Hajnali munka^*

Még telt házakat vonz a múlt évadban bemutatott Egy lócsiszár virágvasárnapja, s a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttese már újabb Sütő-dráma előkészítésén dolgozik. A Csillag a máglyán ugyancsak Harag György rendezésében kerül először színre az országban, Kálvin szerepére Lohinszky Loránd érdemes művészt kérte fel a színház.

Az első, ünnepélyes hangulatú olvasópróbán a szerző is részt vett. Hazatérte utáni napon beszélgettünk Sütő Andrással, egyelőre nem az eljövendő bemutató lehetőségeiről, hanem a Csillag a máglyán budapesti, december 12-én megtartott ősbemutatójáról. A cikkek, kritikák sokasága egyöntetűen megállapítja: kimagasló színházi eseményt ünnepelt a szakma és a nagyközönség azon a forró hangulatú estén.

– Voltak olyan percei a Madách színházbeli előadásnak, amikor önfeledten magával ragadta a szerzőt is az előadás?

– Voltak olyan pillanatok, amikor valósággal elfelejtettem, hogy én írtam a darabot, például Szervét jeleneténél, ahol az írás értelmét magyarázza. Az a rész nagyon megszorította a torkom, szerencsére sötét volt.

Amióta könnyezni láttam Illyés Gyulát a Fáklyaláng századik marosvásárhelyi előadásán a Kultúrpalota páholyában, én ezt bevallható szerzői gyöngének érzem. A leírt szó, gondolat, amikor élőszóvá válik a színpadon, különösen első hallásra, valóban megrázóan hathat, még arra is, aki írta.

Azonnali tükörképe, felnagyítása annak, amit akartam. Pedig ebben az előadásban, Ádám Ottó rendezői felfogásában nem volt semmi felesleges külsőség, nem akart meghökkentő lenni, teszem azt nem akarta a nézőtérről vagy éppen az utcáról behozni a szereplőket. S a két nagyszerű főszereplő, Huszti Péter és Sztankay István erejével is úgy gazdálkodott, hogy indulataikat a drámai feszültség maximumán engedte szabadon érvényesülni. A rendező szigorúan a szövegből indult ki, kiváló egyensúlyérzékkel építve fel az előadást, a játékot úgy ötvözte a szöveggel, hogy abból egy kötőszó sem veszett el, s mégsem vált oratóriumszerű szövegmondássá.

– Egyáltalán nem húztak a szövegből?

– Keveset a harmadik felvonásból, amelyben előfordulnak gondolati ismétlések. De azt hiszem, elsősorban időnyerés miatt rövidítettek valamelyest, hiszen így is három és fél órát tartott az előadás.

– Ez volt az első találkozása a budapesti közönséggel?

– Valójában ez, mert a kaposváriak vendégjátékáról, amikor a Lócsiszár-t játszották Budapesten, a közönség nagy része véletlenszerűen értesülhetett.

– Látta az ő előadásukat is?

– Kaposváron.

– Az is ilyen „forró” színházi este volt?

– Igen, mert amikor én ott jártam, átjöttek még a pécsi egyetemről is, úgyhogy végül valóságos ifjúsági est lett; a színházbeliek szerint jobb volt, mint a bemutató.

– Voltak ennek az előadásnak is a pestihez hasonló, nagy pillanatai?

– Igen, mert a kaposvári lócsiszár alakítója, Vajda László lírai alkatú színész, és ha a szerző is az, könnyű közös nevezőre jutniuk.

– A drámáival kapcsolatban nekem a líra kevésbé jutott eszembe.

– Sajnos, én mégis lírai alkatúnak érzem magam.

– Miért sajnos?

– Mert ez bizonyos vonatkozásokban korlát is lehet a színdarabírásnál. A drámában némely helyen a tárgyszerűbb szöveg élesebb, mint a lírai szövetű. Valójában a két utolsó darabomnál a lírai hajlamokat kellett nekem visszafognom, amennyire lehetett.

– Akkor ilyen értelemben is találó a két darabot magában foglaló kötetcím: Itt állok, másként nem tehetek…

