Az Idő markában^*

Igen: a sors peremén, a történelmi lét perifériáján, méltó próbatételek és méltatlan megpróbáltatások mezsgyéjén, a Tér ekevasához tapadva, s csakugyan az Idő markában, áramütöttnek tetsző nyelvvel is lehet szépet, igazat, tisztát, fontosat, egyedülvalót, világközepit mondani. Épp csak őrizni kell az őrizendőt, megtartani a megtartandót, felmutatni a felmutatásra érdemeset, kisajogni, fölvérezni a sajogtatót, érfeszítőt, szívszaggatót. Ám sosem szétkülönülésre, különbségre vagy – vélt – különbségre, távolodásra, szakításra, hanem mindig csak kézfogásra, kötésre és – ma is, most is –: testvériségre éretten. Az egyetemes közös szabadság egyedül humánus, érvényes, szárnyas mozdulatával. Igen, így, csakis így.

– Hadd kezdjem egy külsőlegesnek tetsző, ám talán mégis lényegbevágó kérdéssel: miféle Időt jelöl kötete s annak egyik ciklusa címében nagy kezdőbetűvel?

– E könyv hasábjain is közölt kis írásom címét illesztettem az egész kötet fölé. Abban írom: „A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk, amelynek létét irodalmon kívüli erők határozzák meg.” Nem a szokványos időről van tehát szó, hanem a szigorú, szinte megszemélyesített, mitologikus Időről, amely csakugyan a markába fogott már bennünket. Ezért is írom nagybetűvel. De intés is ez a szó, ez a cím. Intés a szerénységre, figyelmeztetés, hogy fölkészüljünk az Idő erejére és meglepetéseire, melyek végül egy kalapba rázzák az egymással ma még szemben álló nemzedékeket. Mert az Idő szorításában mindannyian megítéltetünk, közelebb kerülünk egymáshoz, kénytelenek leszünk mi magunk is rokon, sőt egyazon látószögből megítélni közös sorsunkat, történelmi helyzetünket.

– Esszék, naplójegyzetek – közli a könyv alcíme a gyűjtemény műfaját, jellegét. Mikor folyamodik e kifejezésmódhoz? Talán ha gondolatait pőrébben akarja kifejteni, mint szépirodalmi munkásságában?

– Ez utóbbiról is szó lehet, habár én inkább így fogalmazok: akkor folyamodom az esszéhez, naplóhoz, interjúhoz, amikor mondandómhoz nem találok más műformát. Némelykor természetesen a gondolat megtalálja a helyét drámában is, esszében is. A szúzai menyegző a Perzsák-nak ilyképpen párja. (Bár e kettősség értelmét némelyek vitatják, s a korábban keletkezett Perzsák-at érzik jobbnak. De hát ezen én most már nem változtathatok.) Tény azonban, hogy az ember rendszerint akkor ír esszét vagy ahhoz hasonlót, ha nem tud vagy nem akar regényt, drámát írni. Ez nem jelenti azt, hogy regény vagy dráma helyett készül az efféle. Az esszé a vallomásnak is egyik műfaja, ilyenformán, ha úgy tetszik, elfogultságait, személyes ügyeit menti át az író az esszébe. Előzménye is tehát az ilyen munka a drámának, regénynek, s a következménye is. Megesik, hogy mindkettő egyszerre.

– Interjúk is szerepelnek a könyvben, mint említette. Miért van szüksége ilyen íráson túli megnyilatkozásokra? Pusztán udvariasságból, kötelességtudatból felel a kérdezőnek?

– De hiszen ember vagyok, akinek legtermészetesebb megnyilatkozása a beszéd! Az interjú tehát voltaképpen folytatása a mindennap szükséges beszélgetésnek. Elmúlt a jó kávéházak vagy más, hasonló találkozási lehetőségek korszaka, amikor az írók még úgyszólván naponta véleményt cserélhettek, eszmét, gondolatot válthattak egymással. Elmagányosodott az írói világ, különösen nálunkfelé élünk szétszórtan, kisebb városokban. Ritkán találkozunk. Ilyenformán ezek a párbeszédek pótolják valamennyire az együttes virrasztást gondjaink, aggodalmaink fölött. Gondolom, ezért is jelentkezik manapság mind gyakrabban az effajta nyilvános tűnődés. Ha nem így volna, az írók bizonyára csak írnának, s az újságírók is inkább politikusokat vagy más közszereplőket keresnének fel kérdéseikkel.

