Árnyalati, tehát lényeges^*

– Perzsák című esszéjére visszagondolva nem túlságosan merész logikai lépés az a következtetés, hogy az új drámának, A szúzai menyegző-nek a megírása régi terv – kezdtük a beszélgetést Sütő Andrással.

– Valóban az. Már amikor az esszét írtam, gondoltam arra, hogy ebből drámát lehetne írni. De az időközben előzetesen megírt drámák minden időmet lefoglalták. Így csak tavaly nyáron írhattam meg. Kint a Sikaszóban, a Hargita lábánál hat hét alatt elvégeztem a munkát. A darab helyszíne Perzsia, illetve a mai Irán, ahol én megfordultam, ahol szerencsés lévén, alkalmam volt megnézni Perszepolisz romjait és magamba szívni azt a hangulatot, amely szinte élő történelmi atmoszféraként vett körül. E helyszíni látogatás nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy megírtam a Perzsák című esszét, majd ezt a darabot. Szó van arról, hogy a Nemzeti Színház bemutatja.

– A szúzai menyegző témáját az esszéből is, a történelemből is ismerem – sajnos, a drámát még nem olvashattam. Eddigi műveinek publikálásából nagyon sokat vállalt a Marosvásárhelyt megjelenő Igaz Szó című folyóirat. A bemutatót megelőzően olvashatjuk-e majd benne a darabot?

– Nem. Többek között azért sem, mert az a tapasztalatom, hogy a színpadi munka közben sok helyütt módosul a szöveg, s el akarom kerülni az utólagos változtatásokat, javításokat. Harag Györggyel remekül dolgozom együtt, a mostani együttműködésünk során is elegendő idő lesz arra, hogy véglegesíthessem a szöveget.

– A Vígszínházban is bemutatott drámatrilógia problémakörét mennyiben bővíti A szúzai menyegző?

– Nem feltétlenül objektív mérce az ember véleménye saját magáról, s az íróé sem arról, amit csinált. Az én megítélésem szerint az előzőeknél komplexebb ez a dráma. Nem csupán abban, hogy a történetnek egy szerelmi szála sokkal bonyolultabb és nagyobb jelentőségű e darab építkezésén belül, mint az eddigiekben, hanem azzal is bonyolultabb, hogy A szúzai menyegző hőseinek sorsában a népek asszimilációjának kérdését próbáltam megközelíteni. Amint mindenki ismerheti ezt a történetet, Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát és leverte Dareioszt, hatalmát a meghódított területeken minden eszközzel megpróbálta stabilizálni. Egyik terve volt, hogy ezeket az igen változatos levert népeket nem csupán katonailag és adminisztratív módon, hanem lelkiekben is egyesíti. Nyelvben, kultúrában, világfelfogásban, vallásban. E koncepciónak egyik konkrét része volt, hogy Szúzában megrendeztetett egy hatalmas, gigantikus menyegzőt. Tízezer katonáját, parancsnokát szólította fel arra, hogy perzsa lányokat vegyenek el feleségül. Ez lett volna a magja, az első raja annak az új népnek, amelyet asszimilációs terveivel céljául tűzött ki. Ez feltétlenül új az előző drámákhoz képest mint problematika, s nyilván az ennek minden drámai következménye is.

– Mekkora egy szúzai menyegző esélye?

– Teljesen esélytelennek bizonyult. Én valójában e vállalkozás kudarcát írtam meg. De legbensőbb problematikáját is valamiképpen kifordítva, hiszen a kényszer, amellyel Nagy Sándor az új nép kiválasztódásának folyamatát akarta elindítani, emberekről lévén szó, menet közben rendkívülien elbonyolódik. Ugyanis hiányzott az önkéntesség és a szerelem ebben az egyesülésben, perzsák és macedónok, illetve görögök egyesülésében, részint viszont fel is bukkant. Ami újabb konfliktusokat támaszt. Mert más-más nyelvű, más-más kultúrájú – és erről a korról köztudott –, más-más vallású emberek, hősök, mártírok, szerelmesek, csalódottak kerültek össze, s ilyenformán a konfliktus nem pusztán más nyelvűek konfliktusa, hanem azoké is, akik ezeken a nyelvi korlátokon túl és hovatartozásukon túl is találkoztak. A drámában nyilván ez is helyet kapott.

– A kényszer után megszülető önkéntesség hogyan bonyolítja a drámát, hőseinek életét?

– Amikor a kényszer után létrejön valamilyen önkéntesség, törvényszerűen hoz újabb konfliktusokat. Éppenséggel az árnyalati, tehát lényeges különbségek miatt. Egyrészt összecsap az én drámám esetében is két fiatalnak a találkozásukig leélt élete. Összecsap sorsukban mindkettőjük társadalmi és vérségi, rokonsági háttere. Konfliktust teremt közöttük, hogy el kell nézniük a szerelmes fiatal hozzátartozóinak ellenséges magatartását. Valósággal föl kell számolniuk addig leélt életüket. Szembekerülnek saját vallásukkal. Szembekerülnek azzal, hogy most melyikük hol tegyen engedményeket, hogy létrejöhessen a harmónia. Szembekerülnek azzal, hogy igen gyakran már nem így fogalmaznak: én és te, hanem mi és ti. Ki rombolta le az Akropoliszt? – kérdezi görög hősöm. Hát mi – mondja a perzsa lány. De most ki gyújtotta föl Szúzát, és rombolta le csodálatos építményeit, ki égette föl a cédruserdőket? – kérdi a perzsa lány. Hát mi – mondja a görög. És mindazok a tények, amelyek minden ember tudatát megterhelik, törvényszerűleg csapnak össze. Törvényszerűleg akkor is, ha egy önkéntes szerelem születik meg.

