Az írás megbékítő hatalma^*

Esztendőkkel ezelőtti kép: az enyedi alma mater feledhetetlen ünnepsége után a csombordi borok társaságában templomoztunk, s gombolyítottuk az időnek szálait, amelyben Bethlen Gábor román bibliakiadásának fontos eseményét együtt éreztük ünnepelhetőnek a kollégium háromszázötven esztendeje mindig élő melegével, amely a történelem zúgásában nemcsak a maga fiainak volt nevelő otthona, hanem menedék is volt, amikor például Sárospatakról elűzettek a diákok, s mehettek Enyedre tűzfelelősi megbízatással. Estéhez készülődött a kora őszi vasárnap, ködös pára kezdett ereszkedni a dombokra, így a poharak visszaharangoztak bennünket a jelenbe, figyelmeztetésül az idő múlására. Elsőként Sütő András búcsúzott, s miután az autóba ült és elindult, az ablakon kinyúlva sapkáját emelte az ottmaradókra. Ebben a fejfedőben a mi nézőpontunkból akkor nemcsak a csombordi dombokat, hanem Enyedet is eltűnni véltük. A hetyke legényes mozdulat pedig? Talán a Pusztakamarásról Sármáson át vezetett szekerezés végeredménye is ez a mozdulat lehetett, amikor is tisztelettel a kapuban nemcsak a tudós tanároknak szólt a kisdiák süvegelése, hanem a nagyságos fejedelemnek éppen úgy, mint a könyvtárban könyveiben várakozó Móricz Zsigmondnak, Tamási Áronnak is. De ez a kalaplevétel lehetett később is: innen aztán Kolozsvárra vezetett az út, immár az irodalom, a közélet, a feladat szólította soha vissza nem fordulással, s mindig való oldalra és alá való tekintésre. Kőrösi Csoma is hasonlóképp mondhatott istenhozzádot, midőn a világ s még inkább a magunk megismerése végett nekiindult a keleti homálynak.

– A két enyedi kalapemelés közötti s még inkább az utána eltelt időről tűnődni talán alkalmas pillanat, kedves Sütő András. Az ötvenedik esztendő közelében könnyebbedhetnek-e az ember álmai?

– Én úgy látom, hogy életünk háromfelvonásos darab az idő érzékeltetésében. Első a gyermekkor, az örökkévalóság állapota. Az édenbeli önfeledtség kora ez. A második felvonás, amikor ennek az idő múlásának a súlya rázuhan az emberre; amikor a megfoghatatlan fogalom beszélni kezd benne. A halállal való találkozás döbbenete ez, az otthoni temetések; egyrészt a külső világ jelei. Másrészt a belső világ jelzései, a végleges állapot kínjai, amelyek aztán szorítani kezdik az embert. Írtam erről az Anyám könnyű álmot ígér című munkámban is, a bika szarván megvillanó szalagról tűnődve: a gondolataimba fölszivárgó rémületről, amikor is a halál jelezte, hogy nemcsak másokra, reám való tekintettel is létezik. Az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszémben visszatértem erre, mit jelentett találkozni a halállal. Rádöbbenés: mások sorsa a tied is. Akik elmennek, láthatatlan kötelekkel téged is maguk után vonszolnak. Harmadik felvonás pedig, amikor az ember megpróbálja legyőzni ezt az érzést. Olyan harcban, ahogyan Illyés Gyula tette. A Kháron ladikján gyönyörű tűnődés a halál fölött. Az emberiség tapasztalatát összegezve lázongva és káromkodva, mégis bizakodva győzedelmeskedik.

– Ebben a drámában írónak mi jelenthet föloldozást?

– Gyermekkoromban az egyház nem tudta elaltatni a kétségeket. A református vallás különösen kevés érvvel szolgált megnyugtatásomra. Halál! Hol a te fullánkod? – így szól az ige megnyugtató szándékkal. Nagyapám temetésén ezt egy abszurd mozzanat különösen kétségessé tette. Amikor az említett igében a pap felkiáltott, a temetési sokadalomból többen is arra az emberre figyelmeztettek, aki méheket szállítván felborult kocsijával, és a méhek agyoncsípték.

Ettől szabadulandó menekül az ember az írásba. Tudniillik írásban a végesség ellen bízandó a végtelenség káprázatát teremtheti meg a maga számára. Az írás megbékíti az embert a halál szorításában. Nem azért, mert az ember közben halhatatlannak érzi magát. Valamennyire mégis betölti azzal a megnyugtatással, hogy porhüvelyes mulandó lévén, valamit múlhatatlanná tesz. Múlhatatlanná teszi elsősorban saját létérzését, amely tanú lehet a következő nemzedékek számára. S ha olyan ez az írás, beköltözhet a következendő nemzedékek emlékébe. Visszajáró lélekké válhat – így igazolja magát.

