Kötél – homokból^*

– Megvallom őszintén, bármennyire is szerettem „félrejáró” hőseidet prózai műveidben, sőt színpadi feltűnésükben – a Pompás Gedeon-ra gondolok –, új idők jelét véltem megszólalni, mégsem hittem, hogy a te műveid oly fontos szerepet játszanak majd a romániai magyar színház felnőtté válásában. Meg is írtam (tehát hiába próbálnám letagadni), hogy az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására, még mindig túl tágas teret engedsz az anekdotizálásnak. Pedig te írtad meg az első, erős visszhangot keltő Asztalos-kritikát Eső elől tóba? című esszédben… Véleményem szerint nem is annyira az Anyám könnyű álmot ígér-rel, mint inkább történelmi drámáiddal és esszéiddel, a Lócsiszár-ral, a Csillag a máglyán-nal s a Perzsák-kal pirítottál rá kétkedő híveidre. Kezdjük tehát itt a beszélgetést, a gondolatcserét. Tévedek-e, ha az Egy lócsiszár virágvasárnapja Kolhaas Mihályában erősebben érzem az önkritikai elemeket, mint hatalmas (és örvendetes!) közönségsikerű naplóregényedben?

– „Félrejáró” hőseim azért mutatkoznak az ötvenes években holmi csodabogaraknak, mert normálisak voltak. Ők jelentették a valóságos életet egy torz – és persze normálisnak kikiáltott – szemlélettel szemben. Félrejárók voltak, mert nem feleltek meg a szocialista-realista kritika pontokba foglalt normarendszerének. Bizonyára tudod, hogy az ötvenes évek középnemzedékének kétségtelen tehetségét jórészt az effajta kritika fertőzte meg a bizonytalansággal. Már-már senki sem mert saját természetéhez igazodni. Képzeld el, hogy hangjukat már jó művekben kialakított férfiak egyik napról a másikra elkezdenek mutálni: hogy maguk sem kezdik jónak tartani, amit eladdig műveltek. Az Oltyánok unokái-nak szerzője így írta A mi lányaink-at, a Vád és panasz remek novellistáját így szoríthatták a nagyepika zsákutcájába; a parasztság minden testi-lelki rezzenetét érzékelő őstehetséget ilyenformán gabalyították a Törik a parlagot című regény spekulációiba. Ez csak három példa a sok közül. Voltak persze konok babok is. A kritikai rotyogtatás nem főzte meg egyebek között Kós Károlyt, Bözödi Györgyöt… Javukra írandó tehát az is, amit ez idő tájt nem írtak meg. E tragédiának a fölfedése, alapos földolgozása azonban még irodalomtörténészre vár. Könnyű utólag okosnak lenni. Mikor eltörik a tengely, kiderül: mindenki tudott volna jobb utat is. De midőn egy Gaál Gábor dörgi Horváth Istvánra, hogy a forrongó faluról szóló verses híradása: feudális szemléletre vall, vagy hogy Toldi Miklós végeredményben kulákfigura, a helyzet bonyolultsága menten kiderül. Ha példát óhajtanál az akkori körülményekből, egyet mondanék csupán: a falu felébredt, írta a kezdő novellista. Mondatát a szerkesztő így javította ki: a dolgozó falu felébredt. Indoklás: a kulákok bizonyára lustálkodnak még. Ez nem anekdota, miként az sem, hogy a kritikának nemegyszer olyan hatalma volt, mint az ügyészségnek. Gaál Gábort két vagy három „kritikai írás” semmisítette meg – úgyszólván fizikailag is. Álljunk meg! – mondhatnád, azt kérdezve: és ti, akkori fiatalok, mit csináltatok? Egy akkori ifjú nemzedék egyöntetűségéről beszélni nem lehet. Volt, aki kínos-keservesen kereste saját igazi hangját, más pengette változatlanul az udvari lantot, ismét mások észrevétlen kiestek a rostán. Jómagam egyre kevesebbet írtam, nyilvános önvizsgálattal is megpróbálkoztam, félkész munkáimat megsemmisítettem, drámaibb hangvételű írásaimat a cenzor dobta vissza. Az idillizmus-negativizmus gyomirtó vitájában ugyancsak irattartóba kerültek az igazmondó irodalmat sürgető vitacikkeim. De megjelent az ötvenes évek közepe táján, mint említed, a Félrejáró Salamon. Új idők jele, mondod te, és hasonlóképpen, a Pompás Gedeon. Ha részint hízelgő is ez rám nézve: ezt a jelt nem kell leszűkíteni a magam személyes égtájának horizontjára. Még akkor sem, ha azok az évek nem mutatnak hasonló vállalkozást. A Félrejáró Salamon nem az én érdemem: a szüleim szenvedése. Drámájuknak így is csak jelzése. De jelzés legalább. A kényszerűleg visszafogott indulat halántékér-lüktetése. Az emberi méltóságot percenként lábbal tipró Patkós figurámnak csak a biciklijét törettem össze Salamonnal. Te azt mondod: még mindig kísért benne az anekdotizmus. Valószínű, hogy így van ez. De utána kellene nézned annak is: központi politikai napilapunk kritikusa, valamint az akkori idők egyik főideológusa miként verte el a port a munkán. Enyhébb jelzői közül való, hogy „negativista, revizionista”. A biciklinek – a rajoni hivatali személy akkori autójának – fához vagdosása pedig: „ellenforradalmi felkelésre való bujtogatás”. Ez úgy hangzik, mintha Bajor-szatírát olvasna az ember. