Istenek és falovacskák^*

– Első kérdésem kissé nyers, ezzel szemben bizonytalan. Így hangzik: lehet-e a hagyományos parasztábrázolás válságáról beszélni?

– Már hogyne lehetne! A rengeteg válságból, amiről manapság szó esik, miért éppen ez maradjon ki? Kérlek, a másfajta válságok emlegetését ne úgy fogd föl, mintha máris mentőkörülményeket keresnék. A hagyományos parasztábrázolás válságáról nemcsak lehet: kell is beszélnünk. Ez ugyanis tény. De bizonyos, hogy beszélgetésünk folyamán ez a tény legföljebb néhány részletében kaphat megvilágítást. A beszéddel valahogy úgy vagyok, mint Rousseau mondta volt magáról: írásban kitűnő sakkjátékos lenne. A jó lépés aztán jut eszébe, hogy a játszmát elvesztette, s a partner hazament győztesen. Isten neki! Én azt hiszem, az említett válság lényege, hogy megváltozott alattunk – és bennünk – valami. A létünk, egyszóval. Más szemlélet, más eszköz a kor követelménye. De csak most vajon, századunk hatvanas éveiben? A követelmény, vagyis az európai viszonylatban korszerűbbnek tekintett tematika és ábrázolásmód, a forradalmas Móricz Zsigmondot is a hagyományosba utalta nemegyszer. Miért nem kapta föl őt a Nyugat? Mert valamiféle ódonságot szimatolt benne. A mi újdonságunk hagyományosnak tűnt föl: sorskérdéseiben idegennek, nyelvében lefordíthatatlannak, stílromantikusnak, elkésettnek. Mi átvettük a franciáktól Gionót; ők Tamásit nem méltatták annyira, pedig nagyobb író. Különben úgynevezett hagyományosságaink számtalan bökkenőjén Németh László nálunknál hamarább kezdett el tűnődni, igen tanulságosan. Sajátságos közép-európaiságot látok én ebben: olyan kötöttséget, amelyet a társadalmi viszonyok kényszerítettek a magyar irodalom paraszti vonulatára. Ne felejtsd el: olyan sorsproblémákkal kellett viaskodnia, amelyeket szerencsésebb népek – a franciák például, a nemzeti lét kiteljesedésében, a polgárosodásban – rég megoldottak a maguk számára. Hogyne lenne hát A boldog ember vagy az Ábel-trilógia hagyományos! Ahol a lakosság többsége félfeudális viszonyok között élő parasztság, nyilvánvaló, hogy egy néphez kötődő irodalom törvényszerűen fordul a paraszti tematika felé; hogy népi – persze nem népies –, hogy amiként Illyés válaszolta Kosztolányi fanyalgásaira: bőgeti a marhákat. Hagyományosan, mint Erdélyi József vagy Horváth István? Szabad versben? Mindegy. Az ütés iránya és ereje fontos. Mi ugyanis – mármint akinek szülőfalut adott a sors – nem KITÖRNI akartunk valamerre, hanem BETÖRNI mondandónkkal a paraszti világba. S itt jön a kényszer: úgy éreztük, hogy ez csak a móriczi hagyomány útján lehetséges. Kányádi neve kapcsán Petőfit emlegettük akkortájt, mint formai modellt. Nem Kassákot. Semmifajta értékelést az avantgárdról nem óhajtok itt neked mondani. Csak annyit, hogy avantgardista eszközökkel a parasztsághoz nem juthattunk volna el. Ragaszkodnunk kellett a közérthetőségnek ahhoz a modelljéhez, amelyet hagyományosnak lehet ma nevezni. (A novellának például ma már elvetett klasszikus formája.) És tematikában? A közügyi jellegű, a konkrét társadalmi folyamatokhoz kötött, a politika vaslépteihez kapcsolt témakeresés. Csordultig telve azzal az érzéssel, amelyet társadalmi elhivatottságnak nevezünk. Tudom, hogy ez az érzés nemcsak ennyi: áttételesebb is lehet. Mi ebben éltünk: saját lobogásunkban. A hagyományos parasztábrázolás történelmi kényszer volt számunkra.

