A nyelv és a népdal páros szárnyát kaptam Enyeden^*

– Nemrégen örömmel fedeztem föl egy kevéssé ismert hajdani turisztikai folyóiratban, az Erdély-ben, hogy egyik diákkori írásoddal már pályadíjat nyertél. Ez is megerősített abban a hitemben, hogy nem akármilyen indíttatást kaptál híres iskolád, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári református gimnázium, a mai Ady-Şincai líceum tanáraitól. Hogyan emlékszel vissza reájuk?

– Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról a válaszomat azzal, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium majdnem egész Erdély területéről gyűjtötte egybe a diákokat! Egy részüknek ösztöndíjat tudott nyújtani, hiszen tízezer hektárnyi területe megmaradt még ősi birtokaiból, és ez lényegében eltartotta az iskolát. Az, hogy valaki bekerül-e az enyedi kollégiumba, az nem csupán egyéni vagy családi döntésen múlott, mivel a kiválogatás közösségi gond volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a kollégium, amennyire lehetett, az egyház és a tanítói hálózat révén kapcsolatot tartott fenn a környékbeli megyékkel. A Bethlen Kollégiumba kerülő diákok kiválasztása tanítói, papi, közösségi segédlettel történt. Azokat a gyerekeket válogatták ki, akikről valamiképpen kiderült, hogy szeretik az irodalmat, hogy foglalkoztatják őket a közösségi gondok, hogy papok, tanítók szeretnének lenni.

Nekem Pusztakamaráson, ahol a hat elemit végeztem, nagyon melegszívű, velünk sokat bajlódó tanítónőnk volt. Tóthné Vén Idának hívták. Valójában neki is köszönhetem azt, hogy a Bethlen Kollégiumba kerültem, hiszen az ő közreműködésének, tájékoztatásának fontos szerepe volt abban, hogy kit választott ki a kollégium megbízott embere. Ugyanis nemcsak arra volt szükségünk, hogy oda valamiképpen beiratkozzunk, hanem arra is, hogy segítséget kapjunk. Ezt az esperesi hivatal biztosította. Az egyház megszavazott számunkra egyévi ösztöndíjat, amelyet rendszeresen kaptunk minden esztendőben.

Én a tanítói hivatást választottam, így kerültem a Bethlen Kollégium tanítóképzőjébe. Ez a választás akkoriban eleve meghatározta a diák érdeklődését a közügyek, a népművelés, a kisebbségi helyzettel kapcsolatos kérdések iránt. Így óhatatlanul érdeklődési körébe került az anyanyelv, az irodalmi műveltség bővítése és leendő tanítóként a tiszta magyar beszéd csiszolása, fényesítése. Az ottani diákok természetes törekvése és néha irodalmi ambíciója találkozott a tanárok jóindulatával és törekvéseivel. Kiváló gárda tanított akkoriban a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, olyan tanárok, akik elsősorban a humán tárgyakban voltak erősek, és így a diákságnak a humán műveltségét gyarapították leginkább. Ennek azért is örültem, mert én is humán érdeklődésű voltam. Matematikában, fizikában, vegytanban gyönge voltam. Ezzel szemben magyarból mindig jól tanultam, mert szerencsémre olyan magyartanárom volt, mint Vita Zsigmond. Ő akkor már ismert irodalmár, lapszerkesztő, neves személyiség volt Enyeden, ismerték irodalmi kritikáit, kultúrhistóriai tanulmányait. Az ő révén könnyen és hamar kapcsolatba kerültem azzal a szellemi hagyománnyal, amelyet meghatározott az erdélyi múlt, az erdélyi krónikások gazdag nyelvi hagyatéka, a Bethlen Kollégium évszázados szerepe az erdélyi magyar kultúra megőrzésében és továbbfejlesztésében. A kollégiumnak hatalmas könyvtára volt, amelyben nemcsak a régi magyar irodalmat találtuk meg, hanem a legidőszerűbb irodalmi szenzációkat is. Ott bukkantam rá Veres Péterre, Tamási Áronra, Németh Lászlóra és Illyés Gyulára, elsősorban a népi írókra, akik meghatározó módon hatottak rám. A népi írók hatása erős volt a kollégiumban, a diákok, az irodalmi körök belekerültek a vonzáskörükbe.

