A három dráma^*

A Kriterion Könyvkiadó az idén jelentette meg könyv alakban – Három dráma címmel – Sütő Andrásnak az utóbbi években íródott, színpadi előadásra szánt darabjait. Ezek a művek (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) azonban egyben rendkívül izgalmas olvasmányok is. Marosvásárhelyi beszélgetésünknek éppen ez volt a kiindulópontja.

– A Sütő-dráma elsősorban nyelvezet…

– Talán a gondolat, az eszme nyelvi ruházatának változásairól van szó. Mindennapi beszélgetéseinkben a tulajdonképpeni belső világunk rejtve marad. Egy csodálatos váza cserepeit dobáljuk egymásnak. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Drámáimban a mélységet, az emberi kapcsolatok látszólagos felszínessége alatti mélységeket próbáltam megszólaltatni. Ehhez – szerintem persze – épp az a nyelv szükségeltetik, amelyből kifésültem a pillanat gubancait, fölösleges részleteit, egy adott helyzet lényegét keresve. Az emberek nem beszélnek sem a görög drámaírók nyelvén, sem Shakespeare-én. A lényeg töredezetten bújik meg a szavakban vagy épp a szavak mögött. Ennek visszaadása a színpadon: a rosszul értelmezett realizmus. Nem erre törekedtem. Egy vacsora körüli párbeszéd – még ha „víz alatti áramlatokat” is érzékeltet, ma már, a század rohanásában: az idő nyilvánvaló pazarlása. De az is lehetséges, hogy másfajta ábrázolásra alkatomnál fogva képtelen vagyok. Ami az egyik szerzőnek erénye, az a másiknak épp a bűne lehet.

– Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának üzenete: a (pusztán) meggondolatlan, előkészítetlen, ösztönös, kusza érzelmi robbanásra alapozódó szembeszegülés, lázadás eleve bukásra ítéltetett. Örülünk is, hogy Kolhaas Mihály végre „látni kezd”, de szánjuk is a szörnyű kálváriájáért és végzetéért. Mégis, hogy ítéljük meg Kolhaast?

– Én a mindenkori emberi hiszékenység drámáját is megsejtettem benne. Magyar tanulság is fölbukkant belőle. Marx például megállapítja, hogy Kossuthék részéről a debreceni detronizálás elsietett volt. Nem voltak meg az objektív feltételek. Számos nép történelme tanúsítja: mit jelent a reálpolitika, s mit a romantikus vállalkozás a csillagok leszedésére. És mégis… A kétségbeesett mozdulatok elkerülhetetlenek, majd – gyakorlati eredmény nélkül, vagy épp tragikus bukások árán – morális örökséggé válnak.

– Drámáiban két alaptípus figyelhető meg: az egyik oldalon az adott körülményeket elfogadó, az álláspontokat tartósítani igyekvő (Kolhaas, majd Kálvin, és végül Ábel), a másik oldalon a lázongás, a tett, a változtatás, az adott szituációval mindig szemben álló (Nagelschmidt, Szervét és Káin). Az alapkonfliktus az-e, hogy az ember egy adott (rendszerint válságos) pillanatban hova áll, vagy e két alapvető emberi természet egymás mellett élése alkalmas a drámai szituációk kifejlődéséhez?

– Egyén és kollektivitás, ember és hatalom viszonyát még egyetlen korszak sem vetette fel oly szigorúan s oly türelmetlenül, mint a mi időnk és a mi fantasztikus méretű kísérletünk az új rend – a szocialista rend – legtökéletesebb, viszonylag legjobb formájának megteremtésére. De nem velünk kezdődik az emberiség élete, és jobbára törekvése sem. A viszonylagos harmónia utáni vágy az ellentmondások pengevillanásai közt talán egyidős az emberiséggel. Tegnapi tanulságok lehetnek véresen maiak, tegnapi bűnök lehetnek újra meg újra az emberi szenvedés forrásai. Valóban, ezekben a drámákban főleg két embertípus összecsapását próbáltam színpadra vinni. Hogy ez válságos korszak jele-e, vagy az ember „örök” természetéből fakadó? Talán mindkettőről szó van. Némelyek szerint az ember lassanként mindent legyőz, önmagát kivéve. Önnön gyengeségeit. Így a hatalommal való visszaélés hajlamát is. Túl a szocializmus kezdetének messianisztikus jóslatain – be nem vált jóslatain – ez a konfliktus szinte időtlen természetűnek tűnik, bár az eszményi állapotért szüntelen küzdelem zajlik. Amiként egy Kálvin–Szervét-konfliktus kirobbanhatott a 16. században, kiújulhat a 20–21-ben is.

– A Csillag a máglyán című drámájának témája és főszereplője a hatalom. Ily módon azután mindinkább világossá válik, hogy a darabban nem Kálvin a kulcsszereplő, hanem Szervét, a lényegi probléma pedig az ő viszonyulása a hatalomhoz.

– Szervét és Kálvin vitája: minden hatalomra jutott eszme vitája a nyomában támadó újjal, a még újabbal. Jómagam átéltem Szervét nyugtalanságát és ugyanúgy Kálvin józanságának szenvedéseit is, amiként mindenki átéli, ha valamiképpen közügyi dolgokba kerül. Nem tandrámát akartam írni, hanem az emberi szenvedésről óhajtottam hírt adni, a kötelező, vagyis elkerülhetetlen szenvedésről a mindenkori közösségi újjászületések folyamatában. Kálvin nélkül, vagyis a kálvinizmus mögötti társadalmi erők felvonulása nélkül elképzelhetetlen a polgárság előretörése. Szervét nélkül elképzelhetetlen a gondolkodás örök megújulása.

– Századunkban a hatalom továbbra is az egyik legizgalmasabb írói téma és lehetőség. Ha történetesen nem Kálvin alakjához fordul?

– Tehát akkor miért nem mai történelmi méretű személyek összecsapását vettem alapul? Mert ez lehetetlen. Nincs meg hozzá a történelmi távlat. Öncsalás lenne? Nem tudom… Öncsalás, hogy Jean-Paul Sartre antik edénybe önti az egzisztencializmus eszméit? Nem tudom. Ezen még tűnődni lehet.

– A Káin és Ábel című darab lényegében talán az első hitvitáról szól. Mi is volt a lényege és értelme annak a párbeszédnek?

– Nem tudom, elmondható-e a Káin és Ábel konfliktusáról, hogy az első hitvita lenne. A hitviták meghatározott ideológiai – vallási, világi – tételek körül zajlottak. Káin és Ábel konfliktusa: a szolgaság hajlamáé a fölvetettfejűséggel. A szolgalelkűség: korunk egyik legtragikusabb tényezője, de nem csupán okozat: ok is egyúttal. Mi minden válik ilyenformán lehetségessé…

Sinkovits Péter