– A pesti előadással kapcsolatban még beszélnünk kellene pár fontos dologról. Nem egy értelmezője a darabnak felveti a kérdést: történelmi drámát írtam-e, vagy parabolát? S ha már alkalmam van erről vélekedni, meg akarom jegyezni, hogy nem szeretem a parabolát. Felemás jelenségnek tartom, sanda műfajnak, mely egyfelé néz, s másfelé üt. Másrészt komoly drámát a dráma törvényei szerint kell elgondolni: drámai hősben gondolkodik ilyenkor a szerző. A gondolat majd megteremti a saját életét, s megállja a helyét a színpadon. Ezért mondom azt, hogy Ádám Ottó rendezői elképzelésének ilyen értelemben is igaza van, amennyiben nem valamely parabolisztikus jelleget keresgélt a darabban, ehelyett a két főhős tragikus sorsát bontotta ki a szövegelemzés és az előadás során. A két jellem kibontása a fontos, mert ami ezen túl egyetemes – és mai – erkölcsi és politikai (társadalmi) kérdés, az a jellemekhez kapcsolódva jut el a nézőhöz. Nem kívülről ráerőszakoltan. A másik, amit el szeretnék mondani: örvendtem annak, hogy a rendező nem egyértelműen fekete-fehér ellentétet olvasott ki Kálvin és Szervét párharcából. Nem redukálta a „kegyetlen Kálvin” és az újszerűen gondolkodó Szervét, a hatalommal visszaélő Kálvin és az eszmékért lángoló Szervét sémájára az előadást, sőt azt kell mondanom: Ádám Ottó egyenesen megcáfolta rendezésében az ilyen egyoldalú beállítás lehetőségét, ha nem is egészen. E rendezői felfogás szerint Szervét igaza is kiderült, ugyanakkor Kálvin tragikus helyzetére is fény vetült, vagyis, hogy kényszerítő, objektív társadalmi és történelmi adottságok között kényszerűleg cselekedett így. Ez a darab Kálvin tragédiája is, s az ő sorsa nem szatirizálható, ironizálható mint egyértelmű negatívum. Éppen arról beszélgettünk Harag Györggyel is, amikor elkezdte a Csillag a máglyán kolozsvári bemutatójának próbáit, hogy mennyivel erőteljesebb a darab hatása, ha két tragikus hőst láthat a néző, nem valamely romantikus jó-rossz ellentétet. Mert hiszen Szervétnek is vannak vétségei és éppúgy igaza is, akárcsak Kálvinnak. Csakhogy Szervét eszményibb, egy távolabbi emberi lehetőség oldaláról közelíti meg a dolgokat, míg Kálvin a valóságot követi. Józanul, inkább figyelembe véve az adott lehetőségeket.

– Honnan tanulta tulajdonképpen a drámaírás technikáját, hiszen köztudomású, hogy színházba is ritkán jár.

– Valóban… Nekem az a felfogásom, hogy a drámai technika benne rejlik az adott mondandóban. Ha ez olyan, hogy színpadra kívánkozik, akkor ott egy erős gondolat megáll a lábán, megteremti a színpadi szituációkat. Nem foglalkoztam külön a drámaírás technikájával, nem tanulmányoztam olyan szempontból a drámairodalmat, hogy esetleg mit tudok itt-ott ellesni színpadi fogásokból. De nyilvánvaló, hogy az egyetemes drámairodalom ismerete ösztönösen is kialakít egyfajta drámai érzéket. Valójában nem tekintem magam színpadi szerzőnek, kevesebbet is írtam ebben a műfajban, csak akkor folyamodom hozzá, ha prózában, esszében nem tudom elmondani, amit szeretnék. Talán onnan az ösztönös vonzalmam a drámaíráshoz, hogy egyebek között novellisztikát űztem, a regény nem műfajom. A novella pedig, ahogy Lukács György is megállapítja, közelebb áll műfajilag a drámához, mint a regényhez.

– A Kék álhalál című írása nem regényígéret?

– Regénynek a prológusa. Két regény is szerepel a terveimben.

– Mégis, előbb megint új drámát írt, a Káin és Ábel-t.

– Nincs kész, csak készül. Egyik darab szüli a másik magvát, mert a Káin továbbfolytatása lesz a Csillag a máglyán gondolatának.

– Pedig éppen az előbb említett megszabott időkeret miatt önmegtartóztató műfaj a drámaírás. Vagy éppen a keret szűkre szabottsága miatt szüli egyik darab a másikat?

– Lehetséges. Az ember alapvető mondandója keresi magának a műformát.

(Közben szól a telefon. Kőszegi Margit jelentkezik. – Csókolom, Margit néném!… Rég meg kellett volna már tartani… Mikor lesz még? Sajnálom, hogy nem lehettem ott… Én is meg voltam hatva, amikor írtam… Én voltam boldog, hogy megírhattam, hogy ilyen alkalmaink vannak, s remélem, megírom a nyolcvanadik születésnapjára is… Mindenki azt mondja, nagyon szép est volt… Sorozattá fejleszteni, hisz ez a színház anyagi érdeke is, ha úgy vesszük… Csókolom, Margit drága…)

– Miért pont ez a kor, ez a század foglalkoztatja annyira, hogy már két drámájának is ez ad történelmi hátteret?

– Az ifjúsági olvasóélményeim, a Bethlen-kollégium nevelése ezt a kort, a reformáció korát hozta közel hozzám. S nem véletlen, hogy izgat, ha ilyen nagy drámai erejű helyzeteket, hősöket tudott adni, hogy tetteikből szinte új mitológia született. Valamely kor mitológiáját „emberiesíteni”, hogy Székely János szavát használjam, izgalmas írói feladat.

– Mikor íródott az Egy lócsiszár virágvasárnapja?

– Induljunk el a kályhától. Mikor is jelent meg az Igaz Szó-ban? Azt hiszem, 1975 márciusában. Bemutatták Kolozsváron 1975. április 4-én. Ebből kombináljunk visszafelé. 1974 október, november, decemberében írtam.

– Volt több variációja is?

