Művek forrásvidéke

 

Istenek és falovacskák^*

– Első kérdésem kissé nyers, ezzel szemben bizonytalan. Így hangzik: lehet-e a hagyományos parasztábrázolás válságáról beszélni?

– Már hogyne lehetne! A rengeteg válságból, amiről manapság szó esik, miért éppen ez maradjon ki? Kérlek, a másfajta válságok emlegetését ne úgy fogd föl, mintha máris mentőkörülményeket keresnék. A hagyományos parasztábrázolás válságáról nemcsak lehet: kell is beszélnünk. Ez ugyanis tény. De bizonyos, hogy beszélgetésünk folyamán ez a tény legföljebb néhány részletében kaphat megvilágítást. A beszéddel valahogy úgy vagyok, mint Rousseau mondta volt magáról: írásban kitűnő sakkjátékos lenne. A jó lépés aztán jut eszébe, hogy a játszmát elvesztette, s a partner hazament győztesen. Isten neki! Én azt hiszem, az említett válság lényege, hogy megváltozott alattunk – és bennünk – valami. A létünk, egyszóval. Más szemlélet, más eszköz a kor követelménye. De csak most vajon, századunk hatvanas éveiben? A követelmény, vagyis az európai viszonylatban korszerűbbnek tekintett tematika és ábrázolásmód, a forradalmas Móricz Zsigmondot is a hagyományosba utalta nemegyszer. Miért nem kapta föl őt a Nyugat? Mert valamiféle ódonságot szimatolt benne. A mi újdonságunk hagyományosnak tűnt föl: sorskérdéseiben idegennek, nyelvében lefordíthatatlannak, stílromantikusnak, elkésettnek. Mi átvettük a franciáktól Gionót; ők Tamásit nem méltatták annyira, pedig nagyobb író. Különben úgynevezett hagyományosságaink számtalan bökkenőjén Németh László nálunknál hamarább kezdett el tűnődni, igen tanulságosan. Sajátságos közép-európaiságot látok én ebben: olyan kötöttséget, amelyet a társadalmi viszonyok kényszerítettek a magyar irodalom paraszti vonulatára. Ne felejtsd el: olyan sorsproblémákkal kellett viaskodnia, amelyeket szerencsésebb népek – a franciák például, a nemzeti lét kiteljesedésében, a polgárosodásban – rég megoldottak a maguk számára. Hogyne lenne hát A boldog ember vagy az Ábel-trilógia hagyományos! Ahol a lakosság többsége félfeudális viszonyok között élő parasztság, nyilvánvaló, hogy egy néphez kötődő irodalom törvényszerűen fordul a paraszti tematika felé; hogy népi – persze nem népies –, hogy amiként Illyés válaszolta Kosztolányi fanyalgásaira: bőgeti a marhákat. Hagyományosan, mint Erdélyi József vagy Horváth István? Szabad versben? Mindegy. Az ütés iránya és ereje fontos. Mi ugyanis – mármint akinek szülőfalut adott a sors – nem KITÖRNI akartunk valamerre, hanem BETÖRNI mondandónkkal a paraszti világba. S itt jön a kényszer: úgy éreztük, hogy ez csak a móriczi hagyomány útján lehetséges. Kányádi neve kapcsán Petőfit emlegettük akkortájt, mint formai modellt. Nem Kassákot. Semmifajta értékelést az avantgárdról nem óhajtok itt neked mondani. Csak annyit, hogy avantgardista eszközökkel a parasztsághoz nem juthattunk volna el. Ragaszkodnunk kellett a közérthetőségnek ahhoz a modelljéhez, amelyet hagyományosnak lehet ma nevezni. (A novellának például ma már elvetett klasszikus formája.) És tematikában? A közügyi jellegű, a konkrét társadalmi folyamatokhoz kötött, a politika vaslépteihez kapcsolt témakeresés. Csordultig telve azzal az érzéssel, amelyet társadalmi elhivatottságnak nevezünk. Tudom, hogy ez az érzés nemcsak ennyi: áttételesebb is lehet. Mi ebben éltünk: saját lobogásunkban. A hagyományos parasztábrázolás történelmi kényszer volt számunkra.

– Illyés Gyula azt mondja, hogy Németh László nem parasztregényt ír, csak parasztokról.

– Csakhogy én ebből a szempontból őt is hagyományosnak érzem. Ha modern európai kortársaival vetjük össze – Joyce-szal például –, fő erénye nem az ábrázolásbeli újítás, formabontás és hasonlók. De jó helyre céloztál a kérdéssel, amely bírálat is lehet. Tartalmi vonatkozású mindenekelőtt. A mi parasztábrázolataink a politikum szelleméből gyakorta kerültek át a napi politika hónaljába; nyakunkon fölismerni az ugyancsak letűnt dogmák markának nyomait. Ez a tapasztalat azonban nem indokol semmiféle sulyokelhajítást. „Mit írsz?” – kérdem valakitől. „Modernet!” – mondja. „Miben áll az?” „Hát először is: nem paraszti téma.” Ha ez is a korszerűségnek egy jele, akkor nem csodálkozom, hogy a társadalom döntő rétegeinek osztályos és emberi problematikája jószerivel kiszorul az irodalomból. Panek kiáltott föl legutóbb: nincs már semmi vajon, csak elidegenedés? És egyáltalában mi az, hogy elidegenedés? Talán fogcsikorgatás némely dolgok láttán; így igen. Régi utánérzést minek cseréljünk föl újabbakkal? Merthogy volt és van Móricz- vagy Tamási-utánérzés…

– Esetleg saját magunk utánérzése.

– Úgy van. Az író könnyen esik csapdába azáltal, hogy visszatér sikereinek régi színhelyére. (Lám, nemcsak a bűnösök!) A közönség kívánságára még egy ráadást énekel. Közben csak az történik, hogy a társadalom újabb hullámai elzúgnak mellette. Mindennapi sorskérdéseinkkel, drámáinkkal egyetemben. Persze közrejátszanak itt egyéb kényszerítő körülmények is. De szerintem az említett válságból egyetlen út vezet ki: az, ha elavult eszközeink elhajítása közben nem nézünk el saját fejünk fölött. Afölött, amit térben és időben meghatározott emberi és nemzetiségi létünknek nevezhetünk. De ha nem is nevezzük meg: attól még ugyanaz marad. Elmehetünk Párizsba az egzisztencializmus inasainak Tristan Tzarához is, kigyomlálva mondatainkból a fölháborítóan hagyományos vesszőt, pontot, kérdőjelet. Mint tudod, a dada megteremtője élete végére kinőtte a falovat^* s „a trónra emelt értelmetlenség” bódulatát is. Közérthetően szeretett volna írni. Egyszóval, fölkurjanthatunk időnként, hogy betörtünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.

– A tartalom primátusa ügyében egyetértek vele, de ajánlom, gondolkozzunk el az ókori görög istenek példáján, akiknek nincs valóságos létük. Függetlenül a műélvező vallásos hitétől, ma is hatnak szobrokként, avagy irodalmi alakokként. Tehát valóságos tartalmuk, létük csak a művészi formában van.

– Csakhogy ezekkel az istenekkel tréfálni lehetett; lehetett becsapni őket, megvonni tőlük a tömjénfüstöt, amiként Arisztophanész tette. Emberi gyöngéik voltak: dorbézoltak, némelyik a feleségét is megcsalta. De gondolj Kálvin zord istenére, akivel nem lehet bratyizni; akinek nevében Genf asszonyainak szoknyahossza megméretett. S ha ilyen szép időben kedved van hozzá – mert tudom, hogy írói hajlamod is erre késztet –, gondolj azokra az istenekre, akik hőseid sorsát oly sokszor megkeserítették. Így hát a művészi forma – és újítás és modern kitörés – újra csak a mai valósághoz kényszerít vissza.

– Hiszen épp ide akarok kilyukadni, a régi igazsághoz: a művészet nem kitalálás, hanem megtalálás, amivel a művészi alkotómunka aktív, visszaható jellegét akarom hangsúlyozni.

– Vagyis az értelmét. A goetheit, ha úgy tetszik, miszerint nem a költőit kell megvalósítani, hanem a valót emelni költőivé. Ez ellen persze magam is vétettem. Meg kellett tanulnunk, hogy Swift nemes lovai, kiket az emberek szolgálnak, valóságos lények, míg az idill tűz-víz révbe jutó, név szerint és anyakönyvileg ellenőrizhető földi figurái gyakorta csak mesehősök.

– Nem érzek indítékot arra, hogy bíráljak. A jelenséget szeretném megérteni, azt keresem, hogyan tovább.

– Az igazat írni, közérthetően. És legalább annyira közügyi szinten, mint a leghevesebb hagyományrombolók.

– Persze nem Alain Robbe-Grillet-re gondolsz.

– Nem, hanem Ionescóra például, aki már-már elavultan közérthető. És közügyi. Orrszarvú-ját, Beligan remeklésében, a varrólányok is fölfogták. Helyesen-e? Legalább annyi mondandó legyen egy műben, amennyit félre lehet érteni.

– A parasztságba való betörés igénye meggyőző és indokolt, de vajon nincs már itt a kitörés ideje?

– Jeles szerzőink vannak, kiknek több az ismerőse, mint az olvasója. Ezért gondolom: először befelé kell ásni – érdeklődés után.

– Úgy értem, elmondani azt a világot másnak is.

– Először mondjuk el magunkról. Hiszen még nincs kimondva. Az eddigiek? Kezdetben a falu felkapta a fejét. Sírt és kacagott Asztalos novelláinak hangulatában. De mi történt azután? Falun-városon egyaránt. Kevés kivételtől eltekintve, hiteles-e a tanúskodás? A történelmi. Másodszorra kell meghódítanunk az olvasókat. Gyúrtuk, persze, az anyagot. A rossz szobor láttán – az anyagot és nem a kezet hibáztatva – elkezdődött a kacsintás az importanyag felé. Ezzel nem lehet kitörni. Csak azzal, ami sajátunk.

– Akárhogy nézem, ezek „hogyan” problémák is, tehát formai kérdések is egyben.

– Kétségtelen. A banális realizmus eszközei elavultak. Az újítás igénye általános és jogosult; ami jogtalan: a puszta becsvágy, a bukfenc, az öncélú formabontás, amikor a szerző pontosan tudja, hogy mit nem akar, de fogalma sincs arról: mit akar. Nézz csak körül: van ilyen.

– A kérdést tovább feszegetni veszélyes. Példát mondok. Steinbeck, aki a harmincas évek agrárproletárjainak életével kezdi, ma más hangon szól. Megváltozott körülötte a világ. A Kék öböl meg Szerelem csütörtök című regényét olvastam nemrég, s elbűvölt a neoprimitív ábrázolásmódon áttörő mély, nagy humánuma. Most hirtelen arra gondolok, hogy gazdag népművészeti kincsünknek valóságos tömegsikere van a mi modern világunkban. Miért hat a népművészet? Mert az egyes vonalak és kiszámított mértani formák világában szinte mellbe ver egy kerámiaváza vagy varrottas őszinte, keresetlen naivsága. Mond valamit neked ez a párhuzam?

– Tamásival foglalkozva kaptam föl rá a fejem. A természeti ember – nevezzük most így az említett szemlélet hordozóját – látásmódja távolról sem kimerített tárház. A népi művészetben – tárgyiban és szellemiben – a gondolatiság modern elemei találhatók föl. A kafkai víziót – sajátos módján – a föld fia is átélte; a kezdeti szorongás különben a János apostolé, későbben a Tamásié is, nem egy szép lapján. A Rendes feltámadás halálvíziója például. A székely népi dallam – Bartók zsenijében – mily borzongató, modern életérzéssé nőtt! A példa pedig, amit említettél, csak megerősít engem abban a meggyőződésemben, hogy saját feltáratlan forrásaink felé kell fordulnunk. Szavakért is gyakran.

– Ezt mire érted?

– A nyelvünkre gondolok. Népköltészetünk a világos kifejezés, a tömörség és képszerűség, a célba találás ragyogó példája. Ebből tanulva mily lebilincselő egyszerűséggel írt bonyolult dolgokról Szabédi! Sajnos, a nyelv semmibevevésének korszakát éljük, az elégedettségét, mikor sokan úgy gondolják, hogy az íráshoz éppen elegendő – ha ugyan nem sok – az otthonról hozott konyhanyelv. Kosztolányi? „Kínosan választékos” – mondta valaki. A lomposság, nyelvi szegénység, a négykézláb járó stílus nyilván kevésbé hagyományos. Olyan körülmények között tehát, amikor Arannyal szólva, a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart, úgy hiszem, közös gondunk lehet a stílus.

– Mi van most az íróasztalodon?

– Szülőföldi tudósításom. A címe: Anyám könnyű álmot ígér.

– Műfajilag minek nevezed?

– Naplójegyzetnek.

– Egyik lapban megdicsértek érte mint riportert.

– Az nem baj, csak egészség legyen.

– Milyen irányban moccan benne a toll?

– Ahová a tied is: az igazság felé. Vagyis a megtalált – és nem kitalált – gondok irányába. Egyebek között a tényszerű közlések felé. Ne gondolj persze monográfiára, nem vagyok a műfajnak tudósa. A megszámolt újszülöttek, a temetőbe kísért halottak számából általánosabb érvényű tanulságokat próbáltam levonni. Néhol derűset, másutt komorabbat. (A mi nemzedékünkből te hamarabb vetetted föl a fejed komor dolgokra; ha emlékszel, naturalizmusért bíráltalak is. Azt hiszem, nem volt igazam.) Mozgásirányokat próbáltam kitapintani. Beleszőve a magam életérzését is; az óhajt, amit Ady – ha jól emlékszem – így fogalmazott meg: a szabadságból föl, szabadnak.

– A mű építésében milyen szerepe van nálad a filmnek? Tudom, hogy most dolgoznak a harmadik filmeden. A kérdés annál is indokoltabb, mivel te vagy az egyetlen romániai magyar író, aki „bedolgozó” a filmszakmába.

– Ez, kérlek, egyazon törekvésnek eddig leginkább harcos frontszakasza. Az egyén és hatalom viszonya: reggeleink és estéink tüskés gomolyagja. Ez volt a Félrejáró Salamon tragikomikumban, ez a Kastélylakók szatírában, ez lesz a Zászlós Demeter drámában. Mi történt? Az elsőt a kritika revizionistának bélyegezte, s levették hamarost műsorról. (Akár színdarabomat, a Pompás Gedeon-t, marosvásárhelyi – tehát helyi – sugallatra. Csakhogy ezúttal a bélyegen ez állott: eszmei probléma.) A másodiknak rendezés közben letöredezett a szatirikus éle, s a harmadik, úgy látom, tisztultabb légkörben indul.

– Beszélj a filmművészet és a hazai magyar író ez idáig rendkívül laza viszonyáról.

– A természetes az lenne, ha a romániai magyar író ezt a művészeti ágat – melyre sok jelentős európai író rákapott – egyik leghatásosabb megnyilatkozási formának tekinthetné. A történelmi filmek sorában például ott volna a helye Gábor Áron-nak, Budai Nagy Antal-nak; a Dózsa készül már koprodukcióban. Mondjam tovább? Beszélgetésünk kerete nem bírja el.

– Személy szerint mit kaptál a filmtől?

– Egyelőre nem sokat. Serkentést, csábítást a formai dinamizmus végtelen lehetőségeivel. Tény, hogy hagyományos irodalmi eszközökkel itt boldogulni nem lehet.

– Tehát tudatos volt a film mellé fordulásod?

– A kifejezés új lehetősége… mint mondottam.

– Az egyéni alkotómunkát jelentős mértékben befolyásolja az irodalmi élet közhangulata. Milyennek látod a jelenlegi helyzetet?

– Olyannak valahogy, mint a német fejedelemségek. Önérzetes elzárkózásban, városok szerint. És mindenki azt gondolja, hogy ő a Goethe-kori Weimar. A többi provincia. Voltak hónapok, mikor úgy tűnt, hogy minden társadalmi gondunk megoldási módja: az írói nemzedékharc; a mesterségesen szított. Amit végeredményben nem is az írók, hanem a mindenkori kibicek szítottak. Azzal a módszerrel, amely a pótcselekvést szentesíti – az irodalmi tettek helyett. Az persze sosem megoldás, ha egymás hátán vágunk lépcsőt az emelkedéshez. Az sem, ha elfeledjük, hogy öregek és fiatalok gondja – ahogy én ismerem helyzetünket – végeredményben közös gond. Cselekvési terünk pedig történelmileg ugyancsak meghatározott. Neked nem kell mondanom – hisz egyívásúak lennénk –, hogy a negyvenes évek második felében indult generáció kezdettől fogva megszenvedett az igazmondás lehetőségeiért. (A tehetségekről beszélek, nem a stréberségről.) Hosszadalmas lenne kielemezni: miért nem volt meg benne a gondolkodásnak az a szabadsága, amelyet az idő részben elhozott valamennyi nemzedék számára. Az időt hangsúlyoznám, a hajnalra gondolva, mely nem azért jön, mert a kakas kukorékol. De elmondhatjuk-e, hogy a holnapi nemzedékeknek nem lesz számonkérnivalójuk? Hadd folytassam azzal, ami szívügyem: a szükséges összefogással. Amiként az igazságot, az irodalom feladatait sem lehet kisajátítani. A feladat mindenkié. Valamennyi nemzedéké. Mégpedig olyanoké, amelyek maguk sem egységes nézetű tömörülések. Az ellentétek láttán Hegel figyelmeztet: „Minden tudat a másik tudat megsemmisítésére tör.” De nyilván önnön kiteljesítésének útján, nem bunkóval hosszabbított kezekkel és rugdosó lábakkal. Ezek ellen, ahogy tudtam, mindig küzdöttem. Tisztelt kollégánk rugdosódása láttán éppen tizenhárom esztendeje emlegettem föl – egy közléstől eltanácsolt cikkemben – Puddingfejű Wilson úr naplóját, miszerint a vélemények különbözősége teszi lehetővé például a lóversenyt is. Hát akkor az irodalmat! Amelynek eszmei felhangolásához senki sem sajátíthatja ki az abszolút hangmagasságot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs is az irodalomban.

– Ismét csak példával élek: Móricz Zsigmond nem értette és nem értékelte Babits művészi nagyságát.

– Még mielőtt erről vélekednék, hadd említsem föl, amit máskor is, hogy Goethe például nem szenvedhette Kleistet, Tolsztoj egész könyvet írt Shakespeare ellen, Shaw-nak Molière-ről volt lesújtó véleménye, mondván, hogy eszméire nem az életét, még a kalapját sem teszi ki az esőbe, és így tovább napjainkig. Végül is kinek lehet igaza? Az önmagát kiteljesítő tehetségnek. Ki szabhatja meg: milyen dráma, milyen vers és regény kell az olvasónak? Az említett abszolút hangmagasság? Népszavazás? A hangmagasságokat elfújja a szél, ez utóbbihoz évek, évtizedek, néha századok kellenek. A Móricz–Babits ellentétről szóltál. Persze, kétfajta szemlélet. De jusson eszedbe, hogy lobogott érte, mikor Dante-fordítását elolvasta. És versei hallatán: „Csoda!” Távoli és idegen neki, de Költő és nagy lélek. A sírást – ha nem is Ady hangján jött az – meghallotta benne. Hajoljunk egy kicsit közelebb egymáshoz. Közelségben nyílik a távlat is a helyes ítélethez.

 

A művészet szerepe nem a meghökkentés^*

– „Sütő András könyvét hódolóan fogadta a kritika, és ünnepi ajándékként az olvasó” – sommázta Czine Mihály az elmúlt esztendő legkiemelkedőbb irodalmi alkotásának fogadtatását. A hódolat legkézenfekvőbb bizonyítéka: az író Anyám könnyű álmot ígér című regényét nem kisebb művek mellé rangsorolják, mint a Szülőföldem, a Számadás, a Viharsarok, a Puszták népe, A legnagyobb magyar falu. A részleges felsorolás egyben magyarázat a fent említett ünnepi ajándékra is. Tegyük mindjárt hozzá, nem érdemtelen ez a fogadtatás: az írói szociográfiának, a valóságirodalomnak, tovább menve: a „földrajzi realizmusnak” azt a hagyományát gazdagította, amelynek legkiemelkedőbb képviselői között ott találjuk Tamási Áron, Veres Péter, Féja Géza, Illyés Gyula és Darvas József nevét.

A rokonítás természetesen nem csupán mércét jelent, törekvéseinek mozgásirányát is jelöli, „fővonalra” lendülését mutatja. Élethűen, őszintén, bátran szólni az emberi-közösségi gondokról, dolgokról. Ahogy a Szép Szó kritikusa írta: „Nem hallgat el semmit; a román–magyar együttélésről, a magyarság szétszóródásáról, az anyanyelv romlásáról, a félelmekről, az elföldelt és újrakelő vágyakról: mindenről okosan, fegyelemmel beszél, értőn »gyepsori« otthonossággal és sugárzó emberséggel.” Az Utunk évkönyv valóságirodalmat vázoló cikkírója is a nyílt szókimondásból vezeti le a könyv érdemeit, s tartja a nemzeti önismeret eddigi legbölcsebb dokumentumának. A felszabadulás után közéletbe került nemzedékek leghitelesebb önvallomását és önbírálatát tartalmazó dokumentumnak. Balogh Edgár pedig az erdélyi irodalom fellendülését látja Sütő András könyvében. „Soha ilyen szellemi erjedésünk nem volt, s ez még csak a kezdete annak, ami szülőföld és haza, nemzetiség és emberiség, család és társadalmi közösség kis és nagy voltának akadályozhatatlan dialektikájából önmagát még a jövőben újrateremtheti.”

Kapcsolódva a rokonításhoz, első kérdésem a hagyományvállaló íróhoz szól. „Az irodalom minden új korszaka: hagyomány és szakítás egysége” – vallja egyik nyilatkozatában. Szeretném, ha ezt bővebben is kifejtené.

– Nem én fedeztem fel: újítást nem lehet véghezvinni hagyományhoz kötődés nélkül. És nem hiszem, hogy más törekvései lennének az irodalomnak, mint az élet sok más jelenségének. Csak a kivívott eredményből lehet továbbindulni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hagyomány nem a megoldott kérdések kacatja, magában hordja a folyamatos emberi problémákat is, amit a jövőben kell megoldani. Más megközelítésben: a történelem súlyokat rakott vállukra, amit tovább kell vinni. Tovább boncolgatva a kérdést: a kötődés nem esztétikai probléma, hanem magatartásbeli. Mégpedig azzal a valósággal szemben, amelyben élünk. Ami nem jelent mást: a művésznek tisztáznia kell, mi a viszonya azzal a közösséggel, amelynek tagja. Véleményem szerint a művészet szerepe nem a meghökkentés. Amint ezt tűzi célul maga elé az alkotó – nem az elhivatottság dolgozik benne, hanem a puszta becsvágy.

– A hagyomány vállalása lényegében hagyományba gyökeredzés. A valóságba, a honi talajba növést nem mindenki értelmezi helyesen. Sőt, mint ahogy a kinti viták bizonyítják, félremagyarázzák. Így nőtt ki ebből vitás ügy. Hogyan látja ezt a dolgot?

– Minden vita nélkül, én a gyökeres irodalom létjogosultságát vallom, de nem faji, nem Szabó Dezső-i, hanem elhivatottság és társadalmi elkötelezettség értelmében. Mellette tanúskodik a fiatalok törekvése is. Az ejtőernyőscsapat – így neveztem el a rajban jelentkező tehetséges fiatalokat, akik a földre érve megérezték, hogy fáj a föld.

– Kiket sorol ebbe a tehetséges ejtőernyőscsapatba?

– Bár a tehetség nem kollektív fogalom, még egyszer meg kell ismételnem: tehetséges csapat. Közülük csak négy nevet említenék: Kocsis Istvánét, Bodor Ádámét, Farkas Árpádét és Szilágyi Domokosét.

– Írásaival, főképpen az Anyám könnyű álmot ígér-rel kapcsolatban gyakran találkozhattunk olyan visszatérő kifejezéssel, mint: sorsprobléma, történelmi önismeret. Különösen az utóbbi nélkülözhetetlen minden igazi író munkásságához.

– A 20. század rengeteg fogalmat vett revízió alá. A történelmi önismeret nem azt jelenti, hogy a múltunkat, mint valami hullát – igazolásképpen – cipelnünk kell. Ide tartozik azonban: hogy most jött el az az idő, hogy amit nem kaptak meg a tömegek, most megkaphassák. Vagyis: egyszerűen annak a műveltségnek a pótlásáról van szó, arról a történelmi tapasztalati anyagról, amit a népi tömeg nem szívhatott fel. Mindezt úgy kell végeznünk, hogy a nemzeti tudat közben megtisztuljon a különböző korok eltorzult szemléletétől, salakjától. A történelmi önismeret, a téves felfogásokkal ellentétben, sohasem begubózás, inkább ablaknyitás egy másik népre, a másik nép komolyabb megismeréséhez vezet.

– Erre az ablaknyitásra, megismerésre, sajátos helyzetükben, kétszeresen is szükség van. Ugyanígy az irodalomban is. Hogyan látja a román és a magyar irodalom kapcsolatát?

– A romániai magyar irodalom mostani viszonya a román irodalomhoz semmiképpen sem azonos a két világháború közötti formális kapcsolatokkal. Nem egymás mellett futnak, hanem olyan szövődményei vannak, amelyek a kölcsönhatást, a szemléletbeli rokonságot igazolják. Ez érthető, hiszen ugyanazok a vajúdások, problémák foglalkoztatják őket is, mint minket. Törekvéseinkben is vannak azonosságok. Mindkét irodalom európai szintű akar lenni. De minőségében is sokat változott ez a kapcsolat. Különösen egymás irodalmának tolmácsolásában kerültünk arra a szintre, amit normálisnak lehet nevezni. Itt térnék ki a nemzetiségi irodalommal kapcsolatban oly gyakran hangoztatott fogalomhoz, a „híd”-hoz. Maga a fogalom olyan korszakban született, amikor Magyarország a szomszédos államokkal ellenséges viszonyban élt. Akkor a „híd” közvetítő szerepe félreérthetetlen volt. A mai viszonyok között elavult ez a fogalom, másrészről figyelmen kívül hagyja, hogy a nemzetiségi irodalomnak önmagát is ki kell teljesítenie. Még egyszer hangsúlyoznám: történelmileg túlhaladott a nemzetiségi irodalom szerepét csupán a közvetítés (fordítás), a „híd” szerepére redukálni. A mai államközi kapcsolatok között tehát a nemzetiségi irodalom tevékenysége nem szűkíthető le olyan feladatra, amit egyedül el sem végezhet, nem beszélve az említett kiteljesedésről.

Az író munkahelyén, Marosvásárhelyt, az Új Élet szerkesztőségében folytatott beszélgetés végén nem marad más hátra, mint tervei után érdeklődnöm.

– Folytatni szeretném önéletrajzi írásomat. Az Advent című regényemben a népi származású értelmiség felszabadulás utáni útját dolgozom fel. Továbbá egy dráma terve is foglalkoztat, pontosabban Kálvin drámája, amelyben az egyén és a hatalom kérdéskomplexumát boncolgatom.

Tamás Menyhért

„Velük szóltam…”^*

– Mi „indította el” a regényt, mióta írja az Anyám könnyű álmot ígér című könyvét?

– Azóta, hogy a benne foglaltak megtörténtek. Ha szükségesnek tartja tehát a kérdést tisztázni, a könyv fejezeteiből ez kiszámítható.

– Könyvében sok az életrajzi vonatkozás, valóságos családregény: lesz-e folytatása?

– Ha körülményeimen kívül a körülmények is engedik: lesz.

– Hogyan fogadta a család? Nem zavarta őket, hogy „kibeszélte” az otthoni dolgokat? Egyáltalán, akikről szól, azok méltányolják-e írásait?

– Nem róluk, nem hozzájuk, hanem velük szóltam. Mintegy a kórus örökös tagjaként. A dallamaikat, siratóikat annak előtte is elénekelték. Elejétől végig. Kihagyások nélkül. A drámaibb ütemeket nem ők hümmögték el, hanem az irodalom. Azt is hozzátenném, hogy a „kibeszélt” dolgok közismertek. Szándékom is az volt: nyápic titkok feszegetése helyett vaskosan közismert dolgokról írni. Ehhez kell ma a lélegzet. Még akkor is, ha közismert dolgokról nehezebb írni, mint közismeretlenekről. Példákat is óhajt? Kafka rémületében mindenki osztozott, aki sorstársaként viselte az elnyomás terheit. A paraszti sors, mit Móricz a közvélemény elé felgörgetett, ott didergett már Tiborc keserveiben is. Hát amikor a hatalom mindenkit boldognak nyilvánított, József Attila talán titkokat süvöltött vissza ellenvéleményként? A kérdést persze nem értem félre: családi intimitásokról van szó. Efféle intimitás volt régen a gondosan és eredménytelenül takargatott szegénység. De jöttek a számbavételező napok, amikor a szél minden ajtót, ablakot kivágott. Könyvem szereplőinek élete – akár az uralkodóké – úgyszólván alsóneműig a nyilvánosság elé került. Akár a genfi polgároké Kálvin szigorának következményeként. Amikor is megszámláltattak a szoknyák, bűnök, erények, szándékok és gondolatok. Majd minden korban eléhozatik ama bizonyos tű foka, melyen a halandónak át kell bújnia. Malacával, csirkéivel, valóságos vagy meghamisított múltjával és nézeteivel egyetemben. Így tudtam meg X-ről, hogy becsületes ember létére nyírógép-tulajdonos. Ismerjük még a fiakat, kik a karrier érdekében saját apjukat juttatták törvénykézre egy kazalba rejtett zsák búza miatt. Ma is őrzök a Falvak Népé-hez beküldött leveleket, amelyekben szomszédok leplezték le egymást. Kitartó leskelődés eredményeként. Ez volt az az idő, midőn a tömegek nem csinálták, hanem elviselték a történelmet.

– Talán egyik könyve sem kapott ennyi kritikát itthon és külföldön. Véleménye szerint melyik kritikus érzett rá legjobban az írói szándékra?

– Az írói szándék, ha csak egymaga létezik, könnyen odasodródik a puszta becsvágy mellé. A száguldó szándék légüres terében – akár egy rohanó gépkocsi mögött az országút pora – felgomolyog a szándéktalanság is: egy történelmileg meghatározott életérzés megannyi ördögszekere. Egy kritikus erre, másik arra figyelt föl, saját természete, esztétikai ízlése és pártállása szerint. Az író szándékát feszegetve a kritikus önmagáról is vall, ha tehetséges. Egyiket sem emelhetném a másiknak fölébe. Azazhogy szavai szerint „az érzett rá legjobban”, akinek szándékaiban, az írás hivatásáról vallott felfogásaiban, társadalmi tapasztalataiban ugyanaz a kötöttség lüktet, amely engem is írásra kényszerít. Ilyenformán nem az író-bíró viszonyáról, hanem arról a közösségi érzületről van szó, amelynek kialakításából az irodalom nem vonhatja ki magát. Ha ugyan nem ez a legfőbb feladata.

– Mit ért közösségi érzésen?

– Többek között az együvétartozás tudatát. Nevezetesen, hogy nem véletlenszerűleg összeverődött alkalmi társaságról, hanem egy történelmileg kialakult, nemzeti jegyeiben – nyelvkultúra stb. – konkrétan meghatározható etnikai közösségről van szó. A romániai magyarságról, amely a román nép oldalán, testvéri egységben munkálkodik a közös haza fejlesztésén. Energiaforrása ez a közösségi tudat is, amely nem elzárkózást jelent, nem holmi begubózást, hanem ellenkezőleg: nagyobb és biztosabb tapadási felületet, erősebb kohéziót az egységben.

– Szerző szerint a könyvben ez a tudat miként jelentkezik?

– Néhol – úgy vélem – az idő követelményeinek szintjén; másutt ösztönös tapogatózásként, ismét másutt a földre ejtett korsó állapotában. Ragasztó? A hétszáz éves magyar irodalom. Nem, nem kizárólag! De nélkülözhetetlenül. Amidőn egy Vörösmarty-sorra, Bartók-dallamra egy másik visszacsendül; nyugodtan tovább léphetünk a másik házig.

– Az „olvasói vélemények” közül melyik volt a legemlékezetesebb?

– Valaki azt írta nekem, másfél évtized után ő is hazamegy, számba veszi a szülőföld gondjait. Megrázó vallomásban szólt arról a közönyről, amely észrevétlenül lopta be magát a szemléletébe. „Mi jól vagyunk, fiam, egészségesen, amit neked is kívánunk.” A népi levelezés ősi záró mondatát szó szerint értelmezte. Most azt írja: törvényt kellene hozni a közöny ellen. A mondatot mintha Saint-Just súgta volna neki.

– A hat kritikus „maszek” Pezsgő-díja és az olvasók osztatlan véleménye között, érzése szerint, miért van ilyen nagy ízlésbeli eltérés?

– Ízlésbeli, nézetbeli eltérés mindig volt, mindig lesz. Puddingfejű Wilson szerint a lóversenyt is ez teszi lehetővé.

– Az édesanyja ígérte könnyű álom eljött-e könyve megírása után?

– Nem, nem lett könnyebb. Nem az édesanyám hibájából.

– Tehát visszajár még a szülőfaluba?

– Vissza.

– Ha nem csalódom, a könyv valamelyik szereplője szemére hányta a „kiszakadást”.

– Igen. Rá kellett bólintanom, félig-meddig az igazát is elismerve. Valójában, ha akkor, a szemrehányás hangulatában a szó nem tűnt volna túlságosan tejbemártottnak, azt mondhattam volna, eljöttem ebből az életből, mert a szeretetével, hozzám való ragaszkodásával mondott le rólam. Könnyebb életet óhajtott nekem; ezzel rakta vállamra a súlyait is. Visszajárok hozzájuk – a kamarásiakhoz –, mert ők a szemem láttára jó lelkiismerettel küszködnek az elmúlással. Szemük láttára szeretnék magam is megöregedni.

Marosi Ildikó

„Kálvini indulattal faggattam magamat”^*

Sütő Andrással most beszélgetek első ízben, de a Csillag a máglyán bemutatója óta úgy érzem, mintha lelke legmélyére látnék, mintha régóta jól ismerném. Talán azért is, mert drámájában a rendíthetetlen igazmondás és a gondolatok szépségesen okos logikája magától értetődő egységbe olvad össze. Ez a fajta emberi-művészi kitárulkozás csak a legkiválóbbak tehetségéből futja.

Nem tudom, hány éves, talán még ötven sincs, őszbe vegyülő haja, fura kontrasztként, fiatalítja arcát, fürkésző, komoly tekintetében pedig nemegyszer a humor meg az irónia fényei is felvillannak.

– A Madách színházi premierén figyeltem az arcát. Milyen érzésekkel hallgatta-nézte drámájának színpadi megelevenedését?

– Különös érzésekkel. Kálvinnak és Szervét Mihálynak, a történelem két rendkívüli emberének a küzdelme annyira magával ragadott, hogy már-már megfeledkeztem arról, ezt én írtam. Sztankay és Huszti játéka láttán elszorult a torkom, megrendültem, így hát semmiképpen sem váltam az előadás objektív kritikusává. Rendkívül örülök annak, hogy Ádám Ottó rendezése nem álmodernista meghökkentéssel és kísérleti lehetőségekkel élt, hanem inkább odafigyelésre, elgondolkozásra buzdított. Nemrégiben egy fiatal rendező Marosvásárhelyen arra szólította föl közönségét, érezze magát otthonosan a nézőtéren, ha kedve szottyan rá, mogyorót is ropogtathat, hiszen nem hagyományos színházat lát. Nos, a Madách Színházban ilyesféle epatírozásra nem került sor, még arra sem, hogy a rendező a kakasülőről küldje színészeit a színpadra. Az előadás a legjobb értelmű realizmus és a modern játék stílusötvözete. Ádám Ottó bízott a szavak atmoszférateremtő erejében, és tudta, hogy ez a dráma nem alkalmas öncélú színpadi kísérletre. Hálás vagyok neki és az egész együttesnek.

– Nyomtatásban megjelent drámájához jegyzetet fűzött. „A reformáció irodalmában járatos olvasó ténybeli tévedéseket vethet a szerző szemére… Mindezek időbeli és térbeli elmozdítása, avagy árnyalatos módosítása: dramaturgiai követelmény volt…” Miért folyamodott ehhez?

– Mert Kálvin és Szervét kapcsolatának minden eleme történelmi valóságában is igazi dráma, de ahhoz, hogy a magam elképzelése szerint írjam meg, szükségesnek éreztem az évek változtatását-cseréjét. Négyszáz esztendő távlatából egyre megy, hogy kettőjük sorsában valami előbb vagy utóbb történt. Csak a dráma megjelenése után tudtam meg, hogy a húszéves Szervét Mihályt, az egykori iskolatársat Kálvin élete kockáztatásával próbálta felkeresni Párizsban, mert baráti szóval akarta tévedéseiről meggyőzni. Így hát mindenképpen elképzelhető, hogy ifjúkorukban érzelmi kapocs fűzte őket egymáshoz.

– Mióta foglalkoztatta a téma?

– Diákkorom óta. Én a Bethlen-kollégiumban kálvinista szellemű nevelés körülményei között ismerkedtem a reformációval. Kálvin portréját ott éles vonalakkal rajzolták meg nekünk, de elhallgatták Szervét Mihállyal való konfliktusát. Aztán 1942–43 táján egy diákpályázatot hirdettek meg, és akkor Jenei Sándor tiszteletestől – aki annak idején a kollégiumba juttatott, segített – gazdag Kálvin-irodalmat kaptam. Ebben leltem rá Szervét Mihály tragikus sorsára. Az erről szóló dolgozatomat beküldtem a pályázatra, de semmiféle felelet nem érkezett rá. A témát akkor félretettem, már csak azért is, mert 1944 után másféle irodalmi kérdések kerültek előtérbe.

– Egy másik, ugyancsak izgalmas drámája: Egy lócsiszár virágvasárnapja, tudvalevőn Luther korában játszódik, ennek megírására Kleist Kolhaas Mihály-a inspirálta. Hogyan akadt rá?

– Kleist írásával egy negyedszázaddal ezelőtt ismerkedtem meg, a Budapesten megjelent Olcsó Könyvtár kiadásaiból. Az ragadott meg benne leginkább, hogy Kolhaas Mihály jogos igazságkeresése közben helytelen útra tévedt, és ezért életével fizetett az elégtételért, megszerzett igazáért. Sok időbe telt, amíg ez a drámai helyzet érzelemmel, gondolattal töltődött fel, drámává érlelődött bennem, aztán 1974-ben megírtam.

– Vagyis közvetlenül a Csillag a máglyán című drámáját megelőzően. De térjünk csak vissza Kálvin és Szervét Mihály konfliktusára. Az író melyik figurával azonosította magát?

