Anyám mindig szerette, ha írtam^*

Egy híján húsz éve, hogy Bölöni György hóna alatt írók-újságírók együtt tisztelegtünk Ady emlékének Erdély városaiban s Bukarestben. Már Váradon, majd Kolozsvárott is többször elhangzott egy név. Úgy, ahogy jelentős személyiségeké, akiket nem ismerni – egyenlő a hiányos műveltséggel. Egyik-másikunk bizony röstelkedett is, hogy a közös nyelv művelőinek jeleseiről oly fogyatékosak az ismereteink. Amihez sebtiben hozzá lehetett férni – újság, folyóirat –, kutyafuttában befaltuk, de Marosvásárhelyen is, még mindig csak izgalmas kérdőjel volt: mi mindent hullajtott már el, s mit fog még kipattantani magából a Félrejáró Salamon írója: Sütő András.

Házigazdánk volt az Igaz Szó szerkesztőségében. Fésűnek engedetlen, szőke dróthaja minduntalan kíváncsi-naiv-álmodozó-fénylő, kenderpakóca-kék szemébe, kamaszarcába tolakodott. A beváltásra váró nagy ígéret volt, de annak súlyától érintetlennek látszó; bizalommal teli mosoly, a nyilvános érdeklődés láttán kiütköző félszegforma csodálkozás – emlékeim fényképtárában mindmáig így őrzöm. Ilyennek láttam akkor is, amikor végigszorongtam, sírtam-nevettem, reménykedtem könnyű álom igézetében fogant regényét.

 

*

 

Viszontlátva – egy pillanatra úgy éreztem, semmit nem változott az egy híján húsz esztendő óta. Kertje üvegoldalas szőlőlugasa megszűrt, zöldes fényében néha még szőkén csillog az ahány-annyifelé álló, fehér haja. De szeme fénye mélyebbről s mélyebben villan. Készségesen, de komótosabban ejti a szavakat. Gazdaságosan bánik velük, ahogyan az idővel takarékos ember teszi, akinek fájna a haszontalanul elfecsegett perc is. Ezenközben Éva asszony olyan tüneményes suhanással térül-fordul a konyha és a lugas között, hogy írófeleségi sorsára nem fogékony ember előtt akár észrevétlen is lenne. Nesztelen futásában megállítom:

– Nehéz-e Sütő András felesége lenni?

– Mint általában a feleségnek…

– Nem úgy, bizony, mert nehéz – kerekíti ki az igazságot az író. – Az én lefekvésem ideje gyakran Éva felkelésének idejére esik… Ha éjjel könyvet keresek, akármilyen csendben teszem, felrebben: fáj a fejed?

– Mikor jelent meg az első irodalmi műve?

– 1949-ben közöltem az első novellámat, és kötöttem az első és utolsó házasságomat. Évával a háború utáni időkben együtt dolgoztunk a Magyar Népi Ifjúsági Szövetségben. Ő lett az első kritikusom is. Amikor az Utunk-ban az említett novellám megjelent, ceruzával megjelölte a kezdők buzgóságából adódó gyöngeségeket, a hasonlatok elé vetett harminc mint-et, s megkérdezte: „Ezeket nem lehetne elkerülni…?”

Elmosolyodik, amikor megkérdezem: dolgozik-e másutt is a felesége, az egykori kultúrmunkás?

– Én otthon úgy tanultam, csak az nősüljön, aki el tudja tartani a feleségét, s én már gimnazista koromban fizetéses újságíró voltam. Azután meg jöttek a gyerekek, és különösen indokolt volt, hogy velük maradjon, aminek a haszna most, hogy felnőttek, már lemérhető. Ágnes lányunk Kolozsváron van férjnél, pszichológus, András fiunk negyedéves az orvosin, nős…

– Nekik már irodalmi tananyag volt Sütő András.

– Ha rólam volt szó az órán, Ágnest tapintatosan mindig elküldte a tanárnő. És a lányunk hálás volt érte…

 

*

 

– Úgy hallottam, népi kollégista is volt.