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától. De ki mondja meg, hogy szeme alatt a könnycsepp a kacagásé-e vagy inkább a sírásé? Azt mondod nekem: „az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására még mindig túl tágas teret” engedtem az anekdotizálásnak. Azt is mondhatnám: ez így volt. De azt is mondhatnám: a naponta meghirdetett hurrá-optimizmus képviselői szerint túl tág teret engedélyeztem a társadalom negatív jelenségeinek. Közben mitől lett volna a Félrejáró Salamon negativista és revizionista? És miért vették le színről már a hatodik előadás után a Pompás Gedeont? Mert a Hivatal sértve érezte magát. A kritikát ez nyilván nem érdekelte. Dramaturgiai gyöngeségeit viszont joggal hányta a szememre. Válságban az ember! – mondta a kritika. Mert a régi módon már nem akart szólni, új módon még nem tudott szándéka szerint beszélni. Író számára ily esetben jelent nagy segítséget a kritika előleg-bizalma. Amiként Németh László az induló Tamásinak előlegezte már a későbbit, az igazit. Ehhez persze nem csupán jó kritikai érzék kell, hanem bátorság is. A tévedés kockázatának vállalása. Félreértés ne essék: magam a kritikára nem panaszkodom. Egy-két rosszindulatú támadástól eltekintve mindig felkarolta a munkáimat. Igaz, hogy például a Tékozló szerelem című vidám játékomban „csupán” a közönség vette észre a Golovics-jelenség aktualitását. („Nem tiltunk meg semmit, de mindent megakadályozunk.”) Megvallom, utána következő munkáimhoz is a közönségtől kaptam nagyobb biztatást. Írótársaimtól is persze. Majd azután: utólagosan a kritikától is. Panasz lenne? A kritikának abban is igaza lehet, hogy nem előlegez semmit. A kész munka érdekli. A magányos küszködés: az író dolga, kínja. Amiként közösen vigadunk, de egyedül halunk meg, azonképpen magánkínja az írónak is: hogyan találja meg önmagát. Miként épít évgyűrűre évgyűrűt képességeinek és eredeti szándékainak legjavából. Hajlok a meggyőződésre, miszerint – „száz úton csatangolva” – a legbiztosabb eligazító pont a kezdeti, majdnem hogy a gyermekkori. Látszat és valóság ellentétének dolgában, egyén és hatalom viszonyán elképedve az 1953-as keltezésű novellámban (Ismerkedés) bukkanok későbbi vitacikkeim zsenge magjára. A valóságot idillizáló igazgató így szól beosztottjához, aki azt állítja, hogy ő viszont arra jár, ahol a valóság nem éppen rózsás: „Akkor maga ne járjon arra, hanem olvasson újságot.” 1948 nyarán „megszöktem” az Ifjúmunkás bukaresti szerkesztőségéből, nem bírván a főszerkesztő minden percnyi lelkesedésének ügetőversenyét és követelményeit a valóság föltárásának dolgában: „Maga ne járjon arra, hanem írjon újságot!” De én szellemi cukrászművész nem akartam lenni. Érdemek ezek ma már? Oda szeretnék csupán kilyukadni, hogy a kezdő író is berzenkedik bennem a te olyasféle megítélésed ellen, miszerint az Egy lócsiszár virágvasárnapja „önkritikai elemeket” hordozna. Úgy tűnik: a romániai magyar irodalomban nekem tartogatod ezt a megtisztelő feladatot. Köszönöm, igyekszem is véghezvinni. Az írás: szüntelen önvizsgálat. Önkritika is, ha úgy tetszik, minden előző munkával szemben, amelynél jobbat óhajtunk írni. Mégis úgy érzem: a Lócsiszár szellemisége inkább kritikai, mint önkritikai. Derék lócsiszárokra nem én uszítottam a kutyákat. Te pedig azt mondod: de hiszen ott az önvizsgálat az Eső elől tóba című tűnődésben. Igen, többes számban: tűnődés önmagunk fölött. Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy „anekdotikusnak” egy egész jelenséget minősítettem, nem elsősorban szerény személyemet, kit azután elrettentő példaként kapott föl nem egy kritikai elmélkedés, futni hagyván az anekdotában ludasok legnagyobb részét. Szavaink értelme tehát ott van azoknak a fejében, akik azokat értelmezik.