– Egyrészt mind a kettővel, másrészt egyikkel sem. Én persze arra törekedtem, hogy vitájukban, a józan megfontolás és az álmodozás összecsapásában pártatlan maradjak. Semmiképpen sem szándékoztam afféle fehér-fekete, pozitív-negatív képet festeni róluk. Az igazi drámai feszültség akkor jön létre, amikor annak az igazában hiszünk, aki éppen ezt fejtegeti, és talán csak a legvégén derül ki, hogy voltaképpen melyikük a történelmileg meghatározott igazság hordozója. Kálvin valójában kényszerűségből cselekedett, mert ha Szervéttel szemben elnéző lett volna, az alkalmasint nem válik hasznára a maga mozgalmának. Márpedig azóta, az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük harcában Kálvin eszméi bizonyultak társadalmilag hatásosabbnak.

– Vagyis törődjünk bele abba, amit Lutherrel mondatott az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-ban? Abba, hogy minden órának megvan a maga igazsága, parancsa?

– Én inkább azt mondanám: ne hamarkodjuk el sem az igenlését, sem a tagadását ennek.

– Drámájában Szervét Mihály ajkán többször is felhangzik vágyakozón az a szó, hogy tolerancia. Másik drámájában is felbukkan ugyanez…

– Igen, mert az igazságot senkinek sincs joga kisajátítania.

– Most, hogy drámáját színpadon látta, elégedett-e vele, vagy akadt-e némi hiányérzete? Másképpen írná-e meg, ha most újraírná?

– Előadás után úgy éreztem, hogy némely mozzanatában az ábrázolás összetettebb lehetett volna. Egyébként is minden írásomat annyiszor javítgatom-változtatgatom, ahányszor elolvasom. Aztán valamikor mégiscsak pontot kell tenni a végére, és ez nem könnyű. Egy későbbi kiadásban szeretném még inkább hangsúlyozni Kálvin és Szervét ifjúkori kapcsolatának érzelmi motívumait, azokat, amelyekről a dráma megjelenése után értesültem. Aztán arra is gondolok, hogy Kálvin és felesége egymáshoz való kötődését árnyaltabban írnám meg, mert akkor a közéleti ember magánéleti vonatkozásai is jobban érvényesülhetnének…

– Mennyi idő alatt írta új drámáját?

– Gyorsan írtam, hat hét alatt. De ezt megelőzően sokat olvastam erről a témáról, s már fejemben és jegyzeteimben őriztem a róla való mondandóimat.

– Mi a legközelebbi írói terve?

– Az anyanyelvről írok esszét, vagy mondjuk, esszéregényt. László unokám nálunk cseperedett háromévessé, mert szülei most végezték el utolsó egyetemi éveiket. A gyerekről és az ő ürügyén naplót vezettem, már csak azért is, mert rácsodálkoztam, ahogy napról napra, sőt óráról órára virágzott ki benne az anyanyelv. Egyebek között a nyelvi köntös és a nemzeti-nemzetiségi lét szoros kapcsolatának a kérdéséről van szó. A könyv mottójának a lényege: „A szó Isten”. Ezért lesz a könyvem címe: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. A nyelvtudomány szerint nekünk körülbelül nyolcszázezer szavunk van, de akadnak tudósok, akik egymillió-hatvanezerre becsülik. László unokámnak ez is öröksége, s azért írom meg az anyanyelvi esszét, hogy átadjak belőle neki valamit. Hogy Arany Jánost idézzem: „A magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart…” Valahogy úgy cselekedjünk tehát, hogy ezt megcáfolhassuk.

– Újabb regényt nem ír?

– De, azt is írok. Címe: Harang a szélben. Nem nagy terjedelmű, épp ezért szeretném 1976-ban befejezni.

– Minden írásának szívbemarkolón szép a címe. Már az Anyám könnyű álmot ígér is megkapott. Erről eszembe jut, hogy drámájában Szervét Mihály többször emlegeti az álmát. Mi a szerepe az álomnak a maga életében, költészetében?

– Az álmot bizonyos értelemben az emberi szabadság tenyérnyi Édenkertjének tekintem. S nyilvánvalóan a költészet is mindig megfordul abban a kertben. Az álomnak nálunk a családban különös kultusza alakult ki. Emlékszem arra, mi, gyerekek négyen aludtunk egy ágyban, s amikor történetesen egyikünk-másikunk ugyanazt álmodta, akkor összeverekedtünk azon, hogy melyikünké az álom. Ilyenkor anyám vigasztalt: „Csak neked mondom el, hogy én szentjánoskenyérről álmodtam, s a fele most a tiéd.” Tudja-e, hogy a szentjánoskenyér a mi leggyönyörűségesebb és el nem érhető karácsonyi eledelünk volt? Hát ezek az én játékos kalandjaim az álom világából.

– Akadnak-e ma is visszatérő álmai?

– Hogyne akadnának. Én annak idején nem tudtam befejezni a tanítóképzőt. S gyakran álmodom azt, hogy visszairatkoztam, vizsgára készülök, de nem tudok felelni, mert nekem írnom kell. Érdekes, hogy a múlt héten is ezt álmodtam. Ezekben az álmaimban a Bethlen-kollégiumi diákkorom félbeszakadt boldogságát folytatom. Ott éltem életem legszebb korszakát. Mindent a kollégiumnak köszönhetek, hiszen ott fordították fejemet a közönség felé, mégpedig nem azzal a jelszóval, hogy úr lesz belőled, hanem azzal, hogy szolga leszel – az otthonmaradottaké.

– Könyv alakban megjelent két drámája elé olyasmit írt, hogy figuráit ismerősnek érezzük, mert a magunk vonásait látjuk rajtuk viszont… Vagyis minden írása valójában önéletrajz?

– Ha nem az volna, nem is írnék. Akarva-akaratlanul minden írás külső vagy belső önéletrajz. Mert az írás az eddig való életem tapasztalatainak az összegezése. Minden munkám az, még az anyanyelvi esszé is! Ha személyes vallomás nem fűti az írást, nincs hitele. Miközben írok, magammal ismerkedem, magamat faggatom ki. A Csillag a máglyán írása közben valósággal dühödten, úgyszólván kálvini indulattal faggattam magamat. S jó érzés, hogy ez az önmagammal való társalgás mindig továbbvezet, s létezésem olyan rétegeit tárja fel, amelyek újabb feladatokra késztetnek. Így vezet át egyik dráma a másikhoz. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja a Csillag a máglyán-hoz, majd a most következőhöz.

– Miről írja legközelebbi drámáját?

– Arról egyelőre nem beszélek.

– Érdeklik-e a társművészetek?

– Leginkább a zene. Nemcsak esztétikai gyönyörűség számomra, hanem megtartó szellemi erő is. A zene az anyanyelv leánytestvére. Amíg az emberek énekelnek, az emberség kiapadhatatlan.

– Milyen éneklésre gondol?

– Arra, amit Bartók és Kodály értett éneklésen. Engem a kollégiumban kántornak szántak, majd utána Bartók és Kodály művészetének lettem lelkes híve, s az vagyok ma is. S lemezen meg rádión keresztül ismerkedtem a zene klasszikusaival, és igen szeretem Szabolcsi Bence zenetörténeti írásait. A zenében mindenekelőtt azt kutatom, hogy miféle kifejezési lehetőséget plántálhatok át belőle az írásba. A zene és a festőművészet, vagyis a szín együtt olyan új elemekkel gazdagít, amilyennel az írásos művészetben nemigen találkozom.

– Az írók közül ki hatott magára leginkább?

– Tamási Áron. Az ő írásain nőttem fel kisdiák koromban. A nagynéném Bánffy Miklós grófnál cselédeskedett, s onnan lopta haza olykor-olykor az Erdélyi Helikon-t. Abból ismerkedtem meg Tamási Áron írásaival, és az ő stílusának hatása meghatározó volt számomra. Ellenállhatatlan vonzásának köréből nem könnyen tudtam kiszakadni. Személyesen csak felnőttkoromban találkoztam vele, jó barátok lettünk, de sajnos, akkor már nem sokáig élt.

– Mikor kezdett írni?

– Tizenöt éves voltam, amikor első dolgozatom, egy kis falusi melodrámám megszületett. A hiányérzet adta kezembe a tollat az íráshoz. Éhesek voltunk, s azt szerettem volna vele ellensúlyozni, pótolni.

– Lehetséges, hogy a rossz jót hozott, a nehéz élet faragott magából írót?

– A szegénységet kaptam gyerekkoromban a sorstól, ezt írtam meg. De hát hogyan is lehet megbékélnünk azokkal a hiányokkal, szenvedésekkel, amelyek végül is az írás megnyugtató erejével ajándékozták meg az embert?

– Csakugyan megnyugtatja az írás? Boldog, amikor ír?

– Ha az író írásában együtt érez egy emberi közösséggel, az valamiféle hatalom. S ez csakugyan jó érzés…

Gách Marianne

Hajnali munka^*

Még telt házakat vonz a múlt évadban bemutatott Egy lócsiszár virágvasárnapja, s a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttese már újabb Sütő-dráma előkészítésén dolgozik. A Csillag a máglyán ugyancsak Harag György rendezésében kerül először színre az országban, Kálvin szerepére Lohinszky Loránd érdemes művészt kérte fel a színház.

Az első, ünnepélyes hangulatú olvasópróbán a szerző is részt vett. Hazatérte utáni napon beszélgettünk Sütő Andrással, egyelőre nem az eljövendő bemutató lehetőségeiről, hanem a Csillag a máglyán budapesti, december 12-én megtartott ősbemutatójáról. A cikkek, kritikák sokasága egyöntetűen megállapítja: kimagasló színházi eseményt ünnepelt a szakma és a nagyközönség azon a forró hangulatú estén.

– Voltak olyan percei a Madách színházbeli előadásnak, amikor önfeledten magával ragadta a szerzőt is az előadás?

– Voltak olyan pillanatok, amikor valósággal elfelejtettem, hogy én írtam a darabot, például Szervét jeleneténél, ahol az írás értelmét magyarázza. Az a rész nagyon megszorította a torkom, szerencsére sötét volt.

Amióta könnyezni láttam Illyés Gyulát a Fáklyaláng századik marosvásárhelyi előadásán a Kultúrpalota páholyában, én ezt bevallható szerzői gyöngének érzem. A leírt szó, gondolat, amikor élőszóvá válik a színpadon, különösen első hallásra, valóban megrázóan hathat, még arra is, aki írta.

Azonnali tükörképe, felnagyítása annak, amit akartam. Pedig ebben az előadásban, Ádám Ottó rendezői felfogásában nem volt semmi felesleges külsőség, nem akart meghökkentő lenni, teszem azt nem akarta a nézőtérről vagy éppen az utcáról behozni a szereplőket. S a két nagyszerű főszereplő, Huszti Péter és Sztankay István erejével is úgy gazdálkodott, hogy indulataikat a drámai feszültség maximumán engedte szabadon érvényesülni. A rendező szigorúan a szövegből indult ki, kiváló egyensúlyérzékkel építve fel az előadást, a játékot úgy ötvözte a szöveggel, hogy abból egy kötőszó sem veszett el, s mégsem vált oratóriumszerű szövegmondássá.

– Egyáltalán nem húztak a szövegből?

– Keveset a harmadik felvonásból, amelyben előfordulnak gondolati ismétlések. De azt hiszem, elsősorban időnyerés miatt rövidítettek valamelyest, hiszen így is három és fél órát tartott az előadás.

– Ez volt az első találkozása a budapesti közönséggel?

– Valójában ez, mert a kaposváriak vendégjátékáról, amikor a Lócsiszár-t játszották Budapesten, a közönség nagy része véletlenszerűen értesülhetett.

– Látta az ő előadásukat is?

– Kaposváron.

– Az is ilyen „forró” színházi este volt?

– Igen, mert amikor én ott jártam, átjöttek még a pécsi egyetemről is, úgyhogy végül valóságos ifjúsági est lett; a színházbeliek szerint jobb volt, mint a bemutató.

– Voltak ennek az előadásnak is a pestihez hasonló, nagy pillanatai?

– Igen, mert a kaposvári lócsiszár alakítója, Vajda László lírai alkatú színész, és ha a szerző is az, könnyű közös nevezőre jutniuk.

– A drámáival kapcsolatban nekem a líra kevésbé jutott eszembe.

– Sajnos, én mégis lírai alkatúnak érzem magam.

– Miért sajnos?

– Mert ez bizonyos vonatkozásokban korlát is lehet a színdarabírásnál. A drámában némely helyen a tárgyszerűbb szöveg élesebb, mint a lírai szövetű. Valójában a két utolsó darabomnál a lírai hajlamokat kellett nekem visszafognom, amennyire lehetett.

– Akkor ilyen értelemben is találó a két darabot magában foglaló kötetcím: Itt állok, másként nem tehetek…

– A pesti előadással kapcsolatban még beszélnünk kellene pár fontos dologról. Nem egy értelmezője a darabnak felveti a kérdést: történelmi drámát írtam-e, vagy parabolát? S ha már alkalmam van erről vélekedni, meg akarom jegyezni, hogy nem szeretem a parabolát. Felemás jelenségnek tartom, sanda műfajnak, mely egyfelé néz, s másfelé üt. Másrészt komoly drámát a dráma törvényei szerint kell elgondolni: drámai hősben gondolkodik ilyenkor a szerző. A gondolat majd megteremti a saját életét, s megállja a helyét a színpadon. Ezért mondom azt, hogy Ádám Ottó rendezői elképzelésének ilyen értelemben is igaza van, amennyiben nem valamely parabolisztikus jelleget keresgélt a darabban, ehelyett a két főhős tragikus sorsát bontotta ki a szövegelemzés és az előadás során. A két jellem kibontása a fontos, mert ami ezen túl egyetemes – és mai – erkölcsi és politikai (társadalmi) kérdés, az a jellemekhez kapcsolódva jut el a nézőhöz. Nem kívülről ráerőszakoltan. A másik, amit el szeretnék mondani: örvendtem annak, hogy a rendező nem egyértelműen fekete-fehér ellentétet olvasott ki Kálvin és Szervét párharcából. Nem redukálta a „kegyetlen Kálvin” és az újszerűen gondolkodó Szervét, a hatalommal visszaélő Kálvin és az eszmékért lángoló Szervét sémájára az előadást, sőt azt kell mondanom: Ádám Ottó egyenesen megcáfolta rendezésében az ilyen egyoldalú beállítás lehetőségét, ha nem is egészen. E rendezői felfogás szerint Szervét igaza is kiderült, ugyanakkor Kálvin tragikus helyzetére is fény vetült, vagyis, hogy kényszerítő, objektív társadalmi és történelmi adottságok között kényszerűleg cselekedett így. Ez a darab Kálvin tragédiája is, s az ő sorsa nem szatirizálható, ironizálható mint egyértelmű negatívum. Éppen arról beszélgettünk Harag Györggyel is, amikor elkezdte a Csillag a máglyán kolozsvári bemutatójának próbáit, hogy mennyivel erőteljesebb a darab hatása, ha két tragikus hőst láthat a néző, nem valamely romantikus jó-rossz ellentétet. Mert hiszen Szervétnek is vannak vétségei és éppúgy igaza is, akárcsak Kálvinnak. Csakhogy Szervét eszményibb, egy távolabbi emberi lehetőség oldaláról közelíti meg a dolgokat, míg Kálvin a valóságot követi. Józanul, inkább figyelembe véve az adott lehetőségeket.

– Honnan tanulta tulajdonképpen a drámaírás technikáját, hiszen köztudomású, hogy színházba is ritkán jár.

– Valóban… Nekem az a felfogásom, hogy a drámai technika benne rejlik az adott mondandóban. Ha ez olyan, hogy színpadra kívánkozik, akkor ott egy erős gondolat megáll a lábán, megteremti a színpadi szituációkat. Nem foglalkoztam külön a drámaírás technikájával, nem tanulmányoztam olyan szempontból a drámairodalmat, hogy esetleg mit tudok itt-ott ellesni színpadi fogásokból. De nyilvánvaló, hogy az egyetemes drámairodalom ismerete ösztönösen is kialakít egyfajta drámai érzéket. Valójában nem tekintem magam színpadi szerzőnek, kevesebbet is írtam ebben a műfajban, csak akkor folyamodom hozzá, ha prózában, esszében nem tudom elmondani, amit szeretnék. Talán onnan az ösztönös vonzalmam a drámaíráshoz, hogy egyebek között novellisztikát űztem, a regény nem műfajom. A novella pedig, ahogy Lukács György is megállapítja, közelebb áll műfajilag a drámához, mint a regényhez.

– A Kék álhalál című írása nem regényígéret?

– Regénynek a prológusa. Két regény is szerepel a terveimben.

– Mégis, előbb megint új drámát írt, a Káin és Ábel-t.

– Nincs kész, csak készül. Egyik darab szüli a másik magvát, mert a Káin továbbfolytatása lesz a Csillag a máglyán gondolatának.

– Pedig éppen az előbb említett megszabott időkeret miatt önmegtartóztató műfaj a drámaírás. Vagy éppen a keret szűkre szabottsága miatt szüli egyik darab a másikat?

– Lehetséges. Az ember alapvető mondandója keresi magának a műformát.

(Közben szól a telefon. Kőszegi Margit jelentkezik. – Csókolom, Margit néném!… Rég meg kellett volna már tartani… Mikor lesz még? Sajnálom, hogy nem lehettem ott… Én is meg voltam hatva, amikor írtam… Én voltam boldog, hogy megírhattam, hogy ilyen alkalmaink vannak, s remélem, megírom a nyolcvanadik születésnapjára is… Mindenki azt mondja, nagyon szép est volt… Sorozattá fejleszteni, hisz ez a színház anyagi érdeke is, ha úgy vesszük… Csókolom, Margit drága…)

– Miért pont ez a kor, ez a század foglalkoztatja annyira, hogy már két drámájának is ez ad történelmi hátteret?

– Az ifjúsági olvasóélményeim, a Bethlen-kollégium nevelése ezt a kort, a reformáció korát hozta közel hozzám. S nem véletlen, hogy izgat, ha ilyen nagy drámai erejű helyzeteket, hősöket tudott adni, hogy tetteikből szinte új mitológia született. Valamely kor mitológiáját „emberiesíteni”, hogy Székely János szavát használjam, izgalmas írói feladat.

– Mikor íródott az Egy lócsiszár virágvasárnapja?

– Induljunk el a kályhától. Mikor is jelent meg az Igaz Szó-ban? Azt hiszem, 1975 márciusában. Bemutatták Kolozsváron 1975. április 4-én. Ebből kombináljunk visszafelé. 1974 október, november, decemberében írtam.

– Volt több variációja is?

– Nem. Egyenesen gépbe írtam. Utána rögtön folytattam a Kálvinnal, s a Lócsiszár lendületében hat hét alatt megírtam. Viszont a Kálvin anyaga, vázlata megvolt már a Lócsiszár előtt.

– Milyen történelmi forrásanyagokat használt a megírásukkor?

– A magyarul hozzáférhető összes Kálvin-életrajzot, elsősorban a Pruzsinszkyét. Aztán a reformáció történetéről és a német parasztháborúkról mindent, Luther pályafutását is végigkísértem, az életrajzait végigolvastam, és természetesen Marx, főleg pedig Engels idevágó műveit.

– A kleisti ötlet felhasználásának gondolata honnan ered?

– Ez legalább huszonöt éves ötlet, melyet az olvasónaplómban tartogattam idáig. 1954 táján valamiféle világirodalmi kalandozásba kezdtem, és elolvastam Kleist valamennyi magyarul hozzáférhető művét is, úgyszólván a teljes életművét, nagyon rossz fordításokban. Ekkor találkoztam Kolhaas történetével is, melyben a drámai alaphelyzet fogott meg, és félretettem azzal, hogy ez egy olyan keret, amelyet meg lehet tölteni újabb tartalommal.

– Hogyan került pont most elő?

– Tulajdonképpen az Istenek és falovacskák néhány gondolati szálának folytatása, továbbszövése, egyén és hatalom viszonyának vizsgálata, mely például már a Perzsák-ban is felmerült. Ez a gondolati anyag elvezetett annak a felismeréséhez, hogy a kleisti motívum mire alkalmas. A Kálvin-dráma magja például az Anyám könnyű álmot ígér-ben is benne van. Itt van, megtaláltam a 212. lapon. (Az első kiadásban a 225. lapon.) „Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést felfedezte! Az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. – Ugyan bizony ki tette? – borzadt el anyám. Be kellett vallanom, hogy azt éppen Kálvin. – A mi Jánosunk? Na ha én ezt tudtam volna róla!” Vagy például amikor apámmal az újítás veszedelmeiről beszélgetünk, felmerül már Kolhaas alakja is, példázva azt, hogy megesik, mire az ember az igazát elnyeri, az akasztófához való jogát is megszerzi. Mint a korallsziget, rakódnak egymásra, bonyolódnak a mondanivalók, míg valami kialakul.

– A régebben írt darabjait, ezek után, az életmű vonulatába tartozóknak érzi? Még meztelenebbül fogalmazva: vállalja ezeket ma is?

– A régi darabok, ha még valami érdeklődést kelthetnének, tulajdonképpen ugyanezeket a gondolatokat kerülgetik, fejtegetik, persze tisztázatlanabbul, kicsinyesebb szinten. De ha emlékszik a Pompás Gedeon fülszövegére, már ott is azt írtam, egyén és hatalom viszonya körül bolyongok, a Golovics figurájában pedig az a jelenség dühített, amely nem tilt meg semmit, de mindent megakadályoz.

– És az egyfelvonásosok?

– Nézze, feltétlen beleszámítanak az úgynevezett életműbe, amennyiben én írtam őket, és nem valakiknek a dramatizálásai. Mert olyan is rengeteg van. De a Fügedes a Pokolban valamennyire más munkáimnak rokongondolat-szilánkja. Mert Fügedes is azon tűnődik, hogyan semmisítse meg ellenfelét anélkül, hogy magát beszennyezné. Eszközöket keres, hogy maga tisztán maradhasson. Márkus Béla az Alföld múlt évi 8. számában fel is figyelt az összefüggésekre, azt írja: „A Fügedes ugyanis szervesen odatartozik az életmű korábbi darabjához, Egy lócsiszár virágvasárnapjához… Kolhaasnál: a csodálkozás maga is a kihágás egyik enyhébb formája, ellenben a Fügedes lányok így vélekednek: mivel semmi sem szabad, ezért mindent áthágunk… A fesztelenebb, vidámabb beszédre vágyó írói kedve teremthette így.” Azt hiszem, ennek a kritikusnak igaza van, mert ebben írom azt is: „Aki tisztogat, beszennyeződik”, és Fügedes, hogy megverhesse lánya udvarlóját, így fohászkodik: „Lelkem legmélyére ha betekintesz, megállapíthatod: mindenekelőtt Miattad állok bosszút, a Te Ügyedért, Ügyünk miatt.” Látja, itt a Kálvin-dráma alapgondolata. Ezek az írások végső fokon a lényeg szubjektív elgondolásai, egy gondolatkör szatirikus vagy tragikus hajtásai, egyfajta keresés jelei: hol kapok jobb formát, drámaibb keretet a mondanivalónak.

– A sok elfoglaltsága között melyik a napnak az a szaka, amikor írni szokott?

– Máskor nem tudok és nem is megy a munka, csak hajnali négy és nyolc vagy öt és kilenc között. A hajnali sötétben.

– Ez már teljesen „beállott” munkarendje?

– Csak ekkor írok. Tulajdonképpen az Anyám-könyvem második felével kezdtem, az első részt még esténként írtam, de a második rész és a két darab meg az újabb írások mind hajnali munkában íródtak.

Marosi Ildikó

Ki-ki a magáét mondja^*

– Mivel zárja az 1976-os esztendőt?

– Decemberben fejeztem be egy színdarabot, amelynek jellegéről, mondanivalójáról ezúttal fölösleges nyilatkoznom, ugyanis: ha sikerült, akkor látni fogják, ha pedig életképtelennek bizonyul, félretétetik a kísérletek tárába. Tán csak annyit mondanék, hogy nem tragédiát írtam, ez nem a megígért Káin és Ábel, rájuk csak az újesztendőben kerül sor, ha élünk.

– Mit tudna mondani olvasóinknak az előző két dráma: az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán színpadi útjáról?

– Mindkét darab változatlanul műsoron marad: Kolozsvár-Napocán és Magyarországon, azaz Budapesten a Madách Színházban, illetőleg a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Sajnálatos, hogy idehaza Héjja Sándor betegsége miatt, egyelőre mindkettő szünetel. A Csillag a máglyán próbái megkezdődtek Sepsiszentgyörgyön, s talán januárban találkozhatunk a premieren. Ehhez hozzátenném még, hogy néhány külföldi színház újabban is jelét mutatta a Kálvin-dráma iránti érdeklődésnek. Vagyis hogy elkészült már a lengyel fordítása, folyamatban pedig: a finn és a német fordítás (Gdańsk, Helsinki, Berlin).

– Tartani lehet-e a fordítás buktatóitól?

– Gyanúm, hogy igen. Kiváltképpen a Csillag a máglyán esetében, ahol a cselekmény – a külső és a belső – némelykor olyannyira nyelvi-gondolati közegbe ágyazott, hogy a fordítás útján könnyű vétség is elsikkaszthatja. Hát majd meglátjuk. Ami egyszer elindult a maga útján, azon a szerzőnek sem lelkesedése, sem aggodalma már nem segít.

– És a megkezdett prózai munkák?

– Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem az új esztendő első negyedében elkészül. Azért beszélek úgy róla, mintha máris ismert munka lenne, mert idén több helyütt is közöltem belőle részleteket. Meg aztán még Nagyváradon is felolvastam belőle egy kisebb méretű irodalmi esten.

– Két esztendeje múlt, hogy egy regény prológusát olvashattuk Kék álhalál címmel. Erről mit tudna mondani?

– Munka közben olyan görcsökre akadtam, dokumentációs jellegűekre, amelyek miatt ennek a regénynek a megírását elhalasztottam. Közben – mintegy vigasztalásként – megírtam az említett két drámát. Hordom közben – akarom, nem akarom – a regény mondanivalóit. Lappangó lázként, a szabadulás kísértéseivel. Másra kellene hagyni talán a torokszorító vallomást. Sok az író, tán elmondja más, mik estek meg velünk a két világháború között, s közvetlenül a háború vége utáni években. A bökkenő viszont: hogy ki-ki a magáét mondja. Fölmentésre nem lehet számítani. Meg aztán: ami az egyik írónak erénye, a másiknak éppenséggel bűne lehet. Így volt ez mindig. Talán így is van jól. Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. A reménység tehát, miszerint a Kék álhalál folytatását véglegesen elhalaszthatnám: öncsalás. Amiből persze naponként kimászik az ember. Mégis bizakodom tehát… No de ezzel a beszélgetésünk olyan irányba kanyarodik, melyet máskor folytathatunk. Hadd kívánjak a Fáklya olvasóinak boldog új esztendőt.

(–)

Tűnődés Ábel füstjéről^*

– Sütő András munkásságát jól ismerik Magyarországon az irodalom és a színház barátai. Különösen a két európai rangú dráma vívott ki nagy népszerűséget: az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán. Most, az író marosvásárhelyi otthonában beszélgetve, két újabb mű színpadi bemutatójának küszöbén hadd kérjem Sütő Andrást visszatekintésre: hogyan ítéli meg az eddigi magyarországi bemutatókat?

– Röviden nehéz lenne szólani róla. Először talán azt kellene elmondanom, hogy nagy öröm volt számomra, amikor a kaposvári színház az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t bemutatta, utána pedig folytatódott az együttműködés budapesti rendezőkkel, amikor Ádám Ottó a Csillag a máglyán-t kérte el tőlem előadás végett, és rendezte meg kitűnően, ahogy én megítélem, és ahogyan mások is vélekednek erről. És mostan pedig a harmadik drámám kerül bemutatásra, a Káin és Ábel a Nemzeti Színházban.

– Nem zavarja-e az, hogy mindegyik drámát más színházban tűzték műsorra, nem alakult ki egy színházi közösséggel sem igazi műhelymunka?

– Számomra, aki oly messzire vagyok ezektől a színházaktól, legalábbis viszonylagosan messzire, ez nem okoz semmilyen zavaró körülményt. Ellenkezőleg, talán nagyobb tájékozódást, szélesebb ölelésű érdeklődést mutat az a tény, hogy három színház vállalkozott az én munkáim bemutatására; tanulságot, tapasztalatot, kapcsolatrendszert is jelent ez, ismerkedést más és más színházzal, együttessel, rendezővel, talán közönséggel is.

– Amikor megjelent az új dráma, a Káin és Ábel, először az Igaz Szó-ban és azután az Új Írás-ban, rögtön az a vélemény alakult ki, hogy elkészült egy trilógia. Érvényes-e ez a megállapítás?

– Igen, én eredetileg is trilógiának szántam, amit most befejeztem. Egyazon gondolatnak vagy gondolatsornak a kifejtése, körüljárása, elmélyítése, ha mondhatom ezt, vagyis ember és közösség, egyén és kollektivitás, individuum és hatalom viszonya változatos helyzetekben és az időnek más-más terein. Hogy tetralógia lesz-e belőle, azt nem tudhatom.

– A két első rész szervesen ugyanabból a problémakörből nőtt ki, a reformáció problémaköréből, a harmadik viszont, a Káin és Ábel máshonnan eredeztethető. E két fivérnek egymáshoz való viszonya – mint szimbólum, mint művészi jel – sokakat foglalkoztat ma. Hogyan jutott el addig, hogy Káinban és Ábelben találja meg hőseit?

– Ugyanúgy, mint a másik két drámánál, a gondolatcsíra meglehetősen régi volt bennem, hiszen már gyermekkorunkban hallhattuk jó atyáinktól, szüleinktől, ha valami rosszat cselekedtünk, hogy „Ó, te Káin”, de ez a ripakodás tulajdonképpen a mitológia szokványos értelmezésének volt a kicsapódása. Én tartózkodtam attól, hogy dramatizáljak egy mitológiai történetet, annak nem látom értelmét. A mitológiában valami olyasmit fedeztem fel, ami az első két drámának a gondolati anyagához kapcsolódott. Annak idején sokat tűnődtem Ábel füstjén. Ábel füstje a hűség, a ragaszkodás, az odaadás és a szelídség jelképe volt mindenkor, és valójában az ma is, igen sokak számára. De jött egy szentségtörő görög, Arisztophanész, aki ennek a füstnek metaforikus képét másként értelmezte. A felhő-kakukkvárra gondolok, ahol is az istenek eledeleként ítélte meg ezt a füstöt, olyan táplálékként, melyet adott esetben meg is lehet vonni az istenektől, és akkor mindjárt valamiféle zűrzavar támad odafönn. Tudjuk, ezek az istenek akkor lejjebb szálltak az emberekhez, a halandókhoz, az alattvalókhoz. Valószínű, hogy ennek a merész, vakmerő görögnek a gondolata is közrejátszott, hogy én Ábel füstjében egy más jelképet keressek, történetesen a megalázkodás és már-már az értelmetlen megalázkodás képét.

– Káin és Ábel testvérek. A trilógia előző két darabjában is két olyan férfiú állt a középpontban, akik ha nem is testvérek, de barátok voltak, ugyanannak az eszmének végletesen eltérő fölfogású képviselői. Ez a motívum, amit talán „testvérek-motívumnak” lehet nevezni, központi szerepet tölt-e be a trilógiában, a Káin és Ábel-ben érik-e be?

– Úgy gondolom, hogy ebben próbáltam összegezni ennek a testvérkonfliktusnak a tanulságait. Tudniillik Ábelben éppen úgy benne lakozik Káin arculata, mint lehetőség vagy vágy, álom, amiként Káinban is ott a szelídség, az a testvéri szeretet, amelyet a közvélemény kizárólag Ábelnek tulajdonít, holott a mitológiának ez a testvéri kapcsolata sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb. Ezt a testvérharcot láttam alkalmasnak arra, hogy az emberben, az egyénben dúló ellentmondásokat valamiképpen drámává fejlesszem, és nemcsak a mitológia tanulságait próbáljam megfogalmazni, hanem az örök küzdelmet is, amely az egyénben zajlik, mikor az énünk erősebb vagy halkabb szavaira hallgatunk.

– A Káin és Ábel-ben négy kitűnő szerep van, de nem látszott-e írói szempontból is kissé problematikusnak az ötödik: Arabella alakja, aki más szférából, más világból érkezik?

– Arabellát nem én találtam ki; benne van a héber mitológiák számtalan változatában, és nemcsak ő, hanem számtalan más démon is. Tehát ugyanabból a népes szereplőgárdából vettem, amelyet a mitológiák számos változata felvonultat. Káin és Ábel történetét mint kész cselekményt, kész drámát kaptam nyersanyagként a kezemhez, és hogy a gondolati vonatkozásait dolgoztam ki elsősorban, abból ered, hogy a cselekmény bonyolításával nekem nem sokat kellett törődnöm.

– Említette többször is, hogy lírai alkatú szerzőnek tartja magát, és azt is elmondta, hogy a drámai műfaj esetében ez a drámai alkat nem biztosan a legszerencsésebb: a gondolatiság és az érzelem helyébe lép a cselekménynek.

– Nem tekintem magam hivatásos drámaírónak: akkor folyamodom ehhez a műfajhoz, amikor legbensőbb mondandóm és a közérzetem ezt a műfajt kívánja. Érthető ilyenformán, hogy a lírai hajlamok is eluralkodnak az emberben, ugyanis nem a mindenképpen és mindenáron való színpadi megnyilatkozás hajt ilyen esetben, hanem hogy azt a történelmi közérzetet, azt a közösségi és magánemberi közérzetet, melynek hordozója lehet ez a metafizikus történet, valamiképpen kifejezzem.

– Másik új színpadi műve, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért című fájdalmas farsangi komédia két korábbi egyfelvonásosának átdolgozásából keletkezett.

– Igen, színházi kérelem volt, hogy a kettőt egybeötvözzem; de már kezdetben egy lírai jegyzetből indultam ki, amikor a Fügedes családot magamnak felvázoltam – fölvázoltam az erózió ellen, amelyet a magam kisebb mezőségi közösségében tapasztaltam és tapasztalok. Azt a lelki és gondolati eróziót próbáltam valamiképpen ellensúlyozni vagy a vidám játék eszközeivel megállítani, amely szomorúságos folyamat, és amelyet vidám játékba foglaltam ugyan, de valahol mindvégig azt éreztem, hogy talán inkább siratom ezt a jelenséget, mint kacagással tárom a nézők elé.

– A Vidám sirató-ban erősen érezhető az, hogy Tamási Áron feltétlenül mestere volt, és mintha ez az új darab visszautalna Illyés Gyula Bolhabál-jára is. Miként viszonyul a mesterekhez, mit tanult tőlük?

– Nem tisztességes író az, aki nem vállalja mestereit, és nem tisztességes mesterember az, aki eltagadja, hogy tanult azoktól, akik nálánál nagyobbak voltak, vagy a mai napig is nagyobbak. Tamási nyilvánvalóan nemcsak számomra, az egész romániai magyar irodalom számára az egyik nagy ihlető jelenség, mai napig is, és Illyés hasonlóképpen. Ami pedig az esetleges rezonanciát illeti, gondolom, nem csupán alkati kérdés ez, hanem a problémák rokonságáé, mert hiszen ugyanannak az emberi közösségnek más-más tájon megnyilatkozó történéseiről van szó. Az erózió kérdése Tamási Áront is foglalkoztatta. Ábel bolyongásai végén azt halljuk, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, tehát azért, hogy összeszedje magát egy népi közösség. Illyésnek az egész munkásságán végigvonul az a törekvés, hogy egy nemzet összeszedje legjobb szellemi erőit. Nyilvánvaló, hogy a mi számunkra, akik valamivel fiatalabbak vagyunk, ugyancsak érvényes marad még jó darabig ez a közösségi problematika, amely a Mezőségen a mai napig is aktuális.

– A Nemzeti Színház és a szegedi Nemzeti Színház bemutatói, úgy tűnik, nagyon határozottan kirajzolják az ön drámaírói munkásságának két nagy vonulatát. Az egyikbe tartozik például a Mezítlábas menyasszony, a Pompás Gedeon és most majd a Vidám sirató, vagyis a vidámabb játékok; s másikba a Lócsiszár, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel. A két vonulatnak hasonlósága vagy különbsége a meghatározóbb?

– Rokon kérdésekről van szó, csak más hangvételben tárgyaltatnak; mert hiszen például a Pompás Gedeon korában is, amikor megírtam, mindenekelőtt az ember és a hatalom viszonya foglalkoztatott. Egyrészt az ember a hatalom kezében és a hatalom az ember kezében: hogy mit csinál vele, hogyha megkapja, vagy mi történik vele, ha a hatalom mások kezébe kerül. Nem sikerültek valami fényesen ezek a kísérleteim, úgy vettem észre, hogy komorabb tárgyalást kívánnak, föltehetőleg így jutottam el a drámának ahhoz a hangvételéhez, amilyen a Káin vagy a Lócsiszár hangvétele.

– Milyen műfajú alkotásokról van darabjaiban szó? Mit jelentenek az alcímek utalásai, mint például a „jajkiáltás” vagy a „fájdalmas játék”?

– A kaposvári volt az első fölfigyelés arra, hogy itt nálunk a romániai magyar irodalomban dráma is születik, ezért volt nagy öröm és megelégedés, hogy a darabjaimat színpadra vitték. Remélem, hogy ez az együttműködés – ha időlegesen megszakadt is – talán a jövőben folytatható. Mármost, ami a műfajkérdést illeti, ebben határozott, tiszta választ nyilván nem adhatok, csak azt mondhatom el, hogy a szokványos műfajban, a középfajú színjátékban vagy pedig a közismert és elfogadott vígjátékban nem érzem magam otthonosnak; az én hangvételemhez igazodó műformát ezért neveztem el vidám játéknak vagy pedig „jajkiáltásnak” – vagyis tragédiának – a Káin és Ábel esetében. Tragédiának vélem a „jajkiáltás”-t magát is, ugyanis nyilván nem iskolás meggondolásból, de mindenképpen oda jutottam, ahhoz a fölismeréshez, amit Arisztotelész megfogalmazott jó ideje: a vígjáték az, amikor két ellenség bemegy a színpadra, és barátokként válnak el egymástól. Tragédia az, amikor két barát, két testvér vagy két eszmebarát bemegy a színpadra, és az egyik holtan marad ott. Ez történt Kálvin esetében, ez Káin és Ábel történetében is. Ilyenformán, gondolom, valóban a tragédia régiójában zajlanak ezek a történések.

– Minden kritikában hangot kap, hogy drámáinak a nyelve mindig az élő magyar nyelvnek a legszebb, leggazdagabb rétegeit tárja fel. Mondhat-e valamit arról a nyelvről, arról a stílusról, amelyen szól, amelyen fogalmaz?

– Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Én másképpen nem tudok énekelni, képtelen vagyok a drámában a köznapi nyelven egyáltalán megszólalni. Nyilván ez korlátja is annak, amit csinálok, próbálok, de talán valamiféle eredménye is annak a sokszor gyötrelmes bolyongásnak az anyanyelv univerzumában, amely mint létünk alapja is foglalkoztat. Mint az élet vize, mint az a belső erkölcsi erő, amely nélkül nincs se drámánk, se vígjátékunk, se semmink.

