t szerették volna bemutatni, a megyei első titkár azt mondotta: a szerző hagyjon föl az efféle szamárságokkal, és írja meg, mily boldogan élnek a parasztok a kollektív gazdaságokban.

– Ön mit válaszolt erre?

– Semmit. Parancsát nem velem közölte, hanem a színház akkori vezetőjével.

– Ilyen körülmények között miként alakul a romániai magyar színházak tevékenysége?

– Aggasztóan. Az elmúlt évtizedben közel száz színházi személy hagyta el végleg az országot. Tehát: színész, rendező, díszlettervező stb. Gondoljuk meg: nem kicsiny csapat ez. A temesvári magyar színház együttesének majdnem a fele távozott már.

– És az utánpótlás?

– Ezt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának kellene biztosítania. Feladatának egy időben eleget tett, de ma már, hogy ily nagymérvű az emigrálás: képtelen pótolni a veszteséget. Évente két-három személyt vehet föl. Nagyon kevés ez. Szinte semmire sem megyünk a pótlásban. Különben így van ez a főiskolai képzés más területein is a magyar diákok létszámát illetőleg.

– Miként jellemezné ön a romániai magyar irodalom és művészet helyzetét?

– Erről sokat lehetne beszélni. Úgynevezett irodalmi életünket a szétesettség jellemzi. Divatosan szólva: az atomizálódás. Nem tudom, hányan várják még útlevelüket a végleges távozáshoz. Minden jel arra mutat, hogy mire a menekülés hullámai elülnek, magyar író, művész is nagyon kevés marad köztünk. Azt is mondják persze Berzsenyivel: nem sokaság, hanem lélek… De vajon nem önáltatás ez? Nemzetiségi létünk alakulásának megítélésében a számok törvényét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindennapi fogyatkozásunk tragikus és sok tekintetben irreverzibilis. A jövendővel mégis úgy kell szembenéznünk, hogy van esélyünk az újrakezdéshez. Ilyen remény nélkül képtelenek lennénk bármit is cselekedni. Az én cselekvésem pedig: az írás. Talán nem kell hozzátennem, hogy annak minden olyan műfaja, amelyben mostani helyzetünkről próbálok szólni.

Ahogy lehet, s amíg lehetséges.

Balázs Ádám