– Illyés Gyula azt mondja, hogy Németh László nem parasztregényt ír, csak parasztokról.

– Csakhogy én ebből a szempontból őt is hagyományosnak érzem. Ha modern európai kortársaival vetjük össze – Joyce-szal például –, fő erénye nem az ábrázolásbeli újítás, formabontás és hasonlók. De jó helyre céloztál a kérdéssel, amely bírálat is lehet. Tartalmi vonatkozású mindenekelőtt. A mi parasztábrázolataink a politikum szelleméből gyakorta kerültek át a napi politika hónaljába; nyakunkon fölismerni az ugyancsak letűnt dogmák markának nyomait. Ez a tapasztalat azonban nem indokol semmiféle sulyokelhajítást. „Mit írsz?” – kérdem valakitől. „Modernet!” – mondja. „Miben áll az?” „Hát először is: nem paraszti téma.” Ha ez is a korszerűségnek egy jele, akkor nem csodálkozom, hogy a társadalom döntő rétegeinek osztályos és emberi problematikája jószerivel kiszorul az irodalomból. Panek kiáltott föl legutóbb: nincs már semmi vajon, csak elidegenedés? És egyáltalában mi az, hogy elidegenedés? Talán fogcsikorgatás némely dolgok láttán; így igen. Régi utánérzést minek cseréljünk föl újabbakkal? Merthogy volt és van Móricz- vagy Tamási-utánérzés…

– Esetleg saját magunk utánérzése.

– Úgy van. Az író könnyen esik csapdába azáltal, hogy visszatér sikereinek régi színhelyére. (Lám, nemcsak a bűnösök!) A közönség kívánságára még egy ráadást énekel. Közben csak az történik, hogy a társadalom újabb hullámai elzúgnak mellette. Mindennapi sorskérdéseinkkel, drámáinkkal egyetemben. Persze közrejátszanak itt egyéb kényszerítő körülmények is. De szerintem az említett válságból egyetlen út vezet ki: az, ha elavult eszközeink elhajítása közben nem nézünk el saját fejünk fölött. Afölött, amit térben és időben meghatározott emberi és nemzetiségi létünknek nevezhetünk. De ha nem is nevezzük meg: attól még ugyanaz marad. Elmehetünk Párizsba az egzisztencializmus inasainak Tristan Tzarához is, kigyomlálva mondatainkból a fölháborítóan hagyományos vesszőt, pontot, kérdőjelet. Mint tudod, a dada megteremtője élete végére kinőtte a falovat^* s „a trónra emelt értelmetlenség” bódulatát is. Közérthetően szeretett volna írni. Egyszóval, fölkurjanthatunk időnként, hogy betörtünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.

– A tartalom primátusa ügyében egyetértek vele, de ajánlom, gondolkozzunk el az ókori görög istenek példáján, akiknek nincs valóságos létük. Függetlenül a műélvező vallásos hitétől, ma is hatnak szobrokként, avagy irodalmi alakokként. Tehát valóságos tartalmuk, létük csak a művészi formában van.

– Csakhogy ezekkel az istenekkel tréfálni lehetett; lehetett becsapni őket, megvonni tőlük a tömjénfüstöt, amiként Arisztophanész tette. Emberi gyöngéik voltak: dorbézoltak, némelyik a feleségét is megcsalta. De gondolj Kálvin zord istenére, akivel nem lehet bratyizni; akinek nevében Genf asszonyainak szoknyahossza megméretett. S ha ilyen szép időben kedved van hozzá – mert tudom, hogy írói hajlamod is erre késztet –, gondolj azokra az istenekre, akik hőseid sorsát oly sokszor megkeserítették. Így hát a művészi forma – és újítás és modern kitörés – újra csak a mai valósághoz kényszerít vissza.