– Mennyire volt tudatos a hagyományok ápolása a kollégiumban?

– Nagyon tudatosan ápolták a hagyományokat, és erre nagy szükség volt. A negyvenes évek elején, amikor én ott jártam iskolába, Enyed volt Dél-Erdélyben a legkomolyabb szellemi központ. Bár Dél-Erdélyben maradt írók, költők, általában az irodalmárok elszórtan éltek ugyan, a szellemi élet Aradra és főként Enyedre koncentrálódott. Ott próbálták újrabogozni az elszakadt szálakat. Oda irányították a tankönyvkiadást és a sajtónak egy részét is, amely azelőtt Kolozsvárt jelent meg. Kiadták többek között a Havi Szemle című folyóiratot, amelyet ugyan nem Enyeden, de jórészt Enyedről szerkesztettek, és ebben Vita Zsigmondnak is nagy szerepe volt. Könyvkiadással is próbálkoztak, hogy valamennyire pótolják a kolozsvári kiadványokat. Emlékszem többek között Szemlér Ferenc könyveire, amelyek akkor és ott jelentek meg. Ott próbálták újból kiadni a népdalokat is, hogy folytassák a Bartók–Kodály-mozgalmat a fiatalok körében.

– Melyik tanárod volt rád Enyeden a legnagyobb hatással?

– Erős ösztönzést adott nekem Vita Zsigmond, aki nem csupán osztályfőnökünk volt, és nemcsak magyart tanított, hanem egyénenként is számon tartotta azokat a diákokat, akik különösebb érdeklődést mutattak az irodalom iránt. Azokkal szinte barátilag, külön-külön is foglalkozott. Így adta le az én első írásomat egy helyi szövetkezeti lapban, a Szövetkezet-ben, amely a Hangya szövetkezetnek volt a kiadványa. Vita Zsigmond azzal is hatott ránk, hogy olvashattuk az írásait a különböző folyóiratokban. Rendszeresebben a dél-erdélyi kiadványokban közölt, de időnként talán még észak-erdélyi lapokban is. Vita Zsigmond mellett igen erős hatással volt rám, főleg a szigorával, Erdélyi Gyula, aki Vitát felváltva tanított magyart. Rendkívül szigorú volt olyan értelemben, hogy megkövetelte a tökéletes fogalmazást és a nyelvtan alapos elsajátítását. A hanyagságot, a tudatlanságot rendkívüli szigorral büntette. Mellette harmadikként Delly-Szabó Gézát említhetem, ő zenét tanított, de olyanformán, hogy egyúttal az új zenei mozgalmat is propagálta. Megismertette velünk a Bartók–Kodály-mozgalmat. Rendszeresen énekeltük Bartók, illetve Kodály kórusműveit. Amennyire lehetett, megismertette velünk az ezzel kapcsolatos irodalmat is. Bővítette a népdalkultúránkat. Megszállott népdalkutató volt, az anyanyelv és a zenei anyanyelv páros szárnyát kaptuk tőle. Hiszen a kettőnek a szerves kapcsolata, azt hiszem, vitathatatlan. Aki elfelejti népdalkincsünket, az az anyanyelvét is könnyebben feladja.

– Az idősebb nemzedékek gyakran és nosztalgiával emlegetik a hajdani kollégiumi, illetve ahogyan akkoriban nevezték, az internátusi élet közösségi nevelőhatását. Magad is internátusban éltél Enyeden. Milyen szerepe volt az internátusnak az életedben?