Ami pedig a „kétkedő híveket” meg a „rápirítást” illeti: hidd meg, nem olyan időket élünk, hogy a gondjaink között helyet szoríthatnánk az efféle becsvágynak. Égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárok, akik egy nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket, mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene. A Nagy Szakadékban mindennek helye van.

– A Lócsiszár kolozsvári bemutatójára közel négy évvel ezelőtt került sor. Nálunkfelé ritka az olyan előadás – ha egyáltalán volt rá példa –, amely ilyen friss maradt ennyi időn át. Az egyéni indulatok s a közösségi gondok már a bemutató idején szétválaszthatatlanul nyilatkoztak meg benne, s úgy tűnik, ez az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység azóta csak még hangsúlyosabbá, még nélkülözhetetlenebbé vált. A Sepsiszentgyörgyön megtartott első nemzetiségi színházi kollokvium közönsége nem utolsósorban ezt az egységet ünnepelte, ennek időszerűségét ismerte fel. (Igazi nagy színházi élményként vitték magukkal az előadás emlékét a kolozsvári drámairodalmi kollokvium résztvevői is.) Harag György rendezői és Héjja Sándor a legjobb férfialakításért kapott díja – a kollokvium fődíja mellett – csak megerősítette véleményünket, hogy egy kitűnő írói szöveg (amely új és új mélységeit mutatja meg, többszöri olvasásra vagy hallásra) nemcsak a mesterséget értő, de e feladatot is érző művészek kezébe került. Gondolom, nem csupán én vagyok kíváncsi rá, hogyan alakult ki a hovatovább „Sütő–Harag-csapat”-nak nevezhető együttes, amelyben a színészek közül Héjja, Vadász Zoltán és Sebők Klára játssza a kulcsszerepet. Hogyan kezdődött együttműködésetek, főképpen hogyan indult író és rendező viszonya? (E kérdés megfogalmazásakor eszembe jut Nagy István nyilatkozata az Özönvíz előtt felújításakor – vagy inkább így: Harag György-féle felfedeztetésekor.)

– Felfogásom szerint a rendező nem szolgája a drámaírónak. Vagy tegyük föl – előhívója sem egy magányosan exponált filmkockának. Nem hiszek a „rendezőcentrikus” színházban, de fenntartással fogadom az „írócentrikus” színpad tolsztojánus berzenkedését is a dramaturgia ellen. Dramaturgia és rendező persze nem azonos fogalmak, a rendező legfőbb anyajegye mégis: ilyen vagy amolyan dramaturgia. A szöveg valóságos színpadi képe ott alakul ki végső fokon az ő látomásában. Bizonyára megsejtett ebből valamit Marosi Péter is, mikor az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat egyszerűen „szövegkönyvnek” nevezte – mondjuk librettónak? –, joggal és meggyőzően értékelve-dicsérve Kolhaas haragját és Harag Kolhaasát.

Színpadi képet mondtam föntebb, de többről van szó. Harag a gondolat és látvány egységét keresi. Csodálatos egyensúlyérzékével vezeti át szerzőjét a magasban kifeszített kötélen, biztonsági háló – az olcsóbb színpadi engedmények hálója – nélkül. Elindulni ezen a kötélen sosem félek vele. Mert nem bízza magát kizárólagosan a szerzőre – írtad volna meg jobban, barátom! –, magam pedig úgy gondolom: az én homokból font kötelem is megbír valamiképpen. Hogy miért homokból? Mert drámát – szerintem – csak így érdemes írni: életünk oly lehetetlenségeivel küszködve, amelyek első pillantásra a homokkötél-fonáshoz hasonlatosak. Mint például a gondolat eszményi szabadsága, a szabadság eszményi formája stb. Mindezek látszólag: pusztán a morális bátorság körébe tartoznak, kívül esvén a szellemi merészség területéről. A kategorikus outsiderségnek egy öreg süvölvénye fejtette ezt ki nemrégen, hazai magyar irodalmunkról szólva. Rengeteg szabad idővel rendelkező spekulatív elme; van ideje kétfelé nyálazni a szétválaszthatatlant. Örülök, hogy – az említett Lócsiszár-t is félretéve – „az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység”-ről beszélsz. Eszerint a két kategória benned nem tűz és víz, nem művészet és illemkódex ellentéte.