– Munkásságában milyen összefüggés van a dráma és az epika között?

– Végeredményben ugyanazt mondja az ember egész életében – nem én mondom ki először ezt az igazságot vagy ezt a jellemző vonását egy írói egyéniségnek, hogyha annak nevezheti magát az ember. A rokonság nyilvánvaló, mert hiszen ugyanazt a nagy kőtömböt feszegetjük, ugyanazt a sziklát görgetjük minden műfajban. Kezdve első írásaimtól egészen addig a regényig, amelyen most dolgozom, és aminek a címe Harang a szélben, ugyanannak a világnak, ugyanannak a népi közösségnek a létkérdéseit próbálom megfogalmazni, hozzákapcsolva, beleolvasva a magam létérzését. A Harang a szélben mezőségi történet, de nagyon nehéz megfogalmazni röviden, hogy miről szól valójában. 1899-ben elkezdtek a pusztakamarási egyházfiak egy éneket megtanulni: ezt megszakította később a világháború. Aztán majdnem ott tartottak már, hogy eléneklik, akkor megszakította a második világháború. Mikor már újra ott tartottak, hogy eléneklik, akkor megszakította az osztályharcnak a mesterséges kiélezése, és végül mire elénekelték volna, időszerűtlenné vált. Hajsza az önkifejezés útjain: ez a regény.

– Milyen viszonyban van a kritikával?

– Soha nem tagadtam a kritika szerepét. Nemcsak általában az irodalom fejlődését tekintve, hanem a magam írói próbálkozásaiban is mindig akadnak az embernél okosabbak, azonkívül kívülről és messziről nézve mindig fölfedezhet valaki olyasmit, amit az ember közelben és nyakig benne a saját fortyogó levében nem vesz észre. Ezért én, ha tisztességes szándékú az a kritika, akkor mindig úgy fogadom, mint hogyha a testvérem vagy a nevelőatyám szólna közbe.

– Írásaiban gyakran említi annak az útnak indító nyelvi közösségnek, a pusztakamarásinak a fontosságát, amely részben román, részben pedig magyar ajkú. Gyakran hivatkozik arra is, hogy olvasmányai között jelentős szerepet játszanak a román klasszikusok, a kiemelkedő román alkotók. Mit jelent tulajdonképpen ez a román irodalomra, a román nyelvre is figyelő tekintet?

– Egy olyan világot, amelyből az ember a maga számára mindig talál valami értékeset, valami sugallatot. Mindig többlet az ember irodalmi próbálkozásaiban egy másik nép művészetének ismerete, különösen az én helyzetemben: a pusztakamarási román parasztok a maguk nyelvi kincseiből rengeteg szépséget nyújtottak át nekem is. Egy más nyelv mindig gazdagítja az ember anyanyelvét is, sajátos metaforáival, mesevilágával, mint például Creangă, akit fordítottam, és akinek a meséi rengeteg izgalmas bölcseleti kérdést is feszegetnek. Az a tény, hogy itt Erdélyben, az egész országban román prózaírókkal, drámaírókkal, költőkkel élünk, dolgozunk együtt, gyakran olyan segítséget is jelent az embernek, amelyet általában a világirodalom szokott nyújtani, mert hiszen ez is része a világirodalomnak, akárcsak a magyar.

– Eljutottak-e drámái román nyelvterületre?

– Két vígjátékomat játszották Bukarestben, még a „hőskorszakban”, amikor a Mezítlábas menyasszony-t és a Tékozló szerelme-t írtam. Most pedig az a helyi terv, itt Marosvásárhelyen, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t bemutatják román nyelven.

 

A három dráma^*

A Kriterion Könyvkiadó az idén jelentette meg könyv alakban – Három dráma címmel – Sütő Andrásnak az utóbbi években íródott, színpadi előadásra szánt darabjait. Ezek a művek (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) azonban egyben rendkívül izgalmas olvasmányok is. Marosvásárhelyi beszélgetésünknek éppen ez volt a kiindulópontja.

– A Sütő-dráma elsősorban nyelvezet…

– Talán a gondolat, az eszme nyelvi ruházatának változásairól van szó. Mindennapi beszélgetéseinkben a tulajdonképpeni belső világunk rejtve marad. Egy csodálatos váza cserepeit dobáljuk egymásnak. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Drámáimban a mélységet, az emberi kapcsolatok látszólagos felszínessége alatti mélységeket próbáltam megszólaltatni. Ehhez – szerintem persze – épp az a nyelv szükségeltetik, amelyből kifésültem a pillanat gubancait, fölösleges részleteit, egy adott helyzet lényegét keresve. Az emberek nem beszélnek sem a görög drámaírók nyelvén, sem Shakespeare-én. A lényeg töredezetten bújik meg a szavakban vagy épp a szavak mögött. Ennek visszaadása a színpadon: a rosszul értelmezett realizmus. Nem erre törekedtem. Egy vacsora körüli párbeszéd – még ha „víz alatti áramlatokat” is érzékeltet, ma már, a század rohanásában: az idő nyilvánvaló pazarlása. De az is lehetséges, hogy másfajta ábrázolásra alkatomnál fogva képtelen vagyok. Ami az egyik szerzőnek erénye, az a másiknak épp a bűne lehet.

– Az Egy lócsiszár virágvasárnapjának üzenete: a (pusztán) meggondolatlan, előkészítetlen, ösztönös, kusza érzelmi robbanásra alapozódó szembeszegülés, lázadás eleve bukásra ítéltetett. Örülünk is, hogy Kolhaas Mihály végre „látni kezd”, de szánjuk is a szörnyű kálváriájáért és végzetéért. Mégis, hogy ítéljük meg Kolhaast?

– Én a mindenkori emberi hiszékenység drámáját is megsejtettem benne. Magyar tanulság is fölbukkant belőle. Marx például megállapítja, hogy Kossuthék részéről a debreceni detronizálás elsietett volt. Nem voltak meg az objektív feltételek. Számos nép történelme tanúsítja: mit jelent a reálpolitika, s mit a romantikus vállalkozás a csillagok leszedésére. És mégis… A kétségbeesett mozdulatok elkerülhetetlenek, majd – gyakorlati eredmény nélkül, vagy épp tragikus bukások árán – morális örökséggé válnak.

– Drámáiban két alaptípus figyelhető meg: az egyik oldalon az adott körülményeket elfogadó, az álláspontokat tartósítani igyekvő (Kolhaas, majd Kálvin, és végül Ábel), a másik oldalon a lázongás, a tett, a változtatás, az adott szituációval mindig szemben álló (Nagelschmidt, Szervét és Káin). Az alapkonfliktus az-e, hogy az ember egy adott (rendszerint válságos) pillanatban hova áll, vagy e két alapvető emberi természet egymás mellett élése alkalmas a drámai szituációk kifejlődéséhez?

– Egyén és kollektivitás, ember és hatalom viszonyát még egyetlen korszak sem vetette fel oly szigorúan s oly türelmetlenül, mint a mi időnk és a mi fantasztikus méretű kísérletünk az új rend – a szocialista rend – legtökéletesebb, viszonylag legjobb formájának megteremtésére. De nem velünk kezdődik az emberiség élete, és jobbára törekvése sem. A viszonylagos harmónia utáni vágy az ellentmondások pengevillanásai közt talán egyidős az emberiséggel. Tegnapi tanulságok lehetnek véresen maiak, tegnapi bűnök lehetnek újra meg újra az emberi szenvedés forrásai. Valóban, ezekben a drámákban főleg két embertípus összecsapását próbáltam színpadra vinni. Hogy ez válságos korszak jele-e, vagy az ember „örök” természetéből fakadó? Talán mindkettőről szó van. Némelyek szerint az ember lassanként mindent legyőz, önmagát kivéve. Önnön gyengeségeit. Így a hatalommal való visszaélés hajlamát is. Túl a szocializmus kezdetének messianisztikus jóslatain – be nem vált jóslatain – ez a konfliktus szinte időtlen természetűnek tűnik, bár az eszményi állapotért szüntelen küzdelem zajlik. Amiként egy Kálvin–Szervét-konfliktus kirobbanhatott a 16. században, kiújulhat a 20–21-ben is.

– A Csillag a máglyán című drámájának témája és főszereplője a hatalom. Ily módon azután mindinkább világossá válik, hogy a darabban nem Kálvin a kulcsszereplő, hanem Szervét, a lényegi probléma pedig az ő viszonyulása a hatalomhoz.

– Szervét és Kálvin vitája: minden hatalomra jutott eszme vitája a nyomában támadó újjal, a még újabbal. Jómagam átéltem Szervét nyugtalanságát és ugyanúgy Kálvin józanságának szenvedéseit is, amiként mindenki átéli, ha valamiképpen közügyi dolgokba kerül. Nem tandrámát akartam írni, hanem az emberi szenvedésről óhajtottam hírt adni, a kötelező, vagyis elkerülhetetlen szenvedésről a mindenkori közösségi újjászületések folyamatában. Kálvin nélkül, vagyis a kálvinizmus mögötti társadalmi erők felvonulása nélkül elképzelhetetlen a polgárság előretörése. Szervét nélkül elképzelhetetlen a gondolkodás örök megújulása.

– Századunkban a hatalom továbbra is az egyik legizgalmasabb írói téma és lehetőség. Ha történetesen nem Kálvin alakjához fordul?

– Tehát akkor miért nem mai történelmi méretű személyek összecsapását vettem alapul? Mert ez lehetetlen. Nincs meg hozzá a történelmi távlat. Öncsalás lenne? Nem tudom… Öncsalás, hogy Jean-Paul Sartre antik edénybe önti az egzisztencializmus eszméit? Nem tudom. Ezen még tűnődni lehet.

– A Káin és Ábel című darab lényegében talán az első hitvitáról szól. Mi is volt a lényege és értelme annak a párbeszédnek?

– Nem tudom, elmondható-e a Káin és Ábel konfliktusáról, hogy az első hitvita lenne. A hitviták meghatározott ideológiai – vallási, világi – tételek körül zajlottak. Káin és Ábel konfliktusa: a szolgaság hajlamáé a fölvetettfejűséggel. A szolgalelkűség: korunk egyik legtragikusabb tényezője, de nem csupán okozat: ok is egyúttal. Mi minden válik ilyenformán lehetségessé…

Sinkovits Péter

Vidám siratók^*

– E kötetben olvasható játékaidat a magyarországi olvasó alig-alig ismeri.

– Az nem baj, csak egészség legyen.

– De tán jobb mégis, ha ismeri. Tehát a hatvanas évek közepén, a színpad irányába lóduló ambícióidnak változatait adjuk közre…

– Bocsánat! Ezek nem változatok. Részemről véglegesnek tekintett szövegeim jelennek meg, mindahány teljes átdolgozásban ahhoz képest, ahogyan az hajdan deszkát és nyomdafestéket látott.

– Akkor lehetne bővebb is ez a gyűjtemény.

– Talán.

– Amikor leültünk megbeszélni e könyv anyagát, egyetértően hallgattunk arról, hogy például hátrább is tekinthetnénk az időben. Az 1962-ben íródott Tékozló szerelem című játékodat is e kötet gondolatköréhez illeszthetnénk. Csöndes tartózkodásunkban egyetértettünk.

– Egyet. Nem jutott még időm arra, hogy a Tékozló szerelem szövegével szembe üljek, s végiggondoljam: mit mondtam akkor vele, mit jeleztem csupán, mi módosult a színpadon a cenzor beleszólásai következtében. Hogy mit mondtam: arról régi-régi kis kötetben magyarul s románul megjelent szöveg tanúskodik. Hogy mit jeleztem csupán – vagy a kor szellemiségének szorításában mit jelezhettem –, jó szemmel az is észrevehető. Bizonyos, hogy a világ menetével kapcsolatos alapvető észrevételeimből egy s más helyet kapott a darabban. Ismétlem: ha – mi a kidolgozottságot illeti – csak érintőlegesen is.

– Mire gondolsz?

– Arra a szellemiségre, melynek hordozói bottal kergetnék az embert a Paradicsomba. Vagy pedig… A hatalomnak afféle taktikájára, miszerint: „Semmit sem tiltunk meg, de mindent meg fogunk akadályozni.” Ezt például Golovics nevezetű figurám szájából hallottam a darabomban, emlékezetem szerint pedig az észrevétel már Shaw-t is foglalkoztatta. A bőrünkön tapasztaltak tömör megfogalmazását, úgy emlékszem, tőle kölcsönöztem. Ám a darab, egészében, nem ezt a hatalomkritikát erősíti föl. Az is gyöngéje, hogy – bár valóságos társadalmi tapasztalataim lenyomata – jó néhány mozzanatában nem a valóságot, hanem a valóságról alkotott akkori véleményemet tükrözi. A tendenciát. Hogy – akkori gazdaságpolitikai meggondolások szerint – két termelőszövetkezetet egyesíteni kell-e, vagy nem kell egyesíteni? A tendencia pedig a legmulandóbb az irodalomban. Arról nem is beszélve, hogy ez némelykor éppenséggel félreértésből származhat. De most veszem észre, hogy olyasmiről, mi nincs ebben a kötetben, igen sokat beszélek.

– De annyit hadd tegyünk hozzá, hogy mindeddig ennek a darabodnak volt a legnagyobb közönségsikere.

– Valamennyi romániai magyar színház eljátszotta hosszú sorozatban. A marosvásárhelyi színpadon száznál több előadást ért meg, s nem bérlettel, hanem az előadás önerejéből. Román színházak is előadták, köztük a bukaresti Vígszínház, Radu Beligannal a főszerepben.

– Akkor említsük meg Kovács György nevét is.

– A marosvásárhelyi előadást Kovács György, a romániai magyar színjátszásnak azóta is legnagyobb alakja rendezte. Az emberek boldogságát, magatartását, szerelmét, álmát, óhajait megtervező személyt – kit a darabomban Golovics Péternek hívnak – ő alakította. Igen nagy kedvvel, mert maga is gyűlölte ezt a szellemiséget.

– Egy interjúban elmondottad: Tamási műveivel legelébb úgy ismerkedtél meg, hogy egyik nőrokonod Kolozsvárt szolgált gróf Bánffy Miklóséknál, és onnan hozogatott Pusztakamarásra könyvet, folyóiratot.

– Igen, főleg az Erdélyi Helikon-t. Abban találkoztam legelőször Tamási novelláival, és általában a helikonisták legjobbjaival. Tizenkét éves lehettem akkor. Emlékszem, hogy az Ördögváltozás Csíkban című novellát versengve olvastuk újra meg újra István öcsémmel. Szárnyon kapott engem a mesélésnek az a ritka öröme, amely Tamásit – ma így mondanám – mint egy kacagó faunt lopta a képzeletembe. Egyezkedik a székely és az ördög, egyik a híd alatt, másik a karfán, hogy ugorna belé a nadrágba. Mint tudjuk, a mélységbe ugró ördög elől a székely a nadrágot elkapja, mire aztán az megnyekken a jégen. No hallj ide, öcsém, mit mond erre a madarasi, hogy „Láddeg, a direkciót nem vevéd jól.” Estünk széjjel, mint valami dongák, a nevetéstől, s énbennem – titkolt vágyaim füstpárái között – fölsajogott az aranyásók egymás közti irigykedése. Istenem, itt kacag ez az ember, és mekkora aranyröggel a kezében! Mikor találok én ilyet? Semmi se bizonyos, csak az, hogy én soha! Megkacagtatott, fölemelt és porba sújtott ugyanakkor, meghagyván mégis az emberben a vágyat: írni! Mert az írás, lám: örömteremtés. És öröm talán magának a teremtőnek is. A kacagó faun arcán persze, csak évek múltán vehettem észre a keserű vonást. Amit pedig nem Schopenhauer húzott rá, hanem a székelység sorsa. Akik későbben miszticizmust és hasonlókat fogtak rá, minden jel szerint csak azért tették, hogy lelkiismeretüket, mely nemzeti tragédiáinkat is észrevehette volna, megnyugtassák.

– Érdekel, hogy Tamási játékaival mikor s hogyan ismerkedtél meg. Feltételezem, hogy alaposabban a hatvanas évek első felében kezdtél tanulmányozásukhoz, amikor már gyűjteményes kötetét, az Akaratos népség-et is kézbe vehetted. Jól gondolom?

– Azt hiszem, nagyjából jól gondolod. A Csalóka szivárvány-t ugyan a kolozsvári református kollégium diákjaként vásároltam meg s olvastam 1945 tavaszán… Meg az Énekes madar-at is, de, ahogy mondád, komolyabban csak később kezdtem foglalkozni Tamási színpadi munkáival. Egyik okaként azt hozhatnám föl, hogy az ellene folytatott hadjárat folytán 45 után a könyvei sok ideig nem kerültek nálunk forgalomba. A véletlen úgy hozta, hogy – az áramlattal szemben – legelső itteni novellás gyűjteményét a hatvanas évek közepén magam szerkeszthettem. Darabjait ez időben nem játszották: későbbi feltámasztásuk elsősorban a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház érdeme, meg Tompa Miklósé, aki sorozatban rendezte a Tamási-műveket. Németh László elragadtatott véleményét, miszerint Tamási a magyar színpad megújítója, s az Énekes madár éppenséggel zseniális – már diákként ismertem, de engem ez időben a novellisztikája érdekelt inkább…

– A nagy román prózaíró, Ion Creangă és Tamási írásművészetének párhuzamára több írásban, interjúban is utaltál. Talán éppen a Tamási irányába való elmélyülésed vezetett abban, hogy az 1949-es mesefordítás után a hatvanas évek közepén újólag foglalkozz a román klasszikussal. Új magyar kiadásának alkalmából fordításaidon sokat csiszoltál, módosítottál.

– Ami a párhuzamot illeti: itt elsősorban nyelvi, stílusbeli közös jegyekről van szó. Egy adott tájnyelvet mindketten az egyetemes, nemzeti nyelv régiójába emeltek. Áron fiam, semmi ehejt-ahajt nem művészet! – fumigálta Szabó Dezső a fiatal farkaslaki csodát. Szini Lajos góbéságaira utalva nyilván igaza lehetett, de Tamási dolgában tévedett. Tamási Mikes Kelemen prózájának csillagzata alatt jelentkezett. S ugyanúgy az említett Creangă, az ősi moldovai mesemondók szellemében önálló, sajátos stílust teremtve. S még valami. Creangă meséinek valóságháttere: a moldvai falu. Ugyanúgy, mint Tamási mesenovelláiban a székely falu és a Székelyföld általában. Nem csupán művészi: szociológiai értékük is van.

– Társadalmi, szellemi küzdelmek közepette írói ambíciódban mi serkentett arra, hogy 1949-ben régmúlt idők, klasszikus írók felé fordulj, s nyelvileg is nagy igényességet, türelmet igénylő mesefordításba kezdjél? Az Idő logikája inkább a kortárs román kollégák műveinek átültetésére biztatott volna.

– A kortárs román írókat elismert magyar írók fordították már az idő tájt. Szemlér Ferenc, Kiss Jenő például, ami a prózát is illeti. Jómagam a legkezdőbb kezdő voltam még. Ám a kiadó föllelkesült az én Creangă-lelkesedésemtől. A kortárs román írókat nemigen ismertem. A moldovai mesemondó viszont már enyedi diákkoromból való kedves emberem volt, a drámaíró Caragialéval együtt, egy román nemzetiségű tanárnőnk jóvoltából, aki nekünk Eminescu nyelvét tanította, s olyanformán, hogy nem kutyateremtettézett, nem rikácsolt türelmetlenül kisebbségi kötelességekről, nem csodálkozott nemzeti gőggel az első osztályos nebulón, hogy miért nem tud már tökéletesen románul, fülét nem bántotta a magyar szó, ami érthetetlen volt számára, abban nem sejtett összeesküvést, tehát tisztelte a mi nemzeti nyelvünket is, továbbá: nem gondolta, hogy a Bethlen Gábor alapította kollégiumban elegendő nekünk a magyar nyelv és nyelvtan fakultatív tanulása is; nem gyártott teóriát arról, miszerint a román nyelv második anyanyelvünk lenne, jól tudván, hogy az embernek egyetlen anyja van, tehát anyanyelve is csak egy lehet, mondom tehát, nem riasztott meg bennünket, hanem egyszerűen, csodás pedagógiai érzékkel megszerettette velünk saját nemzeti nyelvét és a román klasszikusokat. Így aztán még vakációban is kedvem támadt Creangă-mesét olvasni. Hát így volt ez valahogy…

– Úgy gondolom, Ion Creangăt nagyon nehéz más nyelvre lefordítani.

– Ami eddig magyarul olvasható tőle – az én fordításaimat is beleértve –, az az ő mesés mintájú szövegének még mindig nem a színe, csak a visszája.

– Tarisznyás Iván – így szólt mesefordításod címe. A bábjáték: Ördögűző tarisznya-ként lett ismertté a nagyváradi, marosvásárhelyi bábszínpadon. 1983-ban Csillagvitéz címmel mesejátékká formáltad. Érdekel az, hogy milyen töprengések vezettek a műfaji váltásokban.

– Kezdetben elkapta kedvemet a mese, majd azután annak néhány motívuma, amire már a magam anyagából építkeztem. Legutóbb pedig Kalandozások Ihajcsuhajdiában címmel egészen új mesejátékot írtam; Creangă meséjéből csak a csodatarisznyát s az út mentén kolduló Úristent és Szent Pétert vittem magammal. Ebben már közösködni lehet. Ezek a meseelemek otthoni, mezőségi csodás történetekben is fölbukkantak.

– Szándékos allúziónak szántad, hogy Tamási Ábelének hűséges társa, Bolha kutya nevét viseli Csillagvitéz kutyája is?

– Nem. Egy úri kutyáról jutott eszembe, hogy a bárók fölszámolása után szegénykutya-sorsra jutva, megették a bolhák, mert nem tudott vakarózni.

– Tamási azért a fejét csóválná.

– Azt se bánnám, ha megverne. Csak lehetne köztünk.

– A bábjáték egykori sikerében emlékszel-e még a gyermekek örömére?

– Fülemben még a kacagásuk. Mintha arra serkentene, hogy ebben a műfajban magam is nagyobb segítségére legyek mesét is mondó kartársaimnak. Rousseau mesterünk is közbe-közbeszól persze a figyelmeztetéssel: a felnőttnek lehet mesét mondani, ám a gyereknek meg kell mondani az igazat. Nohát, nem könnyű…

– A Pompás Gedeon 1967-es marosvásárhelyi bemutatójáról egykori beszámolók a drámaírói hang módosulását érzékelik. Miközben, például a marosvásárhelyi kritikus, Nagy Pál a Bakter figurájában a Mezítlábas menyasszony-ra is emlékezik…

– Jézusom, mikor volt az?

– Ezerkilencszázötvenegy januárjában.

– Helyettem is tudod. Jobb sorsra érdemes az emlékezeted.

– Zsengéit az író hajlamosabb elfelejteni. Tehát, a föntebbieket folytatva, Gedeont mások a Tékozló szerelem Golovicsával rokonítják, említik aztán Csokonaival, a népi színjátékkal, Tamási Tündöklő Jeromos-ával való rokonságot is.

– Tündöklő Jeromos: vesztegető szélhámos, emlékszel, a végén a székelyek azt mondják róla: „Ez az úr ördög vót!” Az én Gedeonomnak áldozatai vannak, de maga is áldozat. Egy sztálinista politikai gyakorlat eszköze és áldozata.

– Ismerem vallomásodat, miszerint színpadi játékod „megtörtént események írói jegyzőkönyvelései”. Hogyan látod Gedeonod családfáját?

– A hatvanas években gyűlt meg a gondom egy falusi székely Naszreddin Hodzsával. Aki viszont számtalan csínytevései közepette nemegyszer került slamasztikába is. Ilyenkor mindig hozzám állított be a szerkesztőségbe: segítsek rajta, ha tudok. Az ilyenkor kötelező loholással – hivatalból a hivatalos ember barátjáig, aki a barátom barátja – jó néhányszor sikerült őt a bajból kihúzni. Ám egy alkalommal odáig ragadtatta magát, hogy Naszreddin-esze helyett a tenyerét használva felpofozott egy embert, aki történetesen épp az ő falujának tanácselnöke volt. Hát ennél nagyobbat nem véthetett volna. Dérverten jött újból hozzám: mit tehetnénk, hogy börtön nélkül ússza meg a galibát? Elmentünk hát a tekintélyében tönkrepofozott elnökhöz. Otthonában kerestük föl, hogy civil asztal mellett az emberrel beszéljünk, s ilyenformán enyhítsük benne a tanácselnök szigorát. Nos, itt zajlott le darabom indító jelenete, amelyben Vizeslepedős a meggondolatlan pofont magyarázza, Gedeon pedig hajthatatlan az ügyben: az ő képe hivatali. Két vizeslepedősként ilyen választ kaptunk mi is a testi sérelmes elnöktől: az eredmény nyolc hónap. Innen már csak egy ugrás kellett a másik elnökig, aki Marxot és Sztálint úgy értelmezte – a fölötteseivel együtt –, hogy akinek elegendő mersze van egy árnyékszék fehérre meszeléséhez, fölkerülhet már a kuláklistára. Ez lakoltatta ki szoba-konyhás kamarási házunkból szüleimet az istállóba. Nem szaporítom a szót. Száz meg száz ilyen esetből rajzolódott ki elibém Pompás Gedeon alakja. Már a bemutatón sokan akadtak, akik, mint mondani szokás, találva érezték magukat. S nem fogytak ki. Sokirányú ma is a prüszkölés ellene.

– Az Utunk 1965. augusztus 13-i számában írói terveidről nyilatkozván azt mondod, hogy befejezted ugyan, de még átdolgozod Istenes Gedeon című háromfelvonásos vidám játékodat. Csaknem két év telt el azután a színházi bemutatóig, s feltehetően nemcsak a cím változott. Az általunk ismeretlen első fogalmazvány miben tért el a későbbiektől?

– Az időt azzal töltöttem, hogy felvittem Gedeont a mennyországba. Ez egy kicsit bajosan ment.

– Miért?

– Nehezen tudtam eldönteni, hogy hol s merre fordulhat ő meg ottan, és abból, amit lát, milyen berzenkedés támad idelent a hívő emberek között. Aztán mégis támadt. Legutóbb is a sepsiszentgyörgyi bemutató alkalmából. Székelykeresztúrról kaptam például levelet, amelyben egy olyan értelmiségi néző, ki a szeplőtelen fogantatást is szó szerint értelmezi, nagy rosszallással ró meg engem a mennyországi jelenet miatt. Háborgásából az is kitetszett, hogy ő bizony betiltaná az ilyen darabot. Egy másik gondolatinspektor viszont a földi jeleneteket kifogásolta, és ez már rengeteg bajt okozott, de hosszadalmas lenne elmesélni. Majd az emlékirataimban… Ha lesz módom emlékezésre.

– Vidám játék – adtad műfaji megjelölésként. Mások komédiának, megint mások tragikomédiának, szatírának mondták a Pompás Gedeon-t. A minősítések változatosságáról mint vélekedsz? Lehet a zavar jele is?

– Ezen most nem töröm a fejem. Fölösleges. Hogy mi ez a darab, s mi nem – számomra, oly sok esztendő után, hogy első változatában megírtam: sutba vetett kérdés. Ha nem tragikomédia: belenyugszom. Ha meg – miként az egyszeri ember a teknősbékára – erre is azt mondja valaki: ez vagy valami, vagy megy valahová, az se baj. Csak játszható legyen, mondjon el valamit emberi létünkről.

– Két műsorfüzetből idézek. Mindkettő a Pompás Gedeon-hoz készült. Veress Dánielnek az újabb sepsiszentgyörgyi bemutatóhoz (1983) fűzött gondolatsorában olvasható: Gedeon, „akinek jó szándékában semmi okunk kételkedni…” – majd így folytatja: „a gedeonizmus fölött régecske túlfutott az idő, ám a középkorúak s az idősebbek emlékezetében sok minden megőrződött”. Litvai Nelli a kaposvári előadáshoz kötődve (1971) így látja: „a Gedeonok érzik hatalmas tudatlanságukat, örökös félelemben élnek, megőrizni kívánják azt a hatalmat, amellyel egy nemcsak eredményeiben, de tévedéseiben is gazdag mechanizmus ruházta fel őket”. Megvallom, én az utóbbi gondolat jelenkorra utaló aktualitását érzem inkább érvényesnek. Író kollégád mintha a múltba tessékelné művedet. Erejét lefokozná, s valamiféle anekdotázó színpadi memoárnak tekintené a színpadi játékot.

– Én mindkettőben találok helyes észrevételt. A „gedeonizmus” régi megnyilatkozási formái fölött valóban eljárt az idő. Más-más köntösben azonban: bárhol ma is fölismerhető. Adott – kisebb vagy nagyobb – hatalommal visszaélni: örökkön lehetséges lesz.

– Mégis megkérdem: Gedeon jó szándékában nem lehet-e kételkedni? Mert én kételkedem.

– Meg nem emésztett vagy rosszul megértett eszmék gyakorlatában a jó szándék és az objektíve bűnnek számító tett végzetesen elkeveredik. Nagyon nehéz kiválogatni a tiszta búzát az ocsúból. Gedeonnak egyik változatával beszélgettem egyszer hosszan egy Maros menti tanácsirodában. Végül ott is dőltünk pihenőre, ahogy épp lehetett, íróasztalon, fotelben. A katolikusok vertek föl hajnalban a harangozásukkal.

Azt mondja az én emberem: ördög a kalimpálásukba! A legjobb álmunkból riasztottak! Ideje lenne már ezt a klerikális zenebonát is fölszámolni. Lefekvés előtt ugyanis többek között Ady antiklerikális cikkei is szóba kerültek. Jó román közmondás van erre: imitt ütöd, s amott reped.

– Mintha egy másik darabod, a Lócsiszár Müller Ferencének szavait hallanám Gedeon Pista fiának vélekedésében: „A hang a bakteré, a szellem az apáé.” Effajta frappáns gondolati fordulatok ismétlődését bizonyára nemcsak a szituáció azonossága teszi.

– A tizedes a káplárt, a káplár az őrmestert visszhangozza. Hogy akaratlanul is miként válhatunk egymásnak eszközeivé, meg hogy emberi állapotunkban miként hatnak ránk fölöttünk álló erők, erről ugye sokat lehetne beszélni…

– Barátságunk okán is elmondhatom: egyetértek azzal az ellenkedéssel, amely a darabban néhány olcsó poént kifogásol, például a betlehemi kisded születéséről. Ez nemcsak a hittel élőket, de az intézményt, az egyházat is sértheti.

– Talán arra gondolsz, hogy Péter atya azt kérdi Józseftől a kisded születésekor: no és fiú-e, vagy leány? A kérdés olcsósága, poénszerűsége azon múlik: honnan ítélem meg. A bigottság oldaláról-e, vagy az élet felől, mikor is – ily esetben – mindig ez a legelső kérdés. Ami pedig ez esetben egy álom körülményei között hangzik el. Az emberi került föl a szentség régiójába. Nyilván ott is emberinek kell maradnia. Tőlem egyszer Sztálin azt kérdezte, álmomban: no fiam, hogy ityeg a fityeg? Ugye, nem illik hozzá? Hatalmának teljében volt olyan szentség, hogy még álmunkban is megőrizze legfőbb-lény-mivoltát. Az egyházi szentségekről különben az idők folyamán sokkalta profánabb dolgok is elhangzottak. Gondolj a hitviták korára, a reformációra, Luther jelzőire…

– Azok földi lényekre irányultak, a pápára például…

– Isten földi helytartójára, közvetett módon tehát arra is, kinek a helyét tartotta. Ám akkor más példát hozok. Nemrégen került a kezembe Lammel Annamária és Nagy Ilona gyűjtése: a Parasztbiblia. Ahány történet, megannyi szentségtörés – a nép emberi látásmódja égi szentségekről. Be komoly és áhítatos Mózes könyvében az emberteremtés aktusa: „Teremté tehát Isten az embert az ő képére. Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” De hogy szórakozottságában a cigányt – száradás végett – a napon felejtette, és így lett az fekete, meg hogy Évának megfelelő helyére szilvamagot is illesztett s a többi… nem lehet olcsó viccelődés a bigott ember számára? Ezt a földi mitológiát ugyanaz az ember teremtette, amelyik kereszttel a kezében a hitért az életét adta számtalan esetben. Zeusz volt olyan szentség a görögök számára, mint a kereszténység Istene Kis János számára. Ettől Arisztophanészt még nem kövezték meg A madarak-nak valósággal istentagadó szellemisége miatt.

– A Vidám sirató egy bolyongó porszemért című vidám játékodnak egy korábbi egyfelvonásos változatában Miklós és Lenke szerelme az Énekek énekének szép soraival nyilatkozik meg. Ez a motívum aztán a Lócsiszár-ban Kolhaas Mihály és Lisbeth szerelmi kapcsolatában bukkan fel, s a Vidám sirató-ban a két fiatal párbeszédében a biblikus motívumok már enyhén ironikus hangsúlyt kapnak. Érdekel, hogy a motívumváltozásban milyen meggondolás vezetett.

– Miklóst és Lenkét adventista oktatók – Prédikás és Emma asszony – mindenfajta istenes tanítással képesztik el. Szerelmes játékukban ezeknek a parafrázisait is hallhatjuk. Én úgy véltem: ide csak ez való. A Lócsiszár-ban inkább helye van az Énekek énekének. Luther fordításában a Biblia akkor már tömegek olvasmánya lehetett, Kolhaas mélyen vallásos ember s a többi. Meg aztán: egyik vidám játék, a másik meg dráma. Ez utóbbiban a biblikus sorok jobb helyen vannak.

– Mostan pedig a Vidám sirató kapcsán említem a következőket: Az „eszközember” kifejezéssel először Veres Péternél találkoztam. Az eszközemberek lelkiségéről, a Mit ér az ember, ha magyar? című könyvében. Ebben a véleménye inkább kedvező erről az embertípusról. Azt írja: „Nagyon jó emberanyag ez, csak tudni kell velük bánni. Tudni kell őket elhelyezni, egymással sakkban tartani.” A Vidám sirató-ban te mintha szigorúbban ítélkeznél. Vagy Veres Péter észrevétele óta az idő sok és komor tapasztalattal szolgált?

– Hirtelenjében most nem vehetjük elő Veres Péter könyvét, így nem tudhatom, hogy az idézet milyen összefüggésekből kerül terítékre. Ebben a formájában – úgy gondolom – ellentmondás feszül benne. „Nagyon jó emberanyag…” Csak egyiket a másikkal sakkban kell tartani! – ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Lesújtó módon is. A Vidám sirató-ban jól ismert otthoni, mezőségi atyámfiai közül válogathattam szereplőket. Ezen a tájon eléggé elszaporodtak a vallásos szekták. Ezekben olyanok is találhatók, akik korábban, a háború utáni években helyi közéleti tisztséget is betöltöttek. Mint Fügedes Károly is. Számukra nem egészen világos nézetek végrehajtói voltak mások, felsőbbségeik utasítására, majd azután, hogy valóságos vagy vélt sérelmeik miatt elhúzódtak a közéletiségtől, vagy éppenséggel félreállították őket, újabb „eligazítót” kerestek maguknak. Fügedes Károly például a Prédikást, emez meg saját távolabbi irányítóját stb. Régi megfigyelés, hogy ember emberrel büntetlenül nem találkozhat: vagy jó, vagy rossz hatás érheti. Az én „hősöm” esetében a külső hatás – belső indítékokkal is találkozva – csakis negatív jellegű, ezért ítélem meg szigorúbban. Otthoni kis közösségünk számára az ilyen fügedeskárolyok már-már szó szerinti értelemben is elveszett emberek. Egyik napról a másikra tűnnek el a szemünk elől. Számukra már nem fontos semmilyen közösségi együttlét, közös gond és aggodalom, ők elmennek a magánüdvösségüket hajszolni. Amikor minden igekötőnkre szükségünk van…

– A Vidám sirató írása közben gondoltál-e Illyés hasonló hangvételű munkáira? Az általa említett farce-teremtő ambíció nem vezetett-e? A Bolhabál, a Bál a pusztán, a Bölcsek a fán műformájára gondolok…

– Írás közben semmi másra nem gondoltam, csak saját életbeli tapasztalataimra.

– Álmodban gyakran jársz-e mennyben, pokolban? Mert hogy játékaidban sokféle leleménnyel keresed az alkalmat, hogy ördögökkel és angyalokkal komázz.

– Az álom nem hordozott meg ilyen helyeken, de Fügedes vagy Gedeon otthoni, kamarási őstípusa rengeteget mesélt nekem ilyenszerű álmairól.

– Emlékszem, hogy a marosvásárhelyi ősbemutatóra készülődve mennyi bizonytalanság emésztette Harag Györgyöt: miként is jelenítse meg a Vidám sirató-t. Évekkel később aztán hosszan beszélt arról, hogy kétségeiből egy mezőségi látogatás rántotta ki, amikor is egy mezőségi atyafi kalapja (!), a színpadképet sugalló dombvonulat s a szombatos hívőkkel való beszélgetés indította el a képzeletét.

– Tudnod kell különben, hogy a darab nem szombatosokról szól. Dogmatikailag több vallási szekta elemeit kevertem. Egyáltalában: nem vallásos szektát, hanem bizonyos emberi magatartásokat vettem célba.

– Ennek a leszögezését én is fontosnak tartom. Haragra visszatérve: más alkalommal arról beszélgettünk, hogy ő rendezte legelsőnek a Pompás Gedeon-t is. De nem volt vele megelégedve.

– Többször mondogatta, hogy újra szeretné rendezni. Nem ez volt az ő szenzációs hangváltása, hanem Nagy István darabja: az Özönvíz előtt.

– Harag György hatvanadik életévében halt meg. Már nem olvashatta a születésnapi méltatásokat. Arra kérlek, hogy nemcsak a magad elfogultságával, hanem általánosan is, a romániai színházi élet szempontjából méltasd színházteremtő munkásságát.

– Remélem, hogy pályafutását, a hazai magyar színjátszásban fordulatot hozó munkásságát színháztörténészeink valamelyike könyvben is méltatni fogja. Én most csak annyit mondhatok: Új Élet című képeslapunkban az életútját vázoló íráshoz gyermek- és ifjúkori, családi fényképek után kutattunk. Úgyszólván semmit sem találtunk. Apja, anyja, két testvére Auschwitzban pusztult el, ő maga Mengelének ama hírhedett intésére, mely gázhalálra vagy munkára ítélte a deportáltakat, munkaszolgálatosként Mauthausenbe került, s majd Ebenseeben szabadult föl. Hozzátartozóinak életével semmisült meg annak a korszaknak minden más emléke is. Gyuri erről nekem sohasem mesélt semmit, de abban, amit alkotott: az ő tiltakozása a robbanóanyag. Tiltakozás az erőszak s az embernek bármiféle meggyalázása ellen. Ez az indulat nyilván mások életművében is jelen való drámai erő lehet, de Harag György művészi szemléletében mindennél erőteljesebben és következetesebben érvényesített. Ha arról szólunk, hogy íráshoz, festményhez, szimfóniához mindahányunk számára mi nyújt örök segítséget, mi lehet el nem apadó forrás; ha azt mondjuk Tamásival: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, Harag György minden színpadi megszólalásával azt mondhatta volna: azért vagyunk a világon, hogy az erőszakot, a fajmítosz bestialitását száműzzük belőle. S ha tinéktek, barátaim, vigasz és megtartó erő a megénekelt szülőföld pora: veletek vagyok magam is a ragaszkodásban ezzel a maréknyi hamuval, mely apám, anyám volt és két fiútestvérem. Ők négyen a hatmillióból.

