Hírhedett példa^*

– Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel: három dráma, amelynek a Kolozsvár-Napocai Állami Magyar Színházban volt az országos bemutatója, s amelyeket trilógiaként emlegetnek, bár nekem úgy tűnik, inkább a kritikusok, mint maga a szerző. Természetesen tematikai rokonságuk vitathatatlan, de tárgy és stílus szempontjából én csak az első kettőt érzem rokonnak. Most azonban a sétatéri színházban bemutatják Sütő András újabb tragédiáját, A szúzai menyegző-t, tehát – ha tetszik – ezután tetralógiát emlegethetünk. Kérdésem az lenne, hogy e mű témája, tárgya, stílusa szerint hogyan függ össze az előző hárommal? A kérdést indokolja az is, hogy A szúzai menyegző-t még nem olvashattuk.

– Úgy ítélem meg a magam részéről, hogy ugyanannak a gondolatkörnek a jegyében fogant ez a negyedik drámám is, tehát ilyen értelemben rokon az előző hárommal. Régi problémám a hatalom mindenkori jellege, alakulása, a hatalom egy közösség tulajdonában és a közösség egy hatalomnak a karjában, de különösen a hatalom és az egyén viszonya. A szúzai menyegző ugyancsak erről íródott. Végül is lehet tetralógiáról beszélni, de azt hiszem, ez nem lényeges. A szúzai menyegző témáját ezelőtt tizenöt évvel találtam, amikor sokat foglalkoztam a görög történelemmel, így Nagy Sándor személyiségével is. Másrészt alkalmam nyílott egy iráni utazásra, és ott a helyszínen is élményemmé válhatott Nagy Sándor ottani csatározásainak máig ható emléke. Mint köztudott, Nagy Sándor a perzsák leverése után azzal a gondolattal állt neki a hatalom megszervezésének, hogy különböző nyelvű népeket egyesítsen nem csupán egy közös hatalom keretében, hanem etnikailag is. Tehát az új országot ő valójában kohónak szánta, s ennek egyik mai napig is hírhedett példája az, hogy tizenkétezer katonájának elrendelte a házasságot perzsa lányokkal. Sorozatban akarta megszervezni ezeket a gigantikus menyegzőket, és ugyanakkor kidolgozta a rendszerét is annak, hogy miként lehet egyesíteni vérségileg is a különböző etnikumú népeket. Például adókedvezményt ígért mindazoknak, akik vegyes házasságot kötnek. Tudjuk jól, hogy az adókedvezmény meglehetősen komoly tényező akkor, amikor valaki az életnek indul, és némelykor – mint ahogy Nagy Sándor idejében is bebizonyosodott – erősebb az ősök szelleménél, hagyományainál. Ez volt a magja annak a gondolati anyagnak, amelyből kiindulva megírtam A szúzai menyegző-t. Úgy éreztem, hogy a történelemben kikristályosodott példa és drámai szituáció alkalmas edény és keret, hogy erről elmondhassam emberi sorsok ábrázolásával azt, amit tapasztalhattam magam is az én századomban. Bár nem a saját századomat akartam erőszakkal visszavetíteni egy korábbi idejére a történelemnek, hanem a történelemnek abból a belső köréből próbáltam kiindulni, és megérteni azt, ami akkor történt, de nyilvánvaló, hogy az ember nem teheti félre mindazt, ami saját korának közérzetéből felszívódott gondolataiba. Ilyenformán a hatalom mindenkori magatartását próbáltam ábrázolni egy olyan jelenséggel szemben, ami az emberi változatosság maga: a sokajkúság, a bábeli harmónia (van egy bábeli harmónia, ha megértés létezik a különféle etnikumok között), egyrészt korabeli történelmi tények alapján, másrészt pedig a képzelet szférájában. A dráma megjelenik hazai irodalmi sajtónkban, egyelőre nem tudom megmondani, hol, és megjelenik könyv alakban, a Perzsák című esszémmel egybekötve, ugyanis ennek a darabnak mintegy előtanulmánya ez a kis esszé, amelyet sok évvel ezelőtt írtam, és amely megjelent esszékötetemben.

– Rendkívül érdekes esély a drámaíró számára, hogy sorozatban négy művét ugyanaz a társulat adja elő, ugyanannak a kiváló rendezőnek az irányításával. Ez a hosszas együttműködés Harag Györggyel és együttesével nem hatott vissza valamilyen formában az újabb drámák megírási módjára?