A Haraggal létrejött együttműködésre visszatérve: bizonyos „konzervativizmus” is összefűz bennünket. Egyebek között: egy színházi előadás alapanyagának ő is a szöveget tekinti. A halhatatlanság újabb lehetőségeitől – mint például a szöveg nélküli színház – önmagát megfosztva: Harag nemcsak elolvassa és értelmezi a szerző szövegét, hanem – ha olyan az persze – belehallgatózik önmagába is. A rezonancia végett. Akármilyen homokból ő sem tud kötelet fonni. Kiderült – talán a Pompás Gedeon megrendezése óta –, hogy sorsunk homokszemei ott csikorognak az ő fogai között is. Könnyed fogalmazás lenne azt mondanom: egy srófra jár az agyunk. Inkább azt hangsúlyoznám: egyazon nemzedékhez tartozva a történelmi tapasztalatnak rengeteg sóját ettük meg közösen. Ilyenformán talán megsejtettük, hogy nem elég a lelkesedés ellen lelkesedni: pattanjon is ki valami az összerántott szemöldök mögül. Rendezőként Harag – úgy látom – nemcsak azt tisztázta magában: mit nem akar, de azt is, hogy mit akar. Valóban mit akar? A kezébe kerülő dráma szövegét maximálisan érvényre juttatva – önmagát építi be az előadásba. Önnön „haragját” és véleményét arról: mivé lett bennünk a világ – adott esetben: minden világok legjobbika –, és újabb kori Jónásokként miként érezzük magunk e cet-világ gyomrában. Keményen, férfiasan szól – saját létérzéséről is.

– A Csillag a máglyán-t, ha jól tudom, három rendezői koncepcióban is láthattad, három különböző nagyságrendű város színházában, különböző „művészi státusú” színészek előadásában. A szerzők általában nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat, nem akarják megsérteni jövendőbeli (remélt) partnereiket. Mégis kérnélek, ha nem is a teljesítmény értékét, de a téma, a figurák megközelítésének módját szembesítsd ezúttal – színházi önismeretünk érdekében is…

– Jól mondod: a szerzők nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat. Ez nem feladatom. A kritikát ebben illetékesebbnek tartom.

– Vajon mi az oka, hogy a Vidám sirató – a közönség s részben a kritika kedvező fogadtatása ellenére (aminek Sepsiszentgyörgyön tanúja lehettem) – nem említhető egy nap a Lócsiszár-ral és a Csillag a máglyán-nal? Tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogyan született ez a darabod, szerkesztői sürgetésre (két korábbi egyfelvonásos összedolgozásából), az Igaz Szó drámapályázatára. Megkockáztatom azért a kérdést: vajon nem arról van-e szó, hogy ma igazán jókedvvel (mármint alkotó kedvvel) drámát vagy éppen tragédiát írsz? Megbocsáss ugyanis az őszinteségért, de én valóban „sütőinek”, az „új” Sütő Andráshoz méltónak csak az eszközemberekről szóló songot találtam – s még Lohinszky és Tarr László egészen kiváló színészi alakítása ellenére is a már említett, a problémákat helyi érdekűvé degradáló anekdotizmust véltem előbukkanni…