Szótlanságra hajló csendességében és vulkanikus erejű színpadi látomásaival így él bennem Harag György, aki a maga személyes tragédiáinak iszonyatosságát a századvég folytatólagos embertelenségeiben is fölismerte. Így lett ő, akivé lett.

– Lírai alkat vagy, mondottad többször is. Drámáid, esszéid, prózai műveid nyomán jól tudjuk s igazolhatjuk. A Vidám sirató versbetétjeit is te írtad.

– Azok nem versek, csak énekes rigmusok.

– De ismerem az Igaz Szó-ban közölt, nem rigmusszerű versedet is. Feltételezhetem, hogy szemérmesen titkolod: netán a költő is folyamatosan működik benned?

– A magyar költészet mai nagyjai között? Isten őrizzen! Amit olvastál különben: versformába tördelt próza volt.

– Történelmi drámáidban, esszéidben vagy a Creangă nyomán írott mesejátékban biblikus ihletettségű, poétikus nyelved természetes megnyilatkozás…

– Álljunk meg! Itt minden egy kalap alá kerül. Kálvin János persze hogy biblikusan szól. Luther hasonlóképpen! De a már említett Kalandozások Ihajcsuhajdiában – melyben néhány Creangă-mesemotívumot használtam föl, a „biblikus” fogalma nem lehet érvényes. Hasonlóképpen a Pompás Gedeon-ban és a Vidám sirató-ban sem… Ott csak Prédikás mezei papom istenes beszédjét lehetne félig-meddig így jellemezni.

– Igen. E két utóbbi munka nem tűri az emelkedettséget. A mindennapiság irányába, földközelbe kényszerít. Milyen nyelvi és ábrázolásbeli gondot jelent neked, amikor történelmi idők helyett mai, mezőségi, a román közéletben, társadalomban élő dolgozókat kell színpadon megszólaltatni? A jelen polgárait, akik bizony sok okkal nem társaloghatnak Szenczi Molnár Albert, Arany János, Tamási Áron nyelvi igényességével.

– Ha netán emlékszel, F. bátyámat is megszólaltattam nemegyszer az írásaimban ilyenformán: „Jött a procsesz a tribunáltól, nagyon megbúsultam, enni se adtam a kucsának, csak ugatott a szpurkát éhes dzsomorral.” Ami Tamásit illeti: ő nem „emelkedett”, hanem a nyelvnek pergetett méztiszta cseppjeit nyújtja, az alakjai pedig a mai napig is élő nyelven szólnak. Sajátságos modorát persze nem vitatom. Ami engem illet: a képességeimtől idegen témához lehetőleg nem nyúlok. Ábrázolásbeli gondjaimat ez is csökkenti.

– Nem okozott félreértéseket s érzékenységet az erdélyi és általában a romániai magyarok között, hogy például a Vidám sirató-t románul is bemutatták? Hiszen ebben sajátos világ elevenszik meg, egyik-másik alakod bugyutasága akár az egész nemzetiségre értelmezhető tanulsággal is járhat, noha általános emberi gyarlóságok ellen szólsz.

– Ostoba fajankó, aki valamely szatíra hősét annak egész nemzetével azonosítja, mindenütt akadhat. Csakhogy ilyenformán a világirodalom számos remekét csak otthon, családban lehetne bemutatni. Ion Luca Caragialét például, avagy Gogolt stb.

– Énekkel feltarisznyálva indultál el otthonról, írtad egy helyütt. Az Anyám könnyű álmot ígér-nek, poétikus drámaiságában, egyik legszebb fejezete, amikor András-napon örömét, fájdalmát együtt énekli a család. Zenei élményeiddel kapcsolatban Szabolcsi Bence tanulmányait is említetted. S hogy e kötet játékai a zenét, a dalt is igénylik, sőt a Vidám sirató-ból már opera is készült – alkalom arra, hogy megkérjelek, idézd fel életed néhány zenei élményét.

– Attól tartok, ezzel most elkalandoznánk beszélgetésünk tárgyától, amely ennek a kötetnek anyagához kapcsolódik. Másutt – a Magyar Rádióban például – bővebben beszéltem erről. A dolognak értelme különben csak annyi lehet, ami nemzeti létünkre nézve is tanulságos. Kántortanítónak szánt engem a Bethlen Kollégium, természetes hát, hogy zenét is tanultunk: hegedültünk, harmóniumon és zongorán is gyakoroltunk. Kiváló zenetanárunk, Szabó Géza, Bartók- és Kodály-rajongó volt, jó szellemben oltott be bennünket. Ebből a forrásból hoztam kezdeti sejtelmemet, amely azután bizonyossággá lett bennem: az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnya révén lehetünk önmagunk. Akármelyiktől fosztana meg a sors: bénák maradunk.

– A síráshoz bánat, a kacagáshoz bátorság is kell. Hát a kacagtatáshoz az írónak mire van szüksége?

– Hogy mérges legyen, amúgy istenigazából.

– Tapasztalatod szerint a közönség mer-e nevetni? Az idő változásában változik-e a néző bátorsága?

– A Vidám sirató-t Marosvásárhelyt százvalahány előadáson kacagták végig, elsősorban Lohinszky Loránd és Tarr László ragyogó játékát értékelve. Harag Györgynek pedig arra is futotta komédiázó kedvéből, hogy a játék végpillanatait elkomorítsa. A kacagást, akár egy vidáman zengő hangszert egyszer csak lefogta, s mi azt éreztük, hogy szorul a torkunk. Ezt sehol másutt nem sikerült – rendezőnek – megismételnie. Ami pedig a néző bátorságát illeti: úgy gondolom, az együtt nő vagy együtt fogyogat íróinak bátorságával és gyávaságával is.

– Egyetértesz-e abban, hogy egy magabiztos társadalomnak az erős szatírát is el kell tudnia viselni?

– Valahogy úgy kellene lennie.

– Tanulságos tudomásul venni: az irónia egyre inkább uralkodó lesz a drámaírásban, mondottad egy alkalommal, interjúvoló kartársadnak. Érthetjük ezt további drámaírói terveidre is?

– Ezt rengeteg elméleti írás, színházi tanácskozás következtetéseire utalva mondottam. Véleményem pedig az, hogy a színpadi szerző hangvételét senki sem szabhatja meg. Nincs és nem lehet rá törvény: ezt vagy amazt ma már így vagy amúgy kell csinálni. Ha a színházban létrejön az a kettős építkezés, mikor is a játék ikertársa a néző tudatában s érzésvilágában is fölépül: az elméleti receptek elhanyagolhatók. Én továbbra is csak azt mívelem, amire képes vagyok.

Ablonczy László

Kötél – homokból^*

– Megvallom őszintén, bármennyire is szerettem „félrejáró” hőseidet prózai műveidben, sőt színpadi feltűnésükben – a Pompás Gedeon-ra gondolok –, új idők jelét véltem megszólalni, mégsem hittem, hogy a te műveid oly fontos szerepet játszanak majd a romániai magyar színház felnőtté válásában. Meg is írtam (tehát hiába próbálnám letagadni), hogy az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására, még mindig túl tágas teret engedsz az anekdotizálásnak. Pedig te írtad meg az első, erős visszhangot keltő Asztalos-kritikát Eső elől tóba? című esszédben… Véleményem szerint nem is annyira az Anyám könnyű álmot ígér-rel, mint inkább történelmi drámáiddal és esszéiddel, a Lócsiszár-ral, a Csillag a máglyán-nal s a Perzsák-kal pirítottál rá kétkedő híveidre. Kezdjük tehát itt a beszélgetést, a gondolatcserét. Tévedek-e, ha az Egy lócsiszár virágvasárnapja Kolhaas Mihályában erősebben érzem az önkritikai elemeket, mint hatalmas (és örvendetes!) közönségsikerű naplóregényedben?

– „Félrejáró” hőseim azért mutatkoznak az ötvenes években holmi csodabogaraknak, mert normálisak voltak. Ők jelentették a valóságos életet egy torz – és persze normálisnak kikiáltott – szemlélettel szemben. Félrejárók voltak, mert nem feleltek meg a szocialista-realista kritika pontokba foglalt normarendszerének. Bizonyára tudod, hogy az ötvenes évek középnemzedékének kétségtelen tehetségét jórészt az effajta kritika fertőzte meg a bizonytalansággal. Már-már senki sem mert saját természetéhez igazodni. Képzeld el, hogy hangjukat már jó művekben kialakított férfiak egyik napról a másikra elkezdenek mutálni: hogy maguk sem kezdik jónak tartani, amit eladdig műveltek. Az Oltyánok unokái-nak szerzője így írta A mi lányaink-at, a Vád és panasz remek novellistáját így szoríthatták a nagyepika zsákutcájába; a parasztság minden testi-lelki rezzenetét érzékelő őstehetséget ilyenformán gabalyították a Törik a parlagot című regény spekulációiba. Ez csak három példa a sok közül. Voltak persze konok babok is. A kritikai rotyogtatás nem főzte meg egyebek között Kós Károlyt, Bözödi Györgyöt… Javukra írandó tehát az is, amit ez idő tájt nem írtak meg. E tragédiának a fölfedése, alapos földolgozása azonban még irodalomtörténészre vár. Könnyű utólag okosnak lenni. Mikor eltörik a tengely, kiderül: mindenki tudott volna jobb utat is. De midőn egy Gaál Gábor dörgi Horváth Istvánra, hogy a forrongó faluról szóló verses híradása: feudális szemléletre vall, vagy hogy Toldi Miklós végeredményben kulákfigura, a helyzet bonyolultsága menten kiderül. Ha példát óhajtanál az akkori körülményekből, egyet mondanék csupán: a falu felébredt, írta a kezdő novellista. Mondatát a szerkesztő így javította ki: a dolgozó falu felébredt. Indoklás: a kulákok bizonyára lustálkodnak még. Ez nem anekdota, miként az sem, hogy a kritikának nemegyszer olyan hatalma volt, mint az ügyészségnek. Gaál Gábort két vagy három „kritikai írás” semmisítette meg – úgyszólván fizikailag is. Álljunk meg! – mondhatnád, azt kérdezve: és ti, akkori fiatalok, mit csináltatok? Egy akkori ifjú nemzedék egyöntetűségéről beszélni nem lehet. Volt, aki kínos-keservesen kereste saját igazi hangját, más pengette változatlanul az udvari lantot, ismét mások észrevétlen kiestek a rostán. Jómagam egyre kevesebbet írtam, nyilvános önvizsgálattal is megpróbálkoztam, félkész munkáimat megsemmisítettem, drámaibb hangvételű írásaimat a cenzor dobta vissza. Az idillizmus-negativizmus gyomirtó vitájában ugyancsak irattartóba kerültek az igazmondó irodalmat sürgető vitacikkeim. De megjelent az ötvenes évek közepe táján, mint említed, a Félrejáró Salamon. Új idők jele, mondod te, és hasonlóképpen, a Pompás Gedeon. Ha részint hízelgő is ez rám nézve: ezt a jelt nem kell leszűkíteni a magam személyes égtájának horizontjára. Még akkor sem, ha azok az évek nem mutatnak hasonló vállalkozást. A Félrejáró Salamon nem az én érdemem: a szüleim szenvedése. Drámájuknak így is csak jelzése. De jelzés legalább. A kényszerűleg visszafogott indulat halántékér-lüktetése. Az emberi méltóságot percenként lábbal tipró Patkós figurámnak csak a biciklijét törettem össze Salamonnal. Te azt mondod: még mindig kísért benne az anekdotizmus. Valószínű, hogy így van ez. De utána kellene nézned annak is: központi politikai napilapunk kritikusa, valamint az akkori idők egyik főideológusa miként verte el a port a munkán. Enyhébb jelzői közül való, hogy „negativista, revizionista”. A biciklinek – a rajoni hivatali személy akkori autójának – fához vagdosása pedig: „ellenforradalmi felkelésre való bujtogatás”. Ez úgy hangzik, mintha Bajor-szatírát olvasna az ember. Az emberiség nevetve válik meg a múltjától. De ki mondja meg, hogy szeme alatt a könnycsepp a kacagásé-e vagy inkább a sírásé? Azt mondod nekem: „az életben eltitkolhatatlanul jelen levő tragikum rovására még mindig túl tágas teret” engedtem az anekdotizálásnak. Azt is mondhatnám: ez így volt. De azt is mondhatnám: a naponta meghirdetett hurrá-optimizmus képviselői szerint túl tág teret engedélyeztem a társadalom negatív jelenségeinek. Közben mitől lett volna a Félrejáró Salamon negativista és revizionista? És miért vették le színről már a hatodik előadás után a Pompás Gedeont? Mert a Hivatal sértve érezte magát. A kritikát ez nyilván nem érdekelte. Dramaturgiai gyöngeségeit viszont joggal hányta a szememre. Válságban az ember! – mondta a kritika. Mert a régi módon már nem akart szólni, új módon még nem tudott szándéka szerint beszélni. Író számára ily esetben jelent nagy segítséget a kritika előleg-bizalma. Amiként Németh László az induló Tamásinak előlegezte már a későbbit, az igazit. Ehhez persze nem csupán jó kritikai érzék kell, hanem bátorság is. A tévedés kockázatának vállalása. Félreértés ne essék: magam a kritikára nem panaszkodom. Egy-két rosszindulatú támadástól eltekintve mindig felkarolta a munkáimat. Igaz, hogy például a Tékozló szerelem című vidám játékomban „csupán” a közönség vette észre a Golovics-jelenség aktualitását. („Nem tiltunk meg semmit, de mindent megakadályozunk.”) Megvallom, utána következő munkáimhoz is a közönségtől kaptam nagyobb biztatást. Írótársaimtól is persze. Majd azután: utólagosan a kritikától is. Panasz lenne? A kritikának abban is igaza lehet, hogy nem előlegez semmit. A kész munka érdekli. A magányos küszködés: az író dolga, kínja. Amiként közösen vigadunk, de egyedül halunk meg, azonképpen magánkínja az írónak is: hogyan találja meg önmagát. Miként épít évgyűrűre évgyűrűt képességeinek és eredeti szándékainak legjavából. Hajlok a meggyőződésre, miszerint – „száz úton csatangolva” – a legbiztosabb eligazító pont a kezdeti, majdnem hogy a gyermekkori. Látszat és valóság ellentétének dolgában, egyén és hatalom viszonyán elképedve az 1953-as keltezésű novellámban (Ismerkedés) bukkanok későbbi vitacikkeim zsenge magjára. A valóságot idillizáló igazgató így szól beosztottjához, aki azt állítja, hogy ő viszont arra jár, ahol a valóság nem éppen rózsás: „Akkor maga ne járjon arra, hanem olvasson újságot.” 1948 nyarán „megszöktem” az Ifjúmunkás bukaresti szerkesztőségéből, nem bírván a főszerkesztő minden percnyi lelkesedésének ügetőversenyét és követelményeit a valóság föltárásának dolgában: „Maga ne járjon arra, hanem írjon újságot!” De én szellemi cukrászművész nem akartam lenni. Érdemek ezek ma már? Oda szeretnék csupán kilyukadni, hogy a kezdő író is berzenkedik bennem a te olyasféle megítélésed ellen, miszerint az Egy lócsiszár virágvasárnapja „önkritikai elemeket” hordozna. Úgy tűnik: a romániai magyar irodalomban nekem tartogatod ezt a megtisztelő feladatot. Köszönöm, igyekszem is véghezvinni. Az írás: szüntelen önvizsgálat. Önkritika is, ha úgy tetszik, minden előző munkával szemben, amelynél jobbat óhajtunk írni. Mégis úgy érzem: a Lócsiszár szellemisége inkább kritikai, mint önkritikai. Derék lócsiszárokra nem én uszítottam a kutyákat. Te pedig azt mondod: de hiszen ott az önvizsgálat az Eső elől tóba című tűnődésben. Igen, többes számban: tűnődés önmagunk fölött. Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy „anekdotikusnak” egy egész jelenséget minősítettem, nem elsősorban szerény személyemet, kit azután elrettentő példaként kapott föl nem egy kritikai elmélkedés, futni hagyván az anekdotában ludasok legnagyobb részét. Szavaink értelme tehát ott van azoknak a fejében, akik azokat értelmezik.

Ami pedig a „kétkedő híveket” meg a „rápirítást” illeti: hidd meg, nem olyan időket élünk, hogy a gondjaink között helyet szoríthatnánk az efféle becsvágynak. Égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárok, akik egy nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket, mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene. A Nagy Szakadékban mindennek helye van.

– A Lócsiszár kolozsvári bemutatójára közel négy évvel ezelőtt került sor. Nálunkfelé ritka az olyan előadás – ha egyáltalán volt rá példa –, amely ilyen friss maradt ennyi időn át. Az egyéni indulatok s a közösségi gondok már a bemutató idején szétválaszthatatlanul nyilatkoztak meg benne, s úgy tűnik, ez az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység azóta csak még hangsúlyosabbá, még nélkülözhetetlenebbé vált. A Sepsiszentgyörgyön megtartott első nemzetiségi színházi kollokvium közönsége nem utolsósorban ezt az egységet ünnepelte, ennek időszerűségét ismerte fel. (Igazi nagy színházi élményként vitték magukkal az előadás emlékét a kolozsvári drámairodalmi kollokvium résztvevői is.) Harag György rendezői és Héjja Sándor a legjobb férfialakításért kapott díja – a kollokvium fődíja mellett – csak megerősítette véleményünket, hogy egy kitűnő írói szöveg (amely új és új mélységeit mutatja meg, többszöri olvasásra vagy hallásra) nemcsak a mesterséget értő, de e feladatot is érző művészek kezébe került. Gondolom, nem csupán én vagyok kíváncsi rá, hogyan alakult ki a hovatovább „Sütő–Harag-csapat”-nak nevezhető együttes, amelyben a színészek közül Héjja, Vadász Zoltán és Sebők Klára játssza a kulcsszerepet. Hogyan kezdődött együttműködésetek, főképpen hogyan indult író és rendező viszonya? (E kérdés megfogalmazásakor eszembe jut Nagy István nyilatkozata az Özönvíz előtt felújításakor – vagy inkább így: Harag György-féle felfedeztetésekor.)

– Felfogásom szerint a rendező nem szolgája a drámaírónak. Vagy tegyük föl – előhívója sem egy magányosan exponált filmkockának. Nem hiszek a „rendezőcentrikus” színházban, de fenntartással fogadom az „írócentrikus” színpad tolsztojánus berzenkedését is a dramaturgia ellen. Dramaturgia és rendező persze nem azonos fogalmak, a rendező legfőbb anyajegye mégis: ilyen vagy amolyan dramaturgia. A szöveg valóságos színpadi képe ott alakul ki végső fokon az ő látomásában. Bizonyára megsejtett ebből valamit Marosi Péter is, mikor az Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámámat egyszerűen „szövegkönyvnek” nevezte – mondjuk librettónak? –, joggal és meggyőzően értékelve-dicsérve Kolhaas haragját és Harag Kolhaasát.

Színpadi képet mondtam föntebb, de többről van szó. Harag a gondolat és látvány egységét keresi. Csodálatos egyensúlyérzékével vezeti át szerzőjét a magasban kifeszített kötélen, biztonsági háló – az olcsóbb színpadi engedmények hálója – nélkül. Elindulni ezen a kötélen sosem félek vele. Mert nem bízza magát kizárólagosan a szerzőre – írtad volna meg jobban, barátom! –, magam pedig úgy gondolom: az én homokból font kötelem is megbír valamiképpen. Hogy miért homokból? Mert drámát – szerintem – csak így érdemes írni: életünk oly lehetetlenségeivel küszködve, amelyek első pillantásra a homokkötél-fonáshoz hasonlatosak. Mint például a gondolat eszményi szabadsága, a szabadság eszményi formája stb. Mindezek látszólag: pusztán a morális bátorság körébe tartoznak, kívül esvén a szellemi merészség területéről. A kategorikus outsiderségnek egy öreg süvölvénye fejtette ezt ki nemrégen, hazai magyar irodalmunkról szólva. Rengeteg szabad idővel rendelkező spekulatív elme; van ideje kétfelé nyálazni a szétválaszthatatlant. Örülök, hogy – az említett Lócsiszár-t is félretéve – „az etikailag és esztétikailag egyaránt lényeges egység”-ről beszélsz. Eszerint a két kategória benned nem tűz és víz, nem művészet és illemkódex ellentéte.

A Haraggal létrejött együttműködésre visszatérve: bizonyos „konzervativizmus” is összefűz bennünket. Egyebek között: egy színházi előadás alapanyagának ő is a szöveget tekinti. A halhatatlanság újabb lehetőségeitől – mint például a szöveg nélküli színház – önmagát megfosztva: Harag nemcsak elolvassa és értelmezi a szerző szövegét, hanem – ha olyan az persze – belehallgatózik önmagába is. A rezonancia végett. Akármilyen homokból ő sem tud kötelet fonni. Kiderült – talán a Pompás Gedeon megrendezése óta –, hogy sorsunk homokszemei ott csikorognak az ő fogai között is. Könnyed fogalmazás lenne azt mondanom: egy srófra jár az agyunk. Inkább azt hangsúlyoznám: egyazon nemzedékhez tartozva a történelmi tapasztalatnak rengeteg sóját ettük meg közösen. Ilyenformán talán megsejtettük, hogy nem elég a lelkesedés ellen lelkesedni: pattanjon is ki valami az összerántott szemöldök mögül. Rendezőként Harag – úgy látom – nemcsak azt tisztázta magában: mit nem akar, de azt is, hogy mit akar. Valóban mit akar? A kezébe kerülő dráma szövegét maximálisan érvényre juttatva – önmagát építi be az előadásba. Önnön „haragját” és véleményét arról: mivé lett bennünk a világ – adott esetben: minden világok legjobbika –, és újabb kori Jónásokként miként érezzük magunk e cet-világ gyomrában. Keményen, férfiasan szól – saját létérzéséről is.

– A Csillag a máglyán-t, ha jól tudom, három rendezői koncepcióban is láthattad, három különböző nagyságrendű város színházában, különböző „művészi státusú” színészek előadásában. A szerzők általában nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat, nem akarják megsérteni jövendőbeli (remélt) partnereiket. Mégis kérnélek, ha nem is a teljesítmény értékét, de a téma, a figurák megközelítésének módját szembesítsd ezúttal – színházi önismeretünk érdekében is…

– Jól mondod: a szerzők nem szívesen tesznek minőségi összehasonlításokat. Ez nem feladatom. A kritikát ebben illetékesebbnek tartom.

– Vajon mi az oka, hogy a Vidám sirató – a közönség s részben a kritika kedvező fogadtatása ellenére (aminek Sepsiszentgyörgyön tanúja lehettem) – nem említhető egy nap a Lócsiszár-ral és a Csillag a máglyán-nal? Tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogyan született ez a darabod, szerkesztői sürgetésre (két korábbi egyfelvonásos összedolgozásából), az Igaz Szó drámapályázatára. Megkockáztatom azért a kérdést: vajon nem arról van-e szó, hogy ma igazán jókedvvel (mármint alkotó kedvvel) drámát vagy éppen tragédiát írsz? Megbocsáss ugyanis az őszinteségért, de én valóban „sütőinek”, az „új” Sütő Andráshoz méltónak csak az eszközemberekről szóló songot találtam – s még Lohinszky és Tarr László egészen kiváló színészi alakítása ellenére is a már említett, a problémákat helyi érdekűvé degradáló anekdotizmust véltem előbukkanni…

– Olvasom, hogy Móricz Zsigmond színpadi munkái ugyancsak nem emlegethetők egy napon a regényeivel, novelláival. Nyilván ő tehet róla. Ő teremtette az összehasonlítás lehetőségét. Jelek szerint így vagyok én is a Vidám sirató-val. Gondolom, nem várod el tőlem, hogy lepocskondiázzam. Közönségével együtt, a századik előadás küszöbén. Mondjam – tréfából persze –, hogy a darab jó – mégis sikere van? Új munkáim közben nincs erőm kézbe venni, mert nyilván újraírnám. És fölerősíteném benne, amit te „anekdotizmusnak” gondolsz. Vagyis a vidám játék kacajt teremtő replikarendszerét. Izgalmas feladat valamely gondolatnak olyszerű megfogalmazása, hogy abban a hatalmas színházi teremben félszájú mosoly helyett harsány-kacajos egyetértést keltsen, teszem azt az eszközemberség dolgában. Próbáld meg alkalomadtán. Meg aztán: én ezt a vidám játékot valójában közel másfél évtizede írtam, első részét Székelykeresztúron néztük meg – műkedvelők előadásában – Páskándi Gézával. Azt mondta nekem: „Jó kis abszurdot csinálhatnál ebből.” Bevallom töredelmesen: Géza barátom szavai valahol megragadtak bennem. Jó kis abszurd persze nem lett belőle. Csak vidám játék. Helyi érdekű? Ha egy nemzetiségi közösségtől való elidegenedés helyi érdekű: vállalom. A gyöngéivel persze. És Fekete Sándornak valamennyire vigasztaló megjegyzésével is a szegedi előadás kapcsán: „a szívós sznobok kivételével jól szórakozhattunk a Vidám sirató-n”. (Új Tükör, 1978. 13. sz.) Isten őrizzen, hogy én most téged a szívós sznobok közé soroljalak. Mert úgy sejtem: igazad van. Igazán jókedvvel, mármint alkotó kedvvel valóban drámát írok inkább. Kedvvel – azaz: dühösen. Valószínű, hogy ha Vidám sirató-mat komorabb indulattal írom: vidámabbra sikerült volna. Az írás: nem öröm. Ezt csak pincérek és cenzorok terjesztik róla.

– A Káin és Ábel-lel egy történelmi drámatrilógiát mondtál befejezettnek, több nyilatkozatodban is. Ezzel egyet is értek, amennyiben hatalom és szabadság viszonyát, hogy úgy mondjam, egészen a „forrásig” követed. A szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk. Kimaradt viszont egy olyan tényező, amelynek jelenlétét eddigi méltatóid joggal nevezték drámaírói erényednek, s amelyet egy olyan rendező, mint Harag, kitűnően tudott a legjobb értelemben vett hatáskeltésre felhasználni: az aktív színpadi tömegre gondolok…

Véleményed szerint milyen a közönség teherbíró képessége a cselekményélményektől nem vagy alig kísért költői szöveg befogadásában? Nemegyszer hallottuk, legutóbb épp a sepsiszentgyörgyi kollokviumon, „mesterségbeli” kérdésként megfogalmazódni a vádat a nem színpadszerű, ám egyértelműen irodalmi értékű drámákkal szemben. Kocsis István Árva Bethlen Katá-ját említették például. Én már többször kifejtettem ezzel kapcsolatban az ellenvéleményemet, illetve azt az igényt, hogy a színházak, a rendezők keressék meg az ilyen szövegek sajátos, eredeti színpadi formáját, és ne a régi beidegződéseikhez ragaszkodjanak, azokhoz próbálják idomítani a saját útját kereső vagy már éppen azt járó írót. Vajon a Káin és Ábel nem követel-e valami egészen mást Harag Györgytől és színészeitől (talán a díszlettervezőtől is), mint amivel a Lócsiszár-t és a Csillag a máglyán-t sikerre vitték? Adtál-e erre vonatkozólag valamilyen tanácsot a rendezőnek, vagy sugallt-e ő neked valamiféle változtatást? (A Kolhaas-balladára gondolok most, amely tudtommal rendezői kérésre készült, és a drámai műbe tökéletesen beillő elemnek bizonyult; a hatás nem is maradt el.)

– „Aktív színpadi tömeg…” Sokféleképpen értelmezhető fogalom. Lám, Kocsis esetében – épp véleményed szerint – egyetlen személy is elegendő: Árva Bethlen Kata. Láthatod különben: elszaporodtak a kétszemélyes drámák is. Valaminek a színpadképessége, drámaisága nem a szereplők számán múlik. A Káin és Ábel-ben „a szöveg költőiségét ismét megcsodálhattuk” – mondod. Finoman azt akarod érzékeltetni, hogy ezzel szemben a költőiség cselekményességét „nem csodálhattuk meg”. Úgy, ahogy ismerem a darabomat, változatlan bennem a gyanú, miszerint cselekménye is van. De ez persze szerzői elfogultság, erre a kalapodat se tedd ki az esőbe. Ábel is azt mondja, hogy látta az Istent, pedig nem láthatta.

Annyi bizonyos, hogy a Káin és Ábel más téma, másfajta megközelítést követel. A magam utánzására nem vagyok képes. Aki hajdani sikereinek színhelyét bámulja: jobb, ha nem kezd új munkába. Mert az már sorozatgyártás. Nem az volt a gondom, hogy eggyel több színdarabom legyen. Hanem eggyel kevesebb csomó a torkomban.

 

Árnyalati, tehát lényeges^*

– Perzsák című esszéjére visszagondolva nem túlságosan merész logikai lépés az a következtetés, hogy az új drámának, A szúzai menyegző-nek a megírása régi terv – kezdtük a beszélgetést Sütő Andrással.

– Valóban az. Már amikor az esszét írtam, gondoltam arra, hogy ebből drámát lehetne írni. De az időközben előzetesen megírt drámák minden időmet lefoglalták. Így csak tavaly nyáron írhattam meg. Kint a Sikaszóban, a Hargita lábánál hat hét alatt elvégeztem a munkát. A darab helyszíne Perzsia, illetve a mai Irán, ahol én megfordultam, ahol szerencsés lévén, alkalmam volt megnézni Perszepolisz romjait és magamba szívni azt a hangulatot, amely szinte élő történelmi atmoszféraként vett körül. E helyszíni látogatás nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy megírtam a Perzsák című esszét, majd ezt a darabot. Szó van arról, hogy a Nemzeti Színház bemutatja.

– A szúzai menyegző témáját az esszéből is, a történelemből is ismerem – sajnos, a drámát még nem olvashattam. Eddigi műveinek publikálásából nagyon sokat vállalt a Marosvásárhelyt megjelenő Igaz Szó című folyóirat. A bemutatót megelőzően olvashatjuk-e majd benne a darabot?

– Nem. Többek között azért sem, mert az a tapasztalatom, hogy a színpadi munka közben sok helyütt módosul a szöveg, s el akarom kerülni az utólagos változtatásokat, javításokat. Harag Györggyel remekül dolgozom együtt, a mostani együttműködésünk során is elegendő idő lesz arra, hogy véglegesíthessem a szöveget.

– A Vígszínházban is bemutatott drámatrilógia problémakörét mennyiben bővíti A szúzai menyegző?

– Nem feltétlenül objektív mérce az ember véleménye saját magáról, s az íróé sem arról, amit csinált. Az én megítélésem szerint az előzőeknél komplexebb ez a dráma. Nem csupán abban, hogy a történetnek egy szerelmi szála sokkal bonyolultabb és nagyobb jelentőségű e darab építkezésén belül, mint az eddigiekben, hanem azzal is bonyolultabb, hogy A szúzai menyegző hőseinek sorsában a népek asszimilációjának kérdését próbáltam megközelíteni. Amint mindenki ismerheti ezt a történetet, Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát és leverte Dareioszt, hatalmát a meghódított területeken minden eszközzel megpróbálta stabilizálni. Egyik terve volt, hogy ezeket az igen változatos levert népeket nem csupán katonailag és adminisztratív módon, hanem lelkiekben is egyesíti. Nyelvben, kultúrában, világfelfogásban, vallásban. E koncepciónak egyik konkrét része volt, hogy Szúzában megrendeztetett egy hatalmas, gigantikus menyegzőt. Tízezer katonáját, parancsnokát szólította fel arra, hogy perzsa lányokat vegyenek el feleségül. Ez lett volna a magja, az első raja annak az új népnek, amelyet asszimilációs terveivel céljául tűzött ki. Ez feltétlenül új az előző drámákhoz képest mint problematika, s nyilván az ennek minden drámai következménye is.

– Mekkora egy szúzai menyegző esélye?

– Teljesen esélytelennek bizonyult. Én valójában e vállalkozás kudarcát írtam meg. De legbensőbb problematikáját is valamiképpen kifordítva, hiszen a kényszer, amellyel Nagy Sándor az új nép kiválasztódásának folyamatát akarta elindítani, emberekről lévén szó, menet közben rendkívülien elbonyolódik. Ugyanis hiányzott az önkéntesség és a szerelem ebben az egyesülésben, perzsák és macedónok, illetve görögök egyesülésében, részint viszont fel is bukkant. Ami újabb konfliktusokat támaszt. Mert más-más nyelvű, más-más kultúrájú – és erről a korról köztudott –, más-más vallású emberek, hősök, mártírok, szerelmesek, csalódottak kerültek össze, s ilyenformán a konfliktus nem pusztán más nyelvűek konfliktusa, hanem azoké is, akik ezeken a nyelvi korlátokon túl és hovatartozásukon túl is találkoztak. A drámában nyilván ez is helyet kapott.

– A kényszer után megszülető önkéntesség hogyan bonyolítja a drámát, hőseinek életét?

– Amikor a kényszer után létrejön valamilyen önkéntesség, törvényszerűen hoz újabb konfliktusokat. Éppenséggel az árnyalati, tehát lényeges különbségek miatt. Egyrészt összecsap az én drámám esetében is két fiatalnak a találkozásukig leélt élete. Összecsap sorsukban mindkettőjük társadalmi és vérségi, rokonsági háttere. Konfliktust teremt közöttük, hogy el kell nézniük a szerelmes fiatal hozzátartozóinak ellenséges magatartását. Valósággal föl kell számolniuk addig leélt életüket. Szembekerülnek saját vallásukkal. Szembekerülnek azzal, hogy most melyikük hol tegyen engedményeket, hogy létrejöhessen a harmónia. Szembekerülnek azzal, hogy igen gyakran már nem így fogalmaznak: én és te, hanem mi és ti. Ki rombolta le az Akropoliszt? – kérdezi görög hősöm. Hát mi – mondja a perzsa lány. De most ki gyújtotta föl Szúzát, és rombolta le csodálatos építményeit, ki égette föl a cédruserdőket? – kérdi a perzsa lány. Hát mi – mondja a görög. És mindazok a tények, amelyek minden ember tudatát megterhelik, törvényszerűleg csapnak össze. Törvényszerűleg akkor is, ha egy önkéntes szerelem születik meg.

– És így teremtődik meg a közösségben a harmónia. Ezt most kérdezem is, állítom is.

– Úgy gondolom, hogy rövid távon ilyen harmónia konfliktusok nélkül elképzelhetetlen. Bár nincs kizárva a lehetősége. Abban az esetben, amikor mindketten fölébe kerekednek mindannak, ami saját világuk negatívuma. Viszont az emberek nemcsak saját világuk pozitívumait hordozzák. És ezeken a konfliktusokon keresztül óhatatlanul átesnek egy tisztulási folyamaton, legalábbis minden ilyen esetben remélhető a tisztulás folyamata, illetve minden ilyen esetben remélni kell ezt a folyamatot. Amely szerintem örök és emberi, hiszen nem csupán Nagy Sándor idejében, de manapság is ilyen folyamat zajlik mindenütt a világban, a nemzetiség lakta területeken, a többnemzetiségű vagy többnemzetű államok területén, különösen az olyan államokban, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok is. Vagyis ez a keveredési folyamat, a vérségi keveredés, törvényszerű. Viszont, ahol az erőszak lép közbe, s mintegy megtervezve akarja siettetni, irányítani, vagy pedig a hatalom a maga céljainak akarja alárendelni ezt a folyamatot, ott e konfliktusok, ahogyan drámám színhelyén is, keservesebbek.

– A fölébe kerekedésről beszélt. Adott közösségeken belül, ha e közösségek természetükből fakadóan nem segítik, a felülemelkedés csak egyéni vállalkozás maradhat. Ilyenként nem eleve bukásra ítélt-e?

– Bonyolult a dolog. Mert ez rendszerint tényleg egyéni vállalkozás, nem közösségi, nem kollektív. Tehát minden esetben egy külön út. Némelykor tévelygés is, vagy félreértés, tévedés, mondjuk inkább így. Némelykor szerencsés találkozása lehet két embernek, aki túl tudott lépni saját világának a negatívumain. De a legfontosabb tényező nyilván az, ha egy kollektivitás már ott tart gondolkodásban, ha nem félti önmagát ezektől a kiválásoktól. Nem kell féltenie önmaga nemzeti vagy nemzetiségi létét ezektől az egyéni esetektől. Saját kisebbségi létét, amelynek alapvető életfunkciói azonosak a többségi létéivel. Ilyen értelemben a kisebbség is többség, mert ha leolvad, szétolvad, szétesik, ha közösségi funkcióit nem képes már betölteni, akkor az sem állítható róla, hogy kisebbség. A harmónia pedig, a keresett harmónia, nem lehet más, csak a java mindannak, ami görögben és perzsában adva van, egy eszményibb szinten. Persze a világ mai körülményei között, amikor szemünk láttára éled fel újra, nem gondolt méretekben és intenzitásban a nemzeti tudat, e harmónia keresésének folyamata, megítélésem szerint, még tragikusabbá válik.

– Mert a „túlhajtott” nemzeti tudattal szemben, amit egyébként nem így hívnak, ez csak afféle terminológiai zsákban futás, az egészséges nemzeti tudat…

– …elbírja és elviseli A szúzai menyegző végső konklúzióit. A művészeten belül és rajta kívül egyaránt megfogalmazható kívánságát annak, hogy harmóniát teremtsünk a nyelvek, szokások, vallások között. De épp manapság ez a kívánság nagyon határozottan alá van vetve különböző kollektivitások – köztük a nemzeti kollektivitások – túlhajtott érzelmeinek. Itt van például az a megállapítás, hogy a világ lassan az egynyelvűség felé törekszik, fejlődik. Rendben van. De ki kezdi ezt el? Melyik legyen az a nyelv? A különböző kísérletek ugye, az eszperantó például, gyermekded vállalkozások. A mai történelmi körülmények között ez beláthatatlan idő kérdése. Láthatjuk, hogy népek teremtették meg önálló államiságukat vagy küzdenek ma is az önálló nemzeti létért. A világ teljes egynyelvűségéről ma semmiképp nem beszélhetünk úgy, mint valamifajta küszöbönálló és belátható időn belül megvalósítható törekvésről.

– És törvényszerű-e, hogy „győzedelmeskedjék az igazság”?

