A művészet szerepe nem a meghökkentés^*

– „Sütő András könyvét hódolóan fogadta a kritika, és ünnepi ajándékként az olvasó” – sommázta Czine Mihály az elmúlt esztendő legkiemelkedőbb irodalmi alkotásának fogadtatását. A hódolat legkézenfekvőbb bizonyítéka: az író Anyám könnyű álmot ígér című regényét nem kisebb művek mellé rangsorolják, mint a Szülőföldem, a Számadás, a Viharsarok, a Puszták népe, A legnagyobb magyar falu. A részleges felsorolás egyben magyarázat a fent említett ünnepi ajándékra is. Tegyük mindjárt hozzá, nem érdemtelen ez a fogadtatás: az írói szociográfiának, a valóságirodalomnak, tovább menve: a „földrajzi realizmusnak” azt a hagyományát gazdagította, amelynek legkiemelkedőbb képviselői között ott találjuk Tamási Áron, Veres Péter, Féja Géza, Illyés Gyula és Darvas József nevét.

A rokonítás természetesen nem csupán mércét jelent, törekvéseinek mozgásirányát is jelöli, „fővonalra” lendülését mutatja. Élethűen, őszintén, bátran szólni az emberi-közösségi gondokról, dolgokról. Ahogy a Szép Szó kritikusa írta: „Nem hallgat el semmit; a román–magyar együttélésről, a magyarság szétszóródásáról, az anyanyelv romlásáról, a félelmekről, az elföldelt és újrakelő vágyakról: mindenről okosan, fegyelemmel beszél, értőn »gyepsori« otthonossággal és sugárzó emberséggel.” Az Utunk évkönyv valóságirodalmat vázoló cikkírója is a nyílt szókimondásból vezeti le a könyv érdemeit, s tartja a nemzeti önismeret eddigi legbölcsebb dokumentumának. A felszabadulás után közéletbe került nemzedékek leghitelesebb önvallomását és önbírálatát tartalmazó dokumentumnak. Balogh Edgár pedig az erdélyi irodalom fellendülését látja Sütő András könyvében. „Soha ilyen szellemi erjedésünk nem volt, s ez még csak a kezdete annak, ami szülőföld és haza, nemzetiség és emberiség, család és társadalmi közösség kis és nagy voltának akadályozhatatlan dialektikájából önmagát még a jövőben újrateremtheti.”

Kapcsolódva a rokonításhoz, első kérdésem a hagyományvállaló íróhoz szól. „Az irodalom minden új korszaka: hagyomány és szakítás egysége” – vallja egyik nyilatkozatában. Szeretném, ha ezt bővebben is kifejtené.

– Nem én fedeztem fel: újítást nem lehet véghezvinni hagyományhoz kötődés nélkül. És nem hiszem, hogy más törekvései lennének az irodalomnak, mint az élet sok más jelenségének. Csak a kivívott eredményből lehet továbbindulni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyomány nem a megoldott kérdések kacatja, magában hordja a folyamatos emberi problémákat is, amit a jövőben kell megoldani. Más megközelítésben: a történelem súlyokat rakott vállukra, amit tovább kell vinni. Tovább boncolgatva a kérdést: a kötődés nem esztétikai probléma, hanem magatartásbeli. Mégpedig azzal a valósággal szemben, amelyben élünk. Ami nem jelent mást: a művésznek tisztáznia kell, mi a viszonya azzal a közösséggel, amelynek tagja. Véleményem szerint a művészet szerepe nem a meghökkentés. Amint ezt tűzi célul maga elé az alkotó – nem az elhivatottság dolgozik benne, hanem a puszta becsvágy.

– A hagyomány vállalása lényegében hagyományba gyökeredzés. A valóságba, a honi talajba növést nem mindenki értelmezi helyesen. Sőt, mint ahogy a kinti viták bizonyítják, félremagyarázzák. Így nőtt ki ebből vitás ügy. Hogyan látja ezt a dolgot?