– Olvasom, hogy Móricz Zsigmond színpadi munkái ugyancsak nem emlegethetők egy napon a regényeivel, novelláival. Nyilván ő tehet róla. Ő teremtette az összehasonlítás lehetőségét. Jelek szerint így vagyok én is a Vidám sirató-val. Gondolom, nem várod el tőlem, hogy lepocskondiázzam. Közönségével együtt, a századik előadás küszöbén. Mondjam – tréfából persze –, hogy a darab jó – mégis sikere van? Új munkáim közben nincs erőm kézbe venni, mert nyilván újraírnám. És fölerősíteném benne, amit te „anekdotizmusnak” gondolsz. Vagyis a vidám játék kacajt teremtő replikarendszerét. Izgalmas feladat valamely gondolatnak olyszerű megfogalmazása, hogy abban a hatalmas színházi teremben félszájú mosoly helyett harsány-kacajos egyetértést keltsen, teszem azt az eszközemberség dolgában. Próbáld meg alkalomadtán. Meg aztán: én ezt a vidám játékot valójában közel másfél évtizede írtam, első részét Székelykeresztúron néztük meg – műkedvelők előadásában – Páskándi Gézával. Azt mondta nekem: „Jó kis abszurdot csinálhatnál ebből.” Bevallom töredelmesen: Géza barátom szavai valahol megragadtak bennem. Jó kis abszurd persze nem lett belőle. Csak vidám játék. Helyi érdekű? Ha egy nemzetiségi közösségtől való elidegenedés helyi érdekű: vállalom. A gyöngéivel persze. És Fekete Sándornak valamennyire vigasztaló megjegyzésével is a szegedi előadás kapcsán: „a szívós sznobok kivételével jól szórakozhattunk a Vidám sirató-n”. (Új Tükör, 1978. 13. sz.) Isten őrizzen, hogy én most téged a szívós sznobok közé soroljalak. Mert úgy sejtem: igazad van. Igazán jókedvvel, mármint alkotó kedvvel valóban drámát írok inkább. Kedvvel – azaz: dühösen. Valószínű, hogy ha Vidám sirató-mat komorabb indulattal írom: vidámabbra sikerült volna. Az írás: nem öröm. Ezt csak pincérek és cenzorok terjesztik róla.

– A Káin és Ábel-lel egy történelmi drámatrilógiát mondtál befejezettnek, több nyilatkozatodban is. Ezzel egyet is értek, amennyiben hatalom és szabadság viszonyát, hogy úgy mondjam, egészen a „forrásig” követed. A szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk. Kimaradt viszont egy olyan tényező, amelynek jelenlétét eddigi méltatóid joggal nevezték drámaírói erényednek, s amelyet egy olyan rendező, mint Harag, kitűnően tudott a legjobb értelemben vett hatáskeltésre felhasználni: az aktív színpadi tömegre gondolok…

Véleményed szerint milyen a közönség teherbíró képessége a cselekményélményektől nem vagy alig kísért költői szöveg befogadásában? Nemegyszer hallottuk, legutóbb épp a sepsiszentgyörgyi kollokviumon, „mesterségbeli” kérdésként megfogalmazódni a vádat a nem színpadszerű, ám egyértelműen irodalmi értékű drámákkal szemben. Kocsis István Árva Bethlen Katá-ját említették például. Én már többször kifejtettem ezzel kapcsolatban az ellenvéleményemet, illetve azt az igényt, hogy a színházak, a rendezők keressék meg az ilyen szövegek sajátos, eredeti színpadi formáját, és ne a régi beidegződéseikhez ragaszkodjanak, azokhoz próbálják idomítani a saját útját kereső vagy már éppen azt járó írót. Vajon a Káin és Ábel nem követel-e valami egészen mást Harag Györgytől és színészeitől (talán a díszlettervezőtől is), mint amivel a Lócsiszár-t és a Csillag a máglyán-t sikerre vitték? Adtál-e erre vonatkozólag valamilyen tanácsot a rendezőnek, vagy sugallt-e ő neked valamiféle változtatást? (A Kolhaas-balladára gondolok most, amely tudtommal rendezői kérésre készült, és a drámai műbe tökéletesen beillő elemnek bizonyult; a hatás nem is maradt el.)

– „Aktív színpadi tömeg…” Sokféleképpen értelmezhető fogalom. Lám, Kocsis esetében – épp véleményed szerint – egyetlen személy is elegendő: Árva Bethlen Kata. Láthatod különben: elszaporodtak a kétszemélyes drámák is. Valaminek a színpadképessége, drámaisága nem a szereplők számán múlik. A Káin és Ábel-ben „a szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk” – mondod. Finoman azt akarod érzékeltetni, hogy ezzel szemben a költőiség cselekményességét „nem csodálhattuk meg”. Úgy, ahogy ismerem a darabomat, változatlan bennem a gyanú, miszerint cselekménye is van. De ez persze szerzői elfogultság, erre a kalapodat se tedd ki az esőbe. Ábel is azt mondja, hogy látta az Istent, pedig nem láthatta.

Annyi bizonyos, hogy a Káin és Ábel más téma, másfajta megközelítést követel. A magam utánzására nem vagyok képes. Aki hajdani sikereinek színhelyét bámulja: jobb, ha nem kezd új munkába. Mert az már sorozatgyártás. Nem az volt a gondom, hogy eggyel több színdarabom legyen. Hanem eggyel kevesebb csomó a torkomban.