– Az internátus igen sokat segített abban, hogy viszonylag könnyen beilleszkedjünk egy teljesen idegen világba, távol a szülőfalunktól, ahonnan azelőtt alig-alig mozdultunk ki. Valamiképpen a családot, az elhagyott otthont pótolta az a közösség, amelybe belecsöppentünk, amelyben azonnal feladatokat kaptunk. Ilyenformán egy új közösségbe kerülve hamar túlesett a kisdiák azon a bizonytalanságon és ijedelmen, ami az otthontól való elszakadással jár. Én életem legszebb négy esztendejének az enyedi internátusban töltött éveket tartom. Nagyon hamar megbarátkoztam a bentlakó diáksággal, és nem került nagy erőfeszítésembe beletörődni abba a belső rendbe, amely megszabta a munkánkat, meghatározta az életünket hajnaltól estig. De csak annyira, hogy azóta mindig maradt szabad időnk a városban való csellengésre, erdő-mező járásra is. Egy ilyen szabályozott életformában a tanulás is könnyebben ment. Nem beszélve arról, amit a tanuláson kívüli önképzés jelentett.

– Milyen formái voltak ennek?

– Rengeteg hasznos formája alakult ki az önképzésnek a kollégiumban. Például versengés folyt a diákok között, hogy ki olvas többet. Mindenkinek külön olvasmányfüzete volt. Minden elolvasott könyvről rövid kis ismertetést kellett írnunk bele. Elég vaskos füzet volt. Azt hiszem, hogy a négy esztendő alatt több száz könyvet olvastam el, és jegyeztem be ebbe a füzetbe. Az a próbálkozás, hogy egy könyvnek a tartalmát és vele kapcsolatos megjegyzéseinket írásba foglaljuk, az már önmagában is írásgyakorlatnak számított. Ezt én nagyon szerettem. Legalább annyira izgalmas volt a könyvről írnom, lejegyeznem a benyomásaimat, mint amilyen izgalommal olvastam magát a könyvet. Ezt mi nem tekintettük valamiféle kötelező és unalmas feladatnak. Főleg én nem tekintettem annak. Nem is volt kötelező, csak sugallták, többek között éppen Vita Zsigmond, hogy olvasmányainkról naplót vezessünk. Följegyeztük, mikor mit olvastunk, miről szól a könyv, mi a véleményünk róla.

– Ezt megvitattátok egymás között?

– Nem vitattuk meg. Vita Zsigmond szokta volt időnként megnézni a füzeteinket, és ennek kapcsán beszélgetés alakult ki köztünk, tanár és diák között. De volt az önképzésnek másik formája is. A kollégium minden nyárra irodalmi pályázatot hirdetett meg. Többek között így hirdették meg a Kálvin János életéről szóló pályázatot, amelynek kapcsán utánanéztem Kálvin életének. Elolvastam jó néhány könyvet róla, és egy nyáron át foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon hogyan tudnám fölvázolni Kálvin János személyét és életútját. Ez a pályázat azért volt számomra meghatározó jelentőségű, mert annyira megmaradt bennem Kálvin élete és főleg a konfliktusa Szervét Mihállyal, hogy később is visszatértem rá. Éppen a Csillag a máglyán-ban.

Az enyedi képzőben egy másik módszert is használtak az emberalakításra. Nyárára, vakációra feladatokat róttak a diákokra. Népdal- vagy mesegyűjtéssel bízták meg őket, vagy azzal, hogy próbáljanak a helyi tanító segítségére lenni. Így történt, hogy negyedikes tanítóképzősként magam is tanítottam az elemiben kiselemistákat. Főleg énekre tanítottam őket. Vagy például könyveket adtak ki nyárára, amelyeket el kellett olvasnunk, és kisebb tanulmányt írni róluk. Egész nyáron volt mivel foglalkoznunk. A felsős tanítóképzősöknek legátusi megbízatást kellett teljesíteniük, ami azt jelentette, hogy ünnepek alkalmával meghívást kaptak valamelyik egyházközségtől, hogy prédikáljanak. Ez iskolai gyakorlatnak számított, hiszen a tanítóképzőben arra is felkészítették őket, hogy adott esetben a papokat helyettesítsék. Persze ehhez igen komoly vallási oktatás folyt. Meg kellett tanulnunk a reformáció történetét. Ismernünk kellett a Bibliát. Rengeteg bibliai vonatkozású szövegem valahonnan onnan eredeztethető, a Bethlen Kollégiumból, a Biblia rendszeres tanulmányozásából.

