„Kálvini indulattal faggattam magamat”^*

Sütő Andrással most beszélgetek első ízben, de a Csillag a máglyán bemutatója óta úgy érzem, mintha lelke legmélyére látnék, mintha régóta jól ismerném. Talán azért is, mert drámájában a rendíthetetlen igazmondás és a gondolatok szépségesen okos logikája magától értetődő egységbe olvad össze. Ez a fajta emberi-művészi kitárulkozás csak a legkiválóbbak tehetségéből futja.

Nem tudom, hány éves, talán még ötven sincs, őszbe vegyülő haja, fura kontrasztként, fiatalítja arcát, fürkésző, komoly tekintetében pedig nemegyszer a humor meg az irónia fényei is felvillannak.

– A Madách színházi premierén figyeltem az arcát. Milyen érzésekkel hallgatta-nézte drámájának színpadi megelevenedését?

– Különös érzésekkel. Kálvinnak és Szervét Mihálynak, a történelem két rendkívüli emberének a küzdelme annyira magával ragadott, hogy már-már megfeledkeztem arról, ezt én írtam. Sztankay és Huszti játéka láttán elszorult a torkom, megrendültem, így hát semmiképpen sem váltam az előadás objektív kritikusává. Rendkívül örülök annak, hogy Ádám Ottó rendezése nem álmodernista meghökkentéssel és kísérleti lehetőségekkel élt, hanem inkább odafigyelésre, elgondolkozásra buzdított. Nemrégiben egy fiatal rendező Marosvásárhelyen arra szólította föl közönségét, érezze magát otthonosan a nézőtéren, ha kedve szottyan rá, mogyorót is ropogtathat, hiszen nem hagyományos színházat lát. Nos, a Madách Színházban ilyesféle epatírozásra nem került sor, még arra sem, hogy a rendező a kakasülőről küldje színészeit a színpadra. Az előadás a legjobb értelmű realizmus és a modern játék stílusötvözete. Ádám Ottó bízott a szavak atmoszférateremtő erejében, és tudta, hogy ez a dráma nem alkalmas öncélú színpadi kísérletre. Hálás vagyok neki és az egész együttesnek.

– Nyomtatásban megjelent drámájához jegyzetet fűzött. „A reformáció irodalmában járatos olvasó ténybeli tévedéseket vethet a szerző szemére… Mindezek időbeli és térbeli elmozdítása, avagy árnyalatos módosítása: dramaturgiai követelmény volt…” Miért folyamodott ehhez?

– Mert Kálvin és Szervét kapcsolatának minden eleme történelmi valóságában is igazi dráma, de ahhoz, hogy a magam elképzelése szerint írjam meg, szükségesnek éreztem az évek változtatását-cseréjét. Négyszáz esztendő távlatából egyre megy, hogy kettőjük sorsában valami előbb vagy utóbb történt. Csak a dráma megjelenése után tudtam meg, hogy a húszéves Szervét Mihályt, az egykori iskolatársat Kálvin élete kockáztatásával próbálta felkeresni Párizsban, mert baráti szóval akarta tévedéseiről meggyőzni. Így hát mindenképpen elképzelhető, hogy ifjúkorukban érzelmi kapocs fűzte őket egymáshoz.

– Mióta foglalkoztatta a téma?

– Diákkorom óta. Én a Bethlen-kollégiumban kálvinista szellemű nevelés körülményei között ismerkedtem a reformációval. Kálvin portréját ott éles vonalakkal rajzolták meg nekünk, de elhallgatták Szervét Mihállyal való konfliktusát. Aztán 1942–43 táján egy diákpályázatot hirdettek meg, és akkor Jenei Sándor tiszteletestől – aki annak idején a kollégiumba juttatott, segített – gazdag Kálvin-irodalmat kaptam. Ebben leltem rá Szervét Mihály tragikus sorsára. Az erről szóló dolgozatomat beküldtem a pályázatra, de semmiféle felelet nem érkezett rá. A témát akkor félretettem, már csak azért is, mert 1944 után másféle irodalmi kérdések kerültek előtérbe.

– Egy másik, ugyancsak izgalmas drámája: Egy lócsiszár virágvasárnapja, tudvalevőn Luther korában játszódik, ennek megírására Kleist Kolhaas Mihály-a inspirálta. Hogyan akadt rá?

– Kleist írásával egy negyedszázaddal ezelőtt ismerkedtem meg, a Budapesten megjelent Olcsó Könyvtár kiadásaiból. Az ragadott meg benne leginkább, hogy Kolhaas Mihály jogos igazságkeresése közben helytelen útra tévedt, és ezért életével fizetett az elégtételért, megszerzett igazáért. Sok időbe telt, amíg ez a drámai helyzet érzelemmel, gondolattal töltődött fel, drámává érlelődött bennem, aztán 1974-ben megírtam.