– Drámai, mindent összeroppantani akaró névnapozást jelenít meg a naplójegyzet. Születésnapok szokása is, hogy a csillagokig rúgató nótázás a „két hangra írt türelem”, a „sajátságosan minőségi duett” dallamába torkollik?

– Nálunk a születésnapokat nem tartották számon. Nem ilyen nárcisztermészetű a mezőségi nép, hogy önmaga létében gyönyörködjék és azt megünnepelje. Lehetséges, hogy ennek mélyebb, pszichológiai okai is lehetnek. Nem kutattam. Gondolható talán magyarázatképp, hogy feldaraboltság helyett egységében nézik életüket, amit a bölcső és a koporsó jelez. Azt tartják fontosabbnak, ami a két határkő között lezajlik, és aminek a végén elmondhatják, hogy akármennyit szenvedtünk, tisztességgel szenvedtük végig. Nálunk csak a névnapok voltak s maradtak szokásban. Föltehetően azért is, mert hogy megszülettek, azt nem veheti el tőlük senki, de nevüket őrizték, mint egy megszentelt ereklyét. Ugyanis a névnapi ünnepséggel nemcsak a szenteket ünneplő mozzanatokat élték újra Szent István-, Szent András-nap alkalmával, hanem hovatartozásukat is.

Anyám a mai napig nem tartja számon születésnapját, a házassági évfordulókat, de mint valami körbejárható kápolna tartja számon apám és a gyerekek névnapját. Ilyenkor a becenevek leszotyognak, és ünnepélyes csengéssel ismételhetik: András, István, Gergely, József. S közben eszükbe jut András király, Gergely pápa, István király, József császár. Alkalom ez arra is, hogy el lehet kalandozni az időben. El is lehet szörnyülködni az időn. Nem is annyira a múlásán, hanem, mit szokott hozni.

– Tűnődjünk el mi is az időn, amely az imént említett jelzéseiben az írói és a közemberi gondolkodás alakítója is…

– Kezdetben az időt nem tudtam másként felfogni, csak közönséges bakter módra: hét óra, tíz óra, aztán tizenkét óra. Az elmének az a lehetősége, hogy az idővel játszani képes, a múltból, vagy előszólítani az időből, a síkjait egymásra helyezni, a cselekményt összekapcsolni, módosítani a képzelet időgazdálkodási lehetőségét, későbben tanultam meg. Pontosabban nem megtanulnom, hanem felismernem kellett az idővel való játék lehetőségeit.

– Az életmű figyelmesebb vizsgálatában az 1955–60 közötti esztendők tűnődései, naplójegyzetei beszélnek erről a felismerésről, illetve az első írói lendület után, a továbbira való készülődésről…

– Ez is az időnek tulajdonítható. Egy idő után a templomok fala is feketébb. Nem lehet az idővel bűntelen mászkálni. Elsőbben a diadalmas rikkantás hallatszott, hogy az időt mi hoztuk magunkkal. Későbben az ember szigorúbban kezdte felismerni, hogy ha hoztunk is valamit, sok mindent az idő hozott el, ha hoztunk is, vágyaink, romantikus elgondolásaink ellenére.

Erre vonatkozóan még hozzátehetném, hogy az a nemzedék, amelyikkel én indultam, komolyan vette, hogy velünk kezdődik a világ teremtése, és hogy a világ olyan lesz, amilyennek látni szeretnők. Ezen az egyetemes romantikus szemléleten belül az irodalom felfogása is messianisztikus volt, ennek az irodalomnak prózában, versben legnyilvánvalóbb jelei, amelyek a létnek a mélyebb vonatkozásait a filozófia körébe utalták. Maguk az írások olyan feladatot vállaltak magukra, amelyek a társadalom politikai cselekvés igéinek hónaljában születtek. Ezért a sok mulandó értékű, praktikus feladatokra utaló írás.