– Magad teljesítettél-e legátusi megbízatást?

– Erre már nem került sor. Ugyanis csak négy osztályt végeztem az enyedi tanítóképzőben, 1940 és 1944 között. Ötödikben a tanulmányaimat már a kolozsvári református gimnáziumban folytattam, ahová három évig jártam. Felhagytam tanítói szándékaimmal. Volt is emiatt egy kis konfliktusom. Az esperesnek az volt a bánata, hogy megszegtem az ígéretemet, nem leszek tanító, tehát vissza kell majd fizetnem az addigi segélyt. De zavaros idők voltak, így aztán elmaradt a perlekedés. Én remélem, hogy ő is belenyugodott aztán később az én pályamódosításomba.

– A kolozsvári gimnáziumból kire emlékszel vissza a legszívesebben?

– Mindenekelőtt Nagy Gézát említem meg. Tőle kaptam meg Kolozsváron azt, amit addig Enyeden Vita Zsigmondtól. Nagy Géza ragyogó magyartanár volt, nagyon szerettük hallgatni az előadásait. Ő maga is írogató ember lévén mindig többet mondott a lecke kapcsán, mint amennyit általában a tanárok szoktak. Így aztán csüngtünk a szavain. Többek között Vörösmartyról is beszélt, aztán nekünk esszét kellett írnunk róla. Ez azt jelentette, hogy az előírt tananyagon kívül még tízszer annyit hozzá kellett olvasnunk. Nagy Géza fölolvasta az osztálynak a dolgozatomat Vörösmartyról. Ezzel persze fölserkentette az ember kedvét arra, hogy ilyesmivel foglalkozzék. A kötelező anyagon kívül fölhívta a diákok figyelmét, főleg azokét, akiket ő szeretett és fölpártolt, az éppen időszerű irodalmi jelenségekre. Akkoriban Kolozsváron még kapható volt a népi írók úgyszólván minden munkája. Akkor vásároltam ott össze Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter könyveit. Ezekben az esztendőkben jutottam hozzá Sinkához, Erdélyi Józsefhez, de Babitshoz is. Nagy Géza kapcsolatban állott a korabeli kolozsvári sajtóval, így segített nekünk a tájékozódásban. Valamiképpen neki is szerepe volt abban, hogy eljutottam a Világosság-hoz, ahol aztán első Kolozsváron írt kis szövegemet közöltem, egy verset, egy rossz verset. Meg néhány levelemet, amelyek a korszak társadalmi mozgalmaihoz kapcsolódtak. Ezek lényegében publicisztikai írások voltak. Akkoriban volt napirenden a földreform, ahhoz is hozzászóltam egy gyermekded című írással: Radikális földreformot követelünk. Ezt a cikkemet a politikában tájékozatlanként a népiek hatására írtam. Balogh Edgárnak adtam oda, ő felnevetett, és azt mondta: de hát, fiacskám, már zajlik a földosztás, elkéstél a követeléseddel.

– Milyen volt a kolozsvári gimnázium szelleme, légköre?