– Minden vita nélkül, én a gyökeres irodalom létjogosultságát vallom, de nem faji, nem Szabó Dezső-i, hanem elhivatottság és társadalmi elkötelezettség értelmében. Mellette tanúskodik a fiatalok törekvése is. Az ejtőernyőscsapat – így neveztem el a rajban jelentkező tehetséges fiatalokat, akik a földre érve megérezték, hogy fáj a föld.

– Kiket sorol ebbe a tehetséges ejtőernyőscsapatba?

– Bár a tehetség nem kollektív fogalom, még egyszer meg kell ismételnem: tehetséges csapat. Közülük csak négy nevet említenék: Kocsis Istvánét, Bodor Ádámét, Farkas Árpádét és Szilágyi Domokosét.

– Írásaival, főképpen az Anyám könnyű álmot ígér-rel kapcsolatban gyakran találkozhattunk olyan visszatérő kifejezéssel, mint: sorsprobléma, történelmi önismeret. Különösen az utóbbi nélkülözhetetlen minden igazi író munkásságához.

– A 20. század rengeteg fogalmat vett revízió alá. A történelmi önismeret nem azt jelenti, hogy a múltunkat, mint valami hullát – igazolásképpen – cipelnünk kell. Ide tartozik azonban: hogy most jött el az az idő, hogy amit nem kaptak meg a tömegek, most megkaphassák. Vagyis: egyszerűen annak a műveltségnek a pótlásáról van szó, arról a történelmi tapasztalati anyagról, amit a népi tömeg nem szívhatott fel. Mindezt úgy kell végeznünk, hogy a nemzeti tudat közben megtisztuljon a különböző korok eltorzult szemléletétől, salakjától. A történelmi önismeret, a téves felfogásokkal ellentétben, sohasem begubózás, inkább ablaknyitás egy másik népre, a másik nép komolyabb megismeréséhez vezet.

– Erre az ablaknyitásra, megismerésre, sajátos helyzetükben, kétszeresen is szükség van. Ugyanígy az irodalomban is. Hogyan látja a román és a magyar irodalom kapcsolatát?

– A romániai magyar irodalom mostani viszonya a román irodalomhoz semmiképpen sem azonos a két világháború közötti formális kapcsolatokkal. Nem egymás mellett futnak, hanem olyan szövődményei vannak, amelyek a kölcsönhatást, a szemléletbeli rokonságot igazolják. Ez érthető, hiszen ugyanazok a vajúdások, problémák foglalkoztatják őket is, mint minket. Törekvéseinkben is vannak azonosságok. Mindkét irodalom európai szintű akar lenni. De minőségében is sokat változott ez a kapcsolat. Különösen egymás irodalmának tolmácsolásában kerültünk arra a szintre, amit normálisnak lehet nevezni. Itt térnék ki a nemzetiségi irodalommal kapcsolatban oly gyakran hangoztatott fogalomhoz, a „híd”-hoz. Maga a fogalom olyan korszakban született, amikor Magyarország a szomszédos államokkal ellenséges viszonyban élt. Akkor a „híd” közvetítő szerepe félreérthetetlen volt. A mai viszonyok között elavult ez a fogalom, másrészről figyelmen kívül hagyja, hogy a nemzetiségi irodalomnak önmagát is ki kell teljesítenie. Még egyszer hangsúlyoznám: történelmileg túlhaladott a nemzetiségi irodalom szerepét csupán a közvetítés (fordítás), a „híd” szerepére redukálni. A mai államközi kapcsolatok között tehát a nemzetiségi irodalom tevékenysége nem szűkíthető le olyan feladatra, amit egyedül el sem végezhet, nem beszélve az említett kiteljesedésről.

Az író munkahelyén, Marosvásárhelyt, az Új Élet szerkesztőségében folytatott beszélgetés végén nem marad más hátra, mint tervei után érdeklődnöm.

– Folytatni szeretném önéletrajzi írásomat. Az Advent című regényemben a népi származású értelmiség felszabadulás utáni útját dolgozom fel. Továbbá egy dráma terve is foglalkoztat, pontosabban Kálvin drámája, amelyben az egyén és a hatalom kérdéskomplexumát boncolgatom.

Tamás Menyhért