– És így teremtődik meg a közösségben a harmónia. Ezt most kérdezem is, állítom is.

– Úgy gondolom, hogy rövid távon ilyen harmónia konfliktusok nélkül elképzelhetetlen. Bár nincs kizárva a lehetősége. Abban az esetben, amikor mindketten fölébe kerekednek mindannak, ami saját világuk negatívuma. Viszont az emberek nemcsak saját világuk pozitívumait hordozzák. És ezeken a konfliktusokon keresztül óhatatlanul átesnek egy tisztulási folyamaton, legalábbis minden ilyen esetben remélhető a tisztulás folyamata, illetve minden ilyen esetben remélni kell ezt a folyamatot. Amely szerintem örök és emberi, hiszen nem csupán Nagy Sándor idejében, de manapság is ilyen folyamat zajlik mindenütt a világban, a nemzetiség lakta területeken, a többnemzetiségű vagy többnemzetű államok területén, különösen az olyan államokban, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok is. Vagyis ez a keveredési folyamat, a vérségi keveredés, törvényszerű. Viszont, ahol az erőszak lép közbe, s mintegy megtervezve akarja siettetni, irányítani, vagy pedig a hatalom a maga céljainak akarja alárendelni ezt a folyamatot, ott e konfliktusok, ahogyan drámám színhelyén is, keservesebbek.

– A fölébe kerekedésről beszélt. Adott közösségeken belül, ha e közösségek természetükből fakadóan nem segítik, a felülemelkedés csak egyéni vállalkozás maradhat. Ilyenként nem eleve bukásra ítélt-e?

– Bonyolult a dolog. Mert ez rendszerint tényleg egyéni vállalkozás, nem közösségi, nem kollektív. Tehát minden esetben egy külön út. Némelykor tévelygés is, vagy félreértés, tévedés, mondjuk inkább így. Némelykor szerencsés találkozása lehet két embernek, aki túl tudott lépni saját világának a negatívumain. De a legfontosabb tényező nyilván az, ha egy kollektivitás már ott tart gondolkodásban, ha nem félti önmagát ezektől a kiválásoktól. Nem kell féltenie önmaga nemzeti vagy nemzetiségi létét ezektől az egyéni esetektől. Saját kisebbségi létét, amelynek alapvető életfunkciói azonosak a többségi létéivel. Ilyen értelemben a kisebbség is többség, mert ha leolvad, szétolvad, szétesik, ha közösségi funkcióit nem képes már betölteni, akkor az sem állítható róla, hogy kisebbség. A harmónia pedig, a keresett harmónia, nem lehet más, csak a java mindannak, ami görögben és perzsában adva van, egy eszményibb szinten. Persze a világ mai körülményei között, amikor szemünk láttára éled fel újra, nem gondolt méretekben és intenzitásban a nemzeti tudat, e harmónia keresésének folyamata, megítélésem szerint, még tragikusabbá válik.

– Mert a „túlhajtott” nemzeti tudattal szemben, amit egyébként nem így hívnak, ez csak afféle terminológiai zsákban futás, az egészséges nemzeti tudat…

– …elbírja és elviseli A szúzai menyegző végső konklúzióit. A művészeten belül és rajta kívül egyaránt megfogalmazható kívánságát annak, hogy harmóniát teremtsünk a nyelvek, szokások, vallások között. De épp manapság ez a kívánság nagyon határozottan alá van vetve különböző kollektivitások – köztük a nemzeti kollektivitások – túlhajtott érzelmeinek. Itt van például az a megállapítás, hogy a világ lassan az egynyelvűség felé törekszik, fejlődik. Rendben van. De ki kezdi ezt el? Melyik legyen az a nyelv? A különböző kísérletek ugye, az eszperantó például, gyermekded vállalkozások. A mai történelmi körülmények között ez beláthatatlan idő kérdése. Láthatjuk, hogy népek teremtették meg önálló államiságukat vagy küzdenek ma is az önálló nemzeti létért. A világ teljes egynyelvűségéről ma semmiképp nem beszélhetünk úgy, mint valamifajta küszöbönálló és belátható időn belül megvalósítható törekvésről.

– És törvényszerű-e, hogy „győzedelmeskedjék az igazság”?

– A drámában bizonyos eszmények, igazságok megvillanásáról lehet beszélni. Én hiába szeretném azt, hogy a darab főhősének, Parmenionnak az igazságát kiharcolhassam, amikor ő Nagy Sándor hatalmi körén belül olyan körülmények közé jut, amelyekben egyetlen lehetséges kibontakozás a sorsa számára, a halála. Hiába szeretném, hogy a két fiatal, egy perzsa lány meg egy görög fiú szerelme győzzön, ha a mögöttük álló társadalmi erők másként döntenek. Az én igazságom inkább az én óhajom. De történelmet óhajokkal nem lehet sem szemlélni, sem megközelíteni, sem alakítani. Az igazság szilánkjai győznek. Az abszolútumok hajszolása lehetővé teszi az ember számára, hogy viszonylagos igazságait kiharcolja.

Zelei Miklós