– A drámában bizonyos eszmények, igazságok megvillanásáról lehet beszélni. Én hiába szeretném azt, hogy a darab főhősének, Parmenionnak az igazságát kiharcolhassam, amikor ő Nagy Sándor hatalmi körén belül olyan körülmények közé jut, amelyekben egyetlen lehetséges kibontakozás a sorsa számára, a halála. Hiába szeretném, hogy a két fiatal, egy perzsa lány meg egy görög fiú szerelme győzzön, ha a mögöttük álló társadalmi erők másként döntenek. Az én igazságom inkább az én óhajom. De történelmet óhajokkal nem lehet sem szemlélni, sem megközelíteni, sem alakítani. Az igazság szilánkjai győznek. Az abszolútumok hajszolása lehetővé teszi az ember számára, hogy viszonylagos igazságait kiharcolja.

Zelei Miklós

Hírhedett példa^*

– Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel: három dráma, amelynek a Kolozsvár-Napocai Állami Magyar Színházban volt az országos bemutatója, s amelyeket trilógiaként emlegetnek, bár nekem úgy tűnik, inkább a kritikusok, mint maga a szerző. Természetesen tematikai rokonságuk vitathatatlan, de tárgy és stílus szempontjából én csak az első kettőt érzem rokonnak. Most azonban a sétatéri színházban bemutatják Sütő András újabb tragédiáját, A szúzai menyegző-t, tehát – ha tetszik – ezután tetralógiát emlegethetünk. Kérdésem az lenne, hogy e mű témája, tárgya, stílusa szerint hogyan függ össze az előző hárommal? A kérdést indokolja az is, hogy A szúzai menyegző-t még nem olvashattuk.

– Úgy ítélem meg a magam részéről, hogy ugyanannak a gondolatkörnek a jegyében fogant ez a negyedik drámám is, tehát ilyen értelemben rokon az előző hárommal. Régi problémám a hatalom mindenkori jellege, alakulása, a hatalom egy közösség tulajdonában és a közösség egy hatalomnak a karjában, de különösen a hatalom és az egyén viszonya. A szúzai menyegző ugyancsak erről íródott. Végül is lehet tetralógiáról beszélni, de azt hiszem, ez nem lényeges. A szúzai menyegző témáját ezelőtt tizenöt évvel találtam, amikor sokat foglalkoztam a görög történelemmel, így Nagy Sándor személyiségével is. Másrészt alkalmam nyílott egy iráni utazásra, és ott a helyszínen is élményemmé válhatott Nagy Sándor ottani csatározásainak máig ható emléke. Mint köztudott, Nagy Sándor a perzsák leverése után azzal a gondolattal állt neki a hatalom megszervezésének, hogy különböző nyelvű népeket egyesítsen nem csupán egy közös hatalom keretében, hanem etnikailag is. Tehát az új országot ő valójában kohónak szánta, s ennek egyik mai napig is hírhedett példája az, hogy tizenkétezer katonájának elrendelte a házasságot perzsa lányokkal. Sorozatban akarta megszervezni ezeket a gigantikus menyegzőket, és ugyanakkor kidolgozta a rendszerét is annak, hogy miként lehet egyesíteni vérségileg is a különböző etnikumú népeket. Például adókedvezményt ígért mindazoknak, akik vegyes házasságot kötnek. Tudjuk jól, hogy az adókedvezmény meglehetősen komoly tényező akkor, amikor valaki az életnek indul, és némelykor – mint ahogy Nagy Sándor idejében is bebizonyosodott – erősebb az ősök szelleménél, hagyományainál. Ez volt a magja annak a gondolati anyagnak, amelyből kiindulva megírtam A szúzai menyegző-t. Úgy éreztem, hogy a történelemben kikristályosodott példa és drámai szituáció alkalmas edény és keret, hogy erről elmondhassam emberi sorsok ábrázolásával azt, amit tapasztalhattam magam is az én századomban. Bár nem a saját századomat akartam erőszakkal visszavetíteni egy korábbi idejére a történelemnek, hanem a történelemnek abból a belső köréből próbáltam kiindulni, és megérteni azt, ami akkor történt, de nyilvánvaló, hogy az ember nem teheti félre mindazt, ami saját korának közérzetéből felszívódott gondolataiba. Ilyenformán a hatalom mindenkori magatartását próbáltam ábrázolni egy olyan jelenséggel szemben, ami az emberi változatosság maga: a sokajkúság, a bábeli harmónia (van egy bábeli harmónia, ha megértés létezik a különféle etnikumok között), egyrészt korabeli történelmi tények alapján, másrészt pedig a képzelet szférájában. A dráma megjelenik hazai irodalmi sajtónkban, egyelőre nem tudom megmondani, hol, és megjelenik könyv alakban, a Perzsák című esszémmel egybekötve, ugyanis ennek a darabnak mintegy előtanulmánya ez a kis esszé, amelyet sok évvel ezelőtt írtam, és amely megjelent esszékötetemben.

– Rendkívül érdekes esély a drámaíró számára, hogy sorozatban négy művét ugyanaz a társulat adja elő, ugyanannak a kiváló rendezőnek az irányításával. Ez a hosszas együttműködés Harag Györggyel és együttesével nem hatott vissza valamilyen formában az újabb drámák megírási módjára?

– Óhatatlanul hatunk egymásra. Harag Györggyel immáron közel két évtizedes az együttműködésünk. Annak idején ő rendezte a Pompás Gedeon-t is Marosvásárhelyen. Ez volt legelső rendezése az én munkáimból. Nagyon tetszett nekem, bár ma azt mondja, hogy egészen másként rendezné meg. Visszatérve a kölcsönhatásokra, rám kétségtelenül hatással volt látásmódja. Ha egyetlen jelenségre akarnám leszűkíteni ezt, akkor azt mondanám, hogy az ő rendezési koncepciója drámaibb látásmódra, az anekdotikus elemek kiszorítására serkentett. Ahogy együtt dolgozva, menet közben tapasztalhattuk, hogy a drámának bizonyos részei, képei, jelenetei kilógnak a drámai lehetőségek kifejtésének kereteiből, hogy mindig a fő cselekményre kell koncentrálni minden részlettel, ez visszahatott az én otthoni, magányos munkámban is a szerkesztésre, és lehetséges, hogy új drámámban is észrevehető. Harag igen nagy tömbökkel építkezik, mindent alárendel egyetlen törekvésnek, hogy a dráma fő ütőerét tartsa életben, és ezért kegyetlenül megválik az olyan részletektől, amelyek esetleg nehezékei lehetnek a darabnak. Némelykor minden szóért sír a szerző, de végül is az összhatás dolgában, úgy látom, hogy Haragnak lett eddig igaza. Nagyon konokul távol tartja magát mindenfajta melodramatikus hatástól, mindenfajta érzelgős hatáscsikarástól, és ebben tökéletesen igaza van, mert az igazi drámai erőt, a tragikum tulajdonképpeni atmoszféráját roppant egyszerű eszközökkel, rideg logikával, nagyon racionális építkezéssel éri el, és meggyőződése neki is, most már nekem is, hogy a tulajdonképpeni összhatás az egésznek a végső kicsengése, és hogy ebben hamis hang és félrevezető út a melodráma, az emberi könnyzacskókra való utazás. Engem kezdetben mindig aggodalommal tölt el, hogy vajon nem magunk alatt vágjuk el a fát, vajon nem kezeljük túl ridegen az anyagot. Ilyenkor Harag a maga esztétikai alapelveihez tér vissza, mondván, hogy ami a nézőben történik, az úgyis titkos folyamat, és hogy ezt a belső mikrokozmoszt megmozgatni nem külsőleges eszközökkel, hanem mélyreható gondolatisággal és képi-gondolati eszközökkel kell.

– Annyira érdekes ez az eszmefuttatás gondolatiság és érzelmiség viszonyáról, hogy újabb kérdésekre indít. Az első: az úgynevezett parabolikus dráma, mely egy-egy legendás vagy történelmi esemény kapcsán szól a máról, a mához, jellegzetesen gondolati műfaj, és egyre növekszik az ellenzéke a „mai témájú” alkotások védelmében. Sütő András hogyan vélekedik erről?

– Nem kell félni a parabolától, amennyiben valaki úgy értelmezi, ahogyan én. Semmiképpen sem arra az olcsó megoldásra gondolok, hogy a történelemben megkeressük azokat a helyzeteket, amelyek valamennyire is hasonlítanak a maiakhoz, és akkor onnan próbálunk visszaszólni a mába, vagy annak az ürügyén próbálunk aktuális gondolatokat elpufogtatni. Engem ilyen értelemben a parabola nem is foglalkoztatott, mert a tulajdonképpeni törekvésem mindig az volt, hogy olyan drámai szituációt keressek, amely a klasszikus tragédia feltételeinek is megfelel. Tehát amely számomra alkalmat nyújt arra, hogy szabadabban mozoghassak az élet nagy alternatívái között. Teszem azt, élet és halál kérdésében egy történelmileg kialakult szituáció nekem szabadabb kezet nyújt, mint egy modern társadalmi jelenség. Hogyha egy mai hősnek a kezébe pisztolyt adok, akkor óhatatlanul merül fel a kérdés, hogy ezt a pisztolyt hol szerezte, mert nálunk nem lehet pisztolyt szerezni, ki adott engedélyt neki pisztolyviselésre, és a szomszédok miért nem vették észre a pisztoly rejtegetését. Ez a jelenség egyszerűen megköti kezemet-lábamat: egészen másfajta anyaggyűjtés, egészen másfajta életlátás szükségeltetik ahhoz, hogy a tulajdonképpeni mai napnak a konfliktusait fölvessem. Amint veszem észre, nem nagyon rendelkezem ezzel a készséggel. Tehát hajlam kérdése is, hogy az ember milyen témához nyúl. Ahhoz, hogy a görög drámák szabadságát valamennyire is hasznosítsam a magam számára, olyan színpadi szituációra van szükségem, amely mentesít napjaink társadalomszervezési kötöttségei alól. Amikor egy Kálvin vagy egy Nagy Sándor alakját próbálom megragadni, akkor valójában az időben kikristályosodott, majdnemhogy örök szituációt próbálok hasznosítani olyan gondolati anyag számára, amely időkön át maradt érvényes. Mint ahogy valóban érvényes a hatalom és egyén problematikája. Ezek a kikristályosodott helyzetek végül is nem azért hatnak a mai nézőre, mert „áthallásos” jelenségről van szó, hanem úgy, ahogyan élőek maradtak a görög drámák, vagy amiképpen a maguk gondolatisága számára a mi korunk írói is megkerestek olyan drámai szituációkat, amelyek nem éppen nap szerint aktuálisak. Ha Jean-Paul Sartre visszanyúl a görög mitológiába, vagy Dürrenmattnál gyakran bukkan fel a történelem elmúlt periódusaiból máig világló drámai szituáció, ugyanúgy lehetséges, gondolom, egy marosvásárhelyi drámaíró számára is az, hogy éljen ezzel a szabadsággal. Én mindig bizonyos fajta idegességgel fogadom azt, ha parabolát emlegetnek színpadi munkáim kapcsán, de valamennyire megnyugtat az, hogy ezekben a drámákban az örök emberi konfliktusok – amennyire a tehetségemből futotta – élő anyaggá, élő küzdelemmé váltak, és éppen azáltal lehetnek hatással a nézőre, hogy ismerős, rokon indulatokat fakasztanak, hogy az ember mai küzdelme sok tekintetben csak éppen objektív kereteiben különbözik az ember örök küzdelmeitől, és hogy végeredményben az edény, amelybe öntöm ezt a gondolati anyagot, az lehet akármi. A fontos az, hogy a néző olyant kapjon, amivel mai létérzésében is meg tudott mozgatni, amiképpen a szerelem világát egy Rómeó és Júlia története mai napig is megmozgatja, függetlenül a kortól és az időtől, amely elválasztja ennek a drámának a cselekményét egy mai Rómeó és Júlia cselekményétől, illetve drámájától.

– Nem tudom, hogy mennyire szeret a mai néző sírni, de nevetni biztosan szeret. Ezzel szemben azt kell megállapítanunk, hogy míg a román drámairodalomban fellendülőben van a vígjátéktermés, a romániai magyar irodalomból szinte teljesen hiányzik ez a műfaj, és semmi esetre sincsenek például a Sütő-tragédiákkal egyenrangú komédiáink, szatíráink. Ez is az érzelmiség és gondolatiság vélt vagy valódi konfliktusához tartozik, elemzésére pedig Sütő András humorának bebizonyosodott eredetisége jogán is illetékes. Talán kiveszett belőlünk a humorérzék?

– Feltétlenül úgy mutatkozik, hogy nagyon szűkében vagyunk a vígjátéknak, a szatírának. Valami félreértés is hat ennek a jelenségnek az alakulására. A gyengébb produkciókból következtetve, a szerzők is gyakran úgy gondolják, hogy a vígjátékíráshoz vidám emberre van szükség. Holott ellenkezőleg, a jó vígjátékot nagyon dühös embernek kell írnia, amilyen Molière volt. Tehát majdnem tragikusan dühös írói állapot szükséges ahhoz, hogy jó vígjátékot írjon valaki. Ez a tragikusan dühös, örökösen készenlétben álló lelkiállapot például a Bajor Andoré, amely rendkívüli lehetősége – állítom – a szatírának is kiváló vígjátéknak. Meggyőződésem, hogy nem fog sokáig váratni magára ennek a rendkívüli tehetségnek, a Bajor-féle tehetségnek ez a fajta megnyilatkozása is. Azt is szeretném ezzel kapcsolatosan elmondani, hogy a vígjáték – tapasztalatom szerint – komolyabb szerkesztői készséget kíván, mint mondjuk például a történelemben kialakult és majdnem kész állapotban a szerző számára felkínálkozó drámai szituáció. Sokkal több színpadtechnikai ismeret, szigorúbb szerkesztés és főleg a meglepetések kezelésének magasabb rendű szerkesztői művészete szükséges. Ez az, ami – úgy látom – egyelőre eléggé ritka holló mifelénk, és jómagam személyesen is azt tapasztalom, hogy bár a hangvételhez a készségem meglenne, a szerkesztésben, a cselekménybonyolításnak abban a sajátos módozatában, amelyet a jó szatíra és a jó vígjáték megkíván, mindig alulmaradok. Úgy gondolom, hogy a jó szatíra, a jó vígjáték olyan mértékben kerül közelebb a lehetőségeinkhez, amilyen mértékben jelentkezik majd a szerzők képességeiben a vígjátékhoz szükséges cselekménybonyolító készség és egy rendkívülinek mondható színpadtechnikai ismeret.

– Köszönöm a válaszokat, és olvasóink nevében is az előzőkhöz hasonló sikert kívánok a szerdai bemutatónak.

Krizsán Zoltán

Varázsköreim^*

– Úgy tudom, hogy meglehetősen későn, Kolozsvárott láttál először színházat. Gyermekként mégis milyen képzet élt benned a színházról? Olyan áhítatot éreztél-e, mint ahogyan Illyés Gyula leírja édesapjával való pesti látogatását; elfogódottan megállt az Operát szemlélni?

– Nem, az Illyés Gyuláéhoz hasonló elfogódottságra gyermekkoromban nem nyílt alkalmam. Nem volt hozzá Pest, és nem volt Opera sem. Hogy mégis: „milyen képzet” élt bennem a színházról? Most bizonyára elcsodálkozol, mert azt kell mondanom: a hadi gyülekezés képzete volt az. Hadd magyarázzam meg. Nemzeti kisebbségben éltünk, jogfosztottságban. Erről sokat írtak akkoriban a magyar újságok, mert panaszkodni – némelykor a cenzor megvesztegetésével – úgy-ahogy: lehetett. A sírás persze: falra hányt borsó volt – akkor is. (A társadalmi nyomorúságokról most nem beszélek; a nemzetiről van szó.) Minden hiányok között pedig az sajogott legjobban, hogy megannyi tiltás közepette az anyanyelvünket nem használhattuk akárhol. A jegyzőségekről egy adjonistenért még csak kihajigáltak, jobbik esetben a falon függő feliratra mutattak: „Vorbiţi numai româneşte!” (Másként, mint románul, tilos beszélni!) De némely körülmények között – például vasgárdisták füle ügyében – a megszólalás már életveszélyes volt. A másnyelvűségért, végső fokon az Árnyalatért, egy sajátosságért kellett szenvedniük a kamarásiaknak is; bevert szájak, kiütött fogak és halottak emléke beszél a húszas-harmincas évek kisebbségi állapotáról. A sajátosság méltóságának lábbal tiprásáról.

Mezőségi szétszórtságunk – úgynevezett szórvány mivoltunk – csak ráadás volt az általános nyomorúságra. Pusztakamarási mikrovilágom a szórványnál is kisebb egységekre szakadozva tengette napjait; háromszáz főnyi egyházközségünk – mert ez volt a nemzeti „keret” – felerészt tanyasi atyámfiaiból verbuválódott. Lakodalom, temetés, istentisztelet hozott össze rendszerint bennünket. Ily esetben az alkalom: a párválasztás misztériuma, az emberi elmúlás tudomásulvétele, Isten igéjének befogadása már-már elveszítette értelmét; Betlehem fényében egymást néztük, a rég nem látott rokoni arcot vettük számba, s a jászolbeli Gyermeket felejtve valami másnak örvendeztünk: az együttlét ritka alkalmának, az együvé tartozás szótlan tényének. Hisz valóban csodaszámba ment az eset: kiskútvölgyi Gergelyekből, erdőn túli Jánosokból, szélfútta mákszemekből – közösséggé lettünk. A nászház, a templom, a koporsó viszonylagos védelmében önmagunk lehettünk; a Tiltások e varázskörön belül mintegy érvényüket veszítették. Őrmestereink képében ott settenkedtek ugyan a kapun kívül vagy az ablak alatt, de szavaink madárcsicsergésébe – a dróthálón kívül – már nem szóltak bele.

Igen, ez az állapot hasonlatos volt a boldogsághoz. Gyermekként tébláboltam az ideiglenesen összeverődött sokadalomban; hallgattam s elmémben elraktároztam a tárgyias beszédet, miközben anyanyelvemen belül egy új nyelvet is tanultam: a kényszerűségben kialakult képleteset, szimbolikusat, hogy ne mondjam: középkorit, amelynek istenközpontúságáról Huizinga elmélkedik. Csakhogy a középkori lélekkel szemben, amely minden dolgot a végső, isteni abszolútumhoz kapcsolt, és ilyenformán tulajdonított neki magasabb értelmet – a kisebbségi lélek ezt az abszolútumot önmagában találta meg: a keresztre feszített anyanyelvében. Azt imádta, annak nyilvános, közösségi feltámadását várta, belemerülvén Platón módjára a szubjektív jövőbe.

Hogyne lelkesedtem-szorongtam volna velük együtt az Anyanyelv-Istenség magyarázatában, egymástól távoli dolgok metaforikus egybekapcsolásával a Szólás, a Szabad Beszéd eljövendő aranykoráról. Máig is emlékszem a gondolatnak szinte abszurd szökelléseire. A halott a koporsóban, a vélekedés nagybátyám szájából: „Megtiltani neki már semmit sem lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar.” A sírbeli némaság fogalma szikraként pattant a tulajdonképpeni fenséges felé: az anyanyelvi szabad szólás abszolútumához. De hasonlóképpen a profánabb dolgok is: az ebzárlat például, a szájkosár vagy netán a horgászat. „Mikor fogják a halat, komám? Amikor kinyitja a száját.” Lényegük révén a szavak így nyúltak át konkrét funkciójukból egy távolabbi régióba, ahol keserveink és vágyaink a legfőbb Lény trónusa körül röpködtek.

Erre nézve Huizinga komikus példát is említ, miszerint a középkori gondolkodás a dióban is Krisztus jelképét látta: ízes gerezdje isteni természetére, zöld, húsos héja emberi természetére utalt, közöttük a fás héj a golgotai keresztet szimbolizálta.

Helyben vagyunk! Hallgass, rózsám, ne csacsogjál! – dúdolták atyámfiai, és biztatásként összekacsintottak, hogy csak azért is fennmaradunk az idők hullámverésében.

Illyés az Opera előtt állott elfogódottan; énnekem ez a csakazértis-gyülekezet volt az operám, ennek dallamai szívódtak föl az idegsejtjeimbe.

Igazinak mondott színházat 1945 előtt nem láttam, de valamilyen képzet mégis élt róla bennem – aszerint, amit magunk míveltünk a szülőfaluban.

Az is varázskör volt. Műkedvelők s nézők: önmagunk lehettünk. Iskolateremnyi sokadalomban, tehát nyilvánosan és közösségileg gyakorolhattuk az anyanyelvünket. Népszínműveket és karácsonyi játékot adtunk elő; mindezek ma már csak úgy élnek emlékezetemben, hogy a rögtönzött színpadon meg kellett szólalni, elrebegni, kikiáltani valamit, akármit: jaj, elesett vagyok, mikor lesz vége a hosszú éjszakának? – és szinte látni lehetett a piciny terem felé röppenő szavak csodás metamorfózisát. Eredetileg valamely szerelmes betyár lelkiállapotát kellett volna érzékeltetniük; a befogadó lélekben mégis új jelentéssel gazdagodtak. A terem felmorajlott: mikor, mikor is? Meglegyintett a siker mámora. A Julcsának szóló kérdést megismételtem – harsányabban. Mi volt ez? Úgynevezett rájátszás? Öntudatlan ripacskodás? Kéznél a mentségem: a középkoriságunk. William James szavaival pedig: „Ha minden dolgot Istenen keresztül látunk, és mindent Őrá vonatkoztatunk, a mindennapi dolgokból magasabb értelmet olvashatunk ki.” Esetünkben: ha minden szavunkat a Sorsunk szerint értelmezzük, és mindent az épp adott közösségi állapotunkra vonatkoztatunk, a közönséges mondatokból is magasabb értelmet olvashatunk ki. Tartalmuk nem merül ki a színpadi cselekmény szerint betöltött funkciójukban; a közönséges dolgok mélyebb eszméit sugallják legalábbis.

Jaj, elesett vagyok! Bizony, elesettek vagyunk – morajlott az én közönségem, miközben zsenge elmém is fölfogta: hiszen nem is a gyatra színművet játsszuk, hanem – hogy úgy mondjam – a közönséget. A jelek szerint tehát minden színpadi műnek két változata van: egyik a szerzőé, másik a mindenkor adott befogadó közösségé, amely jó vagy rossz Sorsa – legfőbb abszolútuma – szerint értelmezve őrzi meg azt, a szótlan szólás, a néma vélekedés vigasztaló érzésével. Ez lenne talán az a bizonyos kettős építkezés: a színpadi és a nézőtéri.

– Vándortruppok sosem vették útjukat a Mezőség és Kamarás felé?

– Nem, vándortruppok emlékezetem szerint Pusztakamaráson nem fordultak meg abban az időben. De hát honnan és miféle truppok jöhettek volna? Műkedvelés persze zajlott országszerte, a hivatásos színjátszás azonban ínséges időket élt. Régi, pompás hajlékából kiszorultan, a kolozsvári magyar színház örökös anyagi válságban hányódott, s manapság is csak félszájúlag elismert szerencséje volt, hogy Kemény János hosszú éveken át a mecénás szerepét vállalta. Halála előtt azt mondta nekem: „Harmincötezer hold erdőmet vitte el a színház, de kérlek, erről ne szólj a feleségemnek.” Nem szóltam. Csak mindenkinek mondom el újólag, hogy Kemény Jánosnál nagyobb mecénást – tudtommal – nem ismer az erdélyi kultúrhistória.

Abszurdabb sorsot sem igen.

Két évtizedes mecénásmúltjával, polgári értelemben mindétig haladó gondolkodásával, legendás humanizmusával a „vörös báró” 1944-ben viszonylagos bizakodással nézhetett a nagy fordulat elébe. Marosvécsi kastélyát, birtokát már a kisajátítása előtt fölajánlotta az államnak. A Román Kommunista Pártnak is tagja lett; rövid idő múltán, mint „tévesen besorolt” osztályidegent, törölték a párttagok sorából. „Végeredményben igazuk van – mondta nekem szemérmes mosollyal. – Nagylelkűen jártak el velem. Nem zártak ki, csak kijavították a téves besorolást.” Egyik alapítója volt a marosvásárhelyi Székely Színháznak; onnan is menesztették. A többiről – keserű hányattatásairól – szóltam már a temetésekor. Arról persze nem szóltam, hogy midőn az írószövetségi felvételéhez próbáltam régi helikonistáktól ajánlást szerezni, voltak, akik visszautasítottak. „Nézd, barátom, igaz, hogy az asztalánál ültem a vécsi várban, de mégiscsak báró.” Ezzel szemben a régi baloldali, „nem helikonista” Kovács György a legmelegebben pártfogolta. Így vehettük föl az ötvenes évek elején Kemény Jánost az Írószövetségbe.

De mivel lassanként eltérek a tárgytól, még csak annyit: ez időben Kemény János is annak a koncepciónak esett áldozatul, amely szerint az osztállyal együtt az egyént is föl kellett számolni. A háború vége felé ettől tartott Németh László; aggodalma nem volt indokolatlan. Egy kizsákmányoló osztály kötelező fölszámolása – békés, tehát nem polgárháborús viszonyok között – nem lehetett azonos védtelen egyének, nők és gyermekek éjféli elhurcolásával.

– Gyermekkori betlehemezésére emlékezve Tamási Áron 1940 karácsonyára rádiójátékot írt. A szöveg, sajnálatunkra, elveszett. Hosszú kutatás után sem sikerült nyomára bukkannom. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyvedben emlékezetesen és szépen megírtad karácsonyi játékotokat, egy 1958-as Művelődés-beli cikkben a szereplés lélektani erejére utalsz ezzel kapcsolatban. Voltak-e olyan mozzanatok, amiket nem írtál meg, de akár egy komédiai játék jókedvű vagy komor mozzanatai lehetnének ma is? A másik kérdés pedig ezzel kapcsolatban: „az együttes föllépés jó bundaszagának” (említett írásodból vett kifejezés) miféle emberi, lélektani, közösségi, fellengzősebb kifejezéssel: színjáték-elméleti tanulságai vonhatók le immár deresedő fejjel?

– Ezúttal valamit arról, amit mások játszottak nekünk. Hét-nyolc éves lehettem, mikor egy napon vándorfilmesek jöttek a faluba. Szakállas, fekete szoknyás román szerzetesek voltak, s közhírré tétették, hogy két tojásért bemutatják nekünk Jézus megfeszíttetését és mennybemenetelét. Ó, micsoda izgalom futott szerte köztünk! Már a kiabálás pillanatában! A Szamárnak csúfolt kikiáltó ember különös szavait el sem hittük eleinte. Hisz annak előtte csupa kötelezettséget ordibált szerte, változatos büntetéseket is fölemlegetve. Aki nem cselekszik, így meg amúgy jár, de ez a mostani híradás általános csodálkozást és fejtörést keltett. Mi lehet, mi történt? Hát nem az adó, nem a seggbe rúgás, hanem a Názáreti mennybemenetele? Megbolondult az a Szamár!

A helyszínre nyargaltam.

A román iskolában már vetítésre készülődtek a szakállas szerzetesek. Két tojást loptam hamarjában a jászolból, és tarkómon a taslival is, mit a tojásrablásért kaptam anyámtól, rohantam újfent csodát látni. Ami nem is maradt el azután a papok jóvoltából. Egyikük a megfeszíttetést, valamint a feltámadást, mennybemenetelt magyarázta, másik az addig sose látott masinát kezelte, vagyis kurblizta verejtékezve – és kapatosan is, ahogy észrevettem. A keresztet ugyanis még felvitte valahogyan Jézussal a Golgotára, a mennybe szállásnál azonban meglódult, és egyensúlyát veszítve beesett a padok közé. S az időre, míg kikászálódott, Jézus megállt a levegőben. Alatta a bűnös föld, felette bárányfellegek, hosszúkás, szenvedés gyötörte arca, reánk szegeződő két szomorú szeme mintha azt mondta volna: „Ez az egy nem fog sikerülni.”

A szerzetes újra nekiveselkedett, még kurblizott kettőt-hármat, és újólag is otthagyta Megváltónkat a fellegek között. Estében ezúttal a csodamasinát döntötte fel, amivel nagy kárt is okozhatott volna, s nem csupán a drága felszerelés, hanem a mennybemenetel dolgában is. Valamennyien, akik hittük a csodát, azzal kullogtunk volna haza, hogy az bizony csődöt mondott; Krisztus urunk nem jutott célba. Tudtuk pedig otthonról, hogy szárnyak nélkül is Atyjának trónusáig kell emelkednie.

Amiként oda is jutott végül a józanabbik szerzetes erélyes közbelépésére. S az én tanulságomra is, miszerint az idők folyamán oly sokat gyakorolt mennybemenetel sem megy minden nehézség és galiba nélkül. Nem idillikus – mondanám e sejtelemről mai terminológiával.

Az együttes föllépés jó bundaszagáról pedig: azt hiszem, mindmáig összetartó ereje minden színpadi vállalkozásnak. A kizárólag magányban születő írással szemben: a színház eleve kollektív megnyilatkozás. Ezzel nem mondtam semmi újat. Említettem azonban az anyanyelvű szabad szólás abszolútumát, amely mindent beragyogott e „bundaszagban”; közönséges szavaink szárnyukon a rendkívüliség aranyporával nyertek új értelmet, és kapcsoltak egybe roppant távolságokat. Olyan körülmények között, amidőn sorsunkról nem szólhatunk nyíltan, ez a mindig megidézett vagy csupán sejtetett abszolútum – a szabadság reménységeként melegíti föl az emberi szíveket. Ez – sajátos körülményeink között – ha úgy tetszik: színjátékelméleti tanulság is. Kizárólag a mi tanulságunk, mivel – nemzetiségi állapotunkban – kizárólag rólunk van szó. Röpködnek nemzeti-nihilista tanítások, miszerint a mi sajátosságunk csupán hamis látszat vagy legalábbis potomság az egyetemes kategóriák magasságában. De ki tehet róla, hogy az univerzáliák között a potomság méretei szerint kaptuk egyenként életünket, hogy azt egy etnikum parancsa szerint a sajátosság méltóságának részévé avassuk.

– Legyen vége már! címmel 1947 szeptemberében indulatos cikket írtál a Világosság-ban, amelyben a színészek ízlésrontó, falujáró munkáját ítéled el. Tudjuk: kabarék s egyéb színművecskék okán az egykori példatár sokszorosára nőtt az időben. Illyés Gyula, a mi hazai színházi életünkről beszélgetvén, természetesnek látja a jelenséget, mondván: a színház természeténél fogva városi, polgári képződmény. Magát produkálja a falunak. Igen ám, de a mai tanulságok s állapot szerint a „szamárságok” és „sikamlós viccek” is anyanyelven hangzanak el! Hol van tehát a határ az anyanyelv szolgálata és a minőségi elv védelmének kérdésében?

– Szerencsénkre legyen mondva: „az anyanyelv szolgálata” nem ütközik semmiképpen sem a minőségi elv védelmével. Amikor 1947-ben – még középiskolásként – azt a dörgedelmet elkövettem: egy új magyar játékszín bűvöletében éltem magam is Kolozsvárott, a Móricz Zsigmond Népi Kollégiumban. Németh Lászlóval vallottuk például, hogy Tamási Áron zseniális megújítója a magyar színpadi művészetnek. Úgy emlékszem, épp az ő lobogója alatt „szálltam síkra” a polgári giccs ellen, majd 1948-ban bukaresti magyar napilapunk hasábjain közöltem cikksorozatot egy valóban népi színjátszás érdekében – a népieskedéssel szemben. Akkortájt, a háború utáni pezsgésben, újra divatba jöttek a népszínművek. Ma már nem bánnék el oly szigorúan velük; az akkori fanatikus-realista ifjoncot módfelett bosszantották az árvalányhajas, pörge kalapok, keményített rokolyák és piros csizmák: a népszínművek idillizmusa. A polgári giccs hasonlóképpen. Sikamlós viccei miatt 1946-ban a kolozsvári Nemzeti Színházban kifütyültük Dénes Oszkárt és Bársony Rózsit. A rendőrség zavart szét bennünket, s néhány diákot le is tartóztatott. Ma is úgy gondolom: minőségi elvet védtünk, mai hangsúllyal, meg sem járta eszünket „az anyanyelv szolgálata”. A szabadság eufóriás hangulatában éltünk. Virágkorát élte a Magyar Népi Szövetség s véle az új rendnek valamennyi nemzetiségi vívmánya: a Bolyai-egyetem, teljes anyanyelvi iskolahálózat – még a csángó falvakban is. Megjegyzendő ilyenformán, hogy az anyanyelv, ha nem kényszerül önvédelemre: nem húzódik föl az abszolútumok régióiba. Mindennapi természetes feladatát teljesíti. Eszközként is – a minőségi elv védelmében. A kérdés ott bonyolódik el, mikor a nyelv maga is bekényszeredik a minőségi elv kategóriájába, lévén, hogy éppenséggel a létminőségeinket határozza meg. Ennek a kérdésnek a további boncolgatása azonban egészen más irányba terelné beszélgetésünket.

– Kolozsvárott olyan színészeket láttál, s bíráltál is talán, akik még a múlt századot hozták be a színpadra…

– Nem hinném, hogy ezek a színészek éppenséggel a múlt századot hozták volna színpadra. Hisz olyan egyéniségek voltak közöttük, mint Kovács György, Delly Ferenc, Andrási Márton. Valamennyien a későbbi marosvásárhelyi Székely Színház tagjai. Ez az emlékeinkbe költözött színház pedig nem tekinthető múlt századinak. Tévedés, hogy kezdő újságíróként bíráltam volna őket. A Világosság színikritikusa Nagy Elek volt, és – úgy emlékszem – Jékely Zoltán is. Magam csak ritkán és „beugrásként” kontárkodtam a színikritikába. Emlékszem, egy alkalommal valamelyik operetten vertem el a port, mondandót kérve számon tőle. „Ó, te naiv!” – nevetett rám akkor a főszerkesztő. Mikor az ember még nem ismeri a képességeit, gyanútlanul mindenbe belevág. Kivált, ha olyanok az „elvárások” is. Ez a korszak pedig úgy kurblizta föl ifjoncait a magasba, akár Jézust a már említett szerzetesek. Erő és valamelyes gyanakvás kellett ahhoz, hogy az ember ne veszítse el lába alól a talajt. Jómagam persze ugyancsak megmerítkeztem a romantikus naivitásban – hogy például színibírálatba kezdtem –, ösztönöm azonban megmentett attól, hogy konokul ragaszkodjam a tévedéseimhez. Hamar beláttam: egy Kovács György megítéléséhez szakmai tudás kell. Kivált, ha olyan dramaturgja van egy színháznak, mint – rövid ideig – Szabédi László volt, és olyan szellemi mecénása, amilyen Gaál Gábor volt.

– Úgy tudom, hogy beiratkoztál a rendezői szakra. Az írás miatt hagyogattad el az órákat, s mi vitt egyáltalán oda?

– 1948-ban valóban beiratkoztam a kolozsvári Színművészeti Főiskola rendezői szakára. Nyilván a színház iránti érdeklődés hajtott. Menten ki is akartak küldeni Moszkvába, hogy ott folytassam a tanulást. Akkor – ugyancsak naivul – megkérdeztem Nagy Istvánt: vajon, ha elvégzem Moszkvában a rendezői szakot, utána foglalkozhatom-e irodalommal?

– „Semmiképpen sem – hangzott a szigorú válasz. – Akibe népi demokratikus államunk annyi pénzt fektet, hogy rendező legyen, annak kötelessége meg is maradni a rendezői munka mellett.”

Így nem mentem el.

Az órákról persze elmaradoztam, a hirdetőtáblán változatos szövegek adták hírül, hogy Sütő már megint hiányzik. Mert ifjúsági lapokat szerkeszt. Az újságírás és a Magyar Népi Szövetségben a mozgalmi munka ragadott magával. Mai napig sem bánom. Kálvin és Szervét vitájához ez a mozgalmi élet injekciózta belém a lehetséges replikákat a hatalom természetéről.

– Hogyan lehet két embernek drámát írni? (Mezítlábas menyasszony.)

– Sehogy. Amint az eredmény is bizonyítja. A dráma – miként az írás általában –: személyes vallomás is a világról, mindenkori közérzetünkről, amely része egy kollektivitás történelmi közérzetének.

– Gaál Gábor, illetve mások mennyiben segítették, hogy a dráma minél színszerűbben jelenjen meg a kolozsvári színpadon?

– Mezítlábas menyasszony… Egy pillanatig nevezzük drámának, bár nem az. Két fiatalember közönséges tévedése. Bár, mint említéd, Gaál Gábor is próbált rajta segíteni, valahogy ilyenformán: próba közben benézett a színházba, figyelt fejcsóválva, majd azt kérdezte szerzőtől és rendezőtől: „Kérném, ki ez a rengeteg ember, aki nem mozog, mi ez a sok kerék, amely nem forog, és egyáltalában: ilyen egy színdarab?” Mégis tanácsot adott: mit hol lehetne a tákolmányon segíteni. A darab rossz volt, de sikerrel „futott” – és jó kritikát kapott, főleg a fővárosi román sajtóban. Ez nyilván a hazai drámaírás akkori állapotával magyarázható. A Mezítlábas menyasszony sémái közül mégis felütötte fejét egy-két élő paraszti figura, replikáin derült a közönség. Mondanom sem kell, hogy az akkori cenzúra jó néhány „kulákakciót” követelt belé, megtetézvén ezzel a munka vele született gyöngeségeit. Ma olyannak látom, mint egy korhadó vadkörtefát, amelynek száraz ágai között imitt-amott zöldell csak az élet. Egy sejtelem zsenge hajtásai. Mi volt ez a sejtelem? Hogy őseink nem alakítják, hanem elszenvedik a rájuk zúdult történelmet. A napi zsurnalisztikai közlés úgy hangzott, hogy a szegény- és középparasztok szövetségre léptek a munkásosztály oldalán, és kezükbe vették sorsuk alakítását. Kollektivizálnak. De micsoda kisiklásokkal! Ilyen volt például, hogy a parasztok közül a konokabbak kukoricán térdepeltek, másokat elhurcoltak, koholt vádakkal börtönbe csuktak… Mai napig megíratlan mozzanatok. Az új román próza nálunknál többet mondott már ki erről a korszakról. A kezdeti sejtelemhez visszatérve: csetlő-botló hőseimtől nem tagadhattam meg azt a felismerést, hogy valami nem kedvükre való történik velünk.

– Olvasom a statisztikát ezzel kapcsolatban: a Mezítlábas menyasszony-t Kolozsvárott harmincszor, Váradon tizenötször, az országos körúton nyolcvanszor játszották, Bukarestben ötven előadást ért meg, s ötven műkedvelő együttes is műsorára tűzte. Néhány előadást bizonyára láttál ezek közül, a színházról való gondolkodáshoz segítettek-e valamelyest az élmények?