– Vagyis közvetlenül a Csillag a máglyán című drámáját megelőzően. De térjünk csak vissza Kálvin és Szervét Mihály konfliktusára. Az író melyik figurával azonosította magát?

– Egyrészt mind a kettővel, másrészt egyikkel sem. Én persze arra törekedtem, hogy vitájukban, a józan megfontolás és az álmodozás összecsapásában pártatlan maradjak. Semmiképpen sem szándékoztam afféle fehér-fekete, pozitív-negatív képet festeni róluk. Az igazi drámai feszültség akkor jön létre, amikor annak az igazában hiszünk, aki éppen ezt fejtegeti, és talán csak a legvégén derül ki, hogy voltaképpen melyikük a történelmileg meghatározott igazság hordozója. Kálvin valójában kényszerűségből cselekedett, mert ha Szervéttel szemben elnéző lett volna, az alkalmasint nem válik hasznára a maga mozgalmának. Márpedig azóta, az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük harcában Kálvin eszméi bizonyultak társadalmilag hatásosabbnak.

– Vagyis törődjünk bele abba, amit Lutherrel mondatott az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban? Abba, hogy minden órának megvan a maga igazsága, parancsa?

– Én inkább azt mondanám: ne hamarkodjuk el sem az igenlését, sem a tagadását ennek.

– Drámájában Szervét Mihály ajkán többször is felhangzik vágyakozón az a szó, hogy tolerancia. Másik drámájában is felbukkan ugyanez…

– Igen, mert az igazságot senkinek sincs joga kisajátítania.

– Most, hogy drámáját színpadon látta, elégedett-e vele, vagy akadt-e némi hiányérzete? Másképpen írná-e meg, ha most újraírná?

– Előadás után úgy éreztem, hogy némely mozzanatában az ábrázolás összetettebb lehetett volna. Egyébként is minden írásomat annyiszor javítgatom-változtatgatom, ahányszor elolvasom. Aztán valamikor mégiscsak pontot kell tenni a végére, és ez nem könnyű. Egy későbbi kiadásban szeretném még inkább hangsúlyozni Kálvin és Szervét ifjúkori kapcsolatának érzelmi motívumait, azokat, amelyekről a dráma megjelenése után értesültem. Aztán arra is gondolok, hogy Kálvin és felesége egymáshoz való kötődését árnyaltabban írnám meg, mert akkor a közéleti ember magánéleti vonatkozásai is jobban érvényesülhetnének…

– Mennyi idő alatt írta új drámáját?

– Gyorsan írtam, hat hét alatt. De ezt megelőzően sokat olvastam erről a témáról, s már fejemben és jegyzeteimben őriztem a róla való mondandóimat.

– Mi a legközelebbi írói terve?

– Az anyanyelvről írok esszét, vagy mondjuk, esszéregényt. László unokám nálunk cseperedett háromévessé, mert szülei most végezték el utolsó egyetemi éveiket. A gyerekről és az ő ürügyén naplót vezettem, már csak azért is, mert rácsodálkoztam, ahogy napról napra, sőt óráról órára virágzott ki benne az anyanyelv. Egyebek között a nyelvi köntös és a nemzeti-nemzetiségi lét szoros kapcsolatának a kérdéséről van szó. A könyv mottójának a lényege: „A szó Isten”. Ezért lesz a könyvem címe: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. A nyelvtudomány szerint nekünk körülbelül nyolcszázezer szavunk van, de akadnak tudósok, akik egymillió-hatvanezerre becsülik. László unokámnak ez is öröksége, s azért írom meg az anyanyelvi esszét, hogy átadjak belőle neki valamit. Hogy Arany Jánost idézzem: „A magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart…” Valahogy úgy cselekedjünk tehát, hogy ezt megcáfolhassuk.

– Újabb regényt nem ír?

– De, azt is írok. Címe: Harang a szélben. Nem nagy terjedelmű, épp ezért szeretném 1976-ban befejezni.

– Minden írásának szívbemarkolón szép a címe. Már az Anyám könnyű álmot ígér is megkapott. Erről eszembe jut, hogy drámájában Szervét Mihály többször emlegeti az álmát. Mi a szerepe az álomnak a maga életében, költészetében?

