Író a Hargita alján^*

– Megmondanád, hol vagyunk? Tudom persze, hogy a Székelyföldön, Zetelaka közelében, a Hargita lábánál, de…

– Igen, közelebbről. Hát a Sikaszóban vagyunk, az úgynevezett Alsó-Bakó-pataka mentén. Ide építettem kétszobás „menedékházat” – nyárára –, de télire is, részint magamnak, de jórészt a gyerekeknek: fiamnak, lányomnak meg az unokáknak. Hadd süsse őket itt a hegyi nap, ismerkedjenek az ábeli rengeteggel, az erdei madarakkal, vadakkal, virágokkal, gombafélékkel. És az emberekkel persze. Azokkal, akik itt a szomszédaink. Nehéz életű emberek. Erdőlők.

– Vagyis…?

– Vagyis a fakitermelésben dolgoznak. Vágnak, húzatnak, hordanak. Lovakkal húzatják a nagy szálfákat, ami nemcsak nehéz, de veszélyes munka is. Kállai Jóska is a lábát törte vele, hogy a meredeken meglódult a szálfa…

– Miért jöttél ilyen messzire házat építeni? Pusztakamarás közelebb lett volna.

– Sokféle oka van. Egyrészt, mert itt kaptam helyet, ahová építeni lehetett. Továbbá: apámat, anyámat is elhozom ide – fenyveslevegőre. Ugrásnyira van ide a hargitai Madaras, a gőzfürdővel. Csúznak, mindenféle öregkori bajnak a csontokra… Még továbbá: itt, a Székelyföld kellős közepén, itt van nyelvünk erdőrengetege. Szeretem hallgatni, hogy zúg körülöttem az otthoni, a pusztakamarási neszezéshez képest. Megiszunk otthon egy pohár erős szilvapálinkát, Feri bátyám krákog és azt mondja: ez nem alimentára. Vagyis nem állami boltból való. Sikaszói szomszédom is köhint egyet-kettőt, és azt mondja: ennek is elfelejtették a körmit levágni. Észlelheted: hogy kúszik az egyik, hogy szárnyal a másik megjegyzés. De én innen oda viszem. Igaz, kicsit a mesebeli ostobához hasonlítok vele: rostával hordom a vizet, vékával a napfényt… De így is vinni kell. Nyelvünk feudális korának viszonyait éljük. Egy helyt ragyog, másutt senyved a nyelv. Egységesíteni kell. Most költözünk be, most öltözünk be nemzeti nyelvünkbe. De még egyebekben is: alig léptünk a nemzetté válás útjára, mikor egyesek máris kérdőjelet raknak a fogalom után. Máris azt kérdik: mi ez az avultság? Csak az élettől, a néptől elszakadott, tragikusan – de cinikusan is – elszakadott elmék képesek efféle kérdőjelekre. Lám, a minap is ezt olvasom valahol egy újságban: a szolgálatos, nyersagyú fenegyerek azt mondja fényes nappal, ország füle hallatára: Illyés Gyula, Nagy László, Juhász Ferenc stb. – irodalomként nem létezik számára. Hát jól van, tüsszent a bolha. De miazmás tüsszentés. Mosakodni kell egy-egy ilyen tüsszentés után. No, beszéljünk másról…

– Ez itt a hargitai hegyvonulat. Milyen magasságban vagyunk?

– Délkelet irányában láthatod a madarasi Hargitát. 1800 méter, északon a Csudálókő 1500 méter, nyugaton a Barátos sarka 1460 méter. Északi irányból látszik a csumafalvi Délhegy. Ott a rengeteg fajdkakas, híres dürgőhely.

– Ha már szóba kerültek az erdei vadak…

– Rengeteg a medve. Nem ajánlatos lábujjhegyen járni az erdőben. A bocsos anyamedve, ha váratlanul lepik meg, ingerlékeny, odaüt bizony az embernek, tavaly is megölt egy öreg székelyt. Meg aztán: a közeli katlanban lesvadászat végett etetik is a medvéket. A lóhúsra szokott medve lassanként vérmedve lesz, leüti a tehenet, borjat, elviszi az ólból a disznót. Ha bealkonyodik, minden irányból hallani a pásztorok éjszakai riogatásait. Kiabálnak, vasakat vernek kalapáccsal, hogy elriasszák a medvéket.

– Akkor itt nem tanácsos mászkálni.

– Lehetséges, de ismerni kell a járást, a szabályt is valamennyire. Az erdei vad valójában fél az embertől. A legcsekélyebb ágroppanásra is elinal, de mondom: a bocsos anyamedvét például nem tanácsos óvatlanul megközelíteni. A tájékozatlant a malacos vadkoca is megijeszti, mert némelykor rámordul az emberre, fogát csattogtatva fúj nagyot, de csak míg a malacait veszélyben látja. Ha azok elsurrantak, maga is odébbáll. A szarvasok pedig ugyebár szelíd állatok, farkas leginkább télen fordul meg a ház körül. László unokámmal a hóban nyomászni szoktunk, ez jó szórakozás: megállapítani, „kik” voltak éjjeli vendégeink a ház körül, a patak mentén.