– Igen, megnéztem jó néhány előadást, azzal a végső tanulsággal, hogy a saját kudarc a legjobb iskola. Szegény Asztalos István szokta mondogatni egy-egy heves vita végén: „Elképesztő, hogy mi mindent tanultam ma este – magamtól.” Valahogy így szoktam nézni darabjaim előadásait is. Akár tetszik, akár nem: tanulnom kell saját baklövéseimből. Előadás közben ismerem föl a szerkezet gyöngeségeit – ez sosem volt erős oldalam –, a gondolatilag ki nem aknázott helyzeteket, a némelykori bőbeszédűséget vagy vázlatosságot, avagy a cselekménynek olyszerű torzulását, midőn a darabnak „hasa nő”. Vagy púpja, ami ugyancsak könnyen megesik. Dramaturgiával – a szó tulajdonképpeni értelmében – sohasem foglalkoztam. Színpadi munkáim szerkezetét nagyrészt hőseim tettei alakították ki; ezért nemegyszer máshová jutottam el, mint ahová eredetileg indultam. Ilyenkor – azt kellett tapasztalnom – nem irányítottam, csak követtem a szereplők tetteiből kibomló újabb cselekményszálakat. Ez talán ösztönös építkezés, de valamit – a drámáimban – tudatosan vettem figyelembe: nevezetesen, hogy minden mese az objektív körülmények kényszerének és az egyén reagálásának összevetéséből alakul ki. Ez a mai modern drámában is törvényszerűnek tűnik, ámbár észrevétlenebbé vált; távoli ciklonná, amely meghatározza mégis a helyi időjárást.

De mi mindent kénytelen észlelni az ember, amikor saját munkáját végső formájában, a színpadon látja! Kimegy a hős, és nem úgy távozott, hogy a közönség visszavárná, holott a távollétének éppolyan értékűnek kellene lennie, mint a jelenlétének.

Eszményem a mindenkihez szóló dráma – és lám, ez vagy az a részlet túlságosan elvont vagy csak történészeket érdeklő megtorpanás. Vagy azt kell mondanom: hát itt bizony némi „szellemi előkelőséget” varrtam a dráma nyakába. Vagy pedig: arisztotelészi értelemben a dráma is utánzat, de mélységesen különböznie kell az utánzott tárgytól. Az utánzás: nem azonosság, márpedig a Tékozló szerelem bővelkedik – paraszti azonosságokban. Az effélétől, amennyire lehetett, megszabadultam a Pompás Gedeon-ban, de csak újabb szellemi galiba árán: itt az eszme és az eszme illusztrációja feszélyezik egymást. Wilde aggodalma is elkapott vidám játékaim láttán: mit követ vajon a közönség? A nevettető replikát-e vagy a cselekményt, az igazi színpadi szituációt? (Be ritka, szerencsés, nagy pillanat az olyan igazi drámai szituáció, mint a Hamleté például. Nevezetesen, hogy ő nem akar cselekedni, de cselekednie kell.) Nem, a mégoly szellemes replika sem tartja fenn a darabot – ha strukturális értékei hiányoznak. E kettőnek az ötvözete – megítélésem szerint – századunk első felében leginkább Shaw-nak sikerült.

De mily keserves az ellenkezője is: mikor a drámában – tragédiában – egy adott szituációban megrendültség helyett a replika nevetést csihol a közönségből. Budapesten a Nemzetiben a Káin és Ábel előadásán a Sasnak háromszori jajkiáltására pillanatnyi vérfagyasztó derültség támadt a teremben. Mitől vajon, mikor – a szerző szándéka szerint – nyilvánvalóan tragikus motívumról van szó? Azt hiszem, gyakori színpadi jelenségről van szó. A nevetés forrása többek közt: a stílustörés. Ez történt az én jajkiáltó – veszedelmet, istencsapást hirdető – sasommal is: pulykahangja valóban stílustörés volt az előadás hangvételén belül. Amit egy rossz helyre vetett kötőszó is előidézhet. Némelykor szerkezeti rések egész során áramlik s illan el a drámai feszültség, és törheti a fejét a szerző, rendező, hogy hol a hiba: az atmoszférában? cselekményben? a belső vívódás hibás hangvételében? a maga útján rohanó szenvedély valószerűtlenségében?

Csak ez utóbbi is: micsoda kötéltánc! És lepotyog bizony a szerző, ha arányt vét, s ha – a rosszul értelmezett realizmus jegyében – nem elég bátor anyagának sajátos követelményeihez igazodni. Dürrenmatti módon például: híres öreg hölgye minél valószerűtlenebb az életben, annál valószerűbb a dráma zárt világán belül.

– Bukarestben éltél és dolgoztál; hogyan látszott ebben az országos áttekintésben a vásárhelyi Székely Színház szép korszaka?

– A negyvenes évek végével kezdődőleg – hat esztendeig – Bukarestben éltem és dolgoztam a Magyar Népi Szövetségnél s a Falvak Népe című hetilapnál. Tetemes idő egy ember életében. Kockázatos is, ha valaki magyarul ír, és egy idő után azt kell tapasztalnia, hogy anyanyelvi fogalmai nem gyarapodnak, hanem inkább fogyatkoznak a más nyelvű hullámverésben. A Székelyföldön utazgatva kapott el mindinkább a vágyakozás: benne élni nyelvünk erdőzúgásában. Ahol minden megszólalással arcodba fú, szíven legyint szavaink csodás széljárása. Bukarestben élő kartársaim természetesen tudatosan óvták anyanyelvük tisztaságát, de gyermekeikben már sok esetben megtört ez a tartás. Elképesztett, hogyan keverik – komikus módon – a román s magyar fogalmakat, miként jutnak el fokozatosan odáig, hogy a többségi környezetben már valósággal dugdossák – mert szégyenlik – a szüleik nyelvét.

Némelykor maguknak a szülőknek a hibájából, akik lebecsülték a bukaresti magyar iskolát; ésszerűtlennek tartották. Egy „ésszerűtlennek” nyilvánított magyar iskola – legyen fővárosi vagy vidéki: az önfeladásnak siralmas példája. Nos, „ebben az országos áttekintésben” – ahogy mondod – a marosvásárhelyi Székely Színház nemcsak művészetként: az anyanyelviség messzire világló fórumaként is vonzott engem. Lássuk, halljuk Kovács Györgyöt, Andrási Mártont a Fáklyaláng-ban, vagy épp magát a szerzőt a századik előadáson. Így találkoztam Illyés Gyulával, aki – akaratlanul is – csak megerősített engem a hazajövetel szándékában. Ködös, téli napon utaztunk Erdőszentgyörgyön át, ahol az időjárásról vélekedő székely atyafit hallgatva, Illyés odaszólt Flórának: „Ezt eltesszük, ugye, magunknak?” „Mit kellene eltennünk?” „A jelzőjét: nyers idő, azt mondta. Ilyet nem mindennap hall az ember.” Nyers idő, észleltem magam is a szokatlanságában oly természetes kifejezést, amire nyelvünk legnagyobb mestere hívta fel a figyelmünket. No lám, gondoltam csöppnyi megnyugvással örökös szegénység-érzetemben: még ő is, Illyés Gyula is eprészi az új szavakat.

– A tömjénfüst és az istenek viszonyáról 1955-ben Arisztophanészt olvasva meditáltál először, nyilatkoztad egy helyütt. Mivel magyarázható az a némiképp kettős írói természet, hogy szépprózában az ötvenes évek közepén már kitűnik szatirikus hangod, drámaírásban még az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején is engedékenyebbnek mutatkozol, s majd csak a Pompás Gedeon láttatja igazán az arisztophanészi ambíciót?

– Böjtre fogott istenek című esszékísérletemet 1955-ben az Utunk-ban közöltem. Alakuló felfogásom lassú folyamatában épp „kezem ügyébe” eső mondandónak mutatkozott. Friss szellemi széljárások nyitogatták az én szememet is. A személyi kultusz béklyóit próbálja ki-ki leszaggatni – így-amúgy – magáról. Nem holmi kinyilatkoztatás fényében, egyik percről a másikra megokosodva, hanem önemésztő szellemi revízió útján, a tétovaság gyötrelmei között. Arisztophanészt korábban is olvastam, de épp adott, konkrét eszmei-érzelmi állapotomban nem támadt kedvem eljátszogatni a böjtre fogott istenek gondolatával. Afféle Hüvelyk Matyi-istenségek ellen berzenkedtem már 1950-ben, amikor is Marisán úr levelei című zsenge szatírámban egy állami gazdaság vezetőjének elembertelenedését próbáltam ábrázolni szocialista-realista módon, ugyanis írásom csattanójaként végül – az életbeni tények ellenére – leváltattam az álnok bürokratát. Ezt az írásomat Nagy Elek később színpadra alkalmazta, s úgy emlékszem: újabb szatírára biztató sikerrel. De ebben az időben – az ötvenes években – úgy, ahogy mondod: színpadi műfajban a társadalmi negatívumok dolgában „engedékenyebbnek” mutatkoztam. Ennek több oka is lehet. Egyik az, hogy a vidám játék műfajával kísérleteztem. Az embert elkapja saját replikakészsége, a „jó bemondás” kísértése, bár a legszigorúbb önkritikai vizsgálódás sem kényszeríthet arra, hogy Tékozló szerelem című vígjátékomtól megtagadjam a társadalombírálat bizonyos elemeit. De hadd ismételjem: Hüvelyk Matyi-istenségeket vettem célba, a nagyobbak elleni berzenkedést ugyanis a cenzúra nem engedélyezte, legföljebb egy Arisztophanésznek. Ezért menekültem – esszékísérletben – az ő hóna alá. Miközben az idillizmus-negativizmus drámai vitáiban mindinkább az irodalmi cukrászművészet ellen hangolódtam. A kezem ügyében egy 1963-as interjúszöveg az Előré-ből. Lényegében a kétfrontos harc elvét vallom, de félelmeimet az idillizmus szaporítja főleg. „Reméljük tehát, hogy az idillizmus rózsaszínű s kemény hétköznapokon is ünnepi illatot árasztó ágai, csalogánydalos bokrai és sziklevelei nem részesülnek a szerkesztő, a kiadó s a kritika kegyelmében. Reméljük, hogy a cukrászművészet fehér köpenyes képviselői édesipari termékeik gyártását átutalják a cukrászoknak… Újra elmondhattuk egymásnak, hogy az idillista a valóságot behelyettesíti saját szubjektív képzeteivel, amelyek az írót éjjelizenés lovaggá silányítják – a valóság ablaka alatt.”

Ezek a szavak valamiképpen akkori eszmélkedésem jelei is, amihez azonban csak részleges formában csatlakoznak a vidám játékok. Arisztophanész tömjénfüstöt zabáló istenei még mindig termelőszövetkezeti könyvelők képében garázdálkodnak, s jelzik áttételesen gazdáik – a cenzúrától védettek – hatalmi koncepcióját: „Nem tiltunk meg semmit, de mindent meg fogunk akadályozni.” A Pompás Gedeon-nal valamelyest előbbre léptem, de kétségtelen naivitásomban a nézőt újra megajándékoztam egy igazságos rajoni istenséggel, aki embertől-humánumtól elrugaszkodott falusi néptanácselnökömet az igazság nevében farba rúgja. Ez volt részemről a szocialista-realista ráadás a szülőfalumból jól ismert tényekre. Amelyek között ugyanis a példastatuálás nem szerepelt. Az embertelenség büntetlenül szaporította a kisember kínjait. Ilyenformán – be kell látnom – a valóság tiszteletét annak az elvnek a tisztelete zavarta meg, miszerint a mi társadalmi viszonyaink között minden tragédia a pozitív kibontakozás felé halad.

Ez persze sok tekintetben igaznak bizonyult. Példát mondok rá. 1952-ben apámat kuláklistára vették, s elkezdődött véle az a kálvária, amit megírtam az Anyám könnyű álmot ígér című könyvemben.

Jómagam akkor a Falvak Népe főszerkesztője voltam. Legfőbb feladatunk nyilván az osztályharc eszmei élesítése volt, de már valamennyien, kik a hajdani népszerű lapot szerkesztettük, kezdtünk belebonyolódni saját ellentmondásainkba. Másnak mutatkozott a kotta, s másnak a hang; az élet folyton rácáfolt a kulákságról írott „leleplező” cikkeinkre. Egyre több mentőakciót kellett indítanom ártatlanul meghurcolt emberek ügyében. A fényes eredménytelenség láttán mind gyakrabban foglalkoztatott a gondolat: el, ki a szerkesztőségből, akárhová! Csöndesebb helyre. Ha lett volna akkor csöndesebb hely. Ráadás volt a szüleim megcsúfolása. Akkor fölmentem bizonyos Goldberger elvtárshoz, akinek a keze alá tartoztunk a legfelsőbb fórumoknál. Írásban tájékoztattam őt a helyzetről, és egyben a fölmentésemet kértem a főszerkesztői megbízatás alól. Goldberger elvtárs igen jóindulatúnak bizonyult. Kivizsgáló bizottságok sorát küldette ki a szülőfalumba, miközben magunk is – mármint a család – talpalni kezdtünk változatos kérvényeinkkel rajonhoz, tartományhoz, központi szervekhez. Kétszer kettőről be kellett bizonyítanunk, hogy négy; ezt ki is mondták azután – egy év elteltével. Az 1953-as esztendőt apám újra szegényparasztként ünnepelhette. Jómagam pedig – elunván az utólagosan is felém hajított számonkéréseket – lemondtam a főszerkesztésről; a megboldogult Kahána Samu került a helyembe. Keserű volt a torkom, de a már említett „pozitív kibontakozás” tényét sem tagadhattam, hiszen apám feje fölül eloszlottak a fellegek. Ez nyilván – bizonyos értelemben – meghatározta irodalmi nézeteimet is.

– Az ötvenes évek második felében támadt nagy olvasói kedvben a világ irodalmának tanulmányozása jelentett-e biztatást is a darabíráshoz, vagy pedig kizárólagosan stúdiumul szolgált?

– Hosszú időre Bernard Shaw kötötte le az érdeklődésemet. Minden magyarul hozzáférhető munkáját elolvastam. Szórakoztam is a fenegyerekeskedésein: azt mondja például, hogy Marx nem értett a politikai gazdaságtanhoz, meg ez a Molière úgy lopkodta össze darabjaihoz a figuráit. De sokat tanultam tőle a hatalom természetrajzának dolgában. Azt mondja például: a polgár vezetőt választ magának, de nem a legtehetségesebbet választja, hanem a legkevésbé hülyét. A kormányzás művészete pedig: idejében és jól szervezni meg a bálványimádást. Nem tudom: manapság javára íratik-e az a vallomása, hogy pusztán a művészet kedvéért soha egyetlen mondatot sem írt volna le. Egyebek közt így védi ars poeticáját: és amikor a Királyi Akadémia kijelenti, hogy a művészet ne legyen didaktikus, mindazok az emberek, akik nem akarnak tanulni, szívvel-lélekkel igazat adnak neki. Még azt is hozzáteszi: akinek nincs gondolata, nincsen stílusa sem. Olyan a stílus, amilyen égő a szenvedély; az alamuszi gondolat pedig – alamuszi forma. Nos, mindezt csak kitérőképpen. A kérdésekre nézve: persze hogy tanultam az olvasmányaimból, mint akárki más…

– Egy vallomásodban az 1956. februári Fáklyaláng századik előadására emlékezel: könnyekig meghatódottan láttad Illyés Gyulát. Újabb drámáidat tanulmányozva úgy érzem, hogy Illyés Gyula darabírói munkássága számodra nagy hatást jelentett. Valóban így van-e, s személyesen milyen élménnyel szolgált a vásárhelyi Fáklyaláng?

– A marosvásárhelyi Fáklyaláng hatalmas siker volt. Kovács György életének legnagyobb alakítását nyújtotta Kossuth szerepében. Görgeyvel folytatott vitájának emléke ma is megborzongat. Illyést a századik előadásra hívták meg, akkor láttam őt oly meghatódottan a páholyban. Sokat tanultam tőle. Kálvin és Szervét vitájában talán ott rejlik valahol a Kossuth–Görgey-párbaj reminiszcenciája.

– „A műkedvelés hatalmas színpadáról eltűnt a bumfordi paraszt, aki állítólagos butaságával, esetlenségével rángatta régen a polgár nevetőizmait” – írtad a Művelődés 1957. májusi számában, a Megszólal a nép című írásodban. Úgy tűnik föl nekem, hogy újfajta veszély mutatkozik azóta, amit talán joviális kedély elnevezéssel illethetünk. Amely már nem röhögtet, de feszültségeket hamiskás oldottságban intéz el. Az Utunk 1979-es évkönyvében például találunk ehhez színpadi alapanyagokat. Hogyan vélekedsz a műkedvelő drámairodalomnak s evvel együtt a játékmozgalomnak erről a társadalmi figyelem tekintetében könnyen elernyedni kész természetéről?

– Azt mondod: röhögtet. Miért nem mondod, hogy nevettet? A nevetés maga is: ítélet. Ezt így tanultuk, de azért így van. Engem a közönség harsány nevetése rántott először a színházhoz. Úgynevezett vidám játékkal kísérleteztem. Fecskeszárnyú szemöldök, Tékozló szerelem, Pompás Gedeon. Szándék és megvalósítás dolgában talán ez utóbbi a vigasztalóbb, bár – mai szemmel nézve – távolról sem azonos az igényeimmel. De nincs mit tenni, ez voltam akkor, ennyire futotta. A Pompás Gedeon-t – mert állítólag sértette az egyház érzékenységét – a hatodik előadás után levették a műsorról. Kitűnő és demokratikusnak látszó ürügy volt. Jól tudom, persze, hogy nem csupán az egyház érzékenységét borzolta… A közönségét semmi esetre sem, hiszen telt házakkal ment – amíg ment.

Visszatérve a kérdésedre: persze hogy létezik a „joviális kedély” veszedelme. De ne felejtsük, hogy ezt a betegséget fogták rá egy időben Tamási vidám játékaira is. A tendencia s az osztályharcosan balos felfogás túlzásai voltak ezek. Amivel nem akarom tagadni korai színműveim gyöngeségeit. Valamint azt sem, hogy e műkedvelő játékmozgalom ugyancsak eleven tükre a színjátékírás gyöngeségeinek.

Sajnos, még eleven a hivatali felfogás, miszerint a műkedvelő játékost más kosztra kell fogni; igényei, képességei nem azonosak a hivatásos színészével. Játsszon tehát apró didaktikus jeleneteket, „joviális kedélyű” egyfelvonásosokat vagy folklórt. Én azt mondanám: játsszék Shakespeare-t is, ha akar, teljesítményét ugyanis eleve nem szabad a hivatásos színpadéhoz mérni. A műkedvelés: nyilvános tanulás, önnevelés, ismerkedés a szellem értékeivel – és nem utolsósorban: az anyanyelviség jó értelemben vett kultusza.

– Az említett cikk folytatásos sorozat egy része. Másutt Szentimrei Jenő, Illyés Gyula drámaírói hevét hiányolod az írókból. Valóban: „hol van az a hév és felelősségérzet”, hogy a te fordulatoddal visszakérdezzek.

– Igen, hát az rég volt. Azóta kiteljesedett nálunk egy Kocsis István, Deák Tamás munkássága, és megismerhettük Székely János ugyancsak „hévvel és felelősségérzettel” írott drámáit. S hadd tegyem hozzá: Méhes György szatirikus játékait is.

– Tudjuk Katona Bánk bán-ja óta, hogy nálunk a pályázatok nagyban szolgálták a drámairodalmat. Két alkalommal te is az Igaz Szó hívására írtál darabot, s ennek nyomán kaptál teret színházakban. Valóságos inspiratív erőként vélekedsz-e az effajta pályázatokról, vagy például, a te esetedben, ezek a művek amúgy is megszülettek volna?

– Pályázaton két alkalommal vettem részt – az Igaz Szó fölkérésére, szüntelen sürgetésére. S bár én pályázni nem szeretek, a vállalkozást nem bántam meg. A Fecskeszárnyú szemöldök-öt a kolozsvári magyar színház előadása után országszerte játszották a műkedvelő együttesek, a Vidám sirató ugyancsak százvalahány előadást ért meg Marosvásárhelyen. Bár valószínű, hogy ez utóbbi elsősorban Harag György ragyogó rendezésének köszönheti a sikerét. Az ilyesmivel nem szokás „eldicsekedni”, de hadd valljam be töredelmesen: én a Vidám sirató-t két nap alatt írtam. No, meg is látszik, mondhatnád. Ezt is vállalnom kell.

Ismétlem tehát: az említett két darab a pályázatnak köszönheti létét, a többi azonban, miként mondod, amúgy is megszületett volna.

– Szabad legyen Arthur Miller Az ügynök halála című drámájáról írott naplójegyzetedből idézni, 1960-ból: „Abban sem hiszek, hogy a formabontás azonos lenne a színpadi illúzió száműzésével, színpad s nézőtér eggyé olvasztásával, a páholyból lekiabáló vagy a közönség sorai között ki- s besétáló színésszel és hasonló ostobaságokkal. Mindezek valójában az alkotó elme hiányában a feltűnési viszketegség jelei.” Nyilatkozataidat, írásaidat tanulmányozva feltűnő, hogy ezek a drámaíró szempontból sokszor valóban külsőleges, rendezés szempontjából nagyon is belsőleges mozzanatok mennyire idegenek tőled. A Csillag a máglyán-nal kapcsolatban a Film Színház, Muzsiká-ban Gách Mariannának mondottad a Madách előadásáról, hogy örülsz, mert az „álmodernista meghökkentések” hiányoztak az előadásból. Nem meghökkenteni, hanem hatni akarunk – mondottad az 1972-es írószövetségi felszólalásodban. Minthogyha különválasztanád a kettőt; pedig a meghökkentő mozzanatok egységes rendezői jelrendszerben is a hatást, a mondandó erejét szolgálhatják. Akár a te darabjaidat is el tudnám képzelni egy ilyesfajta rendezői vízióban is. Nem az öncélú hatásvadászatról van szó persze, hanem a szót megjelenítő színházi elgondolás jogosságáról. Az általad említett „hasonló ostobaságok”-nak is érzésem szerint lehet helye, ha a művel dialektikus egységben, annak szolgálatában, sőt a darab „megemelésének” szándékában látjuk megnyilatkozni. Nem túl elfogultan véded a szó színházát?

– Igen, ezen el lehet gondolkozni. Én azt mondom: a feltűnési viszketegség jelei, te azt mondod: „rendezés szempontjából nagyon is belsőleges mozzanatok”. Magam az ilyenszerű élményeimből merítettem. Valóban ott voltam valamelyik színházunkban, minden figyelmemet a színpadra irányítottam, mikor a páholyban mellettem ülő polgár fölugrott, és elkezdett kiabálni. „Ez most minek pofázik bele?” – kérdezte a szomszédom. „Részeg” – mondta valaki a hátam mögött. A kiabáló polgárról persze kiderült, hogy színész; miközben fölrohant a színpadra a társai közé, a bérletesek lábára lépett, a páholy fogasáról lesodort egy nagykabátot és – mit mondjak: valóságos kalamitásnak bizonyult. Alant a nézőtér is felmorajlott, székrecsegés, összesúgás, tehát: elidegenedés, majd egy bátor fölkiáltás: „Dobják ki!” Ez lehetett a polgár, aki minden jel szerint nem akart elidegenedni. Hanem oda akart figyelni, ami a színpadon történik. Más esetben, mikor úgy tudtuk, hogy odafönt a színpadon zajlik a cselekmény, és nyugodtan figyelhetjük a szerző mondandóját, hátulról nem jöhet semmi, sem autó, villamos – kivágódott az ajtó, bejött a színész az előcsarnokból, a nyakát persze mindenki felé tekerte, míg fölviharzott a színpadra, hogy ott is maradjon. Nos, mondjuk: Oresztész, az Elektrá-ból. A szerző szerint balról kell Püladésszel belépnie, ahol Héra temploma látható. A mi színészünk azonban hátulról jön, az előcsarnokból, ahol a jegyszedő látható, és tudjuk, hogy odébb, a színház sarkán a Bixád-vendéglő. Onnan jön? Nehogy azt higgyem, hogy Héra templomából? Mert az nem valóságos? A Bixád-vendéglő viszont valóságos? Mit akarnak itt velem elhitetni? De hát amúgy is tudom, hogy a valóságos életet semmilyen színpadi látvány nem pótolja. A konvenció szerint mégis elmerülök benne, s bár tudom, hogy a színész valóságosan nem jön sem innen, sem onnan, hanem csupán a színfalak mögül, mégis ragaszkodom Héra templomához, amely benne van a konvencióban, a Bixád-vendéglő viszont nem szerepel Szophoklész látomásában. Akkor mégis: a rendező miért helyettesíti az egyik konvenciót – az eredetit – a másikkal, a sajátjával, amely enyhén szólva gyermekded, ugyanis mit akar ezzel velem elhitetni, belém szuggerálni? Hogy hősünk nem görög, és nem mükénéi, hanem magyar, és kolozsvári, marosvásárhelyi, tehát nem tegnapi, hanem mai és közülünk való? S a páholyból „megállj, gazember”-t kiáltó színész mintegy az „A” bérletesek nevében kezdi el berzenkedéseit? Hát ekkora fajankónak néz valaki engem? A magam fejétől nem tudom vajon, hogy szerzőnek mi a nekem szóló mondandója? Hogy mi az, ami korához kötött, és mi az, ami évezredek távolából is élő-eleven gondolatként szól hozzám, aki előadás után amúgy is találkozom Oresztész-Kovács Palival a Bixád-vendéglőben? De hadd menjek tovább: mivel és mennyiben újul meg az a színjátszás, midőn a rendező éppenséggel a főtér sarkáról indítja színészeit a színpadra, ezzel akarván szájamba rágni a tételét, miszerint minden „belőlünk indul ki”. Enélkül nem tudjuk? És mit akar azzal a színlapi szöveggel, hogy „előadás közben tessék csak nyugodtan tökmagot rágni vagy cigarettázni”? Nos, a meghökkentés dolgában efféle mozzanatokra gondoltam, semmiképpen sem „a szót megjelenítő színházi elgondolás” fölöslegességére. Hanem ellenkezőleg, amikor én Harag Györggyel valamiféle művészi szövetségre léptem: valójában a színpadi szó, gondolat és látvány egységének követelményét ismertem föl magam is. Elfogultan védtem persze a szövegeimet – a gondolatnak, ha életrevaló, meg kell állnia a lábán! –, de véle együtt izgultam végig magam is a „látvány” magzatmoccanásait, deszkavilágra-jöttét és kialakulását a játék ritmusában. Például. A Csillag a máglyán első felvonásának második képében én azt írom: bejönnek a bírák, elfoglalják helyüket az asztalnál. Majd azután beszólítják Szervét Mihályt, a vádlottat, és kezdődik a kihallgatás. Szemtől szemben – egyazon síkban. Szokványosan tehát. Így láttam nyilván hasonló jeleneteket, a „beállításnak” ezt a módját diktálták az emlékeim. Ez így rendben is lett volna, de Harag művészi létformája: az idegenkedés. A félelem a szokványostól. Fogta hát magát, és a horizontálist vertikálisra módosította. Ilyenformán a vádlókat a vádlottnak mintegy fölébe ültette; a szigorú kérdések körülbelül kétméternyi magasságból zuhantak valósággal a fogoly fejére. Az ő válaszai pedig, amelyeket szorongó félelemmel a magasba küldött, szinte megpördültek a levegőben, hogy ugyancsak ellene fordulva rombolják mind válságosabbra a helyzetét. A horizontális helyén a mélység-magasság alternatívája meglepő hatást keltett: a szerzői gondolat – az alávetettség s az egyenlőtlen küzdelem drámája – olyan színpadi látvánnyal gazdagodott, amely maga is gondolatiság: igen, a hatalom sohasem nélkülözi az istenség süketségét és értetlenségét. Nem valószínű persze, hogy Harag mindjárt a következtetés axiomatikus sugallatára cselekedett. Eleinte talán csak azt tudta: mit nem akar – a szokványosat –, és azután derült ki, mi rejlik e tagadásban. Mindegy. A lényeg az, hogy a szerzői elgondolás módosításával végül is épp a szerző sejtelmét „varázsolta” látvánnyá. És senki sem kérdezte: mit keresnek azok ott fönn, és miért van a másik ott lenn? A helyzet olyannyira világos volt – és egyszerű –, hogy semmiféle meghökkenést nem okozva – hatott. Új dimenziót nyitott a szöveghez. Lehetséges, hogy ez nem a legjellemzőbb példa a hökkenteni-hatni kérdésekhez. Én mindenképpen beszédesnek tartom. Úgy érzem tehát: nem „a szó színházát” védem elfogultan, hanem az üresjáratú spekulációt tartom fölöslegesnek, tehát zavarónak a színházban.

– Fecskeszárnyú szemöldök, Szerelem, ne siess! – Tékozló szerelem; Fügedes a paradicsomban, Fügedes a pokolban – Vidám sirató egy bolyongó porszemért. Színházi tapasztalatok, személyes vagy benső buzdítások, amelyek nyomán egy-egy művedet átdolgozod?

– Részben külső, de jobbára benső buzdításokról van szó. Meg a félelemről is, amely mindig elborított engem, ha színházra gondoltam. Bukni – nem a kritika, hanem a közönség előtt – bizony keserves dolog. Á, tehát ön retteg a mindig kockázatos újítástól, a színpad megújításától? Mikor nyilván jól tudja, hogy igen sok korszakváltó munkának kezdetben bukás volt a sorsa a művészet minden műfajában. A példák közismertek, bukott kritikákon szórakozik az utókor, némelykor jobban, mint magukon a győztes műveken. De nem erről van szó, hanem egy másfajta félelemről. Ahogy visszagondolok rá, a Mezítlábas menyasszony című zsengeség után, a közönségsiker ellenére is, viszolyogni kezdtem a színpadtól. Egy idő után világosan kezdtem látni a színmű gyöngeségeit, bár jóformán senki sem figyelmeztetett rájuk. Az volt az érzésem: ezt a csínytevést megúsztuk Hajdú Zoltánnal együtt, bár büntetést érdemeltünk volna. De senki sem büntetett, hanem inkább Állami Díjat kaptunk érte, nyilván biztatásul: ilyet még, minél többet! Azt se mondhatnám, hogy rossz irányból jött a biztatás, hiszen – ha emlékezetem nem csal – az Állami Díj-osztó bizottságban a hazai magyar írókat Nagy István és Asztalos István képviselte. Ez azt jelenti, hogy a Mezítlábas menyasszony-t is ők jutalmazták. Akik nem csupán az irodalompolitikában, de magában az irodalomban is a legjelesebbek közé tartoztak. S mégis: kaphattam bár tőlük – és román társaiktól – rangos elismerést, a bennem elharapózó szorongást jó szavuk nem bírta már eloltani. Siker és teljesítmény nem fedi egymást, mindinkább ez volt az érzésem. Miközben éveken át sorra hívtak a román színházak is a Mezítlábas menyasszony újabb s újabb premierjére. A bukaresti Giuleşti Színház kivételével egyre se mentem el, annyira nem bírtam látni már a darab gyengeségeit. Újabb munkára szerződésajánlatokat kaptam garmadával, de már késő volt; kiestem a gyanútlanság boldog állapotából. Jól tudom persze: mindenki ezzel kezdi, e szentséges gyanútlansággal, míg magányos útkereséseinek égboltján meg nem dörren a figyelmeztetés: eddig, s ne tovább! Összeszedtem hát minden bátorságomat, s évekig nem írtam újabb színdarabot. Átadtam magam a kételyeimnek. Hát elegendő konfliktus az, hogy Kocsis Mihály belép vagy nem lép be a közös gazdaságba? Nem elegendő. Majd később: de talán mégis elegendő, ha úgy írja meg valaki, ahogyan egy Solohov megírta a kollektivizálást. (Bár teljességében, irodalompolitikai okok miatt, ő sem mutathatta föl e gigantikusan drámai jelenséget.) Arról viszont a negyvenes-ötvenes években szó sem lehetett, hogy a lenini önkéntességi elveket valaki is összevesse a lelki-fizikai-gazdasági erőszak egyetemes gyakorlatával. E fölismeréssel egyenes arányban apadtak el tollamon a paraszti világ „pozitív átalakulásának” novellatémái.

Miközben már ott találtuk magunk a „befejezett kollektivizálás” körülményei között. Jól tudtam magam is: irodalmunk tanúskodása arról, hogy e folyamat valójában miként ment végbe: csekély értékű, a kérdés tehát lezáratlan mai napig is. De lássuk – gondoltam –, mi történik falun az új körülmények között. (Csak a színpadi ábrázolásról beszélek.) Pléhzenekar címmel írtam egyfelvonásos vidám játékot arról, hogy miként keseríti meg hétköznapjainkat az örökös ünnepiséghajhászat, amelyben a munka fogalma épp azáltal veszti el valóságos értelmét, hogy öncélúvá magasztosul (magasztaltatik), wagneri kürtök hangjaira mozdul repkénykoszorúsan és költők dicshimnusza közben: nem dolgozunk mi az ennivalóért, csupán csak a tennivalóért. Ahogy visszaemlékszem erre a munkámra, az a gyanúm támad, hogy nem sikeredett eléggé vidámmá, mivel a szerző nem volt megfelelőképpen elkeseredve. Hanem kedélyes volt inkább, mint később is – a Szerelem, ne siess! című egyfelvonásos megírása közben.

Talán több a méreg a Fecskeszárnyú szemöldök-ben, ahol is Golovics elvtárs eszméit próbáltam az életünk abszurdumaiként „fölmutatni”. Visszatérő gondolatként került színpadra megint az ünnepiséghajhászat s a helyi hatalmi cinizmus: nem tiltunk meg semmit, de mindent meg fogunk akadályozni. Igen, így készülnek némely alkotmányok is: meghirdetett szabadságelveink csak arra szolgálnak, hogy lábbal tiprásuk közben legyen mire hivatkozni. Golovics persze csak egy falusi termelőszövetkezet könyvelője. Megírásának idején az ő társadalmi szintje volt a „kritikai plafon”. És fönnebb? Hic sunt leones! – mondta a cenzúra. A közönség azonban Golovics „leleplezését” is hálásan fogadta, s valójában ez a fogadtatás, másrészt pedig a nagy színész: Kovács György biztatása ösztönzött arra, hogy a két egyfelvonásost is fölhasználva megírjam Tékozló szerelem című vidám játékomat. Nyolc vagy tíz színház játszotta. Százas szériákat ért meg. Toldás-foldás, ügyeskedés? Enyhén ugyan, ezt is sejteni vélte annak idején a szakmai kritika. Én csak arról szólhatok, ami jó darabig visszatartott az újabb nekiugrástól – háromfelvonásosnak: a Mezítlábas menyasszony szerkezeti gyatrasága. Amiért azután óvatosabban, rövid műfajjal próbáltam megközelíteni újból a színpadot. Valójában így született a Vidám sirató… is. Azzal a különbséggel, hogy ez utóbbinak egyfelvonásos változatát csak műkedvelők játszották éveken át s országszerte. Néhány helyen megnéztem őket, és játék közben, a közönség figyelméből vagy szunnyatagságából is tanulva próbáltam kitapintani az egyes jelenetek életképességét.

– „Sajnálatos, hogy a falusi színjátszó együttesek műsortervében nem szerepel annyi értékes darab, amennyit képesek lennének előadni. Ez vészjel számunkra, a drámaírók számára” – írtad 1966-ban a Művelődés-ben a IV. Caragiale színjátszó fesztivállal kapcsolatban. Eme felismeréssel is magyarázható, hogy megírtad a két Fügedes-edet, majd a Pompás Gedeon-t?

– A falusi műkedvelők dolgában sok esztendeje vitázom azokkal, akik aggodalmaskodva szabják meg a „játszható darabok” listáját. Eszerint a falusiakat külön szellemi kosztra ítélik, azzal az állítólagos meggondolással, hogy „csak képességeiknek megfelelő” művet szabad előadniuk. Ezek természetesen az egyfelvonásosak. És főleg mai tárgyúak. Hátrányba kerül ilyenformán a nemzeti és az egyetemes klasszikus drámai hagyomány, s a jelenkori színpadi irodalom legnagyobb része is. Pedig tisztázni illenék már a falusi műkedvelő együttesek műsorválasztási szabadságának kérdését, az egyetlen és legfőbb tény okán: amiként városon, falun is benőtt már a nép feje lágya; fölösleges tehát amiatt aggódni, hogy netán a szellemi képességeit „meghaladó” színpadi vállalkozásba kezd, és ilyenformán selejtet produkál. A műkedvelő mozgalom nem tőkés vállalkozás; a nép önmagáért s önmagának játszik. Miért ne vinné színpadra Arisztophanészt is, ha úgy tetszik neki? Nemzetiségi állapotunkban a magyar klasszikusokról nem is beszélve. Hadd birkózzanak csak falusi műkedvelőink teljes nemzeti hagyatékunkkal – a szellemi szabadság jogán. Mindez végső fokon: önismeret, önkifejezés, humánumgyarapodás, de még nyelvi öltözködés is, amire olyan korban, amidőn magyar nyelvünkre minden nyelv hat, kivéve a magyart (Arany János) – igen nagy szükségünk van. Ezzel a megzavarodott elvek területére jutottunk. A tisztázatlanságok homályos erdejébe. Mert én teljes nemzeti hagyatékról beszélek, miközben nyilván kirekesztem belőle mindazt, ami a népek közeledése dolgában csak újabb konfliktust szülhet, nacionalizmust, sovinizmust szítva és táplálva, az a felfogás ellenben, amelyről szóltam, csakis a részleges, sőt nagyon is töredékes hagyományőrzést teszi lehetővé. Nyilván, mert magát a romániai magyarságot is néptöredéknek tekinti. Holott az – állami hovatartozástól függetlenül – etnikailag a magyar nemzet része. Nincs romániai magyar nemzet, amiként nem létezik úgynevezett moldován nemzet sem, ha románokról van szó. S íme, egy másik, párhuzamos vélekedés a szomszédságunkból, Laco Novomeský nemes szlovák költő és közéleti férfiú szavaival: „a magyarok teljes jogú tagjai államunknak, ugyanakkor azonban a magyar nemzet részei is.” Tiszta beszéd, amelynek világos gyakorlatot kell meghatároznia az általános művelődés minden területén. Itt megállok, ne kalandozzunk el. Te a Pompás Gedeon felől érdeklődöl. Ha elmondhatom: megírásakor, a már jelzett okok miatt, nem gondolhattam a falusi műkedvelőkre. Annál inkább hat magyar színházunk érdeklődésére. Aztán ebből sem lett semmi érdemleges. A marosvásárhelyi előadás nagy sikerrel indult, majd máig is tisztázatlan – de sejthető – okokból, mint említettem már, gyorsan levették a műsorról. Állítólag egyházi tiltakozásra – az égbeli jelenetek miatt. De nem tudom, melyik lehetett az az egyház. Mert, ugye, sok van, és mindahány bejáratos az égi ügyekbe…

– Creangă meséjét, a Tarisznyás Iván-t is ekkor dramatizáltad. Azóta is visszatérően nagy siker a romániai bábszínházak műsorán. Nem érzed-e hiányát, hogy mesejáték és bábjáték nincs elegendő a gyermekeknek? Generációkat kéne pedig felnevelni a színházra, a Csillag a máglyán, a Lócsiszár jövendő nézőit. Közelebbi, családi vonatkozásban: Cselényi Lacikának nem íródnak darabok, alig vannak előadások Kolozsvárott, Vásárhelyen és másutt?…

– Ion Creangăt, a román irodalom e nagyon rokonszenves klasszikusát mindig örömmel fordítottam magyarra. Meséit – épp az én fordításomban – most Budapesten is megjelentetik. Én őt a magam részéről bizonyos értelemben Tamási Áronnal rokonítom, hasonló kedélyes, játékos hangvétele miatt. Amelynek a legmélyén ott bujkál mindig a tragikum is: szivárványos színei között a fekete, a népe sorsán csüggő lélek borongása. Ennek ellenére: a dogmatikus vastagbőrűség egy időben őt is – akár Tamásit – az idillizmus vádjával találta vétkesnek. Jó, hogy időközben ez a vád is érvényét vesztette; a gyermekek ott ülnek újra Ionica bácsi térdén, a meséit hallgatva; a törékeny humánum bolyongásait ordas veszedelmek között. A Tarisznyás Iván-t magam is dramatizáltam, s éppen azért, mert valóban: mesejáték, bábjáték kevés születik itten – író tollából. Jól mondod: generációkat kell fölnevelnünk a színházra. Ilyen munka zajlik persze, de a műfajt rengeteg dilettáns is űzi – a gyermekszínpadi művészet kárára. Lacikának színdarabot. Talán… Az adósság súlyát érzem magam is, de vigasztal némiképpen, hogy a műfajban olyan tollak jeleskednek, mint a Bajor Andoré például. S itt újra vissza kell térnem az előző gondolathoz: nemzetiségi állapotukban nem szabad a művelődést a teljes önellátás elvére alapozni. Ha konkrét államiságunkon túl a nemzet része vagyunk: szellemiekben az össznemzet égboltját kell a fejünk fölé húzni. Alatta pedig, hazai magyar bábszínházainkban és óvodáinkban, jusson szóhoz az egyetemes magyar gyermekirodalom. Móra Ferenc és Benedek Elek mellett mondjuk Weöres Sándor is, csodálatos gyermekverseivel.

