Ki-ki a magáét mondja^*

– Mivel zárja az 1976-os esztendőt?

– Decemberben fejeztem be egy színdarabot, amelynek jellegéről, mondanivalójáról ezúttal fölösleges nyilatkoznom, ugyanis: ha sikerült, akkor látni fogják, ha pedig életképtelennek bizonyul, félretétetik a kísérletek tárába. Tán csak annyit mondanék, hogy nem tragédiát írtam, ez nem a megígért Káin és Ábel, rájuk csak az újesztendőben kerül sor, ha élünk.

– Mit tudna mondani olvasóinknak az előző két dráma: az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán színpadi útjáról?

– Mindkét darab változatlanul műsoron marad: Kolozsvár-Napocán és Magyarországon, azaz Budapesten a Madách Színházban, illetőleg a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Sajnálatos, hogy idehaza Héjja Sándor betegsége miatt, egyelőre mindkettő szünetel. A Csillag a máglyán próbái megkezdődtek Sepsiszentgyörgyön, s talán januárban találkozhatunk a premieren. Ehhez hozzátenném még, hogy néhány külföldi színház újabban is jelét mutatta a Kálvin-dráma iránti érdeklődésnek. Vagyis hogy elkészült már a lengyel fordítása, folyamatban pedig: a finn és a német fordítás (Gdańsk, Helsinki, Berlin).

– Tartani lehet-e a fordítás buktatóitól?

– Gyanúm, hogy igen. Kiváltképpen a Csillag a máglyán esetében, ahol a cselekmény – a külső és a belső – némelykor olyannyira nyelvi-gondolati közegbe ágyazott, hogy a fordítás útján könnyű vétség is elsikkaszthatja. Hát majd meglátjuk. Ami egyszer elindult a maga útján, azon a szerzőnek sem lelkesedése, sem aggodalma már nem segít.

– És a megkezdett prózai munkák?

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem az új esztendő első negyedében elkészül. Azért beszélek úgy róla, mintha máris ismert munka lenne, mert idén több helyütt is közöltem belőle részleteket. Meg aztán még Nagyváradon is felolvastam belőle egy kisebb méretű irodalmi esten.

– Két esztendeje múlt, hogy egy regény prológusát olvashattuk Kék álhalál címmel. Erről mit tudna mondani?

– Munka közben olyan görcsökre akadtam, dokumentációs jellegűekre, amelyek miatt ennek a regénynek a megírását elhalasztottam. Közben – mintegy vigasztalásként – megírtam az említett két drámát. Hordom közben – akarom, nem akarom – a regény mondanivalóit. Lappangó lázként, a szabadulás kísértéseivel. Másra kellene hagyni talán a torokszorító vallomást. Sok az író, tán elmondja más, mik estek meg velünk a két világháború között, s közvetlenül a háború vége utáni években. A bökkenő viszont: hogy ki-ki a magáét mondja. Fölmentésre nem lehet számítani. Meg aztán: ami az egyik írónak erénye, a másiknak éppenséggel bűne lehet. Így volt ez mindig. Talán így is van jól. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. A reménység tehát, miszerint a Kék álhalál folytatását véglegesen elhalaszthatnám: öncsalás. Amiből persze naponként kimászik az ember. Mégis bizakodom tehát… No de ezzel a beszélgetésünk olyan irányba kanyarodik, melyet máskor folytathatunk. Hadd kívánjak a Fáklya olvasóinak boldog új esztendőt.

(–)