– Hiszen épp ide akarok kilyukadni, a régi igazsághoz: a művészet nem kitalálás, hanem megtalálás, amivel a művészi alkotómunka aktív, visszaható jellegét akarom hangsúlyozni.

– Vagyis az értelmét. A goetheit, ha úgy tetszik, miszerint nem a költőit kell megvalósítani, hanem a valót emelni költőivé. Ez ellen persze magam is vétettem. Meg kellett tanulnunk, hogy Swift nemes lovai, kiket az emberek szolgálnak, valóságos lények, míg az idill tűz-víz révbe jutó, név szerint és anyakönyvileg ellenőrizhető földi figurái gyakorta csak mesehősök.

– Nem érzek indítékot arra, hogy bíráljak. A jelenséget szeretném megérteni, azt keresem, hogyan tovább.

– Az igazat írni, közérthetően. És legalább annyira közügyi szinten, mint a leghevesebb hagyományrombolók.

– Persze nem Alain Robbe-Grillet-re gondolsz.

– Nem, hanem Ionescóra például, aki már-már elavultan közérthető. És közügyi. Orrszarvú-ját, Beligan remeklésében, a varrólányok is fölfogták. Helyesen-e? Legalább annyi mondandó legyen egy műben, amennyit félre lehet érteni.

– A parasztságba való betörés igénye meggyőző és indokolt, de vajon nincs már itt a kitörés ideje?

– Jeles szerzőink vannak, kiknek több az ismerőse, mint az olvasója. Ezért gondolom: először befelé kell ásni – érdeklődés után.

– Úgy értem, elmondani azt a világot másnak is.

– Először mondjuk el magunkról. Hiszen még nincs kimondva. Az eddigiek? Kezdetben a falu felkapta a fejét. Sírt és kacagott Asztalos novelláinak hangulatában. De mi történt azután? Falun-városon egyaránt. Kevés kivételtől eltekintve, hiteles-e a tanúskodás? A történelmi. Másodszorra kell meghódítanunk az olvasókat. Gyúrtuk, persze, az anyagot. A rossz szobor láttán – az anyagot és nem a kezet hibáztatva – elkezdődött a kacsintás az importanyag felé. Ezzel nem lehet kitörni. Csak azzal, ami sajátunk.

– Akárhogy nézem, ezek „hogyan” problémák is, tehát formai kérdések is egyben.

– Kétségtelen. A banális realizmus eszközei elavultak. Az újítás igénye általános és jogosult; ami jogtalan: a puszta becsvágy, a bukfenc, az öncélú formabontás, amikor a szerző pontosan tudja, hogy mit nem akar, de fogalma sincs arról: mit akar. Nézz csak körül: van ilyen.

– A kérdést tovább feszegetni veszélyes. Példát mondok. Steinbeck, aki a harmincas évek agrárproletárjainak életével kezdi, ma más hangon szól. Megváltozott körülötte a világ. A Kék öböl meg Szerelem csütörtök című regényét olvastam nemrég, s elbűvölt a neoprimitív ábrázolásmódon áttörő mély, nagy humánuma. Most hirtelen arra gondolok, hogy gazdag népművészeti kincsünknek valóságos tömegsikere van a mi modern világunkban. Miért hat a népművészet? Mert az egyes vonalak és kiszámított mértani formák világában szinte mellbe ver egy kerámiaváza vagy varrottas őszinte, keresetlen naivsága. Mond valamit neked ez a párhuzam?

– Tamásival foglalkozva kaptam föl rá a fejem. A természeti ember – nevezzük most így az említett szemlélet hordozóját – látásmódja távolról sem kimerített tárház. A népi művészetben – tárgyiban és szellemiben – a gondolatiság modern elemei találhatók föl. A kafkai víziót – sajátos módján – a föld fia is átélte; a kezdeti szorongás különben a János apostolé, későbben a Tamásié is, nem egy szép lapján. A Rendes feltámadás halálvíziója például. A székely népi dallam – Bartók zsenijében – mily borzongató, modern életérzéssé nőtt! A példa pedig, amit említettél, csak megerősít engem abban a meggyőződésemben, hogy saját feltáratlan forrásaink felé kell fordulnunk. Szavakért is gyakran.

