„Velük szóltam…”^*

– Mi „indította el” a regényt, mióta írja az Anyám könnyű álmot ígér című könyvét?

– Azóta, hogy a benne foglaltak megtörténtek. Ha szükségesnek tartja tehát a kérdést tisztázni, a könyv fejezeteiből ez kiszámítható.

– Könyvében sok az életrajzi vonatkozás, valóságos családregény: lesz-e folytatása?

– Ha körülményeimen kívül a körülmények is engedik: lesz.

– Hogyan fogadta a család? Nem zavarta őket, hogy „kibeszélte” az otthoni dolgokat? Egyáltalán, akikről szól, azok méltányolják-e írásait?

– Nem róluk, nem hozzájuk, hanem velük szóltam. Mintegy a kórus örökös tagjaként. A dallamaikat, siratóikat annak előtte is elénekelték. Elejétől végig. Kihagyások nélkül. A drámaibb ütemeket nem ők hümmögték el, hanem az irodalom. Azt is hozzátenném, hogy a „kibeszélt” dolgok közismertek. Szándékom is az volt: nyápic titkok feszegetése helyett vaskosan közismert dolgokról írni. Ehhez kell ma a lélegzet. Még akkor is, ha közismert dolgokról nehezebb írni, mint közismeretlenekről. Példákat is óhajt? Kafka rémületében mindenki osztozott, aki sorstársaként viselte az elnyomás terheit. A paraszti sors, mit Móricz a közvélemény elé felgörgetett, ott didergett már Tiborc keserveiben is. Hát amikor a hatalom mindenkit boldognak nyilvánított, József Attila talán titkokat süvöltött vissza ellenvéleményként? A kérdést persze nem értem félre: családi intimitásokról van szó. Efféle intimitás volt régen a gondosan és eredménytelenül takargatott szegénység. De jöttek a számbavételező napok, amikor a szél minden ajtót, ablakot kivágott. Könyvem szereplőinek élete – akár az uralkodóké – úgyszólván alsóneműig a nyilvánosság elé került. Akár a genfi polgároké Kálvin szigorának következményeként. Amikor is megszámláltattak a szoknyák, bűnök, erények, szándékok és gondolatok. Majd minden korban eléhozatik ama bizonyos tű foka, melyen a halandónak át kell bújnia. Malacával, csirkéivel, valóságos vagy meghamisított múltjával és nézeteivel egyetemben. Így tudtam meg X-ről, hogy becsületes ember létére nyírógép-tulajdonos. Ismerjük még a fiakat, kik a karrier érdekében saját apjukat juttatták törvénykézre egy kazalba rejtett zsák búza miatt. Ma is őrzök a Falvak Népé-hez beküldött leveleket, amelyekben szomszédok leplezték le egymást. Kitartó leskelődés eredményeként. Ez volt az az idő, midőn a tömegek nem csinálták, hanem elviselték a történelmet.

– Talán egyik könyve sem kapott ennyi kritikát itthon és külföldön. Véleménye szerint melyik kritikus érzett rá legjobban az írói szándékra?

– Az írói szándék, ha csak egymaga létezik, könnyen odasodródik a puszta becsvágy mellé. A száguldó szándék légüres terében – akár egy rohanó gépkocsi mögött az országút pora – felgomolyog a szándéktalanság is: egy történelmileg meghatározott életérzés megannyi ördögszekere. Egy kritikus erre, másik arra figyelt föl, saját természete, esztétikai ízlése és pártállása szerint. Az író szándékát feszegetve a kritikus önmagáról is vall, ha tehetséges. Egyiket sem emelhetném a másiknak fölébe. Azazhogy szavai szerint „az érzett rá legjobban”, akinek szándékaiban, az írás hivatásáról vallott felfogásaiban, társadalmi tapasztalataiban ugyanaz a kötöttség lüktet, amely engem is írásra kényszerít. Ilyenformán nem az író-bíró viszonyáról, hanem arról a közösségi érzületről van szó, amelynek kialakításából az irodalom nem vonhatja ki magát. Ha ugyan nem ez a legfőbb feladata.

– Mit ért közösségi érzésen?

– Többek között az együvétartozás tudatát. Nevezetesen, hogy nem véletlenszerűleg összeverődött alkalmi társaságról, hanem egy történelmileg kialakult, nemzeti jegyeiben – nyelvkultúra stb. – konkrétan meghatározható etnikai közösségről van szó. A romániai magyarságról, amely a román nép oldalán, testvéri egységben munkálkodik a közös haza fejlesztésén. Energiaforrása ez a közösségi tudat is, amely nem elzárkózást jelent, nem holmi begubózást, hanem ellenkezőleg: nagyobb és biztosabb tapadási felületet, erősebb kohéziót az egységben.

– Szerző szerint a könyvben ez a tudat miként jelentkezik?

– Néhol – úgy vélem – az idő követelményeinek szintjén; másutt ösztönös tapogatózásként, ismét másutt a földre ejtett korsó állapotában. Ragasztó? A hétszáz éves magyar irodalom. Nem, nem kizárólag! De nélkülözhetetlenül. Amidőn egy Vörösmarty-sorra, Bartók-dallamra egy másik visszacsendül; nyugodtan tovább léphetünk a másik házig.

– Az „olvasói vélemények” közül melyik volt a legemlékezetesebb?

– Valaki azt írta nekem, másfél évtized után ő is hazamegy, számba veszi a szülőföld gondjait. Megrázó vallomásban szólt arról a közönyről, amely észrevétlenül lopta be magát a szemléletébe. „Mi jól vagyunk, fiam, egészségesen, amit neked is kívánunk.” A népi levelezés ősi záró mondatát szó szerint értelmezte. Most azt írja: törvényt kellene hozni a közöny ellen. A mondatot mintha Saint-Just súgta volna neki.

– A hat kritikus „maszek” Pezsgő-díja és az olvasók osztatlan véleménye között, érzése szerint, miért van ilyen nagy ízlésbeli eltérés?

– Ízlésbeli, nézetbeli eltérés mindig volt, mindig lesz. Puddingfejű Wilson szerint a lóversenyt is ez teszi lehetővé.

– Az édesanyja ígérte könnyű álom eljött-e könyve megírása után?

– Nem, nem lett könnyebb. Nem az édesanyám hibájából.

– Tehát visszajár még a szülőfaluba?

– Vissza.

– Ha nem csalódom, a könyv valamelyik szereplője szemére hányta a „kiszakadást”.

– Igen. Rá kellett bólintanom, félig-meddig az igazát is elismerve. Valójában, ha akkor, a szemrehányás hangulatában a szó nem tűnt volna túlságosan tejbemártottnak, azt mondhattam volna, eljöttem ebből az életből, mert a szeretetével, hozzám való ragaszkodásával mondott le rólam. Könnyebb életet óhajtott nekem; ezzel rakta vállamra a súlyait is. Visszajárok hozzájuk – a kamarásiakhoz –, mert ők a szemem láttára jó lelkiismerettel küszködnek az elmúlással. Szemük láttára szeretnék magam is megöregedni.

Marosi Ildikó