– Az olvasó persze elsősorban a könyv tartalmára kíváncsi. Mit foglal tehát magában? Milyen ciklusokra oszlik, miféle gondolatköröket érint? S mi tartja egybe a kötetet?

– Válogatás ez a Romániában megjelent Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Évek – hazajáró lelkek című kötetekből, valamint a Magyarországon napvilágot látott Nagyenyedi fügevirág-ból. Helyet kap továbbá egy-két, korábban könyvben még nem publikált írásom. Az Évek – hazajáró lelkek című kötetet annak idején vallomásnak szántam azokról az évtizedekről, amelyek elzúgtak felettünk, és amelyekben nemcsak íróként, de szerkesztőként, társadalmi ügyekben nyüslető közmunkásként is részt vettem. Sok minden megesett velünk, és úgy gondoltam, krónikásként szükséges lenne egy és mást megörökíteni ebből az utókor számára. Irodalmi csatározások zajlottak, küzdelmek az önkifejezésért, a dogmák ellen, viaskodások másokkal és önmagunkkal, hogy eljussunk az igazság közelébe, vagy legalább annak tisztább megfogalmazásáig, kimondásáig. Erről az időszakról, szándékról és magatartásról szól jó néhány búcsúírásom, nekrológom is, amely itt a Kopjafák ciklusban kapott helyet. Ám nemcsak megemlékezések ezek, hanem kéznyújtások is az eltávozottak felé, akiket nem ítélek meg olyan szigorúan, kritikusan és igazságtalanul, mint némelyik ifjabb pályatársam. Hiszen, példának okáért Nagy Istvánnak, Asztalos Istvánnak, Horváth Istvánnak úgyszólván a keze alatt nőttem fel; íróvá eszmélésem idején legalábbis ők fogták a kezemet.

– Az elődök és pályatársak emlékezete, üdvözlése, értékelése, nyilvánvalóan, szíve szerinti válogatásban szerepel gyűjteményének hasábjain. Mi vonzalmának oka? Miért épp őket választotta példának, szellemi szövetségesnek?

– Kit ezért, kit azért. Régi pályatárs az emlékezetemben Orbán Balázs. A legmegrendítőbb vallomás nemcsak a könyve, hanem a sorsa is a Székelyföldről és a szülőföldről általában. Tamási Áron értékét ma már mindannyian tudjuk. Engem hozzá kiváltképp az köt, hogy annak idején, annyi évnyi elhallgattatás után én szólaltathattam meg újra Romániában. Egyrészt úgy, hogy életművét ismét próbáltam számba venni, értéke szerint értékelni, másrészt egy novelláskötet megszerkesztésével, kiadásával. Nagy Imrére emlékezve alkalmam nyílt arra, hogy elmondhassam, más művészeti ágak mesterei mit üzennek a mai nemzedékeknek. Veres Péter volt az első olyan nagy magyar író, aki a Jókai-féle romantikából kirángatott, s a valóságra irányította figyelmemet. Asztalos István a kézirataimat javítgatta. Megpróbált, persze, a maga arculatára formálni, s ez átmenetileg talán sikerült is. Ám mégis, az indulásban sokat köszönhetek neki. Kemény János személyében az erdélyi magyar kultúra legnagyobb mecénására emlékezem. Írásom kötelező kalapemelés az ilyen rendkívüli, egyedülvaló emberek előtt. (Meg is említem: „A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sosem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében.”) Nagy István: nem véletlen, hogy reá egy Németh László figyelt föl, és értékelte tehetségét. Mégis sokan akadnak manapság, főleg fiatalok, akik a dogmatikus gondolkodású politikust s a művészt azonosítják személyében. Holott az író, különösen induló éveiben, igazán jelentőset s igazat alkotott. Kormos István és Nagy László már ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik megújította a magyar költészetet. Velük egyívású voltam s vagyok, és bizonyára sokat tanultam tőlük. Ők mindmáig éppúgy társak a gondban, mint otthoni nemzedéktársaim, példának okáért Bajor Andor és Kányádi Sándor, akikkel nagyjából ugyanarra a feladatra vállalkoztunk. Talán ezért is próbáltam alakjukat megrajzolni. Röviden szólva: a nagyenyedi kollégium diákjainak mintájára tűzfelelősök próbáltunk lenni, akik az anyanyelvűségnek a tüzét szítják és őrzik – az utánuk következők számára. De azt is elmondom munkásságuk révén, hogy az anyanyelv féltése: kollektív tapasztalat összegzése.