– Óhatatlanul hatunk egymásra. Harag Györggyel immáron közel két évtizedes az együttműködésünk. Annak idején ő rendezte a Pompás Gedeon-t is Marosvásárhelyen. Ez volt legelső rendezése az én munkáimból. Nagyon tetszett nekem, bár ma azt mondja, hogy egészen másként rendezné meg. Visszatérve a kölcsönhatásokra, rám kétségtelenül hatással volt látásmódja. Ha egyetlen jelenségre akarnám leszűkíteni ezt, akkor azt mondanám, hogy az ő rendezési koncepciója drámaibb látásmódra, az anekdotikus elemek kiszorítására serkentett. Ahogy együtt dolgozva, menet közben tapasztalhattuk, hogy a drámának bizonyos részei, képei, jelenetei kilógnak a drámai lehetőségek kifejtésének kereteiből, hogy mindig a fő cselekményre kell koncentrálni minden részlettel, ez visszahatott az én otthoni, magányos munkámban is a szerkesztésre, és lehetséges, hogy új drámámban is észrevehető. Harag igen nagy tömbökkel építkezik, mindent alárendel egyetlen törekvésnek, hogy a dráma fő ütőerét tartsa életben, és ezért kegyetlenül megválik az olyan részletektől, amelyek esetleg nehezékei lehetnek a darabnak. Némelykor minden szóért sír a szerző, de végül is az összhatás dolgában, úgy látom, hogy Haragnak lett eddig igaza. Nagyon konokul távol tartja magát mindenfajta melodramatikus hatástól, mindenfajta érzelgős hatáscsikarástól, és ebben tökéletesen igaza van, mert az igazi drámai erőt, a tragikum tulajdonképpeni atmoszféráját roppant egyszerű eszközökkel, rideg logikával, nagyon racionális építkezéssel éri el, és meggyőződése neki is, most már nekem is, hogy a tulajdonképpeni összhatás az egésznek a végső kicsengése, és hogy ebben hamis hang és félrevezető út a melodráma, az emberi könnyzacskókra való utazás. Engem kezdetben mindig aggodalommal tölt el, hogy vajon nem magunk alatt vágjuk el a fát, vajon nem kezeljük túl ridegen az anyagot. Ilyenkor Harag a maga esztétikai alapelveihez tér vissza, mondván, hogy ami a nézőben történik, az úgyis titkos folyamat, és hogy ezt a belső mikrokozmoszt megmozgatni nem külsőleges eszközökkel, hanem mélyreható gondolatisággal és képi-gondolati eszközökkel kell.

– Annyira érdekes ez az eszmefuttatás gondolatiság és érzelmiség viszonyáról, hogy újabb kérdésekre indít. Az első: az úgynevezett parabolikus dráma, mely egy-egy legendás vagy történelmi esemény kapcsán szól a máról, a mához, jellegzetesen gondolati műfaj, és egyre növekszik az ellenzéke a „mai témájú” alkotások védelmében. Sütő András hogyan vélekedik erről?

– Nem kell félni a parabolától, amennyiben valaki úgy értelmezi, ahogyan én. Semmiképpen sem arra az olcsó megoldásra gondolok, hogy a történelemben megkeressük azokat a helyzeteket, amelyek valamennyire is hasonlítanak a maiakhoz, és akkor onnan próbálunk visszaszólni a mába, vagy annak az ürügyén próbálunk aktuális gondolatokat elpufogtatni. Engem ilyen értelemben a parabola nem is foglalkoztatott, mert a tulajdonképpeni törekvésem mindig az volt, hogy olyan drámai szituációt keressek, amely a klasszikus tragédia feltételeinek is megfelel. Tehát amely számomra alkalmat nyújt arra, hogy szabadabban mozoghassak az élet nagy alternatívái között. Teszem azt, élet és halál kérdésében egy történelmileg kialakult szituáció nekem szabadabb kezet nyújt, mint egy modern társadalmi jelenség. Hogyha egy mai hősnek a kezébe pisztolyt adok, akkor óhatatlanul merül fel a kérdés, hogy ezt a pisztolyt hol szerezte, mert nálunk nem lehet pisztolyt szerezni, ki adott engedélyt neki pisztolyviselésre, és a szomszédok miért nem vették észre a pisztoly rejtegetését. Ez a jelenség egyszerűen megköti kezemet-lábamat: egészen másfajta anyaggyűjtés, egészen másfajta életlátás szükségeltetik ahhoz, hogy a tulajdonképpeni mai napnak a konfliktusait fölvessem. Amint veszem észre, nem nagyon rendelkezem ezzel a készséggel. Tehát hajlam kérdése is, hogy az ember milyen témához nyúl. Ahhoz, hogy a görög drámák szabadságát valamennyire is hasznosítsam a magam számára, olyan színpadi szituációra van szükségem, amely mentesít napjaink társadalomszervezési kötöttségei alól. Amikor egy Kálvin vagy egy Nagy Sándor alakját próbálom megragadni, akkor valójában az időben kikristályosodott, majdnemhogy örök szituációt próbálok hasznosítani olyan gondolati anyag számára, amely időkön át maradt érvényes. Mint ahogy valóban érvényes a hatalom és egyén problematikája. Ezek a kikristályosodott helyzetek végül is nem azért hatnak a mai nézőre, mert „áthallásos” jelenségről van szó, hanem úgy, ahogyan élőek maradtak a görög drámák, vagy amiképpen a maguk gondolatisága számára a mi korunk írói is megkerestek olyan drámai szituációkat, amelyek nem éppen nap szerint aktuálisak. Ha Jean-Paul Sartre visszanyúl a görög mitológiába, vagy Dürrenmattnál gyakran bukkan fel a történelem elmúlt periódusaiból máig világló drámai szituáció, ugyanúgy lehetséges, gondolom, egy marosvásárhelyi drámaíró számára is az, hogy éljen ezzel a szabadsággal. Én mindig bizonyos fajta idegességgel fogadom azt, ha parabolát emlegetnek színpadi munkáim kapcsán, de valamennyire megnyugtat az, hogy ezekben a drámákban az örök emberi konfliktusok – amennyire a tehetségemből futotta – élő anyaggá, élő küzdelemmé váltak, és éppen azáltal lehetnek hatással a nézőre, hogy ismerős, rokon indulatokat fakasztanak, hogy az ember mai küzdelme sok tekintetben csak éppen objektív kereteiben különbözik az ember örök küzdelmeitől, és hogy végeredményben az edény, amelybe öntöm ezt a gondolati anyagot, az lehet akármi. A fontos az, hogy a néző olyant kapjon, amivel mai létérzésében is meg tudott mozgatni, amiképpen a szerelem világát egy Rómeó és Júlia története mai napig is megmozgatja, függetlenül a kortól és az időtől, amely elválasztja ennek a drámának a cselekményét egy mai Rómeó és Júlia cselekményétől, illetve drámájától.