– A kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium a NÉKOSZ mintájára, nagy tömegből válogatott szegényparaszt fiatalokat. Rettentő módon izgatott a felvételi bizottság kiértékelése, s az eredményt megtudni feltörtük az igazgató fiókját. A rám vonatkozó megállapítás szíven ütött: „A kultúra mélyebb elsajátítására alkalmatlan, egyébként zsurnalisztának megfelel.” A haszna? Belefúrtam magam a világtörténelembe, -irodalomba. Akkoriban Magyarországról mázsaszámra hordták át a könyveket a kollégiumba. Rávetettem magam az olvasásra. Németh László, Erdei, Darvas, Veres Péter műveire… Ezek nagyon izgalmas esztendők voltak. Negyvenhatban Balogh Edgártól kaptam egy szamarat meg egy vetítőgépet, és elindultam a szórványmagyarság vidékeire. Petőfi szellemében belevetettem magam a választási előkészületekbe… A nyolcadik gimnáziumba csak beiratkoztam, az események elsodortak a befejezésétől. A Magyar Népi Ifjúsági Szövetség keretében kollégiumokat szerveztem, művelődéspolitikával, lapszerkesztéssel, újságírással, irodalommal foglalkoztam, s egyszer csak ott álltam, hogy magam is tananyag lettem…

– Elfogadták-e írónak a szülők a néptanítónak indult fiukat?

– Anyám volt a családban az, aki szerette, ha írtam. Talán valamilyen elfojtott költői hajlam játszik bele. Egyedül előtte nem röstelltem az írást. Az ugyanis nem férfias dolog, amikor az egyik kapál, a másik kaszál, s a harmadik olyasvalamit csinál, aminek semmi haszna… Nemrég riportfilmet készített a televízió. Meglepetésre anyám valahonnét a párnahajak alól vagy a Bibliából elővette az első versemet, s kívülről elmondta. Bevallotta a tévéseknek, hogy ezt sokat mondogatta magában. Róluk szól. Illyés hatására írtam valami ilyesmiről, hogy hiába a nagyvilág, Párizs, inkább az otthon… Nagyon rosszul esett neki, hogy a világ elé teregettem, amikor a Bethlen Kollégiumba indulva nem volt paplanom, párnahajam, megfelelő ruházatom. „Azért nem kellett volna megírni, most az egész falu tudja.” Nála biológiai törvény, hogy a legtragikusabb dolgokat mosolyogva mondja el…

– Az Anyám könnyű álmot ígér-ben is sokszor jelenik meg így.

– Újabb írásomban az idő síkjai változnak, s ő ismét szemrehányást tett, hogy nem kellett volna megírni a recsegő, szúette ágyat. „Fiam, hát nem kicseréltük rég?”

– A történelmi sodrásban jobb sorsra jutott nemzedéknél magam is tapasztalom, hogy nem akar emlékezni a szegénységére.

– Ez tulajdonképpen esztétika is… Nem fogadja el a nyomor-romantikát, sem az irodalomban, sem az életben. Bizonyos erkölcsi normáinál fogva nem veszi tudomásul az embernek azt az elesett képét, amit a naturalizmus a parasztságról adott. Nem hajlandó ráfogni a kapitalizmusra, a földesúri elnyomásra, egyedül az ember bűnének tudja be. Szegények voltunk, de mégis megvolt az az aranyszínű puliszka… Ugyanerre a gondolatra bukkantam Veres Péternél is valahol, amikor azt írja, hogy sok tragédián és nyomorúságon mentünk át, de mégis az asszonyok voltak azok, akik a gyerekeiket mindig visszavárták, szültek, újrateremtették az otthont, és nem fogadták el indoknak a történelem kegyetlenségeit…

– Édesapja miként látja fiában az írót?