– Nem. Egyenesen gépbe írtam. Utána rögtön folytattam a Kálvinnal, s a Lócsiszár lendületében hat hét alatt megírtam. Viszont a Kálvin anyaga, vázlata megvolt már a Lócsiszár előtt.

– Milyen történelmi forrásanyagokat használt a megírásukkor?

– A magyarul hozzáférhető összes Kálvin-életrajzot, elsősorban a Pruzsinszkyét. Aztán a reformáció történetéről és a német parasztháborúkról mindent, Luther pályafutását is végigkísértem, az életrajzait végigolvastam, és természetesen Marx, főleg pedig Engels idevágó műveit.

– A kleisti ötlet felhasználásának gondolata honnan ered?

– Ez legalább huszonöt éves ötlet, melyet az olvasónaplómban tartogattam idáig. 1954 táján valamiféle világirodalmi kalandozásba kezdtem, és elolvastam Kleist valamennyi magyarul hozzáférhető művét is, úgyszólván a teljes életművét, nagyon rossz fordításokban. Ekkor találkoztam Kolhaas történetével is, melyben a drámai alaphelyzet fogott meg, és félretettem azzal, hogy ez egy olyan keret, amelyet meg lehet tölteni újabb tartalommal.

– Hogyan került pont most elő?

– Tulajdonképpen az Istenek és falovacskák néhány gondolati szálának folytatása, továbbszövése, egyén és hatalom viszonyának vizsgálata, mely például már a Perzsák-ban is felmerült. Ez a gondolati anyag elvezetett annak a felismeréséhez, hogy a kleisti motívum mire alkalmas. A Kálvin-dráma magja például az Anyám könnyű álmot ígér-ben is benne van. Itt van, megtaláltam a 212. lapon. (Az első kiadásban a 225. lapon.) „Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! Az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. – Ugyan bizony ki tette? – borzadt el anyám. Be kellett vallanom, hogy azt éppen Kálvin. – A mi Jánosunk? Na ha én ezt tudtam volna róla!” Vagy például amikor apámmal az újítás veszedelmeiről beszélgetünk, felmerül már Kolhaas alakja is, példázva azt, hogy megesik, mire az ember az igazát elnyeri, az akasztófához való jogát is megszerzi. Mint a korallsziget, rakódnak egymásra, bonyolódnak a mondanivalók, míg valami kialakul.

– A régebben írt darabjait, ezek után, az életmű vonulatába tartozóknak érzi? Még meztelenebbül fogalmazva: vállalja ezeket ma is?

– A régi darabok, ha még valami érdeklődést kelthetnének, tulajdonképpen ugyanezeket a gondolatokat kerülgetik, fejtegetik, persze tisztázatlanabbul, kicsinyesebb szinten. De ha emlékszik a Pompás Gedeon fülszövegére, már ott is azt írtam, egyén és hatalom viszonya körül bolyongok, a Golovics figurájában pedig az a jelenség dühített, amely nem tilt meg semmit, de mindent megakadályoz.

– És az egyfelvonásosok?

– Nézze, feltétlen beleszámítanak az úgynevezett életműbe, amennyiben én írtam őket, és nem valakiknek a dramatizálásai. Mert olyan is rengeteg van. De a Fügedes a Pokolban valamennyire más munkáimnak rokongondolat-szilánkja. Mert Fügedes is azon tűnődik, hogyan semmisítse meg ellenfelét anélkül, hogy magát beszennyezné. Eszközöket keres, hogy maga tisztán maradhasson. Márkus Béla az Alföld múlt évi 8. számában fel is figyelt az összefüggésekre, azt írja: „A Fügedes ugyanis szervesen odatartozik az életmű korábbi darabjához, Egy lócsiszár virágvasárnapjához… Kolhaasnál: a csodálkozás maga is a kihágás egyik enyhébb formája, ellenben a Fügedes lányok így vélekednek: mivel semmi sem szabad, ezért mindent áthágunk… A fesztelenebb, vidámabb beszédre vágyó írói kedve teremthette így.” Azt hiszem, ennek a kritikusnak igaza van, mert ebben írom azt is: „Aki tisztogat, beszennyeződik”, és Fügedes, hogy megverhesse lánya udvarlóját, így fohászkodik: „Lelkem legmélyére ha betekintesz, megállapíthatod: mindenekelőtt Miattad állok bosszút, a Te Ügyedért, Ügyünk miatt.” Látja, itt a Kálvin-dráma alapgondolata. Ezek az írások végső fokon a lényeg szubjektív elgondolásai, egy gondolatkör szatirikus vagy tragikus hajtásai, egyfajta keresés jelei: hol kapok jobb formát, drámaibb keretet a mondanivalónak.

– A sok elfoglaltsága között melyik a napnak az a szaka, amikor írni szokott?

– Máskor nem tudok és nem is megy a munka, csak hajnali négy és nyolc vagy öt és kilenc között. A hajnali sötétben.

– Ez már teljesen „beállott” munkarendje?

– Csak ekkor írok. Tulajdonképpen az Anyám-könyvem második felével kezdtem, az első részt még esténként írtam, de a második rész és a két darab meg az újabb írások mind hajnali munkában íródtak.

Marosi Ildikó