Álomkommandó^*

– Sütő András legutóbbi drámája, az Advent a Hargitán nagy sikernek örvendett a Nemzeti Színházban. Mivel foglalkozik most az erdélyi író?

– Régen elkészült már Az ugató madár című drámám. Cselekménye a Bach-korszakban zajlik Marosvásárhelyt. Főhőse: a legendás hírű Bodor Péter, aki annak idején a híres-nevezetes marosvásárhelyi zenélő kutat megszerkesztette.

– De hiszen Bodor Péter nem élt már a Bach-korszakban!

– Élt. Mert föltámadt. Épp akkor határoztam el, hogy darabot írok róla, mikor véle találkozva kérdem, mi van vele? Hát azt mondja: feltámadtam. S megfogadtam az Atyának, hogy többé nem avatkozom közügyi dolgokba. S még kevésbé pénzhamisításba. Csak a tiszta tudomány és művészet társaságát tűröm meg házamban. Újrakezdem ezt az ajándékéletet. Így gondoltam aztán, hogy figyelemmel kísérem őt. Lám, mit lehet egy ajándékélettel kezdeni?

– Mivel foglalkozik még?

– Az elmúlt esztendőben írtam egy ifjúsági mesejátékot Kalandozások Ihajcsuhajdiá-ban címmel. Felhasználtam benne Ion Creangănak, a nagy román mesemondónak néhány motívumát a Tarisznyás Iván című meséből.

– Van-e olyan műve, ami mostanában készült el?

– Idén augusztusban fejeztem be az Álomkommandó című drámámat. Cselekményének egyik része Auschwitzban játszódik. Én persze csak turistaként jártam Auschwitzban. Arra semmiképpen sem vállalkozhattam volna tehát, hogy ebben a tematikában a legilletékesebb szerzőkkel keljek versenyre. A magam élményeit dolgoztam bele a drámába, többek közt, hogy Pusztakamarásnak is van egy parányi Auschwitza: egy közel másfél száznyi zsidó közösséget gyilkoltak le 1944 őszén. Erről Fekete rózsák című írásomban emlékeztem meg. No és, egy kis túlzással szólva: még hullahordó sonderesek is voltunk, amikor 1945 tavaszán a hatóságok kirendeltek bennünket – kiásni, egy helyre hordani a legyilkoltak maradványait. A drámában nyilván nem ezt írtam meg: csak ihletforrásaim egyikét hoztam szóba. Auschwitzról sokan, sokat írtak. Amikor magam ilyen utazásra vállalkoztam, jól tudtam, hogy a halálnak e sarki jégvilágában jó néhány Amundsen kitűzte már a zászlaját. Nekivágtam mégis az útnak – személyes élményeimmel feltarisznyáltan. Aztán, hogy mivel tértem vissza? Majd kiderül.

– Sikaszó elválaszthatatlan az életétől, ahol az erdők védelmében alkothat. Vajon munkáihoz is így kötődik e hely varázsa?

– Sikaszói fenyőforgácsok címmel gyűjtöttem egybe az utóbbi években írott naplójegyzeteimet, cikkeimet, portrévázlataimat olyan erdélyi írókról, művészekről, akikkel sorsom közelebbi kapcsolatba hozott. Tűnődésre késztetett a hely is, ahol az írások készültek: Sikaszó, e kis Özvegyország, oly sok társtalan öregemberével, -asszonyával.

– Várható-e új munkáinak megjelenése?

– Az Advent a Hargitán – két másik színpadi játékommal együtt – rövidesen megjelenik kötetben is a Szépirodalmi Kiadónál.

– Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében sok írást olvashattunk, melyeket gyermekeknek írt. Van-e még a gyermekek számára szóló története?

– Egy kötetre való mesét szeretnék megírni. Halász-vadász barátaimmal ifjúkorom óta járom Erdély vizeit, hegyeit, havasait. Természeti tapasztalataimat, élményeimet sajnálnám magammal vinni az örök vadászmezőkre.

– Lehet-e az írónak teljesen azonosulnia a drámával, ha színházban nem látja, láthatja saját „gyermekét”? És a drámára nézve milyen hátrányt szülhet?

– Az ember nyilván akkor azonosul saját drámájával, amikor megírja. Hisz nagyrészt saját életéből építkezik. Más kérdés, hogy ha nem vehet részt a próbákon, távol kell maradnia a színháztól, amely munkáját színpadra viszi: nem veheti észre a drámának olyan gyöngeségeit, melyeket a próbák vetnek felszínre. Szerzőnek és rendezőnek, színésznek mindig együtt kellene működnie.

– És a Furmányos-vita?

– Itt meg kellene mondani, hogy az Élet és Irodalom-ban megjelent cikkemről van szó.

– Igen.

– Csakhogy a cikk mellé biggyesztett szöveg után ítélve, az ügyet nem lehet vitának nevezni.

– Hát mi volt akkor?

– Az, hogy erdélyi irodalmunk s a magyarországi kritika és olvasóközönség kapcsán elhangzott nyilvánvaló újságírói tévedések olvastán azt mondtam magamban: ilyet azért sanda módon s fényes nappal mégsem lehet rólunk állítani. Elmondtam hát a véleményemet.

– S a válasz?

– Pontosan az, amire számítottam: nyelvöltögetés.

– Bővebben?

– Akit ez érdekel, elolvashatja a Népszabadság július 16-i számában közölt vélekedést. A jegyzet írója – nyilván nem döntőbíróként, hanem a tisztességes hangvétel igényével – emlékeztetett arra, hogy a nyelvöltögetés nem irodalmi műfaj.

– És az erdélyi visszhang?

– Cikkem a kolozsvári Utunk bokraiból egy kövér nyulat ugrasztott ki. Futtában elkiabálta, hogy nem tekinti magát sikerkárosultnak. Magára vette tehát a nem neki szabott inget, pedig eszem ágában sem volt vele foglalkozni. Az ing azonban ennek ellenére módfelett talált reá, s erről nem tehetek.

– Az Advent a Hargitán című drámájának ősbemutatóján – s azóta sem – köszönthettük a szerzőt személyesen. A virágcsokrok nem Sütő András asztalán hervadhattak el. Vajon láthatjuk-e mihamarább Budapesten?

– Most még nem tudom. Reméljük, az idő mindent elhoz. Talán az én utazásomat is…

Frigyesy Ágnes