– Hagyományőrzés, a folytonosság számon tartása – miért kell efféle nyilvánvalóságra újra meg újra fölhívni a figyelmet?

– Mert újra meg újra elfelejtik. Pedig hát bárminemű haladásnak nélkülözhetetlen építőanyaga a hagyomány. A haladás végül is, amint erről már oly sokszor beszéltünk, az új meg a régi egységéből adódik. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni, tékozló módon félredobni mindazt, amit az előttünk küszködők létrehoztak. Mifelénk kivált érvényes ez, hiszen a megmaradásunk függhet tőle. Elvetni azt, amire építkezhetünk, öncsonkítás lenne. Nem a formai újítások ellen szólok ezzel, s nem is az esztétika megújulása ellenében. De a legforradalmibb újdonság nem tagadhatja meg az előzményeket, mert a kultúra folyamat. A kultúra nem azokkal kezdődik, akik azt időnként megújítják. Egy régebbi vitánk példázatával élve: a repülőgép újabb találmány, mint a szekér, de a fölszállásban nem nélkülözheti az ódon szekér kerekét.

– Sütő András legbúcsúzóbb, halálérintő írásaiban sem az enyészet, hanem az abból föltámadó virágzás uralkodik. Az oly sok éve megkondult harangokat még ma is elevenen s életre szólítóan hallani…

– Hiszek abban, hogy egy jó metafora, egy jó vers, egy jó mondat, az igazság jegyében fogant írói mondandó nem múlhat el. Mert ez, akár az anyag, örök szellemi körforgásban él, amelyből mindenkor erőt meríthetnek az egymást követő nemzedékek. A szellem megmaradásának törvénye szerint. Hiszen, például, Mikes Kelemen műve éppúgy benne van a mi szellemi valóságunkban, ahogyan a Mikes-korabeli anyag is – mai anyagi világunkban. Ami igaz volt, el nem tűnhet, nem lehet jeltelen, nyomtalan… Ezért vallom, még ország-világ járó úti tűnődéseimben is, hogy az otthoni hagyományt, gondot magával viszi az ember idegen tájakra is – ahogy a Rigó és apostol előszavában írom –: mint asszony a fonnivalóját. S a szórvány magyarság (melynek léte tragédiasorozatok következménye) sem feledkezhet meg anyanyelvéről. Sőt megtartó eleme lehet az egyetemes magyar szellemiségnek. Épp azzal, hogy a világ szellemiségében ma is, holnap is értékes részt vállal… S ezért írok a Perzsák-ban az erőszakos asszimilációs törekvések mindenkori történelmi kudarcáról. A Nagy Sándor-i vállalkozás példája szolgál edényül mai mondandóm számára. Mert a hajdani kudarcnak is érvényes tanulsága van… És ezért szólok Illyés Gyuláról, aki nemcsak mondatszerkesztését hagyta ránk, nem csupán olyan esztétikai értéket, mely elévülhetetlen értéke a magyar irodalomnak, hanem a népben és nemzetben való gondolkodás példáját is reánk testálta. Ennek az eszménynek föladására jómagam még álmomban sem gondoltam, hiszen, ha így tennék, föladnám azt, amire már diákkoromban fölesküdtem. Hiszem, hogy ezt az igazságot mások is – akik ma még csak játszani akarnak a szavakkal – felismerik végül. Mert az Idő vagonjában egyfelé tartunk valamennyien…

Nádor Tamás