– Benne egy reális talajból származó félelem alakult ki, miszerint a történelem számtalanszor igazolta: abból csak baj lesz, ha valaki korán beszél… Negyvenhatban, amikor a burzsoázia még ott tevékenykedett a politikai életben, s ez ellen fogtam tollat, az írás politikai veszélyeitől óvott. Amikor a nagyváradi színházban is bemutatták az Anyám színpadi változatát, mindketten megnézték. Díszpáholyból. Anyám úgy viselte az egészet, mintha beleszületett volna a protokollba. Amikor a terem őfelé fordulva tapsolt, letörölte a könnyeit, és meghajolt. Később is csak annyi megjegyzést tett a színésznőre: „Én nem vagyok olyan lusta.” Mert anyám olyan, mint a menyecskemadár… Apám nem vélekedett, csak elgondolkodott. Úgy volt az, fiam… De nem írnál valami szép, történelmi regényt, mint Jókai? Tudom, hogy ő nem a saját, hanem a közösség nevében szégyenli a sérelmet, hogy szegény ember létére kulákká tették, s kiküldték a gyűlésről… A pofonnal nem dicsekszik az ember, ha nem tudja visszaadni… Egyébként újabban kedvet kapott a meséléshez. Azt mondta: hozz egy magnót, fiam, ha sok az eső, majd belemondom az életem történetét…

 

*

 

Éva asszony most már sűrűbben térül-fordul, s érzem, valamilyen fontos dolognak vagyok akadálya. Aranylakodalom lesz ma Pusztakamaráson. Meglepetés öreg Sütő Andráséknak. Éva rakosgatja a lakoma nyersanyagát, mert a töltött káposztát majd ő főzi meg.

A regényben megírt kút képe villan fel.

„A kert végében szunnyad a kút. Egyetlen embernek az arca fér meg a tükrében. A vizet csak lopni lehet belőle. Szinte lábujjhegyen közeledünk hozzá a vederrel, mivelhogy minden erélyesebb mozdulatra felkavarodik, elsötétül, békanyálat bugyborékol. Kegyelmünkből került a kutak sorába…”

– A könyvemben még ilyen a kút. Most már van fedele, mélyről jövő vize… Mint egy hordó bort, úgy értékeli apám, s mondja: mindig édesebb a vize. Mert merni kell. És meri…

– Képviselő, szerkesztő. Mikor ír?

– Általában kora hajnalban. Ha valamin folyamatosan dolgozom, percnyi pontossággal ébredek. Annyira, hogy egyszer például valami misztikus, gyermekkoromból idetévedt, angyali csengés keltett fel.

– Most min dolgozik?

– Írói építőanyagom elsősorban a család, a szűkebb közösség. Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel folytatom László unokámmal eltöltött három esztendőm naplójegyzet-sorozatát az anyanyelv születéséről… Aztán az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán után megírom a drámatrilógia harmadik darabját, a Káin és Ábel-t. Párhuzamosan regényen is dolgozom. Harangok a szélben. A mezőségi kis magyar törzs életéből vett harminc esztendő a témája, a reménység változatai…

– Kapott-e levelet magyarországi olvasóitól?

– Az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése után százával. Több erdélyi parasztember megírta az életét, kézzel, verejtékkel. Velük is tárgyalgatok, gondozom az írásukat, mert sikerült megállapodnom egy könyv kiadása dolgában… András-napra nagyon sok jókívánságot küldenek, s megírják, hogy ők is elénekelték azokat a nótákat, amiket a könyvben, az András-napi fejezetben felsoroltam…

„Apám énekel most. Sirályként követi anyám. Nem szemközt, hanem – mint a páros szentek – egymás mellett ülnek. Egyazon látószög rabjaiként. A szülőföldről énekelnek. »Szüleimtől, testvérimtől, jaj, de távol estem.« Tudjuk, hogy a reggel mindannyiunkat elviszen a háztól, kit-kit a maga választotta helyre. Ők ketten itt maradnak, hogy okunk legyen mindenkor a hazatérésre…”

Hétfőtől majd megint hétköznap lesz. Román és magyar választópolgárok keresik fel. Kinek elvtárs, kinek úr, domnu Sütő, de mindinkább író, aki egy háromezer lelkes falu közösségéből táplálkozva tekint ki a nagyvilág általános, minden emberhez szóló problémáira.

Szemes Piroska