– Harag György olykor tréfásan mondja: legjobb darabod a Pompás Gedeon. Ő nem értette, amikor Vásárhelyen rendezte, s újra szeretné megcsinálni. Tudom, hogy a temesvári előadásra átdolgoztad, s egy majdani gyűjteményes kötet számára tovább akarsz dolgozni a darabon. Miféle tapasztalattal szolgált számodra ez a vásárhelyi előadás, s miben vagy továbbra is elégedetlen vele?

– Mondottam már: a Pompás Gedeon-ról – sikeres bemutatása ellenére – nem derülhetett ki, mennyire futja az életrevalóságából. Haragnak persze nem hiszem el, hogy a legjobb darabom lenne. Magyarországi fogadtatása sok évvel ezelőtt: vegyes volt, a kritikai fanyalgástól sem mentes. Azt hiszem, nem indokolatlanul. A vidám játék felépítése egyenetlen, néhol bizonytalankodó és gondolatiságában következetlen. Valamifajta idillikus beütés is gyöngíti, a szerzőnek az a szándéka, hogy a társadalmi igazságosságot mindenképpen győzelemre juttassa. A Pompás Gedeon-éhoz hasonló bonyodalmak kapcsán már említettem azt a régi felfogást, miszerint szocialista társadalmi viszonyok között minden negatív jelenség – végső fokon – a pozitív megoldás lehetőségeinek törvénye alá kerül, és ebből fakadna tán az a bizonyos szocialista realizmus. Tapasztalataim alapján ma már hozzáteszem: ha ez a művészetben nem vezetne a legtöbbször didakticizmushoz és főleg: az épp szemügyre vett negatívum elsúlytalanításához.

Ugyanis: nem minden jelenség kerül a pozitív megoldás törvénye alá. Szocialista viszonyok között is marad bőviben feloldhatatlan emberi konfliktus. Adott körülmények között épp a szocializmus nevében követnek el – akár úgynevezett kiskáderek, középkáderek vagy hatalmi csoportok – olyan bűnöket, amelyek sohasem bocsáthatók meg. Ezek rendszerint szubjektív hűségüket hangoztatják, az objektív bűn pedig süketen sötétlik az idők emlékezetében, akármifajta rehabilitációs kézmosások ellenére. Az utólagos tiltakozás joga pedig gyönge vigasz a társadalmi érdeklődésű művész számára. Mi több: újabb megalkuvások forrása. Mert a mindenkori jelen negatívumairól is utólag szólhat, Shakespeare szavaival vigasztalva magát:

 

De ki merész elmondani, amit lát?

 

Miközben a jelen örökösen korrigálja tegnapi – múlttá lett – mivoltát. A máglyákból ilyenformán szobrok lesznek, a Megbocsátó Egyház az orléans-i szüzet Szent Johannává avatja, s egy nappal halála után az eretnek Ariust is rehabilitálják. Mint oly sokakat azután a mi napjainkban. De hova kanyarodtam el Pompás Gedeon-tól! Pedig valójában ezzel is a szatirikus játék gondolati megoldatlansága körül tapogatózom. Úgy sejtem: a szocializmus iránti szubjektív hűségben elkövetett objektív bűnök kedélyes megítélése gyöngíti a darabot, s teszi bizonytalanná a cselekmény végkifejletét. Bizonyos fokú rehabilitációs szándékok szivárogtak föl a munka legfontosabb idegközpontjaiba, de nem Gedeon, hanem az őt kitermelő körülmények megítélésének dolgában. A hatalom strukturális összefüggéseiből kiszakítottan nevettető csodabogárrá zsugorodott, de lám, így is veszélyes „leletnek” minősült.

– „Ez az irodalom valóban lefordult az élet emlőiről” – írtad Ionescóval kapcsolatban egy húsz évvel ezelőtti olvasónaplódban; „elvont elkötelezettséget nem ismerek” – mondta Bajor Andor a vele való beszélgetésben, Ionescóról szólva. Fügedes-ed székelykeresztúri bemutatójára emlékezvén Páskándi véleményét említetted: jó kis abszurdot írhatnál ebből, mondta Géza barátunk. A Pompás Gedeon-ról is mondhatta volna. Valóban az, kelet-európai abszurd. Miben látod ennek a kelet-európai humornak a természetét? Amelyet Mrożek, Rożewicz, Havel, Örkény, Csurka, Páskándi, Bajor és más nevével kiegészíthetünk. Nálad, a közelmúltban született művekben is, fellelhetjük; arra gondolok például, ahogyan Müller Ferenc a beadványt szerkeszti. A realitásban fogant képtelenség ez…

– Hadd vegyem sorra a megállapításaidat. „Ez az irodalom valóban lefordult az élet emlőiről.” Hirtelenében nem tudok utánanézni, hogy melyik abszurd játékának a margójára jegyeztem föl ezt. Mindegy: tévedtem. Nem mentség – bár igen magas helyre nyúlok példáért –, hogy Tolsztoj szélhámosnak tartotta Shakespeare-t, Shaw pedig tématolvajnak és komolytalannak Molière-t. Nagy fának nagy az árnyéka. De más emberfia, ha tud, rövidítsen az árnyékán. Én Ionescót ma már többre tartom, mint vele való ismerkedésem elején – két évtizeddel ezelőtt. Igaz, hogy a Bajor emlegette „elvont elkötelezettség” dolgában változatlanul vitázom Ionescóval (magamban), de művészi súlyát, a humánum féltésében fogant keserűségeinek – abszurdjainak – eszméltető erejét, színházújító jelentőségét tagadni nem lehet. Amikor legelőször róla vélekedtem, ifjonti szigorral a nyilvánvalóbb elkötelezettséget kértem rajta számon, megfeledkezvén arról, hogy a ionescói abszurd kétségtelen világnézeti korlátai ellenére is az egyetemes humánum féltésének jegyében született. Mintha azt mondaná: kezdetben az ember a Természet ellen küzdött, s miután azt legyőzte, egyetlen ellenfele maradt: önnön természete. Íme, milyen nyomorultak vagytok! – kiáltja felénk egy hanggal tán lennebb, mint Beckett, és valóban az „elvont kötelezettség” régióiból, de szatirikus ostorával azt a polgárságot is sújtja, amelynek kiábrándult tagjaként elhatárolja magát mindenfajta kollektivitáseszménytől. Ebben talán része van a háború iszonyatainak is, a század totalitárius eszméinek is.

Igen, a realitásban fogant képtelen észjárásról van szó. A névsorod hosszú, így hát csak Bajornál állhatok meg kissé. Amióta csak ismerem: a képtelenségeinken szörnyülködik. Némelykor az az érzésem: mindannyiunk helyett is. Bajor a konkrét elkötelezettség bilincses állapotában már nem is az eszményit: csupán az élő, eleven eszmét kéri számon mindazoktól, akik azt a kibernetika gondolati szintjén gyakorolják, néhány iskolás lecke memorizálásával. Ilyenformán a butaság trónfosztását reklamálja – a nagy szatirikusok keserűségével, miközben hallgatósága a hasát fogja nevettében. Nevet – és nem válik –, mert nem válhat meg – a múltjától. A klasszikus axióma mintha sántítana. Mennyit nevettünk már a múltunkon, mégis vissza-visszatér – a történelemnek egyszer már elítélt jelenségeivel. Többet és harsányabban kellett volna tán nevetni? Ami Bajort illeti: vele már a Kánaánban kellene tanyáznunk, oly kitartóan ostorozza létünk képtelenségeit s köztük az eszme kibernetikus ember-gépecskéit, amelyek viszont azon nevetnek, hogy Bajor shakespeare-i bolondként mondja róluk az igazat. Az álruhás cenzorok kivételével még meg is tapsolják, miközben szomszédjuk homlokán a butaság jeleit vélik felfedezni.

Te azt mondod: kelet-európai abszurd. Nem bánom, maradjunk e fogalomnál, de ne felejtsd, hogy Örkény nem vállalta, s Páskándi is abszurdoidra módosította. Kétségtelen, hogy – továbbra is Bajornál maradva – ennek a szemléletnek sajátos vonásai vannak; rajtuk a mi konkrét társadalmi viszonyaink lenyomata.

Például: az a fajta bürokrácia, amelytől Bajornak okkal esik le mindig az álla, hogy úgy mondjam: saját „vívmányunk”. Az örökös rendcsinálás hevületében magunk teremtettük. Természetére nézve: részint strukturális, részint tudati eredetű. Bürokrácia nélkül nincs bürokrata. Tó legyen csak, béka akad belé. Leninnek profetikus megérzése volt, amikor a szocialista bürokráciát oly hevesen támadta. Mert rettentő szívós és örökösen újjászülető. Levágod egyik fejét: másik három nő helyébe. Szívós és agresszív. A termelőeszközök köztulajdonba vétele után az egyes embert is kisajátítaná; testét-lelkét szeretné birtokolni, szerelmét, családtervezését „tervszerűsíteni”, szellemiségét dobozolni, szigorú határok közé fegyelmezni, erkölcsi-etikai tartalmat tulajdonítván a szakállviselésnek is. A mi bürokratánk – mint Pompás Gedeon is – törvénycikkelybe foglalná az emberi vélekedés módozatait, és mindezt egy megtervezett boldogság nevében; bottal kergeti adófizetőit a paradicsomba, miközben azt is megtudjuk tőle, hogy a napfölkelte helyes-e vagy nem helyes – ideológiailag (Szabédi László). Mert a mi bürokratánk: polihisztor is; csodák csodájára, az ő, ami nincs már, csak bizonyos életkoron alul. Mindenhez ért, markában a bölcsek köve s a madzag is, amely manipulált sikereinek zűrzavarában, hírverői szerint sohasem szakad el. Mivel, úgymond: tévedhetetlen, és míg lecsap a kétkedőre, kétely nélkül hiszi magáról, hogy isten szól belőle, holott csak a gyomra korgott. Emberi gyöngére éhesen, amilyen példának okáért a különvélekedés. Az esetleges másság egy adott helyzet, akadály és bonyodalom megítélésében. Az individuum törvényszerű sajátosságainak tiszteletében. Gedeonunk szerint azonban az effajta tisztelet: világnézeti tévelygés, megalkuvás, erkölcsi kihágás. Különben mi lesz ilyenformán a mi kis falunkból, városunkból, társadalmunkból? Fegyelmezetlen civilek gyülekezete. Dolgok és eszmék zűrzavara, zsák bolha, abroncstalan dongák halmaza stb. Pokolba hát az individuummal! Elég baj, hogy ügyével, lehetséges jövőjével – a kollektivitás gondjában – a nagy Marx sem foglalkozott kellőképpen.

De minek is?

A kérdést Gedeon pompásan megoldja: egy akol, egy pásztor. És szakaszos szellemi legeltetés. Rend, fegyelem és egyöntetűség a lelkesedésben – az éjszakai álomban is. Gedeonfalva lakói nem szőkék, barnák, vörösek, nem lányok, asszonyok, férfiak, gyerekek, aggok és csecsemők, nem az individuum, a karakter végtelen megnyilatkozási formái, hanem éjjel és nappal dirigálható kottafejek, a legjobb esetben is egyazon kürtszó variációi. És kutya kötelességük: szüntelenül, megállás nélkül, napról napra, óráról órára – boldogabbnak lenni. Mi több, ezt a permanens boldogságot ki is kell nyilvánítani, a hajdani leányvásárok mintájára – boldogságvásárokon bemutatni és felmagasztalni. Gedeon ezt látni, hallani akarja. Különben nem nyugodt az álma. Az ő szüntelenül forgó elméjének álma.

De nem folytatom, ne mondjam föl saját darabomat. Nem tudom, hogy úgynevezett kelet-európai abszurdnak nevezhető-e, de annyi bizonyos: benne vagyunk az ihletforrásában.

– Mivel magyarázható az a tény, hogy a hetvenes évek fordulójára oly nagyot lendült a romániai magyar dráma? Az 1970-es Igaz Szó kerekasztalánál Páskándi, Kocsis, Deák Tamás, Veress Dániel művei kerülhettek szóba. Darabírói kedvedre szolgáltak-e biztatással? Elsőbben is Páskándira gondolok és a Vendégség-re…

– A kortársak akaratlanul is hatnak egymásra. Ha másként nem: a kölcsönös érdeklődés csíráztató melegével. Melyikkel szóban, melyikkel levélben biztattuk egymást: várjuk, uram, az új munkáját! S hiába, hogy egyik tudat a másikat tagadja: titkos nyúzókamráinkból kilépve mindig is közösen kémleltük az eget: mi vár még ránk? Az aggodalomból és reménységből ki-ki hazavitte a maga részét, s lett belőle dráma, kinek-kinek a csőre állása szerint. A hetvenes évek fordulóján talán az történt, hogy évtizedek tapasztalatai, az emberi-művészi szemléletben mindenkor várható minőségi ugrások törvénye szerint, történelmi közérzetként kezdték fölforrósítani az új mondandókat. Vége lett egy korszaknak, mikor a régi módon már nem akartunk szólni, az új hangot viszont még nem találtuk, vagy ha igen, azt a cenzúra némította el, mint például a Vendégség esetében. Ez így persze kissé summás értékelés; a hangváltás személy szerinti módosulásait, azok jellegét, indítékait csak tudós elemzés tudná kimutatni. Ezt én nem tekinthetem feladatomnak.

– Kolhaas Mihály sorsa először Kurkó Gyárfásról írt Vörös Zászló-beli emlékezésedben bukkant fel hivatkozásként. Más sorsok, közeli-távolabbi élettények is mozogtak-e benned, a gondok természetes mai lüktetése mellett, amikor a kálvini, Nagy Sándor-i vagy a biblikus időkben elmerültél?

– Múlt, jelen és jövő hármas dimenziójában élünk, s ilyenformán „a közeli és távoli élettények” áramkörei átcsapnak egymásba. A múltidézés sosem mentes a jelentől, amelynek nyakán pedig ott sajog a múlt – némelykor éppenséggel fojtogató keze fogása. Tűnődéseidben földereng egy arc a közeli vagy távoli múltból; első pillantásra nem tudod, miért oly ismerős, majd szíven üt a hasonlóság: Kolhaas Mihály meggyötört vonásai között fölfedezed a Kurkó Gyárfáséit – kortársadét. Mindketten az igazságuk fanatikusai voltak, amiért az egyik halálra, másik tizenhat évi börtön után őrületre ítéltetett. Miután – küzdelmük jogosságát elismerték. Sorsrokonságukon mit sem változtat, hogy a kolhaasenbrücki lócsiszár nemesi várakat gyújtogatott, a Magyar Népi Szövetség hajdani elnöke pedig egyszerűen csak ahhoz ragaszkodott, hogy bizonyos kisebbségi jogok dolgában megőrizze saját véleményét. Azt kérdezhetnéd: akkor miért nem a Kurkó Gyárfás drámáját írtam meg? Mert az a maga idejében nagyrészt titokban zajlott le; a konstrukciós per anyagát még nem ismerjük.

– Esszéid forrásvidékéről szólva mindannyiszor említed Németh Lászlót… Illyés mellett, úgy érzem, hogy drámaírói gondolkodásodra Németh László is hatott. Társaságában láthattad Vásárhelyen A két Bolyai-t. Miként érzel kötődést a drámaíró Németh Lászlóhoz?

– Azt hiszem, az esszéíró Németh László hatott rám inkább; a drámaíró kevésbé.

– Voltak-e olyan mozzanatok, amelyekben előadás győzött meg arról, hogy az írott szövegen változtatnod kell? (A Csillag a máglyán bemutatója után például a Film, Színház, Muzsiká-ban Kálvin–Szervét kapcsolatának bonyolultabbá tételéről szólottál.

– Volt ilyen mozzanat, nem is egy. Azt hiszem, teljes lehetetlenség az, hogy miközben drámádat írod, a színpad minden lehetőségét megérezd. Ezek akkor nyílanak meg, mikor a szöveg a színész szájára kerül, midőn a színpadi tér és mozgás maga is beleszól a mondandóba. Ezért lenne hasznos komolyabban együttműködni próbák közben rendezővel és színésszel. Ezért tenne jó szolgálatot minden drámaírónak a rendszeres színikritika. Hogy példát említsek: Méhes György például, akinek munkásságát gyakran oly méltánytalanul kezeli kritikánk, kiváló ismerője a színpad törvényeinek. Helyzetteremtő érzékét nyilván az is fejlesztette, hogy sok éven át színikritikusként működött. Én nem gondolkodom színházban, mondja némely szerző, én csak mondom a magamét. Tolsztojként, ugyebár, aki csak megvetőleg szólott Shakespeare „szélhámos” fogásairól. Nem hiszem, hogy igaza lett volna. Az úgynevezett konvencionális színház felrázására számtalan kísérlet történik. Olyan is, amely a szót, szöveget teljességgel mellőzni próbálja. Bejön a színész, leül szemközt a közönséggel, fél óráig hallgat, majd kimegy, és ezt kellene színpadi teljesítményként értékelni. De fogalmam sincs, mit lehetne s kellene ebben értékelni. Meddő kísérletnek érzem, közönséges visszaélésnek a közönség drága idejével.

– A drámaíró bizalmat kér a színháztól – mondottad 1974-es beszélgetésünk alkalmával. Ha ez a bizalom akadozik, a négy dráma talán nem ilyen svungban születik meg? Vagy talán utóbbiak el is maradnak? Az előadások ténye mennyiben biztatja az írói ambíciót?

– Igen, a drámaíró bizalmat kér a színháztól. Ebben nálunk nincs hiány. Nem elég persze a színházak bizalma. Létezik színházi felügyelőség is, amely legutolsó drámámat, A szúzai menyegző-t több mint egy évig tartotta fiókban, s azután is csak megcsonkítva engedélyezte a kolozsvári előadást. A dráma körüli hercehurca egy újabb munka energiáját emésztette föl bennem.

– Az időbeli vagy tárgyi anakronizmusok drámai megteremtése (Csillag a máglyán, Káin és Ábel) sok gondot jelent-e számodra?

– A történelmi dráma: nem történetírás. Nem lehet persze a történelem lényegi tartalmainak meghamisítása sem. Jómagam a drámáimban olyan „időbeli és tárgyi anakronizmusokat” követtem el, amelyek – érzésem szerint – csak felerősítették, nyilvánvalóbbá tették egy adott történelmi helyzet és jelenség lényegét. Például a meghódolást a perzsák részéről A szúzai menyegző-ben. Köztudott például, hogy Roxané (Rusanak), a Fény Leánya, akit Nagy Sándor feleségül vett, nem volt Dareiosz király hitvese, hanem egy baktriai főember leánya. A világhódító úgy bukkant rá a Sogdi Szirt bevételekor, s menten feleségül vette. Roxané hűségesen követte őt Indiába, s fiúgyermeket szült neki. Följegyezték róla, hogy „szívét-lelkét teljesen kitöltötte két dolog: a vallása és a férje”. Nagy Sándor a szúzai nagy menyegző alkalmával (324-ben) Dareiosz leányát: Stateirát vette feleségül. Ezek a történelmi tények. Valamint az is tény, hogy Dareiosz hadi szerencsétlenségét saját embereinek árulása is tetézte; legbizalmasabb környezetének megadása, csatlakozása a hódítóhoz. Roxané és Stateira személyét egybevonva ezt a megadást, a vérségi árulást akartam nyilvánvalóbbá tenni. A történelmi jelenség lényegét tehát. Akárcsak Kálvin és Szervét esetében. Tény ugyanis, hogy Kálvin nem volt Szervét ifjúkori barátja, de ellensége sem, hiszen mindketten fölléptek a pápaság ellen. Lényegileg mindketten ellenzékiek voltak, objektíve tehát szövetségesek, egyazon cél bűvöletében. Ezt a lényegi kapcsolatot akartam tehát drámaibbá mélyíteni, a feltételezett barátság motívumával. A mitológia pedig – Káin és Ábel – többféleképpen is értelmezhető. Ábel füstje nem föltétlenül a szelídség és humánum örök szimbóluma. Az alázaté is lehet, ahogyan én fogtam föl, eltérve a hagyományos értelmezéstől. Sokan megrónak érte. Ezt is vállalnom kell.

– Jó szerző vagy, mondta rólad Harag György, mert nem ragaszkodsz konokul minden replikádhoz. Nehéz szívvel teszed-e, amikor a rendező főként húzási szándékkal áll elő, vagy még szöveget igényel (Lócsiszár-ballada)?

– Nem tartom magam tévedhetetlennek, orákulumnak. A Haraggal való együttműködésben – próbák folyamán – magam is meggyőződhettem arról, hogy teszem azt, a Káin és Ábel szövege itt-amott túlburjánzik, a színészt meggyötri, a színpadi helyzet kifullad (vagy befullad?). Engednem kellett hát a rendező óhajának. Fájó szívvel, persze, abban a reményben, hogy a húzás: tömörítés, objektív kívánalom az időgazdálkodás dolgában. A színpadon. Nem a könyvekben, amelyek teljes szövegeimet tartalmazzák. Azzal a meggondolással is, hogy ahány rendező, annyi vízió a darab lehetőségeiről. A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola előadásában például Kovács Levente a Káin és Ábel-nek olyan szövegrészeit is felizzította, amelyekkel Harag nem tudott mit kezdeni. Más felfogás, más lehetőség.

– A magad darabjaival kapcsolatban miben látod Harag György munkásságának fő jellegét és érdemét?

– Abban, hogy valamifajta közérzeti rokonság kapcsolt egybe minket. Átadom neki a darabot, majd miután elolvasta, szokásos szűkszavúságával nagyjából ennyit mond: „Hát igen. Talán sejtem is, hogy kéne ezt megcsinálni.” S már értjük egymást, szószaporítás nélkül. Aztán kezdi a próbákat és önnön kegyetlen meggyötrését az útkeresésben. Jómagam nagy ritkán nézek be próbákra, nem igaz, hogy fejünket összedugva közösködünk a kínokban. Eddig hat darabomat rendezte, de csak két-három alkalommal fordult elő, hogy némely jelenethez kevés kiegészítő szöveget kért. Mint a balladát is például a Lócsiszár-hoz. Együttműködésünk lényege: a kölcsönös bizalom s a rokon szemlélet.

– Jelentett-e tanulságot, hogy némely darabodat több változatban is láthattad? (Lócsiszár: Kaposvár, Kolozsvár, Bukarest.)

– Úgy gondolom, „változaton” csak azt kell érteni, hogy munkáimat más-más felfogású rendezők állították színpadra. A magyarországi vidéki előadások jó részét nem láttam, s jó néhányat itthon sem. Tanulság? A legfőbb talán, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Színpadi munkáimat mindeddig a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi közönség fogadta a legmelegebben. Városomban a Vidám sirató százvalahány előadást ért meg, s talán drámáimat is hasonló érdeklődés karolta volna föl, de helyi színházunk – külső beavatkozás következményeként – a tetralógiámat nem tűzhette műsorára.

– Tapintatos szerző vagy, ismeretem szerint darabjaid valamennyi előadásával kapcsolatban előzékenyen nyilatkozol. Mégis érdekel: Kaposvártól Budapesten, Kolozsváron át Sepsiszentgyörgyig és Bukarestig mik voltak olyan momentumok, amik ellenedre voltak?

– Előzékenység? Talán inkább arról van szó, hogy saját munkámmal sosem vagyok elégedett. Ha tehát valamelyik színház előadása gyöngébbre sikeredik, azt magamban a dráma gyöngeségeként fogom föl. Van előadás, persze, amelyre félelem és szorongás nélkül ülhet be maga a szerző is. Bármikor. A százegyedikre is. (Nem csupán a premieren, amely – ünnepélyessége miatt – nem mindig mérvadó.) Ilyen volt például a kolozsvári Lócsiszár, a budapesti Csillag a máglyán, Ádám Ottó rendezésében, a kaposvári Lócsiszár (Zsámbéki Gábor), a Vidám sirató Marosvásárhelyt (Harag), A szúzai menyegző a Budapesti Nemzetiben (Ruszt József), az Anyám könnyű álmot ígér Nagyváradon és Temesvárott (Szabó József, Cseresnyés Gyula), a Csillag a máglyán s A szúzai menyegző Sepsiszentgyörgyön (Völgyesi András, Kiss Attila). „Ellenemre szóló momentumok?” Az mindenütt akad, minden előadásban, de erről bővebben szólt már a kritika.

– Számos dráma előadására, Budapesttől New Yorkig, nem juthattál el. Fájt értük a szíved?

– Sajgott, persze. New Yorkban például két drámámat (Csillag a máglyán, Káin és Ábel) vitték színre Pamela Billig rendezésében a Threshold Theater Company vállalkozásaként. De csak ennyit tudok róluk. A bemutatókról sem értesültem idejében, a meghívó papírok elvesztek a postán.

– Valószínű, a „szívós sznobok”-hoz sorolsz engem is, mert írásba is adtam: a szegedi Vidám sirató nem tetszett. Éppen ezért: mert nem azt a tragikomédiát jelenítették meg, ami írásod nyomán a vásárhelyi előadásban is megmutatkozott. Folklorizáló jópofáskodásukat tukmálták ránk. Mert nem az a kérdés, hogy jól szórakoztunk-e, hanem hogy az előadás megmutatta-e az anyag igazi rétegét. Vagy pedig a népszórakoztatás azon stíljét láttuk megnyilatkozni, amivel kapcsolatban jómagad is háborogtál 1947-ben a Világosság-ban. Hajlasz-e igazságom felé?

– Hajladozom, de most már nem megyünk semmire vele. Azzal sem akarom vigasztalni magam, hogy Tamási Áron vidám játékainak igazi sikerét jó későre a sepsiszentgyörgyiek szították tartós lobogássá. Színész és közönség részéről Áron itt talált igazi megértésre. Helyhez, szülőföldhöz, provinciához kötöttség? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a kritika szerint Magyarországon valamiképpen elhasalt a Pompás Gedeon is, a Vidám sirató is. Ez utóbbiból a budapesti Népszínház vállalkozásaként sikeres énekes játék született, Szőnyi Erzsébet zenéjével, Weöres Sándor tréfás verseivel megszárnyasítva. (Kertész László rendezése.) Nem lehettem ott a bemutatón, s így személyes találkozásom is elmaradt Weöres Sándorral, akinek vérátömlesztő szellemisége régen beköltözött a házunkba, László unokám ajkára is. Sajogó tény, hogy egy ilyen produkció – s oly sok más is – nem lehet közös élményünk.

– Kántor Lajossal készült interjúdban tanulmányra hivatkozol: Móricz, a drámaíró nem emlegethető egy napon a prózaíróval. „Ő teremtette az összehasonlítás lehetőségét” – írod, s ez korántsem így van. A színházi dramaturgiai igény, amit sok okkal kiszolgált. Tehát az Úri muri-t is kívánalomra módosította kedvező végre. A kérdés tehát: szuverenitás és az időnek, színháznak, dramaturgnak a kívánsága hogyan egyeztethető össze? A benső igény és a külső kívánalom.

– Talán nem fogalmaztam eléggé pontosan, világosan. Móricz drámaírói súlyáról van szó. Hogy az alatta marad-e a prózaíróénak. Azt hiszem, ez ma már nyilvánvaló. De változatlanul úgy vélem: színpadi munkáinak kritikai és több helyütt elmarasztaló megítéléséhez elsősorban ő teremtette meg az összehasonlítás lehetőségét – prózájával, amelyben sokkal jobbat alkotott. Önnön nagyságának árnyéka vetül ilyenformán a színműveire. Nem tagadható: a sajnálatos engedményeké is persze. De mégis: minálunk az Úri muri vagy a Légy jó mindhalálig örökös nagy siker és forró színházi élmény; klasszikus örökség. A magam részéről nem tudom lekicsinyelni. Te most benső igény és külső kívánalom konfliktusát hozod szóba. A mindenkori tehetség nyomorúságát. Fején az átok, amely azonban elűzhető egy tagadószócskával. Igaz, hogy ilyenformán a cenzor gyötörte munka sorsa gyakorta megpecsételődik. A szerző reménye szerint időlegesen. Ami drámáimat illeti: külső kívánalommal nemegyszer kellett farkasszemet néznem, szövegeim eredeti tartalmát – lényegét – azonban minden esetben sikerült megmentenem. „Kedvező vég” – a tragikus helyébe nem került. De nem is kerülhetett. Fontos a tagadószócska, a szerző szuverenitása, de ennél is fontosabb a dráma „önvédelmi ereje”, mi által nem viseli el a szellemi vámtiszt lényegi beavatkozását. Ha netán csorbítják: kevesebbet mond el a reá bízottakból, de hogy mást mondjon, hogy máshol kössön ki, mint ahová indult: ez jó munka esetén teljes lehetetlenség. Szerzője, ha elárulja: meg is semmisíti. Adott körülmények között persze előfordul olyasféle engedmény is, mint a Molière-é: mire kényszerűleg behozza a királyt, hogy igazságot tegyen, ő maga már régen elmondta a véleményét s ítéletét is, például Tartuffe álszenteskedésének ürügyén magáról a szenteskedésről. Jól sejtette bizony La Bruyère a turpisságot: ha a képmutatót bántjuk, az a veszély fenyeget, hogy a maszk mögött az arcot is megsértjük. Ami éppenséggel titkos célja lehetett a Napkirály kedvencének: az istenkedés képébe mászni, kényszerű furfang árán is, aminek hasznáról eleink így vélekedtek: a foltozóvarga a sertésfonálnak elsőbben csak a vékonyát dugja által az ár lyukán, és ha azt általdughatja, azután a vastagját is utánarántja. Így valahogy – lelkünk mentésére…

– Komorabb drámák és vidám népi játékok jó ideig Illyés Gyula életművében egymás után következtek. Utóbb megfigyelhető, hogy a keserves kacaj nála dramaturgiai összetettséget jelent. A te munkásságodban is a Vidám sirató ez irányba mutat mozdulatot, noha sűrű szövetű tragédiák következtek egymás után. Egy helyütt a közelmúltban távlati terveid között vígjáték írását említed. Nálad is az alkotói kedély mocorgásáról van szó, hogy búvópatakként művekben is utat találj a „vidám-siratók” felé is?

– Igen, szeretnék még – ha élek – újabb vidám játékot is írni. A szükséges keserűség megvan már hozzá.

– Újra és újra hangsúlyozod: nem tartod magad drámaírónak. A Kálvin után mondottad: egy ideig nem írsz több darabot. Aztán jött a Káin, megint csöndet ígértél, s örömünkre gyorsan következett A szúzai menyegző. A Harang a szélben pedig egyre húzódik. Azaz: hadakozásod ellenére szépíró és esszéista mellett drámaíró is vagy. Honnan ez az ellenkezést szétvető és megújuló drámaírói kedv? Az idő is ennek kedvez talán?

– Minek kedvez, minek nem az idő: többoldali megítélés dolga. A Csillag a máglyán esetében például – műsorra tűzésének periódusában – az idő hol kegyesnek, hol értetlennek mutatkozott, a szellemi felvigyázók változatos felfogása szerint. A kálvini szigor és dogma bírálata elfogadhatónak minősült, Szervét Mihály ellenzéki szellemiségét azonban alaposan megmotozták. A gondolatok vámmentesek! – kiabálta Szervét. A gondolatok nem vámmentesek – rázta fejét az ellenőr. Rendben, uram, de ezt nem én mondám! Szervét Mihály mondja. Akkor pláne! Mert ha csak ön mondaná, magánemberként a barátjának, ismerősének, még hagyján, de Szervét Mihály a színpadról egy bizonyos sokadalomnak akarja ezt elmondani, ezt a rút felfogást. Amely azután másokat is megfertőz. Az én emberem mintha csak Szókratészt olvasta volna: így hát csak a költőket kell-é ellenőriznünk és kényszerítenünk, hogy a jó erkölcsök képét adják költeményeikben – mert különben megtiltjuk nekik, hogy nálunk működjenek –, vagy a többi művészt is ellenőrizzük-e és kényszerítsük-e, hogy az erkölcsi rosszat, a féktelenséget (gondolati kicsapongást), a szabad emberhez nem illő viselkedést és a rútat ne ábrázolják se festményen, se szoborban, sem épületben, se pedig más műalkotáson; s aki e tilalomnak szót fogadni nem tud, annak nem kell megengedni, hogy nálunk működjék, nehogy a mi polgáraink a bűn képein, szinte mint valami ártalmas legelőn táplálkozván s napról napra apránként sokat fölszedegetvén, észrevétlenül is nagy betegséget hordjanak össze lelkükben, ámen!

Akkor tehát mit csináljunk Szervét Mihállyal? Mondom az ellenőrnek, váltig hajtogatom: így beszél, mert ilyen az ő természete. Valamennyire tőlem függetlenül jártatja a száját, elpanaszolhatom én is Tolsztojjal: hőseim néha egészen másként viselkednek, mint én akartam volna. Vagy Puskinnal: képzeljétek, Tatjánám férjhez ment, ezt igazán nem vártam volna tőle. Így vagyok Szervét Mihállyal is. Ne vicceljen már velem az elvtárs! A replikát módosítani kell. Utánanéztem a dolognak, megérdeklődtem más elvtársaknál is: a gondolatok nem vámmentesek. Ezt az állítást határozottan meg kell cáfolnom. De hiszen Kálvin helyben cáfolja, figyeljük csak… Az nem elegendő! Mert ha valaki cáfolat közben nem figyel oda, úgy marad bizony, e rútsággal fertőzötten. Olyan megoldást kellett találnom, hogy az ellenőr is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, különben nincs premier. Azt mondja tehát Szervét: az én gondolataim, János, vámmentesek. Így már igen: az ő gondolatai, nem általában az eszmék. Így, lokalizáltan, engedélyezem – mondta az ellenőr. Hasonlóképpen járt el a máglyára lépő Szervét szavaival is. Nyitott szemmel aludjatok, jóemberek – mondta eredetileg. De azóta sem mondhatta volna el, ha fölszólítását nem „lokalizálja” imigyen: az Új Jeruzsálem kövei között, nyitott szemmel aludjatok, jóemberek! Nehogy netán, valamiképpen, fatális félreértés folytán azt gondolhassa valaki: nyitott szemmel aludjatok Pürkerecen, Kisnyulason… Mondanom sem kell, hogy a jövőre nézve Szervét eredeti fogalmazását tartom érvényesnek.

Ami pedig az időnként meg-megújuló drámai kedvet illeti: némely mondandó váratlanul is rátörhet az emberre. A Káin és Ábel után valóban más műfajba kezdtem, de végül is engednem kellett A szúzai menyegző-re szóló meghívásoknak.

– A hatvanas években az Új Élet indította el fiatal színészek pódiumvállalkozását. Tudom, hogy Illyés Gyulával egyetértesz abban, hogy a költő mellett a színész a legnagyobb virrasztó. A legkiválóbb színész a legnagyobb jellem. Ő példákat sorol: Sinkovits, Latinovits, Ruttkai Éva. Ismerem vallomásaidat: Kőszegi Margit, Kovács György, Tessitori Nóra életéről beszéltél szép szavakkal. Kik azok, akiket te lelked szerinti színi együttesedbe sorolsz? Szentgyörgytől akár Budapestig tágulhat ez a névsor.

– Sokan vannak ilyenek, ezért nem mondok föl névsort. Évek során valamennyi romániai magyar színházunkkal kapcsolatba kerültem. Román színházakkal is, Bukarestben és vidéken. A hetvenes évek közepe táján kezdtem közelebbi kapcsolatba kerülni a magyarországi színházakkal. Jó néhány kiváló színészt és nagyszerű jellemet ismerhettem meg ilyenformán Sepsiszentgyörgytől egészen Budapestig. Olyan művészeket, akik együtt lélegzenek – és fuldokolnak is – közönségükkel: azzal a kollektivitással, amely sajátos történelmi sorsában, a torkába szorult létérzésével a színpadtól többet vár, mint Európa más emberi közösségei. Legjobb színészeink tudják ezt, így nőttek ki már régen a közönséges „komédiás” állapotából, a puszta játék felhőtlen boldogságából. Viszonylag szerencsés vagy szerencsétlen színpadi vállalkozásaim közben Tháliának olyan gyermekeivel találkozhattam, akikre nézve semmiképpen sem érvényes a cinikus megállapítás, miszerint egyetlen és legfőbb táplálékuk a taps, amelyért anyjuk haló porát is eladnák. Nem, nem ilyen emberek ők! Már színjátszásunk kezdeteivel a nemzet ügyéhez szegődtek; nyelvünk gyarapítóivá, hagyományaink őreivé. Sajátosságunk – oly sokszor lekicsinyelt, sőt cinikusan megcsúfolt – méltóságának talentumaival: az anyanyelvünkkel gazdálkodnak és tesznek közkinccsé egyetemes értékeket. Ez utóbbiak nevében némelyek a tükör elé állva képesek leköpködni saját ábrázatukat, ha netán fölsejlenék rajta nemzeti sajátosságunk – a provincia – keze nyoma. Minden becsvágyuk a rosszul értelmezett – mert mindennapjainkból kiszakított – „egyetemesé”, de sorsuk lerázhatatlanul a provinciáé! Amely pedig: nem provincializmus, hanem némán forrongó, drámaiságában egyetemes érdeklődést fenntartó világ, amelyben az emberi jogok természetességét, történelmi méretű brutalitások helyén a humánumot, a mindenkori Másság iránti megértést, következésképpen az etnikai, hagyománybeli, nyelvi pluralitás – megannyi sajátosság! – méltóságát kell Pindarosz aranyszékébe ültetnünk, hogy jobbján a költészet is biztonságba kerülhessen. Hogy mindez talán nem a művészet dolga? Régen elhagytuk már a sorsfeladatok megosztottságának valamikori szálláshelyeit. Akár a székelység hajdani katonai demokráciájában: aggok és gyermekek is hadkötelesek. Az anyanyelv kijárási tilalmainak korszakaiban semmilyen művész sem mondhatta el magáról: énnekem külön jogom és kötelességem a város piacán hejehujázni.