– Ezt mire érted?

– A nyelvünkre gondolok. Népköltészetünk a világos kifejezés, a tömörség és képszerűség, a célba találás ragyogó példája. Ebből tanulva mily lebilincselő egyszerűséggel írt bonyolult dolgokról Szabédi! Sajnos, a nyelv semmibevevésének korszakát éljük, az elégedettségét, mikor sokan úgy gondolják, hogy az íráshoz éppen elegendő – ha ugyan nem sok – az otthonról hozott konyhanyelv. Kosztolányi? „Kínosan választékos” – mondta valaki. A lomposság, nyelvi szegénység, a négykézláb járó stílus nyilván kevésbé hagyományos. Olyan körülmények között tehát, amikor Arannyal szólva, a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart, úgy hiszem, közös gondunk lehet a stílus.

– Mi van most az íróasztalodon?

– Szülőföldi tudósításom. A címe: Anyám könnyű álmot ígér.

– Műfajilag minek nevezed?

– Naplójegyzetnek.

– Egyik lapban megdicsértek érte mint riportert.

– Az nem baj, csak egészség legyen.

– Milyen irányban moccan benne a toll?

– Ahová a tied is: az igazság felé. Vagyis a megtalált – és nem kitalált – gondok irányába. Egyebek között a tényszerű közlések felé. Ne gondolj persze monográfiára, nem vagyok a műfajnak tudósa. A megszámolt újszülöttek, a temetőbe kísért halottak számából általánosabb érvényű tanulságokat próbáltam levonni. Néhol derűset, másutt komorabbat. (A mi nemzedékünkből te hamarabb vetetted föl a fejed komor dolgokra; ha emlékszel, naturalizmusért bíráltalak is. Azt hiszem, nem volt igazam.) Mozgásirányokat próbáltam kitapintani. Beleszőve a magam életérzését is; az óhajt, amit Ady – ha jól emlékszem – így fogalmazott meg: a szabadságból föl, szabadnak.

– A mű építésében milyen szerepe van nálad a filmnek? Tudom, hogy most dolgoznak a harmadik filmeden. A kérdés annál is indokoltabb, mivel te vagy az egyetlen romániai magyar író, aki „bedolgozó” a filmszakmába.

– Ez, kérlek, egyazon törekvésnek eddig leginkább harcos frontszakasza. Az egyén és hatalom viszonya: reggeleink és estéink tüskés gomolyagja. Ez volt a Félrejáró Salamon tragikomikumban, ez a Kastélylakók szatírában, ez lesz a Zászlós Demeter drámában. Mi történt? Az elsőt a kritika revizionistának bélyegezte, s levették hamarost műsorról. (Akár színdarabomat, a Pompás Gedeon-t, marosvásárhelyi – tehát helyi – sugallatra. Csakhogy ezúttal a bélyegen ez állott: eszmei probléma.) A másodiknak rendezés közben letöredezett a szatirikus éle, s a harmadik, úgy látom, tisztultabb légkörben indul.

– Beszélj a filmművészet és a hazai magyar író ez idáig rendkívül laza viszonyáról.

– A természetes az lenne, ha a romániai magyar író ezt a művészeti ágat – melyre sok jelentős európai író rákapott – egyik leghatásosabb megnyilatkozási formának tekinthetné. A történelmi filmek sorában például ott volna a helye Gábor Áron-nak, Budai Nagy Antal-nak; a Dózsa készül már koprodukcióban. Mondjam tovább? Beszélgetésünk kerete nem bírja el.

– Személy szerint mit kaptál a filmtől?

– Egyelőre nem sokat. Serkentést, csábítást a formai dinamizmus végtelen lehetőségeivel. Tény, hogy hagyományos irodalmi eszközökkel itt boldogulni nem lehet.

– Tehát tudatos volt a film mellé fordulásod?

– A kifejezés új lehetősége… mint mondottam.