– Az álmot bizonyos értelemben az emberi szabadság tenyérnyi Édenkertjének tekintem. S nyilvánvalóan a költészet is mindig megfordul abban a kertben. Az álomnak nálunk a családban különös kultusza alakult ki. Emlékszem arra, mi, gyerekek négyen aludtunk egy ágyban, s amikor történetesen egyikünk-másikunk ugyanazt álmodta, akkor összeverekedtünk azon, hogy melyikünké az álom. Ilyenkor anyám vigasztalt: „Csak neked mondom el, hogy én szentjánoskenyérről álmodtam, s a fele most a tiéd.” Tudja-e, hogy a szentjánoskenyér a mi leggyönyörűségesebb és el nem érhető karácsonyi eledelünk volt? Hát ezek az én játékos kalandjaim az álom világából.

– Akadnak-e ma is visszatérő álmai?

– Hogyne akadnának. Én annak idején nem tudtam befejezni a tanítóképzőt. S gyakran álmodom azt, hogy visszairatkoztam, vizsgára készülök, de nem tudok felelni, mert nekem írnom kell. Érdekes, hogy a múlt héten is ezt álmodtam. Ezekben az álmaimban a Bethlen-kollégiumi diákkorom félbeszakadt boldogságát folytatom. Ott éltem életem legszebb korszakát. Mindent a kollégiumnak köszönhetek, hiszen ott fordították fejemet a közönség felé, mégpedig nem azzal a jelszóval, hogy úr lesz belőled, hanem azzal, hogy szolga leszel – az otthonmaradottaké.

– Könyv alakban megjelent két drámája elé olyasmit írt, hogy figuráit ismerősnek érezzük, mert a magunk vonásait látjuk rajtuk viszont… Vagyis minden írása valójában önéletrajz?

– Ha nem az volna, nem is írnék. Akarva-akaratlanul minden írás külső vagy belső önéletrajz. Mert az írás az eddig való életem tapasztalatainak az összegezése. Minden munkám az, még az anyanyelvi esszé is! Ha személyes vallomás nem fűti az írást, nincs hitele. Miközben írok, magammal ismerkedem, magamat faggatom ki. A Csillag a máglyán írása közben valósággal dühödten, úgyszólván kálvini indulattal faggattam magamat. S jó érzés, hogy ez az önmagammal való társalgás mindig továbbvezet, s létezésem olyan rétegeit tárja fel, amelyek újabb feladatokra késztetnek. Így vezet át egyik dráma a másikhoz. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja a Csillag a máglyán-hoz, majd a most következőhöz.

– Miről írja legközelebbi drámáját?

– Arról egyelőre nem beszélek.

– Érdeklik-e a társművészetek?

– Leginkább a zene. Nemcsak esztétikai gyönyörűség számomra, hanem megtartó szellemi erő is. A zene az anyanyelv leánytestvére. Amíg az emberek énekelnek, az emberség kiapadhatatlan.

– Milyen éneklésre gondol?

– Arra, amit Bartók és Kodály értett éneklésen. Engem a kollégiumban kántornak szántak, majd utána Bartók és Kodály művészetének lettem lelkes híve, s az vagyok ma is. S lemezen meg rádión keresztül ismerkedtem a zene klasszikusaival, és igen szeretem Szabolcsi Bence zenetörténeti írásait. A zenében mindenekelőtt azt kutatom, hogy miféle kifejezési lehetőséget plántálhatok át belőle az írásba. A zene és a festőművészet, vagyis a szín együtt olyan új elemekkel gazdagít, amilyennel az írásos művészetben nemigen találkozom.

– Az írók közül ki hatott magára leginkább?

– Tamási Áron. Az ő írásain nőttem fel kisdiák koromban. A nagynéném Bánffy Miklós grófnál cselédeskedett, s onnan lopta haza olykor-olykor az Erdélyi Helikon-t. Abból ismerkedtem meg Tamási Áron írásaival, és az ő stílusának hatása meghatározó volt számomra. Ellenállhatatlan vonzásának köréből nem könnyen tudtam kiszakadni. Személyesen csak felnőttkoromban találkoztam vele, jó barátok lettünk, de sajnos, akkor már nem sokáig élt.

– Mikor kezdett írni?

– Tizenöt éves voltam, amikor első dolgozatom, egy kis falusi melodrámám megszületett. A hiányérzet adta kezembe a tollat az íráshoz. Éhesek voltunk, s azt szerettem volna vele ellensúlyozni, pótolni.

– Lehetséges, hogy a rossz jót hozott, a nehéz élet faragott magából írót?

– A szegénységet kaptam gyerekkoromban a sorstól, ezt írtam meg. De hát hogyan is lehet megbékélnünk azokkal a hiányokkal, szenvedésekkel, amelyek végül is az írás megnyugtató erejével ajándékozták meg az embert?

– Csakugyan megnyugtatja az írás? Boldog, amikor ír?

– Ha az író írásában együtt érez egy emberi közösséggel, az valamiféle hatalom. S ez csakugyan jó érzés…

Gách Marianne