– Az már nem volt olyan bensőséges, mint az enyedi, mert részint a háború miatt kissé ziláltak voltak az akkori iskolai állapotok, részint a városban olyan dinamikus mozgás támadt, amely a diákokat némelykor ki-kiszippantotta az iskola keretei közül. Magam is így kerültem kapcsolatba az írói, újságírói körökkel, a diákmozgalmakkal, az akkori egyetemi ifjúsági körökkel, amelyek már nem csupán irodalommal, hanem politikával is foglalkoztak, megpróbálták újraindítani a korábbi mozgalmakat. Mint amilyen a falujárás is volt. Vagy a népi egyetemek szervezése falun. Akkor alakult meg a Móricz Zsigmond Kollégium. Oda is bekerültem. Kolozsváron tehát már kiszélesedett a kör.

– Milyen emlékeid vannak a Móricz Zsigmond Kollégiumról?

– A Móricz Zsigmond Kollégium a szegényebb diákok közül toborozta tagjait, akiket aztán anyagilag is fölkarolt, bentlakást és kosztot adott nekik. Ez nekem nagy segítséget jelentett, mivel apáméknak az anyagi helyzete elég gyönge volt ahhoz, hogy fizessük a kollégium, az internátus és a konviktus költségeit. A Móricz-kollégiumba nem volt könnyű bejutni, mert egyetemi tanárok válogattak szigorúan. A diákok pszichológiai szűrése például Benedek Istvánra tartozott, aki akkor a kolozsvári egyetemen tanított. Szigorú szűrés után állott össze a kollégium tagsága főiskolai hallgatókból és középiskolásokból. Ki-ki a maga helyén folytatta tanulmányait, de ott éltünk, ott laktunk a kollégiumban, annak a belső törvényeihez igazodva végeztük a magunk munkáját. Az önképzésnek és a közösségi életnek számos formáját találtuk ott ki. Hadd említsem meg azt, hogy meghatározott napokon, esténként a hálóban sorra ki-ki önmagáról beszélt, a gondjairól, a törekvéseiről, arról, hogy mi szeretne lenni, mit szeretne csinálni, mit szeretne megírni vagy tanulmányozni, milyen erőfeszítéseket tesz ennek érdekében. És ez a kis közösség, amellyel együtt élt, mindehhez hozzászólt. Értékelték a magatartását, rossz szokásait. A kritika és az önkritika gyakorlatának egy ősi, de a későbbieknél mindenképpen elfogadhatóbb formája volt ez, egy őszinte önelemzés.

– Valóban őszinte volt?

– Őszintén csinálták, különösebb külső nyomás nélkül. Megvolt hozzá a kellő légkör. A kollégiumi életünknek egy másik formája az volt, hogy vidéki kiszállásokat szerveztünk falura. Előadásokat tartottunk a falusiaknak irodalomról, történelemről, népdalról. Ez is nagyon izgalmas volt számunkra, ezt más iskola nem csinálta. Emlékszem, én is tartottam egy előadást Zsobokon, a művelődési otthonban Móricz Zsigmondról. S mivel a kollégium részint a Magyar Népi Szövetségtől kapott valami segítséget, de részint önfenntartó volt, ezért előadás után a hallgatók megsegítették a diákokat kisebb adományokkal, főleg élelmiszerrel. Zsákokba raktuk és hazahordtuk Kolozsvárra. Mai napig is emlékszem arra, hogy az egyik élelmiszer-felelősünk a közismert, kitűnő rendező, Kovács András volt. Ő osztogatta ki nekünk a főtt pityókát, megszámolta pontosan a pityókaszemeket, hogy ne történjék igazságtalanság. Ő volt a géhás egy ideig.

– Kik voltak még diáktársaid?

– A Móricz-kollégiumból került ki még Páll Árpád, egyik színházi kritikusunk, meg Szabó István, aki néhány könyvével vált ismertté. Szintén onnan került ki még jó néhány műszaki szakember, kiváló mérnökök, vegyészek. Enyedi diáktársaim közül irodalmár nem nagyon került ki, csak korábban, a fölöttem járó osztályokból. Mi ott inkább a nagyobbakra emlékeztünk, azokra, akik meghatározták a kollégium szellemiségét. Például Áprily Lajos, aki ott tanított a harmincas években.

Beke Mihály András