– Az egyéni alkotómunkát jelentős mértékben befolyásolja az irodalmi élet közhangulata. Milyennek látod a jelenlegi helyzetet?

– Olyannak valahogy, mint a német fejedelemségek. Önérzetes elzárkózásban, városok szerint. És mindenki azt gondolja, hogy ő a Goethe-kori Weimar. A többi provincia. Voltak hónapok, mikor úgy tűnt, hogy minden társadalmi gondunk megoldási módja: az írói nemzedékharc; a mesterségesen szított. Amit végeredményben nem is az írók, hanem a mindenkori kibicek szítottak. Azzal a módszerrel, amely a pótcselekvést szentesíti – az irodalmi tettek helyett. Az persze sosem megoldás, ha egymás hátán vágunk lépcsőt az emelkedéshez. Az sem, ha elfeledjük, hogy öregek és fiatalok gondja – ahogy én ismerem helyzetünket – végeredményben közös gond. Cselekvési terünk pedig történelmileg ugyancsak meghatározott. Neked nem kell mondanom – hisz egyívásúak lennénk –, hogy a negyvenes évek második felében indult generáció kezdettől fogva megszenvedett az igazmondás lehetőségeiért. (A tehetségekről beszélek, nem a stréberségről.) Hosszadalmas lenne kielemezni: miért nem volt meg benne a gondolkodásnak az a szabadsága, amelyet az idő részben elhozott valamennyi nemzedék számára. Az időt hangsúlyoznám, a hajnalra gondolva, mely nem azért jön, mert a kakas kukorékol. De elmondhatjuk-e, hogy a holnapi nemzedékeknek nem lesz számonkérnivalójuk? Hadd folytassam azzal, ami szívügyem: a szükséges összefogással. Amiként az igazságot, az irodalom feladatait sem lehet kisajátítani. A feladat mindenkié. Valamennyi nemzedéké. Mégpedig olyanoké, amelyek maguk sem egységes nézetű tömörülések. Az ellentétek láttán Hegel figyelmeztet: „Minden tudat a másik tudat megsemmisítésére tör.” De nyilván önnön kiteljesítésének útján, nem bunkóval hosszabbított kezekkel és rugdosó lábakkal. Ezek ellen, ahogy tudtam, mindig küzdöttem. Tisztelt kollégánk rugdosódása láttán éppen tizenhárom esztendeje emlegettem föl – egy közléstől eltanácsolt cikkemben – Puddingfejű Wilson úr naplóját, miszerint a vélemények különbözősége teszi lehetővé például a lóversenyt is. Hát akkor az irodalmat! Amelynek eszmei felhangolásához senki sem sajátíthatja ki az abszolút hangmagasságot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs is az irodalomban.

– Ismét csak példával élek: Móricz Zsigmond nem értette és nem értékelte Babits művészi nagyságát.

– Még mielőtt erről vélekednék, hadd említsem föl, amit máskor is, hogy Goethe például nem szenvedhette Kleistet, Tolsztoj egész könyvet írt Shakespeare ellen, Shaw-nak Molière-ről volt lesújtó véleménye, mondván, hogy eszméire nem az életét, még a kalapját sem teszi ki az esőbe, és így tovább napjainkig. Végül is kinek lehet igaza? Az önmagát kiteljesítő tehetségnek. Ki szabhatja meg: milyen dráma, milyen vers és regény kell az olvasónak? Az említett abszolút hangmagasság? Népszavazás? A hangmagasságokat elfújja a szél, ez utóbbihoz évek, évtizedek, néha századok kellenek. A Móricz–Babits ellentétről szóltál. Persze, kétfajta szemlélet. De jusson eszedbe, hogy lobogott érte, mikor Dante-fordítását elolvasta. És versei hallatán: „Csoda!” Távoli és idegen neki, de Költő és nagy lélek. A sírást – ha nem is Ady hangján jött az – meghallotta benne. Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz. Közelségben nyílik a távlat is a helyes ítélethez.