– Nem tudom, hogy mennyire szeret a mai néző sírni, de nevetni biztosan szeret. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy míg a román drámairodalomban fellendülőben van a vígjátéktermés, a romániai magyar irodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj, és semmi esetre sincsenek például a Sütő-tragédiákkal egyenrangú komédiáink, szatíráink. Ez is az érzelmiség és gondolatiság vélt vagy valódi konfliktusához tartozik, elemzésére pedig Sütő András humorának bebizonyosodott eredetisége jogán is illetékes. Talán kiveszett belőlünk a humorérzék?

– Feltétlenül úgy mutatkozik, hogy nagyon szűkében vagyunk a vígjátéknak, a szatírának. Valami félreértés is hat ennek a jelenségnek az alakulására. A gyengébb produkciókból következtetve, a szerzők is gyakran úgy gondolják, hogy a vígjátékíráshoz vidám emberre van szükség. Holott ellenkezőleg, a jó vígjátékot nagyon dühös embernek kell írnia, amilyen Molière volt. Tehát majdnem tragikusan dühös írói állapot szükséges ahhoz, hogy jó vígjátékot írjon valaki. Ez a tragikusan dühös, örökösen készenlétben álló lelkiállapot például a Bajor Andoré, amely rendkívüli lehetősége – állítom – a szatírának is kiváló vígjátéknak. Meggyőződésem, hogy nem fog sokáig váratni magára ennek a rendkívüli tehetségnek, a Bajor-féle tehetségnek ez a fajta megnyilatkozása is. Azt is szeretném ezzel kapcsolatosan elmondani, hogy a vígjáték – tapasztalatom szerint – komolyabb szerkesztői készséget kíván, mint mondjuk például a történelemben kialakult és majdnem kész állapotban a szerző számára felkínálkozó drámai szituáció. Sokkal több színpadtechnikai ismeret, szigorúbb szerkesztés és főleg a meglepetések kezelésének magasabb rendű szerkesztői művészete szükséges. Ez az, ami – úgy látom – egyelőre eléggé ritka holló mifelénk, és jómagam személyesen is azt tapasztalom, hogy bár a hangvételhez a készségem meglenne, a szerkesztésben, a cselekménybonyolításnak abban a sajátos módozatában, amelyet a jó szatíra és a jó vígjáték megkíván, mindig alulmaradok. Úgy gondolom, hogy a jó szatíra, a jó vígjáték olyan mértékben kerül közelebb a lehetőségeinkhez, amilyen mértékben jelentkezik majd a szerzők képességeiben a vígjátékhoz szükséges cselekménybonyolító készség és egy rendkívülinek mondható színpadtechnikai ismeret.

– Köszönöm a válaszokat, és olvasóink nevében is az előzőkhöz hasonló sikert kívánok a szerdai bemutatónak.

Krizsán Zoltán