De hadd térjek vissza Thália mai gyermekeire: jóleső érzés megismételnem, hogy jelenünk változatos gondjainak közepette ott találjuk őket a közös virrasztásban. De már hallom is lelki füleimmel az egyszemélyes üdvösség kerengő derviseinek hangját: ha virrasztunk is, egymagunk fölött égetjük a gyertyát. Nem kenyerünk a megosztott gond, nem közösködünk, elatomizálódtunk, nem is szólhatunk sem másokért, sem mások nevében. A pokol: a Másik. A pokol: a Többi. A Többiek. A Sokaság. Az átkozott Kollektivitás, ez az egész Veres Péter-i nyomorúság, a „nemzeti gondolkodás” föltámasztott kategóriája, melynek időszerűtlenségénél csak a veszélye nagyobb: totalitárius szörnyeket szül, amelyek egyszer – talán csak egyszer? – már fölfaltak bennünket, megemésztettek és kiökrendeztek, és ha már kikászálódtunk e lepedékes állapotból, Ionesco urat is túlharsogva követeljük az ablakunk alatt áldozatait szedő Közügyiségtől: nyugalmat, nyugalmat! Nem akarunk rinocéroszokká lenni, arctalan és manipulálható tömeggé vastagbőrűsödni! Az oly változatos formákban meghirdetett tömeges boldogság elnyerésével sem. Nemhogy ezrével: kettesével se számoljanak bennünket a boldogság szolgálatos őrmesterei. Égjen csak a város, lángoljon a világ; katasztrófákat fogunk túlélni a magunk csigaházában. Nincs szükségünk a világra! Amikért Diogenész is elhajította boroskupáit, meglátván a tenyeréből vizet hörpintő pásztort. Nem akarunk hatalmat, nincs hát szükségünk a másokkal való együttérzés hatalmára sem, tartozzék bár e hatalom a költészet titkai közé; önzetlenül, a történelmi visszaélések árnyéka nélkül kínálja föl nekünk titkos erejét – mi megelégszünk a kivívott gyöngeségünkkel. Ezt óvjuk és növelgetjük magányra érdemesített szívünkben: a gyöngeség heroizmusát, az egyetlen emberit a század embertelen erőinek tülekedésében. És mindenfajta kísértés ellen ördögűző csodaszernek bizonyult az elhullott nemzedékek keserű tapasztalata a hatalom hónaljában. Be hiszékenyek voltak a kürtjeikkel, a Kánaánt zengető harsonáikkal: Mi, Mi, vagy Ti és Ők – osztályos társak, „a kivívott győzelemben”. Hol vannak már ezek a nemzedékek, és mivé lettek a győzelmek! Csalódásaink tereire még Baudelaire sem képes visszaédesgetni, szavai nem esnek fülünk ügyébe: „Szabad támadásnak (stb.) lennie, s egyenest a dolgok közepébe vágni, ha minden mondat Én-je mögött egy Mi rejtőzködik, a hatalmas Mi – mi, egy új nemzedék, a háború és a nemzeti ostobaságok ellensége; fiatal s épp ezért egészségtől duzzadó nemzedék, amely máris az előző sarkába hág, előre tör, rést üt magának – komolyan, gúnyosan és fenyegetően.”

Ugyan! Mi? S még hatalmas is? Lám, a többes szám azonnali tévedésvonzata: a gyermekded képzelgés, erőfitogtatás, messianisztikus öncsalás! Így hát ez a Mi nyugodtan harsoghatja Rimbaud-val is, hogy a költészet többé nem a cselekvés ütemére fog lépni, hanem előtte jár majd, meghatározván tehát a cselekvést. S amennyi esze van a többes számnak, még képes lesz ezt szó szerint értelmezni, amiként elhitte már, hogy a proletárforradalom világméretű győzelme után színaranyból építjük majd a városi vizeldéket. Ez a hit önmagában az örök emberi álmodozásnak ártatlan metaforája maradt volna, ha közelmúltunk végzetes korszakaiban nem csap át tragédiákat lobbantó társadalmi gyakorlatba.

Engedjetek tehát bennünket – félrevonulni az egyes szám első személy nyugalmasnak mutatkozó csöndes tisztásaira. Jól tudjuk, hogy e tisztásokon túl még füstölögnek a város romjai; a dicsőséges Alexandrosz seregei bevették Thébait, a templom és a költő házának kivételével a földdel egyenlővé tették, fiai, lányai rabszolgavásárra kerültek, s a jövendőnek minden ígérete kimerül abban, hogy titkon a múltunkra emlékezhetünk: a hajdan virágzó városra és polgárainak békés munkájára a hajnaltól napestig hangos műhelyekben. De mi nem sírunk, és nem keressük az önvédelem fegyvereit. Mi nem látunk, nem hallunk, és nem beszélünk. Lehetséges, hogy szuverén Én-ünkön túl eszméltető szóra éhesen-véresen a Sokaság vergődik: magára vessen, mert védőseregnek képzelte önmagát. A tétlenséget, lám, nem bünteti Alexandrosz. Avagy nem láttuk őt elsétálni a színház kőtörmelékei előtt, midőn a néptelen magaslaton föltűnt Diogenész, a kynikosz filozófus? Azt kérdezte tőle: mit szól a történtekhez?

Van-e véleménye?

Van-e kifogása?

Van-e kívánsága?

Vagy netán részvét, harag, fölháborodás a szívében?

Óhajtana-e házat magának s védelmet a filozófiát lábbal tipró katonák ellen?

Egy új chlamyszt bár a szélfútta testére?

– Nos, hát valóban nincs semmi kívánságod, Diogenész?

– De van – szólalt meg végül egykedvűen a kynikosz. – Húzódj félrébb, ne takard el előlem a napot.

Thébai megsemmisítői kacagtak, és tovább mentek. Diogenész még csak utánuk sem nézett, nehogy egy oldalt vetett pillantással is megsértse magányát.

De végül is ki ez a kynikosz Én-habarodott? Czinke Márton, a költő próza-drámaíró? Mivel manapság oly sokan szoktak kapkodni a nem nekik szabott ingek után, hadd módosítsam a kérdést. Mi ez a diogenészi magatartás? Változatos formákban és méretekben fölismerhető jelenség az életünkben, a személyes létünkben: keserű póz, kényszerű menekvés, divatos ágálás, intellektuális kivagyiság, szórvány-állapotbeli elesettség, az egyszer szájba vert vélekedés következménye, „halált megvető óvatosság”, avagy meggondoltsággá kinevezett öncenzúra, megfélemlítettség, karriervágy s a vágyak elűzése, keserű tapasztalatok korma a szólni kívánó torokban, családféltés, gyermekféltés, várakozás a jobbnak küszöbén és legvégül a kynikosz öncsalásának példája: a legtökéletesebb szabadságot teremtette meg magának azáltal, hogy elfordult magától a szabadságtól is. És mi más ez a számbavétel, ha nem küzdelem a saját magam kerengő dervise ellen is?

– Nem túl alázatos vélekedés, hogy író számára nagy kitüntetés, ha olvasója vagy nézője órákat társaságában tölt a könyv mellett vagy a színházban? Gyanúm, hogy helyette legtöbbször gyarlóbb dolgokkal foglalkozna.

– Sejtem, mire gondolsz. Valahol írtam már arról, hogy az ember élete véges, a könyvek száma végtelen. Az átlagolvasó, becslésem szerint, negyven-ötven év alatt félszáznyi regénnyel ha megismerkedik. A vers „fogyasztása” valójában fölmérhetetlen, azt azonban tudjuk, hogy a színházlátogatás föllendült, soha nem látott méreteket öltött. Színházba az is elmegy, aki különben könyvet nem vesz kézbe. Példát mondok. A minap elbeszélgettem egy Szováta környéki fiatal lánnyal, aki mezőgazdasági szakiskolát végzett Marosvásárhelyt. Kérdésemre, hogy szeret-e színházba járni, lelkesen bólintott. Mindent megnéz, amit lehet. Sorolta név szerint jeles kolozsvári és marosvásárhelyi színészeinket. Az előadott színművek szerzőire nem emlékezett. „Jó vígjáték volt, dőltünk el a kacagástól, kitűnő szomorújáték volt, csurgott a könnyünk.” – Hát az olvasmányok?

– Olvasni nem szeretek.

– Fáj a szemed?

Megrebbentette sűrű pilláit, kék szikraözönből nézett vissza rám:

– Hát olyannak látszok?

– Látszom – próbáltam kijavítani. – Hallottál valamit az ikes igékről?

– Isten igéjét hallgatom vasárnaponként – nevetett.

Különben is eljegyzésre készül, de nem lehet karikagyűrűt kapni, a vőlegényének pedig, aki temesvári, nem akarják megadni a detasálást. (Áthelyezést.) Akkor tehát bajlódjék más az ikes igékkel.

– Maradjunk az olvasmányoknál. Például Jókai?

– Nem olvastam.

– Mikszáth?

– Még úgy se.

– Légy jó mindhalálig. Azt minden diáknak el kell olvasni.

– De nem a román osztályokban.

– Román osztályba jártál?

– Nem volt magyar. Eleinte úgy volt, hogy lesz, aztán nem lett.

– Olvasni egyet-mást azért lehetett volna.

– Nehéz a tananyag. És meg kell tanulni perfekt a románt. Azzal megyünk valamire. Jókaival nem megyünk semmire.

– Hát a mai írókkal?

Mosoly, legyintés:

– Azokkal pláne.

– Honnan tudod, ha nem ismered őket?

– Mondják, akik tudják.

Itt véget ért a beszélgetésünk. Az ember élete véges. De könyvek nélkül még végesebb. Ha van tér és idő, amelyben a való világ átélése túlcsaphat az egyéni lét korlátain, akkor az a művészet tere és ideje. Nem, nem igaz, hogy a lélek nyújtózkodásának e lehetőségeitől minden fiatal az említett példa szerint fosztaná meg magát. Irodalmunk olvasóinak tábora minden jel szerint növekszik, de mindegyre szaporodik azoknak a magyar fiataloknak a száma, akik a román tanítási nyelvű szakmai középiskolákban – nemzeti irodalmunktól mint tananyagtól végleg elszakadnak. Nemzeti történelmünk ismeretétől – ugyancsak. Így nőnek föl nemzedékek a történelmi önismeret tökéletes hiányában. Nem tudják, honnan erednek, a magyar államalapításról, ezer esztendő eseményeiről legföljebb a román nemzeti történelem utalásaiból értesülnek – töredékesen. Ilyenformán, történelmi háttere nélkül, azt a klasszikus magyar irodalmi munkát sem értik meg, amelyet magánszorgalomból elolvasnának. Ilyenformán: a nemzeti önismeret piciny fényforrása lehet mai irodalmunk s az olvasó találkozása. De – joggal kérded – miért „kitüntetés” ez az író számára? Két okból is: mert – teszem azt – engem olvas, míg Kemény Zsigmondnak tán a nevét sem ismeri. Mert ezt vagy amazt az élő, helyi költőt olvassa, miközben – ha nem anyanyelvén tanul – semmit sem tud Csokonairól vagy Berzsenyiről. S ha rólunk tán – a családban – értesült, még mindig ismeretlen számára az egyetemes modern magyar irodalom. Legjobb esetben „csak” nemzetiségi irodalomban gondolkozik, értékítélete nem a nemzeti értékek csúcsteljesítményei szerint alakul. Gyakran az irodalomkritikáé sem. Pedig, azt hiszem, nyilvánvaló: egy nemzetiségi irodalom – és művészet – csakis az össznemzeti irodalom és művészet állította mérce alapján ítélhető meg érdemlegesen. Mert azonos nyelv, azonos hagyomány és azonos etnikum folyamatos alkotása az időnek szakadékai fölött. A mi olvasónk azonban, az össznemzeti csúcsteljesítményektől elszakadottan, érthető módon válik hajlamossá a nemzetiségi produktum túlbecsülésére vagy legalábbis egyoldalú megítélésére; ragaszkodása ilyenformán kitüntetésszámba menő; mindannyiunk számára szív- és elmeserkentő biztatás, de vigyázat: a mércét ő maga nem látja, a megüresedett helyeket nagyszívűleg tölti be kedves fiaival: te vagy a mi Petőfi Sándorunk, te meg az Illyés Gyulánk, és amaz ott, balról a harmadik… hát nincs hozzá fogható.

Menjünk tovább: az alázat. Amiként te mondod: az alázatos vélekedés az olvasó, a néző rendkívüli fontosságáról. Régebben fogalmazott vélekedéseimből valamit talán félreértettél. Példának okáért bizonyos színpadi kettős építkezésről szóltam, vagyis arról, hogy a drámai cselekménnyel párhuzamosan, egyidejűleg, a nézőtéren, a sokaság tudatában, érzelmi világában is föl kell épülnie – minek? úgy sejtem, a színpadi történés ikerváltozatának, az írói látomás hasonmásának; az egyéni élmény párjának a kollektív élmény boltozata alatt. Ezt nevezzük talán a „befogadó közeg” rezonanciájának, ami nélkül nincs hatás, atmoszféra, nincs együtt gondolkodás a szerzővel.

Mindehhez pedig a néző, az olvasó idejére van szükség. Jean-Paul Sartre-nak idevágó fejtegetéseiből kiindulva, ezt nevezem a közönség kölcsönidejének. Hiszen a reánk fordított figyelmének idejét saját létéből szeleteli ki, hogy mondandóinkra fordítsa. Azzal a kockázattal, hogy ez némelykor „holt befektetés” marad, nem térül meg élményben, katarzisban. Szerző ilyen esetben – sivár unalmat keltve – ellopta az olvasó, a néző idejét, amit az egy Tolsztojra, Shakespeare-re is fordíthatott volna.

– Azt inkább értem, hogy a Vidám sirató száz előadást megér, de hogy a Lócsiszár is a száz közelébe jusson, s oly éveken át tartó figyelemmel játsszák többi drámádat is, az már a sikernek is kivételesen megható bizonyítéka. Magam is láttam: eldugott kicsiny falvakból autóbuszokkal érkeztek egy-egy drámádat megtekinteni. Ezt az úgynevezett „intellektuális” sikert minek tulajdonítod?

– Ez most így van, de kérdés: így lesz-e ötven év múlva is? A jelenség – a hatalom az ember kezében, s az ember a hatalom karjában –, melyet megpróbáltam körüljárni s részlegesen megvilágítani, roppant távlatokban is időszerű marad, akár a halál vagy a szerelem. Azt azonban nem tudhatom, hogy drámáim időbíró képességéből mennyire futja. Van, aki azt mondja: fütyülök az utókorra. Akinek a kudarc a fejébe szállt: a jelenkort fumigálja. Nem tetszik nektek a munkám? Vesszetek a magatok dögibe! Én mégis azt tapasztalom: szeretném, ha engem itt és most megértenének. Drámában csak azt írtam meg, amit a sokasággal együtt magam is megszenvedtem, amire tán rábólinthat a holnapi néző is. De csak ez múlott rajtam; a többi már a képesség objektív – és korlátozott – lehetőségének dolga.

Különben nem tudom, indokolt-e – hogy szavadat idézzem – „intellektuális sikerről” beszélni. Mikor egy szabad szellemet a dogma máglyára küld: a tény maga sem nem intellektuális, sem az ellenkezője. Hanem az emberi jogtiprás és a halál ténye, amelynek iszonyatában mind egyformák vagyunk – túl minden társadalmi kerítésen. Eszményem mindig az volt, hogy mindenkihez szóló szöveget adjak a színésznek. Ezen kívül: a drámát – egyáltalában a színpadi munkát – sosem tudtam afféle kísérleti szerkentyűnek elképzelni, amelynek csak ketyegése hallik, de céljának, értelmének megfejtése teljességgel a nézőre bízatik. Ha nem tévedek, az öncélúság kapcsán Rousseau kiáltott fel ilyenformán: képzeljük el egy óra bemutatását – a számlapja nélkül! Az egymásba kapcsolódó fogaskerekeket, tengelyeket, rugókat – a tulajdonképpeni céljuk nélkül. No, ez most a parabolát védi, mondanák némelyek a bírálóim közül. Ez sem nyugtalanítana különösebben; csak tisztelettel gondolok arra a publikumra, amely íróival, költőivel együtt kémleli sorsunk számlapját: hol tartunk vajon az időben, és mit kellene cselekednünk, hogy megmaradhassunk? Ebben pedig akadémikusok és erdőmunkások – egyek vagyunk. Shaw-nak még az volt az igénye, hogy színházát a „csőcselék” töltse be, de az Caesarokból álljon. Az én vágyam az volt, hogy színháztermeinket olyan sokaság vegye birtokába, amelynek nemzetiségi eszmélete a kollektív sorsviselés (és alakítási szándék) jegyében radikalizálódik. Sajátosságunk – tehát önmagunk – méltóságának immár meg-meglobbantó közösségi tudatával. Ez a folyamat elindult, és látható zavarba ejti mindazokat, akik történelmi közérzetünkre a nemzeti nihilizmust ajánlják régóta gyógyírként. Ezt a labdacsot pedig nem vesszük be; látván láttuk, hogy akik lenyelték, elvesztették orcájuk természetes színét, és olyanokká lettek, mint a viaszbábuk. Béke poraikra.

 

Az Idő markában^*

Igen: a sors peremén, a történelmi lét perifériáján, méltó próbatételek és méltatlan megpróbáltatások mezsgyéjén, a Tér ekevasához tapadva, s csakugyan az Idő markában, áramütöttnek tetsző nyelvvel is lehet szépet, igazat, tisztát, fontosat, egyedülvalót, világközepit mondani. Épp csak őrizni kell az őrizendőt, megtartani a megtartandót, felmutatni a felmutatásra érdemeset, kisajogni, fölvérezni a sajogtatót, érfeszítőt, szívszaggatót. Ám sosem szétkülönülésre, különbségre vagy – vélt – különbségre, távolodásra, szakításra, hanem mindig csak kézfogásra, kötésre és – ma is, most is –: testvériségre éretten. Az egyetemes közös szabadság egyedül humánus, érvényes, szárnyas mozdulatával. Igen, így, csakis így.

– Hadd kezdjem egy külsőlegesnek tetsző, ám talán mégis lényegbevágó kérdéssel: miféle Időt jelöl kötete s annak egyik ciklusa címében nagy kezdőbetűvel?

– E könyv hasábjain is közölt kis írásom címét illesztettem az egész kötet fölé. Abban írom: „A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is – oda fordítja a fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk, amelynek létét irodalmon kívüli erők határozzák meg.” Nem a szokványos időről van tehát szó, hanem a szigorú, szinte megszemélyesített, mitologikus Időről, amely csakugyan a markába fogott már bennünket. Ezért is írom nagybetűvel. De intés is ez a szó, ez a cím. Intés a szerénységre, figyelmeztetés, hogy fölkészüljünk az Idő erejére és meglepetéseire, melyek végül egy kalapba rázzák az egymással ma még szemben álló nemzedékeket. Mert az Idő szorításában mindannyian megítéltetünk, közelebb kerülünk egymáshoz, kénytelenek leszünk mi magunk is rokon, sőt egyazon látószögből megítélni közös sorsunkat, történelmi helyzetünket.

– Esszék, naplójegyzetek – közli a könyv alcíme a gyűjtemény műfaját, jellegét. Mikor folyamodik e kifejezésmódhoz? Talán ha gondolatait pőrébben akarja kifejteni, mint szépirodalmi munkásságában?

– Ez utóbbiról is szó lehet, habár én inkább így fogalmazok: akkor folyamodom az esszéhez, naplóhoz, interjúhoz, amikor mondandómhoz nem találok más műformát. Némelykor természetesen a gondolat megtalálja a helyét drámában is, esszében is. A szúzai menyegző a Perzsák-nak ilyképpen párja. (Bár e kettősség értelmét némelyek vitatják, s a korábban keletkezett Perzsák-at érzik jobbnak. De hát ezen én most már nem változtathatok.) Tény azonban, hogy az ember rendszerint akkor ír esszét vagy ahhoz hasonlót, ha nem tud vagy nem akar regényt, drámát írni. Ez nem jelenti azt, hogy regény vagy dráma helyett készül az efféle. Az esszé a vallomásnak is egyik műfaja, ilyenformán, ha úgy tetszik, elfogultságait, személyes ügyeit menti át az író az esszébe. Előzménye is tehát az ilyen munka a drámának, regénynek, s a következménye is. Megesik, hogy mindkettő egyszerre.

– Interjúk is szerepelnek a könyvben, mint említette. Miért van szüksége ilyen íráson túli megnyilatkozásokra? Pusztán udvariasságból, kötelességtudatból felel a kérdezőnek?

– De hiszen ember vagyok, akinek legtermészetesebb megnyilatkozása a beszéd! Az interjú tehát voltaképpen folytatása a mindennap szükséges beszélgetésnek. Elmúlt a jó kávéházak vagy más, hasonló találkozási lehetőségek korszaka, amikor az írók még úgyszólván naponta véleményt cserélhettek, eszmét, gondolatot válthattak egymással. Elmagányosodott az írói világ, különösen nálunkfelé élünk szétszórtan, kisebb városokban. Ritkán találkozunk. Ilyenformán ezek a párbeszédek pótolják valamennyire az együttes virrasztást gondjaink, aggodalmaink fölött. Gondolom, ezért is jelentkezik manapság mind gyakrabban az effajta nyilvános tűnődés. Ha nem így volna, az írók bizonyára csak írnának, s az újságírók is inkább politikusokat vagy más közszereplőket keresnének fel kérdéseikkel.

– Az olvasó persze elsősorban a könyv tartalmára kíváncsi. Mit foglal tehát magában? Milyen ciklusokra oszlik, miféle gondolatköröket érint? S mi tartja egybe a kötetet?

– Válogatás ez a Romániában megjelent Rigó és apostol, Istenek és falovacskák, Évek – hazajáró lelkek című kötetekből, valamint a Magyarországon napvilágot látott Nagyenyedi fügevirág-ból. Helyet kap továbbá egy-két, korábban könyvben még nem publikált írásom. Az Évek – hazajáró lelkek című kötetet annak idején vallomásnak szántam azokról az évtizedekről, amelyek elzúgtak felettünk, és amelyekben nemcsak íróként, de szerkesztőként, társadalmi ügyekben nyüslető közmunkásként is részt vettem. Sok minden megesett velünk, és úgy gondoltam, krónikásként szükséges lenne egy és mást megörökíteni ebből az utókor számára. Irodalmi csatározások zajlottak, küzdelmek az önkifejezésért, a dogmák ellen, viaskodások másokkal és önmagunkkal, hogy eljussunk az igazság közelébe, vagy legalább annak tisztább megfogalmazásáig, kimondásáig. Erről az időszakról, szándékról és magatartásról szól jó néhány búcsúírásom, nekrológom is, amely itt a Kopjafák ciklusban kapott helyet. Ám nemcsak megemlékezések ezek, hanem kéznyújtások is az eltávozottak felé, akiket nem ítélek meg olyan szigorúan, kritikusan és igazságtalanul, mint némelyik ifjabb pályatársam. Hiszen, példának okáért Nagy Istvánnak, Asztalos Istvánnak, Horváth Istvánnak úgyszólván a keze alatt nőttem fel; íróvá eszmélésem idején legalábbis ők fogták a kezemet.

– Az elődök és pályatársak emlékezete, üdvözlése, értékelése, nyilvánvalóan, szíve szerinti válogatásban szerepel gyűjteményének hasábjain. Mi vonzalmának oka? Miért épp őket választotta példának, szellemi szövetségesnek?

– Kit ezért, kit azért. Régi pályatárs az emlékezetemben Orbán Balázs. A legmegrendítőbb vallomás nemcsak a könyve, hanem a sorsa is a Székelyföldről és a szülőföldről általában. Tamási Áron értékét ma már mindannyian tudjuk. Engem hozzá kiváltképp az köt, hogy annak idején, annyi évnyi elhallgattatás után én szólaltathattam meg újra Romániában. Egyrészt úgy, hogy életművét ismét próbáltam számba venni, értéke szerint értékelni, másrészt egy novelláskötet megszerkesztésével, kiadásával. Nagy Imrére emlékezve alkalmam nyílt arra, hogy elmondhassam, más művészeti ágak mesterei mit üzennek a mai nemzedékeknek. Veres Péter volt az első olyan nagy magyar író, aki a Jókai-féle romantikából kirángatott, s a valóságra irányította figyelmemet. Asztalos István a kézirataimat javítgatta. Megpróbált, persze, a maga arculatára formálni, s ez átmenetileg talán sikerült is. Ám mégis, az indulásban sokat köszönhetek neki. Kemény János személyében az erdélyi magyar kultúra legnagyobb mecénására emlékezem. Írásom kötelező kalapemelés az ilyen rendkívüli, egyedülvaló emberek előtt. (Meg is említem: „A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sosem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében.”) Nagy István: nem véletlen, hogy reá egy Németh László figyelt föl, és értékelte tehetségét. Mégis sokan akadnak manapság, főleg fiatalok, akik a dogmatikus gondolkodású politikust s a művészt azonosítják személyében. Holott az író, különösen induló éveiben, igazán jelentőset s igazat alkotott. Kormos István és Nagy László már ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik megújította a magyar költészetet. Velük egyívású voltam s vagyok, és bizonyára sokat tanultam tőlük. Ők mindmáig éppúgy társak a gondban, mint otthoni nemzedéktársaim, példának okáért Bajor Andor és Kányádi Sándor, akikkel nagyjából ugyanarra a feladatra vállalkoztunk. Talán ezért is próbáltam alakjukat megrajzolni. Röviden szólva: a nagyenyedi kollégium diákjainak mintájára tűzfelelősök próbáltunk lenni, akik az anyanyelvűségnek a tüzét szítják és őrzik – az utánuk következők számára. De azt is elmondom munkásságuk révén, hogy az anyanyelv féltése: kollektív tapasztalat összegzése.

– Hagyományőrzés, a folytonosság számon tartása – miért kell efféle nyilvánvalóságra újra meg újra fölhívni a figyelmet?

– Mert újra meg újra elfelejtik. Pedig hát bárminemű haladásnak nélkülözhetetlen építőanyaga a hagyomány. A haladás végül is, amint erről már oly sokszor beszéltünk, az új meg a régi egységéből adódik. Nem lehet tehát figyelmen kívül hagyni, tékozló módon félredobni mindazt, amit az előttünk küszködők létrehoztak. Mifelénk kivált érvényes ez, hiszen a megmaradásunk függhet tőle. Elvetni azt, amire építkezhetünk, öncsonkítás lenne. Nem a formai újítások ellen szólok ezzel, s nem is az esztétika megújulása ellenében. De a legforradalmibb újdonság nem tagadhatja meg az előzményeket, mert a kultúra folyamat. A kultúra nem azokkal kezdődik, akik azt időnként megújítják. Egy régebbi vitánk példázatával élve: a repülőgép újabb találmány, mint a szekér, de a fölszállásban nem nélkülözheti az ódon szekér kerekét.

– Sütő András legbúcsúzóbb, halálérintő írásaiban sem az enyészet, hanem az abból föltámadó virágzás uralkodik. Az oly sok éve megkondult harangokat még ma is elevenen s életre szólítóan hallani…

– Hiszek abban, hogy egy jó metafora, egy jó vers, egy jó mondat, az igazság jegyében fogant írói mondandó nem múlhat el. Mert ez, akár az anyag, örök szellemi körforgásban él, amelyből mindenkor erőt meríthetnek az egymást követő nemzedékek. A szellem megmaradásának törvénye szerint. Hiszen, például, Mikes Kelemen műve éppúgy benne van a mi szellemi valóságunkban, ahogyan a Mikes-korabeli anyag is – mai anyagi világunkban. Ami igaz volt, el nem tűnhet, nem lehet jeltelen, nyomtalan… Ezért vallom, még ország-világ járó úti tűnődéseimben is, hogy az otthoni hagyományt, gondot magával viszi az ember idegen tájakra is – ahogy a Rigó és apostol előszavában írom –: mint asszony a fonnivalóját. S a szórvány magyarság (melynek léte tragédiasorozatok következménye) sem feledkezhet meg anyanyelvéről. Sőt megtartó eleme lehet az egyetemes magyar szellemiségnek. Épp azzal, hogy a világ szellemiségében ma is, holnap is értékes részt vállal… S ezért írok a Perzsák-ban az erőszakos asszimilációs törekvések mindenkori történelmi kudarcáról. A Nagy Sándor-i vállalkozás példája szolgál edényül mai mondandóm számára. Mert a hajdani kudarcnak is érvényes tanulsága van… És ezért szólok Illyés Gyuláról, aki nemcsak mondatszerkesztését hagyta ránk, nem csupán olyan esztétikai értéket, mely elévülhetetlen értéke a magyar irodalomnak, hanem a népben és nemzetben való gondolkodás példáját is reánk testálta. Ennek az eszménynek föladására jómagam még álmomban sem gondoltam, hiszen, ha így tennék, föladnám azt, amire már diákkoromban fölesküdtem. Hiszem, hogy ezt az igazságot mások is – akik ma még csak játszani akarnak a szavakkal – felismerik végül. Mert az Idő vagonjában egyfelé tartunk valamennyien…

Nádor Tamás

Álomkommandó^*

– Sütő András legutóbbi drámája, az Advent a Hargitán nagy sikernek örvendett a Nemzeti Színházban. Mivel foglalkozik most az erdélyi író?

– Régen elkészült már Az ugató madár című drámám. Cselekménye a Bach-korszakban zajlik Marosvásárhelyt. Főhőse: a legendás hírű Bodor Péter, aki annak idején a híres-nevezetes marosvásárhelyi zenélő kutat megszerkesztette.

– De hiszen Bodor Péter nem élt már a Bach-korszakban!

– Élt. Mert föltámadt. Épp akkor határoztam el, hogy darabot írok róla, mikor véle találkozva kérdem, mi van vele? Hát azt mondja: feltámadtam. S megfogadtam az Atyának, hogy többé nem avatkozom közügyi dolgokba. S még kevésbé pénzhamisításba. Csak a tiszta tudomány és művészet társaságát tűröm meg házamban. Újrakezdem ezt az ajándékéletet. Így gondoltam aztán, hogy figyelemmel kísérem őt. Lám, mit lehet egy ajándékélettel kezdeni?

– Mivel foglalkozik még?

– Az elmúlt esztendőben írtam egy ifjúsági mesejátékot Kalandozások Ihajcsuhajdiá-ban címmel. Felhasználtam benne Ion Creangănak, a nagy román mesemondónak néhány motívumát a Tarisznyás Iván című meséből.

– Van-e olyan műve, ami mostanában készült el?

– Idén augusztusban fejeztem be az Álomkommandó című drámámat. Cselekményének egyik része Auschwitzban játszódik. Én persze csak turistaként jártam Auschwitzban. Arra semmiképpen sem vállalkozhattam volna tehát, hogy ebben a tematikában a legilletékesebb szerzőkkel keljek versenyre. A magam élményeit dolgoztam bele a drámába, többek közt, hogy Pusztakamarásnak is van egy parányi Auschwitza: egy közel másfél száznyi zsidó közösséget gyilkoltak le 1944 őszén. Erről Fekete rózsák című írásomban emlékeztem meg. No és, egy kis túlzással szólva: még hullahordó sonderesek is voltunk, amikor 1945 tavaszán a hatóságok kirendeltek bennünket – kiásni, egy helyre hordani a legyilkoltak maradványait. A drámában nyilván nem ezt írtam meg: csak ihletforrásaim egyikét hoztam szóba. Auschwitzról sokan, sokat írtak. Amikor magam ilyen utazásra vállalkoztam, jól tudtam, hogy a halálnak e sarki jégvilágában jó néhány Amundsen kitűzte már a zászlaját. Nekivágtam mégis az útnak – személyes élményeimmel feltarisznyáltan. Aztán, hogy mivel tértem vissza? Majd kiderül.

– Sikaszó elválaszthatatlan az életétől, ahol az erdők védelmében alkothat. Vajon munkáihoz is így kötődik e hely varázsa?

– Sikaszói fenyőforgácsok címmel gyűjtöttem egybe az utóbbi években írott naplójegyzeteimet, cikkeimet, portrévázlataimat olyan erdélyi írókról, művészekről, akikkel sorsom közelebbi kapcsolatba hozott. Tűnődésre késztetett a hely is, ahol az írások készültek: Sikaszó, e kis Özvegyország, oly sok társtalan öregemberével, -asszonyával.

– Várható-e új munkáinak megjelenése?

– Az Advent a Hargitán – két másik színpadi játékommal együtt – rövidesen megjelenik kötetben is a Szépirodalmi Kiadónál.

– Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében sok írást olvashattunk, melyeket gyermekeknek írt. Van-e még a gyermekek számára szóló története?

– Egy kötetre való mesét szeretnék megírni. Halász-vadász barátaimmal ifjúkorom óta járom Erdély vizeit, hegyeit, havasait. Természeti tapasztalataimat, élményeimet sajnálnám magammal vinni az örök vadászmezőkre.

– Lehet-e az írónak teljesen azonosulnia a drámával, ha színházban nem látja, láthatja saját „gyermekét”? És a drámára nézve milyen hátrányt szülhet?

– Az ember nyilván akkor azonosul saját drámájával, amikor megírja. Hisz nagyrészt saját életéből építkezik. Más kérdés, hogy ha nem vehet részt a próbákon, távol kell maradnia a színháztól, amely munkáját színpadra viszi: nem veheti észre a drámának olyan gyöngeségeit, melyeket a próbák vetnek felszínre. Szerzőnek és rendezőnek, színésznek mindig együtt kellene működnie.

– És a Furmányos-vita?

– Itt meg kellene mondani, hogy az Élet és Irodalom-ban megjelent cikkemről van szó.

– Igen.

– Csakhogy a cikk mellé biggyesztett szöveg után ítélve, az ügyet nem lehet vitának nevezni.

– Hát mi volt akkor?

– Az, hogy erdélyi irodalmunk s a magyarországi kritika és olvasóközönség kapcsán elhangzott nyilvánvaló újságírói tévedések olvastán azt mondtam magamban: ilyet azért sanda módon s fényes nappal mégsem lehet rólunk állítani. Elmondtam hát a véleményemet.

– S a válasz?

– Pontosan az, amire számítottam: nyelvöltögetés.

– Bővebben?

– Akit ez érdekel, elolvashatja a Népszabadság július 16-i számában közölt vélekedést. A jegyzet írója – nyilván nem döntőbíróként, hanem a tisztességes hangvétel igényével – emlékeztetett arra, hogy a nyelvöltögetés nem irodalmi műfaj.

– És az erdélyi visszhang?

– Cikkem a kolozsvári Utunk bokraiból egy kövér nyulat ugrasztott ki. Futtában elkiabálta, hogy nem tekinti magát sikerkárosultnak. Magára vette tehát a nem neki szabott inget, pedig eszem ágában sem volt vele foglalkozni. Az ing azonban ennek ellenére módfelett talált reá, s erről nem tehetek.

– Az Advent a Hargitán című drámájának ősbemutatóján – s azóta sem – köszönthettük a szerzőt személyesen. A virágcsokrok nem Sütő András asztalán hervadhattak el. Vajon láthatjuk-e mihamarább Budapesten?

– Most még nem tudom. Reméljük, az idő mindent elhoz. Talán az én utazásomat is…

Frigyesy Ágnes

Hol volt, hol nem volt…^*

– A kolozsvári Napsugár-ban, a marosvásárhelyi Új Élet-ben és budapesti kiadványokban is meséket olvashattunk öntől. Mesefordítóként – a román Ion Creangăra gondolok – számon tartottuk; meseíróként nem. Kényszerműfajról lenne szó?

– Nem. Hanem arról, hogy sok-sok esztendőm telt el mesemondással. László unokámnak, aztán az unokalánykáknak rengeteg mesét mondtam, míg kicsik voltak. Az ő szigorú követelményük pedig így szólt: meséljek bármit, csak olyasmit ne, amit könyvből is olvasni lehet. „A saját fejedből mondjad, nagytata!” Mit tehettem? Onnan szólítottam elő mesét, ahol legotthonosabbnak éreztem magam: az évtizedeken át keresztül-kasul barangolt erdők, mezők világából. Ezek a mesék elhangzottak, esti páraként szertefoszlottak Sikaszó fenyőrengetegeiben, aztán emlékük is elment a lassan cseperedő gyermekekkel, akik szüleikkel együtt ma már Magyarországon élnek. Ritkán látjuk őket s rövid időre. Hűlt helyükön, sikaszói estéken most is hallom a hangjukat: „mondj mesét, nagytata!” Aztán magam elé képzelem őket, s megpróbálom újból összeszedni az eszemet. Régen tovaszállt meséket csalogatok vissza régmúlt esztendők omladékai alól. S ha már nincs kinek elmondanom, papírra vetem a történeteimet. Tán akad még gyermek, akinek figyelme megtapad rajtuk.

– Kikerül belőlük egy kötetre való?

– Igen. Sziládi János, a Móra Kiadó igazgatója kérte, hogy ha már elkezdtem mesélni, ne hagyjam abba. Hát nem hagyom.

– Jelek szerint ezekben a mesékben egy halász-vadász természetjárónak a tapasztalatai is helyet kapnak jócskán.

– Így van valahogy. Hiszen mikor az unokáktól a meserendelést kaptam, az az óhaj is elhangzott, hogy essék szó a napközben látott őzekről, medvékről, szarvasokról, madarakról is. Törpéknél, tündéreknél ezek jobban érdekelték őket. Némelyik mesémet ötéves korában Lacika kezdte el: „Volt egyszer, hol nem volt egy barna bundás medve…” Aztán, ha valahol elakadt a képzelete, így szólt: „folytasd, nagytata!” Hát folytattam. Volt miből. Amennyi erdőt, mezőt bejártam életemben, szinte hogy fölér a rám is várakozó örök vadászmezőkkel.

– Azok, reméljük, még messze vannak.

– Egyszer igen, máskor nem. Némelykor bederengenek az ablakomon.

– Nem érzéki csalódás ez?

– Mondjuk, hogy az. Ám akkor sem véletlenségből.

– Hátat kell fordítani nekik!

– Hiszen azt teszem. Azokhoz fordulok, akik még mesét várnak tőlem. Az óhajukban meg lehet még kapaszkodni.

– Az az óhaj is erős kötelék.

– Talán a legerősebb.

– Kívánjuk: úgy legyen.

– Ámen.

(–)