Hol volt, hol nem volt…^*

– A kolozsvári Napsugár-ban, a marosvásárhelyi Új Élet-ben és budapesti kiadványokban is meséket olvashattunk öntől. Mesefordítóként – a román Ion Creangăra gondolok – számon tartottuk; meseíróként nem. Kényszerműfajról lenne szó?

– Nem. Hanem arról, hogy sok-sok esztendőm telt el mesemondással. László unokámnak, aztán az unokalánykáknak rengeteg mesét mondtam, míg kicsik voltak. Az ő szigorú követelményük pedig így szólt: meséljek bármit, csak olyasmit ne, amit könyvből is olvasni lehet. „A saját fejedből mondjad, nagytata!” Mit tehettem? Onnan szólítottam elő mesét, ahol legotthonosabbnak éreztem magam: az évtizedeken át keresztül-kasul barangolt erdők, mezők világából. Ezek a mesék elhangzottak, esti páraként szertefoszlottak Sikaszó fenyőrengetegeiben, aztán emlékük is elment a lassan cseperedő gyermekekkel, akik szüleikkel együtt ma már Magyarországon élnek. Ritkán látjuk őket s rövid időre. Hűlt helyükön, sikaszói estéken most is hallom a hangjukat: „mondj mesét, nagytata!” Aztán magam elé képzelem őket, s megpróbálom újból összeszedni az eszemet. Régen tovaszállt meséket csalogatok vissza régmúlt esztendők omladékai alól. S ha már nincs kinek elmondanom, papírra vetem a történeteimet. Tán akad még gyermek, akinek figyelme megtapad rajtuk.

– Kikerül belőlük egy kötetre való?

– Igen. Sziládi János, a Móra Kiadó igazgatója kérte, hogy ha már elkezdtem mesélni, ne hagyjam abba. Hát nem hagyom.

– Jelek szerint ezekben a mesékben egy halász-vadász természetjárónak a tapasztalatai is helyet kapnak jócskán.

– Így van valahogy. Hiszen mikor az unokáktól a meserendelést kaptam, az az óhaj is elhangzott, hogy essék szó a napközben látott őzekről, medvékről, szarvasokról, madarakról is. Törpéknél, tündéreknél ezek jobban érdekelték őket. Némelyik mesémet ötéves korában Lacika kezdte el: „Volt egyszer, hol nem volt egy barna bundás medve…” Aztán, ha valahol elakadt a képzelete, így szólt: „folytasd, nagytata!” Hát folytattam. Volt miből. Amennyi erdőt, mezőt bejártam életemben, szinte hogy fölér a rám is várakozó örök vadászmezőkkel.

– Azok, reméljük, még messze vannak.

– Egyszer igen, máskor nem. Némelykor bederengenek az ablakomon.

– Nem érzéki csalódás ez?

– Mondjuk, hogy az. Ám akkor sem véletlenségből.

– Hátat kell fordítani nekik!

– Hiszen azt teszem. Azokhoz fordulok, akik még mesét várnak tőlem. Az óhajukban meg lehet még kapaszkodni.

– Az az óhaj is erős kötelék.

– Talán a legerősebb.

– Kívánjuk: úgy legyen.

– Ámen.

(–)