– A romantikus hév mögött azonban a magyar irodalomnak bizonyos állandóságra utaló jellege is felfedhető: az irodalom nálunk közéleti feladatokat is felvállalt, talán erősebben, mint más nemzeteknél…

– Goethe azt mondta, hogy minden vers alkalmi vers, de elég ravasz volt ahhoz, hogy a maga módján értelmezze. Vagyis úgy, hogy korokon át érvényes legyen. Történelmi feladatok dolgában a magyar irodalom is ilyen alkalomszerűséget mutat, és ezek mindenkor a nemzet legmélyebb problémáinak felvetésében jelentkeztek. Rendszerint a lét vagy nemlét harapófogójában. Ilyen értelemben a mi irodalmunknak a nemzeti léthez, függetlenségi harcokhoz, társadalmi szabadságharcokhoz kapcsolódó nagy vállalkozásai mindenképp beleszakadtak az egyetemes törekvésbe. Az ötvenes évek messianisztikus kudarcai éppen abból adódtak, hogy a nagy társadalmi folyamatokról az íróknak egy része, mert hisz nem mindenki jellemezhető így, napi taktikai feladatokhoz igazította gondolkodását. Példaként vesszük az ember boldogságfogalmát: egyetlen és kizárólagos gazdasági kerethez például. A paraszt például általános és egyetemes érvénnyel csak a társulásban boldog, mondták egyesek. Társulás után következett a szövetkezet, némely tollforgató: csak a szövetkezetben boldog – mondta, az idővel való együtemű lihegés görcsös igyekezetében. Meg se próbálta senki megfejteni, hogy Móricz Zsigmond Pillangó-jában Zsuzsika miért lehet boldog.

– Az irodalom közvetlen társadalmi megnyilatkozása nálunk műfajt teremtett, amelynek klasszikus darabjai között szokás említeni immár a pusztakamarási naplót is…

– Nálunk a magyar szellem legjobbjai folyamatosan gyürkőztek abban az ellentmondásban, hogy az európai törekvéseket és a konkrét társadalmi ellentmondásokat egybeillesszék. Ennek a szembenézésnek az igénye, gondolom, hogy tulajdonképpen Adyval indult el, bár Kemény Zsigmond elsírta, hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat. De tulajdonképpen Ady gondolati forradalma vetette felszínre az önmegismerés igényét. Azonkívül a szociográfiai irodalom szerintem elfojtott, levert forradalmak titkos továbbfolytatása nyilvánosan. Kudarcok következménye. A két világháború között egy egész generáció sorolta a társadalom bajait ebben a műfajban. A szociográfia történelmi szerencsétlenségekből adódó újabb és újabb számbavétele ugyanannak a társadalmi nyomorúságnak a közhírré tétele. Én persze hajlamos vagyok feltételezni azt is, hogy a szociográfia a nemzeti önismeret romantikus terheinek a levetése is. Egy nép ott kezd tárgyilagos lenni önmagával és másokkal szemben is, amikor a szociográfiai eszközökkel feltárja önmaga elmaradottságát. Ez persze egy kicsit megkeseríti a nemzeti tudatot, azzal a nemzettudattal szemben, amely saját társadalmi nyomorát is képes alávetni egy nemzeti romantika kedvéért.

– Még hiányoztak a művek, midőn a háromkirályok, Nagy István, Asztalos István, Horváth István és a többiek bizalmából vonat tetején, autón, gyalog és szekéren elkezdődött az országjárás. Író-olvasó találkozón még együtt lehetett Bánffy Miklóssal, s gyakorta ott ült Gaál Gábor, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kós Károly mellett. Kedv az együttlétekre, találkozásokra azóta se apadt, emlékük van a magyarországi alkalmakról is; nem volt annyira szoros az ideje, hogy el ne fogadja a lakitelkiek meghívását vagy a kaposvári könyvtár szíves invitációját. Az írás megbékítő hatalmában az írónak nem jelentenek-e időveszteséget és békétlenséget ezek a találkozók?

– Közönség helyett közösséget mondok inkább. Írónak nem közönsége, hanem közössége van. Közönsége van a cigányprímásnak. Tehát ha én egy közösség tagjaként a magam individuális életérzését ennek a közösségnek a létezésében ellenőrzöm, s rájövök arra, hogy akarva-akaratlanul is kifejezem az írásban, akkor én már elszakíthatatlanul hozzá vagyok kötve ennek a közösségnek az alakulásához, mert annak része vagyok. Mármost az irodalom maga – kivétel az a divatos áramlata, amely fennen hangoztatja, hogy az irodalomnak nem lehet közösségi küldetése, hanem kizárólag individuális vallomás – és épp a közösséggel való találkozások erősítenek meg akkor abban, hogy az irodalomnak van, igenis van társadalmi értelme.