– És a pisztrángászat?

– Kiváló alkalom arra, hogy az írás közben berozsdásodott csontjait az ember megmozgassa. Mint tudod, a pisztrángászat nem egy helyben való matatás: hajnalonta vagy délután nyolc-tíz kilométert is legyalogol az ember a pisztrángos patak mentén. Szunnyatag természetűnek ez a mászkálás nem való. Kőről kőre, vízből ki és be kell ugrándozni, hajoldosni, a nagyon éber pisztrángot megközelíteni stb.

– És az eredmény?

– Változatos. Ez nem vadászat, hogy törik-szakad, kipiszkálják a medvét, vaddisznót a sűrű katlanból. Ha egyszer nem harap, akkor imádkozhatol neki, nem harap a pisztráng. Máskor egy-két óra alatt is kikerül a vacsoráravaló.

– Nem minden napra persze.

– De nem ám! Hetente kétszer lehet horgászni, csütörtökön és vasárnap. Meg akkor is, gyakori az esős, szeles nap, ülhetsz itt az eresz alatt.

– És mit csinálsz ilyenkor?

– Sok munka adódik a ház körül. Meg hát olvasni kell.

– Megkérdezhetem, hogy mit?

– Mostanság színházi olvasmányaim kötnek le. Igyekszem tanulni valamit abból, ami véglegesen soha meg nem tanulható. Lám, régóta vitatják: lehetséges-e más színpadi hangvétel, mint az ironikus, az abszurd, a groteszk, a fintor stb. Merthogy ez az emberiség egyebet már nem érdemel. A szakadék szélén tántorgunk, olyannyira, hogy már csak az abszurd hangvétel segíthet, vagy az sem. Semmi sem! Amit ebben a műfajban – a színháziban – magam eddig írtam, nem tekinthető formai újításnak, sem formabontásnak, mert van ugye bontás újítás nélkül is. Ember és hatalom viszonyát próbáltam feszegetni immár a negyedik drámámban, A szúzai menyegző-ben is. Meggyőződésem, hogy a valamikori görög Végzet most a Hatalomban lakozik. Az ember teremtette, ám lássa: mit kezd vele. Az olvasmányaim pedig csupa ellentétei az én hangvételemnek. Nem akarom – mert nem tudom – módosítani a magam hangvételét, de tanulságos mindenképpen tudomásul venni azt az ironikus ábrázolást, amely – tapasztalatom szerint – mindinkább uralkodó lesz a drámaírásban. Irónia és fintor az élet minden nagy kérdésében, legyen az halál, szerelem, messianisztikus szenvedély. Magam hiszek még abban, hogy e fogalmakat komolyan is lehet venni, de nyilván megpróbálom indokolni magamban azt a szemléletet is, amely – valószínűleg ugyancsak véres komolysága folytán – az enyémnek épp az ellentéte. Szeretlek, kedvesem, tanultuk ugyebár Petőfi Sándortól, mostan pedig Albee fintorával kell megbarátkoznunk. Hallgasd csak: szerelmének az orvos ezt mondja: „Itt állok én… itt állok, mint tangens, érintőlegesen, holott valójában sokkal jobban és szívesebben szolgálnék rádiuszként, de nem ám belülről kifelé mutatva, hanem fordítva: kívülről befelé hatolva, egyenest a maga imádni való vortexének kellős közepébe.” Vagy Różewicz modern darabjában: „Szeretni lehet akármit, te mamlasz. Szerethetjük a hajat, a bőrt, a csontokat, van körömszerelem, nyelvszerelem, kéz- és lábszerelem, szemölcs-, szeplő-, anyajegyszerelem… csődör-, bika-, kaméleon-, bakkecske-, szamár-, kosszerelem… szerelem – kutya, macska és madár módra… Te szamár!… Mihez értesz te? Te szarevő!” Igen, imigyen módosul ma már a szeretlek, kedvesem! Tudomásul veszem, de nem hat rám, nem vagyok képes valóságosnak felfogni, csak részben, ragaszkodván a másik részhez, amelynek szellemiségében születtem, felnőttem. A felismerésben, hogy van még ezen a világon kérdés, jelenség, emberi vágy és törekvés, amit véresen komolyan kell venni, amin nem segít az irónia, bár elismerem, hogy szükséges, mert maga is injekció lehet az emberi eszméletben, amelyért az író is álmatlankodik.

– Min dolgozol?

– Bethlen Gáborhoz tértem vissza egyebek között. A megmaradás gondjára. A cselekvés módozatainak gordiuszi csomóihoz. Mit tehetnénk azért, hogy úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. A létünk tele rókahízelgéssel: énekeljetek, hollók. Nyilván, hogy kiessék a sajt a csőrünkből. Ezt kellene pedig megőriznünk. Az utolsó falat sajtunkat…

Farkas Tamás