Sartre írja valahol, hogy az írás nem valósul meg csak azáltal, akihez szól, s az olvasás időben zajlik, tehát az író időt kér kölcsön az olvasótól. Hogyne találkoznék hát szívesen hitelezőimmel. Szívesen azokkal, akik nálunk legalábbis megható ragaszkodással jelzik, hogy nem sajnálják a nekünk kölcsönadott időt. Nem önzetlenül teszik és nem azért, mert az írótól mint választott istenétől, mindenre magyarázatot kapnak, hanem azért, mert saját létérzésüket, nyílt vagy titkos létérzésüket ismerik fel az írásban. Ember és ember nem találkozhat bűntelenül. Hát akkor az író saját közönségével? Amely vagy megnyugtatja, megerősíti eddigi munkájában, vagy közönyével bünteti. És itt hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül az a nagy író, aki iránt nem közömbös saját közönsége. Társadalmi közöny adott esetben olyan újat is büntethet, amit az idő igazol későbben. Bonyolult kapcsolat. Távolról se akarom igazolni, hogy a művet az iránta való kollektív érdeklődés dönti el. Maroknyi volt kezdetben Adynak is a hívő serege. Bánffy Miklós azt írja, hogy Bartók zenedarabját bemutatva az Opera zenészei kártérítést követeltek, mondván, hogy fizessék meg a kárukat, mert a hegedűt a vonó fájával kellett ütögetni. De ebből nem következhet, gondolom, hogy föltétlenül az a zseniális, amitől napjainkban a legtöbben elfordulnak.

– A színház az irodalomhoz hasonlóan kölcsönkéri az időt a nézőtől. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t három változatban, a Csillag a máglyán-t négy elképzelésben láthattuk immár, s nemrégen az Anyám könnyű álmot ígér szép színpadi sikerét teremtette meg Szabó József a nagyváradi színházban. A színpadi szerző miként tapasztalja ezt az esténkénti író és közössége közötti szerződést?

– Színházi előadáson is az író-olvasó találkozókhoz hasonló érzés kapja el az embert, csak helyette a színészek beszélnek. És gyönge vigasz, hogy ha mondandó híján a színész közönségcsábító fogása teremt figyelmet. Üres szócsépléssel tartósan nem lehet közönséget megkapni. Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatával a nagyváradiak végigjárták Székelyföldet. Az ő előadásaik mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közösséget tulajdonképpen nem a könyv felé fordították elsősorban, hanem saját megélt történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másként és jobban az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, hogy mit kell cselekedni. Ebből megint az tűnne ki, hogy egy színpadi munkának legfőbb ismérve a társadalmi hatás lenne. Az időhöz kötött társadalmi cselekvésnek az abszolutizálása. De hát az időben tartósabb emberi érzések is konkrét cselekvési kör között születnek és nyilatkoznak meg. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratív módon értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat fogalmazott meg.

Írói tapasztalataim is gyarapodtak persze. Egyiknek tekinthető, hogy a gondolat és a cselekvés egységének megteremtése milyen rettentő nehéz a színpadon. Hogy a gondolat elragadhat a prózában, elragadhat a regényben, de nagyon veszélyes a színpadon, ha felbillen a gondolat és a cselekvés egyensúlya. Bizonyos színpadi látásmódot is sugall az embernek a színpadi játék; ott érezni igazán, hol marad le egyik a másiktól. Egyebek között épp a gondolat rovására. Én nem tanultam dramaturgiát, nem tanulmányoztam recepteket, nem foglalkoztam színpadtechnikai kérdésekkel, darabjaimban elsősorban a magam ösztönére alapoztam. S épp ezért lehetséges, hogy a gondolat és cselekvés egysége nem mindenütt teljes. Például a Lócsiszár-ban némely helyen a forradalom jogosultságáról, illetve jogosulatlanságáról Kolhaas–Nagelschmidt csatája, vagy Kálvin bizonyos fejtegetéseiben a reformáció lényegét illetően.

Az idő engedékenységén múlik most már, hogy ezek a tapasztalatok és tanulságok az újabb művekbe beépüljenek.

Könnyebbedtek-e az álmok? Ahogyan az édesanya ígérte, Berta néni Pusztakamaráson a szülői házban válaszként a maga álmairól beszél. A nyugtalan éjszakákról; az elsők egyikéről, amikor a dunnával megpakolt szekér Sármás felé eltűnt a szemhatárból, s az anyai sejtelem érezte talán, hogy a féltő karok öleléséből milyen messzibe vesző utak vezetnek. Nyugtalan volt most is ezen a márciusi vasárnapon; mert megmozdult a föld, s a kedves fiú útjai oly gyakorta vezetnek a fővárosba. S az anyai gondolat hazaszólító ereje délutánra meghozta fiát. Aki immár ötven esztendővel a háta mögött, az időnek bármiféle szorításában, földúton is akár, mind hazafelé tart. Aki ábeli kacagással gyűri az időt, a szomorúságot. Az Isten tartsa meg soká!

Ablonczy László